„És elindula Izrael fiainak egész gyülekezete a Szin pusztájából, az Úr rendeléséhez képest az ő útjuk rendje szerint és tábort ütének Refidimben. De a népnek nem vala inni való vize. Verseng vala azért a nép Mózessel és mondák: Adjatok nékünk vizet, hogy igyunk. És monda nekik Mózes: Miért versengtek én velem? Miért kísértitek az Urat? És szomjúhozik vala ott a nép a vízre és zúgolódék a nép Mózes ellen és monda: Miért hoztál ki minket Egyiptomból? hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat? Mózes pedig az Úrhoz kiálta mondván: Mit cselekedjem ezzel a néppel? Kevés híja, hogy meg nem köveznek engemet. És az Úr monda Mózesnek: Eredj el a nép előtt és végy magad mellé Izrael vénei közül; pálcádat is, mellyel a folyót megsújtottad, vedd kezedbe és indulj el. Íme én oda állok te elődbe a sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép. És úgy cselekedék Mózes Izrael vénei szeme láttára. És nevezé annak a helynek nevét Masszának és Méribának, Izrael fiainak versengéséért, és mert kísértették az Urat, mondván: Vajon köztünk van-e az Úr vagy nincsen?” (2Móz 17:1-7)

Megértettük, hogy a manna által Isten lelki eledelt adott a népnek. Az említett történetből láthatjuk, hogy „mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követi vala őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt”. (1Kor 10:4)

A víz az élet egyik legfontosabb eleme. Valójában maga az élet. Az emberi test kétharmada víz. Megfelelő vízellátás nélkül az állatok és a növények hamar elpusztulnának. Azok az emberek meghaltak volna a pusztában, ha nem kapnak vizet. Ezért számukra a víz az élet volt. Aki szenvedett már a szomjúságtól, el tudja képzelni, hogyan frissült fel Izrael gyermekeinek lelke, és hogyan kezdődött bennük egy új élet, mihelyt ittak abból a kristálytiszta élő vízből, amely a megütött sziklából fakadt.       

„A szikla Krisztus volt.” A Biblia Istent sokszor sziklához hasonlítja. „Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm.” (Zsolt 18:3) „Az Úr, az én kősziklám, nincsen hamisság benne!” (Zsolt 92:16). „Mert az Úr nevét hirdetem: magasztaljátok Istenünket! Kőszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden ő útja igazság! Hűséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes ő!” (5Móz 32:3,4). Jézus Krisztus a szikla, amelyre az egyház épült - „élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kő” - amelyre, ha Hozzá megyünk „mint élő kövek épülünk fel lelki házzá”. (1Pét 2:4,5) Mind a próféták, mind az apostolok Jézusra építettek, akit nemcsak „Szegletkőnek” tartottak (Ef 2:20), hanem az egyetlen alapnak, amelyre építeni lehet. (1Kor 3:11). Aki nem Őrá épít, az futóhomokra épít.

A kőszikla, amit a nép a pusztában látott, csak a Szikla szimbóluma volt, Jézus Krisztus, aki a sziklán állt, de Akit ők nem láttak. Az a kemény szikla nem tudott volna vizet adni. Nem volt benne kimeríthetetlen víztömeg, ami ha egyszer kifakad, utána édes friss víz folyik belőle. Magában a sziklában nem volt élet. De Krisztus, „az élet szerzője” rajta állt, és a víz saját Magából fakadt. Nem kell elméleteket gyártanunk, mert a Szentírás világosan kijelenti, hogy ők Krisztusból ittak.

Ez a tény nyilvánvaló kell, hogy legyen mindenki számára, aki gondolkodik. Valójában a víz közvetlen válaszként érkezett a hitetlen kérdésükre: „Vajon köztünk van-e az Úr vagy nincsen?” A sivár pusztaságban a vizet a kemény sziklából biztosította, és ezzel az Úr megmutatta népének, hogy Ő valójában közöttük van; mert Rajta kívül ezt senki sem tehette volna meg.

De az Úr nem vendégként volt ott közöttük. Ő volt az életük, és a csoda megmutatta ezt a valóságot. Az izraeliták tudták, hogy a víz az egyetlen életreményük, és nem tagadhatták, hogy a víz, amely felfrissítette őket, közvetlenül az Úrtól származott. Ezért azok, akik gondolkodtak, megértették, hogy Isten az életük és támogatójuk. Akár tudták, akár nem, közvetlenül Krisztusból ittak, vagyis az életéből részesültek. Nála van az „élet forrása” (Zsolt 36:10). 

Hatalmas különbség volt azok között, akik felismerték, és azok között, akik nem ismerték fel, hogy Krisztus az életük forrása. Ha felismerik, ha hittel ittak volna, akkor lelki életet kapnak a sziklából. Ha nem ismerték fel az Urat csodálatos ajándékában, akkor a víz számukra nem jelentett többet, mint amit az állataiknak jelentett. „Az ember, még ha tisztességben van is, de nincs okossága: hasonlít a barmokhoz, amelyeket levágnak.” (Zsolt 49:21). De amikor az ajándékban az emberek a magasabb értelmükkel az Urat nem ismerték fel jobban, mint a marháik, akkor kevésbé bizonyultak értelmesebbnek, mint az állatok. „Az ökör ismeri gazdáját, és a szamár az ő urának jászlát; Izrael nem ismer, az én népem nem figyel rám!” (Ézsa 1:3)

Tekintettel a sziklából fakadó víz csodájára, aki maga az Úr volt, jobban megérthetjük Isten későbbi szavainak erejét, amikor így fejezi ki népe döbbenetes bűnét, hogy eltávolodtak Tőle. „Álmélkodjatok ezen, oh egek, és borzadjatok és rémüljetek meg igen! azt mondja az Úr. Mert kettős gonoszságot követett el az én népem: Elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy kutakat ássanak magoknak; és repedezett kutakat ástak, amelyek nem tartják a vizet.” (Jer 2:12,13)

A zsoltáros azt mondta Istenről „Ő az én kősziklám, akiben nincsen hamisság”. Élete igazság. Ezért azok, akik hitben élnek Benne, igaz életet élnek. A sziklából azért fakadt a víz, hogy az embereknek életük legyen. A víz Krisztus élete volt. Ezért miközben ittak belőle felismerték volna a forrást, amelyből a víz fakadt, akkor az igazságban ittak volna, és igazsággal áldattak volna meg, mert meg van írva: „boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők megelégítettnek.” Ha szomjazzuk az igazságot és megelégíttetünk, csak azért elégíttetünk meg, mert abból az igazságból ittunk, amely után szomjaztunk.

Jézus az élő víz forrása. Amikor a samáriai asszony meglepődött, hogy Jézus vizet kért tőle, Ő így szólt hozzá: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki ezt mondja neked: Adj innom!; te kérted volna őt, és adott volna neked élő vizet.” Mivel a nő továbbra is csodálkozott az Ő szavain, Jézus hozzátette: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik. Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok neki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne.” (Jn 4:10,13,14)

Most ezt az élő vizet bárki ihatja. „És a Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel! És aki hallja, ezt mondja: Jövel! És aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” (Jel 22:17)

Az élet vize, amelyből mindenki ihat pénz nélkül, az „élet vizének tiszta folyója, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyi székéből jővén ki”. (Jel 22:1) Ez a folyó Krisztusból áradt ki, mert amikor János látta a trónt, ahonnan az élet vize folyt, „a trón közepén” látott „egy „Bárányt állani, mint egy megölöttet, hét szarva és hét szeme vala, ami az Istennek hét Lelke, amely elküldetett az egész földre”. (Jel 5:6)

Ha a golgotai keresztre tekintünk, még világosabban fogjuk látni ezt a dolgot. Amikor Krisztus a kereszten függött, „egy a vitézek közül dárdával döfé meg az ő oldalát, és azonnal vér és víz jöve ki abból”. (Jn 19:34) „És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön, a Lélek, a víz és a vér; és ez a három is egy.” (1Jn 5:8) Tudjuk, hogy „az élet a vérben van” (3Móz 17:11,14), és „a Lélek élet az igazságért.” (Róm 8:10) Ezért mivel a Lélek, a víz és a vér egyek a bizonyságukban, azt jelenti, hogy a víznek az élet vízének kell lennie. A kereszten Krisztusból az Élete folyt az emberiségért. A teste Isten temploma volt, és szívében Isten trónolt, így az élet vize, amely az átszúrt oldalából áradt, ugyanaz az élet vize volt, amely Isten trónjából ered és trónjából ömlik, amelyből mindnyájan ihatunk és élhetünk. Szíve a kútfő „a bűn és tisztátalanság ellen”. (Zak 13:1)

Isten Lelke az, Aki az élet vizét adja, vagy inkább az élet vizét kapjuk a Szentlélek befogadása által. Ezt Krisztusba vetett hit által tesszük meg, Akit a Szentlélek képvisel. A sátoros ünnep utolsó napján „felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jöjjön én hozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt pedig mondja vala a Lélekről, amelyet veendők valának az őbenne hívők.” (Jn 7:37-39).

A szívbe fogadott Szentlélek Krisztus életét hozza nekünk, vagyis „az örök életet, amely az Atyánál vala és megjelent nékünk”. (1Jn 1:2) Aki örömmel fogadja a Szentlelket, az élet vizét kapja, amely ugyanaz, mint Krisztus vére; megegyezik Krisztus vérével, amely megtisztít minden bűntől. Az izraeliták a pusztában ugyanezt kaphatták volna, ha hit által isznak. A Mózes révén megütött szikla által ugyanúgy, mint Pál apostol idején a galatabeliek előtt is „Jézus Krisztus úgy íratott le, mintha köztetek feszíttetett volna meg”. (Gal 3:1) Krisztus keresztjének lábánál álltak, ugyanolyan valósággal, mint a zsidók tömege Jeruzsálemtől a Golgotáig. Közülük sokan nem ismerték fel a meglátogatásuk napját, és meghaltak a pusztában csakúgy, mint a későbbi zsidók, akik nem tudták, hogy keresztre feszítették Krisztust, és bűneikben haltak meg Jeruzsálem pusztulásánál. „Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek.” (Jn 1:12)

Mózes idejében az izraelitáknak semmi mentségük nem volt, amiért nem ismerték az Urat, mert Ő megismertette magát sok különleges csoda által. Egyetlen mentségük sem volt, mert nem ismerték fel Jézust, mint „Isten bárányát, aki elveszi a világ bűneit”, mert minden napon bizonyítékát látták annak, hogy Ő volt az életük. A megütött szikla folyamatosan bizonyságot tett az üdvösség sziklájáról, amely bőségesen rájuk árasztotta az Életét az átszúrt oldalából.

Az Úr megváltottai az énekek közepette mennek majd Sion felé, de nem kell őket noszogatni az éneklésre. Ők énekelni fognak, mert boldogok, és csak az ének képes kifejezni örömüket.  Örömmel fognak vizet meríteni az üdvösség forrásaiból (Ézsa 12:3). Ez az öröm az Úr öröme. Az égből származó kenyérrel táplálja őket, és örömei folyamából itatja őket. Más szavakkal, Ő saját magát adja. De amikor az Úr saját magát adja, többet nem is adhat. „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm 8:32) Isten akkor adja saját Magát, amikor életét ajándékozza Krisztusban; ezt a gondolatot kapták az izraeliták, amikor az élet vizében részesültek, amely Krisztusból fakadt. Innen tudjuk, hogy mindaz, amit Krisztus evangéliuma tartalmaz az emberek számára, az izraeliták mind megkapták a pusztában.

Már láttuk azt, hogy az Ábrahámnak szóló ígéret az evangélium volt. Az eskü, amely megerősítette az ígéretet, nem más, mint az az eskü, amely erős bátorságot ad, amikor menedéket találunk Krisztusnál, az Isten szent helyén. Az eskü célja, hogy biztosítsa az izraelitákat Isten ingyen kegyelméről, és arról, hogy Krisztus életéből ihatnak, ha elhiszik, hogy a víz a Sziklából származik. Az eskünek az is célja volt, hogy biztosítsa őket, hogy Ábrahám áldása nekik szól, vagyis a bűnöknek bocsánata Isten igazsága által Krisztusban. Erről a következő szavak tesznek bizonyságot: „Megnyitotta a kősziklát és víz zúdula ki, folyóként futott a sivatagon. Mert megemlékezett az ő szentséges ígéretéről, amelyet tőn Ábrahámnak, az ő szolgájának.” (Zsolt 105:41,42)

Jézus Krisztus a „Bárány, aki megöletett, e világ alapítása óta.” (Jel 13:8) „Aki eleve el volt rendelve, a világ megalapítása előtt.” (1Pét 1:20) Krisztus keresztje nem valami ideiglenes, hanem jelen van mindenütt, ahol megmentésre váró bűnösök vannak, egészen a bűneset óta. Mindig jelen van, így a hívők Pál apostollal együtt mondhatják: „Krisztussal együtt megfeszíttettem” (Gal 2:20). Nem kell visszatekintenünk, hogy megláthassuk a keresztet, mint ahogy az elődeinknek sem kellett előre tekinteniük, hogy meglássák azt. Tárt és kinyújtott karral korszakokat ölel át az elveszített Édentől a helyreállított Édenig. Bárhol és bármikor az embereknek csak felfelé kellett tekinteniük, hogy láthassák a földről felemeltetett Krisztust, magához vonva őket meg nem szűnő szeretete által, rájuk árasztva az élet folyamát.

 Valódi jelenlét

 A nép zúgolódott a víz hiánya miatt ezt mondván: „Vajon köztünk van-e az Úr vagy nincsen?” (2Móz 17:7) Az Úr a legpraktikusabb módon válaszolt erre a kérdésre. A Hóreb szikláján állt, és vizet adott nekik, hogy éljenek. Ő valóságban volt ott jelen, személyesen. Ott volt az igazi jelenléte. Amiért nem láthatták, nem azt jelenti, hogy Ő nem volt ott. Mivel bizonyítékát adta, hogy nincs távol egyikőjüktől sem, ha hit által vágyakoznak Rá; megtalálhatták és elfogadhatták volna, és a valódi jelenléte ugyanolyan valós lett volna bennük, mint a víz, amit megittak.

A mannában, amit az izraeliták minden nap megettek, és a Sziklából fakadó vízben az úrvacsora szent jegyeinek párhuzamát találjuk meg. A kenyér és a víz nem Krisztus volt, mint ahogy a kenyeret és a bort semmilyen módon nem lehet megváltoztatni Krisztus valódi testévé és vérévé. Nem használna semmit sem, mert ha meg is lehetne változtatni, „a test semmit sem használ”. A szent jegyek Jézus valódi jelenlétére mutatnak azok számára, akik lelki szemeikkel láthatják az Úr testét. A szent jegyek mutatják, hogy Krisztus hit által a szívben lakik ugyanolyan valósággal, mint ahogy a test befogadja a szimbólumokat. Krisztus ugyanolyan valósággal van jelen, mint ahogy azok a szimbólumok megemésztődnek, és hússá válnak; ugyanúgy Krisztus, az Ige, testté válik mindazokban, akik hit által elfogadják Őt. Krisztus a Szentlélek ereje által formálódik bensőnkben.

Isten nem egy mítosz. A Szentlélek nem egy mítosz. Jelenléte ugyanolyan valós, mint Ő maga. Amikor Krisztus azt mondja, hogy „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem” (Jel 3:20), akkor Ő egy valódi helyzetre utal. Amikor pedig azt mondja, hogy „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk” (Jn 14:23), akkor nem egy képzelettel akar minket megtéveszteni. Ő ma is testben jön el, olyan valóságosan, mint ahogy eljött Júdeába. Azért mutatta meg Magát akkor, hogy az emberek megbizonyosodjanak ennek a lehetőségnek valódiságáról. Ugyanúgy most is testben jelenik meg - mindazoknak, akik befogadják Őt -, mint a régi időkben, amikor Izrael a pusztában volt, sőt még Ábrahám és Ábel napjaiban is. Belefáradnánk annak találgatásába, hogyan lehetséges ez, és meghalnánk lelki éhségben, miközben haboznánk „érezni és látni, milyen jó az Úr”, és tétováznánk teljes elégedettséget és örömet találni jelenlétében.

The Present Truth, 1896. október 29.