Háromféle válasz

Elfogadás, helyeslés vagy elutasítás – melyek voltak a következmények?

Az egyik legvitatottabb pont, amely még mindig körülveszi az 1888-as Generál Konferenciát, az a kérdés, hogy az Úr által több mint 120 évvel ezelőtt küldött üzenetet elfogadták-e a Minneapolisban egybegyűlt küldöttek, és ennek eredményeként hirdették-e a világnak? Ahogy N.F. Pease mondta: „Ha tanulmányozzuk a feljegyzéseket, amelyek azokban az években készültek, és keressük az elfogadás bizonyítékát, akkor megtalálhatjuk. Másrészt, ha az elutasítás bizonyítékait keressük, azokat is megtalálhatjuk.”[1] Mit kezdjünk tehát ezekkel a nyilvánvalóan ellentmondásos bizonyítékokkal? Nagy győzelem volt Minneapolisnál, vagy elutasították a Szentlelket, és ezzel késleltették Krisztus eljövetelét? Vajon érvényes-e ma is ránk a laodiceai üzenet, és van-e még 1888-hoz kapcsolódó következménye napjainkra nézve? Volt-e az egyháznak tisztességes esélye arra, hogy ellenállás nélkül megfontolja az üzenetet, vagy a vezető testvérek ellenállásukkal nagymértékben távol tartották népünktől, és ennek következtében „nagymértékben távol tartották a világtól” is?[2]  Bár ezekkel a kérdésekkel a könyv során fogunk foglalkozni, ebben a fejezetben megtesszük az első lépést.

Már az 1888-as tapasztalat óta megfigyelhető közöttünk egy hajlam arra, hogy népként elfogadtuk és megtapasztaltuk a hit általi megigazulás üzenetét. Az 1920-as évek óta azonban a vezető testvérek közül egyesek kezdték megkérdőjelezni az elfogadásnak ezt a gondolatát. Erre válaszul több vezető valamint egyháztörténészek még elszántabban igyekeztek írásaikban alátámasztani az elfogadás elméletét. Így kezdték a minneapolisi konferenciát „dicsőséges győzelemnek” felvázolni. Ez „egy nagy lelki ébredés kezdete volt” az adventisták között, amely a „nagy minneapolisi ébredés későbbi hatásának” volt köszönhető.[3] _[164] „Ez volt az 1880-as évek legnagyobb eseménye”, amikor „az egyházat a hit általi megigazulás üzenete ébresztette fel”.[4] Azt kérték tőlünk, higgyük el, hogy „a hetftnapi adventista munkások és a laikusok nagy tömege elfogadta a Minneapolisban elhangzott üzenetet, és áldásban részesültek.”[5]

Amint azt korábban már említettük, a Jonesszal és Waggonerrel szembeni minneapolisi ellenállás nagy részét problémás „személyiségüknek” tulajdonították.[6] Azt mondják nekünk, hogy csak „bizonyos vezetők álltak ellen a hit általi megigazulás tanításának”.[7] „A nézeteltérések nagyrészt személyiségi konfliktusokból álltak, amelyeket nem a tanításban való kibékíthetetlen különbségek, hanem az önzés, büszkeség és a szív keménysége okozott.”[8] Azt állítják: „Úgy érzékeltük, hogy a személyiségproblémák miatti sérelmek okozták a nehézségeket, és nem annyira a tanbeli különbségek”. „Egyrészt Waggonerre úgy tekintettek, mint egy beképzelt nagyképűre, Jonesra pedig úgy, mint egy barbárra.” Azt állítják, hogy Jones és Waggoner „progresszívek voltak, akik azt hangoztatták, hogy »Krisztus mindenben« [...] nem bizonyultak teljesen megszenteltnek”. „Nem sikerült bemutatniuk azt az alázatot és szeretetet, amely a hit általi megigazulásból fakad.” Továbbá, „Jones és Waggoner szélsőséges tanítása még ma is megfigyelhető”. Azt állítják, hogy Jones „agresszív, időnként harsány volt, és jogos okot adott a neheztelésre”.[9] „Szikár ember volt, esetlen járással, udvariatlan testtartással és gesztusokkal. Ráadásul természeténél fogva nyers volt, és különös volt a beszédmódja.”[10] Másrészt Waggoner „szerette a vitázást”, és Jonesszal együtt „olyan igazságot mutatott be, amely nem engedte a Szentlélek meggyőző és átalakító jelenlétét az összejöveteleken.”[11]

Egyházként arra neveltük fiataljainkat, hogy „Ellen White nem foglalt állást a vita egyik oldala mellett sem”. „Prédikációi támogatták Jonesnak és Waggonernek a hit általi megigazulásról szóló nézeteit, de nem foglalt állást mellettük. [...] Bár a minneapolisi konferencia lehangolónak és aggasztónak tűnt, mégis nagy győzelemnek bizonyult az egyház számára. [...] A vezetők új tapasztalatot szereztek, és az egyház gyors fejlődést ért el a szolgálat minden ágában itthon és külföldön, mivel megértették, hogy milyen nagy hangsúlyt kell fektetni a hit általi megigazulásra.”[12] Összességében kijelentik: „Az 1888-as minneapolisi konferencia és az 1901-es Generál Konferencia ülése között eltelt tizenhárom év [...] olyan időszak volt, amely felett a Gondviselés kimondhatta a győzelem szót.”[13]

Az 1950-es években az 1888-as időszakkal kapcsolatos felerősödő nyugtalanságra reagálva egyesek még nagyobb hajlamot mutattak annak hirdetésére, hogy „az egyház egésze és különösen annak vezetősége nem utasította el a hit általi megigazulás üzenetét és rendelkezéseit az 1888 utáni időben”. A könyvekben a szerzők arról írnak, hogy „azok »néhányan«, akik elutasították az üzenetet, a kilencven küldöttből húsznál kevesebben voltak - kevesebb, mint egynegyede - [...] és közülük a többség később bűnvallást tett, megszűntek »ellenállóknak« lenni, és az üzenet elfogadói közé álltak.”[14] Bár hajlandóak vagyunk elismerni, hogy kezdetben egyesek harcoltak az üzenet ellen, de amikor felmerül a kérdés: „Ez azt jelenti, hogy az egyház egésze vagy annak vezetősége elutasította az 1888-as üzenetet? Egyáltalán nem. Néhányan utasították el - egy hangos kisebbség.”[15] Végül azt is mondják nekünk: „A korabeli feljegyzések nem utalnak arra, hogy az egyház egésze elutasította volna.”[16] „A »világosságot egyesek vetették meg«, de nem mindenki. [...] Hamis az a kategorikus kijelentés, hogy a hetftnapi adventista egyház elutasította az 1888-as üzenetet.”[17]

Biztosítanak bennünket arról is, hogy „1888-ban az egyház elfogadta a hangos kiáltás üzenetét”. Waggoner, Jones és Ellen White „egyetértettek abban, hogy az egyház 1888-ban elfogadta a hit általi megigazulást, legalábbis értelmi szinten”. Azt állítják, „szó sincs arról, hogy az 1888 utáni vezetés elutasította volna Jonest és Waggonert. [...] Az elutasítás elméletének legnagyobb tévedése az, hogy nem is létezik testületi vagy egyházi elutasítás.”[18]  Továbbá azt is állítják, hogy „végül az elutasítók többsége megváltoztatta hozzáállását, és elfogadták az üzenetet. [...] Fontos megértenünk, mi történt Minneapolisban, mert napjainkban egyesek azt állítják, hogy az egyház elutasította a minneapolisi üzenetet, és kollektív bűnbánatra szólítanak fel. [...] Az 1888-as minneapolisi esemény volt a fordulópont az egyház történetében. Waggoner és Jones által, Ellen White támogatásával az egyház megszabadult az evangélium hiányos megértésétől.”[19]

Több mint 120 évvel a minneapolisi konferencia után fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy vajon valóban elfogadták-e teljes mértékben az Úr által küldött üzenetet 1888-ban, _[166] és ha igen, akkor kik? Mit válaszoltak a résztvevők erre a kérdésre? Az üzenet elfogadása csak „értelmi szinten” valódi elfogadást jelent? És ami talán a legfontosabb: ha az üzenet elfogadásra került, függetlenül az egyes csoportok létszámától, akkor miért vagyunk még mindig itt, várva az Úr visszajövetelére?

Három válasz az üzenetre

Talán leggyakrabban A.T. Jones kijelentésére hivatkoznak, amikor az elfogadás elméletét próbálják bizonyítani, amit az 1893-as Generál Konferencia ülésén tett. Jones azt mondta: „egyesek elfogadták az üzenetet; mások teljesen elutasították, míg mások megpróbáltak a kettő között félúton maradni. (1893. GCB, 185. o)”[20] Ez a kivonatos kijelentés Jones egyik prédikációjából való, és az 1888-as üzenetre adott háromféle válasz meghatározására használták fel. Míg egyrészt azt sugallták, hogy „nem lehet [...] a három csoport mindegyikének viszonylagos számát meghatározni”, addig az összetételüket illetően igen határozott nézeteket fogalmaztak meg. Széles körben megjelent, hogy „kevesebb, mint egynegyed részük” utasította el elsőre az üzenetet, és ezek közül a legtöbben néhány év múlva megbánták. Ennek eredményeként az az elképzelés fogalmazódott meg, hogy kezdetben csak egy kis százalék - nagyjából 10-15 százalék - utasította el az üzenetet, akik közül sokan megbánták és támogatókká váltak.[21]

Azt is mondták, hogy a többi testvér, akik nem utasították el az üzenetet, azok vagy teljes szívvel elfogadták, vagy bizonytalanok voltak, amíg nem váltak erős támogatókká. Így azt állítják, hogy ez a két csoport együttesen az üzenet elfogadói oldalára sorolható: „[Ellen White], a fia, Jones és Waggoner mind egyetértettek abban, hogy az egyház általában elfogadta az üzenetet, legalábbis értelmi szinten.”[22]

Az üzenetre adott általános válasz megállapítására tett kísérlet során gyakran hivatkoznak Ellen White kijelentéseire is, amelyekben a „néhányan” szót használja azok megjelölésére, akik szembehelyezkedtek az üzenettel. Ugyanaz a következtetés ebben az esetben is, nevezetesen, hogy azok „néhányan”, akik elutasították vagy ellenezték az üzenetet, csak kis százalékot tettek ki. De vajon pontosította-e Ellen White a kijelentéseit, és adott-e a többi résztvevő bármilyen támpontot _[167] ennek a három csoportnak az összetételére? Valóban tudhatjuk-e ma, hogy elfogadták valaha is teljes mértékben az üzenetet?

Először is emlékeznünk kell arra, hogy Minneapolisban elsősorban az egyház vezetői gyűltek össze, akiknek válasza nagymértékben megismétlődött az egész egyházban. Ezt a gondolatot erősíti G.I. Butler, aki két évvel az 1888-as Generál Konferencia előtt azt mondta Ellen White-nak, hogy a Jones és Waggoner által bemutatott nézeteket „az egyház körülbelül kétharmada vagy háromnegyede nem vallja”. Butler egy hosszú levélben, amelyet közvetlenül az 1888-as Generál Konferencia előtt írt, megmagyarázza, miért volt ez így: „A lelkészeink többsége által támogatott álláspont” ellentétes volt Jones és Waggoner álláspontjával.[23]

Ennek csak akkor lenne értelme, ha a lelkészek, akik Butler álláspontját támogatták, azok voltak, akik ellenezték Jones és Waggoner üzenetét. J.S. Washburn, aki jelen volt Minneapolisban, támogatta ezt a következtetést, kijelentve, hogy a „munkásaink háromnegyede ellenezte az új világosságot”.[24]

A.G. Daniells egyetértett azzal, hogy a többség elutasította az üzenetet: „Az üzenetet soha nem fogadták el, nem hirdették, és szabad utat sem kapott, ahogy kellett volna. [...] Az a széthúzás és ellentét, amely a vezetők között a Krisztusban való igazság üzenetével szembeni ellenállásuk miatt keletkezett, nagyon kedvezőtlen reakciót váltott ki. A hívők nagyon elbizonytalanodtak, és nem tudták, mit tegyenek.”[25]

Hasonlóképpen R.T. Nash is, aki részt vett a minneapolisi összejöveteleken, ugyanezen a véleményen volt: „Sokan, akik részt vettek annak a konferenciának az összejövetelein, tudták, hogy mi folyik ott. Amikor magasztalták Krisztust, mint az egyház és minden ember egyetlen reménységét, az előadók a legtöbb idősebb lelkész egységes ellenállásába ütköztek. Ők megkísérelték Waggoner és Jones tanításainak leállítását.”[26] _[168]

1. McReynolds felidézte, hogy „a vita és az ellenállás lelkülete felerősödött, és [...] a konferencia úgy ért véget, hogy sokak lelkére sötét árnyékot vetett. [...] Szomorú vagyok mindazokért, akik ott voltak az 1888-as minneapolisi konferencián, és nem ismerik fel, hogy ott szembenállás és elutasítás volt tapasztalható azzal az üzenettel szemben, amelyet az Úr akkor küldött népének.”[27] Taylor G. Bunch ugyanezt a véleményt fogalmazta meg: „Egyesek szerint a minneapolisi összejövetel résztvevőinek kétharmada vagy ellenezte a hit általi megigazulás üzenetét, vagy félt tőle.”[28] Maga A.T. Jones így határozta meg azok arányát, akik kezdetben elutasították az üzenetet Minneapolisban: „Most nem tudok megnevezni senkit, aki határozottan és nyíltan elfogadta volna a hit általi megigazulás igazságát.”[29]

Bár igaz, hogy Ellen White többször is használta a „néhányan” szót a vezetők azon csoportjának leírásához, akik tevékenyen elutasították az üzenetet, de azonnal tisztázza is annak jelentését. Például 1890-ben kijelentette, hogy „néhányan, akiknek tiszta világosságban kellett volna állniuk ebben a témában [hit általi megigazulás], az ellenség oldalán munkálkodtak”. Már a következő bekezdésben pontosítja állítását, kijelentve, hogy Jones és Waggoner álláspontját „nagyon sokan tévesnek tartják, és azt kiáltják: »veszély, fanatizmus«, miközben nincs eretnekség vagy fanatizmus”.[30]

Amikor közvetlenül az 1888-as Generál Konferencia előtt az egyház állapotáról írt Ellen White, világossá tette, hogy „sokan keményen és határozottan ellenálltak mindannak, ami nem volt összhangban személyes elképzeléseikkel és cselekedeteikkel. [...] Nem sokan voltak Isten előtt olyan állapotban, hogy felismerjék saját lelki szükségleteiket.”[31] _[169]

A konferencia során Ellen White aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy „a lelkipásztorok lelkülete és befolyása, akik eljöttek erre a konferenciára, arra irányul, hogy elutasítsák a világosságot”.[32]  Megértette, hogy „sok lelkész soha nem tért meg”.[33] Nyíltan elmondta a küldötteknek: „Az Isten által nekem adott világosság alapján azt mondhatom, hogy akik vallják, hogy hisznek a jelenvaló igazságban, még a fele sem érti átfogóan a harmadik angyal üzenetét.”[34]

Ellen White kijelentései nem a konferencia személyes értékelésén alapultak. Egy mennyei hírnök azt mondta neki, hogy „még azok közül is, akik azt állítják, hogy hisznek a harmadik angyal üzenetében, kevesen értik meg azt”. Következésképpen megismételhette a konferencián összegyűlteknek: „De, milyen kevesen fogadják el ezt az üzenetet a maga valódi értelmében, és mutatják be a népnek a maga erejében! Sokaknál csak kevés ereje van az üzenetnek.” Arra kérte a fiatal vezetőket, hogy ne vegyenek részt egy olyan konferencia-szavazáson, „ahol inkább az ellenszegülés, mint a kutatómunka volt napirenden”.[35] Láthatta, hogy az „irigység, gonosz gyanúsítás és féltékenység dolgozott, mint a kovász, és úgy tűnt, megkelesztette az egész tésztát”.[36] Közvetlenül a konferencia után hasonló gondolatokat fogalmazott meg: „micsoda történelmi oldalakat írhatott a feljegyzést készítő angyal! A kovász valóban pontosan elvégezte munkáját, és már majdnem megkelesztette az egész tésztát.”[37]

Amikor arról beszélt, hogy milyen módon utasították el bizonyságtételét Minneapolisban, Ellen White ismét a többségre hivatkozott: „Nyíltan elmondtam nekik, hogy azt a pozíciót és feladatot, amit Isten adott nekem azon a konferencián, szinte mindenki semmibe vette. Az ellenkezés népszerű volt.” Egy mennyei hírnök azt mondta neki, hogy „majdnem egyedül fog maradni”.[38] Később, amikor Battle Creekben bemutatta bizonyságtételét, válasza ugyanaz volt: „Egyetlen testvéremnek sem volt elég erkölcsi bátorsága, hogy mellém álljon, hogy megvédjen, vagy hogy bevallja, hogy rossz utat követett, és hibásan ítélte meg testvéreit és engem.”[39] Nemcsak néhány vezető munkálkodott „Isten népe hitének megingásán”, hanem „Butler, Farnsworth, a Smith testvérek és még sok testvér.”[40] Így az ellenállás eredményeként Ellen White egyenesen kijelenthette: „Százból egy sem érti meg a maga számára a Biblia igazságát ebben a témában [a megváltási tervet], amely annyira szükséges a jelen és az örök jólétünkhöz.”[41] _[170]

Az értelmi beleegyezés azonos az elutasítással

Mint korábban említettük, sokat foglalkoztak Jonesnak az 1888-as üzenetre adott három különböző válaszáról szóló kijelentésével. A Felhasználóbarát útmutató az 1888-as üzenethez című könyv arra a kérdésre keresve a választ, hogy elfogadták-e az üzenetet vagy sem, azt javasolja, „hagyjuk, hogy az üzenet hirdetői elmondják a saját véleményüket”.[42] Ez kiváló tanács. Ahelyett, hogy mi magunk döntenénk el, hogy valóban elfogadták-e az üzenetet, akik „megpróbáltak a két álláspont között félúton maradni”, és csak „értelmi szinten” fogadni el az üzenetet, inkább hagynunk kellene, hogy az üzenet hirdetői elmondják a saját véleményüket. Az igazság az, hogy Jones tisztázta saját kijelentését, mellyel gyakran visszaélnek azok, akik bizonyítani akarják, hogy melyik oldalon álltak valójában az üzenetet csak „értelmi szinten” elfogadó emberek:

„Tudom, hogy egyesek elfogadták ott; mások teljesen elutasították, [...] ismét mások megpróbáltak a két álláspont között félúton állni; de nem így kellett volna megközelíteni, testvéreim, nem ez az üzenet elfogadásának módja. Ők a középutat gondolták választani [...]; hajlandóak voltak bármely irányba haladni, amerre az események tartanak; készek voltak követni azt az utat, amerre a többség tart. [...] Kedvezően beszéltek volna az üzenetről, ha mindenki abba az irányba megy. De, amikor az üldöző lelkület teljes hevességgel megnyilvánult és harcolt a hit általi megigazulás ellen, ahelyett, hogy nemesen, istenfélelemben megálltak volna és a támadás ellenére kijelentik »Ez Isten igazsága, és teljes szívemből hiszek benne«, akkor elkezdték feladni, és bocsánatkérően mindenféle mentséget találtak ki az üzenet hirdetőinek.”[43]

„Amikor négy évvel ezelőtt bemutattuk az üzenetet, és az ezt követő évek után is, egyesek pontosan úgy fogadták el, ahogyan elhangzott, és örültek a jó hírnek, mert azt hirdette, hogy Istennek van egy igazsága, amely meg fog állni az ítéletben. [...] Mások nem akartak semmit sem kezdeni ezzel az üzenettel, és teljesen elutasították. Megint mások úgy tűnt, hogy egy középutas álláspontot foglalnak el. Nem fogadták el teljesen, és nem is utasították el teljes mértékben. Úgy gondolták, hogy [...] a sokasággal tartanak, ha az elfogadás irányába mozdul el. Ilyen módon remélték befogadni Krisztus igazságát és Isten igazságának üzenetét. Mások szándékosan elvetették az üzenet mintegy ötven százalékát, és azt hangoztatták, hogy az az Isten igazsága. Így az üzenet nyílt és tudatos elfogadásától a nyílt, tudatos és kategorikus elutasításáig - végig az egész úton a két álláspont között - a megalkuvók szétszóródva vannak mind a mai napig. A megalkuvók pedig ma este sincsenek jobban felkészülve megérteni Krisztus igazságának üzenetét, mint voltak négy évvel ezelőtt.”[44] _[171]

Jones minden kétséget kizáróan úgy vélte, hogy azok, akik „köztes” álláspontot képviseltek, „megalkuvók” voltak, és végső soron nem különböztek azoktól, akik nyíltan elutasították a hit általi megigazulás üzenetét. Maga Waggoner is beszélt arról az állításról, hogy mindenki vallotta a hit általi megigazulást, és néhány évvel később kijelentette: „Azt mondjuk, hogy hiszünk a hit általi megigazulásban. Természetesen hiszünk. Miért hiszünk most mindannyian? De valóban hiszünk-e? Ó, de le is írtuk, és zokon is vennénk, ha hitetlenséggel vádolnának a hit általi megigazulással kapcsolatban. [...] De mit használ nekem azt mondanom: Hiszek az Úr Jézus Krisztusban, amikor pontosan az ellenkezőjét teszem annak, amit Ő mond? [...] Mit használ nekem azt mondanom, hogy hiszek a hit általi megigazulásban, ha nem engedem, hogy az igazság és annak gyümölcsei megnyilvánuljanak az életemben? Ez a probléma a hit általi megigazulásról alkotott felfogásunk nagy részével.”[45]

Ellen White még határozottabban kijelentette, hogy nincs nagy különbség azok között, akik elutasították a világosságot, és azok között, akik csak beleegyeztek a világosságba. Figyelmeztette a minneapolisi küldötteket, hogy „az igazság puszta helyeslése nem fog megmenteni minket. [...] Sokat elveszítünk abból az áldásból, amelyet ezen az összejövetelen kaphatnánk, mert nem haladunk előre a keresztény életben.”[46] Azt is elmondta, mi lesz ennek a következménye: „Egyesek el fognak távolodni a világosságtól, mások pedig megállnak a lelki növekedésben.”[47] Ugyanakkor azt is nyíltan elmondta nekik: „Ha nem fogtok előre haladni, akkor visszafejlődtök.”[48]

A küldöttek közül sokan elismerték, hogy amit Waggoner és Jones bemutatott, az a „világosság és igazság” volt, és korábban még nem mutatták be ezt ugyanebben a fényben.[49] Ez a tény Ellen White-ot a következő megállapításra késztette: „Sokan vallják, hogy hisznek a jelenvaló igazságban és úgy ábrázolja őket a Biblia, mint akik hallják Krisztus szavát, de nem cselekszik azt, szemben azokkal, akik figyelmesen hallgatják és cselekvői az Ő szavának.”[50] „Jézus hite figyelmen kívül maradt, és közömbösen viszonyultak hozzá. [...] De csak nagyon kevesen válaszoltak másként, mint hogy helyeselték az elhangzott bizonyságtételeket ezzel a témával kapcsolatban.”[51]

Ugyanakkor a Jones és Waggoner által bemutatott üzenet iránti pusztán értelmi beleegyezés eredményezte Ellen White bizonyságtételeinek szinte teljes semmibe vételét: „Sok szívben nem találnak meghallgatást az általam hirdetett üzenetek. Egyesek szívében elszánt ellenállást váltanak ki, akárcsak [...] a zsidóknál”.[52] Ugyanakkor kijelentette: _[172]

„Egy nyílt elutasítás kevésbé ártott volna nekem. A hit hiánya azokban az üzenetekben, amelyeket Isten adott nekem, erőteljes és határozott hitetlenséget jelent minden tekintetben, [...] és sokan pusztán beleegyeznek az igazságba, miközben nem szentelődnek meg az igazság által. Ők nem képviselik Krisztust. [...] Ez a megtévesztés olyan erős fogást gyakorol a szívre és elmére, hogy az Úr éles nyilai nem képesek áthatolni saját igazságuk páncélján, amelyet magukra öltöttek. [...] Ez az a kategória, amelyet Megváltónknak a legnehezebb felserkenteni. [...] A mai nemzedékben sokaknak ez a helyzete.”[53]

Egyértelműnek kellene lennie, hogy csak értelmileg beleegyezni az igazságba alig jobb - ha inkább nem rosszabb - mint a nyílt lázadás. Ezt a pontot sokkal több bizonyítékkal lehetne alátámasztani.[54] Ennek ellenére, ha a Jones és Waggoner üzenetét elfogadók kategóriájába soroljuk azokat, akik pusztán egyetértettek az üzenettel, akkor nem hamisan tüntetjük fel, ami az egyházunkban valójában történt? Ellen White szerint azok, akik pusztán beleegyeztek az igazságba, egy táborban voltak azokkal, akik nyíltan lázadtak. Ha tehát engedjük, hogy Ellen White önmagáért beszéljen, akkor egyértelmű, hogy a vezetői pozíciókban lévők többsége elutasította az 1888-as minneapolisi üzenetet.[55] Mennyire változott ez a helyzet az azt követő napokban?

Ugyanazon a reggelen az Úr kinyilatkoztatta Ellen White-nak, hogy mi is történt valójában Minneapolisban. Azt is megparancsolta neki, hogy ne távozzon, hanem maradjon az őrhelyén. Mivel hűséges volt a kapott feladathoz, aznap reggel elmondta a vezetőségben lévő testvéreknek: „Ha a lelkészek nem fogadják el a világosságot, akkor a népnek akarok esélyt adni, talán ők elfogadják.”[56] Az égi eső nem szűnik meg anélkül, hogy előbb ne adna esélyt a népnek a mennyből küldött üzenet elfogadására. Eljött az idő, hogy az üzenetet kihirdessék a népnek. Vajon milyen eredménye lesz? Megtudhatjuk a következő fejezetekből.

 

Lábjegyzet

[1] N.F. Pease, The Faith That Saves, 43. o.

[2] Ellen G. White levele Uriah Smithnek, 96. levél, 1896. jún. 6.; 1888 Materials, 1575. o.

[3] L.H. Christian, The Fruitage of Spiritual Gifts, 219.,237.,245. o.

[4] A.W. Spalding, Captains of the Host, 583.,602. o.

[5] „A Further Appraisal of the Manuscript 1888 Re-examined”, (Takoma Park, Washington, D.C.: General Conference 1958.) 11. o.

[6] Az a következtetés azonban, hogy az ellenállást elsősorban Jones és Waggoner személyisége okozta, olyan emberek nyilatkozatain alapult, akik nem voltak jelen az 1888-as konferencián, és akik egymást idézték bizonyítékként. Amint az egyik szerző kieszelt egy állítást, egy másik szerző átvette tőle, és hamarosan egy teljes tekintélyi kör alakult ki. Például 1945-ben N.F. Pease idézett A.T. Robinson egyik kiadatlan kéziratából, melyet 1931-ben írt a minneapolisi vitáról, melynek címe: Elutasította-e a hetftnapi adventista felekezet a hit általi megigazulás tanát? (Manuscripts and Memories, 336-337. o.; lásd még a 3. fejezet 43. lábjegyzetét.) Ezután Pease kijelenti, hogy „ez a sajnálatos helyzet a férfiakkal szembeni előítéletek lelkületét alakította ki, ami sokak elméjében elhomályosította a valódi problémát”. („Justification and Righteousness by Faith in the Seventh-day Adventist Church Before 1900”, 52. o.) 1949-ben A.W. Spalding nemcsak idézett A.T. Robinsontól, hanem azt is kijelentette, hogy köszönettel tartozik N.F. Pease 1945-ös doktori disszertációjáért, „a számos hiteles forrásra való hivatkozásaiért, valamint a könyvének általános ösztönzéséért”. (Captains of the Host, 690-691.,602. o.) Spaldingnak sok mondanivalója volt Jones és Waggoner személyiségéről: „A konfliktus valójában majdnem annyira személyiségeket érintett, mint a prédikálás. Jones és főleg Waggoner fiatalok voltak. [...] Jones agresszív és néha harsány volt, és okot adott a neheztelésre. [...] Sokan mások ingadoztak a korábban vallott nézetek, valamint a hírnökökkel szembeni személyes sérelmek között. [...] A konzervatívok [...] radikálisnak, felforgatónak és fegyelmezetlennek nevezték az új tanítókat [Jonest és Waggonert].” (Uo. 592-593. o.) Később, 1962-ben Pease kiadta a disszertációját, és részletesen idézett Spaldingtól Jones és Waggoner személyiségének leírása kapcsán: „1949-ben Arthur W. Spalding egy egyháztörténeti kötetet adott ki, amelyben [...] Jonesról és Waggonerről ezt írta: »[...] szikár ember volt, esetlen járással, udvariatlan testtartással és gesztusokkal. Ráadásul természeténél fogva nyers volt, a beszédmódja pedig különös.«”. (By Faith Alone, 208-209. o.) 1966-ban, A.V. Olson idézi Spaldingot egy zárójegyzetben, amely további leírást ad Jones és Waggoner személyiségéről: „A konfliktus - írta Arthur W. Spalding - [...] valójában majdnem annyira személyiségeket érintett, mint a prédikálás. Jonesra és Waggonerre az idősebbek közül sokan nehezteltek. [...] Jones agresszív és néha harsány volt, győzködő előadásai okot adtak a neheztelésre.” (From Crisis to Victory, 44. o.) Olson könyvében van egy „B függelék”, amelyben A.L. White Jones és Waggoner személyiségét írja le, és ugyarra a Pease és Olson által használt, eredetileg Spalding művében található szakaszra hivatkozik: „Jones egy magas, szikár ember volt, [...] természeténél fogva impulzív. [...]” (uo. 303.) Második, 1969-ben megjelent könyvében Pease hivatkozik Olson 1888-as konferenciáról szóló könyvére, megemlítve általában és különösen az ülésszak eredményét Olson értelmezése szerint. (The Faith That Saves, 34–41. o.) L.E. Froom 1971-ben hiteles forrásként idéz Pease szakdolgozatából, valamint később megjelent könyvéből, melynek címe: Egyedül hit által. (The Movement of Destiny, 608-610., 760. o.) Froom Spaldingot is idézi (uo. 239.,260.,605. o.) és Olsonra hivatkozik, aki „kezeskedik azon különleges időszak pontos és megbízható leírásaiért”. (uo. 76.,610-612. o.) Waggonerről szóló életrajzában David P. McMahon többször hivatkozik Pease-re, Spaldingra, Olsonra és Froomra, hogy alátámassza nézeteit. (The Myth and the Man 7.,9.,12.,13.,23.,26.,76.,86. o.) Jones életrajzában George Knight idézi Spaldingot Jones személyiségjegyével kapcsolatban. (From 1888 to Apostasy, 16. o.) Könyvének második fejezetében Roy Adams lekicsinylően ír Jonesról és Waggonerről, valamint állítólagos 1888-as üzenetükről úgy, hogy nem kevesebb, mint tizenkétszer idézi George Knight From 1888 to Apostasy című könyvét, mint fő tekintélyforrást. Ebben a fejezetben Adams egyszer sem idéz Ellen White-tól, csak amikor Knight hivatkozott rá. (The Nature of Christ, 29-36. o.) Ha a fentiek összezavarnak bennünket, akkor ez így is van rendjén! Vajon Jones és Waggoner vonásainak ilyen jellegű körkörös kutatása nem hagy némi kívánnivalót maga után? Vajon attól válik egy állítás pontos és hiteles forrássá, hogy egy szerző állít valamit, amit mások átvesznek és megismételnek? Hol vannak Ellen White megerősítő kijelentései ebben az egész kutatásban, amely alátámasztja, hogy Jones és Waggoner személyisége miatt utasították el az üzenetüket?

[7] „A Further Appraisal of the Manuscript 1888 Re-examined”, 11. o.

[8] General Conference of Seventh-day Adventists, The Story of Our Church, 247. o.

[9] A.W. Spalding, Captains of the Host, 599.,593.,601.,592. o.

[10] N.F. Pease, By Faith Alone, 208.,209. o.

[11] Norman R. Gulley „The 1888 MOVEMENT Understood Within its Historical Context” 1.,2. o.

[12] General Conference of Seventh-day Adventists, The Story of Our Church, 246.,247. o.

[13] A.V. Olson, Through Crisis to Victory, 1888-1901, 7. o.

[14] LeRoy E. Froom, Movement of Destiny, 376.,369. o.

[15] Marjorie Lewis Lloyd, Too Slow Getting Off (Washington, D.C.: Review and Herald, 1973.) 19. o.

[16] A.L. White, The Lonely Years, 396. o.

[17] Steve Wohlberg, The 1888 Message for the Year 2000, 22.,108. o.

[18] George R. Knight, A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 115.,147.,182., 148.,150. o. (minden az eredetiben van aláhúzva). A „felekezeti elutasítás” vádjával kapcsolatban Robert Wieland és Donald Short válaszul kijelentette: „Mi soha nem állítottuk, hogy az »egyház« utasította el a késői eső kezdetét. Csupán idéztük az Ellen White által adott bizonyítékot arra, hogy a vezetők utasították el, és »nagymértékben« távol tartották az egyház egésze elől, ezáltal az »egyháznak« soha nem volt megfelelő esélye elfogadni azt. (1SM, 234,235.)” (1888 Re-examined, 173. o.)

[19] Gerhard Pfandl, „Minneapolis, 1888: An Adventist Watershed”, Adventist World -   NAD, 2010. jan., 39. o.

[20] George R. Knight, A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 145. o.

[21] LeRoy E. Froom, Movement of Destiny, 369. o.

[22] Uo. Hasonló közzétett állításokról lásd: George R. Knight, A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 182. o.; A.V. Olson, Through Crisis to Victory, 38. o.; A.L. White, The Lonely Years, 396. o.

[23] G.I. Butler levele Ellen G. White-nak, 1886. aug. 23., és 1888. okt. 1.; Manuscripts and Memories, 21., 98. o., hozzáadott kiemelések.

[24] „Interview with J. S. Washburn, at Hagerstown, Md., 1950. jún. 4.”, 2. o.

[25] A.G. Daniells, Christ Our Righteousness, 47., 50–51. o., hozzáadott kiemelések.

[26] R.T. Nash, An Eyewitness Report, 4. o., hozzáadott kiemelések. Lásd még: Manuscripts and Memories, 352. o.

[27] C. McReynolds: „Experience While at the General Conference in Minneapolis, Minn, in 1888”, Document File 189; Manuscripts and Memories, 341-342. o., hozzáadott kiemelések.

[28] Taylor G. Bunch, The Exodus and Advent Movements, 90. o., hozzáadott kiemelések.

[29] A.T. Jones levele C.E. Holmesnak, 1921. máj. 12.; Manuscripts and Memories, 328. o., hozzáadott kiemelések.

[30] Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 116. levél, 1890. aug. 27.; 1888 Materials, 703. o., hozzáadott kiemelések.

[31] Ellen G. White, Manuscript 2, 1888. szept. 7.; 1888 Materials, 49-50. o., hozzáadott kiemelések.

[32] Ellen G. White levele G.I. Butlernek, 21. levél, 1888. okt. 14.; 1888 Materials, 86. o., hozzáadott kiemelések.

[33] Ellen G. White: „Morning Talk”, 1888. okt. 18., Review and Herald, 1889. okt. 8.; 1888 Materials, 117. o., hozzáadott kiemelések.

[34] Ellen G. White: „Morning Talk”, 1888. okt. 19., The Signs of the Times, 1889. nov. 11.; 1888 Materials, 120. o., hozzáadott kiemelések.

[35] Ellen G. White, Manuscript 15, 1888. nov.; 1888 Materials, 165-166. o., hozzáadott kiemelések. Azt gondolnánk, hogy egy mennyei küldött értékelése valódi állapotunkról nagyobb súllyal bír, mint bármilyen emberi értékelés.

[36] Ellen G. White levele Mary White-nak, 82. levél, 1888. nov. 4.; 1888 Materials, 183. o., hozzáadott kiemelések.

[37] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 225. o., hozzáadott kiemelések.

[38] Ellen G. White, „To Children”, 14. levél, 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 315-316. o., hozzáadott kiemelések.

[39] Ellen G White levele J. Fargonak, 50. levél, 1889. máj. 2.; 1888 Materials, 297. o., hozzáadott kiemelések.

[40] Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 20. levél, 1890. okt. 7.; 1888 Materials, 717. o., hozzáadott kiemelések.

[41] Ellen G. White, „Camp-Meeting at Rome, N.Y.” Review and Herald, 1889. szept. 3., hozzáadott kiemelések.

[42] George R. Knight, A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 145. o.

[43] A.T. Jones, „Third Angel's Message No. 9”, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 7., 185. o.

[44] A.T. Jones, „Third Angel's Message No.11”, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 13., 243–244. o.

[45] E.J. Waggoner, „Organization Talks”, The Daily Bulletin, 1899. febr. 26., 86. o.

[46] Ellen G. White: „Morning Talk”, 1888. okt. 18., Review and Herald, 1889. okt. 8.; 1888 Materials, 117. o., kiemelés tőlem.

[47] Ellen G. White levele G.I. Butlernek, 21. levél, 1888. okt. 14.; 1888 Materials, 95. o., kiemelés tőlem.

[48] Ellen G. White, 8. kézirat, 1888. okt. 20.; 1888 Materials, 124. o., kiemelés tőlem.

[49] Ellen G. White, 15. kézirat, 1888. nov.; 1888 Materials, 164. o., kiemelés tőlem.

[50] Ellen G. White, 21. kézirat, 1888. nov., 1888 Materials, 181. o., kiemelés tőlem.

[51] Ellen G. White, 24. kézirat, 1888. dec.; 1888 Materials, 212. o., kiemelés tőlem.

[52] Ellen G. White, 22. kézirat, „Diary Entries” 1890. jan/febr; 1888 Materials, 579. o., kiemelés tőlem.

[53] Ellen G. White, Uriah Smithnek, 40. levél, 1890. dec. 31.; 1888 Materials, 795-796. o., kiemelés tőlem. A zsidók hibáját elkövetni végzetes hiba: „Krisztus idejében az volt az emberi elme legnagyobb becsapása, hogy az igazság puszta igenlése jelenti az igazságosságot. Az emberiség tapasztalhatta, hogy az igazság elméleti ismerete elégtelennek bizonyult a lélek megmentéséhez. [...] Aki meg akarja ismerni az igazságot, annak készen kell állnia minden kinyilatkoztatás elfogadására. Kicsinyhitűnek lenni, fél szívvel csatlakozni az igazsághoz, annyit jelent, mint a tévelygés sötétjét és a sátáni csalást választani.” (Ellen G. White, Jézus élete, 309., 312–313. o.) Az igazságot a gyakorlatba kell átültetni: „Az igazság nem igazság azok számára, akik nem ültetik át a gyakorlatba. Az igazság csak akkor igazság számodra, ha alkalmazod a mindennapi életedben, megmutatva a világnak, hogy milyen embereknek kell lenniük azoknak, akik végül üdvözülnek.” (Ellen G. White, General Conference Bulletin, 1901. ápr. 3., 24. o.)

[54] 1882 nyarán a kaliforniai Healdsburgban való tartózkodása alatt Ellen White írt egy bizonyságtételt, és kérte, hogy olvassák fel a terület összes tábori összejövetelén. Bizonyságtételében arra buzdította az egyház tagjait, hogy valódi kapcsolatuk legyen Krisztussal, ne elégedjenek meg az igazság igenlésével: „Óriási különbség van a Krisztussal való megvallott egység és a Vele való valódi, hit általi kapcsolat között. Az igazság melletti hitvallás behozza az embereket az egyházba, de nem bizonyítja, hogy létfontosságú kapcsolatban állnak az igazi szőlőtőkével. Egy szabály adatott, amely alapján az igaz tanítványok megkülönböztethetőek azoktól, akik azt állítják, hogy Krisztust követik, de nem hisznek Benne. Az első csoporthoz tartozók gyümölcsöt teremnek, a második csoport tagjai gyümölcstelenek.” (Testimonies, vol 5., 228–229. o., kiemelés hozzáadva) Alig néhány hónappal a minneapolisi konferencia előtt Ellen White felvázolta az ember hitvallása és a valódi állapota közötti különbséget. „Lelki halál sújtotta azt a népet, amelynek életet, buzgóságot, tisztaságot és megszentelődést kellett volna felmutatnia az igazság ügye iránti legkomolyabb odaadással. A cselekedetek, amelyek azoknak a valódi állapotával kapcsolatosak, akik Isten népének vallják magukat, hangosabban beszélnek, mint hitvallásuk, és egyértelműen azt mutatják, hogy egy hatalom elvágta a kötelet, amely az Örök Kősziklához horgonyozta őket, és hogy sodródnak a tengeren térkép és iránytű nélkül. Mi a teendő? A hű Tanúbizonyság rámutat az egyetlen gyógyírra.” („How Do We Stand?” Review and Herald, 1888. júl. 24., kiemelés hozzáadva)

[55] Bár nagyon világos, hogy a többség elutasította a minneapolisi üzenetet, nem árt emlékeznünk arra, hogy bár a mennyei angyaloknak csak egy kisebb része (egyharmada) lázadt fel és követte Sátánt, a világegyetem még mindig küzd e lázadás következményeivel.

[56] Ellen G. White, 9. kézirat, „Morning Talk”, 1888. okt. 24.; 1888 Materials, 151. o., kiemelés tőlem.