Hit által élni

Ellet Joseph Waggoner

„Az igaz ember pedig hitből él.” (Róm 1:17) Ez a kijelentés összegzi mindazt, amit az apostol mondani akart az evangéliumról. Az evangélium Isten hatalma az üdvösségre „mindazoknak, akik hisznek”; benne Isten igazsága nyilatkozik meg. Isten igazsága, az Ő tökéletes törvénye, az igaz Akaratának a kivetítése. Mindaz, ami nem igazság, az bűn, azaz a törvény áthágása. Az evangélium Isten megoldása a bűnre, következésképpen az evangélium munkája nem más, mint az, hogy összhangba hozza az embert a törvénnyel, melynek hatására az igaz törvény cselekedetei nyilvánulnak meg életükben. De ez teljes egészében a hit műve, mert „Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe”.

Ez a mű hit által kezdődik, és hit által ér véget, „miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él”. Ez mindig igaz volt az ember bukása óta, és mindig igaz lesz, míg Isten szentjei nem viselik homlokukon az Ő nevét, és nem látják Őt, amint van. Pál apostol idézi ezt a biztosítékot Habakuk próféta könyvéből, a második fejezet negyedik versét. Ezt nem tudták volna az első keresztények - ha nem jelentetett volna ki a próféták által - ugyanis nekik csak az Ószövetség volt meg.

Ha azt mondjuk, hogy a régi időkben az embereknek csak tökéletlen tudásuk volt a Krisztusba vetett hitről, azt jelenti, hogy abban az időben nem voltak igaz emberek. Pál apostol azonban visszatér a kezdetekhez, és egy reprezentatív példát idéz az üdvözítő hitről: „Hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain, és ezáltal bizonyságot nyert a felől, hogy igaz.” (Zsid 11:4). Ugyanakkor Pál apostol megemlíti Noét, aki hit által építette meg a bárkát háza népe megmentésére: „Általa elítélte e világot, és a hitből való igazság örökösévé lett.” (Zsid 11:7). Azt mondjuk, hogy a hitük Krisztusban volt, mert az üdvösségbe vetett hit volt, és Krisztus nevén kívül „Nincsen üdvösség senki másban, mert nem adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (Apcs 4:12).

Sokan annak a hitnek erejével próbálják élni keresztény életüket, amelyet akkor szereztek, amikor megértették, hogy bűnbocsánatra van szükségük a múltban elkövetett bűneikért. Tudják, hogy csak Isten bocsáthatja meg a bűnt, és ezt Krisztus által teszi meg; de azt képzelik, ha ilyen módon ezen az úton indultak, folytatniuk kell a választásukat saját erejük által. Tudom, hogy sokan így gondolkodnak, elsősorban azért, mert sok embert hallottam így beszélni, és másodsorban azért, mert olyan sok névleges kereszténynél nem látszik, hogy a sajátjuknál egy nagyobb erő munkálkodna az életükben.

Gyülekezeti összejöveteleken a gyakran ismételgetett szövegen kívül: „Keresztény akarok lenni, hogy üdvözülhessek” nem beszélnek, csak régi tapasztalatról, arról az örömről, amelyet kezdetben éreztek, amikor hittek. Semmit sem tudnak arról az örömről, amelyet az Istenért való élés, és a hit által Vele való járás ad. Számukra idegen nyelven hangzik, amikor valaki ezekről a dolgokról beszél. De az apostol azzal a szándékkal, hogy tisztázza a hit kérdését, végigviszi érvelését a dicsőség országáig, egy különösen szuggesztív példa által: „Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mert az Isten felvitte őt. Mert felvitetése előtt bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt Istennek. Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.”  (Zsid 11:5-6).

Figyeljétek meg az érvet, amit annak bizonyítására használt, hogy Énokh hit által vitetett a mennybe: Énokh azért vitetett fel a mennybe, mert Istennel járt, és bizonyságot nyert afelől, hogy kedves volt Isten előtt; de hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. Ez elegendő a szóban forgó kérdés bizonyításához. Hit nélkül egyetlen jó cselekedet sem nyerheti el Isten jóváhagyását. Hit nélkül az ember által véghezvitt legjobb cselekedet is végtelenül távol van Isten tökéletességétől, amely az egyetlen mérce. Jó ott, ahol igaz hit található; de a legnagyobb Istenbe vetett hit a múltban elkövetett bűnök eltávolításáért sem fog használni, ha nem viszed végig, és nem fejleszted egészen a próbaidő lezárulásáig.

Sokan mondják, hogy milyen nehezükre esik jót tenni; számukra a keresztény élet nagyon elégtelen, csupa kudarc jellemzi azt, és elbátortalanodva kísértést éreznek, hogy feladják. Nem csoda, hogy elbátortalanodnak, mert a folyamatos kudarc bárkit elbátortalanítana. Még a világ legbátrabb katonája is elbátortalanodna, ha minden csatában vereséget szenvedne. Néha ezek az emberek siránkoznak, mondván, hogy szinte teljesen elveszítették a bizalmat önmagukban. Szegény lelkek! Bár teljesen veszítették volna el minden bizalmukat önmagukban, és a teljes bizalmukat Abba helyeznék, Aki valóban megmentheti őket, akkor teljesen más lenne a bizonyságtételük. Akkor örvendeznének „Istenben, a mi Urunk Jézus Krisztus által”. Az apostol így biztat: „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4:4).

Ha valaki nem örül Istenben még akkor is, amikor kísértve és támadva van, nem harcolja meg a hitnek nemes harcát, hanem az önmagában bízó gyenge ember harcát vívja, ami romláshoz, csalódáshoz és végül vereséghez vezet. Minden végső örömről szóló ígéret a győztesnek szól. Jézus azt mondta: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében.” (Jel 3:21). „Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nekem.” (Jel 21:7)

A győző az, aki győzelmeket arat. Az örökség nem egyenlő a győzelemmel, hanem csak a győzelem jutalma. A győzelmet most kell megszerezni. Győzelmet kell aratnunk a földi természetünk felett, a szemünk kívánsága felett, az élet kérkedése felett és az önző vágyak felett. Örülhet az, aki harcol és látja, hogy az ellenség visszavonul. Senki sem akadályozhatja meg az örömben, mert az öröm spontán módon tört ki belőle az ellenség visszavonulásának eredményeként. Vannak, akik félve gondolnak arra, hogy állandóan küzdeniük kell önmagukkal és a világi kívánságaikkal. Ez azért van, mert számukra még mindig ismeretlen a győzelem öröme; ők csak a vereség tapasztalatát élték meg. De amikor folyamatos győzelmet aratsz, akkor a folyamatos küzdelem nem ad okot a szomorúságra. A veterán, aki száz csatát nyert meg, vágyakozik arra, hogy csatamezőn legyen. Nagy Sándor katonái nem ismertek vereséget, ezért mindig szívesen harcoltak az ő parancsnoksága alatt. Minden győzelem megerősítette a bátorságból fakadó erejüket, arányosan csökkentve a legyőzött ellenség erejét. De hogyan érhetjük el a lelki harcban a folyamatos győzelmet? Figyeljük meg, mit mondott a szeretett tanítvány!

„Mert mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (1Ján 5:4) Olvassátok el újra Pál apostol szavait! „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal 2:20) Ebben rejlik a hatalom titka. Krisztus, Isten Fia végzi el ezt a munkát, Akié minden hatalom mennyen és földön. Amikor ezt a munkát végzi a szívedben, dicsekvésnek számít-e, ha azt mondod, hogy folyamatos győzelmeket szerzel? Igen, azt jelenti, hogy dicsekszel, de az Úrban dicsekszel, és ez meg van engedve. A zsoltáros kijelenti: „Dicsekedik lelkem az Úrban.” „Tőlem pedig távol legyen, hogy mással dicsekedjem, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által számomra megfeszíttetett a világ, és én is a világ számára.” (Gal 6:14)

Nagy Sándor katonáit legyőzhetetleneknek ismerték el. Miért? Vajon azért, mert természetes módon erősebbek és bátrabbak voltak minden ellenségüknél? Nem, hanem azért, mert Nagy Sándor vezette őket. Az erejük vezetőjükben volt. Egy másik vezetővel biztosan gyakran vereséget szenvedtek volna. Amikor a winchester-i csatában az unionista hadsereg pánikszerűen menekült, Sheridan tábornok jelenléte győzelemmé változtatta a vereséget. Nélküle az emberek tétova tömeggé, de a tábornokkal az élen legyőzhetetlen hadsereggé váltak. Ha meghallottad volna az ilyen vezetők alatt harcoló katonák és a hozzájuk hasonló emberek észrevételeit, akkor a tábornokukról hallottál volna dicséretet, ami összekeveredett volna a teljes örömüket kifejező szavakkal. A katonák erősek voltak, mert a tábornokuk erős volt; ugyanaz a lélek szállta meg őket, mint a tábornokot.

Nos, a kapitányunk a seregek Ura. Ő szembeszállt a legnagyobb ellenséggel, és egyedül győzte le. Azok, akik követik Őt, mindig előre mennek győzve, hogy győzzenek. Ó bárcsak Benne bíznának mindazok, akik tanítványainak mondják magukat, majd ismételt győzelmek által dicsérnék azt, Aki kihozta őket a sötétségből dicsőséges világosságára. János apostol azt mondta, hogy aki Istentől születik, hit által győzi le a világot. A hit megragadja Isten karját, mert az egész munkát az Ő fenséges hatalma viszi véghez.

Senki sem mondhatja meg, hogyan dolgozik Isten hatalma az emberben, megvalósítva azt, amit az ember nem tudna megtenni. Ugyanolyan lehetetlen megmondani azt is, hogyan kelti életre a halottakat. Jézus az mondta: „A szél fúj, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született.” (Ján 3:8). Csak a Szentlélek tudja, hogyan dolgozik az emberben, hogy uralni tudja szenvedélyeit, és a Szentlélek tudja győztessé tenni őt a büszkesége, irigysége és önzése felett. Elég annyit tudni, hogy Ő megteszi mindazokban, akik jobban akarják ezt, mint bármi mást, hogy megvalósuljon bennük, és bíznak Istenben, hogy teljesíti azt.

Nem tudjuk, hogyan járt Péter a vízen a hullámok között, de tudjuk, hogy Jézus parancsára tudott járni a vízen. Amíg az Úrra szegezte tekintetét, az isteni erő lehetővé tette számára, hogy ugyanolyan könnyen járjon a vízen, mint a kemény talajon; de amikor a hullámokat nézte, - talán büszkeségből, azért amit tesz - a félelem hatalmába kerítette, és kezdett elmerülni. A hit képessé tette, hogy a hullámokon járjon; a félelem miatt süllyedni kezdett. Az apostol azt mondta: „Hit által omlottak le Jérikónak kőfalai, midőn hét napig körös-körül járták.” (Zsid 11:30). Miért jegyezték le ezt a történetet? A mi tanulságunkra írattak meg „hogy állhatatossággal és az Írások vigasztalása által reménységünk legyen.” (Róm 15:4).

De milyen célból? Vajon felhívást kapunk fegyveres hadseregekkel való harcra, és erődített városok meghódítására? Nem. „Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, a gonoszság lelkei ellen, amelyek az ég magasságában vannak.” (Ef 6:12) De az Istenbe vetett hit által a látható ellenség felett kivívott győzelmek azért vannak megörökítve, hogy megmutassa, mit fog eredményezni a hitünk harca „a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, a gonoszság lelkei ellen, amelyek az ég magasságában vannak”.

Isten kegyelme, amely hitünk válaszaként érkezik, ugyanolyan erős ezekben a harcokban, mint az említettekben; mert az apostol azt mondta: „Mert noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk. Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására. Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak.” (2Kor 10:3-5).

A múltban a hit nem csak a testi ellenségek legyőzésében segítette a hívőket. Nemcsak azt olvassuk róluk, hogy „országokat győztek le”, hanem azt is, hogy „igazságot cselekedtek, ígéreteket nyertek el” és a legcsodálatosabb és a legbiztatóbb: „felerősödtek a betegségekből” (Zsid 11:33-34). Hit által gyengeségük erősséggé változott, mert Krisztus ereje gyengeségben tökéletesedik. Akkor ki kárhoztatja Isten választottait, ha az igazságos Isten az, aki megigazít, és mi vagyunk az Ő kezének munkája, Krisztusban teremtve jó cselekedetekre? „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-e?”„De mindezekben felettébb diadalmaskodunk, Az által, aki minket szeretett.” (Róm 8:35,37)

The Signs of the Times, 1889. március 25.