Krisztus igazsága

„Szemlélés által változunk el”

 Bár a hetftnapi adventista egyházban főként az 1950-es évek óta zajlik a vita Krisztus emberi természetéről, a nézeteltérés gyökerei több mint 120 évre nyúlnak vissza. Ebben a fejezetben először megvizsgáljuk Jones és Waggoner nézetét Krisztus isteni és emberi természetéről, hogy megtudjuk, ez a téma része volt-e az „1888-as üzenetnek”. Az ok, amiért Jones és Waggoner nézete Krisztus emberi természetéről akkoriban nem váltott ki nagy vitát, az volt, hogy azonos álláspontot képviseltek azzal a nézettel, amelyet az egyház a kezdetektől fogva vallott. Nem kellene azonban feltételeznünk, hogy ez egyáltalán nem volt vitatéma. Éppen azért, mert a Krisztus természetéről szóló megértés szerves része volt a hit általi megigazulásról és Krisztus igazságáról szóló üzenetnek, azok, akik ellenezték az üzenetet, okot találtak a kritikára az 1888-as konferenciát megelőző összejöveteleken, sőt az 1890-es lelkészértekezleten is.

A lelkészértekezleten tartott egyik előadásában Waggoner versről versre Ézsaiás próféciáiról szóló tanulmányt mutatott be Krisztus természetére és munkájára összpontosítva.[1] Ez nem volt új téma Waggoner számára, mivel már az 1888-as konferencia előtt is kifejtette nézeteit Krisztus természetéről. A Galata levél törvényéről és a két szövetségről alkotott nézeteihez hasonlóan Waggoner Krisztus (isteni és emberi) természetéről alkotott nézetei is sokkal többet jelentettek, mint egy másodlagos kérdés - ezek alapvető tanok voltak, amelyeket magas tudományos körökben kellett megvitatni. Waggoner úgy értette Krisztus természetét, hogy az szorosan kapcsolódik „Krisztus igazságához”, amely maga volt az alap, amelyre a hit általi megigazulás tana épült. Tulajdonképpen mind Jones, mind Waggoner számára _[276] a hit általi megigazulás valójában a hit általi megigazítás, a hit általi megszentelődés, a két szövetség és a Galata levél törvényének gyakorlati alkalmazása volt. Mindez azon alapult, ahogyan ők értették az ember természetét, a bűn természetét és Krisztus természetét. Ez a megértés, valamint a szentély megtisztításáról szóló igazság a végidő összefüggésében képezte azt az értékes üzenetet, amely „a harmadik angyal üzenete volt, a maga valóságában.”[2]

Krisztus isteni természete

Mielőtt megvizsgálnánk Jones és Waggoner nézeteit Krisztus istenségéről, meg kell értenünk, milyen álláspontot képviselt ebben a kérdésben az egyház több kulcsfontosságú alapítója addig az időpontig. A hetftnapi adventista egyház két fő alapítója Joseph Bates és James White eredetileg a Christian Connexion (Keresztény Kapcsolat) tagjai voltak, amely elutasította a Szentháromság tanát. James White ennek az egyháznak a felszentelt lelkésze volt. Amikor csatlakoztak az adventmozgalomhoz, ő és Bates továbbra is kitartottak a Keresztény Kapcsolat egyházban tanított szentháromságtagadó nézeteik mellett. Azonban nemcsak James White és Joseph Bates, hanem „más neves adventista is szentháromságtagadó volt, mint például J.H. Loughborough, R.F. Cottrell, J.N. Andrews és Uriah Smith.”[3] Sokan ezek közül ariánus vagy félariánus nézeteket vallottak Krisztusról. E nézetek klasszikus definíciói a következők:

„Arianizmus: Kr.u. 4. században Alexandriában kialakult tanítás. Nevét legjelentősebb képviselőjéről, Ariusról, az alexandriai presbiterről kapta. Az elmélet tagadja, hogy Jézus Krisztus egylényegű (görögül - homoousios) az Atyával; és a Fiút egy teremtett lény szintjére alacsonyítja, bár a földi lét előtt létezett. Az arianizmust a niceai zsinat (Kr.u. 325) elítélte.

A félarianizmus: A félariánusok megpróbáltak kompromisszumot kötni az ariánus és az ortodox nézet között Krisztus természetéről. A félariánusok elutasították az ariánus nézetet, hogy Krisztus teremtmény és természete nem azonos az Atya természetével (anomoisos - különböző), de nem fogadták el a niceai hitvallást sem, amely kijelentette, hogy Krisztus „egylényegű (homoousios) az Atyával”. A félariánusok úgy vélték, hogy Krisztus hasonló (homoious) az Atyához, vagy hasonló lényegű (homoiousios), de mégis alárendelt Neki.”[4]

Uriah Smith talán az egyik legismertebb támogatója a Krisztusról szóló arianizmus nézetnek. Például 1865-ben azt írta, hogy Krisztus „az első teremtett lény _[277], akinek létezése jóval minden más teremtett lény vagy dolog előtti időre nyúlik vissza”.[5] Bár az 1890-es évek második felében Smith és sok más alapító nézetei az istenség ortodoxabb felfogása felé mozdultak el, abban a korban és környezetben, amelyben Waggoner felnőtt, ez volt az uralkodó nézet.

Röviddel az 1882-es látomása után, amelyben Krisztus keresztjét látta, Waggoner kezdte megérteni annak a jelentőségét, hogy Krisztust Istennel egyenlőnek mutassa be. Megértette, hogy a Krisztusról alkotott helyes felfogásnak jelentős szerepe van nemcsak abban, hogy az ember hogyan érti meg az istenséget, hanem abban is, hogy hogyan érti meg Krisztus megváltási tervét és igazságát, amelyet az embernek hit által kell elnyernie:

„Folyamatosan és értelemmel szemlélni Krisztust úgy, ahogyan Ő van, tökéletes kereszténnyé változtatja az embert, mert »szemlélés által változunk el«. […] Mindaddig, amíg Jézusnak ez a »felmagasztalása« elsődlegesen az Ő keresztre feszítésére vonatkozik, többet foglal magában, mint egy történelmi tény. Ez azt jelenti, hogy Krisztust »kell felmagasztalnia« mindazoknak, akik hisznek Benne, mint megfeszített Megváltóban, akinek kegyelme és dicsősége elégséges a világ legnagyobb szükségletének betöltésére. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy Őneki, mint aki »Velünk az Isten« kell teljes szépségében és kimondhatatlan hatalmában »felmagasztaltatni«, hogy ez a varázslatos jelleme mindannyiunkat magához vonzzon. Lásd Jn 12:32 versét.”[6]

„E kutatással az a célunk, hogy Krisztust az Atyával egyenlő helyre tegyük, hogy az Ő megváltó erejét jobban értékelhessük.”[7]

Ellen White hasonló gondolatokat fogalmazott meg Krisztus istenségének helyes megértéséről. A prófétaság lelke 4. kötetében (1884) és A nagy küzdelem (1888) című könyvében Ellen White figyelmeztetett Krisztus isteni természete tagadásának veszélyeire, valamint az emberre gyakorolt hatásokra a megváltás tervének megértésével kapcsolatban:

„Egy másik veszélyes tévhit az a tanítás, amely tagadja Krisztus istenségét, azt állítva, hogy nem létezett, mielőtt erre a világra jött. […] Ez az elképzelés nem fenntartható a Szentírás legteljesebb kiforgatása nélkül. Ez nemcsak az embernek a megváltás művéről alkotott elképzelését alacsonyítja le, hanem aláássa a Bibliába, mint Isten kinyilatkoztatásába vetett hitét is. […] Egyetlen embernek sem lehet helyes felfogása Krisztus jelleméről és küldetéséről vagy Isten nagyszerű tervéről az ember megváltására vonatkozóan, aki ezt a hamis elképzelést vallja.”[8]

1884-ben és 1885-ben a The Signs of the Times néhány cikkében Waggoner írt Krisztus magas tisztéről, mint aki egyenlő Istennel. Hangsúlyozta azt a gondolatot, hogy Krisztus az Atyával egyenlő tiszteletet érdemel, és részese az Atya tulajdonságainak, beleértve azt is, hogy élete van önmagában, ezért Krisztust joggal illeti, hogy »Úrnak« szólítsuk. Mivel Waggoner Krisztusról alkotott felfogásáról már oly sok szó esett, tekintsük át néhány kijelentését:_[278]

„Ha csak egyvalaki jó, mégpedig Isten, és Krisztus jó, akkor Krisztus Isten kell legyen. Ez a kijelentés összhangban áll azzal, amit a próféta mondott Krisztusról: »Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!« (Ézsa 9:6)

Az Atya és a Fiú egy. (Jn 10:30) Mindketten méltók az imádatra. […] Nem feladatunk megmagyarázni az istenség titkát, és nem is várja el senki, hogy megértsük, de Krisztus megértette velünk, hogy Ő és az Atya egyek. […] Ez az egység tehát abban áll, hogy két különböző személy, de azonos gondolkodással, ugyanolyan célokkal és egyforma jellemvonással. Az Atya és a Fiú egyek voltak a föld teremtésénél, és egyek voltak az üdvösség tervének kigondolásában és megvalósításában.”[9]

„Igaz, hogy csak Istené a halhatatlanság. […] Ez egy olyan tulajdonság, amely egyedül Istent illeti meg. »De - kérdezheti valaki - Krisztus nem halhatatlan? Nem azt olvassuk az angyalokról, hogy nem halhatnak meg?« Igen; és megnyitjuk a Bibliát Jn 5:26 versnél, ahol Krisztus szavait olvassuk: »Mert, amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában.« Ezért Krisztus, mint Isten egyetlen Fia, részese az Ő tulajdonságainak, és élete van önmagában. Vagyis életet adhat másoknak.”[10]

„E téma további kutatása során meg fogjuk érteni, hogy a Bibliában az »Úr« kifejezés mind az Atyára, mind a Fiúra vonatkozik, és bár több helyen csak az egyikükre alkalmazza, mégis az egyik által véghezvitt cselekedetek egyben a másik által véghezvitt cselekedetek is. […] Jn 5:23 versből megtudjuk, »Hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, aki elküldte őt.« Következésképpen, ahol azt találjuk, hogy az Atya parancsol valamit, ott tudjuk, hogy a parancs teljesítése a Fiúnak is tiszteletet szerez, és a parancs figyelmen kívül hagyása ugyanolyan nagy sértés a Fiúnak, mint az Atyának. Az Atyával szembeni engedetlenség Krisztust is meggyalázza.”[11]

„[Jn 3:16 versét idézi] Mit tudunk meg ebből az igeversből? 1. Hogy olyan nagy volt az Isten szeretete a világ iránt, hogy elküldte Fiát a megmentésére. Megérthetünk valamit Isten Fia iránti szeretetéből, ha emlékszünk arra, hogy Krisztus »az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása«; hogy Ő »minden dolog örököse«, »aki által a világot is teremtette« (Zsid 1:2-3); és hogy »Ő benne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg« (Kol 2:9). Isten minden tulajdonságában végtelen, következésképpen a Fia iránti szeretete is végtelen. Mivel Fiát adta a világért, tudjuk, hogy milyen nagy a világ iránti szeretete. Végtelen szeretet!”[12]

Nem meglepő, hogy Waggoner ugyanezeket a fogalmakat mutatta be a hit általi megigazulásról szóló előadásaiban Minneapolisban. Az 1888-as konferenciát megelőzően a Review egyik cikke „Krisztus isteni természetét” is a „megvitatásra javasolt témák” _[279] között sorolta fel.[13] Waggonert egyre jobban foglalkoztatta ez a téma, amelyről gyakran írt és beszélt. William C. White beszámolt Waggoner egyik előadásáról, amelyben nyíltan kijelentette: „Hiszünk Krisztus istenségében. Ő teremtett mindent a mennyben és a földön.”[14]

Waggoner a minneapolisi konferenciát követő években is folytatta Krisztus istenségének hirdetését. A Signs-ban megjelent hat cikkből álló sorozatában külön is írt Krisztus isteni természetéről, válaszul egy könyvre, amelyet a metodisták adtak ki a szombatról. Mielőtt válaszolt volna a szombattal kapcsolatos kérdésekre, reagált „egy gondolatra, amelyet a könyv előszavának egyik mondata sugallt”. Azokról, akik a hetedik napot szombatként ünneplik, […] Dr. M.C. Briggs azt mondta: „Csak sajnálni tudjuk […], hogy ők […] tagadják Krisztus istenségét.” Waggoner hat teljes cikken keresztül, amelyeknek csak egy részét idézzük, igyekezett megmutatni, hogy ez az elképzelés teljesen hamis:

„De amikor Dr. M.C. Briggs azt állítja, hogy a hetftnapi adventisták tagadják Krisztus istenségét, tudjuk, hogy meggondolatlanul ír. Biztosak vagyunk benne, hogy ezt ő is tudja. Ezt az állítást gyakran hangoztatták olyan emberek, akik azt mondták magukról, hogy tudják, miről beszélnek, és sokan elhiszik. Most miattuk, valamint azok miatt, akik esetleg figyelnek a témára, kifejtjük az igazságot. Mi nem támasztunk alá egy konkrét elméletet, és ezért ahelyett, hogy kijelentéseket tennénk, egyszerűen idézzük Isten Igéjét, és elfogadjuk azt, amit mond.

Jn 1:1 […] Ebből a versből megtudjuk, hogy Krisztus Isten. Ha csak ez a szöveg állna rendelkezésünkre, akkor is elegendő lenne Krisztus istenségének megállapításához, mert az »istenség« szó azt jelenti: »Isten természete vagy lényege«. Azért hiszünk Krisztus istenségében, mert a Biblia kijelenti, hogy Krisztus Isten.

A Zsidókhoz írt levél írója Krisztusnak az angyaloknál kiválóbb voltáról tesz bizonyságot, mondván, hogy ez azért van, mert »különb nevet örökölt azoknál« (Zsid 1:4). Milyen nevet örökölt? Ő az „Erős Isten”. Isten egyszülött Fia joggal viseli ezt a nevet.”[15]

„Akkor mit akart mondani Jézus azzal, hogy: »Miért mondasz engem jónak? Nincs senki jó, csak egy, az Isten.« Meg akarta értetni a fiatalemberrel, hogy akit megszólított, az nem egy egyszerű ember, mint a rabbik, hanem Isten. Abszolút istenséget követelt magának, és mivel senki sem jó, csak Isten, azonosította magát Istennel. _[280] Ezt a kijelentést Pál apostol kijelentésével hozhatjuk összefüggésbe, aki azt mondta, hogy »Ő benne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg.« (Kol 2:9) […]

»Amely esztendőben meghala Uzziás király, látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben. […] Akkor mondék: Jaj nekem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát láták szemeim!« (Ézsa 6:1-5). Nem tudnánk azt, hogy kire vonatkozik ez a szöveg, ha maga a Megváltó nem mondta volna el nekünk. Jn 12:40-41 versekben Jézus saját Magára alkalmazva idézte Ézsa 6:10 szavait. Ezekből a szövegekből nemcsak arra van bizonyítékunk, hogy az ihletett írók Jézust Isten Fiának nevezték, hanem arra is, hogy Jézus maga is Istennek vallotta magát.”[16]

„Isten Fiaként Isten természetének részese kellett, hogy legyen. »Mert amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában.« (Jn 5:26) Az életben és halhatatlanságban részesülnek Isten hűséges követői, de csak Krisztus osztozik az Atyával az életet adó hatalomban. Neki »élete van önmagában«, ezért állandósítani tudja saját létét. […]

Krisztus istenségét az a tény is bizonyítja, hogy elfogadja az imádatot. Az angyalok mindig elutasították az imádatot és hódolatot. Az Atyáról azonban ezt olvassuk, amikor »behozza az ő elsőszülöttét a világba, így szól: És imádják őt az Istennek minden angyalai«. (Zsid 1:6) […] Ha Krisztus nem lenne Isten, ez bálványimádás lenne. […] Bármilyen rangban is legyen egy teremtett lény - állat, ember vagy angyal - annak a lénynek az imádata szigorúan tilos. Csak Istent szabad imádni, és mivel Krisztust lehet imádni, azt jelenti, hogy Krisztus Isten. Így nyilatkozik az igazság Szentírása. […] Fenntartva az Atya és a Fiú tökéletes egyenlőségét és azt a tényt, hogy Krisztus pontosan ugyanazzal a természettel rendelkezik, mint az Atya [...], egylényegű az Atyával, így Ő maga természeténél fogva Isten, és ezért »tetszett az Atyának, hogy Őbenne lakozzék az egész teljesség« (Kol 1:19).”[17]

„Ha megfigyelünk néhányat azok közül a cselekedetek közül, amelyeket Krisztus Istenként véghezvisz, felfedezzük, hogy ezek további bizonyítékai az Ő istenségének. […]

Elsősorban Isten teremtőként követel tiszteletet tőlünk. [...] Ezért, mivel Krisztust mindenkinek tisztelnie kell, ahogyan az Atyát tisztelik, ebből következik, hogy Őt, mint Teremtőt kell tisztelni. Így Pál apostol Rómabeliekhez írott levelében tett kijelentései szerint a látható teremtés Krisztus »örökkévaló hatalmának és istenségének« a bizonyítéka. […]

Kol 1:15–17 versei. A »minden teremtménynek előtte született« szavakban egyesek bizonyítékot találtak arra, hogy Krisztus maga is teremtett lény. Ez azonban nemcsak elhamarkodott következtetés, hanem egyenesen ellentétes magával a szöveggel. [...] Ahogy a Jel 3:14 versében olvassuk, _[281] Őbenne van a teremtés kezdete. A teremtés Őbenne létezett, úgymond kezdetleges formában, »Mert tetszett az Atyának, hogy Őbenne lakozzék az egész teljesség« (Kol 1:19). Nincs nyelvezet, amely jobban kifejezné Krisztus öröktől fogva létezését és teremtő hatalmát, mint a Kol 1:15–17 verseinek nyelvezete.

Ezért senki sem mondhatja, hogy Krisztus felmagasztalásával az a veszély fenyeget, hogy lealacsonyítjuk az Istenről alkotott eszméinket. Ez lehetetlen, mert minél magasabbak az eszményeink Krisztusról, annál magasabbaknak kell lenniük az Atyáról alkotott eszményeinknek is.”[18]

„Mindenkinek úgy kell tisztelnie a Fiút, ahogyan az Atyát tiszteli, nemcsak Teremtőként, hanem Törvényadóként is. […] Törvényeket csak az a hatalom adhat és hirdethet ki, amely mindenki számára biztosítani tudja a törvények betartatásának eszközeit. Most bizonyítsuk azt, hogy a törvény Krisztus által adatott, ahogyan az Ő igazsága is általa adatik. […]

Krisztus vezette ki Izrael fiait Egyiptomból és vitte be Kánaánba. [...] Az 1Kor 10:9 versben Pál apostol tehát világossá teszi, hogy ki ellen zúgolódtak: »Se Krisztust ne kísértsük, amint közülük kísértették némelyek, és elveszének a kígyók miatt.« Krisztus tehát Istenként vezette Izrael fiait, és ők ellene zúgolódtak.

A Zsid 3:5-11 versei ugyanezt tanítják nagyon világosan. A figyelmes olvasó megértheti, hogy Krisztus az, aki a Szentlélek szava által arra figyelmeztet bennünket, hogy ne utasítsuk el Őt, mint atyáink tették, akik negyven éven át kísértették Őt a pusztában.

Mivel Krisztus volt az, aki vezette a régi Izráelt Egyiptomból Kánaánba, ez azt jelenti, hogy Krisztus volt az Úr angyala, aki megjelent Mózesnek az égő csipkebokorban, és azt mondta: »Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákobnak Istene« […] (2Móz 3:6-8).

Ha valaki kifogásolja ezt a lehető legtermészetesebb következtetést azon az alapon, hogy az, aki itt beszél, aki így mutatkozik be, hogy »VAGYOK, AKI VAGYOK«, nem más, mint az önmagában létező - Jehova -, csak arra kell emlékeztetni, hogy az Atya »adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában« (Jn 5:26), és hogy Krisztus ugyanezt jelentette ki magáról, amikor azt mondta, hogy „mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8:58). Ezért a zsidók azt feltételezték, hogy istenkáromlást szól, és meg akarták kövezni. A próféta a lehető legvilágosabban Jehovának hívja őt a következő szövegrészben: »Íme, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok Dávidnak igaz magvat […] és ez lesz az ő neve, amellyel nevezik őt: Az Úr a mi igazságunk!« szó szerint: »Jehova a mi igazságunk!« (Jer 23:5-6) […].

2Móz 20:1-3 versei. A Szentírásnak ez a szakasza sínai-hegyi Törvényadónak nevezi Őt, aki kivezette Izrael gyermekeit Egyiptomból. Ha azt mondják, hogy az Atya nem választható el a Fiútól ebben a műben, akkor azt válaszoljuk, hogy _[282] pontosan erre akarunk rámutatni. Az Atya és a Fiú egyetlen cselekvésükben sem választhatók el egymástól, mert ők egyek. Azonban ahogyan a Fiú volt az, aki által minden teremtve lett, ugyanúgy Ő volt az, aki Jehova törvényét hirdette a népnek. Ezért Ő az isteni Ige. A Fiú kinyilatkoztatja az Atya akaratát, amely egyben az Ő akarata is.”[19]

„Tehát részletében és konkrétan bebizonyítottuk, hogy Krisztus az egész emberiség Törvényhozója. Következésképpen tisztelnünk kell Őt, mint Teremtőt, Törvényadót és Megváltót. Ezzel elérkeztünk mindazoknak a pontoknak a bátorító és vigasztaló részéhez, amelyeket korábban végigvettünk. [...]

Istenünk a mi Megváltónk is. Micsoda záloga az evangélium, »igen nagy és becses ígéretei« az Ő hűségének. Ennek a kis bolygónak a lakói megszegték a világegyetem nagy törvényét, és a Törvényadó önmagát adta, hogy megmentse e lázadókat. […]

Ha a Törvényhozó önmagát adta értünk, hogy megváltson minket megszegett törvénye megszegéséből, kérhettünk volna nagyobb biztosítékot arra, hogy mindvégig megmenti mindazokat, akik hozzá jönnek?”[20]

1890-ben Waggoner könyv formában rendezte ezeket a cikkeket, és kiadta Krisztus és az Ő igazsága címmel. Több fejezeten keresztül, akárcsak az 1889-es cikkeiben, kifejezetten Krisztus isteni természetével foglalkozott. Kijelölt célja egyértelmű volt: „E tanulmány célja, hogy bemutassa Krisztusnak az Atyával egyenlő igazságos helyzetét, hogy megváltó hatalmát jobban megérthessük.”[21] Itt csak néhány bekezdést fogunk bemutatni:

„Krisztus megkapta a legmagasabb előjogot, az ítélet előjogát. Őt ugyanaz a tisztelet illeti meg, amely Istennek jár, mert Ő Isten. A szeretett tanítvány így tett bizonyságot erről: »Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.« (Jn 1:1) A 14. versben arról olvasunk, hogy az isteni Ige nem más, mint Jézus Krisztus: »És az Ige testté lett és lakozék miközöttünk, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal. És láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét.«”[22]

„A Biblia sok helyen Istennek nevezi Krisztust. A zsoltáros ezt írta: »Az Istenek Istene, az Úr szól, és hívja a földet napkeltétől lenyugtáig. […] És az egek kijelentik az ő igazságát, mert maga Isten az, aki ítél«. (Zsolt 50:1-6) A következőkből tudhatjuk, hogy ez a bibliaszakasz Krisztusra utal: 1.) abból, amit már megtanultunk, nevezetesen, hogy a teljes ítélet a Fiúnak adatott, és 2.) a második eljövetelekor Ő elküldi angyalait, hogy összegyűjtsék »a választottakat a szélrózsa minden irányából, az ég egyik szélétől a másikig« (Mt 24:31).”[23]_[283]

„Krisztus »erős Istenként« fog eljönni. […] Ezek nem Ézsaiás szavai, hanem Isten Lelkének szavai. […] Ezt a nevet Krisztus nem valamilyen nagy teljesítményért kapta, hanem öröklés jogán illeti meg Őt. Krisztus nagyságáról és hatalmáról szólva a Zsidókhoz írt levél írója azt mondta, hogy »annyival kiválóbb az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt azoknál.« (Zsid 1:4) […] Krisztus az Atya »valóságának képmása«. (Zsid 1:3) […] Mint az önmagában létező Isten Fia, természeténél fogva rendelkezik az istenség minden tulajdonságával.”[24]

„Végül pedig olvassuk el Pál apostol ihletett szavait Jézus Krisztusról: »Mert tetszett az Atyának, hogy Őbenne lakozzék az egész teljesség«. (Kol 1:19) A következő fejezet leírja, hogy mi ez a Krisztusban lakozó teljesség: »Mert őbenne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg«. (Kol 2:9) Ez teljes és egyértelmű bizonysága annak a ténynek, hogy Krisztus természeténél fogva rendelkezik az istenség minden tulajdonságával. Krisztus istensége nagyon világossá fog válni, további tanulmányozásunk során.”[25]

„Zsid 1:8–10 versei. Itt megtudjuk, hogy az Atya Istenként szólítja meg a Fiút, és ezt mondja neki: »Te megalapítottad a földet; és az ég a te kezed munkája«. Ha maga az Atya megadja ezt a tiszteletet a Fiúnak, micsoda az ember, hogy megakadályozza Őt ebben? Ezzel be is fejezhetjük a közvetlen bizonyítást Krisztus istenségéről, illetve arról, hogy Ő minden dolog Teremtője.”[26]

„Krisztus teremtett lény? Mielőtt rátérnénk az ezekből az igazságokból levonható gyakorlati tanulságokra, valamennyit foglalkoznunk kell egy olyan vélekedéssel, amelyet sokan őszintén vallanak, akik szándékosan nem gyaláznák Krisztust, de az elképzelésükkel valójában tagadják istenségét. Ezen elképzelés szerint Krisztus egy teremtett lény, akit Isten jóakarata emelt jelenlegi tisztére. Aki ezt az elképzelést vallja, annak nem lehet helyes nézete arról a magasztos tisztéről, amit Krisztus valójában betölt.

A kérdéses felfogás egyetlen szöveg - a Jel 3:14 - félreértelmezésén alapul. […] Így a kijelentés, miszerint Krisztus az Isten teremtésének kezdete vagy fejedelme, azt jelenti, hogy Őbenne volt az egész teremtés kezdete; mert maga Krisztus kijelenti, hogy Ő az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és az utolsó.”[27]

„Krisztus »az Atya kebelében van«; természeténél fogva Isten lényegét és az életet hordozza magában. Őt jogosan hívják Jehovának, Önmagában létezőnek. A Jer 23:5-6 »igaz magnak« nevezi Őt, aki »bölcsen cselekszik és méltányosságot és igazságot cselekszik e földön«, »Jehova tsidekenu« név alatt lesz ismeretes, ami azt jelenti: - »Az Úr a mi igazságunk«.”[28] _[284]

Bár egyes olvasó azt gondolhatja, hogy mi túl messzire mentünk Waggoner Krisztus istenségéről alkotott nézetének bemutatásában, azok miatt szeretnénk ezt a témát teljesen világossá tenni, akik Waggonert azzal vádolták, hogy ariánus, és hisz abban, hogy „Krisztus teremtett Isten volt”.[29] Nincs szükség további megjegyzésekre, mert Waggoner cikkei önmagukért beszélnek.

Ellen White válasza

A Jonesnak és Waggonernek címzett egyik levelében, amelyet másfél évvel Minneapolis előtt írt, Ellen White írt az egyház szükségletéről, hogy felismerje Krisztus nagy megalázkodását, megértve nemcsak azt, hogy milyen mélyre ereszkedett - bűnös emberi természetet vett fel -, hanem megértve magas pozícióját is, amelyről Ő lejött - a Teremtő Isten magaslatáról jött le közénk. A következő három évben Ellen White újra és újra kifejezte pontosan ugyanazokat a gondolatokat az értékes üzenet kontextusában:

„»Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is.« Töltsétek meg elméteket Krisztus nagy megalázkodásának témájával, és szemléljétek isteni jellemét, a Magasságosnak fenségét és dicsőségét. Ő mindezektől megüresítette magát, és isteni természetét az emberi természetbe öltöztette. […] Akkor képesek leszünk megérteni az önmegtagadást, az önfeláldozást, amely csodálattal töltötte el az angyalokat. […] Ezután nézzünk a külső mögé! Kit fogunk látni? Az istenséget, az örökkévaló Isten Fiát ugyanolyan hatalmas, végtelenül felruházva a hatalom minden erőforrásával - és »olyan állapotban találtatott, mint ember«.”[30]

„Krisztus leereszkedett, hogy felvegye az emberi természetet, de a tudatlanság miatt az ember lealacsonyodott képességei képtelenek voltak megérteni és felismerni az Ő isteni természetét. Jézus nem mentesült attól, hogy meghatározza és megvédje isteni természetét, mivel az emberek értelme annyira beszűkült volt, hogy nem tudták felismerni az emberi megjelenése mögött rejtőző isteni természetét. Ahhoz, hogy tanításait meggyőzővé tegye, amikor a természetéről alkotott benyomások megakadályozták, hogy hasznos legyen, akkor kénytelen volt hivatkozni titokzatos isteni természetére, amely kedvezően befolyásolta az igazság átalakító hatalmát.”[31]

„Erőre van szükségünk, amely most ránk áradva komoly hitre és buzgalomra lelkesít bennünket. Akkor a Szentlélekkel megkeresztelkedve Krisztus képmása, a dicsőség reménysége fog bennünk kialakulni. Utána Krisztust fogjuk bemutatni hitünk és szeretetünk isteni céljaként. _[285] Krisztusról fogunk beszélni, imádkozni fogunk Krisztushoz. Dicsérni fogjuk az Ő szent nevét. Bemutatjuk az embereknek az Ő csodáit, önmegtagadását, önfeláldozását, szenvedéseit, keresztre feszítését, feltámadását és diadalmas mennybemenetelét. Ezek az evangélium ihletett témái, amelyeknek minden szívben szeretetet és erős buzgalmat kell ébreszteniük.”[32]

„Korunk népszerű tanításai nem képesek helyesen képviselni Jézust. Megváltónk az Atyát mutatta be. Eloszlatta a sűrű sötétséget, amely eltakarta Isten trónját, a gonosz árnyékot, amelyet Sátán vetett, hogy elrejtse Istent, és megakadályozza, hogy az emberek megismerjék Őt. Krisztus feltárja Isten trónját, és kinyilatkoztatja az Atyát a világnak, mint világosság és szeretet. Az a tény, hogy isteni természetét emberi természetbe öltöztette, olyan tiszta világosságban mutatja ezt a szeretetet, hogy az emberek felfoghatják azt. […] Miért nem ragadjuk meg hit által isteni természetét? Ez kiváltságunk. A hívő ember számára minden lehetséges.”[33]

„Krisztusban egyesült az isteni és az emberi természet. Az isteni természet nem alacsonyodott emberivé; az isteni természet megtartotta helyét, de az isteni természettel egyesülve az emberi természet kiállta a pusztában a kísértés legkeményebb próbáját. […] Az ember az isteni természet részévé válhat. Minden ember a menny segítségét hívhatja a kísértés idején. Krisztus azért jött, hogy kinyilatkoztassa hatalma forrását, hogy az ember soha ne hagyatkozhasson tehetetlen emberi képességeire.”[34]

Ellen White csak örülni tudott, amikor hallgatta a Krisztusról szóló üzenetet. 1890-ben, amikor a Jones és Waggoner által hirdetett üzenet lényegéről beszélt, Ellen White kijelentette: „isteni pecsétet viselő üzenet érkezett Isten népéhez. […] Az istenség teljessége Jézus Krisztusban a maga szépségében került elénk.”[35] Néhány évvel később, amikor összefoglalta az Úr által küldött 1888-as üzenetet, ugyanerről a témáról írt, mint az értékes üzenet egyik lényeges része:

„Az Úr nagy kegyelméből igen értékes üzenetet küldött népének Waggoner és Jones testvérek által. […] Sokan szem elől veszítették Jézust. Arra volt szükségük, hogy tekintetüket az Ő isteni személyére, érdemeire és az emberi család iránti változatlan szeretetére fordítsák. Minden hatalom az Ő kezébe adatott, hogy gazdag ajándékokat adhasson az embereknek, megosztva a magatehetetlen emberek között az Ő igazságának felbecsülhetetlen értékű ajándékát. Ezt az üzenetet parancsolta Isten, hogy hirdessük a világnak. Ez a harmadik angyal üzenete, amelyet hangos szóval kell hirdetni, és amelyet az Ő Lelkének nagymértékű kiáradása kell, hogy kísérjen.”[36] _[286]

Az egyszülött Fiú

Amikor Waggoner meghaladta az egyház - Krisztus isteni természetéről szóló - megszokott ariánus és félariánus értelmezését, volt néhány alkalom, amikor kevésbé kidolgozott kifejezésekkel fejezte ki gondolatait, mint a későbbi években, amikor Ellen White magyarázó nyilatkozatai meghatározóbb szerepet kaptak. Waggoner egyik ilyen kijelentése a Signs 1889-es cikksorozatában, a másik pedig 1890 elején jelent meg, ugyanerről a témáról szóló könyvében - Krisztus és az Ő igazsága - található. Későbbi publikációiban Waggoner egyik kijelentését sem ismételte meg ezek közül:

„Egyeseknek nehézséget okoz Krisztus Jn 14:28 versében tett kijelentése: »Az Atya nagyobb nálam« összeegyeztetése azzal a gondolattal, hogy Ő Isten, és jogosult az imádatra. Sőt, egyesek állítják, hogy ez a bibliavers elegendő ahhoz, hogy megdöntsék Krisztus istenségéről szóló gondolatát, de ha ezt megengftnénk, akkor hamar bebizonyosodna, hogy a Bibliával, sőt még Krisztus saját szavaival is ellentétben áll, aki nyomatékosan kijelentette - mint láttuk - hogy Ő Isten. Két érv létezik, amely elegendő ahhoz, hogy megértsük Krisztus kijelentését a Jn 14:28 versben. Az egyik az, hogy Krisztus Isten Fia. Bár mindkettőjüknek ugyanaz a természete, időrend szempontjából az Atya az első. Azért is nagyobb, mert neki nincs kezdete, míg Krisztus személyének volt kezdete. Ezért az állítás nyilvánvalóan igaz abból a szempontból, hogy Krisztus milyen állapotot fogadott el. »Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén« (Fil 2:7), »aki egy kevés időre kisebbé tétetett az angyaloknál« (Zsid 2:9). Ahhoz, hogy megváltsa az embereket, oda kellett jönnie, ahol azok voltak. Nem isteni természetét, hanem dicsőségét tette le, és isteni természetére emberi természetet öltött. Következésképpen kijelentése, hogy: »az Atya nagyobb nálam« teljesen összhangban van azzal a kijelentéssel, amelyet Ő maga, valamint mindazok tettek, akik írtak róla, hogy Ő Isten volt és mindig is Isteni személy volt.”[37]

„A Szentírás szerint Krisztus »az Atya egyszülött Fia«. Ő született, nem teremtmény. Hogy mikor született, az egyszerűen nem a mi dolgunk, hogy kérdezzük, mert a választ úgysem foghatnánk fel. Mikeás próféta a következő szavakkal közli velünk mindazt, amit erről a témáról tudhatunk: »De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó az Izraelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van.« (Mik 5:2) Volt egy időpont, amikor Krisztus Istentől, az Atya kebeléből jött (Jn 8:42; 1:18), de ez az idő olyan messze volt az örökkévalóság napjaiban, hogy a korlátozott elme számára gyakorlatilag kezdet nélküli.”[38] _[287]

Ellen White egyik ilyen kijelentést sem kritizálta. És miért is tette volna? A klasszikus meghatározás szerint Waggoner nem volt sem ariánus, sem félariánus.[39] Ő már akkor ezeket a nézeteket vallotta az istenségről, amelyek meghaladták az egyházalapítók megértését, és abban az időben Waggonert nem segítették Ellen White későbbi tisztázó kijelentései. Figyeljük meg, hogy a modern írók ezt hogyan ismerték fel:

„Waggoner tette az első kompetens kísérletet arra, hogy tágabb és átfogóbb nézetet mutasson be Krisztusról, mint aki az istenség teljességével bír, és ez a kísérlet elegendő alapot jelentett a hit általi megigazulás témához.

Sajnos Dr. Waggoner helyzete nehezebb volt, mert Ellen White akkoriban még nem tette meg a legmeggyőzőbb kijelentéseit Krisztus öröktől fogva létezéséről és teljes istenségéről. 1888-ban Waggoner úttörője volt Ellen White számos későbbi kijelentésének.”[40]

„Jézus istenségének témája az 1888-as konferencia napirendjén szerepelt. Ezen a konferencián [...] E.J. Waggoner elutasította az egyházban megmaradt utolsó félariánus érveket, és végül lefektette a Jézus Krisztus teljes és hiánytalan istenségének alátámasztásához szükséges bibliai fundamentumot. […]

Mindketten [Jones és Waggoner] nyomot hagytak az adventista egyház történelmében a hit általi megigazulásról szóló előadásaikkal. Waggoner számára a témát csak a krisztológia szemüvegén keresztül lehetett megérteni. […]

Abban az időben egyes egyházi vezetők még mindig félariánus, vagy adopcionista nézeteket vallottak Krisztus isteni természetéről, ezért volt jelentősége annak a kérdésnek, amelyet Waggoner feltett, amikor a témával foglalkozott: »Krisztus Isten?«

Waggoner kitartott amellett, hogy Krisztus természeténél fogva egylényegű az Atyával és élete van önmagában. Kétségtelen, hogy ez újdonság volt a minneapolisi konferencia néhány küldöttje számára. Krisztus isteni természetével kapcsolatos álláspontja valószínűleg részben annak tudható be, hogy a küldöttek közül sokan ellenezték a hit általi megigazulás üzenetét.

Waggoner hozzájárulása ebben a kérdésben, valamint Krisztus emberi természetének megértésében meghatározó volt. Froom készségesen elismeri ezt: „1888-ban Waggoner volt az úttörője - el nem ismert érdemekkel - számos későbbi [Ellen White] kijelentésnek, nemcsak Krisztus öröktől fogva való létezéséről, hanem Krisztus önmagában létezéséről, végtelenségéről, egyenlőségéről az Atyával és mindenhatóságáról is.”

Miután meghallgatta Waggonert, maga Ellen White ezt mondta, hogy »az istenség teljessége Jézus Krisztusban egész szépségében lett bemutatva közöttünk«. _[288] Ellen White számára ez bizonyíték volt, hogy Isten munkálkodik közöttük. Waggoner értelmezése nagyrészt teológiai bizonyítása volt annak, amit addig Ellen White mindig is hitt és hirdetett írásaiban.”[41]

1890 tavaszára úgy tűnik, hogy Waggoner meghaladta korábbi nézetét, kijelentve: „Jézus Krisztus közbenjárása és engesztelése által, aki örökkévalóságtól fogva Isten, aki testet öltött, és kereszthalálával bűnért való áldozattá lett, engesztelést szerzett a bűnért, és feltámadása után felment a mennybe, ahol az Atya jobbján ül, hogy közbenjárjon népéért. Egy ilyen vallás teljes jellege és értéke a bűntől való megváltás természetfeletti tervében áll.”[42] Még nyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Ellen White megfogalmazza a jól ismert kijelentést: „Krisztusban eredeti, nem kölcsönzött, nem származtatott élet van. »Akié a Fiú, azé az élet.« (1Jn 5:12) Krisztus istensége a hívő ember biztosítéka az örök életre.”[43] Milyen szomorú, hogy napjainkban egyesek teljesen elferdítették Waggoner álláspontját ebben a témában.[44]

Krisztus emberi természete

Jones és Waggoner nemcsak Krisztus isteni természetét emelték magasra, hanem felmagasztalták Őt azzal is, hogy bemutatták azt a mélységet, ahová Krisztus leereszkedett, hogy megváltsa az embert.[45] 1884-ben Waggoner a Signs című folyóiratban több cikkben véglegesítette Krisztus emberi természetéről vallott nézeteit. Úgy írta le Krisztust, mint aki „magára vette a mi természetünket (Zsid 2:16-17), és akire »az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté«. (Ézsa 53:6) Ahhoz, hogy megmentsen minket, le kellett ereszkftnie oda, ahol mi voltunk, vagyis, az elveszett bűnös helyét kellett elfoglalnia.”[46] Waggoner egyértelműen kijelentette, hogy „Jézusnak »mindenestől fogva hasonlóvá kellett lennie az atyafiakhoz«, és hogy ez nem egyszerűen a külső, fizikai megjelenést jelenti, hanem a bűnt hordozta, mint mi.”[47] Elmagyarázta, hogy Jézusnak „pont ugyanabba a helyzetbe kellett kerülnie, mint amiben voltak azok, akiket meg akart menteni”. Ezért „úgy viselte a világ bűneit, mintha azok a sajátjai lettek volna”. Azt a helyzetet, amelyet Krisztus elfoglalt, a Gal 4:4 vers szavaival lehet a legjobban leírni: „a törvény alatt lett”. Waggoner nemcsak azt vallotta, hogy Krisztus alá volt vetve az erkölcsi törvénynek, hanem azt is, hogy saját elhatározásából alávetette magát a törvény kárhoztatásának, ahogyan minden bűnösnek alá kellett vetnie magát, „a törvény áthágása miatt”. Ez a tény nem tette Krisztust bűnössé, mert „a bűnök, amelyeket viselt, nem az övéi, hanem a mieink voltak”.[48]_[289]

1886-ban Waggoner ismét kifejtette a „törvény alatt” kifejezés értelmezését a Galata levélről szóló cikksorozatában: „Teljes mértékben bebizonyosodott, hogy a »törvény alatt« kifejezés általánosan a bűnös állapotot, következésképpen az ítélet alatti állapotot jelenti”.[49] G.I. Butler A törvény a Galata levélben című könyvével válaszolt Waggoner cikkeire. Mivel úgy vélte, hogy a Gal 4:4 csak a ceremoniális törvényről szól, amelynek Krisztus alávetette magát, Butler „teljesen képtelennek” ítélte Waggoner magyarázatát a „törvény alatt” kifejezésről.[50] 1887 elején Waggoner válaszolt Butler könyvére Az evangélium a Galata levélben című könyvével. Közvetlenül arra utalt, hogy Krisztus „a törvény alatt” volt, és rámutatott az Ő emberi természetével való összefüggésre:

„Ezek a bibliaszövegek (Gal 4:4; Jn 1:1; Fil 2:5-7; Zsid 2:9) arra mutatnak, hogy Krisztus magára öltötte az emberi természetet, és következésképpen alávetett volt a halálnak. Azzal a céllal jött a földre, hogy meghaljon, és ennek következtében földi élete kezdetétől fogva ugyanolyan helyzetben volt, mint azok, akikért meghalt, hogy megmentse őket.

Most olvassuk el a Róm 1:3 versét: Isten evangéliuma szól az »ő Fiáról, aki Dávid magvából lett test szerint«. Milyen volt Dávid természete »test szerint«? Bűnös test, nemde? Dávid azt mondta: »Íme én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám«. (Zsolt 51:7) Ne döbbenjetek meg és ne rémüljetek meg, mert nem azt állítom, hogy Krisztus bűnös volt! [...]”[51]

„Az egyik legbátorítóbb tény a Bibliában az a tudat, hogy Krisztus magára öltötte az emberi természetet, hogy ősei »test szerint« bűnösök voltak. Amikor elolvassuk a Krisztus őseinek életéről szóló beszámolót, és látjuk, hogy ugyanolyan gyengeségeik és szenvedélyeik voltak, mint nekünk, akkor megértjük, hogy egyetlen ember sem mentegetheti bűnös tetteit az örökölt tulajdonságaira hivatkozva. Ha Krisztus nem lett volna mindenben hasonlóvá testvéreihez, akkor bűntelen élete nem lenne bátorítás számunkra.”[52]

Waggonernek ezt az 1887-ben írt válaszát csak az 1888-as konferencia előtt tették közzé. 1888 nyarán, amikor az Oaklandtól keletre fekvő hegyekben tartott táborban vettek részt, Jones és Waggoner „néhány napot töltöttek bibliatanulmányozással az összes lelkésszel együtt, aki csak részt tudott venni” Kaliforniából. William C. White beszámolt arról, hogy tanulmányozták „Butler nézeteit a Galata levél törvényéről és más, azzal kapcsolatos témát. Ezt követően Waggoner testvér felolvasott egy keveset abból a kéziratból, amelyet Butler testvér röpiratára válaszul készített. […] Tanulmányunk végén Waggoner testvér megkérdezte tőlünk, hogy helyes lenne-e _[290] kiadni kéziratát és szétosztani a küldöttek között a következő konferencián, [1888] ahogyan Butler testvér is tette. Úgy gondoltuk, hogy ez helyes lenne, és arra bátorítottuk, hogy nyomtasson ötszáz példányt.”[53]

William C. White jegyzeteket készített Waggoner június 26-ai előadásán. White feljegyzései szerint Waggoner előadásának nagy részében azokról az eltérő nézőpontokról beszélt, ahogyan ő és Butler látták azt, hogy Krisztus „a törvény alatt” volt.[54] Éppen ez volt az a pont, amelyben Waggoner világosan kifejtette a Krisztus emberi természetéről vallott nézeteit a Butlernek adott válaszában, ahogyan azt fentebb idéztük.

Az 1888-as konferencián Waggoner nemcsak válaszát osztotta szét az összes küldöttnek, hanem előadásában Krisztus emberi természetéről is beszélt. Bár előadásainak középpontjában nem ez a gondolat állt, mégis ez volt az alapja a hit általi megigazulásról és Krisztus igazságáról alkotott nézetének.

A minneapolisi konferencián William C. White ugyanabba a jegyzetfüzetbe írt, amit a június 26-ai táborban használt, és ebben lejegyezte Waggoner október 17-ei előadását a „törvény alatt” kifejezés témájáról és meghatározásáról.[55] Waggoner előadásait felesége is rögzítette gyorsírással, és nem sokkal azután, hogy 1889 elején hazaértek Oaklandba, ezek a jegyzetek a Signs-ban megjelent cikksorozat alapjául szolgáltak. Ezek a cikkek, amelyek Krisztus isteni és emberi természetéről szóltak, később bekerültek az 1890-ben megjelent Krisztus és az Ő igazsága című könyvébe.[56] Mielőtt azonban elmélyftnénk ezekben a cikkekben, el kell olvasnunk, hogy mit mondott Ellen White erről a témáról.

Egy sajnálatosan elhanyagolt téma

 Közvetlenül az 1888-as konferencia előtt Ellen White írt egy cikket a Review and Herald-ba „A lelkész munkája” címmel, amelyben arra buzdította a lelkipásztorokat, hogy kerüljék el a kisebb jelentőségű kérdésekről szóló nyilvános vitákat, „a szavakon való haszontalan vitatkozást”. Figyelmeztette őket, hogy „a nem igazán fontos kérdésekben [...] nem szabadna véleményt nyilvánosan kinyilvánítani és megvitatni, […] hanem csendben és vitatkozás nélkül kell megbeszélni. „Krisztus visszatéréséig nem fogjuk teljesen megérteni” a Biblia összes titkát. _[291] És mivel sok olyan dolog van, „amit az emberi elme nem tud megérteni”, sokkal jobb, ha „minden kisebb véleménykülönbséget elrejtünk, ahelyett, hogy előhozzuk őket, hogy viták tárgyává váljanak”. „Az üdvösség, Krisztus közeli eljövetele és Isten parancsolatainak nagy igazságaiban [...] találhatunk elegendő gondolkodási témát [...] a teljes figyelem lekötésére.” Sőt, Krisztus leereszkedése a bukott ember megmentése érdekében egy olyan téma volt, amelyre Ellen White úgy érezte, hogy nagyobb hangsúlyt kell fektetnie:

„Mi az evangélium szolgáinak feladata? Az, hogy az igazság igéjét helyesen hirdessék. Nem egy új evangéliumot kell kitalálniuk, hanem a már rájuk bízott evangéliumot kell megosztaniuk másokkal. […] Vannak sajnálatos módon elhanyagolt témák, amelyekre nagyobb hangsúlyt kellene fektetni. Üzenetünk fő része Jézus Krisztus küldetése és élete kellene, hogy legyen. Hangsúlyozzuk Krisztus megalázkodását, önmegtagadását, szelídségét és szerénységét, hogy a büszke és önző szívek meglássák a különbséget maguk és az isteni példaképük között, és megalázkodjanak. Mutassátok meg nekik, hogy Jézus leereszkedett, hogy megmentse a bukott embert! Mutassátok meg nekik, hogy a Kezesüknek emberi természetet kellett felvennie, és hordoznia kellett Atyja átkának sötétségén és borzalmán keresztül, mert az ember megszegte az Ő törvényét. A megváltó olyan állapotban volt, mint az ember. Írjátok le - ha az emberi szó képes rá - Isten Fiának megalázkodását, és ne gondoljátok, hogy elértétek a csúcspontot, amikor látjátok Őt, hogy a világosság és dicsőség trónját, amelyet az Atyánál bírt, az emberi természettel cseréli fel. A mennyből a földre jött, és amíg itt volt, hordozta Isten átkát, mint Kezes az elesett emberi fajért.”[57]

Ellen White írásaiban szó szerint tucatnyi alkalommal teszi világossá, hogy ahhoz, hogy az ember kezese legyen, Krisztusnak a bukott ember természetét kellett magára vennie: „Hogy bebizonyítsa Sátán állításainak hamisságát, szükséges volt, hogy Krisztus felvegye a mi bukott természetünket. [...] Krisztus tehát az ember képviselője és kezese lett.”[58] „Az ember helyettesének és kezesének emberi természettel kellett rendelkeznie, kapcsolódnia kellett az emberi családhoz, amelyet képvisel; Isten követeként az isteni természettel kellett rendelkeznie, és kapcsolódnia kellett a Végtelenhez.”[59] „Az ember helyetteseként és kezeseként Krisztus csak úgy hordozhatta a bukott világ bűnterhét, hogy bűntelen életet élt, miközben az emberiség természetét öltötte magára.”[60] Sőt, Krisztus emberi természetben olyan igaz életet élt, amelynek az ember most részesévé válhat: „A mennybe jutáshoz fűzött reményeink középpontjában egyedül Krisztusnak _[292] kell állnia, mert Ő a mi helyettesünk és kezesünk. […] A legjobb erőfeszítések, amelyeket az ember a saját erejéből képes megtenni, értéktelenek ahhoz, hogy megfeleljenek a szent és igaz törvénynek, amelyet megszegett; a Krisztusba vetett hit által viszont igényt tarthatunk az Isten Fiának mindenre elegendő igazságára. Krisztus emberi természetében teljesítette a törvény követelményeit. […] Az igaz hit magáévá teszi Krisztus igazságát, és Krisztussal együtt a bűnös győzedelmeskedik.”[61]

Ellen White megértése szerint Krisztus emberi természete központi szerepet játszott az ember üdvösségének és helyreállításának tervében. Ezért amikor 1888 szeptemberében írt a gyülekezetnek, nem úgy látta Krisztus természetének témáját, mint amely „nem igazán fontos”, hanem mint amelyet „sajnos elhanyagoltak”.[62] Ez nem egy mellékes kérdés volt, hanem része az „evangéliumnak, amely már rá lett bízva” Isten szolgáira. Nem csoda tehát, hogy amikor Ellen White meghallgatta Waggoner előadásait a minneapolisi összejöveteleken, „szíve minden rezdülésével áment mondott”.[63]

lentette, hogy „a harmadik angyal hangos kiáltása már elkezdődött Krisztus igazságának kinyilatkoztatásával. […] Ez az angyal világosságának kezdete volt, aki dicsőségével betölti az egész földet.”[64] Amikor 1895-ben megírta a Jones és Waggoner testvérek által küldött legdrágább üzenetről szóló jól ismert nyilatkozatát, akkor a tanításuk leírását is belefoglalta, amelyet Krisztus isteni és emberi természetének összefüggésében mutatott be: „Ennek az üzenetnek az volt a célja, hogy felhívja az emberek figyelmét a felemeltetett Megváltóra, mint az egész világ bűneiért hozott áldozatra. Az üzenet bemutatta az isteni Kezesbe vetett hit általi megigazulást, és hívja az embereket, hogy fogadják el Krisztus igazságát, amely az Isten összes parancsa iránti engedelmességben nyilvánul meg. Sokan szem elől veszítették Jézust. Nekik arra volt szükségük, hogy tekintetüket az isteni Személyre fordítsák.”[65]

Azonban nem mindenki akarta meghallani, amit Waggoner a minneapolisi konferencián mondott. Sokan találtak kifogásokat, miért nehéz elfogadniuk az Isten által küldött üzenetet. 1888. október 22-én, alig három nappal azután, hogy Waggoner elmagyarázta, mit értett azon, hogy „Krisztus a törvény alatt lett” - pontosan az a téma, amelyet Krisztus emberi természetének bemutatására használt - Ellen White a „keresztény tapasztalat fejlődéséről” beszélt a küldötteknek. _[293]

„Tehát azt szeretnénk bemutatni nektek, hogyan tudtok fejlődni a lelki életben. Sok kifogást hallunk: »Nem tudom ezt vagy azt megvalósítani«. Mit értetek ez vagy az alatt? Azt gondoljátok, hogy a Golgotán nem egy tökéletes áldozat lett bemutatva az elesett emberi fajért, hogy nem kapunk elég erőt és kegyelmet ahhoz, hogy megszabaduljunk a természetes hibáinktól és hajlamainktól, és hogy nem kaptunk tökéletes Megváltót üdvösségünkre? Vagy Istent akarjátok hibáztatni? Nos, azt mondjátok, hogy az Ádám bűne miatt vagyunk így. Utána azt mondjátok: »Nem vagyok vétkes Ádám bűnéért és bukásáért. Ezek a természetes hajlamok itt vannak bennem, és nem vagyok hibáztatható, mert e hajlamok alapján cselekszem.« Rendben, akkor kit hibáztassunk? Talán Istent? Miért volt a Sátánnak ilyen hatalma az emberi természet felett? A menny Istenét vádoljátok ilyenkor, és ha akarjátok, Ő lehetőséget biztosít majd nektek arra, hogy bevádoljátok Őt. Amikor az ítélőszéke elé álltok majd, akkor Ő is fel fogja hozni ellenetek a vádjait.

Isten így kérlel: »Ismerem az összes gonoszságot és kísértést, amely ostromol benneteket. Azért küldtem Fiamat világotokba, hogy kijelentse előttetek hatalmamat, erősségemet; hogy kinyilvánítsa nektek, hogy Isten vagyok, és segítelek benneteket teljesen megszabadulni az ellenség hatalmától. Esélyt adok, hogy visszanyerjétek Isten erkölcsi képmását«. [...]

Isten elfogadja Krisztust a mi Helyettesünkként. Magára vette az emberi természetet, és megvívta azokat a küzdelmeket, amelyeknek az emberi természet ki van téve. Közvetlen kapcsolatban állt Istennel, és így vívta meg csatáit Sátán ellen.”[66]

Nyilvánvaló, hogy Ellen White-nak szembe kellett néznie egy olyan lelkülettel, amely megpróbált mentséget találni a kísértés engedésének. Erre a hozzáállásra az volt a válasza, hogy Krisztus a „tökéletes Megváltó”, és hogy Ő ismeri az „összes gonoszságot és kísértést”, amellyel az emberi természet küzd, és „megvívta azokat a csatákat, amelyeknek az emberi természet ki van téve”. Ez az igazság tette lehetővé az ember számára a győzelmet. A testvéreknek nem volt világos képe Krisztusról, mint helyettesükről és kezesükről, Jones és Waggoner üzenete pedig a lényegre tapintott, leleplezve tudatlanságukat. Ezért sok testvér negatívan reagált az üzenetükre. Az a meggyőződés, hogy Krisztusnak nem lehetett ugyanolyan természete, mint az embernek, mert akkor kísértésbe esett volna, könnyen tiltakozásra késztethet valakit, azt állítva, hogy Waggoner túlságosan lealacsonyította Krisztust. Sajnos Waggoner kezdeti reakciója az ilyen vádakra csak tovább rontott a helyzeten. Egyesek a kezdeti reakcióját ürügyként használták fel arra, hogy továbbra is elutasítsák az igen értékes üzenetet. _[294]

„Krisztus nem vétkezhetett volna”

A minneapolisi konferenciáról való hazatérése után nem sokkal a Signs publikálta Waggoner Krisztus isteni és emberi természetéről szóló cikkeit. Az első cikke január 21-én jelent meg A testben megjelent Isten címmel. Ebben Waggoner azt állította, hogy „egy kis odafigyelés elegendő lenne ahhoz, hogy bárki megérthesse, ha Krisztus az emberhez hasonlóvá lett, akkor ahhoz, hogy elszenvedhesse a halált, a bűnös emberhez kellett hasonlóvá válnia, mert egyedül a bűn okoz halált”. A továbbiakban kijelentette, hogy „elég egy rövid pillantást vetni Dávid elődjeire és utódjaira annak megértéséhez, hogy az a nemzetségvonal, amelyből Krisztus származott, az emberiség összes gyengeségét hordozta”. Waggoner elismerte, hogy „lehetetlen megértenünk, hogyan volt ez lehetséges, és több mint haszontalan ezen spekulálni. Mindössze annyit tehetünk, hogy elfogadjuk a tényeket úgy, ahogyan azok a Bibliában szerepelnek.”[67] Ezeket a tényeket Waggoner világosan bemutatta:

„Sőt, azt a tényt, hogy Krisztus nem egy bűntelen lény, hanem a bűnös ember testét vette magára, vagyis a test, amelyet magára vett, rendelkezett mindazokkal a gyengeségekkel és bűnös hajlamokkal, melyeket a bukott emberi természet hordoz, pontosan azok a szavak mutatják, amelyeken ez a cikk alapul. Ő »a Dávid magvából lett test szerint«. Dávid az emberi természet minden szenvedélyével rendelkezett. [...]

Ha mindenben hasonlóvá lett testvéreihez, akkor viselnie kellett testvérei minden gyengeségét és szenvedélyét. Csak így tudott segíteni nekik. Ezért emberré kellett lennie, nemcsak azért, hogy meghaljon, hanem azért is, hogy a szenvedőkkel együtt érezze azokat az ádáz kísértéseket, amelyeket Sátán a test gyengeségén keresztül kelt, és segíteni tudjon nekik. […]

Az a tény, hogy Krisztusnak a törvény alatt kellett megszületnie, szükségszerű következménye volt annak, hogy asszonytól született, magára vette Ábrahám természetét, és »Dávid magvából lett« »a bűn testének hasonlatosságában«. Az emberi természet bűnös, és Isten törvénye minden bűnt elítél. Nem azt mondjuk, hogy az emberek közvetlenül a törvény által elítélve születnek a világra, mert csecsemőkorukban még nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között, és nem képesek sem jót, sem rosszat tenni, hanem bűnös hajlamokkal születnek, melyeket őseiktől örököltek. Amikor Krisztus a világra jött, alá volt vetve mindazoknak a körülményeknek, amiknek a többi gyermek is alá van vetve.”[68]

Cikke végén Waggoner kitért az emberekben felmerülő félelmekre, hogy tanításával túlságosan lealacsonyítja Krisztust. _[295] Mivel a minneapolisi vita még frissen élt a fejében, könnyen lehet, hogy Waggoner ezzel próbálta megvédeni magát minden olyan vádtól, hogy Krisztust bűnösnek állítja be, akinek megváltóra van szüksége:

„A cikket idáig olvasva azonban egyesek azt gondolhatják, hogy lealacsonyítjuk Krisztus jellemét azzal, hogy a bűnös ember szintjére süllyesztjük Őt. Éppen ellenkezőleg, mi egyszerűen áldott Megváltónk »isteni erejét« magasztaljuk, aki önként leereszkedett a bűnös ember szintjére, hogy az embert felemelje az Ő teljes tisztaságának szintjére, amelyet a legkedvezőtlenebb körülmények között is megőrzött. »Isten Krisztusban volt«, ezért nem vétkezhetett. Emberi természete eltakarta az isteni természetét, amely több mint képes volt arra, hogy sikeresen ellenálljon a test bűnös szenvedélyeinek. Egész életében küzdelem folyt. Emberi természete a minden igazság ellenségének késztetésére bűnre hajlott, de isteni természete egyetlen pillanatig sem nyilvánított gonosz vágyat, és isteni ereje egyetlen pillanatra sem ingott meg. Miután a testben elszenvedte mindazt, amit ember csak elszenvedhet, visszatért az Atya trónjára, ugyanolyan makulátlanul, mint amilyen volt, amikor elhagyta a dicsőség udvarát. Amikor a sírban feküdt, a halál hatalma alatt, »lehetetlen volt, hogy a halál őt fogva tartsa«, mert a benne lakozó isteni természetnek lehetetlen volt, hogy vétkezzen.

»Nos - mondják majd egyesek -, nem látok ebben az egészben semmi vigasztalót. Isten Fia nem vétkezhetett, de nekem nincs ilyen hatalmam.« Miért nincs? Megkaphatod, ha akarod. Ugyanaz az erő, amely képessé tette Krisztust arra, hogy ellenálljon minden kísértésnek, miközben »maga is körül van véve gyarlósággal«, képessé tesz bennünket is ugyanerre. Krisztus nem vétkezhetett, mert Ő Isten megnyilatkozása volt.”[69]

Waggoner így próbálta megvédeni magát a Krisztus emberi természetével kapcsolatos hamis vádaktól. Úgy gondolta, hogy nem alacsonyítja le Krisztust, mert Krisztus isteni természete miatt „nem vétkezhetett”, és ez a hatalom most már rendelkezésére áll minden embernek.

Ellen White világossá teszi a dolgokat

Egy évvel később Waggoner az 1890-es Battle Creek-i lelkészértekezlet hallgatóinak beszélt Krisztus természetéről Ézsaiás könyve alapján. Ugyanezt a gondolatot fogalmazta meg, nevezetesen, hogy „Krisztus nem vétkezhetett, mert ez lehetetlen volt” stb.[70] Lehetséges azonban, hogy Waggoner ismét úgy mutatta be a témát, hogy megvédje magát _[296] attól a vádtól, hogy túlságosan lealacsonyítja Krisztust. Sokan úgy vélték, hogy Krisztusnak nem lehetett ugyanolyan természete, mint az embernek, ahogyan Waggoner bemutatta, mert akkor ugyanolyan kísértésekbe esett volna. Ahogy Waggoner Ézsaiásról szóló előadásai január második felében a befejezéshez közeledtek, a testvérek ismét kritizálni kezdték a tanításait. A bírálatok nemcsak a lelkészértekezlet óráin tanítottakra vonatkoztak, hanem a két negyedéves szombatiskolai tanulmányra is, amit a szövetségről írt. Az új vita miatt a testvérek közül néhányan nem vettek részt a lelkészértekezleten, sőt még a szombatiskolán sem. Nem sokkal később azonban Ellen White válaszolt.

Amikor látta, hogy mi történik, Ellen White egyáltalán nem volt elégedett. Január 17-én levelet küldött Ballenger testvérnek (lelkész, Review and Herald alkalmazott) és Leon Smith testvérnek (a Review-nál segédszerkesztő, Uriah Smith fia), figyelmeztetve őket arra, hogy helytelen irányban haladnak. Létezett egy helyes út a „véleménykülönbségek” kezelésére. Az összejövetelektől való távolmaradás nem volt megoldás, mert nagy szükség volt arra, hogy együtt kutassák a Szentírást:

„Miért választottátok azt, hogy távol maradtok azoktól az összejövetelektől, ahol az igazságot tanulmányozzák? [...] Az általatok képviselt álláspont nagyon hasonlít az írástudók és farizeusok álláspontjához, akik vég nélkül kritizáltak, de nem voltak hajlandók a világosságra jönni. Ha nálatok van az igazság, mondjátok ki! Ha a testvéreiteknél van az igazság, legyetek alázatosak és őszinték Isten előtt, és ismerjétek el, hogy az az igazság. [...]

Ha a lelkészértekezleten bemutatott eszmék tévesek, álljatok elő férfiasan, és őszintén mutassátok be a Bibliából bizonyítékaitokat! […] Ne maradjatok abban a helyzetben, amelyben most vagytok szombatiskola-vezetőként, ellenállva a világosságnak, amelyet azok az emberek mutatnak be, akikről tudom, hogy az Úr eszközei. Amennyire csak tudjátok, igyekeztek érvényteleníteni szavaikat, és ti magatok nem jöttök a világossághoz, alázatos szívvel keresztényként kutatni az Igét, nem azért tanulmányozva a Bibliát, hogy az megfeleljen az elképzeléseiteknek, hanem hogy a ti elképzeléseiteket hozzátok összhangba a Bibliával. […]

Előttetek áll a zsidók példája, amely megmutatja, hogyan viszonyultak mindenhez, ami nem volt összhangban a tanításukkal. [...] A papok és elöljárók embereket küldtek, akik igaznak mondták magukat, hogy találjanak Jézus szavaiban valamit, ami igazolja előítéleteiket, […] _[297], kijelentéseket, amelyeket tetszésük szerint értelmezhettek, és úgy mutathatták be a népnek, hogy Krisztust csalónak, eretneknek tüntethessék fel. Ezek a zsidók nem Isten, hanem az igazság ellenségének munkáját végezték. Amikor embereket látok ugyanarra az útra lépni, felismerem ezt a tényt, akkor aggódom és szomorú vagyok. […]

Keresztények vagyunk, vagy fanatikusok? Isten félelmében mondom: kutassátok az Írásokat! Lehet, hogy a Szentírás egyes szövegeinek értelmezése nem minden ponton képviseli teljesen az igazságot, de fogadjatok el minden világosságot, amely megvilágítja ezeket a pontokat. […] A lelkészértekezleten való részvétel által új gondolatokra fogtok szert tenni. Ha az igazság bányáiban ástok, meg lesztek jutalmazva. […]”[71]

Bár Ellen White a Ballengernek és Smithnek írt levelében felvetette, hogy „a Szentírás egyes szakaszainak értelmezése nem minden ponton képviseli teljesen az igazságot”, teljes mértékben támogatta Jones és Waggoner előadásait - olyan férfiakét, akikről tudta, hogy „szolgák, akiket Isten eszközként használ fel”.[72]

Néhány nappal később Ellen White ugyanezekkel a kérdésekkel foglalkozott a lelkészértekezleten tartott reggeli prédikációjában. Dan Jones arról számolt be, hogy miután Waggoner előadta azt az eszméjét, hogy „Krisztus nem vétkezhetett, [...] Ellen White néhány nappal később azt mondta, hogy Krisztust legyőzhette a kísértés, és ha ez nem így lenne, akkor nem lehetne a mi példaképünk és vigasztalónk.”[73] Ezért amikor a Battle Creek-i gyülekezet egészéhez szólt, Ellen White azt a kérdést igyekezett tisztázni, hogy Krisztus a bűnbeesés utáni emberi természetet vette-e fel, és hogy lehetséges volt-e számára, hogy vétkezzen vagy sem.

Először is, Ellen White nagy aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy ők, mint nép, nem értik az időket, amelyekben élnek. Gondolatai visszatértek a zsidókhoz, és a Krisztussal való bánásmódjukhoz: „Izrael fiainak próbái és magatartása Krisztus első eljövetele előtt újra és újra megmutatták nekem, szemléltetve Isten népének Krisztus második eljövetele előtti tapasztalatát és helyzetét.” Több percig beszélt „arról a megaláztatásról, amelyet Krisztus elszenvedett, amikor magára vette a mi természetünket”, és arról, hogy a zsidó vezetők hogyan üldözték Őt lépten-nyomon. Beszélt arról, hogy a zsidók mennyire képtelenek voltak elfogadni Krisztust, mert „nem királyi fenséggel jött”, hanem mint egy egyszerű ember. _[298] „Nem emiatt utasították el, hanem azért, mert Ő volt a tisztaság megtestesítője, ők pedig tisztátalanok voltak.” Ennél a pontnál Ellen White Krisztus természetéről beszélt, és annak lehetőségéről, hogy Ő engedhetett volna a kísértésnek. Waggoner nem szállította le Krisztust túl alacsony szintre; nem, hiszen Krisztus még alacsonyabb szintre ereszkedett. Lehetséges volt, hogy Krisztus engedjen a bűnnek:

„A sötétség hatalma minden lépésnél támadta Isten Fiát. Keresztsége után a Lélek vitte a pusztába, ahol Sátán negyven napon át kísértette. Leveleket kaptam, amelyekben azt állították, hogy Krisztusnak nem lehetett ugyanolyan természete, mint az embernek, mert ha ugyanolyan természete lett volna, hasonló kísértésekben bukhatott volna el. Ha azonban nem lett volna ugyanolyan természete, mint az emberré, akkor nem lehetne a mi Példaképünk. Ha nem lett volna részese a mi természetünknek, nem lett volna megkísérthető ugyanúgy, mint az ember. Ha nem lett volna lehetséges, hogy engedjen a kísértésnek, nem tudna segíteni nekünk. Az ünnepélyes valóság az, hogy Krisztus emberként jött harcolni az ember helyett. Megkísértése és győzelme azt mondja nekünk, hogy az embernek követnie kell a Példaképet; az embernek az isteni természet részesévé kell válnia.

Krisztusban egyesült az isteni és az emberi természet. Az isteni természet nem alacsonyodott le az emberi természet szintjére. Az isteni természet megtartotta helyét, de az emberi természet az isteni természettel egyesülve ellenállt a pusztában a heves kísértésnek. […] Isten terve az ember megváltására úgy rendelkezett, hogy Krisztusnak el kellett szenvftnie az éhséget, a szegénységet és az emberi tapasztalatok minden aspektusát. Azzal az erővel állt ellen a kísértésnek, melynek az ember birtokában lehet. […] Nincs olyan férfi vagy nő, aki az Istenbe vetett hit által ne juthatna hozzá ugyanehhez a segítséghez.”[74]

Azok számára, akik ellenkeztek Waggoner tanításaival, Ellen White kijelentése világossá tette, hogy Krisztus valóban ugyanazt a bűnös természetet öltötte bűntelen természetére, mint amilyennel a bukott ember is rendelkezett.[75] Kijelentése egyben az emberek minden kifogását is elhárította a Waggonerrel szembeni ellenkezésből, amelyet tápláltak tanítása miatt, hogy Krisztus nem vétkezhetett. Ahelyett, hogy megdorgálta volna Waggonert, amiért nagy eretnekséget terjesztett elő, csupán egy kicsit kijavította őt, és arra bátorította, hogy ne védje felfogását, amely valójában kisebbítette azt a kockázatot, amelyet Isten vállalt, amikor a bűn testének hasonlatosságában küldte el Fiát a világunkra.

Ellen White folytatta reggeli prédikációját, és azokhoz szólt, akik még mindig szemben álltak a hírnökökkel és az üzenettel. Beszélt Keresztelő Jánosról, aki nem „tanult a próféták és a rabbik iskolájában […], nehogy lelkületükkel és tanításukkal befolyásolhassák őt”. „Az Úr adott neki üzenetet”, és „nem kérdezte emberektől, hogy hirdetheti-e azt”. Ellen White _[299] az Ézsa 40:3-5 verseket idézte - „készítsétek az Úrnak útját” - és kijelentette: „Pontosan ez az az üzenet, amelyet népünknek hirdetni kell.” A nép azonban felkészületlen volt:[76]

„A Szentlélek hiányzik a munkánkból. Semmi sem rémít meg jobban, mint látni a testvéreinkben megnyilvánuló vitatkozó lelkületet. […] Úgy érzem, hogy inkább elmenekülnék onnan, nehogy azok befolyásoljanak, akik nem tudják őszintén megvizsgálni a Biblia tanításait. […] Szükségünk van a Szentlélek keresztségére. Enélkül nem vagyunk jobban felkészülve arra, hogy elvigyük az üzenetet a világ számára, mint a tanítványok voltak Uruk keresztre feszítése után. […] Minden tanítónak diákká kell válnia, hogy a Szentlélek kenete által meglássa Isten növekvő igazságának bizonyítékait. Ha világosságot akar átadni másoknak, akkor előbb az Igazság Napja sugarainak kell bevilágítani a szívébe. […]

Amikor Isten Lelke kiárad rátok, nem lesz bennetek irigység vagy féltékenység a másik helyzetének vizsgálatakor, nem lesz bennetek a vádaskodás vagy kritika lelkülete, mint amilyet Sátán ébresztett a zsidó vezetők szívében Krisztus ellen. […]

A zsidók megpróbálták megakadályozni az Isten Igéjében megjövendölt üzenet hirdetését, de a próféciának be kellett teljesftnie. Az Úr azt mondja: »Íme, én elküldöm nektek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja.« El kell jönnie valakinek Illés lelkületében és erejében, és amikor megjelenik, az emberek azt mondhatják: »Túl buzgó vagy, nem értelmezed helyesen a Szentírást. Hadd mutassam meg, hogyan kell bemutatnod az üzenetedet!« […] Ha továbbra is a hibákat keresitek, és viszálykodó lelkületűek vagytok, soha nem fogjátok megismerni az igazságot. […]

Sokan vannak közöttünk olyanok, akiknek előítéleteik vannak az itt tárgyalt tanításokkal szemben. Nem akarnak eljönni és meghallgatni azt, nem akarnak csendben kutatni, hanem a sötétben hangoztatják ellenvetéseiket. Teljesen megelégszenek a helyzetükkel [Jel 3:17–19 verseket idézi]. Ez a bibliaszakasz azokra vonatkozik, akik az üzenet hirdetése idejében élnek, de nem akarnak eljönni és meghallgatni azt. Honnan fogjátok tudni, hacsak az Úr nem hoz új bizonyítékokat az igazságról új összefüggésbe helyezve, hogy az Úr útját készíthetjük elő? Milyen terveket készítetek, hogy az új világosság elterjedjen Isten népe között? Milyen bizonyítékaitok vannak arra, hogy Isten nem küldött világosságot gyermekeinek?”[77]

Ez az esemény bátorította Jonest és Waggonert a hit általi megigazulás és Krisztus igazsága üzenetének bemutatásában, amely Krisztus természetének megértésén alapult. Waggoner soha többé nem kicsinyítette azt a kockázatot, amelyet Krisztus az emberi faj megmentéséért vállalt. Ellentétben sok testvérrel, akik Ellen White számos dorgálása után továbbra is szembeszálltak az értékes üzenettel, Waggoner _[300] azonnal elfogadta figyelmeztetését. Amikor kiadta Krisztus és az Ő igazsága című könyvét, amely a Signs-ban 1889. január 21-én megjelent cikkét tartalmazta, Waggoner ismét világossá tette nézeteit Krisztus isteni és emberi természetéről, de törölte azokat a kijelentéseit, amelyek szerint „Krisztus nem vétkezhetett”.[78] Ez valóban egy alázatos hírnök jele.[79]

Dan Jones azonban úgy érezte, hogy ez az eset megerősítette azt, hogy Jones és Waggoner tanítása nem megbízható, mert Ellen White nem támogatta kifejezetten a tanításukat. Ez arra a következtetésre késztette, hogy „a tanbeli kérdések nem voltak fontosak”, hanem csak az volt a fontos, hogy az emberek „elfogadják a hit általi megigazulás tanítását”. Természetesen e tanítással kapcsolatban kijelenthette: „én hiszek”.[80] Ellen White egészen másképp látta a dolgokat. Amint a következő fejezetekben látni fogjuk, Ellen White elmondta Dan Jonesnak, hogy nem a világosságban, hanem inkább a „saját szikrák fényében” jár.[81]

Néhány modern történész írásával ellentétben a történelmi beszámolók egyértelműen azt mutatják, hogy a Krisztus természetéről szóló tanítás része volt Jones és Waggoner 1888-as üzenetének.[82] Ez a téma szerves része volt a hit általi megigazulásról és a Krisztus igazságáról szóló tanításnak, ahogyan azt az 1888-as konferencia előtt, alatt és után előadták. Az ezt követő években a Krisztus természetének témája egyre nyilvánvalóbbá vált előadásaikban, részben e tanítással szembeni folyamatos ellenállás miatt. Ellen White ezt alig néhány hónappal az 1890-es lelkészértekezlet után fejezte ki:

„Az ellenállás lelkülete, amely Krisztus igazsága, mint a mi egyetlen reménységünk bemutatása során nyilvánult meg, megszomorította Isten Lelkét, és az ellenállásnak az eredménye az ügy komolyabb és határozottabb bemutatását követelte. Ez pedig a téma mélyebb kutatását eredményezte, és olyan érvek felfedéséhez vezetett, amelyekről maguk a hírnökök sem tudták, hogy ilyen szilárdak, teljesek és alaposak a hit általi megigazulás és Krisztus igazsága, mint a mi egyetlen reménységünk témájában.

Nagyon sokan tévesnek tartják Jones és Waggoner álláspontját, és azt kiáltják: »veszély, fanatizmus!«, holott nincs semmi eretnekség és fanatizmus.”[83]

Jones és Waggoner ellenállás közepette mutatták be az üzenetet. Ez az ellenállás akkor csúcsosodott ki ismét, amikor Waggoner bejelentette, hogy felhagy az Ézsaiás könyvének tanulmányozásával és a két szövetség témájával folytatja. _[301]

 

Lábjegyzet

[1] S.A. Wittier levele O.A. Olsennek, 1890. jan. 22. Dan Jones levele M. Larsonhoz, 1890. jan. 2.

[2] Ellen G. White: „Repentance the Gift of God”, Review and Herald, 1890. ápr. 1. Jean Zurcher megerősíti azt a gondolatot, hogy „Ellet J. Waggoner volt az első adventista teológus, aki Jézus Krisztus isteni és emberi természetének rendszeres krisztológiáját mutatta be. [...] Waggoner számára a hit általi megigazulás csak a krisztológián keresztül volt megérthető.” (Touched With Our Feelings, 34–35. o.) A helyzet ma is ugyanaz - Krisztus természete több egy mellékes kérdésnél, szorosan kapcsolódik a hit általi megigazulás igazságához. „Az egyház [...] napjainkban a krisztológia tekintetében a sajnálatos zűrzavar állapotától szenved. Ennek az elkerülhetetlen eredménye az, hogy ugyanúgy zűrzavar van a hit általi megigazulás tanával kapcsolatban is.” (Uo., 305. o.) Bár más nézetet vall, Woodrow Whidden elismeri Krisztus természete és a hit általi megigazulás közötti szoros kapcsolatot. Ellen White az üdvösségről című könyvében egy egész fejezetet szentel Krisztus természetének, és nyomatékosan kijelenti: „Valójában ahhoz, hogy megértsük Ellen White üdvösségről szóló tanítását, feltétlenül szükséges megvizsgálni a krisztológiáját.” (57. o.)

[3] Gerhard Pfandl, „The Doctrine of the Trinity Among Adventists”, (Silver Spring, MD: Biblical Research Institute, 1999.), 1. o. Érdekes megfigyelni, hogy Ellen White hogyan viszonyult a korai úttörők álláspontjához. Jerry Moon összefoglalja: „Ez a kutatás a következő eredményekre vezetett: 1) Ellen White egyetértett más korai adventisták szentháromságellenes nézeteinek néhány aspektusával, de nem mindegyikkel. 2) Ellen White nézete változáson ment át – szentháromsághívőként nevelkedett, majd kételkftni kezdett a szentháromsághit néhány aspektusában, amelyben nevelkedett, és végül a hagyományostól eltérő szentháromsághívő nézetre jutott. 3) Egy alapvető összhang létezik Ellen White korai és későbbi kijelentései között. Nincs semmi okunk megkérdőjelezni későbbi, inkább szentháromsághívő írásainak hitelességét. Ezek teljes mértékben összhangban vannak az istenségről alkotott egyre világosabb megértésének irányvonalával, és bizonyíték van arra, hogy ezek az ő saját gondolatait képviselik. Korai írásaiban kijelentései eltérnek a hagyományos trinitarianizmus néhány aspektusától, és későbbi írásaiban továbbra is határozottan ellenezte a hagyományos szentháromsághit bizonyos aspektusát. 4) Ezért úgy tűnik, hogy Ellen White későbbi írásaiban szereplő szentháromsághívő tanítása nem ugyanaz a tanítás, amelyet a korai adventisták elutasítottak. Írásai inkább a szentháromsághívő felfogás két különböző formáját írják le, az egyiket ellenezte, a másikat pedig végül is támogatta.” („The Quest for a Biblical Trinity: Ellen White's ‘Heavenly Trio’ Compared to the Traditional Doctrine”, Journal of the Adventist Theological Society, 17/1. Spring 2006., 141-142. o.)

[4] Gerhard Pfandl, „The Doctrine of the Trinity Among Adventists”, 1. o.

[5] Uriah Smith, Thoughts on Revelation, (Battle Creek, MI; Review and Herald, 1865.), 59. o. George Knight amikor Smitht idézi, tévesen alkalmazza azt a félariánus meghatározást, amelyet Waggoner álláspontjának eltorzítására használ: „Smith nemcsak a Szentlélek személyiségét tagadta, hanem Krisztusról is féliariánus felfogása volt. 1865-ben például azt írta, hogy Krisztus »az első teremtett lény, aki régen minden teremtett lény vagy dolog előtt létezett«. […] Itt legalább volt egy olyan teológiai pont, amelyben a minneapolisi ellenzők egyet tudtak érteni. E.J. Waggoner álláspontja Krisztus örökkévaló létéről lényegében ugyanaz volt, mint Smith álláspontja.” (A Search for Identity, 112. o.) A szigorú meghatározás szerint Uriah Smith ariánus volt. Waggoner soha nem tanította azt, hogy Krisztus teremtett lény volt. Valójában ennek az eszmének valótlan voltáról írt.

[6] E.J. Waggoner, Christ and His Righteousness, (Oakland CA: Pacific Press Pub. Co. 1890.) 5-6. o., Kiemelés tőlem.

[7] Uo., 19. o., Hozzáadott kiemelések.

[8] Ellen G. White, A nagy küzdelem, 1888-as kiadás, 524. o. Úgy tűnik, Ellen White az ariánus felfogástól eltérő felfogást ír le. Naplójegyzet: „Sok első napot ünneplő adventista volt jelen. Ők az eljövendő korszakban hisznek, és nem hisznek Krisztus világunkba való eljövetele előtti létezésében. […] Egyesek tagadják Krisztus isteniségét, és nem hajlandók hinni a világ teremtése előtti létezésében.” (Manuscript 53., „Diary”, 1890. dec.; 1888 Materials, 784. o.)

[9] E.J. Waggoner, „An Important Question”, Signs of the Times, 1884. jún. 19., 377. o.

[10] E.J. Waggoner, „Immortality”, Signs of the Times, 1884. szept. 4., 538. o.

[11] E.J. Waggoner, „The Lord's Day”, Signs of the Times, 1884. nov. 27., 713. o.

[12] E.J. Waggoner: „Wich is Evangelical?, Signs of the Times, 1885. nov. 12., 681. o.

[13] „The General Conference Institute”, Review and Herald, 1888. okt. 16., 648. o.

[14] William C. White, „Notes Made at the Minneapolis Meetings 1888”, 1888. okt. 15., Manuscripts and Memories, 421. o.

[15] E.J. Waggoner: „The Divinity of Christ”, Signs of the Times, 1889. márc. 25., 182. o., Kiemelés tőlem. Waggoner kijelentéseinek megértéséhez a cikkeket teljes egészében el kell olvasni.

[16] E.J. Waggoner: „The Divinity of Christ”, Signs of the Times, 1889. ápr. 1., 196. o., Kiemelés tőlem.

[17] E.J. Waggoner, „The Divinity of Christ”, Signs of the Times, 1889. ápr. 8., 214. o., Kiemelés tőlem.

[18] E.J. Waggoner, „The Divinity of Christ”, Signs of the Times, 1889. ápr. 15., 230. o., Kiemelés tőlem.

[19] E.J. Waggoner, „The Divinity of Christ”, Signs of the Times, 1889. ápr. 22., 247. o., Kiemelés tőlem. Érdekes megfigyelni, hogy a Prófétaság lelke első kötetében (1870) Ellen White nem tett utalást arra, hogy Krisztus volt a törvényadó a Sínainál, de a revideált Pátriárkák és próféták (1890) című könyvében - egy évvel Waggoner előadássorozata után - hozzáfűzte ezt a fogalmat: „Krisztus nemcsak a pusztában volt a héberek vezetője - ő az Angyal, aki Jahve nevét viselte, és aki a felhőoszlopba burkolva járt a nép előtt -, hanem Ő volt az is, aki Izraelnek a törvényt adta. A Sínainál félelmetes dicsősége közepette Krisztus az egész nép hallatára kihirdette az Atyja törvényének Tízparancsolatát. Krisztus volt az, aki a kőtáblákba vésett törvényt odaadta Mózesnek.” (366. o.)

[20] E.J. Waggoner: „The Divinity of Christ”, Signs of the Times, 1889. máj. 6., 262. o., Kiemelés tőlem.

[21] E.J. Waggoner, Christ and His Righteousness, 19. o.

[22] Uo., 8–9. o., Hozzáadott kiemelések.

[23] Uo., 10. o.

[24] Uo., 11-12.o

[25] Uo., 15-16. o., Hozzáadott kiemelések.

[26] Uo., 18-19. o., Hozzáadott kiemelések.

[27] Uo., 19–21. o., Kiemelés tőlem.

[28] Uo., 23–24., Kiemelés tőlem.

[29] Lásd a 44. lábjegyzetet.

[30] Ellen G. White levele E.J. Waggonernek és A.T. Jonesnak, 37. levél, 1887. febr. 18.; 1888 Materials, 28-29. o.

[31] Ellen G. White, Manuscript 16., „The Discernment of Truth”, 1889. jan.; 1888 Materials, 260. o.

[32] Ellen G. White, Manuscript 27., „Counsel to Ministers”, 1889. szept. 13.; 1888 Materials, 432. o.

[33] Ellen G. White, Manuscript 10., „The Excellence of Christ”, 1889. okt; 1888 Materials, 448-449. o.

[34] Ellen G. White, „Morning Talk”, 1890. jan. 29., Review and Herald, 1890. febr. 18., 97. o.; 1888 Materials, 533. o.

[35] Ellen G. White, „Living Channels of Light”, Review and Herald, 1890. máj. 27., 321. o.; 1888 Materials, 673. o.

[36] Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 57. levél, 1895. máj. 1.; 1888 Materials 1336. o.

[37] E.J. Waggoner, „The Divinity of Christ”, Signs of the Times, 1889. ápr. 8., 214. o., kiemelések tőlem. Ezeket a cikkeket más kiadványok is publikálták. Az ausztráliai Bible Echoes-ban 1889. október 1-jén jelent meg, valamint az angliai Present Truth 1890. december 18-ai számában, de Waggoner soha nem írta ezeket a gondolatokat más cikkekbe vagy könyvekbe.

[38] E.J. Waggoner, Christ and His Righteousness, 21. o., hozzáadott kiemelések.

[39] Eric Webster helyesen állapítja meg: „Waggoner meg volt győződve Krisztus isteni voltáról és preegzisztenciájáról, de legalábbis az 1889-es nézetei szerint Krisztus nem volt teljesen örökkévaló. Csak ezen az egy ponton Waggoner vonzódást mutat a félariánus állásponttal. […] Waggoner magas szintű nézetet vallott Krisztus istenségéről. Bibliai bizonyítékokat mutatott be arról, hogy Krisztus Isten. […] Waggoner számára Krisztus nem teremtett lény, hanem az Atyától született. Egyértelműen különbséget tesz a teremtett és a nemzett lét között. [...] Rámutat, hogy Krisztus »ugyanabból a szubsztanciából és természetből való, mint Isten«, és »saját jogán rendelkezik halhatatlansággal, és örök életet adhat másoknak«.” (Crosscurrents in Adventist Christology, 177–179. o., hozzáadott kiemelések)

[40] LeRoy E. Froom, Movement of Destiny, 296. o.

[41] J.R. Zurcher, Touched With Our Feelings, 34-37. o.

[42] E.J. Waggoner, „A Movement to Unite Church and State”, American Sentinel, 1890. márc. 27., 100. o., A kiemelések tőlem. Waggonernek Az örömhír című könyvében található hasonló kijelentésére hivatkozva Eric Webster azt mondja: „ez az 1890-es évekbeli álláspontjának továbbfejlesztése”. (Crosscurrents, 198. o.)

[43] Ellen G. White, Jézus élete, 530. o. Ellen White felfogása nem volt „ellentétes álláspont” a Waggoner által korábban bemutatott felfogással szemben, ahogy azt George Knight állítja; 1898-ban Ellen White nézete csak kiforrottabb nézet volt. (Lásd: George Knight, A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 74. o.)

[44] Woodrow Whidden messzemenően félreértelmezi Waggoner álláspontját Krisztus istenségéről: „Kétségtelen, hogy Ellen White teljes szívvel támogatta Jonest és Waggonert. A kulcskérdés azonban az, hogy ez a határozott támogatás az összes teológiai nézetükre vonatkozott-e? Támogatta-e például azt az ariánus nézetüket, hogy Krisztus teremtett Isten? (Ellen White Salvation, 90. o.) Whidden ugyanezt a nézetet képviselte a Primacy of the Gospel Committee-ben (1994-ben Robert Folkenberg, a Generál Konferencia elnöke állította fel ezt a bizottságot azzal a céllal, hogy megvizsgálja a hit általi megigazulás tanítását): „A bizottsági ülés úgy kezdődött, hogy Dr. Whidden arra akart kényszeríteni engem, [Robert Wieland], valljam azt, hogy E.J. Waggoner ariánus volt, hiszen nem vallja Krisztust örökkévalónak és isteninek, hanem azt, hogy Ő is egy teremtett lény. Én azt mondtam: »Ezt nem állíthatom«. [Whidden]: »Wieland testvér, mindenki ezt mondja róla«. [Wieland]: »Sajnálom, de nem tudok egyetérteni ezzel.« [Whidden]: »Azt akarod mondani, hogy te vagy itt az egyetlen, aki szerint Waggoner nem volt ariánus?« Én azt mondtam: »Ezzel nem tudok egyetérteni.«” (Robert J. Wieland, „Third Angel's Message & Corporate Repentance”, 1996. márc. 24.) George Knight is hamisan mutatja be a történelmet, amikor Waggonerre erőszakolja a félariánus felfogást: „Nem minden volt világosan érthető, amit Waggoner, Jones és Prescott tanítottak Jézusról, még a Minneapolis utáni közvetlen időszakban sem. [...] A Krisztus és az Ő igazsága (1890) című könyvében [Waggoner] félariánus nézeteket vallott Krisztusról. Azt írta, hogy »az időben valamikor Krisztus származott, és kijött azt Atyától.« Ez a félarianizmus - amely szerint Krisztus nem volt egyenlő az Atyával, - kiemelkedő szerepet játszott az adventista teológiában az 1840-es kezdeti években. Az a tény, hogy Waggoner az 1880-as évek második felében és az 1890-es évek elején ilyen nézeteket tanított, nem jelenti azt, hogy igazakká vállnak. Az 1890-es években Ellen White és az egyház nagy része elvetette mindkét felfogást, más felfogásokkal együtt.” (From 1888 to Apostasy, 132-133. o., hozzáadott kiemelések) Waggoner azonban soha nem mondta, hogy Krisztus „nem egyenlő Istennel”. Végül David McMahon szintén félremagyarázza Waggonert, amikor azt mondja: „Waggoner merészen próbálta igazolni Krisztus istenségét. Tagadta, hogy Krisztus teremtett lény lenne. Azt mondta, hogy Krisztus Isten, egyszerre Teremtő és Törvényadó. [...] Waggoner azonban ariánus volt klasszikus értelemben.” (Ellet Joseph Waggoner: The Myth and the Man, 102. o., hozzáadott kiemelések) Mi volt a céljuk azzal a váddal, hogy Waggoner tévesen értelmezte Krisztus istenségét? A gyakran cinikusnak tűnő életrajzi kritikával Knight és Whidden kigúnyolják Jonest és Waggonert, miközben a sajátos Desmond Ford-féle teológiájukat népszerűsítik - egy olyan teológiát, amely Krisztus természetéről a Questions on Doctrine és a Desmond Ford által népszerűsített evangelikál felfogást igyekszik előmozdítani. A kérdés tehát valójában nem Krisztus istenségéről szólt. Knight és Whidden madárijesztőt csináltak Waggonernek a Krisztus isteni természetéről alkotott felfogásából, majd gyakran szóba hozták Krisztus emberi természetét. Ez az átverés klasszikus taktikája: csalival becsalogatni, majd témaváltás. Ez egy olyan régi taktika, mint maga a bűn. Ők rá akarták bizonyítani Waggonerre: ha Krisztus isteni természetéről alkotott nézetei tévesek voltak - Jézus teremtett Isten - akkor hogyan lehetne megbízni a Krisztus emberi természetéről szóló tanításában? Egy ilyen álláspontot azonban csak akkor lehet elfogadni, ha eltorzítják a történeti tényeket.

[45] Jones és Waggoner nézete Krisztus emberi természetéről ugyanaz volt, mint amit az egyház közel száz éven át, a kezdetektől egészen az 1950-es évekig vallott. Ez a bukás utáni nézet, amely azt tanítja, hogy Jézus Ádám bukott természetét, Ádám bűnbeesés utáni természetét vette magára. Ennek megfelelően Krisztus testét úgy tekintik, mint minden emberi lény testét, nemcsak fizikai szempontból, hanem magában hordozza a bűnre való örökölt hajlamot is, amelynek azonban Jézus soha nem engedett. Bár Krisztus „mindenben megkísértetett, hozzánk hasonlóan”, a Biblia azt állítja, hogy Ő „bűn nélkül” volt. (Zsid 4:15) Krisztus tehát nemcsak „elítélte a bűnt a testben”, hanem azt is lehetővé tette, hogy „a törvény igazsága beteljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint” (Róm 8:3-4). Ez a tanítás, bár a Bibliában megalapozott, ellentétben állt és áll a kereszténység fő áramlatának nézetével (bár meg kell jegyezni, hogy néhány kiemelkedő protestáns teológus hinni kezdett a bukás utáni nézetben). A bukás előtti koncepció azt vallja, hogy Krisztus Ádám bűntelen természetét vette magára, azt, amellyel Ádám a bűnbeesés előtt rendelkezett. Krisztus mindenben megkísértetett, de a kísértései nem belülről származtak, mert nem örökölte Ádámtól a bűnre való hajlamot és vonzalmat, mint mi. Bármit is hordozott Krisztus, akár a mi vétkeink terhét és büntetését, akár emberi természetünk betegségeit és gyengeségeit, mindent helyettesként vett fel és hordozott el. Ezt a felfogást, amely lényegében a szeplőtelen fogantatás tana által közvetített római katolikus felfogás, valamint az eredendő bűn tanítása révén a protestáns teológia fővonalának a felfogása is, az 1950-es évek elején a hetftnapi adventisták körében a Questions on Doctrine című könyv által adaptálták és népszerűsítették. A harmadik nézet, amelyet olykor alternatív krisztológiának hívnak, egy szintézis a bukás utáni és a bukás előtti felfogás között, és valószínűleg a legújabb és legelterjedtebb felfogás Észak-Amerika hetftnapi adventista vezetői között az 1980-as évektől kezdve. Ez a nézet azt állítja, hogy Krisztus csak „ártatlan gyengeségeket” örökölt Ádámtól, például az éhséget, a fájdalmat, a gyengeséget, a bánatot és a halált. A bűneset óta ebbe a világba született összes többi embertől eltérően Jézus nem örökölt az elesett emberi természettel kapcsolatos egyetlen rossz hajlamot sem. Így Ő nem volt pontosan olyan, mint Ádám a bukás előtt, és nem is volt pontosan olyan, mint Ádám a bukás után. A Krisztus emberi természetével kapcsolatos adventista gondolkodás történetének átfogó ismertetését lásd J.R. Zurcher: Touched with Our Feelings 271–274. o., amelyből a fenti összefoglaló származik. Amint fentebb említettem, a változás - Krisztus emberi természetének az 1888-ban elfogadott, bukás utáni nézetéről a mai egyházban sokak által vallott nézetre - az 1950-es évekig, a Kérdések a tanításról című könyvig nyúlik vissza. A bukás előtti nézet mai elterjedtsége azonban leginkább Desmond Fordnak és reformációs kihívásának tulajdonítható, amely négy koncepciót vall (beleértve a bukás előtti új nézetet is): „Ezt a koncepciót először Brinsmead és Ford vallotta és hirdette Ausztráliában az 1970-es évek elején. Brinsmead a The Present Truth című folyóirata által terjesztette, Ford pedig erőteljesen népszerűsítette az Amerikai Egyesült Államokban. Az újítók fő vádja az volt, hogy az eredendő bűn tagadása miatt a hetftnapi adventista egyházban nem egyértelmű a hit általi megigazulás tanítása. Azzal érveltek, hogy ez három másik, összefüggő eretnekséget eredményezett: a) az evangélium magában foglalja a megszentelődést és a megigazulást is; b) Krisztus magára vette Ádám bukott természetét; és c) egy utolsó nemzedéknek tökéletes jellemet kell kimunkálnia Krisztus visszatérése előtt.” (A. Leroy Moore, Theology in Crisis, 23. o.) Geoffrey Paxton ausztrál anglikán lelkész Az adventizmus megrázása című könyvében ugyanezen négy fogalmat felhasználva fejezte ki támogatását az evangelikál evangélium beimportálása mellett a hetftnapi adventista egyházba: „Az a meggyőződés, hogy az egyház sorsa és Krisztus régóta halogatott eljövetele a hit általi megigazulás helyes értelmezésétől függ, minden erőfeszítést megkövetel, hogy leleplezzük ezt a komoly zűrzavart, amely az evangélium közepén álló ezen elemmel kapcsolatban alakult ki. Az eredendő bűn tanának helyreállítása választ ad a hagyományos adventista teológia elleni mindhárom fő támadásra: 1.) elutasítja a tökéletességet 2.) tagadja, hogy Krisztus bűnös természetet öltött fel 3.) a megigazításra korlátozza a hit általi megigazulás tanítását.” (29. o.) David McMahon az E.J. Waggoner: a mitosz és az ember című könyvében támadja Waggoner 1888 előtti és utáni teológiáját, és élteti az evangelikál felfogást a négy alapfogalom által: „Az újítók mind a négy vádpontja a mai hetftnapi adventista teológiával szemben Waggonernek a Minneapolis utáni hónapokban megfogalmazott teológiáját célozza meg.” (ezt a kijelentést A. Leroy Moore tette, op cit., 419. o.) Egy interjúban, melyet Julius Nam (a Loma Linda Egyetem vallástudomány professzora) készített, Woodrow Whidden támogatta a Desmond Ford által népszerűsített négy felfogást: „Ha valóban igyekszünk megérteni Krisztus engesztelésének és emberi természetének jelentőségét, akkor látjuk, hogy a bűn elsősorban a bukott és bűnös állapot mélyreható leépülésével van összefüggésben, amellyel mindannyian megszületünk (kivéve Krisztust). […] És az ok, amiért mindkét buzgó csoport [a történeti adventisták és az 1888-as Tanulmányi Bizottság] téved, az az, hogy nem tudtak teljesen megbirkózni az engesztelés jelentőségével és az ember bűnének radikális természetével. […] Olyan szempontokra összpontosították figyelmüket, amelyekre Ellen White nem fektetett hangsúlyt az 1888-as üzenettel kapcsolatosan. Itt különösen utalok a […] Krisztus bűnös emberi természetére, a tökéletességre helyezett hangsúlyra, amelyet a bűn főként »viselkedésbeli« meghatározásával látszik alátámasztani; Isten megvédésére az utolsó generáció által, valamint Ellen White Jones és Waggoner számára nyújtott támogatásának téves alkalmazására. Véleményem szerint mindkét csoportnak meg kell szabadulnia ezektől a hangsúlyoktól, amelyeknek nincs szilárd támaszuk a Bibliában és Ellen White írásaiban. [...] Mind a »történeti adventizmusnak«, mind az 1888-as Tanulmányi Bizottságnak [...] nagyobb figyelmet kell fordítania azokra a kérdésekre, amelyek az engesztelés jelentésével, Krisztus emberi természetének bűntelenségével, a radikális emberi bűnösséggel és az egyedül hit általi megigazulással kapcsolatosak. [...] Ismétlem, Andreasen Krisztus emberi természetéről alkotott hiányos nézetének gyökere a bűn természetének félreértése volt.” („Progressive Adventism: Re-Imagining the Adventist Vision. Interlogue #18~Woodrow Whidden”, interjú Julius Nammel, 2007. febr. 16, http://progressiveadventism.com/2007/02/16/interlogue-18-woodrow-whidden/).

A bukás utáni felfogást vallókkal kapcsolatban Whidden többször is a következő tényt panaszolja: „Csalódott vagyok, hogy [...] ők teljesen figyelmen kívül hagyják Ellen White szinte összes tanácsát a »tapasztalt testvérek« tekintélyével kapcsolatban. [...] Ez az a pont, ahol szerintem a konzervatív adventisták, akik hisznek a Bibliában és Ellen White-ban, mint például az Adventista Teológiai Társaság és a konzervatív adventista teológusok számos tudományos intézményünkből, valamint a Generál Konferencia Bibliakutató Intézete segíthetnének (ha a »történeti adventisták« és az »1888-as Tanulmányi Bizottság« készek meghallgatni őket). […] A »történeti« adventistáknak és az »1888-as Tanulmányi Bizottság« tagjainak nagyobb tiszteletet kell tanúsítaniuk a »tapasztalt testvérek« iránt. […] Ebben rejlik a nagy megosztottság aközött, amit ti úgy hívtok »konzervatív« adventisták fő áramlata - (különösen a teológusok többsége a felsőoktatási intézményeinkből szerte a világon, az Adventist Theological Society és a BRI) - valamint az úgynevezett konzervatív »történeti« adventisták és az »1888-as Tanulmányi Bizottság« között. […] 2006 nyara óta a BRICOM (Biblikus Kutatóintézeti Bizottság) teljes jogú választott tagja vagyok. [...] Ennek a bizottságnak a fő munkája az, hogy teológiai értelmezéseket adjon a Generál Konferencia vezetősége számára.” (Uo.) Miközben hajlamosak vagyunk egyetérteni a „tapasztalt testvéreknek” való engedelmesség bibliai koncepciójával, azt mondjuk, hogy Jézus tanításában létezik egy ugyanolyan fontos koncepció, amelyet Péter és a többi apostol a koruk görög gondolkodásának hatása alatt álló, magasan képzett szadduceusoknak fogalmazott meg: „Istennek kell inkább engedelmeskftni, mint az embereknek” (ApCsel 5:29). Whidden optimizmusa a „tapasztalt testvérek” iránt azonban némileg félreérthető. Sokan vannak, akik nem támogatják az általa és Desmond Ford által hirdetett teológiai álláspontokat. Ennek ellenére valószínűleg még mindig van ok az aggodalomra. Ugyanebben az interjúban Whidden beszél jövőbeli céljairól: „Amikor befejezem ezt a projektet [Waggoner életrajzát], a következő célom egy új hetftnapi adventista tankönyv elkészítése lesz. A BRI szeretné támogatni ezt a projektet, de még nem dőlt el, hogy én leszek-e a szerző. Valószínűleg megírom, még akkor is, ha a BRI más irányban halad. Remélem, hogy társszerzője leszek ennek a projektnek az oktatásban tapasztalt kollégámmal együtt. Ami a hetftnapi adventista történetírás jövőjét illeti, remélem, hogy továbbra is nagyobb tisztánlátásra törekedünk a megváltástan, az engesztelés természete és Krisztus személye területén a történelmi felfogásunk kulcsfontosságú elemeiben, hogy a megváltás érettségét és tisztaságát fejleszthessük. Remélem, hogy részt vehetek az 1970-es évek második felében és az 1980-as évek elején létező Ford/Rea-válság történetének megírásában. Úgy vélem, elég idő telt el ahhoz, hogy őszintébben kezeljük ezt a forró témát. A problémák továbbra is felettünk lebegnek, és úgy gondolom, hogy most jobb helyzetben vagyunk, hogy tovább tisztázzuk őket.” (Uo.) A kérdés azonban az, hogy egyházunknak és különösen a fiataloknak valóban szükségük van-e még többre Ford teológiájából, amelyet modern történészek és liberális teológusok írásaikkal nyomtak le a torkukon.

[46] E.J. Waggoner, „Condemned and Justified”, Signs of the Times, 1884. júl. 3., 409. o.

[47] E.J. Waggoner, „A New Creature in Christ”, Signs of the Times, 1884. júl. 17., 424. o.

[48] E.J. Waggoner, „Under the Law”, Signs of the Times, 1884. szept. 18., 569. o.

[49] E.J. Waggoner: „Thoughts on Galatians 3, No. 8”, Signs of the Times, 1886. aug. 26., 518. o.

[50] G.I. Butler, The Law in the Book of Galatians: Is it the Moral Law, or Does it Refer to That System of Laws Peculiarly Jewish? (Battle Creek Mich.: Review and Herald Pub. House, 1886), 57. o.

[51] Az a tény, hogy Krisztus bűntelen természetét a mi bűnös természetünkbe burkolta, Waggoner számára „az egyik legbátorítóbb dolog” volt. Waggoner számára Krisztus természete több volt, mint pusztán egy hittétel. Ez az örökkévaló evangélium része volt, amelyben a szövetségek jó híre is benne foglaltatik, és amelyet a Krisztus igazságába vetett hit általi megigazulás összefüggésében kell érteni. Sajnos, egyes történeti adventisták, akik különböző független vallási egyesületeket képviselnek, időnként úgy mutatták be Krisztus emberi természetét, mint egy legalista tanítást, amely nélkülözi a jó hírt, és ezzel olyan üzenetté tették, amely inkább elrettent, mint bátorít.

Természetesen ez nemcsak „sokakat fordított Krisztus emberi természetének bűnbeesés utáni felfogása ellen”, hanem a vezetőségben lévő testvéreket is munícióval látta el, akik az „új”, bűnbeesés előtti felfogást támogatták. (Lásd: Herbert E. Douglass, A Fork in the Road, 16.,33.,85. o.; Jack Sequeira, Saviour of the World, 11-12., o.; Roy Adams, The Nature of Christ, 11. o.)

[52] E.J. Waggoner, The Gospel in the Book of Galatians, 60–61. o. Waggoner Az evangélium a Galata levélben című könyvében a Zsid 2:17 versből idézte a „mindenben” kifejezést. George Knight ismét tévesen idézi a történeti tényt Waggoner tanításával kapcsolatban: „Krisztus emberi természetével kapcsolatban 1887-ben Waggoner ezt írta: »ha Krisztus nem lett volna minden szempontból hasonló testvéreihez, akkor bűntelen élete nem lenne bátorítás számunkra«. […] Ismétlem, Ellen White útja különbözött Waggoner útjától.” (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 75. o. kiemelés az eredetiben) Knight megváltoztatta a Waggoner által használt „mindenben” kifejezést a „minden szempontból” kifejezésre, és nem említi, hogy Waggoner pontosan idézett a Zsid 2:17 versből.

[53] William C. White levele Dan T. Jonesnak, 1890. ápr. 8.; Manuscripts and Memories, 167–168. o.

[54] A.G. Daniells levele William C. White-nak 1902. ápr. 14. Manuscripts and Memories, 318. o.

[55] William C. White, „Notes Made at the Minneapolis Meetings 1888”, 1888. okt. 17. és „Diary of R. Dewitt Hottel, 1888”, 1888. okt. 17.; Manuscripts and Memories, 423.,506. o.

[56] LeRoy E. Froom, Movement of Destiny, 200.,201., o.; E.J. Waggoner, „The Divinity of Christ”, Signs of the Times, 1889. márc. 25., ápr. 1.,8.,15.,22., máj. 6.

[57] Ellen G. White, „The Work of the Minister”, Review and Herald, 1888. szept. 11., 578. o., hozzáadott kiemelések.

[58] Ellen G. White, „Harmony with Apostate Powers A Sign of Enmity of God”, Signs of the Times, 1894. jún. 18., 500. o., hozzáadott kiemelések.

[59] Ellen G. White, „No Caste in Christ”, Review and Herald, 1891. dec. 22., 785. o., hozzáadott kiemelések.

[60] Ellen G. White, 1903., Manuscript 107, „Diary”, 1902. okt. 31.; Manuscript Releases, 17. évf., 29–30. o., hozzáadott kiemelések.

[61] Ellen G. White, „Spiritual Weakness Inexcusable”, Review and Herald, 1890. júl. 1., 402. o., hozzáadott kiemelések.

[62] Ellen G. White, „The Work of the Minister”, Review and Herald, 1888. szept. 11., 578. o.

[63] Ellen G. White, Manuscript 5, „Sermon”, 1889. jún. 19.; 1888 Materials, 349. o.

[64] Ellen G. White, „The Perils and Privileges of the Last Days”, Review and Herald, 1892. nov. 22., 722. o.; 1888 Materials, 1073. o., hozzáadott kiemelések.

[65] Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 57. levél, 1895. máj. 1.; 1888 Materials, 1336. o., hozzáadott kiemelések.

[66] Ellen G. White, Manuscript 8, „Sabbath Talk”, 1888. okt. 20.; 1888 Materials, 122., 125. o.

[67] E.J. Waggoner, „God Manifest in the Flesh”, Signs of the Times, 1889. jan. 21., 39. o. Ellen White ugyanezt mondta: „Krisztus mindenben megkísértetett, hozzánk hasonlóan, és mégsem követett el bűnt, ez egy olyan titok, amely a halandók számára magyarázat nélkül marad.” (W.L. Bakernek, 8. levél, 1895. febr. 9.; Manuscript Releases, 13. kötet, 19. o.)

[68] E.J. Waggoner „God Manifest in the Flesh”, Signs of the Times, 1889. jan. 21., 39. o.

[69] Uo. Hozzáadott kiemelések. Úgy tűnik, hogy Waggoner ugyanazt akarta mondani, amit Ellen White néhány évvel korábban: „Lehetetlen, hogy az ember nagyobb kísértésnek legyen kitéve, mint amekkorát elhordozhat, amíg Jézusra hagyatkozik”: („Christ Triumphant in Our Behalf”, The Signs of the Times, 1887. aug. 4., 465. o.) Amikor Waggoner ezt mondta, még nem élvezhette Ellen White későbbi kijelentését: „Sokan azt állítják, lehetetlen lett volna a kísértőnek Krisztust legyőznie. De akkor Ő nem léphetett volna Ádám helyébe, és nem szerezhette volna meg azt a győzelmet, amelyet Ádámnak nem sikerült elnyernie. Ha bármilyen tekintetben súlyosabb próbánk lenne, mint Krisztusnak volt, akkor Ő nem tudna segíteni rajtunk. De Megváltónk az emberi testet annak minden gyengeségével együtt vette fel. Felvette az emberi természetet azzal a lehetőséggel együtt, hogy enged a kísértésnek. Semmi olyat nem kell elviselnünk, amit Neki nem kellett elviselnie.” (Jézus élete, 117. o.) Figyeljük meg az Ellen White által kifejezett gondolatot! Krisztus elbukásának lehetősége mindenképp szükséges volt ahhoz, hogy az embert ott érje el, ahol van, és ez csak úgy volt lehetséges, hogy magára ölti bűnös, bukott természetünket.

[70] Dan T. Jones levele J.H. Morrisonhoz, 1890. márc. 17., 4. o., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[71] Ellen G. White levele Ballenger és Leon Smith testvérnek, 53. levél, 1890. jan. 17.; 1888 Materials, 528-532. o.

[72] Uo., 530.529. o.

[73] Dan T. Jones levele J.H. Morrisonhoz, 1890. márc. 17., 4. o., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[74] Ellen G. White: „How to Meet a Controverted Point of Doctrine”, Review and Herald, 1890. febr. 18., 97. o., „Morning Talk”, 1890. jan. 29.; 1888 Materials, 533. o.

[75] Egyesek megpróbálták különválasztani Krisztus emberi természetének témáját az „1888-as üzenettől”, valamint az 1880-as évek második felében és az 1890-es években zajló Jones és Waggoner körüli hitvitától. George Knight azt állítja: „Jones és Waggoner koncepciója Krisztus természetével kapcsolatban nem váltott ki semmilyen vitát az egyházon belül az 1890-es években. Ez általánosan elfogadott és nem egy vitatott teológiai pont volt. [...] A fő viták a Krisztus természetével kapcsolatos álláspontja körül csak jóval a halála után merültek fel. [...] Amint azt korábban megjegyeztük, Krisztus természete nem volt vitatéma az adventista körökben egészen az 1950-es évekig.” (From 1888 to Apostasy, 133.,135.,140. o. hozzáadott kiemelés) Knight azonban elismeri, hogy „ez nem jelenti azt, hogy a téma soha nem került szóba a megbeszéléseken. Végül is legalább egy kijelentésünk van a témáról Waggonernek Az evangélium a Galata levélben című könyvében.” (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 153. o.) Másrészt Woodrow Whidden más álláspontot képviselt, amikor megpróbálta elkülöníteni Krisztus emberi természetének témáját az „1888-as üzenettől”. Azzal próbál érvelni, hogy Jones és Waggoner Krisztus természetével kapcsolatos nézete nem lehetett része annak az üzenetnek, amelyet Ellen White 1888-ban támogatott, mert nézetük „heves ellenállásba” ütközött. Whidden Jones és Waggoner nézetét „az adventista tanok országútja mellett heverő teológiai roncsok” közé számítja, amelyek nem állták ki „az idő és a teológiai vizsgálat próbáját”. Whidden nyomatékosan kijelenti: „Bár Ralph Larson Az Ige testté lett című könyvében kimutatta, hogy az 1950-es évek közepéig az adventisták között egy meglehetősen erős egyetértés létezett Krisztus bűneset utáni emberi természetéről, George Knight viszont azt is kimutatta, hogy az 1890-es évek közepén nem más, mint maga A.T. Jones heves ellenállást tanúsított a bűnbeesés utáni nézettel szemben.” (Knight [From 1888 to Apostasy] 132-150. o.) (Ellen White on the Humanity of Christ, 79. o.) Ha azonban elolvassuk a Whidden által felsorolt oldalakat, azt találjuk, hogy Knight nem tett ilyen kijelentést. Ezért az igazság kiderítésének legjobb módja, ha hagyjuk, hogy a történelem önmagáért beszéljen. A lényeg viszont az, hogy Krisztus bűneset utáni emberi természetének nézete része volt Jones és Waggoner üzenetének 1888 előtt és 1888 után is, és többnyire ez volt az általánosan elfogadott nézet. Amikor azonban Jones és Waggoner a Krisztus igazságába vetett hit általi megigazulást a szövetségek és az utolsó nemzedék jellemének tökéletessége összefüggésében mutatta be, sokan ellenezték tanításukat. Ugyanez igaz ma is.

[76] Dr. D.H. Kress jelen volt a lelkészértekezleten, és körülbelül 42 évvel később beszámol erről az eseményről: „Amikor ilyen jellegű összejövetelekre kerül sor, mindig fennáll a veszélye annak, hogy egyes tanításokat szélsőségekig visznek. Waggoner testvér azt kezdte hirdetni, hogy Jézus, mivel testben megjelent Isten volt, nem vétkezhetett. […] Uriah Smith előadásaiban azt az álláspontot képviselte, hogy teremtéskor Isten nem tudta, hogy az ember vétkezni fog, és hogy Isten lévén választhatott, hogy tudni fogja, vagy nem.” Kress szerint másnap kora reggel Ellen White „különleges üzenettel jelent meg”. „Azzal kezdte, hogy azokról az áldásokról beszélt, amelyekben részesülünk a bibliatanulmányozás és az odaszentelődés céljából tartott összejöveteleken. Utána megemlítette a hamis eszmék elfogadásának veszélyét, és a hit általi megigazulás tanítására utalva azt mondta: »Az igazság gyakran nagyon közel áll a tévedéshez.« Majd arról az elméletről beszélt, amelyet sokan örömmel támogattak, nevezetesen, hogy Krisztusnak lehetetlen volt vétkeznie. Ellen White azt mondta, hogy Isten bizonyos kockázatot vállalt, amikor egyetlen Fiát elküldte erre a világra, hiszen Krisztusnak lehetséges volt vétkeznie. Ez a tény szükségessé tette számára az imádságot. […] Majd megmutatta, hogy Smith testvér elmélete is téves.” Kress szerint Ellen White ezután a „hit általi megigazulás tanával kapcsolatban” kezdett beszélni azokhoz, akik Minneapolisban „Waggoner és Jones testvérekkel szemben foglaltak állást”. Amikor név szerint megemlített néhány személyt, Dr. Kress, aki talán maga is bűnösnek érezte magát, arra számított, hogy ő lesz a következő, „akinek a bűneire fény derül”. Mivel egy oszlop mellett állt, „sikerült elrejtőznie tekintete elől”. (Lauretta and Daniel Kress, Under the Guiding Hand: Life Experiences of Doctors Kress [Washington, D.C.: College Press, 1932], 113–115. o.) Dr. Kress jelentése azonban nem teljesen megbízható. Az 1891-es Generál Konferencia eseményeit belemosta az 1890-es lelkészértekezlet eseményeibe.

[77] Ellen G. White: „Morning Talk”, 1890. jan. 29., Review and Herald, 1890. febr. 18., 98. o.; 1888 Materials, 534. o.

[78] E.J. Waggoner, Christ and His Righteousness, 24-31. o. Nincs egyetlen bizonyíték sem arra, hogy ezután a lelkészértekezlet után Waggoner valaha is kijelentette volna, hogy „Krisztusnak lehetetlen volt vétkezni”. Néhány hónappal később a Signs-ban publikált rövid válaszában Waggoner tisztázza álláspontját azzal kapcsolatban, hogy Krisztusnak lehetetlen volt vétkezni: „Az a tény, hogy Krisztus »nem vétkezett«, hogy »nem ismert bűnt«, Sátán legsúlyosabb támadásainak ellenére sem, elég annak bizonyítására, hogy Őt nem lehetett rávenni a bűn elkövetésére. Ezt a gondolatot akartam közvetíteni az említett megjegyzésre, miszerint Krisztusnak lehetetlen volt vétkezni. Bizonyos értelemben Krisztus számára lehetséges volt a bűn elkövetése, feltéve, hogy akarja elkövetni, mert bűnnek alávetett természetet vett fel. Azonban lehetetlen volt számára, hogy vétkezzen, mert Isten Őbenne lakozott, az istenségnek egész teljessége. […] Ő saját személyében mutatta meg az istenség erejét, hogy győzedelmeskedik az erővel szemben, amellyel a Sátán az emberi gyengeségen keresztül munkálkodik.” („Christ, the Sinless One”, Signs of the Times, 1890. jún. 9., 342. o.) Ez a magyarázat összhangban volt azzal, amit Ellen White egy évvel korábban írt, külön hangsúllyal e téma megértésének fontosságával kapcsolatban, az utolsó időkben való kiállás érdekében. „Ha az isteni természet nem egyesülne az emberi természettel, Krisztus semmit nem tehetett volna az elesett ember megmentéséért földi szolgálata alatt. Az ember korlátozott képességével nem tudja meghatározni ezt a csodálatos titkot - a két természet, az isteni és az emberi természet egyesülését. Ezt sohasem fogjuk tudni megmagyarázni. Az embernek csodálkoznia és elhallgatnia kell. Az embernek azonban megvan az a kiváltsága, hogy részese legyen az isteni természetnek, és így bizonyos mértékig behatolhat ebbe a rejtélybe. Isten szeretetének ez a csodálatos megnyilvánulása a golgotai kereszten történt. Az istenség emberi természetet öltött magára, de milyen célból? Azért, hogy Krisztus igazsága által az emberi természet részesüljön az isteni természetben. Az isteni és emberi természetnek ezt az egyesülését, amely Krisztusban megvalósult, lehetetlen megérteni az elme számára. A világunkban hamarosan bekövetkező csodálatos dolgok - minden korszak legnagyobb eseményei - a világi elmék számára felfoghatatlanok, az emberi tudomány képtelen megmagyarázni azokat. A menny erősségei megrendülnek. Krisztus hatalommal és nagy dicsőséggel jön, de az Ő eljövetele nem lesz olyan értelemben titok, mint azok a dolgok, amelyek az esemény előtt történnek majd. Ahhoz, hogy az ember megállhasson abban a gonosz időben, amikor a sátáni eszközök titkai működni fognak, az isteni természet részesévé kell válnia. A lelkek csak az isteni és az emberi erő egyesítésével tudnak kitartani ezekben a nehéz időkben. Krisztus azt mondta: »Nélkülem semmit sem cselekedhettek.« Ezért sokkal kevesebb kell az énből és sokkal több Jézusból.” (Letter 5, 1889. jún. 19.; 1888 Materials, 332. o.)

[79] George Knight ezt az esetet a hét elem egyikének sorolja fel, amelyek azt bizonyítják, hogy Jones és Waggoner tanításai nem voltak összhangban Ellen White-tal, és ez „csak egy példája volt ezeknek a különbségeknek”. Ennek az eseménynek a teljes történetét azonban nem mondja el. Könyvében több mint egy tucatszor emlékezteti az olvasót arra, hogy Ellen White „többször is kijelentette, hogy nem értett egyet minden tanításukkal”, és hogy „nem értett egyet egyes állításaikkal, még az üdvösséggel kapcsolatos kérdésekben sem”. Úgy tűnik, ezeknek a megjegyzéseknek az a céljuk, hogy az olvasó végül azt higgye, hogy „Jones és Waggoner olyan koncepcióra építették Krisztus természetéről szóló teológiájukat, amely szöges ellentétben állt Ellen White bizonyságtételeivel”. (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 74.,69.,76.,163. o., az aláhúzások az eredetiben; lásd még: 55.,72-74.,76.,79.,165.,166.,179.,180. o.) Woodrow Whidden is megemlíti ezt az esetet azt sugallva, hogy éppen Waggonernek a Krisztus természetéről alkotott nézete vezette őt arra, hogy „a legkülönösebb teológiai következtetéseket vonja le”. Whidden nem tesz említést a lelkészértekezleten tartott összejövetelekről, inkább azt állítja: „Bár az a nézet, hogy Krisztus a belső istensége folytán nem vétkezhetett, nem kapott különösebb figyelmet, mégis a lelkipásztori munkája során Waggoner egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a hívőkben lakozó Krisztus tanítására, amely ugyanazt a győzelmet biztosítja számukra a bűn felett. Whidden azt állítja, hogy ez a felvetés nemcsak a nyitját jelenti [Waggoner] a tökéletes jellemről szóló optimizmusának megértéséhez, hanem a későbbi elhajlásának lehetséges okára is rávilágít.” (E.J. Waggoner, 196. o.) Egyik végjegyzetében Whidden azt sugallja, hogy Waggoner a Krisztus és az Ő igazsága című könyvében […] alapvetően ugyanazt a gondolatot ismétli meg, hogy mivel Krisztusban isteni hatalom lakozott, ellenállni tudott az emberi természet gyengeségének.” (Uo., 211. o.) Az esemény összegzésekor Whidden egy érdekes dolgot fedez fel Waggoner életrajzával kapcsolatban: „Kétségtelen, hogy a korai, Minneapolis utáni időszak legjelentősebb és legérdekesebb teológiai irányvonala […] Waggonernek az 1889 elején Krisztus belső lakozására tett hangsúlya volt. A fent említett gondolat fényében az életrajz további részében kidolgozott teológiai tézise, hogy ez az irányvétel lett a forrása szinte az összes teológiai és gyakorlati tévedésének, amelyeket Waggoner elkövetett annak érdekében, hogy egyensúlyt találjon az életében.” (Uo., 210. o. hozzáadott kiemelések) Saját állításaihoz híven Whidden nemcsak a könyv hátralévő részét, hanem szinte az egész életrajzot azzal tölti, hogy az evangelikál és újító körében oly népszerűvé vált teológiai tézisébe igyekszik belekényszeríteni az 1888-as adventista történelmet. (Lásd 13. fejezet, 33. lábjegyzet) Mire azonban kiadta Krisztus és az Ő igazsága című könyvét, Waggoner már elvetette azt a nézetet, miszerint Krisztus „nem vétkezhetett volna.” Megtartotta azonban azokat a fogalmakat, amelyek igazak voltak, és amelyeket Ellen White maga is világosan megfogalmazott: „Krisztusban lakozott az istenségnek egész teljessége testileg. Ez az oka annak, hogy bár mindenben megkísértetett hozzánk hasonlóan, mégis eljövetele kezdetétől fogva az Őt körülvevő romlás ellenére egyetlen bűnfolt nélkül állhatott a világ előtt. Vajon nem kötelességünk-e nekünk is részeseivé válnunk ennek a teljességnek, és vajon nem ez az egyetlen módja annak, hogy úgy győzzünk, ahogyan Ő győzött? Sokat veszítünk, mert nem elmélkedünk folyamatosan Krisztus jellemén.” (Manuscript 16, 1890. okt. 1.; „Draw from the Source of Strenght”, Signs of the Times, 1892. okt. 10.)

[80] Dan T. Jones levele J.H. Morrisonnak, 1890. márc. 17., 4. o., H.N.A. Generál Konferencia archívuma.

[81] Ellen G. White, Manuscript 4, 1890. márc. 4., „Sermon”; 1888 Materials, 594-595. o. George Knight szerint az üzenet „nem teológiai vagy tanbeli, hanem hozzáállásbeli volt”. Az állítása csak Dan Jones kijelentéseire támaszkodik. (Angry Saints, 93-94. o.)

[82] Amint azt a 75. lábjegyzetben említettük, egyesek azt sugallták, hogy Jones és Waggoner tanítása Krisztus természetéről nem volt része az 1888-as üzenetnek. Ehelyett azt állítják, hogy ez egy téves tanítás volt, amely röviddel a minneapolisi konferencia után „alakult ki”, és ennek következtében nem kellene az igazi „1888-as üzenet” részét képeznie, amelyet Ellen White képviselt. Azok, akik ezt vallják, azt a véleményt igyekeznek népszerűsíteni, hogy 1888 üzenete csupán az az üzenet, amelyet 1888-ban a minneapolisi konferencián hirdettek. Következésképpen valahányszor csak azt tanították, amit Minneapolisban előadtak, Jones és Waggoner az 1888-as üzenetet mutatta be. Ehhez a felfogáshoz hozzáadódik egy másik is, hogy Ellen White minden kijelentése, amelyet Jones és Waggoner támogatására tett, - még az 1890-es évek második felében is - csak arra a részre vonatkozott, amelyet Minneapolisban előadtak. De sajnos - mondják ők - nincs átiratunk Jones és Waggoner minneapolisi üzenetéről, és ennek következtében nem tudhatjuk igazán, hogy Ellen White mit támogatott. A következtetésünk tehát az, hogy Ellen White csak az alapvető kereszténységről szóló tanítással kapcsolatban támogatta Jones és Waggoner tanítását, és nem valamelyik megkülönböztető adventista tanításukat. Természetesen az alapvető keresztény tanítást gyakran evangelikál tanításként definiálják. Desmond Ford sok ilyen gondolatot fogalmazott meg az 1970-es években: „Az egyik legkirívóbb példája a gyenge tudományosságnak […] az, ahogyan Waggoner és Jones írásait használják. Az írók azt a következtetést vonták le, hogy mivel Ellen White támogatta ezeket a testvéreket, amikor Krisztust mutatták be a hívők üdvösségének egyetlen alapjaként, ezért mindent támogatott, amit ők bemutattak. Semmi sem állhat távolabb az igazságtól.” („Observations on Conflicting Conceptions on Righteousness by Faith,” Adventist Heritage Center, Andrews University, Berrien Springs, MI., [1970s], 18. o.) Ford azt is mondja: „Természetesen felmerül a kérdés: Ha Ellen White a reformáció oldalán állt, akkor hogyan támogathatta Waggonert, akinek teológiájában találhatók olyan elemek, amelyek inkább közelebb állnak a katolikus teológiához, mint a reformáció teológiájához? Hogyan egyeztethető össze ez a két dolog? 1.) Waggoner nem fejtette ki teljesen tanításait Minneapolisnál. Ahogy teltek az évek, és a hangsúly fokozatosan átkerült Krisztusnak a szívben való lakozására, ő belecsúszott egyfajta panteizmusba, amely valójában a perfektcionizmus egy változata. 2.) A minneapolisi tanításainak hangsúlya, amit Ellen White is támogatott, Krisztus felmagasztalása volt, mint az emberiség egyetlen reménysége, valamint az emberi érdemek teljes értéktelensége az üdvösség elnyerésében.” (The Doctrinal Decline of Dr. E.J. Waggoner: Its Relationship to the Omega Apostasy, [1970s] 30. o.) George Knight az 1888-ról szóló írásaiban mindenütt bemutatta ezeket a gondolatokat: „Az igazság az, hogy Ellen White számára az 1888-as üzenet leginkább az 1888-ban hirdetett üzenet volt, mint az 1893-ban és 1895-ben hirdetett üzenet.” „Nem az a fontos, hogy milyen értelmezést adtak az evangéliumnak, hanem maga az evangélium fontos.” „Krisztus emberi természete rendkívül kis szerepet játszott a minneapolisi összejöveteleken. Ellen White később ajánlotta az 1888-as üzenetet, mert az felmagasztalta Jézus „isteni személyét” (Testimonies to Ministers, 92. o.), de nem találunk ajánlást vagy utalást Krisztus emberi természetéről a minneapolisi vitában.” (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 165.,152-153. o. kiemelés az eredetiben) „E feljegyzések egyike sem bizonyítja, hogy Krisztus isteni természete, Krisztus emberi természete vagy a »bűntelen élet« kiemelt téma vagy vita tárgya lett volna az 1888-as összejöveteleken. Azok, akik azt állítják, hogy ezek a témák központi szerepet játszottak az összejövetelek akkori teológiájában, azok általában Jones és Waggoner 1888-as összejöveteleken képviselt hit általi megigazulásról szóló téma későbbi fejlődésére támaszkodnak.” (From 1888 to Apostasy, 133.,137. o.) Waggoner életrajzában David McMahon ugyanazt a nézetet vallja: „Nincs bizonyíték arra, hogy Waggoner Krisztus emberi természetéről szóló tanítása része volt az 1888-as üzenetnek. Ez egyike a Waggonerrel kapcsolatos mítoszoknak, amelyeket az eredeti források kutatásával megcáfoltak. Azonban az 1889-1891-es időszakban Waggoner különös hangsúlyt kezdett fektetni Krisztus emberi természetére. [...] Waggoner nem fogalmazott meg új eretnekséget sajnálatos teológiai fejlődésében. […] Ez logikailag egyrészt a tulajdonított igazság általi megigazulás elvetéséhez, másrészt a panteizmus fejlődéséhez vezet.” (The Myth and the Man, 104.,108. o.) Woodrow Whidden szintén támogatja ezeket a nézeteket: „George Knightnak igaza van, amikor azt állítja, a minneapolisi feljegyzések egyike sem »bizonyítja, hogy Krisztus isteni természete és Krisztus emberi természete […] volt az 1888-as összejövetelek fő témája vagy vitatott tárgya.«” (Ellen White Salvation 89. o.) Roy Adams ugyanezt a gondolatmenetet követi könyvében, amely „nagymértékben támaszkodott George Knight történelmileg és teológiailag is jól dokumentált értékelésére A.T. Jonesról”. Következésképpen Adams következtetései ugyanazok: „Amint már említettük, sem a Jones által bemutatott, sem a Waggoner által bemutatott tényleges üzenetet nem jegyezték le. (Napjainkban egyes adventisták ezt gondviselésnek tekintik - ahogy Knight mondja: »Az egyik legjobb dolog, ami az 1888-as üzenettel történt«. [From 1888 to Apostasy, 70. o.]) Ez azt jelenti, hogy nincs mód arra, hogy ténylegesen kiderítsük, mit mondott Jones és Waggoner, és ennek következtében nem lehetünk biztosak abban, hogy pontosan mire vonatkozott Ellen White támogatása.” (The Nature of Christ, 32. o.) Az ilyen kijelentésekre válaszul meg kell jegyezni, hogy Ellen White soha nem használta az „1888-as üzenet” kifejezést. Ezt a modern kifejezést helyesen használták annak a minneapolisi Generál Konferenciának az azonosítására, amelyen az üzenetet hirdetni kezdték. Az 1888-as konferenciát követő évek során Ellen White soha nem keltette azt a benyomást, hogy Jones és Waggoner támogatása csak arra vonatkozott volna, amit az 1888-as konferencián konkrétan bemutattak. Arra sem utalt, hogy az üzenet bármely része, amelyet később részletesebben kifejtettek, nem tartozott volna az 1888-as üzenethez. Éppen ellenkezőleg, Jones és Waggoner támogatására tett kijelentése közül sok az „előrehaladó igazságról”, „új világosságról”, „nagyobb világosságról”, „növekvő világosságról”, „teljesen új igazságokról”, „új formáról”, „új szerkezetről”, „több világosságról” szól. (1888 Materials, 547., 463., 806., 219., 1651., 498., 259., 86. o.) Ami Krisztus természetét illeti, e fejezetből nyilvánvalónak kell lennie, hogy ez a téma, - ahogyan Waggoner a minneapolisi konferencia előtt és röviddel utána előadta - része volt az 1888-as üzenetnek. Ez volt az ő „alapvető kereszténységének része” is. Hálásak lehetünk azért, hogy a római katolikusok számos alapvető keresztény hittételt képviselnek, mint például: a Biblia ihletettségét, az Atya Istent; Jézus Krisztust, az Ő Fiát; a Szentlelket, Krisztus kereszthalálát, Jézusnak az ember iránti szeretetét, a bűnvallást és a bűnbocsánatot: a hit általi megigazulást, a megszentelődést, a keresztséget, Krisztus második eljövetelét és a bűn végső megsemmisülését a pokolban. Még abban is hisznek, hogy Szűz Mária szülte meg Krisztust emberi testben. Mégis jogosan mondhatjuk, hogy nagy különbség van a római katolicizmus „alapvető kereszténysége” és a harmadik angyal üzenetének „alapvető kereszténysége” között, melynek dicsősége be kell ragyogja az egész földet. A késői eső visszatérése című könyv második kötetében visszatérünk erre a témára.

[83] Ellen G. White levele Olsen testvérnek, 116. levél, 1890. aug. 27.; 1888 Materials, 703. o.