Visszatérés Battle Creekbe

A vallásszabadság válsága Amerikában és az egyházban

 A minneapolisi konferencia után, amikor a mennyből küldött üzenetet bemutatták a népnek, sok ébredés történt. Azonban Jonesszal, Waggonerrel és Ellen White-tal szembeni ellenállás folytatása nagyban hátráltatta a munkát, és végül megakadályozta a Szentlélek gazdag kiáradását. J.H. Morrison és a konferencia néhány más küldöttje még a befejezés előtt távozott, és „nagyon kiszínezett hírekkel” tértek vissza Battle Creekbe, amelyek „elbátortalanítóak” voltak.[1] Arról számoltak be, hogy A.T. Jones „különc volt, és mintha megszakadna a szívük, ha az emberek másképp gondolkodnak, mint ők”.  Sokan hittek a „Battle Creek-i írók doktrínájának tévedhetetlenségében”, olyanokéban, mint Uriah Smith, G.I. Butler és másokéban, és elképzelhetetlennek tartották, hogy ezek az emberek a vita rossz oldalán állnának.[2]

Miután visszatért Battle Creekbe, Ellen White sok Minneapolisból származó hamis hírről értesült, ami arra késztette az embereket, hogy azt higgyék, „White testvérnő megváltozott”, és hogy bizonyságtételeinek „jellege is megváltozott”. Amikor egyik Battle Creek-i összejövetelen beszélt az emberekhez, alkalma nyílt arra, hogy „világosan kifejtse álláspontját, de azok az emberek, akiknek mellette kellett volna állniuk, egy szót sem szóltak. […] Egyikük sem merte kimondani: »Egyetértek veled, White testvérnő! Melletted állok!«” Bár az összejövetel után „néhányan kezet fogtak vele”, és lelkileg megkönnyebbültek, amikor meghallották „az igazságot arról a helyzetről”, mégis „sokan voltak, akik kitartottak a gonosz gyanúsítások és a kapott torzított beszámolók mellett. [...] Úgy tűnt, hogy inkább a hamis pletykáknak hisznek.”[3] Általában, amikor egy ideig távol volt Battle Creektől, Ellen White a visszatérését követő első szombaton szokott beszélni a Tabernákulumban. _[180] Erre fel is kérték, de mivel „a benyomások, hogy ő megváltozott, annyira erősek voltak”, két gyülekezeti presbiter, - Amadon és Sisley - szombat reggel elment hozzá, és megkérdezték tőle, hogy miről szándékozik beszélni. Ellen White megértette a kérdés valódi célját, megfedte a presbitereket, és megkérdezte tőlük, hogy A.T. Jones kap-e lehetőséget, hogy elmondhassa „az üzenetet, amelyet Isten adott neki”.

„Testvéreim, bízzátok az ügyet az Úrra és White testvérnőre, mert sem az Úrnak, sem White testvérnőnek nincs szüksége arra, hogy a testvérek diktáljanak abban a témában, amit elő fog adni. Én itthon vagyok Battle Creekben […], és mi nem kérünk engedélyt a Tabernákulum szószékén való felszólalásra. Úgy tekintem, hogy ezt a jogot Isten adta nekem. Ott van azonban Jones testvér, aki nem érezhet hozzám hasonlóan, és várni fogja a meghívást tőletek. Tennetek kellene a kötelességeteket, és megnyitnotok előtte az utat.”

A presbiterek azt mondták, hogy nekik nem áll szabadságukban meghívni Jones testvért a szószékre, amíg nem kérdezik meg Smith testvért, hogy beleegyezik-e, hiszen Smith testvér idősebb náluk. Azt mondtam: „Akkor tegyétek meg ezt azonnal, mert az idő drága, és van egy üzenet, amelynek el kell jutnia ehhez a néphez, és az Úr azt kéri, hogy készítsétek elő az utat.”[4]

Amikor közel egy hét elteltével Jones még mindig nem kapott meghívást, hogy beszéljen a néphez, Ellen White megkérdezte a gyülekezet presbiterjeit, hogy mi a késedelem oka. „Prescott, Amadon és Sicily [sic] azt válaszolták, hogy Smith testvér szerint „nem a legjobb ötlet meghívni Jonest, mert szélsőséges álláspontot képvisel, és túl messzire ment a nemzeti reform ügyében”. Smith úgy vélte, hogy „Jones meglehetősen túlzó kifejezéseket használ és szélsőséges nézetet vall, ezért aligha tartja a legjobbnak, hogy meghívják őt prédikálni”. A válaszukra Ellen White „nagyon felháborodott, a kitartó törekvésükön, hogy bezárják az ajtót a mennyei világosság minden sugara előtt”. Közel tizenöt percen keresztül „nagyon világos bizonyságtételt mondott”. Ez volt az egyik „legközvetlenebb és legkomolyabb bizonyságtétele, amit valaha életében mondott”. Elég részletesen elmondta nekik, hogy „mi a véleménye az effajta eljárásról”.[5]

„Azt válaszoltam: »Nos, ha Smith testvér ezt az álláspontot képviseli, akkor Isten biztosan eltávolítja őt az útból, mert nem adott neki hatalmat arra, hogy megmondja, mit szabad és mit nem szabad bemutatni népünknek a Tabernákulumban. Ha azonban továbbra is fenntartja álláspontját, akkor bérlünk egy nyilvános termet a városban, és azokat az igéket, amelyeket az Úr adott Jones testvérnek, hogy hirdesse a népnek, hirdetni fogjuk.«”[6] _[181]

„Beszéltem nekik egy kicsit arról, hogyan zajlottak a dolgok Minneapolisban, és kifejtettem álláspontomat, miszerint a farizeizmus kovászként dolgozott itt Battle Creekben, és hogy ez megfertőzte a hetftnapi adventista gyülekezeteket. […]

Lelki gyengeség és vakság sújtotta azt a népet, amely nagy világossággal, értékes lehetőségekkel és kiváltságokkal lett megáldva. Mint reformátorok jöttek ki a névleges egyházakból, de most hasonló szerepben vannak, mint az egyházak voltak [1844-ben]. Azt reméltük, hogy nem lesz szükség újabb kijövetelre az egyházból.”[7]

Mintha nem lett volna elég, hogy megpróbálták távoltartani Jonest a Tabernákulumtól, „intézkedtek, hogy kizárják őt az iskolából, mert attól tartottak, hogy olyasmit vezet be, ami ellentmond annak, amit addig ott tanítottak”. 1888 áprilisában a General Konferencia bizottsága javasolta A.T. Jones tanári kinevezését a Battle Creek-i főiskolán,[8] és „bár azzal a várakozással érkezett keletre, hogy a főiskolán fog tanítani, úgy tűnt, hogy nem lehet ott neki helyet adni”. Amikor a minneapolisi konferencián nem sikerült megszavazni a főiskolán tanítható tárgyak korlátozásáról szóló határozatot, a Uriah Smith által vezetett főiskolai bizottság észrevette, hogy „nem volt hivatalos döntés A.T. Jones tanárként való felvételéről”. Ennek eredményeként „megszavazták, hogy helyette inkább U. Smith-t és F.D. Starrt vegyék fel a bibliai szeminárium megtartására”.

Nem sokkal később azonban a General Konferencia bizottsága azt javasolta, hogy F.D. Starr menjen Indiana államba, mert ott „nagy szükségük van egy emberre”, és ismét azt tanácsolta a főiskolának, hogy „beszélgessenek el Jonesszal”, mivel az ő javaslatukra jött keletre. Egy háromtagú különbizottság, G.I. Butler, Uriah Smith és W.W. Prescott (a Battle Creek-i főiskola rektora) „hosszasan tárgyaltak Jones testvérrel”, és valóban érdekes megbeszélés volt. A bizottság ragaszkodott ahhoz, hogy a „lehető legnyomatékosabban biztosítsa őket arról, hogy ha tanárnak alkalmazzák, akkor szándékosan nem fog olyan nézetet tanítani, amely ellentétes az iskolatanács által kívánt nézettel.”[9] Azt, amit nem sikerült elérniük határozat által Minneapolisban, most közvetlenül Jonesra próbálták erőltetni.

Ellen White felháborodott ezen a döntésen. Röviddel ezután azt kérdezte, hogy „Isten Lelke ihletésére” kísérelték meg távol tartani Jonest a főiskolától és a Tabernákulumtól? _[182] Az ő válasza így hangzott: „Bizonyára nem Istentől, hanem más forrásból származik az a lélek, amely ihletett benneteket.” Ez a helyzet arra késztette, hogy elgondolkodjon: „Milyen kevesen értik vagy próbálják felfogni, hogy az Úr miért vetette el a zsidókat, és miért hívta el a pogányokat.”[10]

A vallásszabadság

Ellen White és a Battle Creek-i gyülekezet presbiterjei közötti tizenöt perces beszélgetés nem volt eredménytelen. Amadon testvér „előmozdította a dolgokat és intézkedett, hogy a szombat és vasárnap esti összejöveteleken” Jones beszélhessen a Tabernákulumban. William C. White szerint Jones a vallásszabadságról beszélt, és „nagyon jól beszélt”. A város több neves polgára is jelen volt, köztük Graves bíró és Nichols lapszerkesztő, akik „nagyon elégedettek” voltak. Jones előadásait a Battle Creek-i Daily Journal-ban is közzé tették, és „2300 példányban” terjesztették.[11] A nagy érdeklődés miatt Jonesnak engedélyezték, hogy folytassa előadásait a Tabernákulumban. Míg az egyház vezetői kedvezőtlenül nyilatkoztak Jones üzenetéről és előadói stílusáról, egy világi újság mindkettőért dicsérte őt. A Battle Creek Daily Journal a következőképpen jellemezte harmadik előadását:

„Az előadásokon jelenlévő igen nagyszámú és nagyon figyelmes közönség jelzi a polgáraink nagy érdeklődését, akik elismerően nyilatkoztak a téma ékesszóló és ügyes előadói stílusáról. A harmadik előadáson Mr. Jones több mint két órán át beszélt, és a hallgatóság végig lélegzetvisszafojtva hallgatta őt.”[12]

A következő héten Jones elkísérte Ellen White-ot a Michigan állambeli Potterville-be, ahol november 22-27 között összejöveteleket tartottak. Ellen White-ot Van Horn testvér hívta meg, aki örült ennek, remélve, hogy jelenléte eloszlatja a Jones és Waggoner elleni előítéleteket. A reggeli összejöveteleken, „amelyeken csak a testvéreink voltak jelen”, Ellen White nagyon nyíltan beszélt a minneapolisi konferenciáról, „bemutatva a világosságot, amelyet az Úr jónak látott elküldeni népének, figyelmeztetések és dorgálások által”. Figyelmeztette a testvéreket a „lelki dolgokban való megrekedés” veszélyéről amiatt, hogy bizalmukat „egy férfiba” vetik – G.I. Butlerbe. Az emberek elszakadtak Istentől, és emberi teremtményeknek hódoltak. Ellen White arról a légkörről is beszélt, amely nevetéssel, tréfákkal és gúnyos szavakkal vette őket körül.[13] _[183]

 A.T. Jones Potterville-ben három előadást tartott, hasonló témákkal, mint Battle Creekben, „amelyek közül kettő a nemzetünkkel foglalkozott, az egyház és az állam küszöbön álló összefonódásáról beszélt, valamint a figyelmeztetésről - a harmadik angyal üzenetéről -, amelyet népünknek hirdetnie kell a világnak”. Bár I.D. Van Horn a Review-ban arról számolt be, hogy „nem nyilvánult meg semmiféle könnyelműség”, és hogy Ellen White minden nap elmondott bizonyságtétele, amelyet „nyilvánvalóan Isten Lelke ihletett, jelentősen növelte a gyülekezet érdeklődését és erejét”;[14] Ellen White értékelése egészen más volt. Amikor a késői esőről beszélt, nyíltan kijelentette, hogy a Minneapolisban tanúsított magatartásuk „Isten Lelkével szembeni kegyetlenség volt”, és „kérte őket, hogy azonnal hagyják abba”. Azt remélte, hogy a potterville-i összejövetelek változást hoznak, „de Butler és Smith álláspontja arra befolyásolta őket, hogy ne változtassanak, hanem maradjanak ugyanazon az állásponton. Nem tettek bűnvallomást. Az áldott összejövetel véget ért. Sokan megerősödtek, de a kétség és a sötétség egyeseket erősebben megragadott, mint korábban. A mennyei kegyelem harmata és esője, amely sokak szívét megérintette, az ő lelküket nem öntözte meg.”[15]

Ellen White-nak jó oka volt az aggodalomra. Az 1880-as években a vasárnaptörvény és annak megszegéséért szabott büntetés egyre nagyobb méreteket öltött és egyre erőteljesebbé vált, és most, amikor a hetftnapi adventistáknak nagyon is érdeklődniük kellett volna az ilyen ügyek iránt, sokan tanbeli vitákkal voltak elfoglalva, és figyelmen kívül hagyták a vallásszabadság döntő fontosságú kérdését.

Csak Arkansasban 1885 és 1887 között közel húsz szombattartó ellen emeltek vádat a vasárnap megszentségtelenítéséért, és mindegyiküket 500 dollárra büntették. 1887-ben a Tilalom párt és a Keresztény Nők Mértékletességi Szövetsége (WCTU) a Nemzeti Reform Szövetség mellé állt, hogy az amerikai erkölcsök javításának eszközeként vasárnaptörvényeket vezessenek be. 1888 elején a jól ismert római katolikus bíboros, James Gibbons számos protestánssal fogott össze, hogy támogassa a Kongresszushoz benyújtott petíciót a nemzeti vasárnaptörvény bevezetése érdekében. Ez a vasárnaptörvényért indított mozgalom 1888. május 21-én tetőzött, amikor H.W. Blair szenátor törvényjavaslatot terjesztett be az Egyesült Államok szenátusához, amely „az Úr napját, [...] mint a vallásos istentisztelet napjának megtartását támogatta”. Alig néhány nappal később Blair elküldött egy javaslatot az amerikai alkotmány módosítására és az országos állami iskolarendszer kereszténnyé tételére. Ez volt az első ilyen törvényjavaslat, amelyet az adventista mozgalom 1840-es évekbeli kezdete óta a Kongresszus elé terjesztettek.[16]_[184]

E hatalmas események közepette, amelyeket a bibliai prófécia beteljesedésének tekintettek, Minneapolisban az adventista egyház történetének egyik legnagyobb vitája bontakozott ki. Ott a „Szentlélek megnyilvánulásait”, amelyeknek egy népet ilyen időkben való kitartásra kellett volna felkészíteniük, „fanatizmusnak tulajdonították”.[17] Ellen White világosan fogalmazott a konferencián: „Mivel egyesek nézetei nem egyeznek teljes mértékben az övékkel, [...] a nemzeti vallásszabadság nagy kérdése, amely most oly sok mindent érint, sokak számára kevéssé fontos téma.”[18] Ellen White-ot nagyon felkavarta, amikor látta a minneapolisi vita eredményeként a Jonesszal és Waggonerrel szembeni ellenségeskedést. Mivel mindketten olyan aktívan részt vettek a vallásszabadságért folytatott munkában, az ellenük irányuló előítélet hajlamos volt átterjftni erre a fontos munkára.

Jones és Waggoner az American Sentinel társszerkesztői (az egyház vallásszabadsággal foglalkozó havi folyóirata, amely 1886-ban jelent meg először), és valószínűleg a terület legaktívabb és legtájékozottabb írói és tanítói voltak. Ellen White mindkettőjüket felkérte, hogy az 1888-as kinyomtatása előtt vizsgálják felül „gondos kritika és javítás céljából” A nagy küzdelem című könyv új kiadását.[19]

Sőt, Jones prédikációi a témával kapcsolatban, amelyeket bemutatott a Tabernákulumban, jó visszajelzést kaptak néhány „előkelő polgár” részéről. Jones volt az első adventista, aki az Egyesült Államok szenátusa elé állt (1888. dec. 13-án az oktatási és munkaügyi bizottság előtt bizonyságot tett Blair törvényjavaslata ellen), és erőfeszítései megfelelő elismerésben részesültek. Bár Jones elsősorban autodidakta volt, mivel nem volt lehetősége arra, hogy hallgatóként adventista iskolában tanuljon, mégis a szenátus előtt a lelkiismereti és vallásszabadság védelmében kifejtett tevékenysége lenyűgöző volt. Az általa előadott érvek hasonlóak voltak a Tabernákulumban elmondottakhoz, de a kilencven perc alatt, amit a felszólalásra kapott, csak a szenátus elnöke [Blair szenátor] százhatvankilenc alkalommal szakította félbe. Mindazonáltal az Úr ihlette Jones szavait, amelyeket mondania kellett, és a törvényt az ötvenedik kongresszus végén elvetették.[20] _[185]

Lelki ébredés az imahéten

Alig két nappal az amerikai szenátus előtti megjelenése után Jones visszatért Battle Creekbe, hogy Ellen White-tal együtt részt vegyen az imaheti összejöveteleken, december 15–22 között. Az imahét előtt Ellen White a Tabernákulum szószékéről és a Review cikkein keresztül figyelmeztetett a „közeledő válságra”. Azt panaszolta, hogy nem „Isten rendelte, hogy a világosság” távol legyen tartva a néptől, magát „a jelenvaló igazságot, amelyre szükségük volt” arra az időre. A Szentlélek kiáradását, amelynek fel kellett volna készítenie mindannyiójukat egy ilyen válságra, távoltartották, hogy ne befolyásolja őket. Ellen White megértette Isten népének felkészületlenségét, valamint azt a tényt, hogy sokan „évek óta, nyugodtan várták ezt az eseményt”. Itt volt az ideje „a cselekvésnek, nem pedig a gondatlanságnak és a lelki tompaságnak”.

„Nagy válság vár Isten népére. Hamarosan nemzetünk megpróbálja majd mindenkire rákényszeríteni a hét első napjának megtartását. [...] Isten parancsolatait megőrző népe körében több lelkiségre és mélyebb odaszentelődésre van szükség. […]

Ha a vallási életben nem emelkedtek egy magasabb és szentebb szintre, akkor nem lesztek felkészülve Urunk megjelenésére. [...] Mivel nagy világosságban részesült, Isten buzgóságot, odaadást és arányos hűséget vár el népétől. De ha az igazságot nem becsülik és nem ültetik át a gyakorlatba, akkor ezzel arányos lesz a sötétség, hitetlenség és vakság. […]

Ha népünk továbbra is abban a közömbös állapotban marad, amelyben eddig volt, akkor Isten nem tudja Lelkét kiárasztani rá. Felkészületlenek az Istennel való együttműködésre. Nem ismerik fel az őket fenyegető veszélyt, és nincsenek tisztában a helyzet komoly voltával. [...]

A harmadik angyal üzenete többet foglal magában, mint azt sokan feltételezik. Hogyan értelmezik azt a bibliaszakaszt, amely szerint egy angyal szállt le az égből, és a föld fénylett annak dicsőségétől? Ez nem olyan időszak, amikor felmentést kaphatunk a tétlenségre. […]

A népnek fel kell ébrftnie, hogy tudatában legyen a jelen idők veszélyeire. Az őrök alszanak. Sokévnyi lemaradásunk van.”[21]

December 8-án Battle Creekben tartott prédikációjában Ellen White kérte a népet, hogy „alázzák meg _[186] szívüket Isten előtt és készüljenek az imahétre”. Arra figyelmeztette őket, hogy „a próbaidő végéhez közelftnek”, és hogy nagy munkát kell elvégezni Istenért. Elérkezett az idő, amikor Isten népének figyelmét a „mennyei szentélyre” kell irányítani. Ellen White kijelentette, hogy Isten „munkálkodik az Ő népéért”, hogy ne „maradjon sötétségben”. Az Úr meg akarta kenni szemeiket, hogy „különbséget tudjanak tenni a sötétség hatalmainak cselekedetei és Isten Lelkének késztetései között”.[22]

Az imahétre kinyomtatott egyik cikkében Ellen White a közelgő válságról írt, és nyíltan ezt mondta az embereknek: „Elaludtunk és a lámpásaink kialszanak. […] A laodiceai üzenet Isten mostani népére alkalmazható. A nép ezt mondja: »Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem«.” Figyelmeztette a testvéreket a farizeizmus „súlyos bűnére”, amely behatolt közéjük, és arra késztette őket, hogy azt higgyék: „Igazak vagyunk, és minden tettünk telve van érdemekkel, miközben messze vagyunk attól, hogy igaz lelkületet mutassunk Istennel és testvéreinkkel szemben.” A Jones és Waggoner üzenetével szembeni ellenkezésük által „egy szó alapján bűnösnek ítélték az embert”.[23]

Az imahét kezdetén Ellen White megpróbálta felhívni a testvérek figyelmét Jonesra és Waggonerre, valamint a vallásszabadság érdekében végzett munkájuk iránti valódi érzelmeikre, hiszen megnyilatkozásaiktól függetlenül a tetteik hangosabban beszéltek szavaiknál. Az American Sentinelben megjelent figyelmeztetések nem úgy hatottak a népre, ahogy kellett volna, mert nem társult hozzájuk a vezető pozícióban lévők egyhangú ajánlása. Ennek eredményeként az egyház „messze lemaradt a szolgálatra való felkészülésben”, és Isten „visszatartotta” áldását”.

„Sokkal többet lehetett volna elérni a Sentinel által, ha az ellentétes hatások nem nyilvánultak volna meg, hogy ezt megakadályozzák. Még ha nem is mondtak semmit a kiadvány ellen, a tények elárulják az iránta érzett közömbösséget. […]

Isten terveiben a Sentinel egy olyan szóvivő volt, amely riadót fújt, hogy az emberek meghallják, felismerjék a veszélyt, amelyben vannak, és elvégezzék a szükséges munkát ebben az időben. […] A feddésekben meghallották a Hű Tanúbizonyság hangját, de nem engedelmeskedtek neki. [...] _[187]

Isten minden munkásának meg kell értenie a helyzetet és javasolnia a Sentinelt a gyülekezeteknek, megmagyarázva annak tartalmát, és alátámasztva a benne foglalt figyelmeztetéseket és tényeket. […] Senki ne hagyja, hogy megszenteletlen érzések arra késztessék, hogy ellenálljon Isten Lelke felhívásainak!

Isten Igéje nem hallgat e döntő időszakról, és mindenki meg fogja érteni, aki nem áll ellen az Ő Lelkének. [...] Az Úr világosságot hozó üzenetei már évek óta szólnak hozzánk, de voltak olyan befolyások, amelyek közvetve azon munkálkodtak, hogy semmissé tegyék a figyelmeztetések hatását, amelyeket a Sentinel, a bizonyságtételek és más eszközök által Isten küldött népének. Ne álljatok ennek a világosságnak az útjában!”[24]

A Review oldalai által közzétett felhívások, valamint az imahéten elhangzott üzenetek kezdtek eredményt hozni. Ellen White, A.T. Jones és J.O. Corliss „szorgalmasan dolgoztak, minden nap kora reggel beszéltek a szanatóriumban, a kiadó kápolnájában és a Tabernákulumban”. Jones a vallási téren tapasztalható törvénymódosítással kapcsolatos aktuális helyzetről beszélt, de Ellen White szerint „a fő téma a hit általi megigazulás volt, és ez az igazság alkalmas időben eledelként érkezett Isten népéhez. Isten élő igéi új és értékes fényben mutatkoztak be.” Az üzenet nemcsak „Isten parancsolatait tartalmazta – mint a harmadik angyal üzenetéhez tartozó rész -, hanem Jézus hitét is, amely többet foglal magában, mint általában feltételezik”. Így Ellen White örömmel mondhatta: „Az igazság, amint Jézusban van isteni erőtől kísérve, a nép elé került, és okunk van dicsérni Istent.”[25]

A hit általi megigazulás üzenete nagyobb jelentőséget nyert, mert a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság összefüggésében mutatták be, melyek az Isten kormányzásának alapját képezik. A „Szentlélek” kinyilatkoztatta ezen igazságok „teljes jelentőségét” úgy, amint voltak, az „új és megdöbbentő eseményekkel kapcsolatban, amelyek a vallásra vonatkozó alkotmánymódosítás kontextusában bontakoztak ki”. Ezen elem miatt az összejöveteleket „szokatlan érdeklődéssel figyelték, mert a próféciát világos módon alkalmazták” arra az időre, amelyben éltek.[26] _[188]

A bemutatott üzenetnek „csodálatos hatása volt azokra, akik hallották. Sokakat, akik nem osztották hitünket, felrázott a dolgok fontossága, és meggyőződtek arról, hogy valamit azonnal tenni kell a vallásszabadságért folytatott harcban.” Ellen White világosan ki tudta jelenteni: „Isten hírnököket küldött [Jonest és Waggonert], akik tanulmányozták a Bibliát, hogy megtalálják az igazságot, és figyelték azok tevékenységét, akiknek szerepük volt a próféciák beteljesedésében, hogy törvénymódosítást hozzanak vallásügyi területen. [...] És ne emeljük fel szavunkat, hogy közvetlenül figyelmeztessük az egyházakat a rájuk leselkedő veszélyre?” Megértette, hogy hamarosan eljön az idő, amikor az üzenet hatására azok, akik nem osztják hitünket, „előállnak”, és felöltik Isten teljes fegyverzetét, felmagasztalják törvényét, ragaszkodnak Jézus hitéhez, és kiállnak a vallásszabadság ügye mellett.”[27]

Az imaheti összejövetelek által keltett érdeklődés miatt - még a szanatórium látogatói és betegei körében is - egy hónapig folytatódtak Battle Creek különböző helyszínein a megrendezett összejövetelek. Röviddel ezután Ellen White írt erről a tapasztalatról, kifejezve örömét, hogy látta a menny világosságát ráragyogni az emberekre és a pozitív eredményeket: _[189]

„Sokan megkeresték az Urat bűnvallomás, és szívük megalázása által. […] Azok, akik addig szinte nélkülözték a hitet, megértették annak egyszerűségét, és képesek voltak bízni Isten ígéreteiben. […] Hitük Krisztusra, a mi Igazságunkra irányult. […]

A főiskolán is tartottak összejöveteleket, amelyek iránt mély érdeklődés mutatkozott. Az Úr Lelke munkálkodott a szívekben, és értékes munka folyt a lelkek megtéréséért. A fanatizmus semmiféle megnyilvánulása nem volt érezhető. A munka Isten Lelkének mély hatása által valósult meg. […] Micsoda öröm volt a mennyei udvarokban, amikor ezek a diákok, akik eddig nem ismerték Isten igazságát és üdvözítő kegyelmét, egymás után csatlakoztak Krisztus ügyéhez […], és a munkások hálát adtak Istennek. […]

Összejöveteleket […] tartottak a szanatóriumban. […] Sokak elméjét kétely árnyékolta be, de a Szentírás magyarázata által kapott világosság megerősítette hitüket, miközben az igazság oly fényben tárult fel elméjükben és szívükben, amelyben korábban soha nem volt részük. Ráébredtek arra […], hogy hitetlenségükkel szégyent hoztak Teremtőjükre. [...] Mélységesen sajnáltam, hogy az összejövetelek nem folytatódhattak tovább! [...]

Összejövetelek tartottak a kiadó dolgozóival is. [...] Sok jó bizonyságtétel hangzott el. A szívem örült, amikor láttam, hogy azok, akik harminc éve dolgoztak a kiadói munkában, örülnek, ahogy az újonnan megtértek örülnek az első szeretetnek. Örömüket és hálájukat fejezték ki az A.T. Jones testvér által tartott prédikációkért; úgy értették meg Isten igazságát, jóságát, irgalmasságát és szeretetét, ahogyan korábban soha nem értették. Megalázták szívüket, megvallották bűneiket és elhagytak _[190] mindent, ami elválasztotta lelküket Istentől. Az Úr új éneket adott ajkukra, és dicsérték az Ő nevét. [...] Ó, mennyire vágyunk arra, hogy minden lélek eljusson Isten fiainak szabadságára! Vajon akarja-e bárki is azok közül, akik megízlelték az Élet Kenyerét, valaha is visszautasítani azt a mannát, amely oly kellemes volt lelkük számára ezeken az összejöveteleken?”[28]

Így „az imahét áldásai az egész gyülekezetre kiterjedtek”. Bűnvallások történtek. Azok, akik tizedükkel és adományukkal meglopták Istent, bevallották hibájukat, jóvátették azt, és sokan, akik soha nem érezték, hogy Isten megbocsátotta bűneiket, most áldást nyertek. Mindezek a drága gyümölcsök Isten munkálkodására mutattak.”[29] Egyesek még azok közül is, akik nemrég Isten hírnökei ellen harcoltak, kezdték felismerni bűnüket. Egyik imaheti összejövetel során W.W. Prescott felállt, hogy bizonyságot tegyen. „Megpróbált beszélni, a szíve azonban tele volt érzésekkel. Öt percig állt, teljes csendben, sírva. Amikor beszélni kezdett, azt mondta: »Boldog vagyok, hogy keresztény vagyok.« Néhány nagyon világos megjegyzést tett. Úgy tűnt, hogy az Úr lelke megtörte szívét.”[30]

A többiekre is hatással volt a főiskola rektorát ilyen megalázkodott állapotban látni. Ellen White „előre hívta azokat, akik nem fogadták el az igazságot, és azokat, akiknek nem volt bizonyosságuk arról, hogy Isten elfogadja őket. Úgy tűnt, hogy az egész sokaság megmozdult.” Azon az estén „sokan bizonyságot tettek, kijelentve, hogy az Úr megbocsátotta bűneiket, és új szívet adott nekik. Jones lelkipásztor által elmondott igazság szavai áldásként hatottak lelkükre.”[31] _[191]

 Az egyik testvér, aki részt vett az imaheti összejöveteleken, így jellemezte Jones megszentelt munkálkodását: „A.T. Jones testvér tartotta a legtöbb prédikációt. Bárcsak hallhattad volna néhány prédikációját! […] Szerintem egyes prédikációi a legjobbak voltak, amiket valaha hallottam. Teljesen újak. Sajátos, gyakorlati stílusú prédikációi tele vannak szelídséggel és mély érzéssel mindenben, amit mond.”[32] Nem csoda, hogy Ellen White kijelentette: „Isten [...] adott ezeknek az embereknek [Jonesnak és Waggonernek] egy feladatot és egy üzenetet, amelyet hirdetniük kell, ami a jelenvaló igazság erre az időre. […] Bárhová is eljut ez az üzenet, jó gyümölcsöt terem.”[33]

Isten Lelkének megszomorítása

Szép lenne, ha itt befejezhetnénk ezt a fejezetet, de a történelem nem engedi meg. Annak ellenére, hogy Battle Creekben sokan részesültek mennyei áldásokban Jones és Waggoner szolgálata által, az ellenállás még mindig heves volt. Ellen White örülhetett, hogy „végre megnyílt az út Jones testvér előtt, de nem volt kellemes centiméterről centiméterre harcolni minden kiváltságért és kedvező lehetőségért, hogy az embereknek bemutathassák az igazságot”. Az imahét elején Ellen White „vágyott hallani azokat, akik eddig erénynek tartották a világosság és a bizonyságtételek elleni szövetkezést, hogy felismerik Isten Lelkének sugallatait, feladják hitetlenségüket és a világosságra jönnek”. Tudta, hogy „ha ezt nem teszik meg, útjuk egyre sötétebbé válik, mert a meg nem vallott, el nem ismert és fel nem használt világosság sötétséggé válik mindazok számára, akik elutasítják azt”. Minél tovább várnak a megvetett világosság elismerésével, annál nehezebb lesz számukra „utólag visszafordulni és összegyűjteni a sugarakat. [...] A hitetlenség és a világosság elutasításának útján megtett első lépés nagyon veszélyes”:

„Az embereknek bemutattuk az igazságot és a drága világosságot, de akiknek megkeményedett a szíve, azok nem fogadták be az áldást. Nem örültek a világosságnak, amely, ha befogadták volna, szabadságot, békét, erőt, bátorságot és örömöt hozott volna a lelkükbe. […]”[34] „Isten munkálkodott, de azok, akik a saját maguk által kitalált utat követték, […] egyre inkább igazoltnak és elszántnak érezték magukat, hogy ellenálljanak. Minek nevezzük ezt a magatartást? Lázadásnak, akárcsak Izrael napjaiban. _[192]

Az Úr munkálkodott közöttünk, de egyesek nem fogadták el az áldást. Ők abban a kiváltságban részesültek, hogy hallhatták az evangélium leglelkiismeretesebb prédikálását, és hallhatták az üzenetet, amelyet Isten adott szolgáinak, de bezárták a szívüket. Nem jöttek az Úrhoz […], hanem minden képességüket arra használták fel, hogy hibát keressenek az üzenetben és a hírnökökben, és megszomorították Isten Lelkét.

Egy jaj hangzott el az egész hitetlenség és kritika ellen, amely Minneapolisban és Battle Creekben nyilvánult meg. […] Isten munkálkodásának bizonyítékai, amelyekkel lépten-nyomon találkoztak, nem változtatták meg azok lelkületét, akik kezdettől fogva a hitetlenség útjára léptek, ami sértő volt az Úr számára. Ezzel az akadállyal, amelyet - a zsidókhoz hasonlóan - ők emeltek saját maguknak, kerestek valamit, ami megerősíti hitetlenségüket, és azt a látszatot kelti, hogy nekik van igazuk. […]

Álljatok félre az útból, testvérek! Ne álljatok Isten és az Ő munkája közé! Ha ti magatok nem éreztek felelősséget ezért az üzenetért, akkor készítsetek utat azok számára, akik éreznek felelősséget! [...]

Sátán mindent elkövet, hogy megtévessze azokat, akik hisznek a jelenvaló igazságban, […] hogy azok, akik elfogadták a népszerűtlen igazságot, akiknek nagy világosságuk és nagy kiváltságaik voltak, azt a lelkületet ápolják, amely az egész világot hatalmába keríti. Még ha kisebb mértékben nyilvánul is meg, mégis az elv ugyanaz, amely, ha az emberek elméjét megragadja, bizonyos elkerülhetetlen következményekhez vezet. […] Az eredmény ugyanaz, mint a zsidók tapasztalatában volt - a szív végzetes megkeményedése.”[35]

A mennyből küldött világossággal szembeni ellenállás éppen a Battle Creek-i mű központjában nyilvánult meg.[36] Ahelyett, hogy a testvérek előkészítették volna az utat a hangos kiáltás és a késői eső számára, ők Isten és az Ő munkája közé álltak. A hetftnapi adventista egyházban ugyanaz a lelkület nyilvánult meg, amely a világi embereket arra késztette, hogy törvényeket hozzanak a lelkiismereti szabadság korlátozására. Hacsak nem történik változás, az eredmény a szív végzetes megkeményedése lesz.

Hálásak lehetünk azért, hogy bár Isten Lelke megszomorodott Minneapolisban és Battle Creekben, az Úr nem mondott le egyházáról. Bár a hitetlenség, a kritika és ellenkezés lelkülete uralkodott a vezető testvérek között, mégis az egész országban szétszórtan élő népnek esélyt kellett kapnia, hogy meghallják a legértékesebb üzenetet. A következő fejezetekben megnézzük, milyen eredményei voltak annak, hogy meghallották és elfogadták az üzenetet. _[193]

Lábjegyzet

[1] William C. White levele O.A. Olsennek, 1888. nov. 27.; Manuscripts and Memories, 129. o.

[2] William C. White levele J.H. Waggonernek, 1889. febr. 27. Manuscripts and Memories, 136.o.

[3] Ellen G. White, Manuscript 30, 1889. jún., „Experience Following Minneapolis Conference”; 1888 Materials, 354-355. o. Az 1888 Materials című könyv 354. oldalán, az 1216. kézirathoz (Manuscript Release nr. 1216) egy lábjegyzetet adtak hozzá, amely megpróbálja csökkenteni Ellen White leírásának hatását erről az eseményről. Úgy tűnik, arra bátorítják az olvasót, hogy Ellen White beszámolója helyett olvassanak inkább részeket az A.V. Olson Through Crisis to Victory: 1888-1901 könyvéből, amelynek címe önmagáért beszél. Emlékeznünk kell azonban arra, hogy A.V. Olson 1963-ban halt meg, három évvel könyve megjelenése előtt, amikor a könyv az Ellen G. White Estate bizottságának védnöksége alá került, melynek titkára A.L. White volt.

[4] Uo., 355-356. o.

[5] Lásd: Ellen G. White levele R.A. Underwoodhoz, 22. levél, 1889. jan. 18., Manuscript 30, 1889. jún., valamint Ellen G. White: Uriah Smithnek, 20. levél: 1891. jan. 6.; 1888 Materials, 241.,356.,847. o. Lásd még William C. White levele Mary White-nak, 1888. nov. 24.; Manuscripts and Memories, 127. o. Ez tökéletes példája azoknak, akik azért harcoltak Jones ellen, mert úgy érezték, hogy szélsőséges, amikor a nemzeti reform vagy a vallásszabadság kérdéséről beszélt, és hogy Ellen White megkérdőjelezhetetlenül támogatta őt. Napjainkban hasonló vádakkal illetik Jonest azok, akik szerint a vallásszabadságért folytatott munka minden területén szélsőséges volt. Ellen White azonban 1888-ban nem támogatta Smith vádjait, és nem úgy tűnik, hogy napjainkban támogatná azokat, akik Jones egész szolgálatát tévesnek mutatják be.

[6] Ellen G. White levele Uriah Smithnek, 20. levél, 1891. jan. 6.; 1888 Materials, 847-848. o.

[7] Ellen G. White, Manuscript 30, 1889. jún.; 1888 Materials, 356-357. o.

[8] „Minutes of the General Conference Committee”, tizenötödik ülés, 1888. ápr. 5.

[9] William C. White levele Mary White-hoz, 1888. nov. 24.; Manuscripts and Memories, 126-127. o. és a „Battle Creek College Board Minutes”, 1888. nov. 22, 25.

[10] Ellen G. White, Manuscript 16, 1889. jan.; 1888 Materials, 259. o.

[11] William C. White levele Mary White-nak, 1888. nov. 24. Manuscripts and Memories, 127. o.

[12] Battle Creek Daily Journal, 1888. dec. 11., 3.o.

[13] Ellen G. White, Manuscript 30, 1889. jún.; 1888 Materials, 357-359. o.

[14] I.D. Van Horn, „The Michigan State Meeting”, Review and Herald Extra, 1888. dec. 11., 780.o.

[15] Ellen G. White, Manuscript 30, 1889. jún.; 1888 Materials, 360. o.

[16] Az események hátteréről lásd: A.T. Jones, The Sentinel Library, 1889. szept. 15; W.A. Blakely, American State Papers Bearing on Sunday Legislation, (Washington, D.C.: The Religious Liberty Association, 1911); Eric Syme, A History of SDA Church-State Relations in the United States (Mountain View, CA: Pacific Press, 1973.)

[17] Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 81. levél, 1896. máj. 31.; 1888 Materials, 1565.o.

[18] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 210. o.

[19] William C. White levele C.H. Jonesnak, 1887. máj. 18.; A.L. White The Lonely Years, 438. o. Lehetséges, hogy Jones vagy Waggoner megjegyzései a korabeli vallásszabadsággal kapcsolatos eseményekről bekerültek A nagy küzdelem című könyv 1888-as kiadásának függelékébe. Az 565. oldalon Ellen White kijelenti: „A katolicizmus mindenhol teret nyer.” Az egyik lábjegyzet további információkért hivatkozik a függelékre. Az 573. oldalon Ellen White kijelenti, hogy „az Egyesült Államokban jelenleg kibontakozó eseményekben, amelyek célja, hogy az egyházi intézmények megszerezzék az állam támogatását, a protestánsok a pápisták nyomdokaiba lépnek”. További információkért az olvasót arra kérik, hogy olvassa el azt a függeléket, amely a Prófétaság lelke 4. kötet, 1884. kiadásában nem volt meg. A White Estate szerint nagyon valószínű, hogy Jones vagy Waggoner írta ezeket a jegyzeteket a könyv függelékébe. Mindkét jegyzetet eltávolították A nagy küzdelem című könyv 1911-es kiadásából, valószínűleg azért, mert már nem tükrözték az akkori eseményeket. A lényeg az, hogy A nagy küzdelem című könyv 1888-as kiadása pontosan arra az időre jelent meg, amikor figyelmeztetni kellett az olvasókat az Egyesült Államokban és a világban zajló eseményekre. Ellen White bízott annyira Jonesban és Waggonerben, hogy megengedte, hogy megjegyzéseiket hozzátegyék a függelékhez. Az is tény, hogy Isten azért küldte a legértékesebb üzenetet, hogy felkészítse az egyházat arra, hogy ugyanezt az üzenetet hirdesse a világnak. Sajnos A nagy küzdelem című könyv 1888-as kiadása végül közel két évig érintetlenül maradt a Review and Herald raktárában, elsősorban az üzenettel és a hírnökökkel szembeni ellenállás eredményeként.

[20] Lásd: The Sentinel Library, 1889. szept. 15. Lehetséges, hogy mi adventisták nem fogtuk fel, mennyit köszönhetünk Istennek, amiért elküldte A.T. Jonest, hogy megvédje az egyházat és a nemzetet is a vallásszabadság területén? Azonban senki sem tudja értékelni Jones hozzájárulását a vallásszabadság területén anélkül, hogy előbb el ne olvasná a műveit, amelyek közül sokat újra kiadtak (elsősorban a szervezett egyháztól független vallási csoportok jóvoltából). Mostanra azonban újra feléledt az ilyen irányú érdeklődés. Nemrégiben a Liberty folyóirat újranyomtatta Jones egyik beszédét a következő sorokkal együtt: „What is Patriotism in the United States?” (Mi a hazafiság az Egyesült Államokban?), és elküldte előfizetőinek. „A NARLA [The North American Religious Liberty Association] minden évben átadja az A.T. Jones díjat azoknak, akik a leginkább követik A.T. Jones példáját a vallásszabadság területén. Ez magában foglalja az igazságnak hatalommal való kimondását, saját tehetségét felhasználva a gyakorlati kutatásban, írásban, beszédben és a szabadságot előmozdító tevékenységek szervezésében, valamint tettekkel bizonyítva elkötelezettségét a vallásszabadság evangéliumi elve iránt.”

( http://religiousliberty.info/article.php?id=11, 2010. márc. 10.)

[21] Ellen G. White, „The Approaching Crisis”, Review and Herald Extra, 1888. dec. 11., 4.o. A User-Friendly Guide to the 1888 Message című könyvében George Knight bemutatja azt az elképzelést, hogy az „adventisták nem hagyták figyelmen kívül Blair szenátor törvényjavaslatainak jelentőségét”. Azt is elmondja, hogy „az 1888-as konferencia résztvevőinek érzelmi intenzitása” nagyrészt annak tulajdonítható, hogy „az adventisták úgy gondolták […], hogy ők már a végidő előtt állnak”. Ezért „nem nehéz megérteni, hogy az adventista vezetők egy része miért reagált annyira hevesen és érzelmektől vezérelve” Jones és Waggoner előadásaira. (32–33. o.) Ellen White azonban kiegyensúlyozottabb álláspontot mutat. Lehet, hogy sok adventista értelmi szinten tisztában volt a zajló eseményekkel, de az őrök „aludtak”, „felkészületlenek” voltak, és „nem voltak tudatában az őket fenyegető veszélynek”. (op. cit., 4. o.)

[22] Ellen White, „David's Prayer”, „Sermon”, 1888. dec. 8., Review and Herald, 1888. dec. 18., 786-787. o.

[23] Ellen G. White „Our Duties and Obligations” Review and Herald, 1888. dec. 18. 794–795. o.

[24] Ellen G. White, „The American Sentinel and Its Mission”, Review and Herald, 1888. dec. 18., 791. o.

[25] Ellen G. White, „Revival Work in the Battle Creek Church”, Review and Herald, 1889. febr. 12., 106–107. o. A Jones és Waggoner által bemutatott „1888-as üzenet” szorosan kapcsolódott a vallásszabadság témájához és a Szentlélek azon munkájához, amely egy népet készít fel, hogy Isten napján állva maradjon. Az a tény, hogy a vasárnapi törvény közelebb állt az elfogadáshoz, mint bármikor korábban az amerikai történelemben, erős és meggyőző bizonyítéka volt annak, hogy Isten kezdte kiárasztani a késői esőt (az üzenetet Krisztusról, a mi igazságunkról), és hogy a hangos kiáltás azon a ponton volt, hogy példátlan erővel hirdettetik.

[26] Uo.

[27] Ellen G. White, Manuscript 30, 1889. jún.; 1888 Materials, 378-379. o. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a nagy ellenség a pápai egyház által közel 1500 éven át nemcsak Isten törvényének megsemmisítésén dolgozott, hanem azon is, hogy eltiporja Jézus hitét a lelkiismereti szabadság megszüntetése által: „A pápaság nagyon alkalmas ezeknek az igényeknek a kielégítésére. Mindkét osztály igényeinek – és ez a két osztály felöleli szinte az egész emberiséget – megfelel: azokénak, akik saját érdemeik által akarnak üdvözülni, és azokénak is, akik bűneikkel együtt akarnak üdvözülni. Ebben rejlik hatalmának titka.” A római katolikus egyház továbbá - „kiátkozta azokat, akik a lelkiismeret és a vallásgyakorlat szabadságát követelték, valamint „azokat, akik azt állították, hogy az egyház nem alkalmazhat erőszakot”. (Ellen G. White, The Great Controversy, 572., 564., o.) A hármas angyali üzenet az ilyen hamis elképzeléseknek mond ellent, hirdetve Isten parancsolatait és Jézus hitét, és védi a lelkiismereti szabadságot mindazok számára, akik a szombatot jelnek tartják.

[28] Ellen G. White, „Revival Work in the Battle Creek Church”, Review and Herald, 1889. febr. 12., 106-107. o. Arthur L. White kijelenti, hogy a dec. 15–22-re tervezett imahét valójában „egy hónapig” tartott. (The Lonely Years, 420. o.)

[29] Ellen G. White, Manuscript 30, 1889. jún. 30.; 1888 Materials, 367. o.

[30] Ellen G. White, Manuscript 25, „Diary”, 1888. dec. Arthur L. White, The Lonely Years 421. o.

[31] Uo.

[32] Daniel T. Jones levele J.W. Wattnak, 1889. jan. 1., Ez a leírás A.T. Jonesról eltér a modern történészek sok más leírásától. Lásd még a 6. fejezet 6. lábjegyzetét.

[33] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. nov.; 1888 Materials, 228. o.

[34] Ez a leírás majdnem azonos azzal, amit Ellen White a Tapasztalatok és látomások című könyvében leírt azokról, akik követték Krisztust a szentek szentjében, és azt mondták: „Atyánk, add nekünk Lelkedet! Ekkor Jézus rájuk lehelte a Szentlelket. Ebben a leheletben világosság, erő, sok szeretet, öröm és békesség volt.” (55. o.)

[35] Ellen G. White, Manuscript 30, 1889. jún. 30., 1888 Materials, 366-369, 378-379, 381. o.

[36] Battle Creekben más tényezők is léteznek, amelyek egyeseket visszatartottak attól, hogy meghallgassák és elfogadják a bemutatott üzenetet. Karácsonyi programot terveztek, sok különleges jelmezbe öltözött gyermek részvételével. Ellen White a december 24-ei naplóbejegyzésében a következő aggodalmát fejezte ki: „A szanatóriumban nagy előkészület folyik, és emiatt sokan nem voltak jelen [az imaheti összejöveteleken].” (Manuscript 25, 1888. dec., kiadatlan) Ellen White aggodalmát fejezte ki a program előkészítésébe fektetett sok „idő és munka” miatt. „Miközben ezeket a fáradságos erőfeszítéseket tették az előadások előkészületeire, az összejövetelekből hiányzott a legmélyebb érdeklődés, amelynek le kellett volna kötnie figyelmüket, és amely szükségessé tette minden lélek jelenlétét, hogy ne vesszen el semmi az Úr őáltala küldött üzenetéből.” Mivel érzékelte a profetikus időszak jelentőségét, amelyben éltek, és megértette, hogy a jelenvaló igazság üzenete hirdettetik, Ellen White arra buzdította a tanítókat, hogy ismerjék fel a világosságot, hogy továbbadhassák azt a gyermekeknek. „Ó, a szombatiskolai tanítók teljenek meg a jelen időre szóló üzenet lelkületével, hirdetve ezt az üzenetet minden tevékenységükben. […] Dolgozzatok [a gyermekek] üdvösségéért, vezessétek őket Jézushoz, aki úgy szerette őket, hogy életét adta értük. Ismételjétek el nekik azt az értékes bizonyosságot, amelyet maga Isten adott nekik (2Móz 34:6-7 verseket idézte). Egyszerű módon kell bemutatni Jézust a gyermekeknek, mint a bűnbocsátó Megváltót, aki a függönyön túl ajánlja fel engesztelő vérét. […] Mondjátok meg nekik, hogy hiábavaló azt gondolniuk, hogy saját erejükből jobbá válhatnak, vagy ígéretek által, hogy megváltoznak, mert ez nem távolítja el a bűn egyetlen foltját sem, hanem olyan módon juthatnak el a bűnösség tudatára és az igazi bűnbánatra, ha úgy, ahogy vannak rábízzák magukat Isten kinyilvánított és kinyilatkoztatott kegyelmére.” (5. levél, 1888. dec. 26.; Manuscript Releases, vol. 19., 300–305. o.) _[197]