18. prédikáció

A ma esti tanulmányunkat Róma 7:25 versével kezdjük: „elmémmel az Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének szolgálok”. Megismétlem az előző tanulmányban használt kifejezést, nevezetesen, hogy a gondolatok területe az a terület, amelyben szolgáljuk Isten törvényét, ott folyik a harc a bűn ellen, és ott lehet győzelmet aratni. A test kívánsága, a szemek kívánsága és az élettel való kérkedés – ezek a bűnre való hajlamok, amelyek a testben léteznek, és amelyek vonzanak bennünket – ezekben rejlik a kísértés. Mihelyt a vágyat megszeretjük, mihelyt beleegyezésünket adjuk és beengedjük az elménkbe ott tartva azt, az a bűn. Akár megvalósul a vágy, akár nem, a bűn megtörtént. Tulajdonképpen az elménkben már örültünk a vágynak. Azzal, hogy beleegyezünk a vágyba, már meg is cselekedjük az elménkben, ugyanolyan mértékben, mint amennyire az elménk elképzelni képes. Minden, ami azután következik nem más, mint az érzéki aspektus, az öröm érzése, amit a test kielégülése ad.
Ezt bizonyítják Megváltónk szavai a Máté 5:27-28 verseiben: „Hallottátok, megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál! Én pedig azt mondom néktek, hogy ha valaki asszonyra tekint gonosz kívánsággal a szívében, immár paráználkodott azzal.”
Az egyetlen hely, ahol az Úr segítséget és szabadulást adhat nekünk éppen az a hely, ahol a gondolatok vannak, a bűn gyökerénél, ahol a bűn megfogan és ahonnan elindul. Ezért amikor Krisztus meg lett kísértve, - amikor leköpték, amikor arcát és fejét verték, és amikor nyilvános szolgálata során a farizeusok, a szadduceusok, az írástudók és papok képmutatásukban és gonoszságukban mindent megtettek, hogy ingereljék és irritálják - amikor folyamatosan így próbára lett téve, az Ő keze soha nem emelkedett fel az ütés elhárítására, még csak nem is kellett ellenőrzés alatt tartania egy ilyen elhárító mozdulatot, mert még annak az impulzusnak sem engedett, amely egy ilyen mozdulathoz vezetett volna. Mégis Neki olyan természete volt, mint a miénk, amelyben az ilyen késztetések nagyon természetesek. Akkor miért nem nyilvánultak meg ilyen védekező mozdulatok Őbenne, mint a mi természetünkben?
Azért, mert annyira alávetette magát az Atya akaratának, hogy a Szentlélek által Isten ereje a test ellen dolgozott, és éppen a gondolatok területén vívta meg a harcot, és olyan erővel tette, hogy soha nem engedte ilyen dolog megszületését még a gondolat legfinomabb formájában sem. Így történt az, hogy mindezen sértések és nyomasztó megpróbáltatások alatt Ő nyugodt maradt, a mi emberi természetünk Őbenne nyugodt volt, mint amikor a Szentlélek galamb formájában Őrá szállt a Jordán partján.
„Az az elme (értelem) legyen bennetek”. Nem elég, hogy miután egy keresztény nyugtalan lesz, és néhány dühös szót szól, vagy haragosan felemeli a kezét, utána azt mondja magában: „Ó, én keresztény vagyok, nem kellene ezt tennem, vagy így beszélnem.” Nem. Nekünk annyira alá kell vetnünk magunkat Isten erejének és a Szentlélek befolyásának, hogy gondolataink teljes mértékben ellenőrizve legyenek, hogy kezdettől fogva győzelmet arathatunk, és még csak az impulzusnak sem kell megjelennie. Akkor keresztények leszünk, bárhol is lennénk és bármikor, bármilyen körülmények között, anélkül, hogy befolyásolhatóak lennénk. De amíg nem érjük el ezt az állapotot, addig nincs meg az a biztosítékunk, hogy a sértéssel szemben bármilyen körülmények között és minden időben, keresztény szellemet fogunk tanúsítani.
Ahogy az előző tanulmányban is elhangzott, mindaz, ami Krisztusra tornyosult, és amit Ő hordozott, a legelviselhetetlenebb volt az emberi természet számára. Mielőtt győzőkké válnánk, nekünk át kell mennünk ezeken a dolgokon, amelyek az emberi természet számára a legelviselhetetlenebbek. És ha a csata nincs már megnyerve, ha nem vagyunk igazán keresztények, nem lehetünk biztosak abban, hogy éppen akkor a keresztény lelkületünk fog megnyilvánulni, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Valójában mindig a legnagyobb szükségünk van a keresztény lelkületre.
Jézusban az Úr nekünk adta azt a hatalmat, amely az Isten kezébe helyez bennünket, és alárendel, hogy teljes mértékben irányíthassa minden gondolatunkat, hogy bármikor és bárhol keresztények lehessünk, „foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak” (2Kor 10:5). „Az Isten országa tibennetek van.” Krisztus bennünk lakik, és Ő a király. Isten törvénye, a királyság törvénye a szívbe van írva. Ahol van a Király és a királyság törvénye, ott van a királyság. A legtitkosabb rejtekhelyen, a szív titkos kamrájában, a gyökérnél, a gondolatok forrásánál - Krisztus oda helyezi trónját; ott a Lélek belevési Isten törvényét; ott a Király érvényesíti tekintélyét és kidolgozza kormányának alapelveit, és ehhez a királysághoz való csatlakozás kereszténységet jelent. Így pontosan a lélek fellegvárában, a gondolatok fellegvárában, pontosan azon a helyen, az egyetlen helyen, ahol a bűn bejuthat – oda helyezi trónját Isten; oda helyezi királyságát; ott rakja össze a törvényt azzal a hatalommal, amely elismertté teszi a törvény tekintélyét és megvalósítja az alapelveit az életben, és ennek eredménye a béke és mindig csak béke. Ezt a királyságot Krisztus hozta el nekünk, és Krisztus elméjében jut el hozzánk.
Vizsgáljuk tovább ezt az aspektust. Amikor Krisztus a mi természetünkben volt, ebben a természetben létezett az Ő Istensége, de belőle semmit nem nyilvánított meg a mi természetünkben. Mit tett az Ő Istenségével, az isteni énjével a mi testünkben, amikor Ő a mi személyünkké vált? Az isteni énje állandóan rejtve maradt – el lett távolítva, azzal a céllal, hogy gonosz, sátáni énünk rejtve maradhasson - távol lehessen tartani. Amikor testben volt, Ő maga nem tett semmit. Azt mondta: „Semmit sem tehetek magamtól” (Jn 5:30). Ő mindig jelen volt. Isteni énje, Aki megteremtette az eget, ott volt a testben. De az elejétől a végéig Ő nem kezdett ezzel semmit. Ő maga rejtve tartatott, el lett távolítva minden cselekedettől. Ki cselekedte akkor Benne azt, amit életében cselekedett? „Az Atya, aki énbennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.” (Jn 14:10) Akkor ki volt az, aki ellenállt a kísértés erejének Őbenne, az emberi testben? Az Atya. Az Atya az, aki megtartotta Őt a bűntől. Őt „Isten ereje tartotta meg”, mint ahogy minket is „Isten ereje őriz” meg. (1Pét 1:5)
Ő a személyünk volt, testben, és az Ő testében minden bűnre való hajlam fel lett forgatva, hogy beleegyezzen a bűnbe. De Ő maga nem tartotta meg saját Magát a bűntől. Ha így tett volna, kinyilvánította volna saját Magát Sátán hatalma ellen, ami romba döntötte volna a megváltás tervét, még akkor is, ha Jézus nem vétkezett volna. És a keresztnél még ha gúnyból is hangzottak el azok a szavak, mégis teljesen igazak voltak: „Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani.” (Mt 27:42) Ő maga teljesen háttérben lett tartva. Jézus megüresítette Önmagát, és azáltal, hogy rejtve tartotta Önmagát, megengedte az Atyának, hogy bejöjjön, és munkálkodjon a bűnös test ellen, megmentse Őt, és megmentsen minket Őbenne. A bűnösök el vannak válva Istentől, de Isten vissza akar térni a testnek arra a helyére, ahonnan a bűn eltávolította Őt. Ő azonban nem jöhet hozzánk, mert nem tudnánk elviselni az Ő jelenlétét. Ezért jött Krisztus a mi testünkbe, és az Atya Vele lakott. Jézus képes volt elviselni Isten jelenlétét a maga teljességében, és így Isten Vele tudott lakni a Maga teljességében, és így elhozta Isten teljességét a testünkbe.
Krisztus eljött ebbe a bűnös testbe, de Önmagától semmit sem tett a bűn kísértése és hatalma ellen a testben. Megüresítette Önmagát, és az Atya az emberi testben munkálkodott a bűn hatalma ellen, és megtartotta Őt attól, hogy vétkezzen.
Írva van a keresztényekről, hogy „Isten hatalma őrzi” őket hit által. Ez Krisztusban valósul meg. Krisztusnak vetjük alá magunkat, ezáltal Krisztus bennünk lakozik és elméjét adja nekünk. Krisztusnak elméje lehetővé teszi számunkra, hogy énünk rejtve maradjon. Krisztus elméje elrejti gonosz énünket, elrejti és rejtve tart bennünket, és megőriz attól, hogy ne hozzuk mi magunkat, ne nyilvánuljunk meg, mert minden megnyilvánulásunk önmagában bűn. Amikor Krisztus elméje elrejt bennünket, ez szabadságot ad az Atyának, hogy dolgozzon velünk és megvédjen attól, hogy vétkezzünk. Ily módon Isten „maga munkálja mind az akarást, mind a véghezvitelt jókedvéből.” (Fil 2:13) Mindig az Atyáról, Krisztusról és rólunk szól. Az Atya Krisztus által és Krisztusban nyilatkozik meg bennünk. Krisztus elméje eltávolít minket és a bűnös énünket, megőrizve, hogy ne nyilvánuljunk meg, hogy az Atya egyesülhessen velünk, és munkálkodhasson a bűn hatalma ellen, megőrizve a vétkektől. Így Krisztus „a mi békességünk, ki eggyé tette mind a kettőt (Istent és minket), és lerontotta a közbevetett választófalat. Az ellenségeskedést az Ő testében [...] hogy ama kettőt egy új emberré teremtse Ő magában, békességet szerezvén.” (Ef 2:14-15, KJV) Mindig szó van az Atyáról, Krisztusról és rólunk; mi bűnösök, Isten bűn nélkül; Krisztus egyesíti a Bűntelent a bűnössel, és Önmagában megsemmisíti az ellenségeskedést, eltávolítja belőlünk az énünket, hogy Isten és mi egyek lehessünk, és így jöjjön létre egy új ember, és legyen béke. És Istennek ezen békéje, amely felülmúl minden értelmet, meg fogja őrizni szíveteket és elméteket Jézus Krisztus által Krisztusban.
Hát nem az egyik legnagyobb áldás az, hogy Jézus megteszi ezt értünk, bennünk marad, és biztosít minket arról, hogy az Atya ugyanúgy meg fog óvni minket a bűntől, ahogyan Jézust is megóvta? Kétségtelenül, mert amikor Krisztus jelen van bennünk, azzal a céllal van jelen, hogy eltávolítsa belőlünk az énünket. És ha az énünk eltűnik, van még valami, ami megakadályozhatja az Atya megnyilvánulását? Amikor őrizve vagyunk attól, hogy érvényesítsük magunkat, semmi sem akadályozza meg Isten megnyilvánulását a testünkben. Ez Isten titka: „bennetek van Krisztus, a dicsőség reménysége” (Kol 1:27, KJV). A testben megnyilvánuló Isten. Nemcsak a testben megnyilvánuló Krisztus, hanem a testben megmutatkozó Isten. Amikor Jézus a világra jött, nem Krisztus volt az, aki a testben nyilvánult meg, hanem Isten, mert „aki engem látott, látta az Atyát”.
Krisztus megüresítette Önmagát, hogy Isten megnyilvánulhasson a bűnös testben, és amikor Ő hozzánk jön, és bennünk lakozik - a választásunk alapján - megajándékoz bennünket az Ő isteni elméjével, amelyet bárki befogad, eltávolítja az énjét. Ahol befogadásra talál, ahol megengedik, hogy cselekedjen, Krisztus elméje az, ami elűzi, rombolja és elpusztítja az ént. Ezért amikor választásunk után megkapjuk ezt az isteni elmét, az eredmény minden bizonnyal a bennünk lévő énünk eltávolítása lesz. És amint az énünk el van távolítva, Isten teljes erővel munkálkodik, és megnyilvánul ebben a bűnös testben. Itt van a győzelem. Ez a győzelem.
És így az elmémmel szolgálom Isten törvényét. A törvény megnyilatkozik, meg van tartva, elvei ragyognak az életben, mert a törvény Isten jelleme, amely a bűnös emberi testben nyilvánul meg Jézus Krisztus által. Úgy gondolom, hogy ez a gondolat mindannyiunkat Sátán és a bűn hatalma fölé kellene, hogy emeljen. És meg is teszi, ha átadjuk magunkat ennek az isteni elmének, és hagyjuk, hogy úgy maradjon bennünk, ahogy Benne is megmaradt. Meg fogja tenni.
Ez a kijelentés lett hozzánk küldve: „Kelj fel, világosodjál!” De mi magunktól nem tudunk felkelni. Az igazság és Isten ereje az, ami felemel bennünket. És nem pontosan az igazságot mutattam be eddig, amely felemeli az embert? Igen, uraim. Felemeli őt a halálból, amint látni fogjuk a tanulmányunk vége előtt. Szükség volt bemutatni ezt a gondolatot ahhoz, hogy lássuk, mennyire teljes a győzelem, és mennyire biztos, hogy megszerezhetjük azt, amint átadjuk magunkat Krisztusnak, és elfogadjuk azt az elmét, amely Benne volt. Mindig tartsuk elménkben, hogy a bűn elleni harcot a gondolatok területén vívják, és hogy a Győztes megvívta a csatát, és győzött ezen a területen minden elképzelhető konfliktusban. Az Áldott jön, és a gondolatok forrásának fellegvárába helyezi trónját a hívő ember bűnös szíve gondolatainak gyökerénél. Oda helyezi a trónját, oda plántálja törvényének alapelveit, és ott uralkodik. Így, ahogy a bűn uralkodott a halál által, úgy uralkodik a kegyelem. Uralkodott a bűnön? Minden bizonnyal. Hatalmasan uralkodott? Igen. De ahogy a bűn uralkodott, úgy a kegyelem is uralkodni fog. Ez azt jelenti, hogy a kegyelemnek ugyanolyan biztosan és olyan hatalommal kell uralkodnia, mint a bűnnek? Sokkal inkább, sokkal teljesebben, sokkal bőségesebben, sokkal dicsőségesebben. Ugyanolyan bizonyos, hogy ahogyan a bűn uralkodott bennünk, úgy amikor Jézus Krisztusban vagyunk, Isten kegyelme sokkal inkább uralkodik bennünk, mert „amiképpen uralkodott a bűn a halálra, azonképpen a kegyelem is uralkodjék igazság által az örök életre a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róm 5:21). És mivel így állnak a dolgok, győztesen haladhatunk előre a tökéletesség felé.
Erről a magaslatról, – helyes így neveznünk – amelyre az igazság felemel, örömmel előre haladva, hálával telve azért, amivel bírunk Benne, lelkünk teljességében befogadva azt. De amíg az Úr nem vezet erre a magas szintre, amíg nem helyez minket oda, ahol uralma van a fellegvár felett, amíg nem bizonyosodunk meg arról, hogy Ő ott van, és hogy mi Benne vagyunk, addig minden más dolog homályosnak, meghatározatlannak tűnik, és valahol rajtunk kívülinek mutatkoznak - néha annyira közel ahhoz, hogy megérinthessük őket, és vágyunk arra, hogy valóságban megérinthessük őket, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy valóban léteznek, de azok mindig egy picivel túl maradnak azon a lehetőségen, hogy megérinthessük, és elégedetlenek maradunk. De, amikor teljesen, totálisan, abszolút értelemben, fenntartások nélkül átadjuk magunkat, feladva az egész világot és mindazt, ami az övé, akkor megkapjuk az Ő isteni elméjét Isten Lelke által, aki átadja neki az irányítást a fellegvár felett. Ez felemel minket arra a magas szintre, ahonnan nemcsak elérhetjük ezeket a dolgokat – hanem azok a szívünkben vannak, és örülünk neki az életben! Tehát Őbenne birtokoljuk, ismerjük őket, és a felettük való öröm, ahogy Péter apostol mondta, „kibeszélhetetlen és dicsőült öröm” (1Pét 1:8).
Mivel az Úr ebbe a magasságba emel, és ott is tart minket, olvassuk tovább a Bibliában, és fogadjuk el azt, amit Jézusban bírunk. Kezdjük a Róma 6:6 verssel. Ez az a vers, amely közvetlenül kapcsolódik ehhez a gondolathoz, amelyet ma este tanulmányozunk. „Mert tudjuk.” Mit tudunk? „Mert tudjuk, hogy a mi óemberünk ővele megfeszíttetett”. Rendben! Jézus Krisztusban, az Ő testében, keresztre lett feszítve az emberi természet, a bűnös test? Kié? Ki volt Ő? Ő ember volt; Ő a mi személyünk volt. Akkor kinek a bűnös testét, kinek az emberi természetét feszítette Krisztus keresztre? Az enyémet. Amikor ez az áldott igazság nagyon világosan a szívemben és az elmémben van, nevezetesen, hogy Krisztus ember volt, emberi természettel, bűnös természettel, és hogy Ő az én személyem volt testben – és mivel nekem is ilyen természetem van, ez azt jelenti, hogy amikor Ő keresztre lett feszítve, akkor én is keresztre lettem feszítve. Az én emberi természetem, én emberi természetben keresztre lettem feszítve akkor. Ezért mondhatom teljes bizalommal és hittel: „Krisztussal együtt én is megfeszíttettem”. Ez így igaz!
Gyakran hallunk emberektől ilyen kijelentéseket: „Szeretném, hogy az énem keresztre legyen feszítve.” Nekik ezt a szöveget olvassuk: „Tudjuk, hogy a mi óemberünk vele együtt megfeszíttetett”. De utána így válaszolnak: „Szeretném, ha így lenne.” Akkor elolvassuk a másik szöveget: „Krisztussal együtt megfeszíttettem” (Gal 2:20). Itt azt olvastuk, hogy én voltam keresztre feszítve. Ki? „Nem látod, hogy te vagy az?” Viszont erre azt válaszolják, hogy nem látják, hogy róluk lenne szó. „Szeretném, ha ez így lenne, de nem látom, hogyan lettem én keresztre feszítve, és nem tudom elfogadni, hogy ezt a kijelentést egyszerűen elolvasva és állítva azt, hogy ez így van, akkor meg is cselekszi, hogy így legyen.” De hát ezt Isten Igéje jelenti ki, és azért van így, mert Isten ezt mondja, és ez igaz és valóságos mindörökké. Ebben az esetben ez így van, mert így van. Isten nem azért mondja ki ezt a szót, hogy az teljesüljön bennünk; Ő azért mondja ki ezt a szót, mert így van bennünk, Krisztusban.
A Zsidókhoz írt levél első fejezetében, ha emlékeztek, volt egy ilyen jellegű példa. Isten nem azért nevezte Krisztust Istennek, hogy Istenné tegye. Nem. Istennek nevezte, mert Isten volt. Ha Krisztus nem lett volna Isten, akkor az „Isten” szónak a puszta kimondása Jézust azzá tette volna, mert ilyen az Isten szavának ereje. De itt nem ez volt a helyzet. Az egyszerű kimondott szó megtette volna, de itt másképp van. Ő Isten volt, és amikor Isten Istennek nevezte Krisztust, azért tette, mert Ő Isten volt. Ez tehát örökké így van, két okból is. Így van ez „két változhatatlan tény miatt” (Zsid 6:18).
A mi esetünkben ugyanez van. Az óemberünk keresztre lett feszítve, mégis amikor Isten szava kijelenti, hogy ez így van, amikor elfogadjuk ezt a kijelentést és alávetjük magunkat neki, akkor azzá válik minden egyes ember számára, aki befogadja, mert a kijelentésében benne van az isteni erő, amely megteszi, hogy ez úgy legyen. És ezen kimondott szó által ez örökké így van, még ha csupán a kimondott szó létezne is. De nemcsak a kimondott szó létezik, hanem Jézus Krisztusban az emberi természetünk keresztre lett feszítve, reális módon, valóságosan, és ez a természet az én emberi természetem, tehát ott én magam is Őbenne lettem keresztre feszítve. Ezért mondja Isten mindenkiről, aki Krisztusban van: „keresztre van feszítve”. Tehát a két változhatatlan dolog által, ezen kettős cselekedet által van így. Ezért teljes szabadsággal kijelenthetjük, ez nem dicséret, semmi esetre sem arrogancia, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit egyszerű megvallása „Krisztussal együtt keresztre lettem feszítve.” Krisztus keresztre lett feszítve? Ha én Benne vagyok, akkor nem feszíttettem meg Vele együtt? Isten Igéje jelenti ki, hogy ez így van. „A mi óemberünk ővele feszíttetett meg” (Róm 6:6). Nagyon jó! Adjunk hálát Istennek, hogy ez így van.
Mi értelme tehát annak, hogy próbálkozzunk, hogy kívánjuk az énünk keresztre feszítését, hogy elhiggyük, hogy Isten befogadott minket? Ez már megtörtént, hála Istennek! Benne ez már megtörtént. Ha a lélek hit által elmerül Jézus Krisztusban, azzal az isteni erővel, amelyet Tőle kap, hogy megtegye ezt, akkor felfedezi, hogy ez egy isteni valóság, és ez így is van. És ezt kimondani, elismerni az isteni valóságot, hogy „Krisztussal együtt megfeszíttettem”, egyszerűen az igaz hit kifejeződése. Jézus elmerítette Önmagát az emberi természetünkbe, és vele együtt keresztre lett feszítve. Amikor mi elmerülünk Benne, az ugyanaz, mert Őbenne tétetett minden. Minden Őbenne van. Egy gondolatra szeretném felhívni a figyelmeteket, amit az előző esték egyikén említettem, mégpedig arra, hogy nem vehetünk ki Belőle valamit, hogy alkalmazzuk magunkra. Nem, hanem Benne van abban az értelemben, hogy minden ott van, és amikor Benne vagyunk, amikor elsüllyedünk Benne, akkor mindenünk megvan Benne, mert Őbenne vagyunk.
Ezért mondjuk mindannyian Jézus Krisztus hite által: „Tudjuk, hogy a mi óemberünk vele együtt azért feszíttetett keresztre.” „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Krisztus feltámadt. És mivel Ő él, mi is élünk. „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem.” Isten Fiában? „az Isten Fiában való hitben élem” - azt az isteni hitet, amelyet az emberi természetbe hozott, és amelyet megad nekem és neked. Én élek „az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem” (Gal 2:20). Igen, szeretett engem! Ha Jézus önmagát adta, és lemondott értem minden dicsőségéről és az Ő mérhetetlen értékéről, értem, aki semmi vagyok, akkor túl sok, hogy én is átadjam magamat Neki?
Róma 6:6 verse sokkal többet tartalmaz: „Tudván azt, hogy a mi óemberünk ővele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, (hogy megsemmisüljön) hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek.” Rendben! Krisztusban van a győzelmünk, győzelmünk a bűn felett. Létezik győzelem a bűn felett, és ezáltal tudjuk, hogy Vele együtt vagyunk megfeszítve.
Azt mondtam, hogy ez az áldott valóság, amelyet Őbenne találunk meg, erre a magas szintre emel, és ugyanez a valóság tart itt bennünket. Ez így igaz! Ebben valódi erő van. Lehetőségünk lesz ezt részletesebben tanulmányoznunk. Mi következett Jézus keresztre feszítése után? Mi történt azután, hogy keresztre szegezték? Meghalt. Ugyanebből a fejezetből olvassuk el a nyolcadik verset: „Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal” – mi más következhet, ha nem a halál? Természetesen, ha Vele együtt keresztre lettünk feszítve, akkor Vele együtt meg is haltunk. Mivel Vele együtt keresztre lettünk feszítve, Vele együtt meg is haltunk.
Meghaltunk Vele együtt? Tudjuk ezt? Tekintsetek vissza a negyedik versre. Mi történt azután, hogy Jézust keresztre feszítették és meghalt? Eltemették – a holtat eltemették. És velünk mi történt? „Eltemettettünk azért ővele együtt a halálba.” Vele együtt eltemetve! Keresztre lettünk feszítve Vele együtt? Meghaltunk Vele együtt? Az Atya és a Fiú megvalósították az emberi természetben a bűnös énnek a halálát? Igen. Kinek az énjének a halálát? Az enyémnek. Látjátok, hogy mindez a hit ajándéka, amit mindazzal együtt kell elfogadni, amit Isten hit által ad nekünk? Krisztusban valósul meg az óember halála. Benne van ez a halál, és hálát adhatunk érte Istennek. Az óember Vele együtt lett keresztre feszítve. Az óember meghalt Vele együtt, és amikor Jézust eltemették, az óember is eltemettetett. Régi énem, ​​a bűnös, az emberi énem meghalt, és Vele együtt temettetett el. És amikor én Őbenne vagyok, Vele együtt vagyok eltemetve. De ha Rajta kívül vagyok, akkor természetesen nincs részem ebben. Aki Krisztuson kívül van, az semmit sem részesül ebből. Csak Őbenne van minden. És mindent az Őbelé vetett hit által kapunk.
Most tanulmányozni fogjuk azt, amit bírunk Őbenne, és amit csak hit által kaphatunk meg. Ezek a hit cselekedetei. Hálát adunk az Úrnak, hogy ez egy valós tény – hogy az óemberünk keresztre feszíttetett, meghalt, és Vele együtt temettetett el, és hogy Őbenne van ez az ajándékunk. Őbenne van az óemberünk halálának ajándéka és valós ténye - a bűnös emberi természetünk halála és eltemetése. És ha az, ami régi keresztre van feszítve, meghalt és el van temetve, akkor a következő vers, a hetedik kijelenti: „Aki meghalt, megszabadult a bűntől.” Ezért, ha tudjuk, hogy „a mi óemberünk ővele feszíttetett meg”, akkor ezentúl többé nem szolgálunk a bűnnek, mert megszabadulunk a bűntől. Testvéreim, örülök, hogy napról napra és egyre inkább hálát adhatunk Istennek, hogy megszabadított a bűn szolgaságából, mint ahogyan a lélegzetért is hálát adunk. Ismétlem: Egyre inkább kötelességünk és kiváltságunk, hogy ezt Krisztusban kérjük - csakis Őbenne és az Őbelé vetett hit által -, és adjunk hálát Istennek, hogy megszabadított a bűn szolgaságából, ahogy hálát adunk Neki, a lélegzetért, amivel minden reggel megajándékoz.
Hogyan részesülhetek ennek áldásában és hasznában, ha nem fogadom el? Ha állandóan tétovázok, és attól tartok, hogy nem vagyok szabad a bűntől, akkor mennyi időre lesz szükség, hogy megszabaduljak a bűn szolgaságából? A habozás és a félelem a hitetlenségből fakad, és ez önmagában bűn. De Őbenne, mivel Isten valóságosan szabadított meg minket a bűn szolgaságából, jogunk van hálát adni érte Istennek, és ha kérjük, és hálát adunk, akkor örülni fogunk neki. „Aki meghalt, felszabadult a bűn alól” (a széljegyzet szerint „megigazult a bűnnel szemben”). Ez Őbenne történik meg, és rendelkezünk vele, ha hit által Benne vagyunk. Ezért olvassuk el a Róm 6:1 versét: „Mit mondjunk tehát? Megmaradjunk a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűnnek, mi módon élnénk még abban?” Élhet-e az ember abban, ami a halálát okozta? Nem. Akkor élhet-e még bűnben az az ember, aki meghalt a bűn miatt? Élhet-e még a bűnnel? Egy személy delírium tremensben vagy tífuszban hal meg. Élhet-e még mindig delírium tremensben vagy tífuszban, ha valahogyan vissza lehetne hozni a halálból az életre, és megértené, hogy halott volt? Az egyetlen dolog, ami eszébe jutna, amikor ezekre gondolna, a halál lenne, mivel ezek már egyszer okozták a halálát. Így van ez azzal az emberrel is, aki a bűnnel szemben hal meg. A bűn puszta látványa, a bűn puszta megjelenése a szeme előtt halált jelent. Ha a lelkiismerete elég éber és van benne elég élet ahhoz, hogy felismerje a bűn jelenlétét, akkor újra meghal a bűn miatt. Nem tudna abban élni, ami a halálát okozta.
De sok ember számára az a nagy probléma, hogy nem elég betegek a bűn miatt, hogy meghaljanak amiatt. Ez a baj. Betegek talán bizonyos bűnök miatt, és szeretnék abbahagyni, „meg akarnak halni” e bűnökkel szemben, és azt hiszik, megszabadultak tőlük. Utána más bűnök miatt betegszenek meg, amelyeket megítélésük szerint nem illene, hogy éppen ők kövessék el – ilyen bűnökkel már nem élvezhetik az emberek kegyeit és megbecsülését, és megpróbálnak megszabadulni tőlük. De ők nem a bűntől betegek – magától a bűntől, a bűntől, mint fogalomtól, a bűntől, mint esszenciától, amely valamilyen formában nyilvánul meg. Nem betegednek meg eléggé magától a bűntől, hogy meghaljanak a bűnnek. Amikor az ember eléggé beteg – nem a bűnöktől, hanem a bűntől, a bűn puszta sugallata, pusztán a bűn gondolata – képtelenné teszi őt benne élni. Nem tud többé benne élni. Egyszer már okozta a halálát, és nem tud tovább élni abban, ami a halálát okozta.
Mindig adódik lehetőség, hogy vétkezzünk. A bűn lehetőségei mindig megvannak. Napról napra megvannak a lehetőségek a bűn elkövetésére, és a bűnben élésre. De meg van írva: „Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát”. „Naponként halál révén állok.” És minden bizonnyal, ha meghaltam a bűnnek, a bűn puszta sugallata számomra halált jelent. Halált jelent számomra Őbenne. Ezért meglepetés, megdöbbenés formájában vetődik fel a kérdés: „Hogyan is élhetnénk abban, ha már egyszer meghaltunk iránta? Vagy nem tudjátok-e, hogy akik megkeresztelkedtünk a Krisztus Jézusban, az ő halálába keresztelkedtünk meg”? A keresztség az Ő halálába való keresztséget jelent. A keresztség által ugyanis ővele együtt a halába temettettünk el, hogy amiképpen feltámadt Jézus a halálból az Atya dicsősége által, akképpen mi is új életben járjunk
Lapozzuk a Bibliát a Kol 2:20 verséhez. Ha emlékeztek, ez a bibliavers egyik nap Durland testvér tanulmányában lett megemlítve: „Ha tehát Krisztussal meghaltatok a világ elemei számára, (a világ elemei, a világ szelleme és a világba menő dolgok – ellenségeskedés), miért terheltetitek magatokat, mintha e világban élők volnátok, efféle rendelésekkel?”
Ez a szöveg a bűn szolgaságától való megszabadulásunkról beszél. Ugyanazt állítja, mint a Róma 6:6 verse, de más szavakkal: „Tudván azt, hogy a mi óemberünk ővele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűn teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek.” Akkor miért tegyük ugyanazokat a dolgokat, mintha Rajta kívül élnénk? Nem! Róm 6:14 verse: „Mert a bűn tirajtatok nem uralkodik”. A bűn uralma alól felszabadult ember megszabadul a bűn szolgaságából. Jézus Krisztusban ez valóság. Olvassuk tovább a Róm 6:6-14 verseket: „Tudjuk azt, hogy a mi óemberünk ővele együtt megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: mert aki meghalt, az megszabadul a bűntől. Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ővele.”
Jézus él? Igen. Hála Istennek! Ki halt meg? Jézus halt meg, és mi is meghaltunk vele. De Ő él, és mi, akik hiszünk Benne, élők vagyunk Vele együtt. És ez később sokkal teljesebben lesz igaz. „Tudván, hogy Krisztus, aki feltámadt a halálból többé meg nem hal, a halál többé rajta nem uralkodik. Mert hogy egyszer meghalt, a bűnnek halt meg, hogy pedig él, az Istennek él.” Tartsuk észben mindezt. Adjunk hálát Istennek most és ezentúl, nap mint nap, észben tartva, hogy „Vele együtt én is megfeszíttettem.” Mert Ő megfeszíttetett, és én is megfeszíttettem; mer Ő meghalt, és én is meghaltam Vele; mert Őt eltemették, és én is eltemettettem Vele, és mivel Ő feltámadt, én is feltámadtam Vele, hogy ezentúl többé ne szolgáljam a bűnt. Őbenne megszabadulunk a bűn uralma alól és a bűn szolgaságából. Köszönjük Istennek ezt a kimondhatatlan ajándékot!