30. kézirat, 1889. - A minneapolisi konferencia utáni tapasztalatok
A törvényeskedés veszélye; a vallásszabadság hangsúlyozása
Amikor megérkeztünk Battle Creekbe, láttuk, hogy néhány testvérünk már előttünk odaért – mégpedig a konferenciától küldött levelek révén, amelyek ugyanazt a lelkületet tükrözték, mint amilyen a konferenciánál uralkodott. Ez azt mutatta, hogy azok, akik ezeket a beszámolókat írták, nem részesültek abban az áldásban, amelyet az Úr készített számukra a konferencián. Voltak olyan küldöttek is, akik előttünk tértek vissza Battle Creekbe, és sietve beszámoltak a minneapolisi konferenciáról, ám azt saját torz szemszögükből mutatták be, hátrányosan szólva A.T. Jonesról, E.J. Waggonerről, W.C. White-ról, rólam és a munkámról, amelyet kénytelen voltam elvégezni azon a konferencián. Egyesek, akik az oaklandi generál konferencia óta nem láttak engem, szinte idegenként üdvözöltek.
A Minneapolisból küldött levelekből és azok szavaiból, akik Battle Creekben ellenünk fordultak, tudtam, hogy az a munka, amely zavart keltett a minneapolisi táborban, nem korlátozódott csupán arra a helyre, hanem egészen Battle Creek-ig terjedt. Butler testvérnek helytelen és valótlan jelentéseket küldtek. Az ellenség megtévesztette a hírhozókat, és akik ezeket továbbították, szintén félrevezették Butler testvért, mivel sok mindent helytelenül értelmeztek.
Gyenge egészségi állapotában mindent igazságként fogadott el, és ennek megfelelően cselekedett. Nem kért tőlem találkozót, és nem jött el hozzám beszélgetni, pedig gyakran elhaladt annak a szobának az ajtaja előtt, ahol én laktam. Nem kérdezte meg tőlem, hogy igazak-e azok az állítások, amelyeket neki mondtak, hanem meggondolatlanul elfogadott mindent, amit hallott.[352] Vajon azok, akik elültették ezeket a benyomásokat beteg elméjében, ugyanolyan buzgón próbálták-e később eltávolítani, mint amilyen buzgalommal elhintették? Válaszoljanak erre a kérdésre Isten előtt, mert bizony az ítélet napján meg fogják kérdezni őket, és felelniük kell.
Találkoztam a testvérekkel a tabernákulumban, ahol kötelességemnek éreztem, hogy röviden ismertessem a konferencia történetét, valamint a Minneapolisban szerzett tapasztalataimat – hogy miként cselekedtem ott, és mi volt ennek az oka. Világosan bemutattam az ott uralkodó lelkületet. Elmondtam, hogy olyan álláspontra kényszerültem, amely nem volt összhangban testvéreim álláspontjával. Beszéltem azokról az erőfeszítésekről, amelyeket tettem, hogy meggyőzzek bizonyos testvéreket arról, hogy nem Isten tanácsa szerint cselekednek, és hogy az Úr nem fogadhat el egy olyan lelkületet, amely a konferencián megnyilvánult.
Elmondtam nekik, milyen nehéz helyzetbe kerültem – valóban magamra hagyva, kénytelen voltam megdorgálni azt a gonosz lelkületet, amely erőteljesen jelen volt a konferencián. A gyanakvás, a féltékenység, a rosszindulatú feltételezések és a Szentlékkel szembeni ellenállás arra emlékeztetett, ahogyan a reformátorokkal bántak. Ugyanez történt akkor is, amikor az egyház kizárta apám családját – mind a nyolcunkat, akik a Maine állambeli Portlandben, éltünk –, mert támogattuk a William Miller által hirdetett üzenetet.
Éppen akkor fejeztem be A nagy küzdelem negyedik kötetét. Még élénken élt bennem, hogy miként bántak azokkal a férfiakkal, akiket az Úr arra indított, hogy világosságot és igazságot vigyenek a világnak, és hogy az emberek miként csukták be szemüket és fülüket az Isten által küldött üzenet elől, csupán azért, mert az nem egyezett az elképzeléseikkel. Milyen hatással volt ez az ellenállás és ellenszegülés azokra, akikre Isten világosságot bízott, hogy világítsanak az erkölcsi sötétségben, amely, mint a halotti lepel borította be az egyházat? Vajon felhagytak-e küldetésükkel?[353] Nem! Az Úr továbbra is rájuk helyezte ezt a terhet: „Kiálts teljes torokkal, ne kíméld; mint trombita emeld fel hangodat, és hirdesd népemnek bűneiket, és Jákób házának vétkeit”. (Ézsa 58:1).
Az Úr munkálkodott, nekem pedig hűségesnek kellett maradnom, és el kellett mondanom a tőle kapott szavakat, még akkor is, ha életem legfájdalmasabb próbáján mentem keresztül. Ez volt az a pillanat, amikor elveszítettem azt a bizalmat, amely korábban megvolt bennem, hogy Isten irányítja és uralja testvéreim elméjét és szívét. Eddig, amikor hívtak, és azt mondták: „White testvérnő szeretnénk, ha részt vennél az összejövetelen; szükség van a befolyásodra”, nem mérlegeltem a saját vágyaimat vagy érzéseimet, hanem hitben felálltam, és igyekeztem a magam részét elvégezni, míg az Úr elvégezte a többit. Most azonban egy rettenetesen nehéz teher nehezedett rám. Attól fogva egyedül Istenre kellett tekintenem, mert nem merek bízni testvéreim bölcsességében. Felismertem, hogy nem mindig kérnek tanácsot Istentől, hanem nagymértékben azokra tekintenek, akiket istenként állítottak maguk elé.
A Battle Creek-i összejövetelen igyekeztem világossá tenni álláspontomat, de senki egy szóval sem támogatott azok közül a férfiak közül, akiknek mellettem kellett volna állniuk. Kijelentettem, hogy szinte teljesen egyedül álltam Minneapolisban. Egyedül álltam előttük a konferencián, mert az Istentől kapott világosság azt tárta fel előttem, hogy nem az Úr tanácsa szerint járnak el. Senki sem merte azt mondani, hogy „Egyetértek veled, White testvérnő, melletted fogok állni.”
A Battle Creek-i összejövetel után többen kezet fogtak velem, és így szóltak: „Örülök, hogy itt vagy. Nagy megkönnyebbülés számomra. Annyi beszámoló érkezett Minneapolisból, olyanok szájából, akik előttetek érkeztek, arról, hogy milyen álláspontot képviselt White testvérnő, és mit mondott a konferencián, hogy nagyon komolyan elgondolkodtunk azon, vajon White testvérnő teljesen megváltozott.[354] De most boldog és hálás vagyok, hogy itt lehettem ezen az összejövetelen, és saját fülemmel hallhattam az igazságot. Sem White testvérnő, sem a bizonyságtételének jellege nem változott meg. Felismerjük, hogy az Úr Lelke ugyanúgy beszél White testvérnő által, mint korábban”.
Voltak azonban olyanok is, akik továbbra is makacsul ragaszkodtak gonosz gyanakvásukhoz, és megragadták a rólam szóló torz beszámolókat, mintha azok túlságosan értékesek lettek volna ahhoz, hogy feladják őket – holott semmiféle valós bizonyíték nem támasztotta alá, hogy megváltoztam volna. Úgy tűnt, hogy inkább a hamis beszámolóknak hisznek. Mélyen elszomorított, hogy azok a testvéreim, akik évek óta ismertek engem, és akiknek számos bizonyítékuk volt a munkám jellegéről, inkább továbbra is abban a téveszmében maradtak, amelyben voltak, ahelyett, hogy bevallották volna, hogy tévedtek. Ragaszkodtak ezekhez a hamis benyomásokhoz, mintha azok igazak lennének.
Meghívtak, hogy a következő szombaton beszéljek a tabernákulumban, de mivel erős volt az a hamis benyomás, hogy megváltoztam, arra gondoltam, talán a testvér megbánta, hogy megkért a szolgálatra. Szombat reggel két presbiter látogatott meg, és egyikük megkérdezte, miről szeretnék beszélni. Így válaszoltam: „Testvérek, bízzátok ezt a dolgot az Úrra és White testvérnőre, mert sem az Úrnak, sem White testvérnőnek nincs szüksége arra, hogy ti határozzátok meg milyen témát vigyen elétek. Én itthon vagyok Battle Creekben, ez az a hely, amelyet Isten erejével vívtam ki, és nem kell engedélyt kérnem, hogy a tabernákulumban beszéljek. Ezt Istentől kapott jogomnak tekintem. Jones testvér azonban nem gondolhatja ugyanazt, amit én, és neki várnia kell a ti meghívásotokra. Tegyétek meg a kötelességeteket ezzel kapcsolatban, és nyissatok neki utat”.[355]
A presbiterek azt válaszolták, hogy nem érzik magukat szabadnak meghívni Jonest beszélni addig, amíg nem beszélnek Smith testvérrel, hogy megtudják, vajon ő jóváhagyja-e vagy sem, mivel Smith testvér idősebb náluk. Ekkor azt mondtam: „Akkor tegyétek meg ezt azonnal, mert az idő drága, és van egy üzenet, amelynek el kell jutnia a néphez. Az Úr pedig azt kívánja tőletek, hogy nyissatok neki utat, hogy világosság jusson el Isten népéhez.”
Szabadon beszéltem a néphez az élet igéit szólva. Az Úr megerősített és megáldott. De a napok teltek, és Jones testvér nem kapott meghívást, hogy Battle Creek nagy gyülekezetében elmondja az Istentől kapott üzenetet. Ekkor magamhoz hívattam a gyülekezet presbitereit, és ismét megkérdeztem tőlük, döntöttek-e végre arról, hogy lehetőséget adjanak Jones testvérnek, hogy beszéljen a néphez. Ezt válaszolták: „Smith testvér szerint nem volna helyénvaló meghívni Jonest, mert túlságosan határozott az álláspontja, és túl messzire ment a nemzeti reform kérdésében.”
Ez mélyen felkavarta a lelkemet, és nagyon határozott bizonyságot tettem ezeknek a testvéreknek. Röviden elmondtam nekik, mi történt Minneapolisban, és kifejtettem álláspontomat, hogy a farizeizmus kovászként hatotta át a Battle Creek-i tábort és megfertőzve az adventista gyülekezeteket. Az Úr azonban üzenetet adott nekem, és én dolgozni fogok – tollal és szóval egyaránt –, amíg ez a kovász el nem tűnik, és egy új kovász, azaz Krisztus kegyelme, be nem kerül.
A minneapolisi bizonyságtételem megerősítést nyert: reformnak kell végbemennie minden gyülekezetben. Reformokra van szükség, mert lelki vakság és gyengeség lett úrrá azon a népen, amely oly nagy világossággal, értékes alkalmakkal és kiváltságokkal lett megáldva.[356] Egykor reformátorokként jöttek ki a névleges egyházakból, de most éppen azt teszik, amit azok az egyházak is tettek valamikor. Reméltem, hogy nem lesz szükség egy újabb kijövetelre. Miközben igyekszünk megőrizni „a Lélek egységét a békesség kötelékében”, nem szűnünk meg tiltakozni a bigottság ellen, tollal és hanggal egyaránt.
Látunk egy népet, amelyet Isten bőséges világossággal és tudással áldott meg. Vajon az így megáldott nép dicsekedhet-e tudásával, felfuvalkodhat-e a saját értelmére hivatkozva? Vajon azok a férfiak, akiknek szoros kapcsolatban kellene lenniük Istennel, valóban azt hiszik, hogy jobb a saját bölcsességükre hagyatkozniuk, mint kérni az Úr vezetését? Sok elbizakodott, önelégült lelkész van, akik túl bölcsek ahhoz, hogy imádkozva és alázatosan keressék Istent, hogy komolyan fáradozzanak, és naponta kutassák a Szentírást nagyobb világosságért. Sokan elzárják fülüket az Isten által küldött üzenet elől, de kitárják azt a hazugság és a megtévesztés előtt.
A most megnyilvánuló érzések fájdalmasak voltak számomra. Hanggal és tollal küzdöttem, és minden erőmmel azon voltam, hogy megváltoztassam ezt az állapotot. Pottersville-ben a michigani munkások konferenciát tartottak. Van Horn testvér meghívott, hogy vegyek részt a konferencián. Boldogan tettem eleget a meghívásnak, remélve, hogy a hamis előítéletek eloszlanak. Az Úr rám árasztotta a Szentlelkét azon a konferencián. Olyan volt, mintha az Úr közvetlenül mellettem állt volna, és teljes szabadsággal hirdettem az üzenetet a népnek. A délelőtti összejövetelen, amikor csak a testvéreink voltak jelen, világosan beszéltem arról a világosságról, amelyet az Úr jónak látott nekem adni népe feddésére és intésére.
Az emberre való támaszkodás – egyetlen személyre túlzott felelősség helyezése, mintha Isten nem adott volna értelemet, józanságot és lelki erőt másoknak is a terhek hordozására – nemcsak azt eredményezi, hogy a többiek gyengék és hatástalanok lesznek, hanem magának a túlterhelt személynek is nagy kárt okoz. [357] Az emberi lények nem tudnak ellenállni annak a függésnek, amelyik velük szembe alakul ki. Ennek a legnagyobb veszélye az, hogy az emberi befolyás elfoglalja az Úr befolyásának helyét.
Testvéreink eltávolodnak Istentől, amikor túlzott tiszteletet tanúsítanak az emberek iránt. Tisztelik saját magukat és tisztelnek másokat, úgy tekintenek önmagukra és másokra, ahogyan egyedül Izráel Istenére kellene tekinteniük. Az egyetlen gyógyír ezekre a dolgokra az, ha teljes szívvel hisznek a Biblia igazságaiban, és elfogadják az Írások egyértelmű kijelentéseit. Nagy szükség van arra, hogy mindazok, akik felelősségteljes pozícióban vannak, és mások elméjére befolyással bírnak, vigyázzanak, nehogy olyan eszközökké bizonyuljanak, akik által az ellenség a lelkek kárára munkálkodik. Ha egy gyenge testvér elvész, az ő vérét a ti kezetekből fogják számonkérni.
Isten adott munkát az embereknek az Ő szőlőjében? Akkor használják a talentumaikat, és növekedjenek hatékonyságban azáltal, hogy testüket, lelküket és szellemüket teljesen Istennek szentelik. Az elmét ellenőrzés alá kell vonni, képességeit fejleszteni, fegyelmezni és megerősíteni kell, ugyanúgy, ahogyan a testi erőt edzéssel fejlesztik. Arra intettem munkásainkat, hogy mozgósítsák minden lelki izmukat, fejlesszék képességeiket, és igyekezzenek a lehető legnagyobb készséget megszerezni Isten szolgálatában, mert megmutatták nekem, hogy különleges összejöveteleiken nagyon kevés jót érnek el. Ennek oka az, hogy nem állnak olyan élő kapcsolatban Istennel, hogy az Ő Szentlelkével hatni tudjon rájuk.[358] Ha nem állnak Isten Lelkének uralma alatt, akkor egy másik lélek veszi birtokba gondolataikat, szavaikat és cselekedeteiket, és ahelyett, hogy növekednének Jézus Krisztus kegyelmében és ismeretében, lelkiekben elsatnyulnak.
Nyilvánvalóvá vált, hogy Isten munkáját esetlegesen és rendszertelenül végezték. A lelküket mennyei légkör helyett egy földi, közönséges és sekélyes légkör vette körül. Ilyen környezetben a lelkiség nem tud növekedni, csak hanyatlani. Nevetés, tréfálkozás és gúnyolódás vette őket körül. Alig volt jelen valami ünnepélyesség, kevés tiszteletet tanúsítottak a munka szentsége iránt. Sok volt a fecsegés, és nagyon kevés krisztusi gondolat. Amíg ezt a légkört táplálják magukban, helytelenül használják az Istentől kapott ajándékokat és képességeket, amelyeket az ellenség gyakran a saját céljaira fordít. Lelki vakságukban nem képesek felismerni a lelki dolgokat, és a nagy megtévesztő befolyása alatt éppen az Isten legszentebb dolgai ellen fordulnak.
Az embereket nem szabad bálványozni, mert ez rendkívüli módon visszatetsző Isten előtt. Nem alakulhatnak ki olyan körök, ahol emberek szentségtelen barátságban egyesülnek, hogy egymást támogassák olyan eszmékben és irányokban, amelyek ellentétesek Isten Lelkével. Minden ilyen kivételezés és bizonyos személyekhez való ragaszkodás nem Isten rendelése szerint való. Ez minden érintett fél számára hátrányos, mert valaki úgy érezheti, hogy kötelessége kiállni a barátja mellett, függetlenül attól, hogy mi az igazság.
De gondolkodjatok, testvéreim: vajon ez szent kötelék-e? Tudom, hogy nem az. Az értelem feletti hatalom arra késztet benneteket, hogy egymásra nézzetek, egymásban bízzatok, ahelyett, hogy az élő Istenbe vetnétek bizalmatokat. Arra késztet benneteket, hogy egymással tanácskozzatok, amikor térden állva kellene tanácsot kérnetek Istentől, a mindenható Tanácsadótól. Arra késztet benneteket, hogy megerősítsétek egymást abban, hogy olyan dolgokat találjatok, amelyeket megkérdőjelezhettek, és amelyek csak hitetlenségetek megerősítésére szolgálnak.[359] Amit egy ember nem gondolna ki magától, azt egy másik sugallja neki.
Kijelentettem, hogy a Minneapolisban tanúsított magatartás Isten Lelkével szembeni kegyetlenség volt. Azok, akik a konferencia alatt és utána is ugyanazt a lelkületet ápolták, amellyel a konferenciára jöttek, és akik folyamatosan ugyanazt a munkát végzik, mint ott végeztek, azok még nagyobb megtévesztések áldozataivá válnak, hacsak meg nem változnak lelkületükben és nem vallják be hibáikat. Meg fognak botlani, és nem fogják tudni, hogy mitől estek el. Arra kértem a jelenlévőket, hogy ne haladjanak tovább ezen az úton. De Butler és Smith álláspontja arra befolyásolta őket, hogy semmit ne változtassanak a hozzáállásukon, hanem maradjanak ugyanazon az állásponton. Senki nem tett bűnvallomást. Az áldott összejövetel így ért véget. Sokan megerősödtek, de a kétely és a sötétség egyeseket még inkább megragadott, mint korábban. A kegyelem mennyei harmata és esője, amely sokak szívét megérintette, az ő lelküket nem öntözte meg. Elindultam az utamon, és nagyon fáradtan, de az Úr áldásával tértem vissza Battle Creekbe. Többször is beszélgettem a testvéreimmel, és igyekeztem megvilágítani előttük helyzetemet és munkám célját ebben az időben.
Kötelességemnek érzem, hogy az Iowa állambeli Des Moines-ba menjek. Reméltem, hogy találkozhatok az ottani munkások többségével. Az utazás annyira kimerített, hogy majdnem elájultam, de az Úr megerősített, hogy bizonyságot tegyek az összegyűltek előtt. Azt kívántam, bárcsak az egész konferencia ott lett volna, hogy szólhassak hozzájuk, mert Isten Lelke betöltötte szívemet, akárcsak Minneapolisban. Az Úr Lelke kiáradt a reggeli összejöveteleinken, és sok alázatos bizonyság hangzott el könnyek között. Isten dicsőségére mondom, hogy Ő támogatott engem, és a szívek meghatódtak. Azt reméltem, hogy a Minneapolisban aktív szerepet játszó férfiak közül néhányan meghajolnak, megalázzák büszke akaratukat, és teljes szívvel az Urat keresik. [360] Azt hittem, hogy ez meg fog történni, de bár az Úr nyilvánvalóan munkálkodott a szívekben, nem hangzott el egyetlen mély bűnbevallás sem. Nem estek a Sziklára, és nem zúzódtak össze, hogy az Úr rájuk tehesse pecsétjét. Ó, ha legyőzték volna büszkeségüket, akkor Isten világossága és szeretete betölthette volna szívüket!
Leroy Nicola testvér, akit az Úr sok lelki ajándékkal áldott meg, jelen volt. Ha akaratát Isten akaratának vetette volna alá, akkor az a munka, amelyet az Úr el akart végezni benne, az igazság eszközévé tette volna őt. De amíg kételyeket táplál, amíg úgy érzi, hogy szabadon kritizálhat, addig nem fog lelkileg növekedni. A sötétség árnyai veszik körül, a bizonytalanság és a csüggedés hatalmába keríti elméjét, és aki túl büszke ahhoz, hogy meghajoljon, az erkölcsi erejében olyan gyenge lesz, mint egy gyermek, gyakran szinte tehetetlen lesz. Miért nem gyógyul meg? Mert nincs benne az a vigasztaló bizonyosság, hogy bírja Isten Lelkének és kegyelmének jóváhagyását. Értelmét arra neveli, hogy kételkedjen és bíráljon.
Mennyire vágyik a lelkem arra, hogy lássam ezeket a munkásokat Jézus nyomdokain haladni, az általa kitaposott úton járni, bármilyen rögös és tövises is legyen. Mégis biztosak lehetnek abban, hogy Jézus már előttük járt, és azt parancsolja nekik, hogy az Ő nyomdokain haladjanak. Amikor az akaratuk beleegyezik ebbe, amikor az énjük keresztre feszítése megtörténik, akkor örömmel tudnak majd minden kötelességet teljesíteni. Akkor minden munkájukat az Úr, a Seregek Istene nevében kezdik, végzik és fejezik be. Akkor futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el. Ha azonban Isten útjaival és munkájával kapcsolatban tanácstalanok, ha a bizonytalanság sötét felhője lebeg felettük, ha gyakran mélyen csalódottak, és már-már leengedik a kezüket, mert már nem tudják tovább tartani magukat, akkor alig érzékelik az Úr jelenlétét, és állhatatlanná, bizonytalanná válnak.[361]
Ó, milyen áldott kiváltság tudni, hogy teljesen Isten akaratának vagyunk alárendelve, hogy mindig az Ő arcának világosságában járunk, hallgatva a szavaira anélkül, hogy egyetlen lépést is megtennénk az Ő tanácsa és útmutatása nélkül! Adja az Úr, hogy Szentlelke által megérintse e testvérek szívét, és oszlassa el azt a sűrű sötétséget, amely elhomályosítja értelmüket és elnyomja lelküket, hogy az Igazság Napja felragyogjon szívükben, gyógyulást hozva szárnyai alatt.
Abban a reményben és imádságban hagytam el Des Moines-t, hogy a felelősségteljes pozíciókban lévő testvérek teljesen megváltoznak Krisztus kegyelme által, hogy erőfeszítéseik ne legyenek hiábavalók. Csalódott voltam, mert senki sem tett említést a minneapolisi konferenciáról, senki sem fejezte ki sajnálatát az ott történtek miatt. A Des Moines-i összejövetelen kézfeltartással szavaztak arról, hogy részt vegyek a konferenciájukon. Megmondtam nekik, hogy ha kötelességem a Sziklás-hegységen túlra vezet, akkor szívesen teljesítem kérésüket. De hónapok teltek el anélkül, hogy egyetlen sort is kaptam volna tőlük, egyetlen szót sem, amely jelezte volna, hogy szükségük van rám.
A kansasi összejövetel során megírtam nekik, hogy csalódott vagyok, amiért nem írtak nekem egyetlen szót sem az Iowa állambeli áldott összejövetel után. A megerőltetés miatt nagyon legyengültem. A szívem sokat szenvedett, mióta elhagytam Kaliforniát, és látnom kellett testvéreim gyenge lelki állapotát. Olyan volt ez számomra, hogy nap mint nap azt éreztem, talán reggelre már nem leszek az élők között. Ennek ellenére nem szűntem meg inteni, és határozottan kiállni azért, amit helyesnek tudtam.[362]
Megkérdeztem az iowai testvéreimet, kötelességüknek érzik-e, hogy akadályozzák erőfeszítéseimet, ha részt vennék összejövetelükön, és átadnám az Istentől kapott üzenetet, ha az nem egyezik elképzeléseikkel. Ha úgy érzik, hogy így fognak tenni, akkor semmit nem tudok tenni értük. Közben leveleket kaptam, amelyek arra kértek, hogy menjek Pennsylvania állambeli Williamsportba (1889). Megígértem nekik, hogy részt veszek a tábori összejövetelükön, de nem tudtam, hogy ez a két összejövetel ugyanarra az időpontra esik. Választanom kellett, melyiken veszek részt.
Mivel nem kaptam üzenetet Iowából, így nem tudtam, hogy érzéseikben történt-e bármilyen változás, ezért úgy döntöttem, hogy nem kötelességem önként belépni abba a légkörbe, amelyet az ellenállás, a kétely és az ellenszegülés ural, miközben sürgető meghívások érkeztek olyan gyülekezetekből, ahol elfogadták a bizonyságtételemet, és hasznukra is vált. Ők nem burkolóztak a hitetlenség és a büszke ellenállás lelkületébe azzal a világossággal szemben, amelyet Isten árasztott rájuk. Nem hiszem, hogy mennyei Atyám akarata lenne, hogy minden erőmet felhasználjam és nehéz terheket hordozzak, miközben azok, akikért dolgozom, nem éreznek felelősséget, hogy velem együtt hordozzanak terheket, hanem úgy érzik, szabadságukban áll kritizálni, ha úgy gondolják. Nekünk mindig arra kell törekednünk, hogy ott használjuk képességeinket, ahol a legnagyobb jót tehetjük, ahol a lelkek érzik szükségüket, és elfogadják a segítséget.
Ó, milyen nagy figyelemmel kíséri a menny, hogy hány hűséges szolga viseli szívén a nép bűneit és szomorkodik lelkében, hogy hányan működnek együtt Jézussal abban, hogy a romlás építői és az ösvények megújítói legyenek. A hit és az igazság útját helyre kell állítani. Üdvösségünk nem a saját igaz cselekedeteinken alapszik, hanem Isten irgalmán és szeretetén.[363] Összegyűjthetjük az összes igaznak vélt cselekedetünket, de azok olyanok lesznek, mint a homok. Nem lehet rájuk építeni.
Isten célja, hogy a gondviselés tapasztalatai által nevelődjünk, és állandó tanulók legyünk, biztonságosan építkezve Jézus Krisztusra, az egyetlen biztos alapra, amely örökké szilárdan áll. Egyedül Jézus Krisztus vére képes engesztelést szerezni bűneinkért. Nekünk az Ő igazságát kell igényelnünk élő hittel, tőle kell függnünk és egyedül benne kell maradnunk. Mindig éreznünk kell Istentől való teljes függőségünket. Ha így teszünk, akkor önelégültségünk, büszkeségünk és hiúságunk szertefoszlik, mint a füst.
[Ellen White itt egy széljegyzetet illeszt be: Levél Butler testvérnek, hogy az imahét (december 15-22) után is maradjon. Lásd a 18. számú levelet, 1888. december 11., amely e kötet 155–158. oldalán található].
Ez a levélrészlet kifejezi Butler iránti mély aggodalmamat, ám a válaszlevele megsebezte a szívemet, mert világossá vált számomra, hogy nem értette meg azt a munkát, amelyet Isten rám bízott, és azt a lelket sem ismerte fel, amely őt erre a válaszra késztette.
Ballenger testvér nagy lelki gyötrelmet élt át. Szinte a kétségbeesés szélére jutott, és egy beszélgetést kért tőlem, de én éppen egy másik munkával voltam elfoglalva, így nem tudtam azonnal fogadni őt. Megpróbált beszélgetéseket folytatni testvéreivel, de nem volt rá lehetősége, ezért arra a következtetésre jutott, hogy egyedül Istennél találhat segítséget. Ekkor kezdte belátni, hogy Isten nélkül milyen üres és lelki értelemben kietlen állapotban van, amely olyan sötét volt, mint az éjféli homály. Ekkor ment el szeretett Megváltójához, éppen úgy, ahogyan Ő hívta: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket”. Komolyan kereste Istent, és felismerte, hogy Jézus közel van hozzá.[364] Az engesztelő halál, a tökéletes áldozat tárult elé. Élő hittel megragadta Krisztust, és a sötétség szertefoszlott, Krisztus pedig igazságába öltöztette őt.
Amikor legközelebb megjelent a gyülekezetben, békességgel és reménységgel eltelve érkezett, mert Isten új éneket helyezett szívébe, a mi Istenünk dicséretét. Akkor nyilvánosan megvallotta, hogy milyen nagy lelki hiányosságban volt egész munkája során, és hogy milyen új megértésre jutott Jézus és az Ő szeretetével kapcsolatban. Elmondta, hogy ez lesz a jövőbeli szolgálatának központi üzenete.
Ilyen tapasztalatok jellemezték minden összejövetelünket az első hét után. Egy testvér megvallotta, hogy hosszú éveken át megtartotta a szombatot, de úgy érezte, hogy nagyon gyenge a Jézus Krisztusba vetett hite. Vonakodása, Isten iránti szeretetének és lelki buzgóságának hiánya csüggedéssel töltötte el. Más felekezetekhez fordult, remélve, hogy ott megtalálja azt, ami csillapítja lelke éhségét, de ott még nagyobb lelki szárazságot talált, mint az adventisták között. Most azonban elmondta, hogy ezen a konferencián végre meghallotta azt az igazságot, amelyre lelke éhezett. Így szólt: „Ez az igazság, az időszerű igazság. Én elfogadom. És mivel korábban elhagytam az adventista egyházat, most teljes szívemből és lelkemből újra csatlakozni akarok hozzátok.”
A Battle Creekben tartott imahét során (december 15–22) sokat munkálkodtam. Reggelente a szanatóriumban beszéltem, utána az adventista kiadó kápolnájában az ott dolgozókhoz, valamint a tabernákulumban. Volt okom dicsérni Istent, mert erőt adott ehhez a munkához. Néha Isten ereje hatalmasan megnyugodott rajtam. Időnként, miközben szóltam, úgy tűnt, hogy az örökkévaló világ láthatatlan valóságai nyílnak meg a megértésem előtt, és tudtam, hogy az Úr rajtam keresztül szólt az Ő népéhez. Nem tulajdonítok magamnak semmilyen érdemet. Minden Istentől származott, a legkisebb részletig, és Isten Lelke megnyugodott a gyülekezeten. Örültem népünknek, mert tudtam, hogy akik kételkedtek, most bizonyítékot kaphattak hitük megerősítésére, ha szívük nyitott volt Isten Lelkének benyomásaira.[365]
Vágytam hallani azokat, akik eddig erénynek tartották ellenszegülni a világosságnak és a bizonyságtételeknek, hogy felismerik Isten Lelkének sugallatait, hogy feladják hitetlenségüket és a világosságra jönnek. Tudtam, hogy ha ezt nem teszik meg, útjuk egyre sötétebbé válik, mert a meg nem vallott, el nem ismert és fel nem használt világosság sötétséggé válik mindazok számára, akik elutasítják azt, és nem hajlandók abban járni. Még most is vannak lelkek a sötétségben, akik nem tudják, miért botlanak meg. Minél tovább várnak a megvetett világosság elismerésével, annál nehezebb lesz számukra utólag visszafordulni és összegyűjteni a fénysugarakat, amelyeket eddig megvetettek, és felismerni azt a világosságot, amelyet Isten irgalmából küldött nekik, hogy gyógyulást hozzon lelki betegségükre.
Az első lépés a hitetlenség és a világosság elutasításának útján rendkívül veszélyes, és azok számára, akik ezt megtették, az egyetlen menekvés a Sátán csapdáiból az, ha elfogadják azt, amit az Úr küldött nekik, és amit ők visszautasítottak. Ennek megtétele megalázó a lélek számára, de ez az egyetlen út a megmenekülésükhöz. Istennel nem lehet játszadozni. Ő nem fogja eltávolítani az összes kétséget, de elegendő bizonyítékot ad, amelyre építeni lehet a hitet.
Ha testvéreim érezték volna gyengeségüket, saját erőtlenségüket, és ezt soha nem felejtették volna el, akkor megalázták volna szívüket Isten előtt, megvallották volna hibáikat, és eljutottak volna a világosságra és a szabadságra. Készek vagyunk azonban büszkén dicsekedni, hogy gazdagok vagyunk, meggazdagodtunk, és semmire sincs szükségünk. Így történt, és így történik most is.[366] A hű Tanúbizonyság ezt mondja: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem” (Jel 3:15-17). Mindez a dicsekvés hiábavaló. Krisztus a szívünk legmélyéig lát, és pontosan megmondja, hogy milyenek vagyunk, és milyeneknek kell lennünk ahhoz, hogy üdvözüljünk.
Az üzenet, amely ezeken az összejöveteleken hangzott el, világosan mutatta be nemcsak Isten parancsolatait – amelyek a harmadik angyal üzenetének egyik része –, hanem Jézus hitét is, amely sokkal többet foglal magába, mint azt általában gondolják. Milyen fontos volna a harmadik angyal üzenetét minden vonatkozásban ismertetni, mert az embereknek szükségük van annak minden részletére! Ha hirdetjük Isten parancsolatait, de a másik részét alig érintjük, akkor az üzenet megcsonkítva kerül ki a kezünkből.
Értékes igazságot és világosságot tártunk a nép elé, de a kőszívűek semmilyen áldásban nem részesültek. Nem tudtak örülni a világosságnak, amely - ha elfogadták volna - szabadságot, békességet, erőt, bátorságot és örömöt hozott volna a lelkükbe. Az imahét áldásai kiterjedtek az egész gyülekezetre. Bűnvallások hangzottak el. Azok, akik tizedükkel és adományukkal meglopták Istent, megvallották és jóvátették vétküket, és sokan, akik még soha nem érezték, hogy Isten megbocsátotta bűneiket, most áldást nyertek. Mindezek a drága gyümölcsök bizonyították Isten munkálkodását. Mégis, azok, akik a kételkedés és hitetlenség útjára léptek, nem fordultak vissza, nem vallották meg bűneiket, és nem jöttek a világosságra. Isten munkálkodott, de azok, akik a saját elgondolásaikat követték, Isten szavával és akaratával szemben, ahelyett, hogy alávetették volna akaratuknak és vágyaiknak, engedve, hogy a hála érzése meglágyítsa a szívüket, még elszántabban és megrögzöttebben álltak ellen.[367] Mi másnak nevezhetnénk ezt, ha nem lázadásnak? Ugyanez történt Izrael napjaiban is, amikor a nép makacsul a saját útját akarta járni, nem engedelmeskedve Isten útjának és akaratának.
Izrael fiainak példája figyelmeztetésként szolgál számunkra, hogy ne járjunk ezen az úton. Az Úr munkálkodott közöttünk, de egyesek nem fogadták be az áldást. Ők abban a kiváltságban részesültek, hogy hallhatták az evangélium leghitelesebb hirdetését, mégis zárt szívvel hallgatták az üzenetet, amelyet Isten a szolgái által küldött nekik. Nem tértek teljes szívükkel és lelkükkel az Úrhoz, hanem minden erejüket arra fordították, hogy hibákat találjanak az üzenetben és a hírnökökben, és ily módon megszomorítsák Isten Lelkét. Eközben azok, akik elfogadták az üzenetet, örömüket lelték Jézus Krisztus ingyen kínált ajándékaiban.
Isten senkire sem kényszeríti áldását. Mindig lesznek olyanok, akik ellenállnak a világosságnak, és ugyanazokat a szavakat mondják, mint egykor a zsidók: „Tegyen csodát, és hinni fogunk. Ha ez valóban Isten üzenete, akkor gyógyítsa meg a betegeket, és hinni fogunk.” Mások viszont felismerik, hogy Isten sokkal nagyobb csodát tett, mint a testi betegségek meggyógyítása. Vajon nem Isten hatalma lágyította meg azokat a szíveket, amelyek korábban kemények voltak, mint az acél, és nem tette-e olyanná őket, mint a gyermekek szívét? Az ő törvényeskedő vallásosságuk mostanra valódi fényében látszott– mint értéktelen dolog.
Sokak vallásos érzései inkább testi volt, mint lelki, és bár igyekeztek elégedettek lenni, belül mégis nyugtalanságot, hidegséget, sötétséget és Krisztus hiányát érezték. Nem ismerték fel, milyen állapotban állnak Isten előtt, és mit jelent tapasztalati úton megérteni Közbenjárónk szolgálatát. De, amikor hit által megragadták Krisztust, szívük megtért és összetört. „Krisztus, a dicsőség reménysége” alakot öltött bennük.[368] Ez minden volt számukra. Akkor megértették, mit jelent a kegyesség titka. A csoda megtörtént: az Úr és az Ő Lelke belépett a lelkükbe. Élet és öröm töltötte be szívüket. Milyen gyorsan válik érzékennyé a lélek a saját hiányosságai iránt. Minden nyitott, mint egy könyv azelőtt, Aki előtt számot kell adnunk.
De azok, akik szemet hunynak a bizonyítékok előtt, amelyeket Isten jóindulatából ad nekünk – ahogy a zsidók tették –, és csodákat követelnek, végül el lesznek távolítva. Azokat a bizonyítékokat, amelyeket visszautasítottak, mások fogják megkapni. Mások részesülnek majd Isten felajánlott áldásában, amelyet az előbbiek elutasítottak, mivel túl büszkék és elégedettek voltak önmagukkal és a saját igazságukkal.
Hálát adunk Isten szeretetének és kegyelmének minden jeléért! Dicsérni fogjuk Őt, és bátorítva leszünk. Nem fogunk kritizálni. Nem fordítunk hátat a mennyei ajándékoknak, és nem fogunk az ítélőszékbe ülni, hogy elítéljük Isten útjait és munkamódszereit, csak azért, mert mások ezt teszik. Nincs semmilyen jogos okuk arra, hogy azt mondják, amit mondanak, és hogy ellenálljanak Isten Lelkének.
Jézus megdorgálta tanítványait hitetlenségük miatt. A hitetlenség minden bűn kapuja, az istentelenség köteléke. Célja, hogy kiforgassa az igaz dolgokat. „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsidók 11:1). Amikor olyanokká válunk, mint a gyermekek, Jézus lábainál ülve tanuljuk tőle az önfeláldozást, és azt, hogy mit jelent hitből élni Isten minden igéjéből, akkor a lelkünk megnyugvást és békét talál.
Egy jaj hangzott el a hitetlenségre és kritikára, amely Minneapolisban és Battle Creekben nyilvánult meg. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Isten munkálkodásának bizonyítékai, amelyekkel lépten-nyomon találkoztak, nem változtatták meg azok lelkületét, akik kezdettől fogva a hitetlenség útjára léptek, amellyel megsértették Istent.[369] Ezzel az akadállyal, amelyet ők maguk emeltek, arra törekedtek, hogy - a zsidókhoz hasonlóan - alátámasszák hitetlenségüket, és azt a látszatot keltsék, hogy ő nekik van igazuk. Ezért nem tudtak inni abból a nagy üdvösségből, amelyet Isten kínált nekik. Elutasították az isteni kegyelem gazdagságát. Isten hosszútűrése, jósága, szeretete és irgalmas gondviselése nem törte meg szívüket, mert nem látták és nem értékelték ezeket az áldásokat. Világosan eléjük tárom ezeket a dolgokat, mert ismerem a veszélyüket. Minden erőmmel egyetlen célt szolgálok: a lelkek javát és Isten dicsőségét.
Ha látjuk, hogy az emberek még a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére sem győződnek meg és nem változnak meg, biztosak lehetünk benne, hogy semmilyen nagyobb bizonyíték nem fogja meggyőzni őket. Azon tűnődtem, hogy mi tegyek még? Írtam egy bizonyságtételt, és letettem az elveket azok elé, akik kételkednek és megkérdőjeleznek mindent, abban a reményben, hogy ez segít néhányuknak meglátni a dolgokat helyes megvilágításban. Tudom, hogy ez hatással volt sokak elméjére, de másokra egyáltalán nem. Ők inkább fékezik a kerekeket, mintsem segítenének az előrehaladásban.
Mindent megtettem, amit kötelességemnek éreztem. Ami Battle Creek helyzetét illeti, többet nem tehetek annál, amit már megtettem. Nem ítélem meg azokat, akik nem csatlakoztak hozzám és Isten hírnökeihez ebben a munkában, hanem olyan befolyást gyakoroltak, amely kételyt és hitetlenséget szült. Minden befolyás, bármilyen kicsi is, amely az ellenség céljait szolgálja, elnyeri jutalmát az általa termett gyümölcsök szerint. Isten arra használt engem, hogy népe elé tárjam Jézus hitének és Krisztus igazságának üzenetét. Voltak, akik nem működtek együtt, hanem éppen ellenkezőleg, ellenálltak annak a munkának, amelyet Isten rám bízott. Őket az Úr kezére kell bíznom.[370]
Dél-Lancasterben, 1889. január 11-22. között részt vettem az összejöveteleken, és a gyümölcsök jók voltak. Ugyanazt a lelkületet és erőt tapasztaltuk, mint amely az első és a második angyali üzenet hirdetését kísérte. Ezekről az összejövetelekről már írtam nektek. Az Úr minden szívben munkálkodott, és sokan elmondhatták: „Az Úr új éneket adott a számba, Jézus páratlan szeretetéről”. Az Ő erényei folyamatosan előttük voltak, és a lelkek kezdték megízlelni az örömöt Krisztusban. Beszélni tudtak szeretetéről, és hirdették az Ő hatalmát. Az Igazság Napja felragyogott szinte minden jelenlévő szívében. Sokan tele voltak buzgósággal, és bűnbánatot tartottak lelki langymelegségük miatt, elfogadva a Kereskedő meghívását: „Végy tőlem tűzben megpróbált aranyat … fehér ruhákat … szemgyógyító írt.” Bizonyságtételük ez volt: „Megtaláltam a drága gyöngyöt!” A szívek megindultak, a hibákat megvallották a hívők és hitetlenek előtt egyaránt, és a károkat jóvá tették.
Ugyanaz a kérdés, mint amit a zsidók Jézusnak is feltettek: „Ez az üzenet mennyből való, vagy emberektől származik?” Jézus örvendezett lelkében, amikor látta, hogy olyan emberek, akik nem részesültek a zsidók kiváltságaiban és lehetőségeiben, meggyőződtek és megtértek az igazságra. Azt mondta: „Hálákat adok neked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted.” (Máté 11:25). Az Úr örült, hogy a megváltás terve annyira világos, hogy még egy gyermek a maga egyszerűségével is megértheti, míg azok, akikből hiányzott a lelkiség, akik nem voltak alázatosak, és nem voltak hajlandók tanulni, hanem büszkék voltak, nem láthatták az evangélium szépségét, hiszen az csak lelki szemekkel látható. Mindazok azonban, akik őszinték, tanulni vágynak, és olyanok, mint a gyermekek, meglátják Isten hatalmát, amikor az megnyilvánul, és el is fogják azt ismerni. [371]
Komoly prédikációk hangzottak el Isten Lelkének erejében az evangéliumban elénk tárt reménységről. Krisztus szeretetét és igazságát olyan világosan mutatták be, hogy az elme hit által megragadhatta. Sokak számára, akik régóta keresztények voltak, ezek az igazságok mintha új kinyilatkoztatásként hatottak volna. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ó, ez az üzenet alkalmas időben küldött eledel volt elejétől a végéig!”
A zsidók egy eltakart Megváltóra néztek, akit soha nem láttak leplezetlenül, és sokan, még azok közül is, akik azt állítják, hogy Isten parancsolatait megtartó néphez tartoznak, szintén egy eltakart Megváltóra tekintenek. Oly keveset gondolkodtak az üdvösség nagy tervéről, az engesztelő áldozatról, és arról az igazságról, hogy egyedül a Megváltó vére által mondhatják az angyalok: „Békesség a földön, az emberekhez jóakarat.” Beszéljetek erről! Imádkozzatok ezért! Vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. Miért ne hangsúlyoznánk hát a Jézus Krisztus vérébe vetett hit szükségességét?
Azt mondják, hogy Wilberforce egyszer elvitte a nagy államférfit, Pittet, hogy hallgassa meg Scott prédikációját. A prédikátor témája az volt, hogy milyen módon üdvözülhet a bűnös, és ezt nagy világossággal, lelkesedéssel és komolysággal adta elő. A prédikáció végén Pittet megkérdezték, mit gondol a prédikációról. Azt válaszolta: „Nem értettem, mire akar kilyukadni”. A lelki dolgokat lelki módon lehet csak megérteni. „A keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik megtartatunk, Isten ereje”.[372]
Nem folytatom tovább ennek a történetnek a részletezését, de röviden azt mondom, hogy a törvény Krisztusra mutat, Krisztus pedig a törvényre. Az ember törvényszegése miatt olyan időszakban élünk, amikor szinte egyetemes az Isten törvényének semmibevétele. Milyen kevesen érzékelik személyes felelősségüket Isten előtt! A szabad és független cselekvés lehetősége tisztelettel tölt el minket. Isten szól. Mit mond Ő? Azt mondja: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat. Ezt cselekedd, és élsz”. (Luk 10:27-28).
Lehetetlen teljesen megértenünk Isten törvényének mindent átfogó természetét, ha nem látjuk Krisztust a Golgota keresztjén - az engesztelő áldozatot. „A bűn ismerete a törvény által van.” Isten erkölcsi törvénye a bűn tükre. Hogyan tudhatnánk racionálisan, hogy mi a bűn, ha nem ismerjük el Isten igazságának erkölcsi mércéjét? Akinek a legtisztább fogalma van Krisztusnak a világ bűneiért hozott végtelen áldozatáról, és aki hit által megragadja és magáévá teszi Krisztus igazságát - amely így az ő személyes igazságává válik - az képes meglátni Isten törvényének szentségét, szépségét és dicsőségét, és Dáviddal együtt felkiáltani: „Mely igen szeretem a te törvényedet, egész napestig arról gondolkodom!” (Zsolt 119:97) [373].
Isten törvénye nemcsak az ember külső cselekedeteire, hanem a szívnek gondolataira is vonatkozik. Megvizsgálja az ember szívének gondolatait, szándékait és céljait is. Az ember bűnös lehet olyan dolgokban, amelyeket csak Isten ismer. Isten törvénye valóban a szívek vizsgálója. Vannak sötét szenvedélyek, mint például a féltékenység, a bosszúvágy, a gyűlölet, a rosszindulat, a bujaság és az ostoba becsvágy, amelyek rejtve vannak az emberi szem elől, de a nagy VAGYOK mindezt ismeri. Az emberek elmélkednek ezekről a bűnökről, de nem valósítják meg, mert nem adódik rá alkalom. Isten törvénye azonban ezeket is számontartja. Ezek a titkos, rejtett bűnök befolyásolják a jellemet.
Isten törvénye nem csupán azokat a dolgokat ítéli el, amelyeket elkövettünk, hanem azokat is, amelyeket elmulasztottunk megtenni. Az utolsó ítélet napján a mulasztásaink ugyanúgy számon lesznek kérve, mint az elkövetett bűnök. Isten minden cselekedetet és minden rejtett dolgot megítél. Nem elég, ha a saját jellemünk mércéje szerint bizonygatjuk, hogy nem tettünk semmi rosszat. Az a tény, hogy valaki nem tett semmi jót, elég lesz ahhoz, hogy gonosz és hűtlen szolgaként ítéljék el.
A törvény cselekedetei által senki sem igazul meg Isten előtt. A törvényben nincs erő, amely megválthatná a törvényszegőt. Ha az ember, miután megszegte a törvényt, saját erejével képes lett volna megtartani azt és így megmenekülni, akkor Jézusnak nem kellett volna meghalnia. Az ember saját érdemei által megállhatott volna, és mondhatta volna: „Bűntelen vagyok.” De Isten soha nem igazítja törvényét az ember mércéjéhez, és az ember soha nem tud egyedül felemelkedni, hogy megfeleljen a törvény tökéletes követelményeinek. Ezért jött Krisztus a világunkba, hogy megfizesse a bűnös adósságát, elszenvedje a törvényszegés büntetését, és eleget tegyen az isteni igazság követelményeinek. Így most a bűnös Krisztus igazságát kérheti. „Ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik” (Róm 5:20) [374].
A kegyelem azonban nem azért adatott, hogy felmentse a bűnöst, hogy az továbbra is vétkezzen. Isten kegyelme nem csökkenti a törvény fontosságát, hanem megerősíti azt, bizonyítva annak változatlan természetét. „Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást.” (Zsolt 85:11). Isten a kereszten függő Fiára tekint, az igazság elégtételt nyer, és Jézus „Az Úr, a mi igazságunk” nevet veszi fel. A bűnös hittel ragadja meg a megfeszített Megváltó érdemeit, és így elmondhatja: „Az Úr az én igazságom.”
Isten nem gyönyörködik abban, hogy az ember saját képességeiben, jó cselekedeteiben vagy törvényeskedő vallásosságában bízik, hanem azt akarja, hogy az élő Istenbe vesse bizalmát. A jelenvaló üzenet, amelyet Isten szolgáira bízott kötelességként, hogy hirdessék a népének, nem új tanítás. Ez egy régi igazság, amelyet szem elől tévesztettek, mert Sátán mindent megtett azért, hogy elhomályosítsa. Az Úr hűséges népe minden egyes tagjára rábízza azt a munkát, hogy visszahelyezze Jézus hitét a neki kijáró helyre - a harmadik angyal üzenetben. A törvénynek megvan a maga fontos szerepe, de erőtlen, ha Krisztus igazsága nincs mellé helyezve, hogy dicsőséget adjon az igazság királyi mércéjének. „Azért ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó” (Róm 7:12).
A Jézusba vetett mély és teljes bizalom értékessé teszi a vallási tapasztalatot. Nélküle semmit sem ér, a szolgálat pedig olyan, mint Káin áldozata - Krisztus nélküli. Istent a személyes, mindenre elégséges Megváltóba vetett élő hit dicsőíti meg. A hit Krisztust olyannak látja, amilyen Ő - a bűnös egyetlen reménységének. A hit megragadja Krisztust, bízik benne, és így szól: „Jézus szeret engem; meghalt értem. Elfogadom áldozatát, tehát Krisztus nem halt meg hiába értem.”[375]
Nemcsak saját lelkünk számára veszítettünk sokat, hanem munkásként is elhanyagoltuk a küldetésünk legünnepélyesebb részét: nem hangsúlyoztuk eléggé Jézus Krisztus vérét, mint a bűnös egyetlen reménységét az örök életre. Hirdessétek Jézus történetét, hogyan hagyta el a menny boldogságát, és jött el világunkba, hogy önmegtagadó és önfeláldozó életet éljen. Hívott mindenkit, hogy tanuljon tőle, mert Ő szelíd és alázatos szívű, és megígérte, hogy azok, akik az Ő igáját veszik magukra és az Ő terhét viszik, nyugalmat találnak lelküknek. Ó, mennyi embernek kell még elengednie hamis támaszait – önbizalmát és önelégültségét! Isten nem fogad el semmit, ami tőletek származik, kivéve Krisztust, aki bennetek lakozik. Csak Krisztus! Krisztus minden mindenben!
A lelkek megtérése úgy lett feltüntetve, mint valami rejtélyes és bonyolult dolog. Ó, mondjátok a bűnösöknek: „Nézzetek fel és éljetek!” Tanulmányozzátok Krisztust és éljetek Benne! Dávid felkiáltott: „a te jóvoltod felmagasztalt engem.” (Zsolt 18:36) Csak nyissátok meg az ajtót, és engedjétek be Jézust, hogy lakozzék lelketek templomában, és akkor mi is benne maradhatunk, és örvendezhetünk szeretetében!
A Biblia vallása nem teológiai rendszerekből, hitvallásokból, elméletekből és hagyományokból áll, mert ha így lenne, már nem lenne titok, és a világi emberek is megérthetnék pusztán természetes képességeikkel. A Biblia vallása azonban megváltó, gyakorlati erővel bír, amely teljes egészében Istentől származik. Ez Isten átalakító hatalmának személyes megtapasztalása, amely az embert teljesen megváltoztatja.
Sokan nincsenek tisztában azzal a megtévesztéssel, amely révén a hamisság átveszi az igazság helyét. Az a gondolat él bennük, hogy az emberek saját érdemeik alapján üdvözülhetnek. Egy hamis vallás, egy törvényeskedő vallás terjed közöttünk. De mi nem fogunk hallgatni! Az egyháznak fel kell ébrednie. Termeket bérlünk a városokban, szórólapokat osztunk szét, és világosságot hozunk a népnek. Isten figyelmeztető üzenetet küld. Hamarosan szembe kell néznünk az ország hatalmasságaival, és minden okunk megvan attól tartani, hogy a hamisság kerül majd fölénybe. [376] Az Úr nevében hívjuk fel gyülekezeteink figyelmét, hogy a maga valóságában lássák ezt a harcot. Ez a küzdelem az Ó- és Újszövetség kereszténysége, valamint az emberi hagyományokon és meséken alapuló kereszténység között zajlik.
Ez a küzdelem el fogja dönteni, hogy a tiszta evangélium uralkodik-e nemzetünkön, vagy pedig az elmúlt korok pápasága fogadja el a barátság jobbját a protestánsoktól, ha e hatalomnak sikerül a vallásszabadságot korlátoznia. A küzdelem közvetlenül előttünk áll. Többévnyi lemaradásunk van, mégis a felelős pozíciókban lévő férfiak vakságukban maguknál akarják tartani az ismeret kulcsát, ők nem mennek be, és azokat sem hagyják bejutni, akik bemennének. Az üzenetet mindenhová el kell vinni, hogy azok, akik tudtukon kívül a pápaság ügyét támogatták, hallhassák az igazságot. Ők testvériséget vállalnak a pápistákkal, olyan kompromisszumokat és engedményeket téve, amelyek még a pápa híveit is meglepik. Reméljük azonban, hogy még nem késő elvégezni azt a munkát, amelyet népünknek már évekkel ezelőtt el kellett volna végeznie.
Istennek sok gyermeke van a protestáns egyházakban, és nagy számban a katolikus egyházban is, akik őszintébben és készségesebben követik a megismert világosságot, mint sok hetednapi adventista, aki nem jár a világosságban. Az Úr igazságának üzenete el fog hangzani, hogy a protestánsok figyelmeztetve legyenek és ráébredjenek a dolgok valódi helyzetére, hogy fontolják meg a vallásszabadság kiváltságainak értékét, amelyeket oly régóta élveznek.
Ez az ország az elnyomottak otthona volt, a lelkiismereti szabadság tanúja, és a Szentírás világosságának nagy központja. Isten hírnököket küldött [Jonest és Waggonert], akik tanulmányozták a Bibliájukat, hogy megtalálják az igazságot, és figyelemmel kísérték azok tevékenységét, akiknek a vallásügyi törvénymódosítás előmozdítása által, szerepük volt a próféciák beteljesedésében, amely érvényteleníti Isten törvényét, és hatalmat ad a bűn emberének. [377] És ne emeljük fel szavunkat, hogy egyenes beszédekkel figyelmeztessük a gyülekezeteket a közelgő veszélyre? Engedjük, hogy Sátán győzedelmeskedjen minden tiltakozás nélkül? Isten őrizzen ettől!
Jézus Krisztus megérti azt a nyomást, amelyet az Ő hűséges és igaz követőire fognak helyezni, mert Ő maga is a legnagyobb mértékben megtapasztalta ezt. Azok, akik a protestáns reformáció során jó bizonyságot tettek az igazság mellett, nem kímélték életüket, hogy megvédjék az igazságot. Isten és az angyalok tanúként tekintenek szent hajlékukból, és figyelik az igazság védelmezőinek komolyságát és buzgóságát ebben a korban. Mit védenek? A hitet, amely egyszer s mindenkorra a szenteknek adatott. Akkor hagyjuk, hogy az üzenet eljusson minden nemzethez, törzshöz, nyelvhez és néphez!
Álljatok félre az útból, testvérek! Ne álljatok Isten és műve közé! Ha ti magatok nem éreztek felelősséget ezért az üzenetért, akkor készítsetek utat azok számára, akik szívükön viselik, mert sok léleknek kell kijönnie a világ soraiból, az egyházakból - még a katolikus egyházból is - és az ő buzgóságuk messze felülmúlja majd azokét, akik eddig elől álltak. Ők felsorakoznak, hogy hirdessék az igazságot. Ezért a tizenegyedik óra munkásai elnyerik méltó jutalmukat. Ők látják a közelgő veszélyt, és tisztán fogják fújni a trombitát. Amikor elérkezik a válság, amikor a csapások ideje itt lesz, ők előlépnek, és felöltik magukra Isten teljes fegyverzetét, és dicsőítik törvényét, ragaszkodnak Jézus hitéhez, és kiállnak a vallásszabadság ügyéért, amelyet a reformátorok oly nagy áldozatok árán védelmeztek, és amelyért életüket adták.[378]
Az őröknek riadót kell fújniuk! Ha az emberek csendben ülnek Sionban, valakinek fel kell ébrednie, és tiszta hangon kell megfújnia a trombitát. Legyen mindenütt látható a világítótorony fénye! Ébredjenek fel a nyugalmat szeretők, háborodjanak fel a közömbösek, és harcoljanak a vallásszabadságért! Miután mindent megtettünk, ami emberileg lehetséges, hagyjuk, hogy az Úr végezze el az Ő munkáját.
Végül Jones testvér is lehetőséget kapott, hogy beszéljen, de nem volt kellemes, hogy minden centiért meg kellett küzdeni azért a kiváltságért és előnyökért, hogy a nép elé tárhassuk az igazságot. A hirdetett üzenetnek csodálatos hatása volt azokra, akik hallották. Sokan másokat is, akik nem a mi hitünket vallják, felrázott a dolgok fontossága, és meggyőződtek arról, hogy valamit azonnal tenni kell a vallásszabadságért folytatott harcban. Sokan felébredtek és felismerték, hogy ez a vallási törvényjavaslat egy elfordulás az Úr világos kijelentésétől: „De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja.” A hamis szombat törvénybe iktatásán fáradoznak, egy olyan szombat megtartásának kikényszerítésén, amelyet Isten nem parancsolt meg az embernek.
A római katolikusok protestánsok elleni üldözései, amelyek majdnem teljesen elnémították Jézus Krisztus vallását, sokkal kegyetlenebbek lesznek, amikor a protestantizmus egyesül a pápasággal. A történelem legsötétebb lapjai elevenednek meg azon a nagy napon, amikor már túl késő lesz a rosszat jóvá tenni. A könyvekben fel vannak jegyezve a vallási különbségek miatt elkövetett gonosztettek. Nem vagyunk tudatlanok a történelem eseményeivel kapcsolatban. Európa földrengésként rázkódott meg, amikor az egyház – gőgjében és hiúságában, arrogánsan és zsarnoki módon – halálra ítélte mindazokat, akik mertek önállóan gondolkodni, és akik a Bibliát tették hitük alapjává.[379]
Országunk a vallásszabadságért folytatott harc színterévé válik, hogy mindenki úgy imádhassa Istent, ahogyan azt a lelkiismerete diktálja. Nem látjátok, hogy az ellenség munkálkodik, hogy álomba ringassa azokat, akiknek ébernek kellene lenniük, és akiknek befolyásuknak nem semlegesnek, hanem teljes mértékben Isten oldalán kellene állnia? Most kiáltsanak-e békét és biztonságot, amikor a hirtelen pusztulás közeleg a világra, és Isten haragja készen áll arra, hogy kiáradjon?
És vajon Isten népe között is megmutatkozzon-e ugyanaz a lelkület, amelyet más felekezetekben elítélnek, csak azért, mert bizonyos nem létfontosságú kérdésekben eltérően gondolkodnak? Táplálható-e ugyanaz a lelkület valamilyen formában a hetednapi adventisták között is - a kapcsolatok hanyatlása, a bizalmatlanság, az indítékok félremagyarázása, a lejáratása és nevetséges fényben tétele azoknak, akik őszintén más nézeteket vallanak? Az elmúlt hetek tapasztalataiból megtanultam, hogy milyen kevés bizalmat lehet az emberbe vetni, mert ezekkel a dolgokkal kell szembenéznie. Az elidegenedés és a keserűség azt bizonyítja, hogy ha lehetséges, Sátán még azokat is megtéveszti, akik azt állítják, hogy hisznek a jelenvaló igazságban, ezzel megmutatva, hogy szükségük van a tiszta és szeplőtlen vallás jellemzőjének tanulmányozására. Isten óvjon attól, hogy a Sátánnak sikerüljön ezt megvalósítania!
Az evangélium által bemutatott kegyesség soha nem terem tövist és bogáncsot, soha nem szakítja szét a legszorosabb kötelékeket, elválasztva azokat, akik egyek a hitben, a szívben és a közösségben, csak azért, mert nem látnak mindent pontosan ugyanúgy. Mégis, a Szentírás néhány versének eltérő értelmezése miatt egyesek teljesen megfeledkeznek a vallási elvekről. Az emberi szenvedélyek által felhergelve egymást, kemény és elítélő módon lépnek fel azokkal szemben, akik másképp látják a dolgokat. Ez nem keresztény lelkület, hanem egy másik lelkület.[380]
Sátán mindent tőle telhetőt elkövet, hogy megtévessze azokat, akik hisznek a jelenvaló igazságban, mert kiterítette hálóját, hogy csapdába ejtse őket. Célja, hogy azok, akik elfogadták a népszerűtlen igazságot, akiknek nagy világosságuk és nagy kiváltságaik voltak, a világot átható lelkület kerítse hatalmába. Még ha kisebb mértékben nyilvánul is meg, mégis az elv ugyanaz, amely, ha egyszer megragadja az emberi elmét, kikerülhetetlen következményekkel jár. A saját véleményekben való büszke elbizakodottság, a makacsság - ezek távolítják el a lelket a jótól és Istentől. Az isteni figyelmeztetésekre gúnyos válaszok érkeznek, a kegyelemnek ellenállnak, a kiváltságokkal visszaélnek, a meggyőződéseket elfojtják, és az emberi szív büszkesége csak még inkább megerősödik. Az eredmény ugyanaz, mint a zsidók esetében volt - a szív végzetes megkeményedése. Nincs biztonság azok számára, akik fellázadnak Isten hírnökei ellen. Mindazok, akik kezükben tartják a szent igazságokat, csupán halandó emberek.[381]