Erő a tehetetlenek számára

Ézsaiás 40:25-31

„²⁵Kihez hasonlíthatnátok engem, hogy egyenlő volnék vele? – mondja a Szent. ²⁶Emeljétek a magasba szemeteket, és nézzétek: ki teremtette ezeket? Aki előhozza szám szerint seregüket, és mindnyájukat nevén szólítja; nagy ereje és erős hatalma miatt egyikük sem marad el. ²⁷Miért mondod, Jákob, és miért szólsz így, Izrael: Rejtve van utam az Úr előtt, és Istenem figyelmét igazságom elkerüli? ²⁸Vajon nem tudod? Vagy nem hallottad? Örökkévaló Isten Jehova, aki a föld határait teremtette. Nem fárad el, és nem lankad el, bölcsessége kifürkészhetetlen. ²⁹Erőt ad a fáradtnak, és az erőtlennek megsokasítja erejét. ³⁰Elfáradhatnak a fiatalok, és ellankadhatnak, s az ifjak is megbotolva eleshetnek; ³¹de, akik Jehovában bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak el, járnak, és nem fáradnak el.”

Már az előző fejezet versei bemutatták az ember gyengeségét és jelentéktelen voltát. Istenhez képest az ember kevesebb a semminél, hiábavalóság. Minden nemzet együttvéve csak olyan, mint a finom por a mérlegen, amely nem képvisel érzékelhető súlyt egyetlen tárggyal szemben sem, és túl kicsi ahhoz, hogy lesöpörhető lenne. Isten lehelete szétszórná az egész emberi fajt. És mégis éppen ezek az emberek tervezik, hogy isteneket csinálnak maguknak, vagyis azt feltételezik, hogy a mennyei Isten képmását készítik el. De mindaz, amit az ember alkot, alacsonyabb szintű saját magánál, ezért a készített istenei semmit sem érnek.

Ki tudná az igaz Isten képmását elkészíteni? Isten úgy nyilatkoztatta ki magát Izrael fiainak, ahogyan egyetlen más népnek sem tette. (5Móz 4:7). Arról az időről, amikor az Úr a Sínai-hegyről szólt, Mózes így tett bizonyságot: „A szavak hangját ti is hallottátok. Csak a hangot hallottátok, de alakot nem láttatok.” „Őrizzétek meg tehát jól a lelketeket, mert semmi alakot nem láttatok akkor, amikor a tűz közepéből szólt hozzátok az Úr a Hóreben” (5Móz 4:12,15). Senki sem látta Istent, hogy képet tudjon készíteni róla. Bármilyen képet is alkotna valaki, feltételezve, hogy az Isten képmása, az csak az ő agyszüleménye Isten hatalmáról és tulajdonságairól. De ha az emberek használnák az Istentől kapott értelmüket, és megtanulnák a teremtés legelső és legegyszerűbb leckéjét, azonnal belátnák, hogy mennyire lehetetlen az élő Istent bármilyen módon is ábrázolni. Hogyan is lehetne ezt megtenni, amikor Ő mindenben ott van? Ő tölti be az eget és a földet. Minden teremtett dolog az Ő örökkévaló hatalmát és istenségét tárja fel. A rózsa vagy a szivárvány minden árnyalata egy keveset mutat az Ő arcának szépségéből. Isten ábrázolásához össze kellene gyűjteni az egész világegyetemben az erő és a szépség minden egyes kifejeződését, és még akkor sem rendelkeznénk Isten ábrázolásával, mert az, amit megszereznénk, halott lenne, Isten pedig maga az élet. Senki sem tud képet készíteni az életről. Ezért nem lehet elkészíteni az Isten képmását sem. Isten van, és rajta kívül nincs semmi.

„De az embereknek szükségük van valamire, hogy Istenre emlékezzenek, valamire, ami segíti az áhítatukat” - mondják egyesek, hogy mentegessék Isten képmásainak készítését. Nagyon igaz, és mivel ez így van, Isten gondoskodott erről. Gondoljátok, hogy Isten az emberektől függ, hogy emlékoszlopot állítson magáról? Vajon Isten olyan figyelmetlen volt, hogy megfeledkezett az emberiség ilyen fontos szükségletéről? Micsoda rágalom Istenre nézve ezek az „áhítati segédeszközök”! Emeljétek fel szemeteket az égre, és nézzétek meg Isten ujjainak munkáját, a holdat és a csillagokat, amelyeket Ő alkotott, és ott mindig megtaláljátok az áhítat segédeszközeit! Valaki azt mondta, hogy „a hitetlen csillagásznak őrültnek kell lennie”. Miért? Mert aki szüntelenül az ég felé fordítja tekintetét, kutatva mélységeit, szemlélve rendkívüli szépségeit, látva az általa hirdetett dicsőségét, és mégsem imádja Teremtőjét, annak az embernek értelem nélkülinek kell lennie. Valóban így van ez mindenkivel, aki nem imádja a mennyek Istenét. Aki nem ismeri el és nem imádja az igaz Istent, az értelmetlenebb, mint az ökör vagy a szamár. (Ézsa 1:2-3). Ezenfelül Isten nekünk adta a szombatot, amelyen különleges módon kell megemlékeznünk az Ő keze munkájáról. Isten teremtett művei az Ő hatalmának és jóságának emlékművei, és a szombatot, a hét utolsó napját a teremtés műveinek szemlélésére hagyta, így senkinek sem kell megfeledkeznie Istenről. Isten rengeteg segítségről gondoskodott az áhítathoz. Ha mindenki hűségesen megtartaná a szombatot, Isten dicsőségének ismerete betöltené a földet.

„Urunk, Istenünk, mily felséges a neved az egész földön, az egekre helyezted dicsőségedet!” (Zsolt 8:2) Ő „kiterjeszti seregüket számuk szerint”. „Elrendeli a csillagok számát, és nevet ad mindnyájuknak.” (Zsolt 147:4). Hány csillag van? Csak Isten tudja. Nézz fel egy csillagos éjszakán, és eltévedsz, ha megpróbálod megszámolni őket, bár közülük csak néhányat látsz. Látogass el egy csillagvizsgálóba, és a gondnok a hatalmas távcsövet az ég egy olyan részére fordítja, ahol a szemed semmit sem lát. Nézd meg, és napok seregét látod ragyogni ott, ahol látszólag semmi más nem volt, csak üres tér. És mégsem merítetted ki az összes lehetőséget, bár az olyan gondolat, hogy megpróbálod megszámolni őket, az őrületbe kerget. A távcsővel nem látunk többet, ezért a fényképezéshez folyamodunk. Rávesszük a csillagokat, hogy elmeséljék a saját történetüket. Egy érzékeny fémdarabot órákig exponálunk, és a fény, amely a végtelen távolság miatt még a távcsővel is túl halvány ahhoz, hogy meg lehessen számolni, fokozatosan gyűlik, míg végül egy apró pöttyöt alkot. Így szerzünk képet arról a térről, amely még a legerősebb távcsővel nézve is üresnek tűnik, és lám, több ezer folt van, amelyek mindegyike egy-egy csillag jelenlétét jelzi. Ha ugyanezt a folyamatot az égbolt bármely részén elvégeznénk, ugyanerre az eredményre jutnánk.

Látjuk tehát, hogy a csillagok, amelyek létezését az ember képes észlelni, ezerszer többen vannak, mint amennyit szabad szemmel látni lehet. De még nem értünk a végére. Nincs több okunk azt feltételezni, hogy a távcsövünkkel vagy a fényképezőgépünkkel elértük a határt, mint annak a gyermeknek, aki azt gondolja, hogy a horizonton túl nincs semmi, és a szeme elérte a világegyetem végét. Minél erősebb az az eszköz, amellyel az égre nézünk, annál nagyobb a végtelen mélységek sejtése. Biztosak lehetünk tehát abban, hogy ha a távcsövünket és a fényképezőgépünket a legtávolabbi csillaghoz vihetnénk, és ugyanabba az irányba néznénk, ugyanazt tapasztalnánk, és így tovább és így tovább a végtelenségig. Teljesen elveszünk egy ilyen végtelen teremtés szemlélésében, és csak annyit tudunk mondani: „Mily számtalanok a műveid, Uram! Mindegyiket bölcsen alkottad!”

Most már van némi fogalmunk a „mennyei sereg” kifejezésről. „Ő, aki előhozza seregüket szám szerint, nevén szólítja mindnyájukat.” Azt mondják, hogy Caesar név szerint ismerte az összes embert, aki a parancsnoksága alatt állt. Ha ez igaz, akkor ez csodálatos teljesítmény volt. Kevés ember tudná megjegyezni annyi ember nevét. Pedig csak néhány tízezer volt, míg Isten seregének száma több tízezer miriádra tehető. Egy hatalmas nyájhoz hasonlíthatnánk őket, amelynek Isten a pásztora. Ahogy a pásztor keleten egész életét a nyájával tölti, és mindegyiket ismeri, úgy Isten is ismeri minden egyes csillagának a nevét. És ahogyan a pásztor éberen őrködve a vadállatoktól minden egyes juhát biztonságban tartja, úgy Isten is hatalmával és bölcsességével őrzi a csillagok seregét, hogy egy se hiányozzon közülük. Az ember azt hiszi, hogy munkája nagy, pedig e földnek csak egy nagyon kis részével van dolga. Ahhoz képest, amit ezen a földön láthatunk, az ember munkája jelentéktelen. De mit mondjunk, ha a mennyet tekintjük? Milyen hatalmas, felfoghatatlan munka van Isten kezében!

És Isten szó szerint a kezében tartja ezt a munkát. Kezével kifeszítette az eget. Ezek az Ő ujjainak művei. Mi tartja a helyükön ezeket a hatalmas égitesteket, hogy ne ütközzenek egymáshoz, noha mind állandó mozgásban van? „A gravitáció” – mondják az emberek. Gondoljunk például a naprendszerünkre! Az emberek kihagyják Istent a számításaikból, és úgy beszélnek, mintha a kifejtett erő az égitestek eredendő tulajdonsága lenne. Azt mondják, a Nap tartja a bolygókat a pályájukon. Nagyon jól tudjuk, hogy mivel Isten örök ereje és istensége látható mindabban, amit alkotott, a Napban és minden más égitestben is van erő, de ha gondolkodunk, biztosak leszünk abban, hogy ez egyedül Isten ereje. Nézzük meg a földet, amint a Nap körül kering! Rendkívüli gyorsasággal távolodik a Naptól. A többi bolygó vonzza a földet, mondják a tudósok. Miért áll meg a föld a pályáján, és fordul vissza a Nap felé? „Ó, a Nap vonzza!” Igen, de miért nem tartja meg a Nap, hiszen ugyanannyi ereje van, amikor a föld elfordul tőle, mint amikor visszafordul felé. Miért engedi tehát, hogy elforduljon tőle? Erre a kérdésre nincs más válasz, mint az a kijelentés, hogy Isten keze irányítja a dolgokat, amelyeket Ő teremtett. Isten személyes jelenléte tartja fenn és irányítja műveit. Az a tény, hogy a csillagászok ki tudják számítani a különböző égitestek által kifejtett relatív erőt, és meg tudják mondani, mikor várható, hogy valamelyik bolygó vagy csillag egy adott helyen lesz, egyáltalán nem semmisíti meg azt az igazságot, hogy Isten az, aki személyesen munkálkodik. Véletlen erő nem létezik. Van intelligencia, amely minden erőt irányít. Isten nem hagyta, hogy a művei gondoskodjanak magukról, hiszen akkor hamarosan káosz lenne, ha Ő nem munkálkodna. Nem, Ő maga felügyeli, és „hatalma szavával fenntartja a mindenséget”.

Mi tehát a következtetés? Az a gyakori panasz, hogy Istennek túl sok mindenről kell gondoskodnia ahhoz, hogy a mi kis gondjainkra figyeljen? Ó, ostoba és vak hitetlenség! Miért űzik el az emberek makacsul a vigasztalást? „Miért mondod ezt, Jákób, miért szólsz így, Izráel: »Rejtve van utam az Úr előtt, és nem gondol ügyemmel az én Istenem?« Hát nem tudod és nem hallottad, hogy örökkévaló Isten az Úr, aki a föld határait teremtette? Nem fárad el és nem lankad meg, kikutathatatlan a bölcsessége.” Ha nem hallottad, akkor figyelj az égre és tanulj! Ki az, „aki megveti e szerény kezdet napját?” Bizonyára nem Isten, aki figyelmezteti az embert az ilyen ostobaságra. Éppen azért, mert Isten nagy, képes a legpontosabban számontartani az ügyedet. Egyetlen részlet sem kerüli el az Ő figyelmét és gondoskodását. Aki a csillagokat számontartja, az a fejed hajszálait is számontartja (Mt 10:30). Tegyük fel, hogy itt van közöttünk egy nagy matematikus! Ő a legnehezebb számításokat is el tudja végezni. A nagy számokkal könnyedén megbirkózik. Valaki megkérdezi tőle: „Tudja, hogy kettő meg kettő az négy?” Milyen ostoba kérdés! Persze, hogy tudja. „Hát, azt hittem, hogy olyan nagy dolgokkal foglalkozik, hogy ilyen kis dolgokkal nem tud foglalkozni.” A nagyobb dolgok ismerete magában foglalja a kisebbek ismeretét. A nagy dolgokhoz való erő magában foglalja a legkisebbekhez való erőt is. Mennyire meglepődünk, ha a föld nagy tudósait egyszerű dolgokban járatlannak találjuk. „Lehetséges, hogy ezt nem tudod?” - kiáltjuk csodálkozva. De senki sem tehet fel ilyen kérdést Istennel kapcsolatban. Az Ő bölcsessége kifürkészhetetlen! Senki sem tud a végére érni, hogy olyasmit találjon, amit Isten ne tudna. Ő az örökkévalóságban lakik, így a végtelen, legyen az nagy vagy kicsi, az mind benne van. Minden hatalom és bölcsesség az övé, hiszen Ő a mindenség teremtője.

„Erőt ad a megfáradtnak.” Mindez a gyönyörködés Isten mennyben megnyilvánuló hatalmában csak egy része annak a vigasztalásnak, amelyet Isten szerint népének hirdetni kell. Nemrég olvastuk, hogy Isten számontartja a csillagok számát, és mindegyiket nevén nevezi. Most olvassuk el ennek összefüggéseit, és lássuk, hogyan erősítik meg ezt a kijelentést! „Az Úr építi Jeruzsálemet, összegyűjti a szétszórt Izráelt. Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket. Elrendeli a csillagok számát, és nevet ad mindnyájuknak. Nagy a mi Urunk és igen hatalmas, bölcsességének nincs határa.” (Zsolt 147:2-5) Tehát mindez a hatalom, amely a számtalan csillag megszámlálásában, megnevezésében és fenntartásában nyilvánul meg, az a hatalom, amellyel Isten bekötözi népe sebeit és meggyógyítja a megtört szívűeket. Az Ő gyengédsége a megtört szívűek gondozásában egyenlő az Ő hatalmával, amellyel fenntartja a világegyetemet.

A pogány közmondás szerint: „Isten megsegíti azokat, akik önmagukon segítenek.” Az ördög így próbálja elbátortalanítani az embereket. Minden ember tehetetlen, és minden ember életében van olyan időszak, amikor teljesen tehetetlennek érzi magát. Isten azt szeretné, ha mindannyian mindig így éreznénk. De amikor az emberek ebben a tehetetlen állapotban találják magukat, a pogány közmondásra gondolnak, és elveszítik a bátorságukat. Az igazság az, hogy Isten azokon segít, akik nem tudnak segíteni magukon. „Mert Krisztus, amikor még erőtlenek voltunk, a maga idejében meghalt az istentelenekért” (Róm 5:6); „mert az én erőm a gyöngeségben lesz teljessé” (2Kor 12:9). Isten a gyengeség által teszi erőssé az embert. (Zsid 11:34) „Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlen erejét megsokasítja.” Ő sokasítja meg az erőtlenek erejét. Ezt úgy teszi, hogy Önmagát adja nekik. „Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a véghezvitelt tetszése szerint.” Gondoljatok csak bele! Az az erő, amely az égen megnyilatkozik, amely a bolygókat és a csillagokat irányítja a pályájukon, ugyanaz az erő munkálkodik bennünk is! Az égbolt által kinyilatkoztatott minden erő értünk van. Ezt mutatja az a tény, hogy „önmagát adta értünk”. Önmagát tette kockára a mi üdvösségünkért. De a világmindenség is miatta létezik. A hatalom, amely az egész teremtésben látható, az Ő hatalma, Ő maga munkálkodik. Ezért, amikor Ő önmagát adja nekünk, a világegyetem minden erejét nekünk adja. Hát nem érdemes felnézni? Szeretnél egy kis „áhítati segítséget”? Akkor nézz fel!

A fiatalság az erő és a kitartás szinonimája. Azonban „elfáradnak az ifjak, és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is”. Az ifjúság kitartásának van egy határa. Sőt, az idő még a fiatalságon is átvonul, és vele együtt jön a gyengeség és az erőtlenség. „De, akik az Úrban bíznak, azoknak ereje megújul.” Figyeljük meg az ifjúság és a kor közötti kontrasztot! A fiatalok elgyengülhetnek, de akik az Urat várják, bármennyire idősek is, erejük megújul. Isten örök életet ad mindazoknak, akik bíznak benne, ami azt jelenti, hogy részesülnek az örök élet előnyeiben. Az örök élet jellemzője pedig a fiatalság. Megújul önmaga által. „Az igaz virágzik, mint a pálmafa, növekszik, mint a cédrus a Libánonon. Az Úr házában vannak elültetve, Istenünk udvaraiban virulnak. Még vén korukban is teremnek, dúsak lesznek, és zöldellni fognak.” (Zsolt 92:13-15) Ez az élet csodája. Akik várják az Urat, minden útjukon elismerik Őt, Tőle függnek, naponta friss táplálékot kapnak kezéből. Ő mutatja meg nekik az élet útját, és vezeti őket rajta. Megmutatja, hogyan éljenek - hogyan egyenek és igyanak a helyes módon, hogy megújuljon az életük. „Mert a test gyakorlásának kevés haszna van, de a kegyesség mindenre hasznos, mivel megvan benne a jelenvaló és az eljövendő élet ígérete.” (1Tim 4:8) A keresztény életben csodálatos lehetőségek rejlenek, amelyek e nemzedékben még nem jutottak el senkinek az értelméhez sem. Kik azok, akik megengedik Istennek, hogy a testükben megmutathassa, mit tud tenni azokkal, akik bíznak benne?

The Present Truth, 1899. szeptember 28.

A