Negyven év telt el az első hibás kísérlet óta, míg az Úr kész volt megszabadítani népét Mózes keze által. Ilyen sok idő kellett, hogy Mózest alkalmassá tegye erre a munkára. „Megtanulta Egyiptom minden bölcsességét”, de helyette meg kellett tanulnia a fentről származó bölcsességet. Azt olvassuk Mózesről, hogy élete végén a legszelídebb ember lett; de ez nem a természetes hajlama volt. A Fáraó udvarában kapott képzés nem a szelídség fejlesztését célozta. Abból, ahogyan kezdetben Mózes megoldotta népe munkaügyi konfliktusait, látjuk, hogy impulzív és önkényes volt. A csapás szorosan követte a szót. De annak, aki Ábrahám gyermekeit vezeti majd a megígért örökséghez, más tulajdonságokkal kellett rendelkeznie.

Ábrahámnak a megígért örökség a föld volt. A földet olyan igazság által kellett megszerezni, amely hit által nyerhető el. De a hit általi megigazulás nem különíthető el a lelki szelídségtől. „Íme, felfuvalkodott, nem igaz őbenne az ő lelke; az igaz pedig az ő hite által él.” (Hab 2:4). Ezért a Megváltó azt mondta: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet” (Mt 5:5). „Halljátok meg szeretett atyámfiai, avagy nem az Isten választotta-e ki e világ szegényeit, hogy gazdagok legyenek hitben, és örökösei az országnak, amelyet azoknak ígért, akik őt szeretik?” (Jak 2:5). A megígért örökséget, amelybe az izraelitákat vezette, csak a szelídek vehették birtokba, ezért a vezetőnek, aki majd vezeti őket, szükségszerűen bírnia kellett ezzel a tulajdonsággal. A negyven éves visszavonulás a pusztába pásztorként meghozta Mózesben a várt eredményt.

 „És lőn ama hosszú idő alatt, meghala az Egyiptom királya, Izrael fiai pedig fohászkodnak vala a szolgaság miatt, és kiáltanak vala és feljuta a szolgaság miatt való kiáltásuk Istenhez. És meghallotta Isten az ő fohászkodásukat és megemlékezett Isten az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségéről.” (2Móz 2:23,24)

Amint láttuk, Jézus Krisztus igazolta ezt a szövetséget. Ez volt a szövetség, amit Isten az atyákkal kötött, mondván Ábrahámnak „A te magodban megáldatnak a föld minden nemzetségei” (Apcsel 3:25). Ez az áldás hamisságuk elhagyásából állt. Ez volt az a szövetség, amelyről megemlékezett Isten, amikor elküldte Keresztelő Jánost, Krisztus előfutárát, akinek meg kellett szabadítania az embereket az ellenség kezéből, hogy „félelem nélkül szolgáljunk neki szentségben és igazságban életünk minden napjaiban”. Az a szövetség volt, amely Ábrahámnak és az ő magvának biztosította az ország feletti uralmat a Krisztusba vetett személyes hit által.

De a Krisztusba vetett hit nem biztosít egyetlen embernek sem földi uralmat. Azok, akik Isten örökösei, szegények ebben a világban, de hitben gazdagok. Krisztusnak sem volt saját helye, nem volt hová fejét lehajtania; ezért senkinek sem szabad azt hinnie, hogy követve Őt, valódi világi javakkal fog rendelkezni. Sőt inkább ellenkezőleg.

Ezeket a szempontokat szem előtt kell tartanunk, amikor Izrael Egyiptomból való szabadításáról és a Kánaán országába való utazásáról beszélünk. Nem szabad megfeledkeznünk erről, amikor Izrael teljes történetét tanulmányozzuk, különben megismételjük ugyanazt a hibát, mint azok, akik nem fogadták el Jézust, amikor eljött, mivel nem támogatta a világi érdekeiket.

 „Mózes pedig apósának, Jetrónak, Midján papjának juhait őrizte. Egyszer a juhokat a pusztán túl terelte, és az Isten hegyéhez, a Hórebhez jutott. Ott megjelent neki az Úr angyala tűz lángjában, egy csipkebokor közepében. Látta, hogy íme, a csipkebokor ég, de a tűz nem emészti meg. Azt mondta Mózes: Odamegyek, hogy lássam ezt a nagy csodát, hogy miért nem ég el a csipkebokor. Látta az Úr, hogy odament megnézni, és szólította őt Isten a csipkebokor közepéből: Mózes! Mózes! Ő így felelt: Itt vagyok. Azt mondta neki Isten: Ne jöjj közel, oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, amelyen állsz! Majd azt mondta: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Mózes pedig elrejtette arcát, mert félt Istenre tekinteni. Az Úr pedig azt mondta: Bizony, láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam a sanyargatóik miatt való kiáltását, sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam az egyiptomiak kezéből, és felvigyem őt arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre, a kananeusok, khitteusok, emoreusok, perizeusok, khivveusok és jebuzeusok lakóhelyére. És most, íme, feljutott hozzám Izráel fiainak kiáltása, és láttam is a nyomorgatást, amellyel sanyargatják őket az egyiptomiak. Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, és hozd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból.” (2Móz 3:1-10)

Nem kell belemennünk a részletekbe, hogy Mózes előbb elutasította, de végül elfogadta az isteni megbízást. Most, hogy készen állt a feladatra, mentegetőzött. Elegendő megjegyezni, hogy ebben a feladatban az a hatalom, amely által a szabadítást végre kellett hajtani, nagyon világos volt. Olyan szabadítás volt, amelyet csak az Úr hatalma által lehetett megvalósítani. Mózes csak egy eszköz volt az Ő kezében.

Figyeljük meg, milyen akkreditációja volt Mózesnek! „Mózes pedig monda az Istennek: Íme, én elmegyek az Izrael fiaihoz és ezt mondom nekik: A ti atyáitok Istene küldött engem ti hozzátok; ha azt mondják nekem: Mi a neve? mit mondjak nekik? És monda Isten Mózesnek: VAGYOK AKI VAGYOK. És monda: Így szólj az Izrael fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok.” (2Móz 3:13,14)

Ez Isten „dicsőséges és rettenetes neve” (5Móz 28:58), amelyet az ember soha sem tud megérteni teljesen, mert az Ő végtelenségét és örökkévalóságát fejezi ki. Önmagában egyik fordítás sem teljes, hanem az összesre szükség van, hogy egyetlen gondolatot mutasson erről a Névről. Együttesen tudják kifejezni az Urat, „aki van és aki vala és aki eljövendő, a Mindenható” (Jel 1:8).

Mennyire illett, hogy amikor az Úr azon volt, hogy kiszabadítsa népét - nemcsak az ideiglenes rabságból, hanem a lelki rabságból is, és örökséget adjon nekik, amit nem birtokolhattak, csak az Úr eljövetelekor, feltámadás által – megismertesse Magát a néppel, de nem csak önmagában létező Teremtőként, hanem Azzal, aki jön. Ugyanezzel a névvel nyilatkoztatja ki magát a Biblia utolsó könyvében is, amelyet teljes egészében az Ő eljövetelére szentelt és népe végső megszabadulására nagy ellenségétől, a haláltól.

„És ismét monda Isten Mózesnek: Így szólj az Izrael fiaihoz: Az Úr, a ti atyáitoknak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene küldött engem ti hozzátok. Ez az én nevem mind örökké és ez az én emlékezetem nemzetségről nemzetségre.” (2Móz 3:15) Folyamatosan emlékeztetve vagyunk, hogy ez a szabadulás nem más, mint Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak adott ígéret teljesedése. Ugyanakkor figyeljük meg, hogy az újtestamentum egyik legerőteljesebb evangéliumról szóló prédikációja úgy hivatkozik Istenre, mint Ábrahám, Izsák és Jákob Istenére, mint egy bizonyítékra, hogy közöttünk is ilyen néven kell ismeretesnek lennie, és hogy az atyáknak tett ígéret érvényes nekünk is, ha ugyanolyan hittel fogadjuk el. „Ez az én nevem mind örökké és ez az én emlékezetem nemzetségről nemzetségre.”

Erre a névre támaszkodva - azzal a bizonyossággal, hogy az Úr vele lesz, és majd megtanítja arra, mit mondjon a csodákra való hatalommal felfegyverkezve, és megnyugodva, hogy Áron, az ő testvére elkíséri őt a munkába - Mózes Egyiptomba indult.

 The Present Truth, 1896. augusztus 27.