Mivel az enyhe intézkedések nem győzték meg Fáraót, hogy ismerje el az Úr hatalmát, ezért az ítéletek következtek. Isten, aki kezdettől fogva ismeri a véget, kijelentette, hogy a Fáraó szíve megkeményedik, és hogy Ő fogja megkeményíteni. Így is történt. Mégsem szabad azt feltételezni, hogy Isten szándékosan keményítette meg Fáraó szívét akarata ellenére, és nem volt lehetősége meggondolnia magát, ha akarta volna. Isten azokra bocsátja a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak, akik elutasítják az igazságot, és szeretik a hazugságot. (Lásd, 2Thessz 2:10-12) Mindenki megszerzi azt, amit a legjobban akar. Ha valaki cselekedni akarja az Ő akaratát, megismerheti a tanítást; de az, aki elutasítja az igazságot, számára nem marad más, csak a sötétség és a csalás. (Lásd, Jn 7:17)
Érdekes megfigyelni, hogy Isten kegyelmének megnyilvánulása keményítette meg a Fáraó szívét. Isten egyszerű kérését gúnyolva utasította el. Akkor el kezdtek hullani a csapások, bár nem azonnal, hanem bizonyos idő elteltével, hogy a Fáraó elgondolkozhasson. Mivel azonban a varázslók hatalma ugyanolyan nagynak tűnt, mint Mózes és Áron hatalma, a Fáraó nem engedett. Hamar kiderült, hogy ott nagyobb hatalom van, mint a Fáraó varázslóinál. Békák lepték el az egész országot, de a varázslók nem tudták eltávolítani őket. „És hívatá a Fáraó Mózest és Áront és monda: „Könyörögjetek az Úrnak, hogy távolítsa el rólam és az én népemről a békákat, és én elbocsátom a népet, hogy áldozzék az Úrnak.” (2Móz 8:8). A Fáraó már sokat tanult Istenről, hogy nevén szólítsa Őt.
„És kiméne Mózes és Áron a Fáraótól és kiálta Mózes az Úrhoz a békák felől, amelyeket a Fáraóra bocsátott vala. És az Úr Mózes beszéde szerint cselekedék és kiveszének a békák a házakból, udvarokból és mezőkről. És rakásokba gyűjték azokat össze és a föld megbüszhödék. S amint látá a Fáraó, hogy baja könnyebbül, megkeményíté az ő szívét, és nem hallgata reájuk, amint megmondotta vala az Úr.” (2Móz 8:12-15)
„Ha kegyelmet nyer a gonosz, nem tanul igazságot, az igaz földön is hamisságot cselekszik, és nem nézi az Úr méltóságát.” (Ézsa 26:10). Ez történt a Fáraóval is. Isten ítélete miatt az arroganciája alábbhagyott, és „amint látá a Fáraó, hogy baja könnyebbül, megkeményíté az ő szívét”.
Azután Isten parancsára jöttek az ártalmas bogarak, és a Fáraó azt mondta: „Én elbocsátlak titeket, hogy áldozzatok a ti Uratoknak Isteneteknek a pusztában, csak nagyon messze ne távozzatok; imádkozzatok értem. Mózes pedig monda: Íme, én kimegyek te tőled és imádkozom az Úrhoz és eltávoznak az ártalmas bogarak a Fáraótól és az ő szolgáitól és az ő népétől holnap; csak megint el ne ámítson a Fáraó, hogy el ne bocsássa a népet áldozni az Úrnak. És kiméne Mózes a Fáraótól és imádkozék az Úrhoz.
És az Úr Mózes beszéde szerint cselekedék; s eltávozának az ártalmas bogarak a Fáraótól, szolgáitól és népétől; egy sem marada. De a Fáraó ezúttal is megkeményíté az ő szívét és nem bocsátá el a népet.” (2Móz 8:28-32).
Így tovább folytatódtak a csapások. Nincs leírva minden csapás részletezve, de láthatjuk, hogy Isten hosszútűrése és kegyelme megkeményítette a Fáraó szívét. Ugyanaz a prédikáció, amely Jézus idejében sok szívet vigasztalt, másokat még kegyetlenebbé tett Vele szemben. Lázár halottakból való feltámasztása megerősítette a hitetlen szívekben azt az elhatározást, hogy megölik Őt. Az ítélet fel fogja fedni, hogy mindazok, akik szívük keménységében elutasították az Urat, kegyelmének megnyilvánulásával szemben tették azt.
Isten célja a Fáraóval
„És monda az Úr Mózesnek: Kelj fel reggel és állj a Fáraó eleibe és mondd neki: Ezt mondja az Úr, a héberek Istene: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nekem. Mert ezúttal minden csapásomat reá bocsátom a te szívedre, a te szolgáidra és a te népedre azért, hogy megtudd, hogy nincs én hozzám hasonló az egész földön. Mert ha most kinyújtanám kezemet és megvernélek téged és a te népedet döghalállal, akkor kivágattatnál a földről. Ámde azért tartottalak fenn tégedet, hogy megmutassam neked az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön.” (2Móz 9:13-16)
Dr. Kalisch héber fordításában így hangzik ez a szakasz: „Kinyújthattam volna a kezemet, és döghalállal eltörölhettelek volna a föld színéről téged és a te népedet. De csak azért hagytalak élni, hogy lássad hatalmamat, és az Én nevem elismert legyen az egész földön.”
Isten nem azért adott életet a Fáraónak, hogy rajta töltse ki bosszúját, mint gyakran könnyelműen feltételezik. Egy ilyen gondolat nagyon tisztességtelen az Isten jellemére nézve. Az igazság az, hogy Isten már a kezdetektől el is pusztíthatta volna Fáraót, és így haladéktalanul megszabadította volna népét. De ez nem egyezett volna Isten változhatatlan jellemével, amely mindenkinek bőséges lehetőséget biztosít a megtérésre. Isten sokáig viselte a Fáraó makacskodását ezért elhatározta, hogy szigorúbb ítéleteket küld; ugyanakkor korrekt módon figyelmeztette őt, hogy időben megtérhessen gonoszságából.
Isten életben tartotta a Fáraót, és késleltette a legsúlyosabb ítéleteit, hogy megmutassa hatalmát. De Isten hatalma abban az időben népe megmentésében nyilvánult meg, az evangélium pedig Isten hatalma az üdvösségre. Következésképpen, Isten életben tartotta a Fáraót makacssága ellenére, hogy bőséges alkalmat biztosítson neki, hogy megtanulja az evangéliumot. Az evangélium hatalma ugyanúgy meg tudta volna menteni a Fáraót, mint ahogyan a zsidókat.
Azért használtam más fordításokat, mert világosabbak, mint a szokásos verziók, nem pedig azért, mintha nem ugyanazt az igazságot írnák le. Nézzük a szokásos verziót (KJV). „Valójában ezért emeltelek téged, hogy megmutassam benned a hatalmamat, és hogy a Nevem hirdettessék az egész földön”, és fogadjuk el, hogy a Fáraó trónra jutásáról van szó. Még akkor is távol áll az a gondolat, hogy Isten trónra juttatta, hogy csapásokkal verje meg és majd megölje. A bibliaszöveg leírja, hogy a cél az Isten hatalmának megmutatása volt, és hogy Nevét ismertté tegye az egész földön. Az a feltételezés, miszerint Isten az emberek elpusztításával mutatja meg a hatalmát és teszi ismertté Nevét, szégyenletes Istenre nézve, és ellentétes az evangéliummal. „mert örökkévaló az ő irgalmassága” (1Krón 16:34).
Isten célja az volt, hogy az Ő nevét hirdessék az egész földön. Ez meg is történt, mert olvassuk, hogy negyven évvel később Kánaán népeit félelem töltötte el, amikor az izraeliták közeledtek, mert eszükbe jutott, mit tett értük Isten, hogyan szabadította ki őket Egyiptomból. De Isten célja ugyanúgy teljesedett volna, ha Fáraó átadta volna akaratát Neki. Tegyük fel, hogy a Fáraó elismerte volna Istent, és elfogadta volna az evangéliumot. Mi lett volna az eredmény? Azt tette volna, amit Mózes is tett, vagyis elhagyta volna Egyiptom trónját Krisztus gyalázatáért, hogy helyet kapjon az örökkévaló örökségben. Ezáltal a leghatalmasabb eszközzé vált volna, amely hirdeti Isten nevét itt a földön. Az a tény, hogy egy ilyen hatalmas király elfogadja az evangéliumot, ugyanolyan hatékonyan ismertette volna az Úr hatalmát a földön, mint ahogyan a csapások tették. Pál apostolhoz hasonlóan a Fáraó is Isten népének üldözőjéből a hit prédikátorává vált volna. Szomorú kimondani, hogy nem ismerte fel a meglátogatásának napját.
Figyeljük meg, hogy Isten célja az volt, hogy Nevét ismertté tegye az egész földön. Ennek nem csak a föld egyik részén kellett megtörténnie. Az Egyiptomból való szabadulásnak nem egy olyan eseménynek kellett lennie, amely csupán néhány embert érint az egész földön. Minden embernek tudnia kellett róla. Az Ábrahámnak tett ígéret szerint Isten megszabadította Izrael gyermekeit a rabságból, ám a szabadulás nem csak őket érintette. Szabadításuk által az Ő neve és hatalma ismertté kellett váljon a legtávolabbi földrészeken is. Közeledett az ígéret teljesítésének ideje, amit Isten megígért Ábrahámnak, de mivel az ígéret magába foglalta az egész földet, ezért szükség volt, hogy az evangélium ugyanúgy elterjedjen az egész földön. Erre a munkára Izrael gyermekei voltak Isten választott képviselői. Isten országának körülöttük kellett volna létrejönnie, és ők lettek volna a sejtmag. Az a tény, hogy hűtlenek voltak ahhoz, amit Isten rájuk bízott, csak késleltette, de nem változtatta meg Isten tervét. Noha nem hirdették az Úr nevét, sőt tagadták is azt, mindazonáltal Isten kijelentette: „De életemre mondom, az Úr dicsősége betölti az egész földet.” (4Móz 14:21). „És Isten országának ezt az evangéliumát hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek.” (Mt 24:14)
The Present Truth, 1896. szeptember 10.