Maradj az őrhelyeden!

 Ellen G. White kiáll Isten hírnökei mellett

Közvetlenül R.M. Kilgore és Uriah Smith kísérlete után, hogy leállítsanak minden tárgyalást a Galata levél és a hit általi megigazulás témájával kapcsolatban, azon a kedd reggelen, 1888. október 23-án J.H. Morrison megtartotta a legalább hét előadásból álló sorozatának első előadását. Bevezető megjegyzései hasonlóak voltak Kilgore és Smith megjegyzéseihez. Kijelentette, hogy az adventisták „mindig hittek és tanították a »hit általi megigazulást«, és hogy ők a szabad asszony gyermekei”. Azt állította, hogy „a témát túlhangsúlyozták” a konferencián, ezért „attól tart, hogy a törvény elveszítheti fontos helyét”.[1] Morrison „ellenezte” a téma megvitatását, „mert senki” nem volt jelen, aki „különösen tanulmányozta” volna a témát, de ennek ellenére ő örült annak, „hogy megvédheti az igazságot.”[2] A.T. Jones szerint annak, amit Morrison bemutatott, „bármi más általi megigazulás volt, csak nem hit általi megigazulás.”[3]

Jones és Waggoner is lehetőséget kapott a válaszadásra, és amikor elérkezett az idő, előre álltak „egymás mellé nyitott Bibliával”, és felváltva olvastak fel tizenhat bibliai részt, elsősorban a Rómabeliekhez és a Galatabeliekhez írott levélből. _[136] Ez volt a válaszuk, utána pedig minden megjegyzés nélkül visszatértek a helyükre. A felolvasás ideje alatt „a népes gyülekezet mozdulatlanul, csendben figyelt”. A Biblia önmagáért beszélt.[4]

Figyelembe véve mindazt, ami addig az összejöveteleken történt, Ellen White úgy érezte, hogy mindent megtett azért, hogy bemutassa az Úrtól kapott világosságot. Elhatározta, hogy „csendben távozik az összejövetelről”, és Kansas Citybe megy, ahova meghívták, hogy vezesse az összejöveteleket. Ellen White „félt ilyen összejöveteleken részt venni”, nehogy „átvegye ő is az ott uralkodó lelkületet” azoktól, akiknek szíve „bezárult a hitetlenség és az előítélet miatt”. Azon az éjszakán „sok órát töltött imádságban”. A Galata levél törvényével kapcsolatos vitatéma „csak egy porszem volt”, és ő áment mondott volna mindarra, ami „összhangban van az »így szól az Úr« elvével.”[5]

Isten meghallgatta imáját, és egy éjszakai „álomban vagy látomásban” egy magas termetű, tekintélyt parancsoló megjelenésű személy hozott neki egy üzenetet, amely kinyilatkoztatta, hogy számára az Isten akarata az, hogy maradjon a „kötelessége őrhelyén”. Emlékeztette arra, hogy Isten felemelte őt a healdsburgi betegágyából [...], és megerősítette, hogy Minneapolisba utazhasson, kijelentve: „ezért a munkáért gyógyított meg téged Isten”.[6]  Azután a hírnök „pontról pontra” egy „gyorsan villanó fényhez hasonlóan” sok olyan dolgot tárt fel neki, amit - legalábbis abban az időben – nem volt „szabad leírnia”.[7]

A hírnök elvezette Ellen White-ot azokba az otthonokba, ahol a testvérek szállást kaptak. Mindannyiuknak „alkalmuk volt arra, hogy az igazság oldalára álljanak a Szentlélek befogadása által, akit Isten szeretete és irgalma ilyen bőséges kiáradásával küldött”. A „Szentlélek megnyilvánulásait azonban fanatizmusnak tulajdonították”.[8] Következésképpen „gonosz angyalok” léptek be szobájukba, „mert bezárták az ajtót Krisztus Lelke előtt, hogy ne hallják az Ő hangját”. „Gúnyos megjegyzésekkel nevetségessé tették testvéreiket.”[9]

Egyik házban két hete „nem mondtak egyetlen hangos imát sem”.[10] „A könnyelműség, gúny és viccelődés” lelkülete nyilvánult meg. Minden „irigységet, féltékenységet, gonosz beszédet, rosszindulatú gyanúsítást és ítélkezést” „az Istentől kapott különleges ajándéknak" tekintették.[11] Úgy gondolták, hogy „White testvérnő megváltozott”,[12] Jones és Waggoner hatása alá került, akik _[137] „nem voltak megbízhatóak”. A testvérek azt beszélték, „nem hiszik el, hogy Ellen White igazat mondott, amikor kijelentette, hogy nem beszélt William C. White, Waggoner vagy Jones testvérrel”. „Isten Lelkének bizonyságtételeire fenntartás nélkül megjegyzéseket tettek”, de „még gonoszabb dolgokat gondoltak és mondtak Jones és Waggoner testvérről.”[13]

A hírnök nyíltan elmondta Ellen White-nak: „Sátán megvakította a szemüket, és megrontotta ítélőképességüket, és ha nem térnek meg ebből a bűnből, ebből a szentségtelen függetlenségből, amely sérti Isten Lelkét, akkor sötétségben fognak járni. [...] Nem akarják, hogy Isten kinyilvánítsa Lelkét és hatalmát, mert a gúny és utálat lelkülete volt bennük az Ő Igéje iránt.” Ennek eredményeként „azok közül, akik az összejövetelen ezt a lelkületet táplálták magukban, senkinek nem lesz újra világos látása ahhoz, hogy megértse a mennyből küldött igazság értékét, amíg meg nem alázza magát, és be nem vallja bűnét.”[14]

A hírnök elmondta Ellen White-nak, hogy a testvérek „azokat gúnyolják, akiket Isten különleges munka elvégzésére hívott el”.[15] Jones és Waggoner „értékes világosságot mutattak be a népnek, de az előítélet és a hitetlenség, féltékenység és gonosz gyanakvás bezárta szívük ajtaját”. „Egy sátáni lelkület vette át az irányítást, és hatalommal dolgozott az emberi szívekben, amelyek megnyíltak a rosszindulatra, haragra és gyűlöletre”, végül harcba szálltak „a világosság és az igazság ellen, amelyet az Úr erre az időre az Ő népe számára küldött.”[16]

A sátáni lelkület, amely „a dolgoknak ezt az állapotát okozta, [...] nem hirtelen jött mű volt”. „Az évek során erősödött meg.”[17] A hírnök így szólt Ellen White-hoz: „Nem téged vetnek meg, hanem az Úr hírnökeit és a népemnek küldött üzenetet.”[18] Azt mondta neki, hogy a testvérek nem fognak hallgatni a bizonyságtételére, és ennek következtében „szinte egyedül marad”. Azonban azt az ígéretet kapta, hogy maga Isten fogja segíteni és támogatni őt.[19]

Amikor az Úr kinyilatkoztatta Ellen White-nak, hogy mi zajlott Minneapolisban, akkor kezdte megérteni, milyen messzire ment a lázadás. Isten emlékeztette őt a világtörténelem legalább nyolc másik eseményére, amelyeket össze lehetett hasonlítani ezzel a helyzettel: _[138]

(1) „A vezetőm, aki elkísért, megmutatta, hogy lelki szempontból hogyan állnak meg Isten előtt azok az emberek, akik elítélték testvéreiket. [...] Az irigységet, féltékenységet, gonosz beszédet, rosszindulatú gyanúsítást és ítélkezést Istentől kapott különleges ajándéknak tekintették, pedig ezek inkább a nagy vádoló lelkületéhez hasonlítottak, aki éjjel-nappal vádolja a testvéreket Isten előtt.”[20]

„Visszavitt engem az időben, egészen az első lázadáshoz, láttam Sátán munkálkodását, és ezért tudok valamit erről a témáról, amit Isten kinyilatkoztatott nekem, és ne rémüljek meg?”[21]

(2) „Megmutatták nekem a pátriárkák és a próféták életét, jellemét és történetét, akik Isten üzenetét adták át a népnek. Ekkor Sátán elkezdett gonosz pletykákat terjeszteni, vagy nézeteltéréseket szítani, vagy más irányba terelni az érdeklődést, hogy az embereket megfossza attól a jótól, amit az Úr adni akar nekik. A mostani helyzetben pedig [Minneapolisban] egy elszánt, hajthatatlan és makacs lelkület vette birtokba a lelkeket, és azok, akik egykor megismerték Isten kegyelmét, és érezték az Ő megtérítő erejét, megtévesztettek, elbizakodottak voltak, és a megtévesztés hatása alatt munkálkodtak azon az összejövetelen.”[22]

(3) „Amikor elhatároztam, hogy elhagyom Minneapolist, az Úr angyala mellém állt, és így szólt: »Nem! Itt kell maradnod, mert Isten egy feladattal bíz meg téged ezen a helyen. A nép megismétli Kóré, Dáthán és Abirám lázadását. Megfelelő helyzetbe hoztalak téged, amit azok, akik nincsenek a világosságban, nem fognak felismerni, és nem hallgatnak a bizonyságtételedre, de Én veled leszek; kegyelmem és hatalmam megtart téged.«”[23]

(4) „Hallottam tréfás és gúnyos megjegyzéseket a hírnökökről és az üzenetről – mert a tanítás különbözött az igazságról alkotott elképzeléseiktől. Látomásban elmondták nekem, hogy minden szobában ott volt egy tanú, ugyanolyan bizonyosan, mint Belsazár palotájában volt egy tanú azon az ünnepen, ahol a bálványokat dicsérték és bort ittak. Azon az alkalmon az angyal a palota falaira írta a betűket, ugyanúgy most is volt egy tanú, aki felírta a mennyei könyvekbe azok barátságtalan szavait, akik nem is tudták, milyen lélek vezeti őket.”[24]

(5) Ahogy a zsidók elutasították a világ világosságát, ugyanúgy sokan azok közül, akik most azt állítják, hogy hisznek a jelenvaló igazságban, elutasítják azt a világosságot, amelyet az Úr küld népének.[25]

Vezetőm azt mondta: »Ezeket a dolgokat úgy írták be a mennyei könyvekbe, mintha Jézus Krisztus ellen tették volna. [...] Ez a lelkület [...] hasonló [...] ahhoz a lelkülethez, amely arra késztette a zsidókat, hogy egy szövetséget hozzanak létre arra, hogy kételkedjenek, kritizáljanak és kémkedjenek _[139] Krisztus, a világ Megváltója után. [...]« Majd közölte velem, hogy ebben az időben felesleges lenne bármilyen döntést hozni a tanbeli kérdésekben való állásfoglalásról és az igazságról, vagy a tisztességes tanulmányozás lelkületére számítani, mert egy szövetséget hoztak létre azzal a céllal, hogy ne engedjenek megváltoztatni egyetlen általuk elfogadott elgondolást sem, mint ahogyan a zsidók sem engedtek.”[26]

„Így történt Jézus árulásával, elítélésével és keresztre feszítésével is - mindez pontról pontra elvonult előttem.”[27]

(6) „Az ellenség arra vezethet bennünket, hogy az igazság ellen foglaljunk állást […], és akkor a zsidók lelkületével ellenállni fogunk az Isten által küldött világosságnak. [...] A legszörnyűbb dolog, ami mint nép érhet bennünket az a végzetes megtévesztés, amely Korazin és Bethsaida városainak vesztét is okozta.”[28]

(7) „Alantas szenvedélyeik felébredtek bennük, és ez jó alkalom volt számukra, hogy megmutassák csőcselék-szellemüket. [...] Napról napra élénk kép tárult elém arról, ahogyan a reformátorokkal bántak, és ahogyan egy kis véleménykülönbség is őrjöngést látszott kelteni. [...] Mindezek markánsan jelen voltak ezen az összejövetelen.”[29]

„A gyanakvás és féltékenység, rosszindulatú feltételezések és az Isten Lelkével szembeni ellenállás inkább hasonlított ahhoz, ahogyan a reformátorokkal bántak.”[30]

„Amikor a pápisták vitába keveredtek olyan emberekkel, akik a Bibliára építették tanításaikat, úgy vélték, hogy ezt a kérdést csak a halál döntheti el. Hasonló lelkületet láttam ápolni testvéreink szívében is. […]”[31]

(8) „Azon az éjszakán az Úr angyala az ágyam mellé állt, és sok mindent mondott nekem. [...] Azt parancsolta, hogy maradjak az őrhelyemen. Tudomásomra hozták, hogy egy olyan lelkület kezd behatolni a gyülekezetekben, amelyet, ha eltűrnek, akkor elválasztja őket Istentől éppúgy, mint azokat az egyházakat, amelyek elutasították az Isten által küldött figyelmeztetés és a világosság üzeneteit, hogy felkészítse őket második eljövetelére [1844-ben].”[32]

„A reformátorokhoz hasonlóan kijöttek a névleges egyházakból, de most hasonló szerepet játszanak, mint azok az egyházak. Reméltük, hogy nem lesz szükség egy újabb kijövetelre.”[33]

Az Úr mindezt akkor tárta fel Ellen White-nak, amikor éppen elhagyni készült Minneapolist. A kinyilatkoztatás szinte túl sok volt számára:

„Miután ezeket a dolgokat hallottam, a szívem elcsüggedt. [...] A közelgő válságra gondoltam, és egy rövid időre olyan érzések kerítettek hatalmukba, amelyeket soha nem fogok tudni szavakkal leírni. »Ti pedig, vigyázzatok magatokra: mert törvényszékeknek adnak át titeket, és gyülekezetekben vernek meg titeket, és helytartók és királyok elé állítanak én értem, _[140] bizonyságul őnekik. De előbb hirdettetnie kell az evangéliumnak minden pogányok között. Mikor pedig fogva visznek, hogy átadjanak titeket, ne aggodalmaskodjatok előre, hogy mit szóljatok, és ne gondolkodjatok, hanem ami adatik nektek abban az órában, azt szóljátok; mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szent Lélek. Halálra fogja pedig adni testvér testvérét, atya gyermekét; és magzatok támadnak szülők ellen, és megöletik őket.« (Mk 3:9,12)”[34]

Szörnyű tény volt az, hogy Jézus jelenlétét a Szentlélek kiáradásában, amelyről Ellen White évek óta beszélt, elutasították. Isten azonban nem adta fel. Még mindig volt remény: „A lelki büszkeség és az önbizalom be fogja zárni az ajtót, hogy Jézust és az Ő Szentlelkének hatalmát ne fogadják be. Nekik lesz egy másik lehetőségük, hogy megszabaduljanak a téveszméktől, hogy megbánják és megvallják bűneiket, hogy Krisztushoz jöjjenek és megtérjenek, és Ő meggyógyítsa őket.”[35] Bár kevés remény volt arra, hogy a Szentlélek kiáradjon Minneapolisban, az Úr nem fejezte be munkáját népéért, és Ellen White új erővel állt fel, hogy szembenézzen a kihívásokkal.

Felhívás bűnbánatra

Még aznap reggel, október 24-én Ellen White részt vett a lelkészértekezleten. Néhány „világos dolgot akart elmondani”, amit „nem mert visszatartani”. Felismerte, hogy a résztvevők felett „lelki sötétség lebeg”, és hogy „sátáni hatalom vezeti őket”. Azon tűnődött, hogy „vajon milyen történelmi feljegyzéseket írhat az angyal”, mert a vezető testvérek lelkülete „majdnem megkelesztette az egész tésztát”. Amikor a testvérek előtt állt, lelkét „aggodalom fogta el”. Valójában az, amit mondani akart nekik, „nagyobb aggodalmat” jelentett számára, mint azoknak, akikhez szólt. Krisztus kegyelme által „érezte, hogy egy isteni hatalom arra készteti”, hogy testvérei elé álljon „reménykedve és imádkozva, hogy az Úr megnyitja a vak szemeket”.[36] „Késztetve volt, hogy nyíltan beszéljen és tárja eléjük, milyen veszélyes ellenállni Isten Szentlelkének.”[37]

Ellen White emlékeztette a testvéreket, hogy nem tettek egyetlen bűnvallomást sem, ezért Isten Lelke még mindig távol áll a néptől. Megfeddte azokat, akik panaszkodtak, hogy imádságai és beszéde „ugyanabban az irányban halad, mint Dr. Waggoner imái és prédikációi”, és hogy tulajdonképpen Waggoner „vezeti” az összejöveteleket. Ellen White elmondta, hogy nem foglalt állást a Galata levél törvényével kapcsolatban; nem beszélt senkivel a témáról, és nem foglal állást egyik oldalon sem, _[141] amíg nem „tanulmányozta a témát”. Sőt, azt is elmondta, hogy gondviselésszerű tény, hogy elvesztette a sok évvel korábban írt kéziratot, mert Isten szándéka az volt, hogy „a Bibliához forduljanak, és a Szentírásból szerezzenek bizonyítékot”:

„Az összejövetelünk a végéhez közeledik, és egyetlen bűnvallás sem hangzott el; senki szíve nem nyílt meg, hogy beengedje a Szentlelket. Azt kérdezem: Mi haszna volt annak, hogy összegyűltünk itt, és mi haszna van annak, hogy a lelkipásztori szolgálatot végző testvérek idejöttek, ha csak azért vannak itt, hogy Isten Lelkét elzárják a néptől?

Ha Kilgore testvér szoros kapcsolatban lett volna Istennel, akkor nem merészkedett volna arra a területre, amelyre tegnap lépett, és nem tette volna azt a kijelentést, amelyet a folyamatban lévő tanulmányról állított. Nem állította volna azt, hogy nekik [Jones és Waggoner] nem kell új világosságot hozniuk, vagy új érveket bemutatniuk, holott évek óta kutatják Isten igéjét, miközben a vezető testvérek felkészületlenek arra, hogy számot adjanak a bennük élő reménységről, mert egy férfi [Butler] nincs itt. De vajon nem tanulmányoztuk-e mindannyian ezt a témát? Soha nem aggódtam jobban, mint most.

Amikor látomásban végignéztem a zsidó nép történelmét, és láttam, hogy hol botlottak meg, mert nem jártak a világosságban, akkor megértettem, hogy hová fogunk jutni, mint nép, ha megtagadjuk a világosságot, amelyet Isten adni akar. Van szemetek, de nem láttok; van fületek, de nem hallotok. Tehát, testvérek, a világosság elérkezett hozzánk, és nekünk olyan helyzetben kell lennünk, hogy befogadhassuk azt, és Isten egyenként fog bennünket elvezetni Önmagához. Látom a veszélyt, amelyben vagytok, és figyelmeztetni akarlak titeket. [...]

Következésképpen atyámfiai, az igazságot akarjuk, ahogy Jézusban van. De amikor valami azzal a céllal jön, hogy bezárja az ajtót, hogy az igazság hullámai ne jussanak be, akkor hallani fogjátok a hangomat, bármi legyen is az […], mert Isten világosságot adott nekem, és én hagyni akarom, hogy ragyogjon. Láttam értékes lelkeket, akik megragadták volna az igazságot, de letértek az útról amiatt, ahogyan bántak az igazsággal, mert Jézus hiányzott belőle. Ez az, amiért könyörögtem nektek egész idő alatt – Jézusra van szükségünk. Mi az oka annak, hogy Isten Lelke nincs jelen az összejöveteleinken? Talán azért, mert gátat építettünk magunk köré? Határozottan beszélek, hogy vegyétek észre, hol álltok. Azt akarom, hogy fiataljaink állást foglaljanak, nem azért, mert valaki más állást foglal, hanem mert személyesen megértik az igazságot.”[38]

Ellen White tudta, hogy eltávolították a Szentlelket az összejövetelekről és a néptől. Ahogy a zsidó vezetők elidegenítették a népet Jézus üzenetétől, úgy Minneapolisban is elidegenítették a népet „az igazságtól, amint az Jézusban van”. _[142]

Nem sokkal azután, hogy Ellen White kitárta szívét a küldöttek előtt, J.H. Morrison ismét a Galata levél törvényének témájáról tartott előadást. Ellen White kijelentette, hogy nem foglalt állást a Galata témájában, és nem ő fogja meghatározni egyedül az eredményt, ezért mindenkit felszólított, hogy tanulmányozzák mélyebben a Bibliát. Morrison azonban idézte Ellen White néhány, a konferencia előtt írt és már kinyomtatott bizonyságtételét, és ezzel próbálta bebizonyítani, hogy Ellen White azt a nézetet támasztja alá, hogy a Galata levél 3. fejezete csak a szertartási törvénnyel foglalkozik. A szertartási törvény nézetét vallók gondolkodásában ez nemcsak annak bizonyítéka volt, hogy a prófétaság lelke őket igazolja, hanem annak is, hogy a Jones és Waggoner által elfogadott tanítás ellen szóltak. A vezető testvérek szemében ez azt is bizonyította, hogy Ellen White megváltozott, mivel Jones, Waggoner és William C. White befolyásolta őt.[39]

Morrison felolvasott néhány idézetet a Vázlatok Pál életéből című könyvből, amelyben Ellen White arról írt, hogy a galaták mennyire ragaszkodtak a szertartási törvény külső formájához, miközben figyelmen kívül hagyták az erkölcsi törvényt:

„Az apostol arra buzdította a galatákat […], hogy forduljanak el a hamis tanítóktól, akik félrevezették őket, és térjenek vissza elfogadott hitükhöz. [...] A vallásuk szertartások sorozatából állt. [...]

A szív és az élet megszentelésének külső vallási formákkal való helyettesítése még mindig tetszik a meg nem újult emberi természetnek, ahogyan az apostolok idejében is. Emiatt rengeteg a hamis tanító és az emberek érdeklődéssel hallgatják megtévesztő tanításaikat. [...] Az apostolok idejében [Sátán] a szertartási törvény felmagasztalására és Krisztus elutasítására vezette a zsidókat; napjainkban pedig sok hitvalló keresztényt [...] rávesz arra, hogy vessék meg az erkölcsi törvényt. […] Isten minden hűséges szolgájának kötelessége, hogy szilárdan és határozottan ellenálljon ezeknek a hitet elferdítő embereknek, és félelem nélkül leleplezze hamis eszméiket az igazság Igéjének segítségével. […]

Ő [Pál apostol] leírta jeruzsálemi látogatását, hogy döntsenek abban a kérdésben […], a pogányoknak alá kell-e vetniük magukat a körülmetélkedésnek és meg kell-e tartaniuk a szertartási törvényt. […] _[143]

Így a judaizmus képviselői [...] rávették őket, hogy térjenek vissza a szertartási törvény betartásához, mivel az elengedhetetlenül szükséges az üdvösséghez. A Krisztusba vetett hitet és a tízparancsolat törvényének való engedelmességet kisebb jelentőségűnek tekintették.”[40]

Úgy tűnik, Morrison eléggé meg volt győződve arról, hogy Ellen White írásaiból bebizonyította, hogy a Galata levél 3. fejezetének témája kizárólag a szertartási törvényre vonatkozik; és hogy Krisztus halála után csak a szertartási törvényhez való ragaszkodás vezette a galatákat szolgaságba. Feltette a kérdést, hogy az erkölcsi törvény valóban el lett-e törölve, amikor a ceremoniális törvény megszűnt. Úgy tűnik, arra célzott, hogy Jones és Waggoner „új nézete” - akik azt mondták, hogy a Galata 3. fejezetében szereplő törvény az erkölcsi törvény - megveti a tízparancsolatot, és hogy az ő kötelessége, ahogyan Pál apostolé is volt: „leleplezni a hamis nézeteket”.

Morrison előadását azzal zárta, hogy idézett a Vázlatok Pál életéből című könyv 68. oldaláról, ahol Ellen White az ApCsel 15:10 és a Gal 5:1 versekben az említett szolgaság igájáról írt. Morrison azt gondolhatta, hogy ezzel beütötte az utolsó szöget is Jones és Waggoner teológiájának koporsójába: „Ez az iga nem a tízparancsolat törvénye volt, ahogyan azt a törvény kötelező érvényét ellenzők állítják; hanem Péter apostol a ceremoniális törvényre hivatkozott, amely semmissé és érvénytelenné vált Krisztus keresztre feszítésével.”[41]

Ellen White e kijelentései nagyon meggyőzőnek tűntek Morrison számára, és a következő napokban többször hivatkozott rájuk. Ellenben Morrison előadásai nem nyűgözték le Ellen White-ot, és nem is győzték meg. „E.J. Waggonert végighallgatta volna, de felállt és kiment, mielőtt Morrison befejezte cáfolatát.”[42] Ekkor már őszintén ki tudta jelenteni: „Kezdtem azt hinni, lehetséges, hogy nem helyes nézetet vallunk a Galata levél törvényéről.”[43]

A konferencia vége előtt Morrison megtartotta az utolsó előadását, és mielőtt hazaindult volna Iowába, négyszemközt ezt mondta J.S. Washburnnak: „Arra akarnak kényszeríteni, hogy beismerjem, tévedek. Ezért elmegyek.”[44]

Október 25-én, csütörtökön reggel Ellen White még egyszer szólt a jelenlévő lelkészekhez, felidézve az előző napok eseményeit. _[144] „Megfedte Smith és Kilgore testvéreket”, mert szerepet játszottak abban a kísérletben, hogy leállítsák a folyamatban lévő tárgyalást. Sajnos Ellen White aznap reggeli felszólalását és a Generál Konferencia lezárása előtt még legalább öt alkalommal elhangzott észrevételeit - nem jegyezték fel, vagy ma már nincsenek meg.[45]

Uriah Smith írt egy beszámolót a Review-ba, utalva arra, hogy mi történt azokon a kora reggeli összejöveteleken, de nem fedte fel a komoly konfliktusokat, amelyekre sor került: „A kora reggeli áhítatok a legérdekesebb és legfontosabb összejövetelek közé tartoztak. Ellen White buzdításai igen bátorítóak voltak, bemutatva Krisztus szeretetét és segítő készségét, valamint azt, hogy Ő arra vár, hogy bőséges mértékben kiáraszthassa Lelkét népére.”[46] Egy dolog bizonyos: Ellen White alapvető témája az volt, hogy Isten késői esőként akarja kiárasztani Szentlelkét népére.

Szombaton Ellen White még egyszer beszélt. Jones és Waggoner példáját követve nem beszélt „rögtönözve, mint általában szokott, hanem elsősorban a Galatákhoz, az Efézusbeliekhez, a Kolossébeliekhez írt levelekből és más levelekből olvasott fel.” Ezzel nyilvánvalóan azt a vádat akarta elhárítani, miszerint ő Jones és Waggoner befolyása alatt áll. Következésképpen csak a Szentírásból idézett bibliaverseket, mert azokat nem lehet kétségbe vonni. Néhány testvér azonban még ezt a tényt is kiforgatta. Egyikük kijelentette: „Ellen White sötétségben van, és nem tud szabadon beszélni.”[47] Egy másik testvér, aki csatlakozott a bizonyságtételek megkérdőjelezőihez, azt mondta: „Ellen White saját bizonyságtételeit sem érti.” A bizonyságtételek megkérdőjelezésének az volt az oka, hogy „a testvérek nem értettek egyet velük”.[48]

 Felhívás mélyebb tanulmányozásra

Néhány nappal a konferencia vége előtt Ellen White még egyszer kérlelte a testvéreket. Bíztatott mindenkit Isten Igéjének tanulmányozására, különösen a megvitatás alatt álló témákkal kapcsolatban. Még egyszer figyelmeztette őket, hogy ilyen tanulmányozás nélkül különösen a fiatalabb testvérek ne hozzanak döntéseket. Emlékeztette hallgatóit azokra a figyelmeztetésekre, amelyeket Isten adott neki az egyházat akkoriban fenyegető veszélyekről. A „farizeusokat uraló lelkület” behatolt Isten népe közé, és „a vita szelleme” átvette „Isten Lelkének helyét”. Ellen White J.H. Morrisont említette, mint egyike azoknak _[145], akik „vitáznak”.[49] Miközben emlékeztette hallgatóit a zsidók által elkövetett tévedésekre, Ellen White kérlelte őket, hogy ne utasítsák el a mennyből küldött világosságot:

„Ha bezárjátok elméteket a világosság előtt, amelyet Isten küld nektek, akkor megszomorítjátok Isten Lelkét. […] A vezetőm azt mondta: »Még sok világosság fog felragyogni Isten törvényéből és az igazság evangéliumából. Ha az üzenet valódi jellegét megértjük, és ha Lélek által hirdetjük, akkor az egész világot be fogja világítani a maga dicsőségével. [...] A harmadik angyal üzenetének befejező művét olyan hatalom fogja kísérni, amely elküldi az Igazság Napjának sugarait az élet minden fő- és minden mellékútjára. […]«

Sátán azonban az emberi értelem megszenteletlen elemei által fog dolgozni, hogy sokan nem fogják elfogadni az Isten által elrendelt úton érkező világosságot. [...]

Könyörgöm, ne zárjátok be szívetek ajtaját, attól tartva, hogy a világosság néhány sugara eljut hozzátok. Nagyobb világosságra van szükségetek. [...] Ha ti magatok nem látjátok a világosságot, bezárjátok az ajtót, hogy megakadályozzátok a fénysugarak eljutását a néphez. [...]

Megmutatták nekem, hogy Jézus értékes régi igazságokat új megvilágításban fog kinyilatkoztatni nekünk, ha készek vagyunk elfogadni azokat, de pontosan azon az úton kell elfogadni, ahogyan az Úr választja, hogy elküldi hozzánk. [...] Senki ne oltsa ki Isten Lelkét, félremagyarázva az Írásokat [...], és senki ne kövessen helytelen utat, hogy ne maradjon sötétségben, nem akarva kinyitni a fülét a hallásra, és mégis úgy gondolja, hogy kritizálhat, kételyeket hangoztathat olyan dolgokról, amelyekre nem szán időt, hogy meghallgassa. [...]

Amikor megtették az első lépést Krisztus elutasításában, a zsidók veszélyes lépést tettek. Később, amikor egyre több bizonyíték látott napvilágot arról, hogy a Názáreti Jézus a Messiás, túl büszkék voltak ahhoz, hogy beismerjék, tévedtek. Így van ez azokkal az emberekkel is, akik napjainkban elutasítják az igazságot. Nem szánnak időt arra, hogy őszinte és kitartó imával megvizsgálják az igazság bizonyítékait, és szembe helyezkftnek olyan dolgokkal, amit nem értenek. A zsidókhoz hasonlóan természetesnek veszik, hogy a teljes igazsággal bírnak, és egyfajta megvetést éreznek mindenki iránt, aki azt gondolja, hogy neki helyesebb gondolatai vannak az igazságról, mint nekik. Elhatározták, hogy mások bizonyítékai semmit sem fognak érni náluk, és másoknak elmondják, hogy az a tanítás nem igaz. Amikor pedig látják, hogy amit addig olyan bátran elítéltek, tulajdonképpen a világosság, akkor túl büszkék ahhoz, hogy azt mondják: »Tévedtem«. Továbbra is fenntartják a kételyt és a hitetlenséget, és túl büszkék beismerni meggyőződésüket. Emiatt olyan lépéseket tesznek, amelyeknek következményeiről soha nem is álmodtak.”[50] _[146]

Ellen White profetikus jelentőségű szavakkal megjövendölte a mennyből küldött világosság lebecsülését és a Minneapolisban megnyilvánuló lelkület ápolásának elkerülhetetlen következményét. Ha nem ismerik fel, akkor a világosság a jövőben egy állandó botránykővé válik:

„Senkinek sem szabad megengftni, hogy elzárja azokat az utakat, amelyeken keresztül az igazság világossága eljut a néphez. Amint ezt megkísérlik, Isten Lelkét kioltják, mert a Lélek szüntelenül azon dolgozik, hogy népének új és növekvő világosságot adjon az Ő Igéje által. […]

Az ellenség félrevezethet bennünket, hogy az igazság ellen foglaljunk állást, mert az nem a nekünk tetsző módon jön el, ezért a megtévesztett zsidók lelkületével ellene fogunk állni az Isten által küldött világosságnak. Ezért a világosság ahelyett, hogy a menny által nekünk rendelt áldás lenne azzal a céllal, hogy segítsen a lelkiségben és az istenismeret előrehaladásában, egy botránykővé válik, amelyben szüntelenül elesünk. […]

Ha nem keressük legkomolyabban az Urat, ha nem tartunk őszinte bűnbánatot, akkor sötétség fog borulni elménkre, és ez a sötétség arányos lesz a nem értékelt világossággal. Ha nem lesz kevesebb az énből és sokkal több a Szentlélekből, hogy birtokba vegye és irányítsa azon emberek elméjét és szívét, akik az első vonalakban álltak, akkor nem fognak az Isten gondviselése által nyújtott lehetőségekkel összhangban járni. Meg fogják kérdőjelezni és kiforgatni az Úr által küldött világosságot, és elfordulnak Krisztus tanításától, bízva önmagukban és a vélt igazságismeretükben. Ahogy a zsidók elutasították a világ világosságát, ugyanúgy sokan azok közül, akik azt állítják, hogy hisznek a jelenvaló igazságban, elutasítják azt a világosságot, amelyet az Úr küld népének. […]

Ezen a konferencián olyan magot vetünk el, amely termést hoz majd, és az eredmények olyan maradandóak lesznek, mint az örökkévalóság. [...] Remélem, hogy senki sem úgy hagyja el ezt az összejövetelt, hogy az itt terjesztett hamis állításokat elismétli, vagy elviszi magával az itt megnyilvánult lelkületet. Ez nem Krisztustól, hanem más forrásból származik."[51]

Ellen White álláspontja a Galata levél törvényéről

Van még egy fontos téma, amelyről Ellen White a minneapolisi utolsó lejegyzett beszédében szólt, nevezetesen, hogy mi volt a saját gondolata Waggoner addigi előadásaival kapcsolatban. Ebben a beszédében kijelentette, hogy a Waggoner _[147] által bemutatott dolgok némelyike „nincs összhangban azzal, ahogy ő érti ezt témát”, és hogy „Waggoner egyes szentírás-értelmezését nem tartotta helyesnek.” Mielőtt azonban következtetéseket vonnánk le ezekből a gyakran ismételt állításokból, szükséges elolvasnunk őket a maguk összefüggésében. Mire utalt Ellen White, amikor ezeket a dolgokat mondta, és hogyan kellene értenünk kijelentéseit?

„Dr. Waggoner közvetlen módon beszélt hozzánk. Értékes világosság van abban, amit mondott. Ha teljesen értem az ő álláspontját, akkor néhány dolog, amit a Galata levél törvényéről bemutatott, nincs összhangban azzal a megértéssel, amellyel eddig én bírtam e témával kapcsolatban. Az igazság azonban semmit sem veszít azzal, ha kutatják, ezért Krisztus nevében kérlek benneteket, menjetek a Szentíráshoz, és alázatos imádsággal keressétek Istent. [...]

Én alázatos lélekkel kész vagyok, hogy gyermekként oktassanak. Az Úr jónak tartotta, hogy nagy világosságot adjon nekem, de tudom, hogy Ő mások értelmét is irányítja, és kinyilatkoztatja nekik Igéjének titkait. Én el akarom fogadni a világosság minden fénysugarát, amelyet Isten küld, még akkor is, ha a legszerényebb szolgája által érkezik.

Abban azonban biztos vagyok, hogy keresztényként nincs jogotok ellenséges, barátságtalan és előítéletes érzéseket táplálni Dr. Waggoner iránt, aki egyszerű és közvetlen módon ismertette nézeteit, ahogy egy keresztény emberhez illik. Ha téved, akkor törekedjetek megmutatni neki Isten Igéjéből, hol nincs összhangban a Szentírás tanításával. […]

Úgy tartom, hogy Dr. Waggoner néhány írásmagyarázata nem helyes. Úgy gondolom azonban, hogy nézetei teljesen őszinték, ezért tiszteletben fogom tartani az érzéseit, és úgy bánok vele, mint egy keresztény úriemberrel. Nincs okom azt gondolni róla, hogy ő kevésbé értékes Isten számára, mint bármelyik testvérem, és keresztény testvérnek fogom tekinteni mindaddig, amíg nincs bizonyíték arra, hogy méltatlan erre. Az a tény, hogy őszintén támogat néhány nézetet a Biblia tanításairól, amelyek eltérnek a tieitektől vagy az enyémtől, nem ok arra, hogy gonosztevőnek vagy veszélyes embernek tekintsük, és igazságtalan kritikával illessük őt. [...]

Egyesek azt akarják, hogy azonnal hozzunk döntést a helyes nézetről a vitatott kérdésben. […] Tudom, hogy veszélyes lenne Dr. Waggoner álláspontját teljesen tévesnek ítélni. Ez tetszene az ellenségnek. A doktor bemutatásában láttam az igazság szépségét, amikor összekapcsolta Krisztus igazságát a törvénnyel. Közületek sokan mondják, hogy ez világosság és igazság. Ti azonban _[148] mégsem mutattátok be ebben a megvilágításban. Vajon nem lehetséges, hogy a Szentírás szorgalmas és imádságos kutatása által egyes pontokon még nagyobb világosságot nyerhetett? Amit most bemutatott, tökéletes összhangban van azzal a világossággal, amelyet Istentől kaptam az évek során. […]

Még ha igaz is az általunk képviselt nézet a két törvénnyel kapcsolatban, az Igazság Lelke nem fog jóváhagyni egyetlen olyan lépést sem az álláspontunk védelmében, mint amilyet közületek sokan szeretnétek megtenni. Az igazságot kísérő lelkületnek az igazság Szerzőjét kell képviselnie.”[52]

Ha a megfelelő szövegkörnyezetben idézzük, akkor világosan láthatjuk, hogy a fenti megjegyzéseket Ellen White nem Waggoner hit általi megigazulásról szóló tanításainak általános nyilatkozataként tette, hanem csak néhány írásmagyarázatra vonatkoznak a Galata levél törvényével kapcsolatban, „ha teljesen megértette álláspontját”. Ellen White nem írt biankó csekket a testvéreknek, hogy elutasíthassanak mindent, amivel nem értenek egyet Waggoner előadásaiban. Ellen White nagy aggodalma az volt, hogy sokan már ezt tették. A Galata 3. fejezetében a törvény – „a bűnök okáért adatott törvény” és a „Krisztushoz vezető mester” - végig vitatott téma volt, és Ellen White még nem foglalt állást ezzel kapcsolatban.

Függetlenül attól, hogyan értelmezte Ellen White korábban a Galata levél törvényét, megértését az 1856-ban kapott világosság alakította, amikor az Úr arra indította, hogy tanácsot adjon J.H. Waggonernek, aki akkoriban tartott előadást a témáról.

A J.H. Waggonernek írt bizonyságtételt azonban nem találta meg. Ellen White nem tudott visszaemlékezni azokra a dolgokra, amelyeket megmutattak neki. 1886-ban, amikor először hallotta Butlertől, hogy Jones és Waggoner a Galata levél törvényéről beszél és ír és ez vitához vezetett, Ellen White azonnal küldte tanácsát a véleménykülönbségek kezeléséről, a levél azonban soha nem érkezett meg. 1887 elején írt egy másik levelet, amelyben megírta nekik, hogy évekkel korábban látta, hogy J.H. Waggoner nézetei „nem voltak helyesek”. A téma azonban nem volt „világos és egyértelmű” az elméjében, és akkor nem is tudta „megérteni a témát”.[53]

Csak néhány héttel később, miután „néhány benyomást keltő álmot” kapott, Ellen White ezt írta Butlernek: „Nyugtalan vagyok, mert nem emlékszem, mit mutattak nekem a két törvénnyel kapcsolatban. Nem emlékszem, hogy _[149] a J.H. Waggonerhez intézett figyelmeztetés mire vonatkozott akkor. Talán az lehetett a figyelmeztetés, hogy ne hangsúlyozza nézetét abban az időben, mert nagy volt a megosztottság veszélye.”[54]

Az 1888-as Generál Konferencia kezdetén Ellen White csatlakozott a testvérekhez és kijelentette, hogy Jones és Waggoner nézetei „eltérhetnek a miénktől”. Ugyanabban a beszédében elmondta, hogy „kísérője” 1887-ben arról tájékoztatta őt, hogy „sem Butler, sem Waggoner nem rendelkezik a teljes világossággal a törvényről; egyik álláspont sem tökéletes”.[55]

Később a konferencián Ellen White őszintén ki tudta jelenteni, hogy „még nem foglalt állást”, és hogy „nem áll készen állást foglalni” egyik oldalon sem, amíg „nem tanulmányozta a témát”. Ez a kijelentés ellentétben állt J.H. Morrison és a többi testvér hozzáállásától, akik akkor és ott tisztázni akarták a kérdést, azt feltételezve, hogy Ellen White Jones és Waggoner befolyása alatt van, és átállt az ő oldalukra. Ekkor Ellen White azt mondta, hogy a kézirat elvesztése gondviselésből történt, mert Isten azt akarta, hogy a testvérek a Bibliához forduljanak, és „a Szentírásból szerezzék meg bizonyítékaikat” álláspontjukhoz.[56]

Amikor megkísérelték leállítani a Galata levéllel kapcsolatos vitát, Ellen White azt mondta: „Most először kezdtem el gondolkodni azon, lehetséges, hogy nem helyes nézeteket vallunk a Galata levél törvényéről, mert az igazságot nem kell ilyen lelkülettel támogatni.”[57] Alig néhány nappal a konferencia befejezése után Ellen White ismét kijelentette, hogy „nem változtatta meg” nézeteit. Azonban hozzátette: „Ha nálunk van az igazság ebben a témában, akkor a testvéreknek nem sikerült megszentelődniük általa.”[58]

Néhány hónappal később megismételte, hogy „az ő álláspontja nem változott”, de hozzátette, hogy „a világosság nem érkezik el addig, amíg mi, mint nép, nem jutunk el más lelkiállapotra”.[59] Ellen White sokszor egyértelművé tette, hogy ez a téma nem „teherként volt a szívében”; mert ez nem egy „mérföldkő”, és nem kell „döntő” kérdésnek tekinteni.[60] Amikor azonban látta, hogy 1890-ben a minneapolisi lelkület továbbra is megnyilvánul Jones és Waggoner ellen, bátran azt mondta a vezetőknek: „Aggódom miattatok, és aggódom a szentírás-értelmezéseitek miatt, amely ilyen keresztényietlen lelkületben nyilvánult meg.”[61] „Isten óvjon meg engem a Galata levél törvényével kapcsolatos elgondolásaitoktól, ha ezek elfogadása olyan keresztényietlen lelkületűvé tenne.”[62] _[150]

Ellen White csak nyolc évvel az 1888-as konferencia után tárta fel teljes mértékben azt, amit az Úr kinyilatkoztatott neki, nevezetesen, hogy a Galata levél törvénye mind az erkölcsi törvényre, mind a ceremoniális törvényekre egyaránt vonatkozik.[63]

Világos tehát, hogy Ellen White kijelentései az 1888-as konferencia novemberi prédikációjában nem úgy hangzottak, ahogy egyesek értelmezték.[64] A Waggoner tanításával kapcsolatos kérdéseket megfogalmazó kijelentései kifejezetten a Galata levél törvényének témájára vonatkoztak. Waggoner értelmezése a Galata levél törvényével kapcsolatban nem volt összhangban Ellen White értelmezésével, ha jól értette azokat. Azonban hozzátette, hogy tudja, az Úr mások értelmét is vezeti, és „feltárja előttük Igéjének titkait”. Ő maga „kész volt elfogadni a tanítást”, még akkor is, ha az igazság „az Isten legegyszerűbb szolgái által érkezik”, Waggoner és Jones által.[65]

Azt a megjegyzést tehát, hogy „Dr. Waggoner egyes szentírás-értelmezését nem tartom helyesnek”, a Galata levél törvényével kapcsolatban tette. Csak néhány pillanattal később felkiáltott: „Az igazság szépségét látom, Krisztus igazságosságát a törvénnyel kapcsolatban, ahogyan a doktor is elénk tárta. [...] Amit bemutatott, tökéletes összhangban van azzal a világossággal, amelyet Isten jónak látott nekem adni.” Megdorgált sok testvért azok közül, akik azt mondták: „ez világosság és igazság”, azonban ők maguk mégsem mutatták be korábban az igazságot ilyen módon.[66]

Csak pár nappal Ellen White minneapolisi konferencián feljegyzett utolsó üzenete előtt William C. White levelet írt feleségének. A levélben megerősítette, hogy Ellen White „sok mindenben” támogatta Waggonert, másrészt viszont a testvérek úgy érezték, hogy Waggoner tanításai nincsenek összhangban a bizonyságtételekkel. A testvérek úgy érezték, hogy William C. White ráerőltette Waggoner nézeteit, összezavarta őt, és befolyásolta édesanyját, hogy új és téves álláspontot képviseljen. William C. White azt írta, hogy be tudja bizonyítani, ez a vád „hamis”.

„Anya sok nehéz munkát végzett. Most kissé elcsüggedt, mert ez egy komor időszak. Dr. Waggoner által bemutatott dolgok nagy része összhangban van azzal, amit anyám látomásban látott. Ő ismételten felszólalt a »farizeizmus lelkülete« ellen, amely el fogja nyomni Dr. Waggonert, és mindent, amit mond helytelennek fogja ítélni. Ennek eredményeként egyesek úgy értelmezik, hogy anyám támogatja Waggoner nézeteit, és [töredék hiányzik] tanításainak egy része nincs összhangban a _[151] [hiányzó rész] és a bizonyságtételeivel, azt mondják [hiányzó rész] erőfeszítéseket tettem, hogy Dr. Waggoner nézeteit ráerőltessem, [hiányzó rész] megtévesztette őt a valódi problémával kapcsolatban, és [befolyásolta], hogy [véleményével] ellentétes álláspontot foglaljon.

Be tudom bizonyítani, hogy ezek az állítások hamisak. Talán egyszer lesz alkalmam [...] [hiányzó rész] Jónás, aki vihart keltett sokak elméjében [hiányzó rész] eredmények, amelyekért számot kell adniuk. Határozottan népszerűtlen vagyok, de nem sajnálom.”[67]

Napjainkban nagyon óvatosnak kell lennünk, hogyan használjuk Ellen White, William C. White vagy bárki más kijelentéseit, amikor arról döntünk, hogy Jones és Waggoner tanításai ellentétesek-e a bizonyságtételekkel. Ellenkező esetben rossz alapot építünk, amelyen megítéljük a két hírnököt és az Úrtól kapott üzenetet, és akaratlanul is ugyanabba a táborba kerülhetünk, mint azok a testvérek, akik Minneapolisban szembehelyezkedtek velük több mint száz évvel ezelőtt. Ennek ellenére el kell ismernünk, hogy Jones és Waggoner nem voltak tévedhetetlenek, ahogy egyetlen emberi lény sem tévedhetetlen, beleértve - saját állítása szerint - Ellen White-ot is.[68] Az Úr egy igen értékes üzenetet küldött Jones és Waggoner által, akiktől - mint Ellen White mondta -, maga is szívesen tanult.[69] Amikor Jones és Waggoner tanítását ki kellett javítani, az Úr Ellen White által mindig konkrétan fogalmazott. Ellen White soha nem írt „biankó csekkeket”, amellyel mások elítélhetik mindazt, amit nem akartak elfogadni Jones és Waggoner tanításaiból.

  Visszatekintés a minneapolisi konferenciára

1888. november 4-én, vasárnap a minneapolisi konferencia ülésszaka véget ért. Ellen White előző nap, szombaton elmondta utolsó beszédét. Jones, Waggoner és Ellen White Battle Creekbe indultak, míg az összes többi küldött szétszéledt a saját körzetébe. Mi volt a minneapolisi összejövetel eredménye? Milyen tartós hatása volt a hetftnapi adventista egyházra? A küldöttek nagyon különböző benyomásokat vittek magukkal. Egyesek úgy érezték, hogy ez volt az egyik leghasznosabb összejövetel, amelyen valaha részt vettek, míg mások úgy érezték, hogy ez volt a valaha tartott legszerencsétlenebb konferencia. Mások, akik korábban távoztak a konferenciáról, nagyon szubjektív és elkedvetlenítő beszámolókat terjesztettek Battle Creekben és az ország más részein. [152]

A konferencia befejezésének napján Ellen White reményteli várakozással tekintett vissza arra a tapasztalatra, amikor azt mondta: „Hisszük, hogy ez a konferencia sok jót fog eredményezni. Nem ismerjük a jövőt, de érezzük, hogy Jézus áll a kormánykeréknél, és nem fogunk kudarcot vallani.” Azonban hozzátette: „A legnehezebb és legérthetetlenebb csata volt ez, amelyet valaha vívtunk népünk körében.”[70]

A következő napokban, ahogy egyre többet gondolkodott a minneapolisi eseményeken, egyre inkább aggódott, amikor látta, hogy a testvérek ugyanazt a lelkületet nyilvánítják ki. Amint Isten megmutatta neki a konferencián történtek komolyságát, egyre jobban aggódott a kilátások miatt. Minneapolis volt élete „legszomorúbb tapasztalata”. A Megváltó csalódott volt a testvérek hozzáállása és lelki vaksága miatt éppen úgy, mint amikor „emberi alakban volt a földön”.[71] Ellen White-ot nemcsak az csüggesztette el, ahogyan Minneapolisban bántak vele, hanem az is, hogy „szégyent hoztak Istenre, és az Ő Lelkét megszomorították”.[72] A menny nyílt „lázadásnak” és „Isten Lelke megsértésének” tekintette viselkedésüket.

Jonest és Waggonert szintén rossz bánásmódban részesítették nyilvánosan és személyesen is. Az emberek hibákat kerestek „a hírnökökben és az üzenetben”, és „Isten Lelkét is megszomorították”. Ezt a bánásmódot „úgy jegyezték fel [...] a menny könyveiben, mint amit Jézus Krisztussal tettek az Ő szentjei személyében”.[73]

Az első lejegyzett minneapolisi beszédében Ellen White azt mondta a küldötteknek, hogy számíthatnak a Szentlélek kiáradására: „A Szentlélek kiáradása éppen ezen az összejövetelen fog ránk áradni, ha akarjuk.”[74] Azonban ahogyan a zsidók idejében kétkedésükkel és hitetlenségükkel „Isten Lelkét kioltották”[75], ugyanúgy Minneapolisban „még Isten Lelkének kiáradását is megvetéssel kezelték”.[76] Az ott követett út „Isten Lelke iránti kegyetlenség” volt.[77] „Mindazoknak, akik azon a konferencián részt vettek, lehetőségük volt átállni az igazság oldalára a Szentlélek befogadása által, akit Isten a szeretet és irgalom oly gazdag áradatában küldött. [...] A Szentlélek megnyilvánulásait azonban fanatizmusnak tulajdonították.”[78] Egyik megállapításában, amely talán az egyik legsúlyosabb kijelentésének tekinthető 1888-ról, _[153] Ellen White a Zakariás 13:6 versét idézte, és a szöveget a Minneapolisban történtekre alkalmazta: „Krisztuson sebet ütöttek barátai házában.”[79]

Az 1888-as konferencia következményei valóban olyan messze hatóak, mint az örökkévalóság. De ahogyan Jézus „nem fedte fel idő előtt a zsidóknak az előítéletük és hitetlenségük eredményét”, ugyanúgy nem fedte fel akkor a Minneapolisban történtek következményeit sem. Ezeknek az idő múlásával kellett feltárulniuk.[80] Annak az összejövetelnek története „feljegyzésének terhével együtt ment át az örökkévalóságba”, és „az ítéletkor, amikor a könyvek megnyittatnak, akkor olyan feljegyzések lesznek benne, amellyel sokan azok közül, akik ezen az összejövetelen voltak, nem szeretnének szembe nézni”.[81]

Valóban annyira súlyos volt a minneapolisi ellenállás? Valóban távol tartották a Szentlelket és a késői eső erejét? Vajon az ott bemutatott üzenetet valóban a legtöbben elutasították? Vajon nem következtek-e nagy ébredések a minneapolisi konferencia után? Ezekkel a kérdésekkel a következő fejezetekben foglalkozunk.

Lábjegyzet

[1] R.T. Nash, „An Eyewitness Account”, 1955. jún. 25.; Manuscripts and Memories, 352-353. o.; és Paul Penno, a Calvary at Sinai, 108. o.

[2] William C. White, „Notes Made at the Minneapolis Meetings 1888”, 1888. okt. 23., 57. o.; Manuscripts and Memories, 424. o. Kilgore, Smith és Morrison akkor tették ezeket a kijelentéseket, amikor Ellen White mindenki előtt az emelvényen állt. Úgy érezték, fontosabb, hogy G.I. Butler velük legyen, mint a próféta szavait hallani. (R.T. Nash, op.sit., 354. o., és Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec., 1888 Materials, 221. o.)

[3] A.T. Jones levele C.E. Holmesnak, 1921. máj. 12.; Manuscripts and Memories, 328. o.

[4] R.T. Nash, op. sit., 353-354. o. Nash a tizenhat, felváltva olvasott igét a következőképpen sorolja fel: Dr. Waggoner Jer 23:5–7; Jones Ef 2:4-8; Waggoner Gal 2:16-21; Jones Róm 11:1-33; Waggoner Róm 1:14-17; Jones Róm 2:12-29; Waggoner Gal 3. fejezet; Jones Róm 3. fejezet; Waggoner Gal 5:16; Jones Róm 9:7-33; Waggoner Gal 2. fejezet; Jones Róm 4:1–11; Waggoner Róm 5. fejezet; Jones Róm 1:15-17; Waggoner Róm 8:14-39; Jones 1Jn 5:1–4.

[5] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec., és Manuscript 21, 1888. nov.; 1888 Materials, 225.,181.,229.,223. o.

[6] Ellen G. White, „To Dear Brethren”, 85. levél, 1889. ápr.; 1888 Materials, 277-279. o.

[7] Ellen G. White, „Children of the Household”, 14. levél, 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 309-311. o.

[8] Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 81. levél, 1896. máj. 31.; 1888 Materials, 1565. o.

[9] Ellen G. White, „To Brethren”, 85. levél, 1889. ápr.; 1888 Materials, 277-278. o.

[10] Ellen G. White levele J. Fargonak, 50. levél, 1889. máj. 2.; 1888 Materials, 297-299. o.

[11] Ellen G. White, „To Children of the Household”, 14. levél, 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 312. o.

[12] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 218. o.

[13] Ellen G. White, „To Children” 14. levél, 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 316.,323. o.

[14] Ellen G. White levele F.E. Beldennek és feleségének, 2a. levél, 1892. nov. 5.; 1888 Materials, 1068.,1067. o.

[15] Ellen G. White, „To Brethren”, 85. levél, 1889. ápr.; 1888 Materials, 279. o.

[16] Ellen G. White, „To Children of the Household”, 14. levél, 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 309.,315-316. o.

[17] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec. és Ellen G. White levele J. Fargonak, 50. levél, 1889. máj. 2.; 1888 Materials, 224.,297. o.

[18] Ellen G. White levele F.E. Beldennek és feleségének, 2a. levél, 1889. nov. 5.; 1888 Materials, 1068. o.

[19] Ellen G. White, „To Brethren”, 85. levél, 1889. ápr.; 1888 Materials, 277. o.

[20] Ellen G. White, „Dear Children of the Household”, 14. levél, 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 312. o. hozzáadott kiemelések.

[21] Ellen G. White, Manuscript 9, 1888. okt. 24, „Morning Talk”; 1888 Materials, 151 o. hozzáadott kiemelések.

[22] Ellen G. White, „Dear Children of the Household”, 14. levél, 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 309. o. hozzáadott kiemelések.

[23] Ellen G. White levele Frank és Hattie Beldennek, 2/a levél, 1892. nov. 5.; 1888 Materials, 1068-1069. o., hozzáadott kiemelések. A vezető testvérek nehezen viselték el, hogy Ellen White Kóré, Dáthán és Abirám lázadásához hasonlította a minneapolisi magatartásukat. Valószínűleg arra gondoltak, hogy a hasonlat másra vonatkozik, nem rájuk. Az egyik legnehezebb dolog, amivel a konferencián küzdöttek, az a vélekedés volt, hogy Ellen White megváltozott, és hogy a bizonyságtételekben már nem lehet többé bízni. Néhány évvel korábban William L. Raymond, egy északnyugaton szolgáló fiatal lelkész olyan hitelveket mutatott be előadásaiban, amelyek nem egyeztek a többség által vallott tanításokkal. Amikor az egyházi vezetők nem voltak hajlandók elfogadni a tanításait, ő tiszteletlenül kezdett velük bánni, megvetést tanúsítva az egyházi tekintély iránt a területi vezetéstől kezdve egészen a Generál Konferencia vezetéséig. Olyan sok gyülekezeti tag csatlakozott hozzá, hogy két területi vezető is úgy érezte, hogy megvetik, semmibe veszik, és tehetetlennek érezték magukat. Ez az egész helyzet 1884 nyarán csúcsosodott ki, amikor Ellen White részt vett az északnyugati tábori összejöveteleken. Nemcsak részt vett a vezető testvérek tanácskozásán, és megvizsgálta Raymond tanításait, hanem írt egy bizonyságtételt is, amely kifejezetten az ő helyzetével foglalkozott. Raymond „nem helyesen értelmezett minden tanítási pontot”, így Ellen White azt mondta: „makacsul ragaszkodik téves álláspontjához”, mert a szívét „keserűség, harag, irigység, féltékenység és gonosz gyanúsítás szennyezte be”. Munkája, mely által arra bátorította az embereket, hogy megkérdőjelezzék és elutasítsák „ennek a műnek a vezetőit”, és „azokat a bizonyságtételeket, amelyeket Isten adott népének”, „pontosan olyan volt, mint Kóré, Dáthán és Abirám cselekedete. Hasonló volt „a féltékenység és a gonosz gyanúsítás munkájához, melyet Sátán indított a mennyben”, és „hasonló” volt azoknak a zsidóknak a munkájához, akik „mindig kémkedtek Jézus nyomában”. Bizonyságtételében Ellen White megfedte Raymondot, amiért „nem tartotta magát a Biblia szabályaihoz, és nem tanácskozott a vezető testvérekkel. [...] Isten nem hagyta figyelmen kívül népét, egy-egy elszigetelt embert választva itt és egy másikat ott, mint akik egyedül méltók arra, hogy rájuk bízza az Ő igazságát. Nem ad egy embernek az egyház elfogadott hitével ellentétes új világosságot. […] Az egyetlen biztonságos út, ha nem fogadunk el új tantételt, a Szentírás új értelmezését anélkül, hogy azt előbb ne vetnénk alá tapasztalt testvérek vizsgálatának. […] Ha ők nem látnak benne világosságot, fogadjuk el meglátásaikat; mert »a megmaradás a tanácsosok sokasága által van«”. Ezután Ellen White arra figyelmeztetett, ami „Isten maradék népére” vár. Sátán „még határozottabban és elszántabban fog törekftni arra, hogy leterítse őket. Férfiak és nők állnak majd fel, akik azt állítják, hogy valamilyen új világosságot vagy új kinyilatkoztatást kaptak, ami arra irányul, hogy megzavarja a régi mérföldkövekbe vetett bizalmat”. (Testimonies for the Church, vol. 5., 289-295. o., lásd még Arthur L. White, The Lonely Years, 250-259. o.) Amikor néhány évvel később Jones és Waggoner színre léptek, és olyan nézeteket mutattak be, amelyekről úgy vélték, hogy szembemennek a hagyományos tanítással, Butler és Smith biztosak voltak, hogy alá kell vetniük magukat a „tapasztalt testvérek döntésének”. Amikor azonban Ellen White Jones és Waggoner védelmére kelt, és a vezető testvérek munkáját ugyanahhoz a lázadó lelkülethez hasonlította, amelyet William Raymond munkájával kapcsolatban megfedett, ez már több volt, mint amit elviselhettek. Úgy érezték, hogy a saját felfogásuk tévedhetetlen. (Lásd még a 4. fejezet 50. lábjegyzetét.) Ellen White Raymondnak adott tanácsának kontextusa nagyon fontos. Ezt a tanácsot 1884-ben adta, és nem alkalmazta Jonesra és Waggonerre, amikor 1889-ben megjelent a Bizonyságtételek 5. kötete. Butler és Smith úgy vélték, hogy Jonesra és Waggonerre vonatkozik. Isten azonban megfedte őket, mivel nem vették figyelembe a másik tanácsot, amely kiegyensúlyozta a dolgokat: „Egyesek [Luthert] elhamarkodottsággal és meggondolatlansággal vádolták. Mások pedig azt mondták róla, hogy elbizakodott, akit nem Isten irányít, hanem büszkeségből és arcátlanságból cselekszik. »Ki ne tudná - válaszolta -, hogy ritkán állhat elő valaki új eszmével a kérkedés látszata nélkül, vagy anélkül, hogy viszálykeltéssel ne vádolnák meg őt? Miért ölték meg Krisztust és az összes többi vértanút? Mert azt hitték róluk, hogy megvetik koruk bölcsességét, és mert új igazságokat mutattak be, anélkül, hogy alázatosan megkérdezték volna a régi nézetek bölcseit.«” (A nagy küzdelem, 130. o., 1888 kiadás)

[24] Ellen G. White, 1889., Manuscript 13; 1888 Materials, 517. o., hozzáadott kiemelések.

[25] Ellen G. White, Manuscript 15, 1888. nov., „Dear Brethren Assembled at General Conference”; 1888 Materials, 174. o., hozzáadott kiemelések.

[26] Ellen G White, „To Brethren”, 85. levél, 1889. ápr.; 1888 Materials, 278. o., hozzáadott kiemelések.

[27] Ellen G. White, „Dear Children of the Household”, 14. levél, 1889. máj. 12., 1888 Materials, 309. o., hozzáadott kiemelések.

[28] Ellen G. White, Manuscript 15, 1888. nov., „Dear Brethren Assembled at General Conference”; 1888 Materials, 172. o., hozzáadott kiemelések.

[29] Ellen G. White, „Dear Children of the Household”, 14. levél, 1889. máj. 12., 1888 Materials, 309. o., hozzáadott kiemelések.

[30] Ellen G. White, Manuscript 30, 1889. jún., „Experiences Following the Minneapolis Conference”; 1888 Materials, 353. o., hozzáadott kiemelések.

[31] Ellen G. White, 1889., Manuscript 13; 1888 Materials, 517. o., hozzáadott kiemelések.

[32] Ellen G. White levele Fargo testvérhez, 50. levél, 1889. máj. 2.; 1888 Materials, 296. o., hozzáadott kiemelések.

[33] Ellen G. White, Manuscript 30, 1889. jún., „Experiences Following the Minneapolis Conference”; 1888 Materials, 356-357. o., hozzáadott kiemelések. Ellen White azon tűnődött, hogy lesz-e „egy újabb kijövetel” az 1844 kijövetelen kívül. Az Ellen G. White Estate szerint ez „az egyetlen ismert” ilyen nyilatkozat, amelyet Ellen White írt. (Ellen G. White, Last Day Events [Boise, ID: Pacific Press Pub. Assn., 1992], 48. o., 3. bekezdés) Bár nem tudjuk, milyen széles körben terjedt el ez a kézirat, azt tudjuk, hogy legalább egy másik személy, aki jelen volt Minneapolisban, emlékezett Ellen White aggodalmára. Körülbelül 43 évvel később F.H. Westphal visszaemlékezett arra, hogy Ellen White „már-már elvesztette a bizalmát az emberek iránt, és úgy tűnt, hogy az Úr elveszi népünktől azt az áldást, azt a küldetést, hogy a hit általi megigazulást elvigye a világnak, és másokat hív a munka elvégzésére. Azt nem tudom, hogy csak a vezetőkre utalt-e, vagy az egész népre.” Ezt követően azonban „Ellen White megtört szívvel könyörgött, kérve, hogy ne tegye ezt, és az Úr kinyilatkoztatta neki, hogy nem engftni, hogy a mű a hitetlenségbe és pusztulásba süllyedjen, hanem Ő őrködni fog felette, és hogy a mozgalmunk folytatódik a végéig, és azok, akik kitartanak, biztos talajon fognak állni.” (F.H. Westphal William C. White-hoz, 1932. jún. 29.; Ellen G. White, Document File 189., Ellen G. White Estate, Silver Spring MD.; és L.E. Froom William C. White-hoz, 1932. ápr. 29.; Manuscripts and Memories, 343. o.) Sajnos a Westphal visszaemlékezésére adott válasz rosszalló volt: „Úgy vélem, hogy Westphal testvér emlékezete […] nem helytálló. […] Nem emlékszem olyan állításról, hogy az Úr egy másik népet fog megszólítani. Úgy gondolom, hogy ez egy feltételezés, és én nem merném használni. Azt tanácsolom, hogy ne használd. [...] Azt hiszem, nagyon óvatosnak kell lennünk, amikor emlékezetből teszünk kijelentéseket arról, amit Ellen White mondott.” (William C. White levele L.E. Froomnak, 1932. máj. 11.; Manuscripts and Memories, 344.,345. o.)

[34] Ellen G. White, „To Children”, 14. levél, 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 311. o.

[35] Ellen G. White, „To Brethren”, 85. levél, 1889. ápr.; 1888 Materials, 277. o., hozzáadott kiemelések.

[36] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 225. o.

[37] Ellen G. White, Manuscript 37, n.d. 1890., „Light in God's Word”; 1888 Materials, 829. o.

[38] Ellen G. White, Manuscript 9, 1888. okt. 24., „Morning Talk”; 1888 Materials, 151-153. o.

[39] A minneapolisi összejöveteleken J.H. Morrison elmondta J.S. Washburnnak, hogy Jones és Waggoner befolyásolták Ellen White-ot, amikor együtt utaztak vonaton Kaliforniából. Washburn első reagálása ez volt: „Ha az emberek rábeszélhetik, hogy kövesse őket, akkor Ellen White nem próféta. Valójában nincs prófétánk!” („Interview with J. S. Washburn, at Hagerstown, Md., 1950. jún. 4.”, 1. o.) Ez csak egy példa a Morrison szavainak másokra gyakorolt hatásáról.

[40] Ellen G. White, Sketches From the Life of Paul, (Oakland, Cal.: Pacific Press Pub. Assn., 1883), 192-193., 188. o. Lásd: William C. White: „Notes Made at the Minneapolis Meetings 1888”, 1888. okt. 24., 63. o.; Manuscripts and Memories, 425. o.

[41] Ellen G White, „Sketches From the Life of Paul,” 68. o.; Manuscripts and Memories, 426. o.

[42]  „Interview with J.S. Washburn, at Hagerstown, Md., 1950. jún. 4.”, 1. o.

[43] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 221 o., kiemelés tőlem.

[44]  „Interview with J.S. Washburn, at Hagerstown, Md., 1950. jún. 4”., 1. o.

[45] Lásd: „Diary of R. Dewitt Hottel”, 1888. okt. 25. és nov. 4. között; Manuscripts and Memories, 508-512. o. Legalább még egy Ellen White beszédet jegyeztek fel. Lásd az 50. lábjegyzetet.

[46] Uriah Smith, „Publishing Association”, General Conference Daily Bulletin, 1888. okt. 26.; Manuscripts and Memories, 382. o., Kiemelés tőlem. Abban az időben a The Daily Bulletin „Review and Herald Extras [...] címmel jelent meg a Generál Konferencia ülésének helyszínén”. Abban az időben Uriah Smith volt a szerkesztő (Seventh-day Adventist Encyclopedia, vol. 10 [Hagerstown, MD.: Review and Herald Pub. Assn., 1976], 498. o.)

[47] L.E. Froom, Movement of Destiny, 250. o.

[48] Ellen G. White, Manuscript 2, 1890. márc. 16.; 1888 Materials, 641. o.

[49] Morrison „a hitetlenek könyveit tanulmányozta […], hogy érveket találjon ellenfeleivel szemben”. (1888 Materials, 601. o.) Ellen White-ot figyelmeztették, hogy Morrison „széthúzást és viszályt” fog ezzel okozni, és ha nem győzi le ezt a hozzáállását, akkor „hajótörést fog szenvftni hitében, Canrighthoz hasonlóan”. (168. o.) Néhány nappal korábban Ellen White kijelentette, hogy látta „Isten angyalát tudakozódni ezekről az emberekről, akik vitatkozásra nevelték magukat”. (141. o.)

G.B. Starr évekkel később beszélt erről az eseményről. J.H. Morrisonnal és két másik lelkésszel együtt volt a sátorban az Iowa állambeli Oskaloosaban. Egy idegen „lépett be a sátor ajtaján”, az egyik a „legcsinosabb megjelenésű ember”, akit valaha látott. „Több, mint hat láb magas volt”, „kedves arckifejezéssel”. Egyenesen Morrisonhoz ment, és a sátoros összejövetelekről, valamint a hetftnapi adventisták hitéről kérdezett. Először Morrison jóindulatúan válaszolt a kérdésekre, de hamarosan vitatkozóvá vált. […] Közel egyórás ilyen beszélgetés után az idegen méltóságteljesen felállt, és Morrisonhoz fordulva így szólt: »Ön nem Jézus Krisztus szolgája, hanem vitatkozó, uram.« Ahelyett, hogy felfogta volna, hogy jogosan dorgálták meg, Morrison megrázta a fejét, és nevetve így szólt: »Ó, ön nem tudja megcáfolni az érvet?« Az idegen nem reagált Morrison megjegyzésére, hanem újra megismételte, amit előbb elmondott. Ez kétszer is megtörtént.” Amikor ezt G.B. Starr elmondta Ellen White-nak, ő így válaszolt: „Starr testvér, az Isten angyala volt. […] Ezt az üzenetet adtam át a testvérnek a minneapolisi konferencián, hogy az Úr küldött egy angyalt, hogy megdorgálja őt harcias munkamódszere miatt.” (G.B. Starr, „Fifty Years With One of God's Seers”, kiadatlan kézirat, 150–152. o.; Document File 496, Ellen G. White Estate, Silver Spring, MD) Ez megmagyarázhatja, miért állt fel és ment el Ellen White Morrison beszéde közben. Ugyanakkor ez arra is rámutat, hogy mivel kellett szembenéznie Jonesnak és Waggonernek.

[50] Ellen G. White, Manuscript 15, 1888. nov.; 1888 Materials, 163.,166-167.,169-170. o. Ellen White beszéde, amelyet valamikor nov. 1-je csütörtök és nov. 3-a szombat között mondott el, az utolsó feljegyzett beszéde a konferencián.

[51] Uo., 171-175. o.

[52] Uo., 163–165. o., hozzáadott kiemelések.

[53] Ellen G. White levele E.J. Waggonerhez és A.T. Joneshoz, 37. levél, 1887. febr. 18.; 1888 Materials, 21.,23. o. Lásd még Ellen G. White levele G.I. Butlernek és Uriah Smithnek, 13. levél, 1887. ápr. 5.; 1888 Materials, 32. o.

 [54] Uo., 32., 33. o.

[55] Ellen G. White levele G.I. Butlernek, 21. levél, 1888. okt. 14.; 1888 Materials, 88.,93. o.

[56] Ellen G. White, Manuscript 9, 1888. okt. 24.; 1888 Materials, 152.,153. o.

[57] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec., 1888 Materials, 221. o., hozzáadott kiemelés.

[58] Ellen G. White levele W.H. Healey-nek, 7. levél, 1888. dec.; 1888 Materials, 186,189. o., hozzáadott kiemelés.

[59] Ellen G. White levele J.H. Morrisonnak, 49. levél, 1889. ápr. 4.; 1888 Materials, 275. o.

[60] Ellen G. White levele Uriah Smithnek, 59. levél, 1890. márc- 8.; és Manuscript 55, n.d. 1890.; és Ellen G. levele White C.P. Bollmannak, 179. levél, 1902. nov. 19; 1888 Materials, 604.,841.,1796. o.

[61] Ellen White levele William C. White-nak, 83. levél, 1890. márc. 13.; 1888 Materials, 631. o.

[62] Ellen G. White, Manuscript 55, 1890., „Peril in Trusting to Wisdom of Men”; 1888 Materials, 841. o.

[63] Ellen G. White levele Uriah Smithnek, 96. levél, 1896. jún. 6.; 1888 Materials, 1575. o.

[64] Gyakran idéznek Ellen White írásaiból mondatrészeket, és biankó csekkekként használják fel annak lejáratására, amit Jones és Waggoner bemutattak Minneapolisban (és az azt követő években), és aláássák azt a jelentős támogatást, amit Ellen White-tól kaptak. A.V. Olson kiegyensúlyozott megközelítést kísérelt meg, amikor kijelentette: „Látható, hogy Ellen White nem hagyta jóvá Waggoner tanulmányainak egyes részletét, de egyetértett és támogatta a hit általi megigazulás nagy témájának hangsúlyozását, ahogyan azt a konferencián előadta.” (Through Crisis to Victory [1966], 55. o.) Mások azonban arra használták fel ezeket a kijelentéseket, hogy lejárassák Jonest és Waggonert, valamint a saját evangelikál felfogásuk népszerűsítésére. Desmond Ford azt állítja: „Waggoner és Jones egyértelműen megértették az igazságosság »ajándék« természetét, de bizonyos területeken doktrinálisan tévedtek, amint azt E. G. White későbbi kijelentései világossá teszik. Ellen White soha nem támogatta Waggoner és Jones összes álláspontját.” (Lásd: Crisis and Victory [sic], A.W. Olsen, 294. o. „The Relationship Between the Incarnation and Righteousness by Faith”, Documents from the Palmdale Conference on Righteousness by Faith [Goodlettsville, TN: Jack D. Walker, 1976], 40. o.) George Knight is hivatkozik Ellen White beszédének mondatrészeire, hogy megpróbálja alátámasztani elképzelését: „Fontos kérdés, hogy milyen mértékben támogatta Jonest és Waggonert. Egyes értelmezők egyfajta biankó csekként használják ezt a doktrína területén. Ez veszélyes álláspont, mert Ellen White fő gondja az 1888-as konferenciával kapcsolatban a gyakorlati kereszténység, nem pedig a doktrína volt. Hajlott arra, hogy tanbeli kérdésekben ne értsen velük egyet - még a minneapolisi konferencián is. Az összegyűlt küldötteknek 1888. nov. 1-jén nyíltan elmondta: »Nem értek egyet Dr. Waggoner egyes írásmagyarázatával«. Azonban továbbra is támogatta Waggoner munkáját anélkül, hogy megemlítette volna, hogy szerinte hol tévedett. […] Mindezek ellenére az emberek úgy kezdték kezelni Jones és Waggoner kijelentéseit, mintha isteni tekintélyük lenne.” (From 1888 to Apostasy [1987], 72. o.) Roy Adams megismétli ezeket az állításokat: „Sőt, egyértelmű bizonyítékunk van arra, hogy Ellen White nem támogatta egyértelműen a Jones és Waggoner által bemutatott üzenetet. Az 1888. november 1-jén összegyűlt küldöttek előtt nyíltan a következőket mondta: »Nem tartom helyesnek dr. Waggoner egyes írásmagyarázatát«.” (From 1888 to Apostasy, 72. o.) (The Nature of Christ [1994], 32. o.)  A „User-Friendly Guide to the 1888 Message” című könyvében George Knight legalább 14 alkalommal igyekszik az olvasókat rávezetni Jones és Waggoner üzenetének megkérdőjelezésére, utalva Ellen White „egyet nem értésére”. Azt állítja, Ellen White „többször kijelentette, hogy nem ért egyet minden tanításukkal”; hogy „ő soha nem hagyott jóvá mindent az írásukban […], mint ahogyan […] Luther, Miller és Smith műveiben sem.” Ellen White „nem is fogadott el mindent, amit Minneapolisban előadtak”. „Még csak nem is értett egyet az 1888-as összejöveteleken tárgyalt témák minden teológiai és tanbeli értelmezésével.” (69.,72.,166.,141. o; lásd még 55.,73.,76.,79.,163.,165.,179.,180. o.) Azonban ugyanezen feljebb említett Ellen White kijelentések alapján Knight azt sugallja, hogy „Ellen White soha nem mondta el, hogy hol nem értett egyet Waggonerrel”. (Uo., 74. o.) Ez azt jelenti, hogy csak találgatni tudjuk, melyek voltak ezek a pontok. Azok, akik szorgalmazzák az evangelikál evangéliumot (a reformáció evangéliumát), gyakran ezt olyan tanokra alkalmazzák, mint az eredendő bűn, Krisztus természete, a megszentelődés szerepe a hit általi megigazulásban és a végidei tökéletesség. De el kell olvasnunk mindazt, amit Ellen White mondott, például az olyan nyomatékosan megfogalmazott kijelentését: „Amikor Waggoner testvér előadta ezeket a gondolatokat Minneapolisban, ez volt az első világos tanítás erről a témáról, amit valaha emberi ajkakról hallottam. […] Ők [a testvérek] nem tudják ezt megérteni, mert még soha nem mutatták be nekik úgy, ahogyan nekem bemutatták. És amikor valaki más [Waggoner] bemutatta, szívem minden porcikája azt mondta: Ámen”. (1888 Materials, 349. o.) Talán hagynunk kellene, hogy Ellen White válaszoljon a saját kérdésére: „Isten hívta el ezeket az embereket, hogy hirdessék az igazságot? Én azt mondom: Igen, Isten küldött embereket, hogy elhozzanak nekünk egy olyan igazságot, amellyel nem rendelkeznénk, ha Isten nem küldött volna valakit, hogy átadja nekünk.” (Uo., 608. o.) R.T. Nash, aki jelen volt az 1888-as konferencián, olyan beszámolót nyújt nekünk, amely erősen ellentmond Knight értékelésének Ellen White Jones és Waggoner tanításaival kapcsolatban. Nash egyszerűen így fogalmaz: „Ellen White akkori magatartásából és szavaiból egyértelműen kiderült, hogy száz százalékban egyetértett Jones és Waggoner által a Generál Konferencián bemutatott üzenettel.” („An Eyewitness Report”, 6. o., hozzáadott kiemelések, lásd még: Manuscripts and Memories, 355. o.) Az tagadhatatlan, hogy Jones és Waggoner tévedésnek kitett emberek voltak, és hogy évekkel később „kísértések győzték le őket”. Szeretnénk azonban hangsúlyozni annak fontosságát, hogy Ellen White-nak az 1888-as Generál Konferencián tett kijelentéseit a megfelelő szövegkörnyezetben olvassuk.

[65] Ellen G. White, Manuscript 15, 1888. nov.; 1888 Materials, 163. o.

[66] Uo., 164–165. o, hozzáadott kiemelés. Ellen White megerősítette Waggoner két kulcsfontosságú gondolatát a minneapolisi konferencián, bár nem a Galatabeliekhez írt levélre alapozva. 1) A tízparancsolat a szolgaság igáját jelenti azok számára, akik „megsértik a törvényt”. 2) „A törvényben nincs erő a bűnös megmentésére vagy megbocsátására. […] Az a szerepe, hogy Krisztushoz vezesse a bűnbánó bűnös embert.” (Manuscript 17, 1888. okt. 21., „Sermon”; 1888 Materials, 130. o.)

[67] William C. White levele Mary White-nak, 1888. okt. 27.; Manuscripts and Memories, 120. o., szó szerinti idézet. Miután idézte Ellen White novemberi prédikációjának kontextusából kiszakított két kijelentését - amelyekre fentebb hivatkoztam - George Knight William C. White leveléből idéz, megpróbálva bebizonyítani, hogy Ellen White nem értett egyet Jones és Waggoner sok tanításával. Knight azonban hamisan idézte William C. White levelét, amikor kijelentette: „William C. White megerősíti anyja álláspontját. Minneapolisból írt a feleségének, és azt mondta, hogy »sok minden, amit Dr. W. tanít, összhangban van azzal«, amit anyám »látomásban látott«. Ez egyeseket arra a következtetésre késztetett, hogy »ő támogatja Waggoner minden nézetét, és tanításának egyetlen része sem áll ellentétben anyám nézeteivel és az ő bizonyságtételeivel. […] Bizonyítani tudom, hogy ezek a dolgok hamisak«.” (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 74. o.) Knight elhiteti az olvasókkal, hogy William C. White azt írta feleségének, Marynek, hogy egyesek szerint anyja Jones és Waggoner összes nézetét támogatja, de ő „be tudja bizonyítani, hogy mindezek hamisak”. Azonban éppen a „farizeusi lelkületű” testvérek és nem William C. White állította azt, hogy Waggoner nézetei ellentétesek Ellen White bizonyságtételeivel. A testvérek azt állították, hogy William C. White befolyásolta édesanyját, hogy fogadja el Waggoner tanításait, és erre reagálva mondta William C. White: „be tudom bizonyítani, hogy mindez hamis”. Milyen írói szabadság engedi meg a történelmi bizonyítékok hamis használatát, téves idézését és téves értelmezését annak bizonyítására, hogy a Jones és Waggoner által küldött legértékesebb üzenetben ma már nem bízhatunk? Vigyáznunk kellene, nehogy részesei legyünk ugyanazon farizeusi lelkületnek, amely megpróbálta „megsemmisíteni és elítélni mindazt”, amit Jones és Waggoner 120 évvel ezelőtt mondott. Miután kijelentéseket ragadott ki Ellen White-tól az 1888 novemberében elhangzott prédikációjának szövegkörnyezetéből, és miután hibásan idézte William C. White Mary White-nak írt levelét, Knight mindjárt „példaként” felsorol hét dolgot Ellen White, illetve Jones és Waggoner felfogása közötti különbségre. (Uo., 74-77. o.) Vajon Knight ugyanezt az írói szabadságot használta, amikor ezekről a különbségekről írt? A következő oldalakon az egyet nem értés mind a hét elemét közelebbről megvizsgáljuk.

[68] Ellen G. White: „Open the Heart to Light”, „Morning Talk”, 1890. febr. 6., Review and Herald, 1890. márc. 25.; és Manuscript 56, 1890. febr. 7., „Lessons From the Vine”; 1888 Materials, 547.,565. o.

[69] Ellen G. White, Manuscript 15, 1888. nov.; 1888 Materials, 163. o.

[70] Ellen G. White levele Mary White-nak, 82. levél, 1888. nov. 4.; 1888 Materials 182. o.

[71] Ellen G. White, Manuscript 21, 1888. nov.; 1888 Materials, 179.,177. o.

[72] Ellen G. White levele R.A. Underwoodnak, 3. levél, 1889. jan. 26.; 1888 Materials, 255. o.

[73] Ellen G. White, „To Children”, 14. levél, 1889. máj. 12.; és Ellen G. White 30. kézirat, 1889. jún.; 1888 Materials, 314.,368.,323. o.

[74] Ellen G. White, Manuscript 6, 1888. okt. 11.; 1888 Materials, 72. o.

[75] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 208. o.

[76] Ellen G. White, 14. levél, 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 320. o.

[77] Ellen G. White, Manuscript 30, 1889. jún.; 1888 Materials, 360. o.

[78] Ellen G. White levele O.A. Olsenhoz, 81. levél, 1896. máj. 31.; 1888 Materials, 1565. o. A levél konkrét kontextusa az 1894-ben tartott összejövetelekre való utalás, de a minneapolisi összejövetelekre is alkalmazható.

[79] Ellen G. White levele J. Fargohoz, 50. levél, 1889. máj. 2.; 1888 Materials, 296. o. Úgy tűnik, hogy ez az első alkalom, amikor Ellen White Zak 13:6 versét idézi. A Zakariás 12. és 13. fejezete arra az időre utal, amikor a megtisztítás és a megbocsátás „forrása” megnyílik Isten népe számára. (Zak 13:1) Végül ez a kérdés hangzik el: „Micsoda sebek ezek a kezeiden?” És jön a válasz: „Amiket az én barátaim házában ütöttek rajtam.” (Zak 13:6) Ennek eredménye felhívja Isten népének (a vezetőknek és a laikusoknak egyaránt) a figyelmét Arra, akit átszegeztek, aminek valódi megszomorodás és bűnbánat lesz az eredménye. Ezután, akárcsak pünkösd napján, beteljesedik a prófécia: „Azon a napon olyan lesz köztük a leggyengébb, mint Dávid; a Dávid háza pedig [...], mint az Úrnak angyala.” (Zak 12:8) (Ellen G. White, Apostolok cselekedetei, 48. o.)

[80] Ellen G. White, Jézus élete, 165. o.

[81] Ellen G. White levele a lelkipásztori munkában lévő testvérekhez, 67. levél, 1890. szept. 17.; 1888 Materials, 706. o.