Az 1889-es lelki ébredések – 1.

 Ébredés és reform - a legértékesebb üzenet elfogadásának eredménye

Az idő drága, és van egy üzenet, amelynek el kell jutnia ehhez a néphez.”[1] Ezeket a szavakat mondta Ellen White a Battle Creek-i gyülekezet presbiterjeinek, akik 1888 decemberében eljöttek hozzá megkérdezni, hogy adjanak-e lehetőséget Jonesnak prédikálni a Tabernákulumban. Ellen White kitartása miatt Jones nemcsak prédikálhatott a Tabernákulumban, hanem a Generál Konferencia bizottságának (melynek William C. White volt az elnöke) döntése alapján Jones taníthatott a Battle Creek-i főiskolán.

A Battle Creekben tartott decemberi imahetet követő év során Ellen White, A.T. Jones és E.J. Waggoner elvitte az egész ország gyülekezeteibe az értékes üzenetet. A következő tavasszal és nyáron három lelkészértekezletet tartottak. A nyár hátralévő részében Jones és Waggoner Ellen White-tal együtt több tábori összejövetel főelőadója volt. Bár az egyházterületeken tartott különféle összejövetelek nem voltak zökkenőmentesek, Isten azonban továbbra is kereste a módját annak, hogy kiáraszthassa Szentlelkét közömbös egyházára. Az összejövetelek eredményeit a Review-ban tették közzé, és a teljesebb értékelés érdekében érdemes elolvasni őket. Az egész évben elvégzett tevékenységet az október végén tartott Generál Konferencia tetőzte be.

Amikor közelebbről megnézzük ezeket a lelkészértekezleteket és tábori összejöveteleket, különös figyelmet kell fordítanunk a Jones és Waggoner által bemutatott üzenetnek is. Egyes modern történészek azt sugallják, hogy miután elhagyták Minneapolist, Jones és Waggoner által 1888-ban bemutatott üzenet drámai változásnak indult, és _[198] a reformációs evangélium - ahogyan azt ma sok evangelikál érti - a hit általi megigazulás római katolikus nézetévé alakult át.[2]

Massachusetts állambeli South Lancaster

South Lancasterben az összejöveteleket január 11-e és 22-e között tartották, és Ellen White szerint „az eredmények jók voltak”. A gyülekezet „tele volt olyan emberekkel, akik azért jöttek, hogy áldásban részesüljenek”. Az összejöveteleken nemcsak az északkeleti államok számos küldöttje vett részt, hanem néhány újonnan megtért is. A.T. Jones „a lehető legkomolyabban munkálkodott az emberekért”, naponta kétszer, sőt néha háromszor is prédikált. Ellen White az összejöveteleket kísérő erőről ezt mondta: „Ugyanazt a lelkületet és erőt éreztük, mint amely az első és a második angyali üzenet hirdetését kísérte. [...] Isten szolgái buzgón és a Szentlélek ereje által hirdették azt a reménységet, amely az evangéliumban elénk van tárva. Jézus szeretete és Krisztus igazsága lett bemutatva, és ez olyan világosan, hogy az elme hit által megragadhatta. [...] Ó, ez kemény eledel volt a megfelelő időben, az elejétől a végéig!”[3] Az összejövetelek során Ellen White azért aggódott, nehogy az ott összegyűltek „bezárják szívüket az Isten által küldött értékes mennyei világosság sugarai előtt”:

„Úgy tűnik, sokan úgy érzik, hogy nagy munkát kell elvégezniük önmagukért, mielőtt Krisztushoz jöhetnének üdvösségért. Azt gondolják, hogy Jézus majd eljön küzdelmük utolsó pillanatában, és megteszi a végső simításokat az életük során végzett teljes munkájukon. Nehezen értik meg, hogy Krisztus egy teljes és tökéletes Megváltó, aki képes mindvégig megmenteni azokat, akik általa Istenhez jönnek.”[4]

Amikor azonban a jelenvaló igazság üzenetét hirdették, a szívek meghatódtak: „Éreztük annak fontosságát, hogy Krisztust olyan Megváltóként mutassuk be, aki nem valahol távol, hanem közel van. [...] Sokan, még a lelkészek közül is, olyan fényben értették meg az igazságot, ahogyan az Jézusban van, mint soha azelőtt. Úgy tekintettek Krisztusra, mint bűnbocsátó Megváltóra, az igazságra pedig, mint a lelket megszentelő elemre.” Ennek eredményeként sokan „a törvény fényében meggyőződtek arról, hogy bűnösök”. Felismerték, hogy „saját igazságukban bíztak”, amely most már „olyan volt, mint egy szennyes ruha Krisztus igazságához képest”. Ellen White így írta le a menny örömét, amelyet ezen esemény miatt érzett: _[199]

„Az összejövetelek során, amint az emberek igyekeztek közelebb kerülni Istenhez, megbánták bűneiket és megvallották egymásnak, amit szóval vagy tettel egymás ellen hibáztak. [...] Az üzenet, amelyet az Úr küldött napjaink népe számára, prédikálás által lett bemutatva.

A hallgatók és a tanárok nagymértékben részesültek Isten áldásában. Isten Lelkének mély ösztönzéseit szinte minden szív megérezte. Azok, akik részt vettek az összejöveteleken, általában arról tettek bizonyságot, hogy olyan tapasztalatban volt részük, amely felülmúlta mindazt, amit korábban ismertek. [...]

Soha nem láttam még ilyen kiterjedt ébredési munkát, amely ilyen széleskörűen halad előre és mégis annyira mentes az indokolatlan érzelmi izgalomtól. Nem hangzott el egyetlen sürgető felhívás sem. Nem hívták előre az embereket, de ünnepélyesen megértették, hogy Krisztus nem azért jött, hogy az igazakat, hanem a bűnösöket hívja megtérésre. [...] Úgy tűnt, mintha magának a mennynek a légkörét lélegeznénk be. Az angyalok valóságosan ott lebegtek körülöttünk. [...] Az Úr jelen volt az Ő népe között. A mennyben öröm volt az angyalok körében a bűnbánó bűnösök miatt, akik visszatértek az Atyához.”[5]

Az utolsó szombaton, a délelőtti összejövetelen A.T. Jones „nagy erővel” beszélt, Ellen White pedig délután „nagy szabadsággal” szólt. Ez volt az „egyik legértékesebb szombat” a lelkük számára:

„Úgy éreztük, hogy a menny légkörét lélegezzük be, és mindazok, akik Krisztust keresték, bizonyosan megtalálták. Ez valóban Isten Lelkének csodálatos kiáradása volt, amely bebizonyította nekünk azt, hogy mit akar tenni az Úr az Ő népéért, ha személyesen hisz Jézusban.”[6]

Egy évvel később egy lelkészértekezlet során Ellen White emlékeztette testvéreit a South Lancasterben történtekre. Összehasonlította azzal az erővel, amely az 1844-ben hirdetett üzenetet kísérte:

„Akik tavaly télen South Lancasterben voltak, tudják, hogy Isten Lelke munkálkodott a gyülekezetben és az iskolában. Szinte minden hallgatót megérintett a mennyei erő; és az eleven bizonyságtételeket, amelyek elhangzottak, még az 1844-es csalódás előtti bizonyságtételek sem tudták felülmúlni. South Lancasterben sokan megtanulták, mit jelent szívüket átadni Istennek - mit jelent megtérni.”[7]

Ezek voltak az eredményei annak, hogy „Isten Lelke kiáradt” az Ő népére. Ezek az eredmények sokkal nagyobb mértékben következtek volna be a vezetők körében _[200] Minneapolisban, ha ellene nem szegültek volna. Nem sokkal később, amikor visszatekintett South Lancasterben és az év során tartott más összejöveteleken szerzett tapasztalatokra, Ellen White ismét felidézte azt a kiváltságot, hogy együtt dolgozhatott Jonesszal és Waggonerrel. Ellentétben a napjainkban elterjedt jellemzésekkel, amelyekkel az akkori munkájukat illették, Ellen White a következőképpen írta le Isten munkálkodását:

„Helyről helyre utaztam, és részt vettem olyan összejöveteleken, ahol Krisztus igazságának üzenetét hirdették. Kiváltságnak tartottam, hogy testvéreim [Jones és Waggoner] mellett állhattam, és bemutathattam bizonyságomat a jelen időre szóló üzenetről. Láttam, hogy Isten hatalma kísérte az üzenetet, bárhol is hirdették azt. Nem tudnátok elhitetni a South Lancaster-i emberekkel, hogy nem a világosság üzenetét kapták. Az emberek megvallották bűneiket, és elfogadták Krisztus igazságát. Isten kinyújtotta karját, hogy elvégezze ezt a munkát.”[8]

Illinois állambeli Chicago

 Március végén Jones Chicagóba utazott, hogy találkozzon Ellen White-tal, hogy együtt részt vegyenek egy kéthetes összejövetelen. A lancasteri összejövetelekkel ellentétben, ahol az emberek azonnal elfogadták a szép üzenetet, a chicagói összejövetelen a jelenlévők többsége lelkész volt. „Egy hét telt el, mire megtörtek a szívek az összejöveteleken. Isten áldása mégis dicsőséghullámként áradt ki.” Az összejövetelek résztvevői „Isten Bárányához lettek irányítva, aki elveszi a világ bűneit”. „Isten Lelkének mély késztetései” érezhetőek voltak, és a többi helyhez hasonlóan, ahol az üzenet be lett mutatva, ez „a bűnök megvallásához és a gonoszság elhagyásához vezetett”.[9] Ellen White a következőképpen írta le az összejöveteleket:

„A.T. Jones testvér hűségesen dolgozott azon, hogy tanítsa az egybegyűlteket, és megtörje az Élet Kenyerét a lelküknek. Nemcsak azt sajnáltuk, hogy nem minden hetftnapi adventista gyülekezetnek volt alkalma befogadni az igazságnak ezt az értékes világosságát, amely itt oly világosan be lett mutatva, hanem azt is, hogy más gyülekezeteknek, függetlenül a hitüktől és a tanaiktól, nem volt ugyanez a lehetőségük. Tudom, hogy a megváltás tervének megértése, amely ilyen világosan és egyszerűen lett bemutatva, gazdag táplálék lett volna sok olyan lélek számára, akik nem osztoznak a hitünkben. [...]

Állhatatosan és kitartóan dolgoztunk, hogy erősítsük testvéreink hitét. Ez a munka olyan nehéznek tűnt, mint megtanítani egy gyermeket az első lépésekre. [...] A Szentlélek meggyőzte a férfiak és nők szívét.”[10] _[201]

„Mélységesen hálásak voltunk Isten áldásáért, amely az összejövetelekre szállt. [...] Ó, milyen nehéz volt megtanítani az embereket arra, hogy szemüket önmagukról Jézusra és az Ő igazságára fordítsák! [...]

A szívem megtelt örömmel, amikor hallottam az embereket azt mondani, hogy olyan tanítást kaptak a hitről, mint amilyet korábban még soha. [...] A lelkük megszabadult, a bűneik megbocsátást nyertek, szívükben Jézus szeretete volt, [...] a Szentlélek munkája és Krisztus kegyelme láthatóvá vált a lelkükben. A szombat örömként és áldásként érkezett hozzánk. Hálás szívvel üdvözöltük a szombatot, mint a legjobb szombatot, amit valaha is átéltünk.”[11]

„Most, miután Isten Lelkének megvilágosodása eljött, úgy tűnik, mindenki gyorsan tanul. [...] Most egyetlen nap alatt több jót végeznek, mint korábban egy egész hét alatt. [...] Mindenki sajnálja, hogy ilyen sokáig tudatlanok voltak az igaz vallás tekintetében [...]; hogy az igazi vallás azt jelenti, hogy teljesen Krisztus igazságára kell hagyatkozni, nem pedig az érdemszerző cselekedetekre.”[12]

Nem volt „egyetlen fanatikus kitörés sem, hanem inkább mennyei eredetű béke és öröm”. Azok között, akik megvallották bűneiket, voltak néhányan, akik ellenezték az üzenetet Minneapolisban. Most, hogy látták „Isten Lelke mélységes munkálkodásának” gyümölcseit az újonnan megtértek szívében, bizonyos mértékig kezdtek ráébrftni arra, hogy mit veszítettek a Generál Konferencián. Még Kilgore testvér is megértette „a minneapolisi konferencián elkövetett hibáit”, most sírt és örvendezett új tapasztalatának. A Review-ban leírta tapasztalatait, és háláját fejezte ki ezekért az összejövetelekért: „Ellen White és Jones testvér munkáját testvéreink nagyra értékelték. Jones testvérnek - a hit általi megigazulásról szóló üzenet - világos és meggyőző magyarázata valóban az alkalmas időben adott eledel volt.” Az elhangzott bűnvallomások ellenére Ellen White tudta, hogy „sokkal nagyobb számban” kellett volna jelen lenniük az összejöveteleken, ahol „Jones testvér türelmesen tanította a népet”.[13]

Április elejére, amikor a chicagói összejövetelek a befejezéshez közeledtek, Ellen White számára világossá vált, hogy ezt az üzenetet a nyár folyamán nagy tábori összejöveteleken be kell mutatni. Májusban meghívták Kansasba, hogy vegyen részt a munkások háromhetes értekezletén, és az utána következő egyhetes tábori összejövetelen. A kansasi összejövetelek után a Pennsylvania állambeli Williamsportba hívták meg tábori összejövetelre. A fiának, William C. White-nak írt levelében _[202] aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy az iowai tagok elveszítik az áldást, ha neki túl sokáig egyik helyen kell maradnia, de még nem kapott meghívást az iowai vezetőktől. Miért? Morrison és Nicola testvérek „irányították az iowai konferenciát”, amíg már alig maradt benne „élet és lélek”.

„Willie, aggódom az iowai szegény nyáj helyzete miatt. Mit követtek el, hogy meghívás nélkül kell maradniuk? A nyájat nem kellene büntetni a pásztor bűnéért. Fáj a szívem, ha azokra gondolok, akik az iowai gyülekezetekért munkálkodnak. Vajon nem lehetne tábori összejöveteleket szervezni, hogy A.T. Jones testvér el tudjon velem jönni Iowába? Elmehetnénk anélkül, hogy megvárnánk ezeknek a vak pásztoroknak a hívását. Tudod, említettem neked, hogy az emberek szavazás által hívtak meg az iowai tábori összejövetelekre. Elmegyek, ha sikerül elintézni, hogy Jones testvér elkísérjen. [...]”[14]

„Úgy gondolom, hogy A.T. Jones testvérnek részt kellene vennie a nagy tábori összejöveteleinken, és mind a mi népünknek, mind a kívülállóknak bemutatnia a hitnek és Krisztus igazságának értékes témáját. Ebben a témában a világosság áradata rejlik, és ha ő csak a könyvevangélisták összejöveteleire megy, hogyan juthat el ez a világosság minél több emberhez? Nem várhatjuk el egyetlen könyvevangélistától sem, hogy képes legyen ezt a témát olyan világosan előadni, mint ahogyan ő előadja.[15] Úgy vélem, ha ő nem vesz részt a tábori összejöveteleken, a gyülekezetek meg lesznek fosztva a világosságtól és az erre az időre szóló üzenettől. A kívülállóknak meg kell érteniük, hogy mi mind az evangéliumot, mind a törvényt hirdetjük, és ők örülni fognak ezeknek az igazságoknak, és sokan át fognak állni az igazság oldalára.”[16]

Kansas állambeli Ottawa

Május 6-án Ellen White Battle Creekből a Kansas állambeli Ottawába ment, hogy csatlakozzon a már folyamatban lévő munkások összejöveteléhez. Az a kívánsága, hogy A.T. Jones felszólalhasson, teljesült. Még mielőtt megérkezett volna a helyszínre, „az első éjszakán” Isten feltárta előtte „a dolgok valódi állapotát. Minneapolisból Iowába hozták a kovászt, amely tovább munkálkodott, hogy hatástalanítsa A.T. Jones munkáját”, sőt, még Ellen White munkáját is.[17] „Néhány testvér felkészülten ment oda, hogy szembeszálljanak a Jones lelkész által bemutatott nézetekkel.”[18] „A Krisztusnak és minden igazságnak ellensége” arra ösztönözte ezeket az embereket, hogy „felkészülten érkezzenek, és pontosan ugyanazt a lelkületet vigyék be a táborba, amely annyira egyértelműen nyilvánult meg” a minneapolisi generál konferencián.[19] _[203]

„A légkör nyomasztó volt”, és Ellen White „szíve annyira gyenge volt, hogy nehezen tudott beszélni a néphez”. „Szüntelenül imádkozott Istenhez”, hogy elméjének, testének és lelkének erőt adjon, hogy áldás lehessen az emberek számára. „Láthatatlan hatalmasságok dolgoztak folyamatosan, hogy szembeszálljanak azokkal, akik figyelmeztető, feddő és bátorító üzenetekkel küldettek”, és a nép, amelynek „erősebbé kellett volna válnia a világosság befogadása által, gyengébbé vált annak elutasítása miatt.”[20]

A következő napon, május 8-án, szerdán Ellen White részt vett a reggeli összejövetelen, ahol „határozottan bizonyságot tett, és arra buzdította a jelenlévőket, hogy ne ismételjék meg a minneapolisi lelkületet, és ne legyenek olyanok, mint akiket Pál apostol a Zsid 4:2 versében leírt”. „Arra kérte őket, hogy alázzák meg szívüket Isten előtt, bűnbánat és bűnvallomás által hagyják el bűneiket, és fogadják el azokat az üzeneteket, amelyeket Isten küld nekik az Ő szolgái által.” Másnap reggel szükségesnek érezte, hogy ismét beszéljen a témáról „világosabb” módon. Ezúttal közvetlenül a hallgatóság szívéhez szólt:

„Az Úrtól kaptam utasítást, hogy nyíltabban beszéljek a Minneapolisban tartott konferenciáról, és arról a lelkületről, amelyet testvéreink hoztak a konferenciára. Úgy éreztem, hogy már nem elég általánosságban beszélni olyan igazságokat kifejezve, amelyekkel a hallgatók talán egyetértenek, de amelyek nem íródnak mélyen a szív hústábláira. Az elvégzendő munkához többre van szükség a hízelgő szavaknál, mert Isten meg fog dorgálni mindent, ami hasonlít a Minneapolis lelkületéhez és befolyásához - kételkedés, gonosz gyanúsítások, szópárbajok, elfordulás Isten Lelkének közvetlen dorgálásaitól és azok mesének minősítése, gúnyolódás, ferdítés és félreértések keresése.”[21]

Ellen White körülírta, hogy mi történt Minneapolisban, hogy az emberek „megtévesztés és hamis benyomások által befolyásolt elmével” érkeztek. Elmondta nekik, hogy „Jones és Waggoner igen értékes világosságot mutatott be a népnek, de az előítélet és a hitetlenség” bezárta a szívüket, „hogy ne hatoljon be semmi, ami ebből a forrásból származik”. Elmondta azt is, hogy azon a ponton volt, hogy távozik a konferenciáról, de egy „hírnök” jött, és azt mondta neki, hogy maradjon az őrhelyén. A hírnök bevitte őt azokba a szobákba, ahol a küldöttek el voltak szállásolva, és megmutatta neki, mit mondanak ellene, valamint Jones és Waggoner ellen. Elmondta, hogy mindez, „mint egy villanás” tárult fel előtte, és mennyire hasonlított mindez Isten népének viselkedéséhez a nagy küzdelem története során. Vázolta nekik, hogy a farizeizmus hogyan hatolt be az egyházba, _[204] hogy a konferencián végzett szolgálatát „szinte mindenki semmibe vette”, hogy „az ellenkezés népszerű volt”, és hogy a „magatartásukkal megbántották Isten Lelkét”.[22]

Ellen White közvetlen beszéde nem maradt hatás nélkül. Hall testvér, a kansasi konferencia elnöke felállt, és nyilvánosan kijelentette, hogy minden, amit Ellen White mondott, az mind igaz. Megerősödött a „bizonyságtételekbe vetett bizalma”, mert ő is jelen volt az „egyik szobában, amelyet Ellen White említett”. Hibát követett el, amikor „feltétel nélkül bízott a lelkészekben, feltekintett rájuk, és elhitte azt, amit mondtak[23]. McReynolds testvér is „azt vallotta, hogy White testvérnő leírása az utolsó betűig igaz volt”. Személyesen már bevallotta tévedését Ellen White-nak, és most nyilvánosan is megtette. Sajnos az összejövetel befejeződött, mielőtt „tovább mehettek volna”.[24]

Ellen White kimerült. Időnként „lelkileg nagyon lehangolt volt” és „gyengeséggel küzdött”, amíg nem állt az emberek elé, és erőt nem kapott a beszédhez.[25] Azon a csütörtök délutánon ismét beszélt, és azok, akik áldásért jöttek, elnyerték azt, de akik „azért jöttek, hogy hibát keressenek, és akiknek szíve hitetlenségbe zárkózott, úgy tartották, hogy White testvérnő beszédében nem sok erő volt”.[26] A minneapolisi konferencia óta olyan pletykák terjedtek el, hogy „White testvérnő bevallotta, hogy néhány megjegyzésében, melyeket azon a konferencián tett, hibázott, és téves lelkületről tett bizonyságot”. Az aznap reggeli határozott kijelentései megingatták egyesek bizalmát iránta, köztük J.S. Washburnét is.[27]

J.S. Washburn

J.S. Washburn egy 26 éves felszentelt iowai lelkész volt. Részt vett a minneapolisi konferencián, és saját bevallása szerint „a lelkészek háromnegyede közé tartozott, akik ellenezték az új világosságot”. Úgy ment a minneapolisi összejövetelre, hogy „támogatta a »régi« koncepciót a Galata levél »törvényéről«”, vagyis Morrison és Butler oldalán állt. Úgy vélte, hogy Jones és Waggoner „aláássák a hitet”, de „nem értette, hogy egy ilyen rossz ember, mint A.T. Jones, hogyan imádkozhat úgy, mint ahogyan imádkozott”. Washburn azt mondta magában: „Úgy imádkozik, mint aki ismeri az Urat”.[28]_[205]

Washburn J.H. Morrison mellé állt, aki nemcsak arról volt ismert, hogy Minneapolisban Waggonerrel szemben foglalt állást, hanem arról is, hogy „lekicsinyelte a prófétaság lelkét”. Amikor ő és Morrison felkeresték Ellen White-ot Minneapolisban, „Ellen White nem akart tanácsot adni nekik, és azt mondta: »Testvérek, az én tanácsomnak nincs súlya Iowában!«” Később Washburn „úgy döntött, hogy egyedül keresi fel”, és úgy tűnt, hogy „Ellen White egyszerű válasza” némi lelki megnyugvást hozott neki. J.H. Morrison azonban úgy döntött, hogy idő előtt elhagyja a minneapolisi konferenciát, és négyszemközt azt mondta Washburnnak: „Arra akarnak kényszeríteni, hogy beismerjem, hogy tévedtem. Ezért elmegyek!”[29]

1889 telén Washburn kétségekkel és csüggedéssel küzdött: „»Nincs prófétánk! Nem lehet próféta, ha ez a két ember [Jones és Waggoner] ilyen módon befolyásolja őt«, gondolta magában.” Még az evangelizációs összejövetelei sem voltak eredményesek. „Elvesztette a tömeg érdeklődését”, és csak négy-öt embert keresztelt meg. Így „a kétségek ismét visszatértek”. Egyik este kiment, letérdelt és „kétségbeesetten imádkozott. Azt gondolta, hogy ha ez a nép megtartja Isten parancsolatait, akkor a prófétaság lelkével is rendelkeznie kell. A nép azonban nem rendelkezhet a prófétaság lelkével, ha a prófétát megtévesztette két fiatalember. [...] »Ha van Isten, segítsen hinni« - imádkozott.” Ez volt az a mélység, amelybe Washburn Minneapolis után zuhant.[30]

Washburn történetesen ugyanazon a vonaton utazott a kansasi összejövetelre, mint A.T. Jones. Bár Washburnnak „kétségei voltak afelől, hogy A.T. Jones jó úton jár”, és úgy vélte, hogy „tévedett, akárcsak E.J. Waggoner”, mégis nagy hatással volt rá Jones „legutóbbi washingtoni győzelme” Blair vasárnapi törvényjavaslata felett. _[206] Mivel ő maga is érdeklődött a jogi és politikai területek iránt, Washburn kissé aggódva „bemutatkozott A.T. Jonesnak, de úgy találta, hogy nagyon barátságos és kedves”. Washburn „kezdte megkedvelni őt, elment vele az összejövetelre [Kansasba], vele töltötte a hétvégét, sétáltak a folyóparton, és sokat beszélgettek”.[31]

Minden jónak tűnt Washburn számára a kansasi összejövetelen, míg Ellen White meg nem érkezett, és a kora reggeli összejövetelen kijelentette: „Nem akarjuk, hogy itt bármi is megnyilvánuljon a minneapolisi lelkületből. Ha J.H. Morrison és Henry Nicola nem tartanak bűnbánatot, és nem térnek meg, nem fognak üdvözülni!” Washburn „megdöbbent, amikor hallotta, hogy ilyen keményen beszél az iowai vezetőkről”. „Téved”, gondolta Washburn, „ismét megharagudott, és a régi kételyek visszatértek” a „minneapolisi lelkülettel” együtt. Elhatározta, hogy felkeresi Ellen White-ot, és végleg tisztázza a dolgokat.[32]

Ellen White kedvesen válaszolt, és meghívta őt, hogy látogassa meg. Washburn nyíltan kifejezte aggodalmát Ellen White iránt. Elmondta neki, hogy „mindig prófétának tartotta, de a minneapolisi konferencia történései megzavarták”. Úgy vélte, hogy Uriah Smithnek és Morrisonnak „igaza volt”. Ekkor Ellen White megkérdezte: „Tudod, hogy J.H. Morrison miért hagyta el korábban a konferenciát?” Ezután elmondta Washburnnak „pontosan azt, amit J.H. Morrison mondott neki. A bizalmas magánbeszélgetéséről szóló látszólag emberfeletti tudás, amely Morrison és közötte történt”, megrémisztette Washburnt. Megértette, hogy ott van valaki, aki titkokat tárt fel Ellen White-nak:

„Ellen White elmondta neki, hogy amikor Európában volt, látomásban kísérője kinyújtotta [sic] karját, és azt mondta: »A vita mindkét oldalán hibákat követtek el.« Majd Ellen White hozzátette, hogy »nem a Galata levél törvénye« volt a konferencia igazi témája. Az igazi kérdés a hit általi megigazulás volt! [...] »E.J. Waggoner világosabban tudja bemutatni a hit általi megigazulást, mint én« - mondta Ellen White. »White testvérnő - mondta Washburn - arra gondolsz, hogy E.J. Waggoner minden tapasztalatoddal együtt jobban képes bemutatni a témát, mint te?« Ellen White így válaszolt: »Igen, az Úr különleges világosságot adott neki ebben a témában. Én is tisztábban akartam bemutatni, de én nem tudtam előadni olyan világosan, mint ő. Amikor azonban Minneapolisban bemutatta a témát, én felismertem.«”[33]

Washburn ezután megkérdezte Ellen White-ot, hogy tévedhetetlen-e. A válasza a következő volt: „Természetesen nem. [...] Én csak egy gyenge emberi lény vagyok.” _[207] Ez a válasz arra késztette Washburnt, hogy megkérdezze, hogyan bízzon abban, hogy az általa írt vagy mondott dolgok „az Úrtól vannak”? Ellen White körülbelül „öt percig” hallgatott, és erre a kérdésre „nem adott azonnali választ”. Washburn feszengett, de amikor Ellen White válaszolt, akkor „örökre tisztázódott előtte a prófétaság lelke”:

„Néhány évig nem kaptam egyetlen látomást sem.” (Közvetlen látomásai a korai évek után megszűntek, később azonban éjszakai látomásai voltak.) „Azonban soha nem mernék mondani vagy írni bizonyságtételt, ha nem tudom, hogy a Szentlélek irányítja az elmémet.”[34]

Washburn „megváltozott emberként távozott Ellen White-tól, mint aki tisztázta és megalapozta a bizalmát ebben a mozgalomban, és megbizonyosodott, hogy a prófétaság lelke által Isten vezeti ezt a mozgalmat.”[35]

Az áttörés végül bekövetkezett

Május 10-én, pénteken reggel Ellen White még egyszer beszélt az ottawai táborban „összegyűlt embereknek” „Minneapolisról, és arról, hogyan bántak a testvérek Isten szolgáival, akiket Ő küldött hozzájuk az igazság üzenetével”. Beszéde hatására „többen bizonyságot tettek a minneapolisi összejövetelen szerzett tapasztalatukról”. És mégis Ellen White azt mondta: „Nem tűnt úgy, hogy radikális változás történt volna.”

Szombat reggel A.T. Jones tartotta a prédikációt, melynek alapigéje: „Keressétek először Isten országát és az Ő igazságát.” Bár a tábori összejövetel során már hússzor beszélt, eddig inkább a vallásszabadság témájával foglalkozott. Most, szombat délelőtt a „hit általi megigazulásról” kezdett előadássorozatot, és „sokan világosságként és igazságként fogadták az üzenetet”.[36] Jones azt mondta az összegyűlt több száz embernek, hogy pontosan Isten igazságára van szükségük, és hogy „semmi más nem használ”.

„Azonban tudnunk kell, hogy hol és hogyan keressük, mert gyakran rossz helyeken keressük. Például, ahogy sokan teszik, Isten törvényében és annak megtartásában keresik. [...] Isten igazsága az Ő törvényében van, de nem a törvény által nyilatkozik meg az embereknek. (Róm 1:16-17) Isten igazsága az evangéliumban nyilatkozik meg az embereknek, nem a törvényben. [...]

Gal 2:21 »Mert, ha az igazság a törvény által van, akkor Krisztus hiába halt meg«, tehát a törvényből csak saját igazságot kaphatunk, de Isten igazságában csak Jézus Krisztus által részesülhetünk. Milyen a mi igazságunk? _[208]

 Ézsa 64:6 »Igazságunk olyan, mint egy szennyes ruha«. Mindnyájan vétkeztünk, és szűkölködünk Isten dicsősége nélkül. Mi a bűn? Amikor Izrael népe kijött Egyiptomból, nem ismerte Istent. [...] Hogy megértesse velük saját állapotukat és azt, hogy mi a bűn, egy olyan szót használt, amely azt jelenti, »célt téveszteni«. [...] Következésképpen, minél nagyobb az ember törvény általi igazsága, annál rosszabb - annál rongyosabb ő. [...]

Krisztus engedelmessége számít, nem a mi engedelmességünk, és Krisztus engedelmessége az, ami igazságot hoz nekünk. Ezért ne akarjuk többé a magunk erejéből teljesíteni Isten akaratát. Hagyjunk fel ezzel örökre! Hagyjátok, hogy Krisztus engedelmessége tegyen meg mindent értetek, és nyerjetek erőt az íj megfeszítéséhez, hogy eltaláljátok a célt! [...]”[37]

Bár Jones arról beszélt, hogy az ember igazságának Krisztustól kell származnia, nem pedig a törvényből, semmilyen módon nem csökkentette a törvény fontosságát vagy a parancsolatok megtartását. Világossá tette, hogy Krisztus azért jött a földre „kisgyermekként, és nem felnőtt emberként”, hogy „szembenézhessen mindazokkal a kísértésekkel, amelyekkel egy gyermeknek szembe kell néznie, és mégsem kell vétkeznie”. Következésképpen „minden gyermek az Ő helyére állhat, és az Ő ereje által győzhet”:

„Tehát, ha az igazság Isten ajándéka az evangéliumon keresztül érkezik, akkor mi haszna van a törvénynek? [...] Abban rejlik az egész emberiség reménysége, hogy a törvény tökéletességet követel. Mert ha a törvény elnézhetne egyetlen bűnt is – akár a legkisebbet - akkor senki sem lehetne szabad attól a bűntől, mivel a törvény soha nem tenné ismertté azt a bűnt. Ha pedig a törvény nem mutatna rá a bűnre, akkor soha nem lehetne megbocsátani, és megbocsátás nélkül nincs üdvösség. Közeleg az a nap, amikor a törvény leleplezi az utolsó bűnt is, mi pedig tökéletességben fogunk megállni Isten előtt, és elnyerjük az örök üdvösséget. Isten törvényének tökéletessége abban van, hogy rámutat minden bűnünkre, és akkor tökéletes Megváltó áll majd készen arra, hogy mindet elvegye. Isten nem azért mutat rá minden bűnünkre, hogy elítéljen bennünket, hanem azért, hogy megmentsen, ezért ez az Úr irántunk való szeretetének bizonyítéka.”[38]

Ellen White a Review-ban számolt be, mennyire örült Jones prédikációjának, amelyet olyan közönségnek mutatott be, amely még sohasem hallotta ilyen világosan az evangélium jó hírét:

„A kansasi összejövetelen azért imádkoztam Istenhez, hogy törjön meg az ellenség hatalma, és hogy emberek, akik sötétségben voltak, nyissák meg szívüket és elméjüket az Isten által küldött üzenet előtt. [...] A mi jóságos és kegyelmes Urunkat Sátán tulajdonságaival felruházva mutatták be az embereknek. [...] Sokan a kétség légkörében éltek, és szinte lehetetlennek találták, hogy a Krisztus evangéliumában eléjük állított reménységre támaszkodjanak._[209]

 A szombaton bemutatott igazságok a legtöbb résztvevő számára újak voltak. Ó, és új dolgok kerültek elő Isten Igéjének kincstárából. Az embereknek alig sikerült felfogniuk és magukévá tenniük a nekik kinyilatkoztatott igazságokat. Isten Szentírásából világosság ragyogott a törvény és az evangélium kapcsolatára, összefüggésben azzal, hogy Krisztus a mi igazságunk, és ez az igazságra éhes lelkeknek túl értékes világosságnak tűnt ahhoz, hogy befogadják. [...] Az Úr világos mondatokban mutatta be az igazságot [...], kinyilatkoztatva, hogy egyedül Krisztus minden reménység és üdvösség forrása. »Benne volt az élet, és az élet volt az emberek világossága. [...] És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk.« [...]

Teljes szívünkből hálát adunk az Úrnak, hogy értékes világosságot mutathatunk be a népnek, és örülünk, hogy erre az időre olyan üzenetet kaptunk, amely a jelenvaló igazság.”[39]

Ennek ellenére nem minden ment jól: „Sok bizonyságtétel bizonyította, hogy az emberek értékelték a bemutatott világosságot és igazságot. Azonban azoknak, akik addig kételkedtek, nehéznek tűnt tanulónak lenniük. Olyan apróságokban keresték a hibát, amelyeknek nem volt jelentősége. A kovász, amely az iowai konferencián munkálkodott, itt is közöttünk volt.” Vasárnap reggel Ellen White „világos és pontos bizonyságot” tett, és „a Minneapolisban elhangzott gonosz gyanúsításokról és hamis, keresztényietlen kijelentésekről” beszélt. Felszólalt „a kételkedés és a hitetlenség bűne ellen, mondván, hogy Sátánnak minden közösségben vannak ügynökei, akik által köztünk munkálkodhat”.[40]

„Az ellenség azokon keresztül munkálkodik, akik a kétely és a hitetlenség álláspontjára helyezkedtek, és nem elégftnek meg azzal, hogy egyedül vannak ebben a helyzetben, hanem állandóan másokat is arra bátorítanak, hogy ugyanabba az irányba haladjanak. [...] Az Istentől nekem adott világosságból tudom, hogy soha nem érkezett még olyan új mennyei világosság, amelyben Sátán ne talált volna valamit, amibe belekössön. Így van ez napjainkban is egyesekkel – belekötnek apró dolgokba. Világosságot szeretnének, de az ellenség úgy jön, ahogyan egykor a názáreti néphez jött, akik megmaradtak a kételkedésben és a hitetlenségben, bár Isten Lelke tudatta velük, hogy Jézus a Felkent. [...]

Azóta a mai napig az emberi természet egyáltalán nem javult. Az emberi természet napjainkban is emberi természet. [...] _[210]

 Most pedig atyámfiai, elmondom nektek, hogy amikor Isten Lelke eljön közénk, hatással lesz azok értelmére, akik készek befogadni Őt. De ha értelmük nem nyitott a befogadására, akkor teljesen felkészültek arra, hogy elutasítsák mind az Isten hírnökét, mind a szavait. [...] Ez történt Minneapolisban is.

Mivel tudom, hogy pontosan ugyanaz a lelkület van jelen itt is, és mivel egyetlen pillanatig sem szabad engftnünk, hogy megnyilvánuljon, [...] kérdezem tőletek, hogy meg vagytok elégedve hidegségetekkel, hitetlenségetekkel és elesésetekkel? Nem fáradtatok bele? Ha nem, akkor az ördög mindent megad nektek, amire vágytok. [...]

Látjuk, hogy semmivel sem vagyunk jobb helyzetben, mint a zsidó nép. [...] Krisztus, amikor a földön járt, azt mondta az embereknek, hogy behunyták a szemüket, és befogták a fülüket. [...] Elérkezett hozzájuk a világosság, de ők nem fogadták be. Sötétség lepte el őket, és ők hajlamosak voltak apró dolgokba belekötni, hogy eltereljék az emberek figyelmét a nekik bemutatott ünnepélyes igazságról. Mit fogunk tenni mi? [...] Azt akarjuk, hogy az Úr gazdag áldása rajtunk legyen, és felismerjük azt, hogy Ő ránk árasztja gazdagon világosságát és dicsőségét. Ez az én imám.”[41]

A reggeli összejövetel után az elmúlt hónapok eseményeitől felkavarva Ellen White levelet írt a gyermekeinek. Elgondolkodva azon, ami Minneapolisban történt, ahol „népszerű volt az ellenkezés” és ahol „Isten Lelkét megbántották”, írt azokról, akik „pontosan ugyanazt a lelkületet vitték magukkal a kansasi összejövetelre, mint amely annyira nyilvánvalóan mutatkozott meg Minneapolisban”. A.T. Jones szombati prédikációjáról azt írta, hogy sokak számára „világosság és igazság” volt, de azok számára, akik „megmaradtak a kételkedés légkörében”, csak olyasvalami volt, amibe „belekötni lehetett”. Utána, mintha közvetlenül a kételkedő testvéreknek írná, Ellen White megkérdezte: „Azt hiszitek, hogy a mennyei Atya nem látja hitetlenségeteket és ellenkezéseteket? Azt gondoljátok, hogy nem fogtok szembesülni a gúnyolódásaitokkal, gúnyos szavaitokkal? Megvetéssel kezeltétek még az Isten Lelkének kiáradását is, és a szentségtelen ítéleteteket mondtátok ki Róla, és amikor azt az üzenetet kaptátok, hogy meg kell térnetek, félreértelmeztétek és kiforgattátok a szavak jelentését.”[42]

De szerencsére volt néhány jó hír is. Ellen White vasárnap délelőtti beszédének végén „változás történt az összejövetelen”. Porter testvér - egy iowai lelkész - felállt beszélni. Ő nem vett részt a minneapolisi konferencián, és „teljes sötétségben”, „harcias lelkülettel” érkezett a kansasi összejövetelre. _[211] Most örömmel mondta: „Megtértem, látom a világosságot!” Minden pont, amelyet eddig sötétség vett körül, „világossá vált, amikor A.T. Jones testvér bemutatta”.

Porter beszéde után „az ifjú Washburn felállt, és elég hosszan beszélt. Elmondta, hogy amikor Minneapolisban volt, azok közé tartozott, akik úgy vélték, hogy Ellen White bizonyságtétele nem lehetett igaz, amikor kijelentette, hogy nem beszélt A.T. Jonesszal és E.J. Wagonerrel Kaliforniában. Washburn bátran elmondta az ott összegyűlteknek: „Szégyenkezve vallom be ezt a tévedést. Bevallottam Ellen White-nak, és most Isten előtt is bevallom. Örökre megbántam ezt a bűnt.”[43] Mások is felálltak, és bizonyságot tettek:

„A szombati erőfeszítések nem voltak hiábavalóak. Vasárnap reggel egyértelműen látszott az, hogy Isten Lelke nagy változást idézett elő az egybegyűltek erkölcsi és lelki állapotában. [...] Azok, akik sokáig sötétségben voltak, értékes bizonyságot tettek. Az egyik testvér arról a küzdelemről beszélt, amelyen keresztülment, mielőtt elfogadta a jó hírt, hogy Krisztus a mi igazságunk.

Az egyik fiatal lelkész azt mondta, hogy ezen az összejövetelen sokkal többet részesült Isten áldásában és szeretetében, mint egész életében. Egy másik azt mondta, hogy az átélt megpróbáltatás, a tanácstalanság és a lelki harcok olyan jellegűek voltak, hogy megkísértette az a gondolat, hogy felhagy mindennel, [...] és könnyek között vallotta meg, hogy milyen szabadulás és áldás költözött a lelkébe. Minden közösségi összejövetelen sokan bizonyságot tettek arról a békéről, vigasztalásról és örömről, amelyet a világosság befogadásával találtak az emberek.”[44]

Ilyen nagy küzdelem zajlott, amikor országszerte sor került különböző összejövetelekre, és Isten ki akarta árasztani a Szentlelket a bágyadt egyházra. Sokan nagy áldásokban részesültek az összejövetelek során, míg mások továbbra is kitartottak a lázadás mellett. A következő fejezetben folytatjuk ezeknek az összejöveteleknek az áttekintését.

Lábjegyzet

[1] Ellen G. White, Manuscript 30, 1889. jún. 30.; 1888 Materials, 356. o.

[2] A Questions on Doctrine című könyv 1950-es évekbeli megjelenése óta közel hatvan éven át azt a gondolatot hangoztatják, hogy a Jones és Waggoner által hirdetett „1888-as üzenet” az evangelikál evangélium üzenete volt. Ezenkívül azt is állították, hogy nem sokkal azután, hogy elhagyták Minneapolist, üzenetüket a római katolikus hit általi megigazulás verziójára változtatták. A változás okait Krisztus emberi természetéről vallott új (1888 utáni) nézetükben állapították meg, valamint az eredendő bűn tanának elvetésében, a megigazítás mellett a megszentelődés belefoglalásában a hit általi megigazulás tanába és a végidei nemzedék tökéletességének hitében. Mindezekről azt mondják, hogy közvetlenül a „szent test mozgalomhoz”, illetve az „Alfa hitehagyáshoz” vezette őket. Hasonlóképpen kijelentik, hogy az úgynevezett 1888 utáni hamis üzenet (amely magában foglalja a fent említett négy pontot) mai újjáélesztése közvetlenül az „Omega hitehagyáshoz” vezet. Ezt a nézetet különböző mértékben támogatta vagy támogatja többek között Desmond Ford, Robert D. Brinsmead, David P. McMahon, Milton R. Hook, Bert Haloviak, Roy Adams, Woodrow W. Whidden és George R. Knight. A könyv további részében, az advent történelem és Ellen White ihletett írásainak fényében megvizsgáljuk ezeket az értékeléseket, hogy megállapítsuk, igazak-e a fenti szerzők által megfogalmazott állítások.

[3] Uo.; és Ellen G. White: „Meetings at South Lancaster, Mass”, Review and Herald, 1889. márc. 5., 1888 Materials, 371-372., 267. o.

[4] Ellen G. White, Review and Herald, 1889. márc. 5., 1888 Materials 267. o.

[5] Uo., 267-268. o.

[6] Ellen White, Manuscript 17., „Diary”, 1889. jan; A.L. White, The Lonely Years, 427. o.

[7] Ellen G. White, „Draw Nigh to God”, „Morning Talk”, 1890. febr. 5., Review and Herald, 1890. márc. 4.

[8] Ellen G. White: „The Present Message”, „Morning Talk”, 1890. febr. 4., Review and Herald, 1890. márc. 18.; 1888 Materials, 545. o.

 [9] Uo. lásd még A.L. White, The Lonely Years, 428. o.

[10] Ellen White to My Dear Brethren, 85. levél, 1889. ápr; 1888 Materials, 280-283. o.

[11] 1851-ben Ellen White ezt írta: „Amikor a felüdülés, a késői eső és az Ő hatalmának dicsősége eljön az Úr színétől, [...] akkor jobban fogjuk megérteni a szombat fontosságát és dicsőségét.” (Ellen G. White levele Harriet testvérnőhöz, 3. levél, 1851. aug. 11., Selected Messages, book 3. 388. o.) Ez ismét egyértelmű bizonyíték arra, hogy ez a dicsőség már 1888-ban kezdett ragyogni.

[12] Ellen G. White levele W.C. White-nak, 1. levél, 1889. ápr. 7.; 1888 Materials, 286-289. o.

[13] Uo., 289-291. o., lásd még A.L. White, The Lonely Years, 429. o. Tehát, ahogy Ellen White jellemezte Jonest, aki „türelmesen” tanítja az embereket, szöges ellentétben áll azzal, ahogyan egyesek napjainkban minősítik őt. Nem tagadjuk, hogy Jones olykor küzdött kemény vonásaival, de egyesek az 1888 és az 1890-es évek közepe közötti időszakot Jones 1900 utáni megkeményedésének tulajdonítják az egyházzal szemben, amely nemcsak, hogy hiteltelenné teszi korábbi Istentől származó elhívását, hanem az általa hirdetett üzenet hitelességét is lejáratja.

[14] Meg kell jegyeznünk, hogy bár a minneapolisi üzenet elutasítása Morrison és Nicola esetében is személyes bűn volt, de azzal, hogy vezetői tisztséget töltöttek be, azt eredményezte, hogy az egész konferencia szenvedte a döntésük következményét. Annak ellenére, hogy a gyülekezet tagjai „szavazással” hívták meg Ellen White-ot a tábori összejövetelükre, végül mégsem tudott részt venni, mert a vezetők túl sokáig vártak a meghívással. Mennyire igaz Ellen White kijelentése: „A zsidók, mint nemzet azért vesztek el, mert vezetőik, papjaik és vénjeik eltávolították őket a Biblia igazságától.” (Ellen G. White, Gospel Servants, 128–129. o., 1892 ed.; Testimonies to Ministers, 109. o.) A következő oldalakon részletesebben foglalkozunk ezzel a témával.

[15] Az a tény, hogy a könyvevangélisták nem tudták olyan világosan bemutatni az üzenetet, mint A.T. Jones, segít megértenünk, hogy ez Isten különleges üzenete volt - a mennyből származó világosságáradat. Ez az üzenet több volt, mint a reformáció evangéliumának újrahangsúlyozása, ahogyan az akkori szentség prédikátorai hirdették, és több volt a reformáció evangéliumának újraértelmezésénél, amelyet sok evangelikál annyira népszerűsít napjainkban. [...] Lásd még a 9. fejezet 5. lábjegyzetét.

[16] Ellen G. White levele W.C. White-nak, 1. levél, 1889. ápr. 7.; 1888 Materials, 290-293. o.

[17] Ellen G. White levele J. Fargonak, 50. levél, 1889. máj. 2.; 1888 Materials, 298. o.

[18] William C. White levele L.R. Conradinak, 1889. jún. 26.; Manuscripts and Memories, 145. o.

[19] Ellen G. White to Children, 14. levél 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 307. o. Lásd még: „Campmeeting Ottawa, Kansas”, Review and Herald, 1889. júl. 23.; 1888 Materials, 386. o.

[20] Uo., 386. o.

[21] Ellen G. White to Children, 14. levél, 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 307-308. o.

[22] Uo., 308-316. o.

[23] Amikor a kansasi összejövetel tapasztalatát megosztotta Fargo testvérrel, - a michigani konferencia küldöttjével - Ellen White elmondta, milyen veszélyes volt Minneapolisban fenntartás nélkül bízni az emberekben: „Ott volt a szerencsétlen Ostrander testvér, aki részt vett azon az összejövetelen, akinek kiegyensúlyozatlan elméje csak kicsivel volt jobb, mint egy teljesen elmebeteg emberé. A testvérek olyan nagy vakságban voltak, és annyira lekötötte őket a Galata levél törvénye, hogy képtelenek voltak felismerni a testvér valódi állapotát. A bizottság felkeresett engem, hogy adjak tanácsot, nem lenne-e jó, ha Ostrander neve is felkerülne a generál konferenciai elnökjelöltek listájára? Ostrander felesége elmondta, hogy férje elmebetegsége még a saját családjára is veszélyt jelentett. Ez az ember azonban teljesen megbízott Butlerben, és Butler nagy hatással volt ennek az embernek a gyenge elméjére. Butler maga mondta: „Legtapasztaltabb és legjobb lelkésztestvéreim (köztük Ostrander) elmondták nekem, hogy a szívük majdnem megszakadt White testvérnőnek a Generál Konferencián foglalt álláspontja miatt.” (Ellen G. White J. Fargonak, 50. levél, 1889. máj. 2.; 1888 Materials, 300. o.)

[24] Ellen G. White levele J. Fargonak, 50. levél, 1889. máj. 2.; 1888 Materials, 298-299. o.

[25] Ellen G. White „Campmeeting at Ottawa, Kansas”, Review and Herald, 1889. júl. 23.; 1888 Materials, 386. o.

[26] Ellen G. White to Children, 14. levél, 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 317. o.

[27] Ellen G. White: „Unfounded Reports”, 1889. máj.; Testimonies, vol. 5., 693. o.; 1888 Materials, 327. o.

[28] „Interview with J. S. Washburn, at Hagerstown, Md.,” 1950. jún. 4.”, 1-2. o.

[29] Uo.

[30] Uo. 1-2. o.

[31] Uo.

[32] Uo.

[33] Uo., 1-2. o. Bár Washburn Ellen White-nál tett látogatásáról ebben a 61 évvel későbbi interjúban számolt be, Washburn visszaemlékezésének pontosságát több tény is alátámasztja. Washburn leírása Ellen White európai látomásáról teljesen megegyezik a G.I. Butlernek írt magánlevelében szereplő leírással, amelyet csak Washburn halála után tettek közzé (21. levél. 1888. okt. 14.; 1888 Materials, 93. o.) Washburn megfigyelését, miszerint „a minneapolisi konferencia résztvevőinek háromnegyede” ellenezte a világosságot, Butler Ellen White-hoz írt magánlevele is alátámasztja. (1886. aug. 23.; Manuscripts and Memories, 21. o.) Washburn leírása a kansasi összejövetelen történt eseményekről, beleértve Ellen White május 9-én, csütörtök délelőtt elhangzott erős kijelentéseit, a csütörtök délutáni találkozóját Washburnnal, sőt az a tény, hogy pontosan vissza tudta adni A.T. Jones május 11-én, szombaton tartott prédikációjának címét (amely segített Washburnnak megváltoztatni hozzáállását), tökéletesen megegyezik Ellen White és William C. White leírásaival ugyanezen eseményekről. (Lásd: 1888 Materials, 302-325. o., Manuscripts and Memories, 138-146. o.) Washburn leírása Ellen White Waggonerrel kapcsolatos megjegyzéseiről: - „E.J. Waggoner jobban tudja bemutatni a hit általi megigazulást, mint én. [...] Az Úr különleges világosságot adott neki ebben a témában, [...] és amikor Minneapolisban bemutatta ezt a témát, én felismertem.” („Interview”, 2. o.) - Ellen White más feljegyzett kijelentései alátámasztják. Például az 1889. június 19-én a romei tábori összejövetelen (csak néhány héttel a Washburnnal való találkozása után) Ellen White a következőket mondta: „Megkérdezték tőlem: »Mi a véleményed arról a világosságról, amelyet a két férfi hirdet?« Így válaszoltam: Én pontosan ezt mutattam be nektek az elmúlt 45 évben - Krisztus páratlan vonzerejét. Ezt a témát próbáltam elétek tárni. Amikor Waggoner testvér bemutatta ezeket az igazságokat Minneapolisban, az volt az első világos tanítás erről a témáról, amit valaha is hallottam emberi ajkakról, kivéve a férjem és köztem folytatott beszélgetéseket. Azt mondtam magamban: Én azért látom olyan világosan, mert Isten látomásban megmutatta nekem, de ők nem érthetik meg tisztán, mert nekik soha nem lett bemutatva úgy, mint nekem. És amikor egy másik ember bemutatta, szívem minden porcikája azt mondta: Ámen!” (1888 Materials, 349. o.) Lehetséges, hogy Washburn nem vett részt ezen a tábori összejövetelen, és Ellen White prédikációjának átiratát csak Washburn halála után tették közzé. A modern történészek azonban határozottan cáfolják, hogy Ellen White támogatta Jones és Waggoner üzenetét. N.F. Pease így reagált arra a javaslatra, hogy Jones és Waggoner írásait újra kiadják: „Nem túlzás azt állítani, hogy Jones és Waggoner semmi olyat nem mondott, amit Ellen White nem fogalmazott volna meg sokkal jobban.” (The Faith that Saves, 53. o.) Ez a megállapítás azonban komoly problémát vet fel. Miért küldte Isten Jonest és Waggonert, amikor már volt egy aktív próféta, ha nekik nem volt hirdetni való üzenetük? Miért támogatta volna őket Ellen White, megkockáztatva a prófétai és Isten hírvivői jó hírnevét is, ha nem Isten küldte őket egy mennyei üzenettel?

[34] „Interview with J. S. Washburn, at Hagerstown, Md.,” 1950. jún. 4., 2-3. o.

[35] Uo. Washburn a következő években több, Ellen White-hoz írt levelében is felidézte a kansasi összejöveteleken szerzett tapasztalatait: „Tavaly májusban, a Kansas állambeli Ottawában részt vettem a lelkipásztori értekezleten, ahol Krisztus igazságáról szóló A.T. Jones prédikációi, és a veled folytatott beszélgetések mély benyomást tettek rám.” (J.S. Washburn Ellen G. White-nak, 1890. ápr. 17.; Manuscripts and Memories, 174. o.) „A kedvességed és az irántam tanúsított jóindulatod valamint a kérdéseimre adott türelmes válaszaid megerősítették a hitemet. Mindig bízni fogok benned. A minneapolisi konferencia után nagyon nyugtalan voltam, kételkedés vett erőt rajtam, és szinte ateista lettem, de a hit általi megigazulásról szóló értékes világosság, amelyet Jones testvér hozott, és a te prédikációid, valamint a veled folytatott hosszú magánbeszélgetések megerősítették ingadozó hitemet, és megingathatatlanul a Korszakok Sziklájához rögzítettek.” (J.S. Washburn levele Ellen G. White-nak, 1896. dec. 17., a kiemelés az eredetiben) Ezek a kijelentések megerősítik Washburnnal az 1950-es interjúban elmondottak hitelességét.

[36] Ellen G. White to Children, 14. levél 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 317. o.

[37] A.T. Jones, „Sabbath Morning Sermon”, 1889. máj. 11., The Topeka Daily Capital, 1889. máj. 14.; „The 1889 Camp Meeting Sermons” (St. Maries, Id.: LMN Publ. International, n.d.), 30–31. o.

[38] Uo.

[39] Ellen G. White „Campmeeting at Ottawa, Kansas”, Review and Herald, 1889. júl. 23.; 1888 Materials, 386-387. o.

[40] Ellen G. White to Children, 14. levél, 1889. máj. 12., és Ellen G. White levele J. Fargo-hoz, 50. levél, 1889. máj. 2.; 1888 Materials, 317.,299.,318. o. A következő fejezetben újra megvizsgáljuk a kansasi összejöveteleken megnyilvánult ellenszegülést.

[41] Ellen G. White, Manuscript 2, „Picking Flaws”, Morning Talk, 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 302-306. o.

[42] Ellen G. White to Children, 14. levél, 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 307.,314.,317.,320. o.

[43] Uo. és Ellen G. White levele J. Fargonak, 50. levél, 1890. máj. 2.; 1888 Materials, 307,299-300. o. Washburnnak a kansasi tábori összejövetel alatt szerzett megtérési tapasztalata mély hatást gyakorolt lelkészi szolgálatára. 1891-ben Angliába utazott, és 1892-ben E.J. Waggonerrel együtt nagy eredményeket értek el. Lásd: David Marshall, „J.S. Washburn: Unsung Hero”, Review and Herald, 1989. jan. 26., 16–17. o.

[44] Ellen G. White „Campmeeting at Ottawa, Kansas”, Review and Herald, 1889. júl. 23.; 1888 Materials, 387. o.