„A ma esti előadás címe „Az egyház és az állam egyesülésének hátrányai”. Idézek Draper „Európa intellektuális fejlődése” című könyvéből: „Konstantin célja az volt, hogy a teológiát a politika egyik ágává változtassa; a birodalom minden püspökének az volt a reménye, hogy a politikát a teológia ágává változtatja.” Ez az idézet, a következővel együtt képezi azt a két gondolatot, amelyre a régi teokrácia, és az elkövetkezendő teokrácia épülni fog. „Miután a politikai hatalomra törekvő személy a tömeghez fordul a hatalomért, és még mindig függ a támogatásától, nem könnyű megtagadni kívánságaikat, vagy visszalépni követeléseiktől.”

Ily módon Konstantin valóban eladta magát annak a hatalomnak, amelyet ellenőrizni akart, ezért soha nem hagyhatta figyelmen kívül azt, és ugyanakkor megőrizze a pozícióját. Schaff „Az egyház története” című könyvében a következőképpen értékeli Konstantint: „Az igazi politikai bölcsessége különböztette meg. Azzal, hogy e nemzedék élére állította magát, világosan látta, hogy a bálványimádás fennmaradt a Római Birodalomban, és hogy csak a kereszténység fejlődhet ki benne, és erkölcsi támogatást nyújthat neki.”

Tehát csak politikai okokból lett keresztény. „Konstantin először babonaként fogadta el a kereszténységet, és a pogány babonái mellé helyezte, míg végül az volt a meggyőződése, hogy a kereszténység legyőzte a pogányságot.” Itt láthatjuk néhány szóban Konstantin történetét. Konstantin vezette be a kereszténységet, mint vallást a Római Birodalomban? Schaff azt írta: „Konstantin megengedte magának, hogy hirdesse az evangéliumot, a püspökök püspökének nevezte magát, összehívta az első általános zsinatot, és a kereszténységet jóval megkeresztelkedése előtt a birodalom vallásává tette.” De nem adott ki ediktumot, hogy államvallássá tegye.

Itt van Hillman egyik nyilatkozata, amelyet a kereszténység törvényes megalapozásának nevez. „Most elmondható, hogy a kereszténység a császári trónra lépett; Julianus egyetlen kivételével, a Római Birodalom uralkodója vallotta az evangélium vallását.” Ma este szeretném kiemelni, mit tett Konstantin az egyházért, és mi történt, amikor a politika annak részévé vált, valamint az egyházra, az államra és a társadalomra gyakorolt hatásáról szólok, és arról, mi fog újra történni. Neander azt írta: „Ennek az időszaknak a kezdetével az egyház teljesen más kapcsolatba lépett az állammal. Nemcsak hogy az állam által teljesen elismertté vagy legálissá és tolerálttá vált, de maga az állam elismerte elveit, melyeknek mindent alá kellett rendelni.”

Ez ugyanaz az érv, amit most használnak a reformerek, hogy világosak maradjanak, amikor zűrzavar támad az egyház és az állam között, de láthatjátok azt a lehetetlenséget, hogy „ezután is az egyház és az állam két egész egység maradjon, és mégis kölcsönhatással legyenek egymásra. Ennek a ténynek az előnyös hatása az volt, hogy most az egyház gyakorolhatta hatalmát az állammal fenntartott kapcsolatok felett is; de ennek a hatalomnak a mértéke és jellege az államtól függött, maga az egyház belső életét illetően is. Szükségszerű volt, hogy a következő két dolog közül az egyik megtörténjen: vagy a kereszténység lelkülete, amely általánosan egyre homályosabbá vált, fokozatosan bevezeti a törvényt az önkényes despotizmus helyett; vagy az állam korrupciója behatol az egyházba úgy, mint történt a Bizánci Birodalomban.”

Ez meg is történt, mivel az utóbbi alternatívának elkerülhetetlenül be kellett következnie, mert egy tiszta egyház soha nem kér a polgári hatalomból, amíg Isten hatalmát birtokolja, de ha elveszíti azt, mindenbe kapaszkodik, amibe csak tud. „Ráadásul az egyház most kísértésnek volt kitéve, mert egy idegen nagyhatalom közeledett, üldözési szándékkal.” Most figyeljünk erre a kijelentésre! „Olyan kísértés ez, amely mindig készen áll az embert megtámadni, amikor nem a lélek az egyetlen szuverén.” Ez egy olyan filozófiai elem, amire mindig emlékezni fogtok, és ez igaz az egyházi kérdésekben, valamint a polgári fegyelem előírásában is.”

Az előadó sok részletet olvasott arról, hogy Konstantin mit tett az egyházért; idézeteket hozott, hogy megmutassa, hogyan éltek a keresztények saját tetszésük szerint, és hogyan adták a javaikat az egyháznak, hogy ezáltal a mennybe jussanak. „Ezen eszközök által az egyház rendkívül felvirágzott. 313-ban Konstantin felmentette a papságot minden polgári adókötelezettség alól. Ennek eredményeként százával csatlakoztak a papsághoz, hogy megszabaduljanak az adóktól. E két megrontó hatás olyan hatalmat adott a püspöknek, mint magának a császárnak, és megnyitotta az emberek számára azt a lehetőséget, hogy kereszténynek vallják magukat a hatalom és a jólét érdekében.

Konstantin templomot épített ott, ahol nem volt egyetlen keresztény sem, és elküldött egy püspököt, hogy aranypénzzel és fehér köpennyel fizessen mindenkinek, aki megkeresztelkedik, és minden megkeresztelt ember támogatásban részesült. Ennek eredményeként az emberek keresztények lettek. Azokon a helyeken, ahol kevés volt a keresztény, Konstantin különleges bűnbocsánatot ígért, és egész városok tértek meg. A pogányok, a filozófusok és a tanárok keresztényekké váltak, hogy iskolákban tanítsák a pogányságot. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kereszténység politikai befolyást és politikai támogatást kapott, a legrosszabb embereket vonzotta az egyházba, és ugyanez fog történni minden egyházban, ahol a politika kiemelkedő helyet kap, és az eredmény nem lesz más, mint a pápaság.

Ha egy nemzet előnyöket nyújt bármely vallás számára, akkor az emberek előnyökért fognak csatlakozni hozzá. Alantas emberek kerülnek előtérbe, és befolyásukat a politikai haladáshoz fogják használni. Neander azt mondta: „Minél jobban harcol az egyház a külső szuverenitásért, annál inkább hajlandó lesz rossz útra térni, és ebben a külső erőben elfeledkezni a spirituális egyház saját belső lényegéről, ezért a külső erőnek sokkal könnyebb lesz uralkodni rajta. A spirituális hittel kapcsolatos ideiglenes előnyök által helyeztek munkába embereket, nem a lelki tulajdonságukért, hanem inkább a politikai erejükért. Sokan, akiknek nem volt sem belső elhívásuk, sem egyéb képességük erre a munkára, vállaltak templomi szolgálatot. Így valójában sokan csak azért lettek keresztények, hogy állást és ezzel járó fizetést kapjanak az egyházban.” Amikor egy ilyen ember küzdött a püspökségért, és voltak emberek, akik támogatták őt, akkor támogatói kedvében kellett járnia, azt kellett tennie, amit akartak, és hirdetni olyan tantételeket, amik tetszettek nekik, vagy ha nem, eltávolították.

„Olyan emberek lettek püspökök, akik nem is voltak keresztények.” Mit lehetett még földinek nevezni? Ha ezt keresztény nemzetnek nevezzük, akkor mindenkinek lesz beleszólása az egyházba, és a szolgálattevők belekeverednek a szolgálatokért folyó politikai intrikákba, a tömeg pedig rákényszeríti jelöltjeit az egyházra, és mint Róma esetében is, a legrosszabb embereket választják majd vezetőknek, hogy ezáltal megakadályozzák, hogy ők maguk tegyenek rosszat az egyháznak. „Előfordult, hogy a közösség vagy egy benne lévő erős párt püspöknek kiáltott ki egy olyan embert, akiben megbíztak. Ebben az egyházi állapotban nem azok képezték a többséget vagy a legerősebb pártot, akik jámborak voltak, és egészséges elképzelésük volt a lelki szolgálat lényegéről, és akik szívében a közösség lelki érdekei éltek.”

Így 361-ben a kappadókiai néppárt a helyőrségtől támogatva ragaszkodott ahhoz, hogy egyik helyi magisztrátus legyen a püspök, a még meg sem keresztelt Eusebius. A tartomány püspökei közül sokan - akik egy alkalmasabb emberre gondoltak - kényszerítve lettek, hogy Eusebiust szenteljék fel. Schaff erről több részletet közöl, mint Neander: „A nép néha nyilvánvaló megfontolásból és demagógok ravasz befolyása alatt cselekedett, és a legmagasabb hivatalok betöltésére tudatlan és méltatlan embereket kértek, ezáltal fontos dolgokat befolyásoltak, mint ahogy történt Chicagoban, New Yorkban, stb.” Egyik lábjegyzetben Schaff azt írta: „Sokakat gonoszságuk miatt választottak meg, hogy ezáltal megakadályozzák azokat a károkat, amiket egyébként okozott volna az egyháznak”. Látjátok, hogy ez a korrupt befolyás hogyan rángatta az egyházat egyre lejjebb a romlásban?

Neandertől egy másik idézet: „Az a nagy sokaság, amely felszínes megfontolásból, mindenféle belső elhívás nélkül csatlakozott a keresztény közösségekhez, volt az eszköz, amely bevezette a keresztény egyházba a pogány világ minden gonoszságát. Megengedték, hogy a pogány szenvedélyek, csalások és babonák keresztény köntösbe bújva gyakorolják gonosz hatásukat a keresztény életre. Ilyenek voltak azok, akik a vallás iránt érdemi érdeklődés nélkül, félig a pogányságban, félig a látszatkereszténységben élve alkották azokat a tömegeket, amelyek a keresztény fesztiválokon a templomokba, a pogány fesztiválokon a színházba mentek.”

Ez a pápaság, ami nem más, mint pogányság keresztény név alatt. „Természetes volt, hogy a keresztény ruhába öltözött gonosz elem kiemelkedjen, hogy a polgári életben látható legyen. Tehát sokkal biztonságosabb volt magára hívnia a figyelmet, míg az igazi kereszténység inkább a visszavonulást választotta, és kevesebb szenzációt keltett.”

Az igazi keresztényeket marginalizálták. Attól a naptól kezdve, hogy Konstantin adaptálta a kereszténységet, az egyház történelme már nem a kereszténység történelme volt. A kereszténység történelme az apostolok cselekedeteivel véget ért, és akkor folytatódott, amikor Luther elhagyta az egyházat. Ez a pápaság történelmének összefoglalója. Így a világi keresztények, mintha el lettek volna választva az igazi keresztényektől. Milman-tól idézek: „Az egyház és az állam összekapcsolása során a polgári és a vallási magisztraturák elválasztva tartották meg hatalmukat. Egyrészt, ami az egyházi szertartás igazi celebrálását, és ami általánosan a belső ügyeiket illette; másrészt az állam, a katonai dolgokban, igazságügyi és pénzügyi ügyekben a hatalom határai egyértelműek és különválaszthatóak voltak.”

Akkor lehetetlen kijelenteni, hogy az egyház és az állam két egészet alkotnak. Létezik néhány pont, amiben mindegyik hatásköre egyértelműen meg van határozva, de több ezer olyan pont van, ahol lehetetlen megmutatni, hol ér véget az egyház és kezdődik az állam. „Eddig az elmélet világos és tökéletes volt, mindegyiknek megvolt a maga különálló és kizárólagos szférája, és mégis lehetetlen volt, hogy ne jelenjen meg egy kérdéses terület, amelyen a két hatóság ne ütközzön össze, és tartózkodjon a szövetségesük vagy riválisuk területének megtámadásától.”

Amikor a vallás összekeveredik a politikával, hol fogják meghúzni a határt? Az egyház tudomást vesz az élet minden összefüggéséről; ha ellenőrzi a polgári hatalmat, hogyan akadályozhatod, hogy ne keverje össze ezt a hatalmat a szív gondolataival? Ez lehetetlen! Amikor megrontják, a legjobb dolgok a legrosszabbakká válnak. Ugyanez igaz a kereszténységre nézve is. A kereszténység a legjobb dolog volt, amit a világ valaha látott, és amikor megrontották, a legrosszabb lett. Másrészt az állam a legfőbb volt minden alattvalója, állampolgára felett, még a klérus felett is. De van egy másik nézőpont is. Egyik szempontból a papság, mint látható test, elkezdte saját magát egyháznak tekinteni; de egy másik, sokkal legitimebb szempont, hogy az állam, amikor kereszténnyé vált magába foglalva a birodalom minden keresztényét, egyház lett. Melyik volt akkor a törvényhozó testület? Az egész keresztény közösség vagy a keresztény arisztokrácia, akik bizonyos értelemben elismert vezetők voltak?

Ebben az időben kezdtek különbséget tenni a laikusok és a klerikusok között, akiknek semmi közük sem volt Krisztus egyházához. „Nem ragadta meg az állam a laikusok jogait, különösen akkor, amikor privilégiumokat adományozott és garantált az egyházi képviselőknek?” Nem látjátok, hogy a pápaság minden lépése logikus? Nem látjátok, hogy a reformátorok munkájában a pápaság minden lépése megjelenik, és logikusan jön a következő? „Amikor az egyházi tisztviselők kompetensnek ismerték el a polgári hatalmat, akkor hol lehetett határt szabni ennek a hatalomnak?”

Milman a következőket mondta Róma vallási helyzetéről: „Így, miközben a római világ kereszténnyé vált hitben és imádatban, Róma pogány maradt, vagy egyes időszakaiban még rosszabb volt, mint a pogányság. A jobb időszakaiban karitatív volt, irgalmas, volt társadalmi erénye, emberséges és békés. A vélemények eretneksége szinte az egyetlen bűncselekmény volt, amely ellen a kirekesztést alkalmazták. Így a kereszténység abban az időben inkább dogmatikussá vált, és kevesebb befolyása volt. Magáénak mondta a legfőbb uralmat az elme felett, miközben nem birtokolt egyebet, mint egy tökéletlen vagy részleges irányítást az étvágy és a szenvedély felett. Az evangélium teológiája a világ vallása volt; az evangélium lelkületének messze nem volt domináns befolyása az emberiségre. Valahányszor nemzeti vallás jön létre, az eretnekség lesz a legmagasabb bűncselekmény, mert az állam a lélek őrzőjévé válik, és kijelenti, hogy felelős a rábízott munkáért; következésképpen megbünteti a káromlást az elfogadott vallás ellen, mintha maga a Lélek ellen szólnál. Ez a fajta rendszer jön létre, amikor az állam és az egyház egysége megvalósul.”