„A mai téma a pápaság kialakulása - az egyház kapcsolata az állammal, ahogy az elején kialakult, és a zsinatok, melyek által megszületett. Konstantin idején hat király volt. Előtte négy, és előtte csak egyet ismertek el. A valóságban csak ketten voltak, több asszisztenssel. Végül halál és lemondás révén a császárok száma kettőre csökkent - Konstantin és Maximinus császárra.

E hat király uralmának kezdetétől fogva mindegyik felsőbbrendűségért harcolt, mindegyik erős hadsereggel harcolva és egymást megölve, míg végül Konstantin meggyilkolta közülük az utolsót, és egyedül uralkodott, de katonai hatalma megosztott maradt. Konstantin látta a keresztény egyházat Diocletianus üldözéséből megszabadulni, aki nem volt különösebben egyik felekezet ellen sem (mert a kereszténységnek körülbelül 90 formája létezett akkoriban). Ez az üldözés - amely az utolsó pogány erőfeszítés volt - egyesítette ezeket a felekezeteket a közös ellenség elleni védekezésben. Abban az időben hatalmi harc folyt a felekezetek püspökei között, és a császár tudta ezt. Maximinus császár Konstantinnal együtt együttműködési ajánlatot tett nekik, de a püspökök féltek tőle. Konstantin kiváló képmutató lévén megnyerte őket. 311-ben a püspökök egy része meglátogatta Konstantint, és támogatási üzletet kötöttek, melynek értelmében a császár megígérte nekik az egyház egységes támogatását, a béke és a hatalom fejében. Amikor később megtudta, mennyire megosztott az egyház, rendkívül csalódott volt, és gyakorlatilag, amint a vallás császári attribútummá vált, minden püspök célja az lett, hogy megpróbálja megnyerni a császár kegyét, és hatalmat kapjon tőle, így a császárnak nem volt több békés napja, ezért egyszer csak így kiáltott fel: „Ó, adjátok vissza a békés napjaimat és éjszakáimat!”

Ez volt a pogányságból a kereszténységre való megtérésének oka, megtérésének célja pedig politikai volt. Szeretnénk tudni, hogy a püspökök milyen célból keresték ezt az egyesülést. Az egyházban hamis teokráciai elképzelés ütötte fel a fejét, amely Konstantin idejében terjedt el. A püspökök elhatározták, hogy a római birodalmat Isten országává változtatják, így ismét függőségi viszonyba kerültek a császárral, hogy megszerezzék a kormány emberi karhatalmát. Akkor volt igazi teokrácia a földön, amikor Isten kivezette Izrael gyermekeit Egyiptomból. Mindnyájan tudjuk, hogyan keltek át az izraeliták a Vörös-tengeren, hogyan próbálta a fáraó hadserege üldözni őket, és hogyan fulladtak a tengerbe. Akkor az izraeliták énekelték Mózes énekét, és azután Mózes sátrat vert a pusztában, ahol beszélt Istennel. Ez a teokratikus forma Sámuel idejéig folytatódott, amikor a nép királyt követelt, olyat, mint a többi nemzetnél is van, és az Úr Sault, majd Dávidot választotta királynak. Amikor Salamon uralkodott, azt olvassuk, hogy az Úr trónján ült, mint az apja, mert Isten közvetlen ígérete szerint Dávid trónja örökké megmarad. Ebben a sorban a földön Sedékiás volt az utolsó király, akit az Úr távolított el gonoszsága miatt, és a hely üres maradt, „míg el nem jött Az, akinek joga van”.

Lukács evangéliumában olvasunk újra a trónról, amikor Krisztus megszületett: „Dávidnak, az ő atyjának, királyi széke”. De Krisztus nem volt király ezen a földön. „Az én országom nem e világból való”, bár királynak született; így az eljövendő világ idejéig nem lesz teokrácia. Amikor Krisztus meghalt, az emberek szét voltak szóródva, és eljött a teokrácia vége.

Amikor ezek a püspökök megpróbáltak teokráciát létrehozni, akkor ők hátat fordítottak az igazságnak, és akadályozták Isten szándékait. Dániel 7. fejezetében azt olvassuk, Isten trónját nem lehet visszaállítani az ítéletig, ezért Isten bármilyen uralkodási formája itt a földön Krisztus visszatéréséig nem más, mint Isten árulása. Most figyeljetek, mit tettek ezek a püspökök Rómában!”

Az előadó Eusebius „Konstantin élete” című művéből olvasott, hogy rámutasson arra, hogyan próbálták ezek a püspökök felmagasztalni Konstantint, mint Isten választottját, olyanná tenni, mint egy második Mózes, aki az egyházat az idegen földről az ígéret földjére vezeti. Azt állították, hogy amikor Maximinus leesett a hídról és megfulladt, ez volt a fáraó második fulladása, és Konstantin volt a második Mózes, aki megszabadítja az embereket és az egyházat az elnyomás alól. Maga Konstantin olyan mértékben követte ezt az elképzelést, hogy felállított egy sátrat, amelybe minden csata előtt bement, és azt állította, hogy olyankor Istentől látomást kap, és isteni ihletés által parancsokat osztott a harcban. Így azt állítva, hogy Konstantinnak isteni elhívása van, a püspökök megtették az első lépést a teokrácia kialakításában. A következő lépés egy szombat létrehozása volt, hogy utánozzák az igazi teokrácia lépéseit. Ez egy természetes eredmény volt, mert Konstantin akkor azt írta: „Ne legyen semmi közös a zsidókkal”.

Sok templomot romboltak szét Diocletianus alatt. Konstantin elrendelte a lerombolt templomok újjáépítését, és a tulajdonok visszaszolgáltatását. Abban az időben létezett egy úgynevezett donatista szekta, amely arra kérte a császárt, hogy adja vissza templomaikat, de Konstantin azt mondta, hogy csak a katolikus templomok lesznek újraépítve. Ez oda vezetett, hogy zsinatok sora döntsön a donatisták, az ariánusok és a trinitáriánusok között, hogy ki a katolikus, így a viták annyira hevesek és kellemetlenek voltak, hogy a színházak paródiákat csináltak az emberek szórakoztatására. Konstantin az alapelvek kihirdetésében bevezette végül a „homoousian” szót, és ezzel eldöntötte Róma és a katolikus világ sorsát - örökre megalapozva a katolikus hitet, így Konstantin elkészítette a katolikus egyház doktrínáját.

Konstantin halála után több császár különféle dolgokat fűzött a katolikus hitvalláshoz, annak függvényében, hogy melyik oldalhoz csatlakozott. Zsinat zsinatot követett, hogy megszerezzék az egyházak hitbeli egységét, ezért a császárok a püspököket fogságban tartották a zsinat alatt mindaddig, amíg egyetértettek, és aláírták az elkészített hitvallást. A nizzai zsinaton Eusebius kijelentette Konstantinról, amikor istenként jelent meg előttük: „Valaki könnyen hiheti, vagy Krisztus királyságának előképét nézi”, és Konstantin palotáját az Új Jeruzsálemnek nézték János apostol Jelenések könyvéből. Eusebiust az egyik legjobb püspöknek tartották. Ha Konstantinban Krisztus királyságát látta, és palotáját az Új Jeruzsálemnek, akkor mit fedezhettek fel a többiek? Konstantin anyja Krisztus keresztjéből két szeget küldött (állítása szerint találta őket) fiának, hogy egyiküket a sisakjába tegye, hogy megvédje őt, a másikat pedig zablává alakították lova számára. A püspökök azt állították, hogy ezzel beteljesedett Zak 14:9 verse, miszerint Krisztus országa elérkezett. Ez volt a kapcsolat és a politikai mozgalom az egyház és Konstantin között.

Konstantin megtérésével kapcsolatban, ő soha nem tért meg. Az egyetlen megtérése politikai volt. 312-ben Konstantin azt mondta Eusebiusnak, hogy látomásban látta a keresztet a levegőben, de erről a látomásról csak saját szavai voltak. 314-ben döntött az egyháznak nyújtott adományokról, amelyek nem lehettek nagyobbak, mint a római tartományoknak szabott adományok.

318-ban elfogadta a püspökök döntését, amelyről úgy határoztak, mintha Krisztustól származott volna, arról a személyről, aki önkéntes módon ment hozzájuk. 321 márciusában rendeleteket adott ki az állatok belének megvizsgálására, aminek segítségével határozzák meg bizonyos csapások okát. 323-ban megölte apja feleségét. 326-ban megölte fiát, feleségét, unokaöccsét és sok rokonát. 328-ban a „pogányok rítusai szerint” lerakta Konstantinápoly alapjait. 330-ban Szűz Máriának ajánlotta a várost, és amikor befejezte a pogány istenségek felvonulását, mindegyiket a városba helyezte; az Apollón szobrát a leglátványosabb helyre tette. Apollón a napisten volt, és Konstantin kedvenc istene. Ha valaki be tudja bizonyítani, hogy Konstantin keresztény volt, ez túlhalad engem. Konstantin elrendelte, hogy az apostolok tiszteletére 12 oszlopot állítsanak fel egy üres résszel a közepén, és 12 koporsót elválasztva az oszlopoktól. Halála után egy új oszlopot és koporsót adtak hozzá, és megkapta az eltűnt apostolok számára felajánlott tiszteletet és imádatot. Csodálkozhat valaki, ha Pál apostol mindezt „a gonoszság misztériumának” nevezi?