Az 1889-es lelki ébredések – 2.

„Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod!”

 Végül, miután Ellen White 1889 májusának egyik vasárnap reggelén a kansasi tábori összejövetelen beszédet mondott, radikális változás következett be. Sokan bizonyságot tettek az elnyert nagy áldásokról és az újonnan szerzett tapasztalataikról. Ugyanazon a délutánon Ellen White részt vett egy összejövetelen, ahol: „miután Jones testvér a hitről beszélt, még sok személyes bizonyság hangzott el. Hat-nyolc ember is felállt egyszerre és olyanoknak tűntek, mint az éhes bárányok, akik a megfelelő időben kapják meg eledelüket”. Ellen White írt gyermekeinek az aznapi eseményekről, kifejezve legmélyebb örömét és vágyát: „Imádkozom, hogy ez a jó munka folytatódjon, és hogy Sion keljen fel, mert eljött világossága, és az Úr dicsősége rajta feltámad. A gyülekezet minden tagja alázza meg magát Isten előtt, és fogadja az üzenetet, amely gyógyulást hoz sebeire.”[1] Ellen White felismerte, hogy az Úr éppen azzal a világossággal jött népe közé, amely meggyógyítja és képessé teszi arra, hogy felkeljen, és ragyogjon a körülötte lévő világ számára.

A Jones és Waggoner által küldött üzenet fogadtatása vegyes volt. Míg sokan nagy áldásban részesültek és olyan új lelki tapasztalatban, amelyet korábban soha nem ismertek, mások veszélyes eretnekségnek tekintették az üzenetet. Érdekes azonban megjegyezni, hogy nem mindenki értett egyet abban, hogy pontosan miből állt az az eretnekség, amelyet Jones és Waggoner állítólag bemutatott. Ellen White örült, mert felismerte, hogy az általuk hirdetett üzenet összekapcsolta a törvényt és az evangéliumot, amely jó gyümölcsöket hozott.[2] Az üzenet ellenzői közül egyesek úgy gondolták, hogy Jones és Waggoner hatályon kívül helyezi a törvényt az antinomianizmus, vagyis az olcsó kegyelem javára, míg mások úgy érezték, hogy ők aláássák az evangéliumot azzal, hogy egyfajta perfekcionizmust hirdetnek.[3] _[218]

Ellenállás mindkét oldalról

G.I. Butler és Uriah Smith úgy gondolták, hogy Jones lekicsinyli a törvény fontosságát, és mindketten cikkeket írtak a Review-ban, amelyekkel a tábori összejöveteleken elhangzott prédikációit ellenezték. A Review május 14-ei számában Butler a Római levél 7. és 8. fejezetéről írt, és cikkének a következő címet adta: A törvény általunk betöltött igazsága. Jones prédikációival ellentétben, amelyekben a bűn egyik aspektusát a célpont eltévesztéseként írta le, Butler hangsúlyozta, hogy az erkölcsi törvény azért adatott, „hogy megmutassa, mit tart Isten helyesnek, és bármi, ami megsérti annak szent elveit, az rossz - az bűn. [...] »A bűn a törvénytelenség« (1Jn 3:4)”. Cikkének vége felé Butler összefoglalta aggályait:

„Ha van valami, amit a harmadik angyal üzenete minden másnál jobban kijavítani hivatott korunk tanításaiban, akkor az nem más, mint Isten törvénye megtartásának szükségessége. »Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt, akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét!« (Jel 14:12) [...] Szinte mindenütt elterjedt az a nézet, amely a legkellemesebb formában jelenik meg, és a leghihetőbben hangzik, hogy ezeknek a parancsolatoknak nem szükséges engedelmeskftni, vagy hogy ezen a világon nem is lehet őket betartani. A vallás megélésének könnyű útját tanítják. »Csak higgy Krisztusban, és rendben vagy«. Az emberek nem vizsgálják meg szívüket; a lelkiismeretük szunnyad, csak egy kevés bűntudatot éreznek, tanulmányozásaikban csak kevés figyelmet fordítanak Isten törvényének követelményeire, kevés az önvizsgálat, kevés a bűntől való viszolygás. Jézus végez mindent helyettünk. Ez az egyik legkártékonyabb eretnekség a világon. [...]

Napjainkban tömegek mondják magukat kereszténynek, azt állítva, hogy Krisztus elvégezte értük az összes munkát, de semmit sem tudnak az Ő megbocsátó szeretetéről, mert soha nem érezték át a bűn valódi jellegét, és soha nem végezték el a megbánás teljes munkáját. Munkájuk teljes mértékben felszínes. Így ezek az emberek feltételezésük szerint elrejtőznek Krisztus árnyékába, miközben a valóságban továbbra is viselik bűneiket. Ezáltal Krisztust a bűn szolgájává teszik. [...]

Szomorú nap lenne számunkra, mint nép, ha valaha elutasítanánk azt az Istentől kapott világosságot, amelyet Isten adott nekünk arra vonatkozóan, hogy kötelességünk megtartani Isten erkölcsi törvényét mind szellemében, mind betű szerint.”[4]

Butler ékesen írt, megvédve a törvényt Jones feltételezett támadásaitól, miközben ő maga semmibe vette az Úr szolgájától, Ellen White-tól kapott tanácsot. Smith viszontválasza egy június 11-ei cikkben jelent meg A mi igazságunk címmel. Uriah Smith keményebben fogalmazott, mint Butler, azt sugallva, hogy Jones és Waggoner jelenlegi tanítása _[219] ugyanarra az útra vezet, amelyen „munkánk legádázabb ellenfelei” haladtak, akik érvénytelenítik a törvényt. Cikkében még Ellen White elleni támadással is foglalkozott, kijelentve, hogy „aki közelről ismerte White testvért, el tudja képzelni, mennyi időbe telt volna neki egy ilyen ellenvetés lerombolása”.

„Néhány előfizetőnk már kezd olyan megjegyzéseket tenni, amelyek nagyon gyanúsan hajlanak arra a felfogásra, hogy minden erőfeszítés a parancsolatok megtartására egyszerűen kísérlet arra, hogy jobbá tegyük saját magunkat, amire soha nem vagyunk képesek; egy próbálkozás arra, hogy igazakká váljunk, ami egyenlő a szennyes ruhák magunkra öltésével. [...] Hogy pontosan mennyit akarnak kifejezni, azt nem tudjuk, de úgy tűnik számunkra, tudatlanul egy olyan álláspont felé fordítják lépteiket, amelyet munkánk és ügyünk ádáz ellenzői egy csoportja képvisel, és írásaikban nagyrészt ezt a gondolkodásmódot veszik át. [...]

A [törvény iránti] tökéletes engedelmesség tökéletes igazságot fejleszt, és ez az egyetlen út, amelyen valaki elérheti az igazságot. [...] Krisztus belép, és áldozatával áthidalja a köztünk és Isten között lévő szakadékot, amely eltörli múltbeli bűneinket [...] és újra összhangba hoz bennünket a törvénnyel. [...] Ez az a pont, ahol a metodista barátaink hibát követtek el [...], mert nem értették meg, hogy Krisztus értünk végzett munkájának teljes célja az, hogy visszavezessen minket a törvényhez, hogy annak igazsága beteljesedjék bennünk az engedelmességünk által. [...]

A Megváltó kezében nem szabad semmittevőnek lennünk, mint egy tétlen tömeg. [...] Felmerül azonban a kérdés: Ha az ember a saját erejéből akarja megtartani a törvényt és elérni saját igazságát, képes lesz rá? Vajon ezzel nem szennyes és megfertőztetett ruhát ölt magára? Nem tudjuk, hogy az emberek mely csoportjára vonatkoznak ezek a kérdések. Azt azonban tudjuk, hogy nincs olyan hetftnapi adventista az országban, aki ne kapott volna jobb tanítást annál, mint azt a feltételezést, hogy saját erejéből meg tudja tartani a parancsolatokat. [...] Kételkedünk abban, hogy a farizeusok saját igazságosságukat a tízparancsolatnak való személyes engedelmesség tökéletességére alapozták volna. [...]

Van egy igazság, amellyel rendelkeznünk kell, ha látni akarjuk a mennyek országát. A neve: »A mi igazságunk«, és ez az igazság abból származik, hogy összhangban vagyunk Isten törvényével. [...] Ebben az esetben »a mi igazságunk« nem tekinthető szennyes ruhának”.[5]

Nem Butler és Smith voltak az egyetlenek, akik így gondolkodtak a Kansas állambeli Ottawában tartott összejövetelekről. Mielőtt azonban a többi panaszt is megvizsgálnánk, _[220] közelebbről meg kell vizsgálnunk azt a prédikációt, amely állítólag annyi kritikát váltott ki. 1889. május 17-én, pénteken Jones A parancsolatok megtartása című prédikációjával fejezte be a hit általi megigazulásról szóló sorozatát. Mivel 1889-ben és napjainkban is oly sok megjegyzést tettek Jones prédikációjáról, a prédikációját teljes egészében közöljük, ahogyan azt a Topeka-i Daily Capital publikálta.[6]

„2Kor 5:17. Megértettük tehát, hogyan kerülünk Krisztusba, és azt, hogy ha valaki Krisztusban van, akkor ő egy új teremtés. Gal 6:15,5:6 versében azt olvassuk, hogy semmi más nem használ, csak ez használ, és az Isten szeretete által munkálkodó hit, és hit által válunk új teremtménnyé. Róm 5:1,2,5; 1Ján 5:3. Ha új teremtménnyé váltunk, akkor utána következik a parancsolatok megtartása, tehát mielőtt jót és igazságot tudnánk cselekedhetni, jókká és igazakká kell tétetnünk. 1Kor 7:19. Ez a Krisztus Jézusban elénk állított cél. Ef 2:8-10. Jó cselekedetekre teremtettünk; új teremtménnyé lettünk Őbenne, az Ő igazsága veszi át a mi igazságtalanságunk helyét. A jó cselekedetek, amelyekre Isten teremtményei Krisztusban teremtve lettek, olyan jó cselekedetek, amelyeket korábban képtelenek voltunk megtenni. Ezért az új teremtménynek állandó célja a parancsolatok megtartása.

Jak 2:1,9. Ha áthágjuk a törvényt, nem rendelkezünk Krisztus hitével. Krisztus nem azért jött, hogy szabadságot adjon a bűn megcselekvésére, mert ha a törvény egyetlen pontját is megszegjük, akkor a hitünk semmit sem ér. Isten azonban elfogadja szándékunkat, és megbocsátja a tudatlanságból elkövetett bűneinket, de az igazság megismerése után a törvény valamelyik pontjának szándékos elutasítása azt eredményezi, hogy elveszítjük minden igazságunkat, amellyel addig rendelkeztünk. Ez magyarázza a gonoszság gyors növekedését a ma népszerű egyházakban. Évekkel ezelőtt az egyházak még buzgók voltak, ezért Isten elfogadta őket, még amikor a harmadik angyal üzenete kezdett hangozni. Amikor azonban nem voltak hajlandóak eleget tenni az üzenet követelményeinek, elvesztették minden igazságukat, amellyel rendelkeztek, és kénytelenek voltak mindenféle módszert kitalálni, hogy a gyülekezetet összetartsák. Kitalálták, hogy szórakozással tartják egyben a híveket. Ez az egyházak romlásának magyarázata.

Jak 2:14. A hitnek nincs már semmi haszna, ha nem ezek a cselekedetek tartják életben. Jak 2:18. Isten elkészítette az utat, hogy hitünket cselekedetek által mutassuk meg. A hit az a horgony, amely a hajót a megfelelő helyén tartja, és a viharok egyre közelebb sodornak a hazához. 21-22 versek. Ábrahám hit által igazult meg, nem pedig cselekedetek által. A másik igazság huszonöt év után jött el, tehát ő nem cselekedetek által számíttatott igaznak. A Bibliának ez a szakasza akkor hangzott el, amikor Ábrahám hitt, és Jakab apostol szerint több mint huszonöt év után teljesedett be az Írás. Ha megtagadta volna Izsák feláldozását, akkor korábbi igazsága megsemmisült volna, így a hitének való engedelmesség tette teljessé hit által szerzett igazságát. Következésképpen nem azért tartjuk meg a parancsolatokat, hogy igazakká váljunk, _[221] hanem azért, mert igazak vagyunk. Róm 8:26. verse szerint még imádkozni sem tudunk helyesen, hanem a Szentlélek teszi ezt értünk, így imáink csak Krisztus közbenjárása és az ő vérének érdemei által nyernek elfogadást.

Jel 8:3-4 verse. Itt a szentélyben az értünk végzett közbenjáró szolgálat van bemutatva, ahol Isten rátekint Krisztusra, sebeire és áldozatára, és elfogadja azokat. Krisztus tökéletes volt földre jövetele előtt, és mennyei jelenléte méltóvá teszi imáinkat az elfogadásra, mert Isten nekünk tulajdonítja az értünk mondott imáját. Hogyan tulajdoníttatik nekünk az Ő igazsága? Vajon igaz cselekedeteink eljutnak egy pontig, majd utána az Ő igazságát adja nekünk a munka befejezéséhez? Nem. Krisztus igazsága elejétől fogva munkálkodik, és úgy végzi el a munkát, ahogy annak lennie kell.

Róm 1:16 verse. Vajon nem nagyobb a hitünk, mint amikor idejöttünk? Nem értjük-e jobban az Ő igazságát, mint korábban? Miért van több hitünk, és miért értjük jobban az Ő igazságát? Miért nőtt és nő napról-napra a hitünk? Azért jöttünk minden nap, hogy egyre növekvő hitet kapjunk. Végül olyan sok lesz bennünk Krisztus isteni természetéből, hogy képesek leszünk elég erősen kilőni az íjat ahhoz, hogy eltaláljuk a célt, és akkor megtartjuk Isten parancsolatait. Ez tehát nem Krisztus isteni hatalmának műve kezdettől fogva? Hol vannak a mi cselekedeteink ebben a képben? Sehol! Akkor miért törekszünk annyira a parancsolatok megtartására, ha semmit nem használ? Csak Krisztusba vetett hit által mondhatjuk, hogy keresztények vagyunk. Csak akkor lehetünk keresztények, ha egyek vagyunk Vele, és csak a bennünk élő Krisztus által tudjuk megtartani a parancsolatokat. Minden, amit teszünk és mondunk, a Krisztusba vetett hit által történik.

Amikor eljön az a nap, amelyen valóságban megtartjuk Isten parancsolatait, nem halunk meg többé, mert a parancsolatok megtartása igazságot jelent, az igazság és az élet pedig elválaszthatatlanok egymástól. Tehát »Itt vannak, akik megtartják Isten parancsolatait és Jézus hitét!« - és mi lesz az eredménye? Ezek az emberek a mennybe vitetnek. Az élet és a parancsolatok megtartása tehát együtt jár. Ha most halunk meg, Krisztus igazsága nekünk tulajdoníttatik, és feltámadunk, de azok, akik a vég idején életben maradnak, bűn nélkülivé tétetnek még az Ő eljövetele előtt, mert olyan sok lesz bennük Krisztusból, hogy minden alkalommal »célba találnak« és Közbenjáró nélkül, feddhetetlenül állnak meg, mert Krisztus elhagyja a szentélyt, mielőtt a földre jön.

Egyesek azt mondják: »Ezután jobb életet fogok élni, megpróbálok olyan állapotba kerülni, hogy Isten elfogadjon engem.« Ha egy gyermek azért próbál megtenni valamit, hogy jobb véleményetek legyen róla, és kudarcot vall, akkor azt mondjátok, hogy az önzés és a büszkeség motiválta, és megérdemelte a kudarcot; de ha a gyermek egyszerűen azért tesz valamit, hogy örömet szerezzen nektek, még akkor is, ha ezt ügyetlenül teszi, akkor értékelni és dicsérni fogjátok. Így van ez a mi estünkben is. Ha arra törekszünk, hogy Istenünknek örömet szerezzünk, akármilyen ügyetlenül is tesszük, Ő készségesen nekünk tulajdonítja Krisztus igazságát, és az egész menny örül. Milyen gyakran megesik, _[222] hogy egy gyermek megpróbál segíteni anyjának, és ő hagyja, hogy folytassa, pedig az anyának újra kell kezdeni az egészet. És mégis örül annak, hogy gyermeke igyekszik a kedvében járni. Tehát, mint ahogy az atya könyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik.

Következésképpen Dávidhoz hasonlóan mondhatjuk: »Szeretem teljesíteni akaratodat, Istenem.« Miért? Mert Isten szeretete betöltötte a szívét. Engedjétek meg, hogy olvassak néhány szöveget arról, mit jelent örömet szerezni Istennek: Zsid 11:6. A hit célja örömet szerezni Istennek nagy jóságáért.

Róm 8:8, 2Kor 5:14. Krisztus szeretete vonz minket, és azt a szeretetet hit által nyerjük el. Vajon szerethetjük-e Istent, ha nem tudjuk megtartani az Ő parancsolatait? Nem. Egyikre sem vagyunk képesek, amíg új teremtményekké nem válunk. 1Ján 3:21–22. Most pedig olvassuk el a Kol 1:9-10 verseket! Képesnek kellene lennünk méltó módon viselkftni, hogy kedvesek legyünk Őelőtte mindenben. 1Thess 4:1. Ez tehát a parancsolatok megtartásának forrása és indítéka - örömet szerezni Istennek, nem pedig az, hogy igazzá tegyük saját magunkat. Isten tesz minket igazzá, és tart meg az igazságban, utána megtartjuk a parancsolatokat, hogy örömet szerezzünk Istennek, aki oly sokat tett értünk. Tehát Krisztus ereje az, ami által most megtartjuk a parancsolatokat, és az Ő ereje lesz az, ami által örökké élni fogunk az új földön. Mi az Ő neve számunkra? Jeremiás próféta szerint: »Az Úr a mi igazságunk.« (Jer 23:5-6)”[7]

A következő tavasszal Dan Jones, aki gyakran szembeszállt Jonesszal és Waggonerrel, írt O.A. Olsennek, és arról panaszkodott, hogy a kansasi konferencián „nagyon elcsüggedt” lelkészekkel találkozott. „Az volt a benyomásuk, hogy új nézetek szivárognak be az egyházba, amelyek eltörlik az általuk képviselt régi álláspontokat, és nem voltak biztosak abban, hogy az új álláspontok helyesek. [...] Úgy gondolkodtak, hogy a hit általi megigazulás tana alapvetően a törvény eltörlését jelenti.”[8]

Míg egyes testvérek úgy vélték, hogy Jones és Waggoner hit általi megigazulásról szóló tanítása eltörli a törvényt, _[223] mások úgy gondolták, hogy „eltúlzott eszméket” tanítanak a bűn feletti győzelemről. Ugyanezekkel az összejövetelekkel kapcsolatban Dan Jones elmondta O.A. Olsennek, hogy néhány lelkészt „a sötétség felhője vesz körül, és elbátortalanodtak azon eltúlzott eszmék miatt, amelyeket testvéreink előadásaiból hallottak a hit általi megigazulásról. Az a gondolat maradt meg bennük, hogy már most kell eljutnunk arra az állapotra, amikor többé nem vétkezünk, és ha nem érjük el ezt a szintet, akkor megtéretlenek vagyunk stb.”[9] Egyeseket nagyon felzaklatott Jones és Waggoner tanítása, miszerint földre jövetelekor Krisztus bűntelen természetére magára öltötte bűnös természetünket, és a mi bűnös testünkben győzte le a bűnt, hogy ugyanúgy mi is győzedelmeskedjünk a bűn felett. De hogyan látta Ellen White ezt a kétféle reakciót az üzenetre? Vajon azt sugallta, hogy Jones és Waggoner érvénytelenítik a törvényt, vagy hirdetik a perfekcionizmust, és ezáltal zavart keltenek?[10]

Ellen White válasza

Míg Uriah Smith, G.I. Butler, Dan Jones és mások azzal vádolták Jonest és Waggonert, hogy a hit általi megigazulással kapcsolatban két szélsőséges álláspontot képviselnek, Ellen White, aki személyesen vett részt a tábori összejöveteleken, látta a félreértés valódi okát. Később közvetlenül Uriah Smithnek mondta, hogy „a Krisztus igazságáról és a hit általi megigazulásról alkotott sokféle zavaros eszme annak az álláspontodnak az eredménye, amelyet az Isten által küldött hírnökökkel és az üzenettel szemben képviselsz”.[11] Az 1889-es tábori összejövetelek után néhány hónappal tartott prédikációjában Ellen White kijelentette: „Isten újra és újra elém tárta annak veszélyét, hogy mint nép hamis eszméket dédelgetünk a hit általi megigazulásról. Az Úr éveken át megmutatta nekem, hogy Sátán különleges módon fog munkálkodni azon, hogy összezavarja az elméket e témával kapcsolatban.” Ellen White azonban nem Jonest és Waggonert hibáztatta, hanem azokat, akik jórészt Isten törvényét mutatták be, „de szinte teljesen híjával voltak Jézus Krisztus ismeretének és az Ő törvényéhez való viszonyulása tekintetében, mint Káin áldozata. [...] Az üdvösségről alkotott ellentétes és zavaros elképzelések sokakat távol tartott a hittől, mert a lelkészek rossz módon munkálkodtak azon, hogy elérjék az emberek szívét.”[12]

Ellen White figyelmeztette azokat is, akik úgy vélték, hogy a jelenvaló üzenet mércéje túl magas, és hogy Krisztus nem vehette magára az elbukott ember természetét: _[224]

„Az Úr újra és újra elém tárta Izrael fiainak próbáit és Krisztus első eljövetele előtti magatartásukat, hogy ezzel szemléltesse az Ő népének helyzetét Krisztus második eljövetele előtti tapasztalataikban. Ahogy az ellenség minden alkalmat megragadott, hogy uralhassa a zsidók gondolkodását, ugyanúgy napjainkban is arra törekszik, hogy megvakítsa Isten szolgáinak elméjét, hogy képtelenek legyenek felismerni az értékes igazságot. [...]

Krisztus azért jött a világunkba, hogy szembeszálljon ezekkel a hamis vádakkal, és kinyilatkoztassa az Atyát. Nem foghatjuk fel, hogy milyen mélyen alázkodott meg, amikor magára vette a mi természetünket. [...]

A zsidók várták a Messiás eljövetelét, de azt hitték, hogy a második eljövetelét kísérő dicsőséggel érkezik. Mivel nem királyi pompában érkezett, teljesen elutasították. Azonban nem egyszerűen azért utasították el, mert nem királyi pompában jött hozzájuk, hanem azért, mert Ő az igazság megtestesítője volt, ők pedig gonoszak voltak. [...] Egy ilyen személyiség a romlottság és gonoszság közepette nem volt összhangban a vágyaikkal, ezért megvetették Őt, és rosszul bántak Vele.

Kaptam olyan leveleket, amelyben azt állították, hogy Krisztusnak nem lehetett ugyanaz a természete, mint az embernek, mert ha így lett volna, akkor Ő is ugyanazokban a kísértésekben bukott volna el, mint mi. Ha nem lett volna emberi természete, nem lehetne a mi példaképünk. Ha nem lett volna részese a mi természetünknek, nem lehetett volna megkísérteni az emberhez hasonlóan.”[13]

Két évvel később Ellen White megismételte ugyanezeket a gondolatokat. Krisztusnak nem volt előnye az emberiséghez képest, amikor a kísértéssel kellett szembenéznie. De kegyelem és hatalom adatik mindazoknak, akik hit által elfogadják Őt, amint van:

„Krisztus engedelmességére nem szabad úgy tekintenünk, mint amire Ő különleges isteni természetéből eredendően volt képes, mivel az ember képviselőjeként állt Isten előtt, és az ember helyetteseként és kezeseként lett megkísértve. Ha Krisztus olyan különleges hatalommal rendelkezett volna, amellyel az ember nem rendelkezik, akkor Sátán kihasználta volna ezt a tényt. Krisztus műve az volt, hogy semmissé tegye Sátán igényét az ember feletti uralomra, és ezt csak abban a természetben tudta megtenni, amelyben eljött - emberként megkísértve, emberként engedelmeskedve. [...]

Ne feledjétek, hogy Krisztus győzelme és engedelmessége egy valódi emberi lényé volt! Sokszor téves következtetést vonunk le Krisztus emberi természetével kapcsolatban hibás nézeteink miatt. Amikor Krisztus emberi természetének olyan hatalmat tulajdonítunk, amilyennel az ember nem rendelkezhet a Sátánnal folytatott küzdelmeiben, akkor Krisztus emberi természetének teljességét romboljuk le. Kegyelmét tulajdonítja, és hatalmát adja mindazoknak, akik hit által elfogadják Őt. Krisztus engedelmessége az Atyja iránt ugyanaz az engedelmesség volt, mint amit Isten az emberektől is megkövetel.”[14] _[225]

Williamsport, Pennsylvania

Egy nemrégiben lezajlott árvíz okozta nehézségekkel megküzdve Ellen White és A.T. Jones Kansasból Pennsylvaniába utazott, hogy részt vegyenek egy tábori összejövetelen 1889. június 5–11 között. E.J. Waggoner Kaliforniából érkezett és csatlakozott hozzájuk, hogy segítsen nekik az összejövetelek előkészítésében, amelyeket az emberek örömmel fogadtak és vártak.[15] A minneapolisi hitetlenség lelkülete eluralkodott a kansasi összejöveteleken is. Williamsportban azonban „nem úgy tűnt, hogy a hitetlenség és az Úr által küldött üzenettel szembeni ellenállás lelkülete ugyanolyan erős lenne”. Néhány hónappal később Ellen White a következőképpen írta le az összejövetelek eredményét a Review egyik cikkében:

„Az összejöveteleinken nagy volt a látogatottság, és a reggeli istentiszteleten olyan sokan akartak bizonyságot tenni, hogy nehéz volt befejezni az összejövetelt a kijelölt időpontban. [...] Az Úr tevékenykedett népéért, és az emberek örömmel fogadták a világosságot, mint a megfelelő időben érkező táplálékot. Lelkük vágyott lelki eledel után, és jóllaktak. [...]

Amikor Jones és Waggoner bemutatták az értékes jelenvaló igazság üzenetét, az emberek új szépséget láttak a harmadik angyal üzenetében, és nagyon felbátorodtak. Bizonyságot tettek arról, hogy még soha nem vettek részt olyan összejövetelen, ahol ennyi tanítást és ilyen értékes világosságot kaptak volna. [...] Jobban megértették, hogyan nyerjenek lelkeket Krisztus számára. [...]

Minden összejövetelen, amelyen részt veszünk, sokakkal találkozunk, akik nem értik a hit egyszerűségét. [...] Arra van szükségük, hogy Krisztust mutassuk be, hogy bátorságról, reményről és hitről beszéljünk nekik. Kenyeret kérnek, vajon követ adjunk? Kérdezzék azt a köztünk lévő fiatalok: »Senki sem törődik a lelkemmel?« Vajon ne adjunk világosságot a sötétben tapogatózó lelkeknek?”[16]

Ugyanebben a cikkben Ellen White konkrétabban utalt a Jones és Waggoner által közölt jelenvaló igazság üzenetére. Ez volt a harmadik angyal üzenete, a hit általi megigazulás nagy üzenete, amelyet Isten törvényével együtt hirdettek. Ez volt az üzenet az Úrról, a mi igazságunkról:

„Vannak nagyszerű igazságok, amelyek sokáig rejtve voltak a hamis eszmék szemete alatt, de most fel kell tárni az emberek előtt. A hit általi megigazulás tanát sokan szem elől tévesztették, akik azt vallják, hogy hisznek a harmadik angyal üzenetében. A szentség mozgalom nagy szélsőségekben ment el ezen a ponton. Buzgón hirdették: »Csak higgyetek Krisztusban, és _[226] üdvözültök, de tegyétek félre Isten törvényét!« Isten Igéje nem tanítja ezt! Az ilyen hitnek nincs alapja. Ezek nem az igazság drága ékkövei, amelyeket Isten erre az időre adott népének. Ez a tanítás sok becsületes lelket tévútra vezet. [...]

Isten embereket hívott, hogy teljesítsék az erre az időre vonatkozó szükségleteket, ők hangosan kiáltanak, nem hallgatnak, hangjuk, mint a harsona hangja, és megmutatják »népemnek bűneit és Jákób házának vétkeit«. Az ő munkájuk nemcsak a törvény hirdetése, hanem a jelenvaló igazság prédikálása: Az Úr a mi igazságunk.”[17]

A Jones és Waggoner által bemutatott üzenet Isten parancsait és Jézus hitét a megfelelő kontextusba helyezte, és az eredmények csodálatosak voltak. Ellen White egyértelművé tette, hogy az adventista egyház szem elől tévesztette a hit általi megigazulás tanát, mert a vezetők és a tagok egyszerűen a vallás legalista formájától függtek. A harmadik angyal üzenete, amelyet az adventizmusnak kell hirdetni a világ számára, nem a cselekedetek általi üdvösség üzenete volt. Nem volt a hit általi megigazulás reformációs tanának az a liberális elferdítése sem, amelyet a szentség prédikátorai hirdettek. Az adventista üzenet a harmadik angyal üzenete volt a maga valóságában - a törvény és az evangélium együtt -, amely túlmutatott a reformátorok tanításán. Ez a hit általi megigazulás üzenete volt, amely a reformáció alapjaira épült, de az utolsó ítélet és a mennyei szentély megtisztításának összefüggésében bemutatva.[18]

Ellen White A nagy küzdelem című könyv 1888-as kiadásában írt a reformációról és „a hit általi megigazulás nagyszerű tanításáról, amelyet Luther oly világosan kifejtett”.[19] Ugyanabban a könyvben azonban azt is kijelentette, hogy „a reformáció nem ért véget Lutherrel, ahogy azt sokan feltételezik. Folytatódnia kell a világtörténelem végéig. Luther nagy munkát végzett, hogy visszatükrözze másokra azt a világosságot, amelyet Isten rá ragyogtatott, de mégsem kapta meg a teljes világosságot, amelyet át kell adni a világnak. Attól az időtől egészen napjainkig folyamatosan új világosság ragyogott fel a Szentírásból, és új igazságok tárultak fel szüntelenül.”[20] „Luther korában volt egy jelenvaló igazság - egy olyan igazság, amelynek abban a korban különleges jelentősége volt.” Ellen White azonban kijelentette: „Napjainkban is van egy jelenvaló igazság az egyház számára.”[21] _[227]

 A williamsporti tábori összejövetelről szóló cikkében Ellen White leírta azokat a nagy áldásokat, amelyeket azok nyertek, akik elfogadták a hit általi megigazulásról szóló jelenvaló igazság üzenetét, majd figyelmét azokra fordította, akik még mindig haboztak az üzenet elfogadásában. Figyelmeztette Battle Creekben azokat, akik egyenesen a nagy világosság ellen vétkeztek, és elmondta nekik, hogy eljött az idő, hogy válasszanak Baál és az Úr között:

„Isten Lelke visszavonul a föld lakóitól. A Johnstownban és Williamsportban történt megdöbbentő anyagi kár és életveszteség [...] a legkomolyabb elgondolkodásra késztet. [...] Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy ők jobban rászolgáltak a büntetésre, mint más városok lakói. [...] Vannak, akik éppen intézményeink árnyékában élnek, és még nagyobb világosság ellen vétkeznek, mint Johnstown lakosai [...], és bizonyosan Isten büntető ítéleteinek haragja sújt le rájuk. [...]

Méroz átka lesz azokon, akik most nem sietnek az Úr segítségére a hatalmasok ellen. Illés kérdése igen találó itt: »Meddig sántikáltok még kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig a Baál, kövessétek azt.«

Az egész menny érdeklődéssel kíséri a földön folyó munkát. Egyesek azonban nem látják azt, hogy egy különleges munkára van szükség ebben az időben. Miközben Isten az emberek éberségének növelésén munkálkodik, ők igyekeznek hatástalanítani a figyelmeztető, intő és dorgáló üzenetét. Befolyásuk arra irányul, hogy eloszlassák a nép félelmeit, és megakadályozzák, hogy ráébredjenek ennek az időszaknak ünnepélyes voltára. [...] Ha nem változtatnak viselkedésükön, [...] ugyanolyan jutalmat kapnak, mint azok, akik ellenségeskftnek, és nyíltan lázadnak Isten ellen.”[22]

Közvetlenül a Williamsportban tartott tábori összejövetel előtt Ellen White írt H.W. Millernek, a michigani konferencia egyik lelkipásztorának, kijelentve, hogy a „vezető testvéreink közül néhányan” „a világosság és az emberek között állnak”. Ellen White közölte Millerrel, hogy „többször is elmondta neki és másoknak, hogy közeledik a rostálás ideje”. Isten Lelke kiáradásának folyamatos elutasítása miatt Ellen White visszatartás nélkül tudta kijelenteni: „Elérkeztünk abba az időszakba.”[23] _[228]

 Rome, New York

Williamsportból a tábori összejövetel előadói a New York állambeli Rome-ba utaztak, ahol június 11-18 között tábori összejövetelt tartottak. Ellen White „vágyakozott arra, hogy Krisztus kegyelme kiáradjon a testvéreken”. Reményei nem csalódtak: „Az Úr különleges, kegyelemmel és bátorítással teli üzeneteket küldött nekik.” Ellen White ismét felismerte az üzenetet, annak valódi értelmében:

„Az Úr azt akarja, hogy ez az egyház keljen fel és világítson, mert Isten világosságának ragyogása elérkezett népéhez a jelenvaló igazság üzenete által. Ha mindenki hallgatni fog a Nagy Tanító értékes szavaira, melyeket az általa elhívott szolgáin keresztül küldött, akkor nagy ébredés lesz sorainkban, és az egyház lelki erőben részesül. Mindannyiunknak vágynunk kell arra, hogy megismerjük az igazságot, amint az Jézusban van. [...]

Türelmetlenül várom, hogy a mennyei világosság ráragyogjon Isten népére ezen a konferencián, hogy az emberek buzgón bánják meg bűneiket. [...] Hálásak voltunk mennyei Atyánknak, hogy a New York-i testvéreknek a remény, a bátorság és a hit üzenetét adhattuk át, és nagyon sajnáltuk, hogy ott nem voltak többen, hogy befogadhassák az elhangzott fontos tanítást. [...]

Amikor az Úr szolgái régi és új dolgokat mutattak be az Ő igéjének kincstárából, reménység költözött be az igazság e régi katonáinak szívébe. Tudták, hogy szükségük van erre az üzenetre, és érezték, hogy az Istentől származik. [...]

Nagy szükség van arra, hogy Krisztus egyetlen reménységként és üdvösségként legyen hirdetve. Amikor a rome-i összejövetelen hirdetve lett a hit általi megigazulás tanítása, sokak számára olyan volt, mint víz a szomjas vándornak.

A gondolat, hogy Krisztus igazsága nem a saját érdemünk miatt, hanem Isten ingyenes ajándékaként tulajdoníttatik nekünk, értékes gondolat volt számunkra. Az ember és Isten ellensége nem akarja, hogy ez az igazság világosan legyen bemutatva, mert tudja, hogy ha az emberek teljes mértékben elfogadják, akkor az ő hatalma megtörik. Ha birtokba veheti az emberek elméjét oly módon, hogy a kétely, a hitetlenség és a sötétség képezze azok tapasztalatait, akik Isten gyermekeinek vallják magukat, akkor kísértéseivel le tudja győzni őket.”[24]

Maga az üzenet, amely rájuk ragyogott, az „Úr dicsősége” volt, amelyről az Ézsa 60:1 verse beszél; igazságok, amelyek „ó és újak”. Ha elfogadták volna, az üzenet „mindenhol megújulást” hozott volna az egyházra. Sátán nem akarta, hogy ez az üzenet „világosan be legyen mutatva”, mert tudta, hogy ha „az emberek teljes mértékben elfogadják, akkor az ő hatalma megtörik. _[229] Ennek eredményeként Sátán arra törekedett, hogy „kétség és hitetlenség” révén „birtokba vegye az emberek elméjét”, és „kísértés által legyőzze őket”.[25] Ezt a leghatékonyabban a vezető pozícióban lévőkön keresztül tudta megtenni.

A rome-i tábori összejövetel során Ellen White levélben válaszolt Smithnek a Review június 11-ei számában megjelent cikkére. Éjszaka felébredt, és Smith esetét igen elkeserítőnek látta:

„Láttam, hogy egy olyan ösvényen jársz, amely szinte észrevétlenül különbözik az egyenes úttól. Egy nemes külsejű ember állt mellettem, és azt mondta: »Uriah Smith nincs a szakadék szélén, de olyan úton halad, amely hamarosan oda vezet, és ha most nem figyelmeztetik, nemsokára túl késő lesz. Most még visszafordulhat. Olyan, mint egy vak ember, aki az ellenség csapdájába sétál, de nem érez veszélyt, mert a világosság sötétséggé, a sötétség pedig világossággá válik számára. [...]«

Ma reggel olvastam cikkedet a Review-ban. Nem volt okod azt írni, amit írtál. Hamis fényben tüntetted fel Jonest, ugyanúgy, mint Morrison, Nicola és mások tették Minneapolisban.”[26]

Krisztus és a törvény

Az egyháztagok, akik részt vettek a rome-i tábori összejövetelen, ahol Jones és Waggoner prédikált, elolvasták Uriah Smith cikkét a Review június 11-ei számában. Az összejövetel utolsó napján Ellen White megragadta az alkalmat, hogy helyére tegye a dolgokat. A Krisztus és a törvény című prédikációjában kifejtette, hogy Krisztus „a törvény régi világosságát új kontextusban” mutatta be a zsidóknak. Azonban, „amikor ezt megtette, ellenállás támadt ezzel a világossággal szemben. [...] A világosság nem olyan volt, amilyennek gondolták. [...] Úgy vélték, hogy Jézus nem emeli magasra a törvényt, ahogy ők tették. [...] Úgy látták »az embereket, mint valami járkáló fákat«.” Ellen White ezután egy párhuzamot vont, és megkérdezte a hallgatóságot, hogy ők vajon hogyan reagálnak majd a mennyei világosságra?

„Mit szándékozik tenni Isten az Ő népéért - új világosság nélkül hagyja őket? Ő azt mondja: »Ti vagytok a világ világossága.« Következésképpen több világosságot kell kapnunk Isten trónjától, és világosságunknak növekftnie kell. Tehát, mi nem mondjuk azt nektek, hogy az itt és más helyeken bemutatott üzenetben új világosság van, hanem a régi világosság egy új kontextusba helyezve. [...]”[27] _[230]

„Közvetlenül az Emberfia eljövetele előtt az ellenség évek óta eltökélten azon dolgozik, hogy ördögi árnyékát az ember és Megváltója közé vesse. Mi a célja ezzel? Hogy az emberek ne ismerjék fel, hogy van Megváltó, aki tökéletes áldozatot hozott értük. Utána az ellenség azt mondja az embereknek, hogy nem kell megtartaniuk a törvényt; mert a törvény megtartásával az ember egyesülne az isteni erővel, és Sátán legyőzhető lenne. [...] Annak ellenére, hogy az embert körülveszi a saját természetének gyarlósága, mégis az isteni természet részesévé válhat, kikerülve a romlottságot, amely a kívánságban van e világon. Ez tehát a megváltás.”[28]

„Ha meg tudnátok érteni, mit jelent Krisztus nekünk, »aki mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik Őáltala járulnak Istenhez«, akkor lenne bennetek munkálkodó hit. Vajon cselekedetek kellenek előbb? Nem. A hit az első. Hogyan? Az ég és föld között felemelt Krisztus keresztje által. [...]

Valaki azt mondhatja: »Nem vagytok elfogadva, ha nem tértek meg.« Nos, ki vezet bennünket megtérésre? Ki az, aki magához vonz minket? [...] Krisztus az, aki vonz minket. Isten angyalai ebben a világban vannak, és az emberek elméjében munkálkodnak vonzva őket ahhoz, Aki felemel és bűnbánatra vezet. Az ember saját ereje által nem végezheti el ezt a munkát, mert nincs olyan munka, amit felmutathatnak; csak a hitnek van értéke ezen a világon. [...]

Miben áll a győzelem? A győzelem a hitetek, az érzéseitek és a jó cselekedeteitek? Ez lenne az? Nem. »Ez a győzelem [...] a ti hitetek. [...]« Mi nem mesterkélt meséket követünk. Semmi esetre sem, hanem Krisztust mutatjuk be, aki a mi igazságunk.”[29]

Ellen White elmondta hallgatóinak, hogy az „önelégültség” lépett közéjük. Felolvasta a Laodiceának szóló üzenetet, kijelentve, hogy „saját magunkra kell alkalmaznunk”. Ezután úgy határozta meg a laodiceai állapot gyógymódját, mint ami pontosan abban az üzenetben található, amelyet Isten kegyelemből küldött nekik:

„Tehát, mi a probléma? »Tűzben megtisztított.« Krisztus annyira szeretett bennünket, hogy elszenvedte a keresztre feszítés összes megpróbáltatását, és győztesen került ki belőle. Mi a fehér ruha? Krisztus igazsága. »A szemgyógyító ír« a lelki ítélőképesség, amely ahhoz szükséges, hogy különbséget tegyünk a valódi igazság és a saját igazságunk között. Ez a feladat. A mennyei kereskedő fel-alá jár, mondván: »Vegyetek tőlem! Itt vannak a mennyei javak; vegyetek Tőlem! Megteszitek? Én vagyok az, akitől vennetek kell.« Nincs más forrás a mennyben, ahonnan szabadságot és életet kaphatunk, csak Jézus Krisztus, a mi Igazságunk.

Utána azt mondja Ő: »Légy buzgóságos azért, és térj meg!« Ez az üzenet nekünk szól. Azt kívánjuk, hogy a konferenciai testvérek bízzanak ebben az üzenetben, és új kontextusban lássák a nekünk hozott világosságot. _[231]

Isten kinyilatkoztatta nekünk az erő forrását, és nekünk ismernünk kell azt; fel kell készülnünk olyan nyomorúságra, amilyen még nem volt soha, mióta nép kezdett lenni mindezidáig. Íme, itt van az erősségünk: Krisztus a mi igazságunk.”[30]

Amikor beszédének végére ért, Ellen White válaszolt Smith Review-ban megjelent cikkére. Úgy jellemezte őt, mint aki ugyanolyan állapotban van, mint a zsidók. Ellen White megvédte Jonest, Waggonert és férjét Smith hamis állításaival szemben. Világosan kijelentette, hogy teljes mértékben támogatja a bemutatott üzenetet, amely nem ellentétes azzal, amit ő a múltban „igyekezett bemutatni”. Nem beszélt bizonytalanul, hanem pontosan azonosította az üzenetet: világosságuk eljött.

„Testvérek, egyikőtök se hagyja eltéríteni magát a helyes úttól. »Nos – mondhatjátok - mit jelent Smith testvér cikke a Review-ban?« Smith nem tudja, mit beszél; úgy látja az embereket, mint járkáló fákat. [...] Fogja ezeket a szövegeket és rossz kontextusba rakja, egymás mellé, azt a benyomást keltve, hogy mi elutasítjuk Isten törvényének követelményeit, holott valójában nem így van. Lehetetlen felmagasztalnunk Jahve törvényét, ha nem ragadjuk meg Jézus Krisztus igazságát.

A férjem értette a törvény témáját, és éjszakánként addig beszélgettünk róla, amíg egyikünk sem tudott aludni. Ezek az elvek, amelyekért az emberek küzdenek. Tudni akarják, hogy Krisztus elfogadja őket, amint Hozzá mennek. [...]

Feltették a kérdést: »Mit gondolsz arról a világosságról, amit ezek a férfiak hirdetnek?« Miért kérdezitek ezt? – válaszoltam. Az elmúlt negyvenöt évben ugyanezt a világosságot mutattam be nektek - Krisztus páratlan vonzerejét.[31] Ezt a témát igyekeztem bemutatni nektek. Amikor Waggoner testvér bemutatta ezeket a gondolatokat Minneapolisban, akkor hallottam először emberi ajkakról világos tanítást e témáról a férjemmel folytatott beszélgetéseken kívül. Azt mondtam magamban, hogy én azért értettem meg olyan világosan, mert az Úr kinyilatkoztatta nekem látomásban, de ők nem érthették meg, mert nem lett bemutatva nekik úgy, mint nekem. És amikor másvalaki mutatta be, szívem minden sejtje azt mondta: Ámen! [...]

A názáreti Jézus Krisztus nevében kérlek benneteket, keljetek fel, világítsatok, mert eljött világosságotok! [...] Tehát, itt megkaptátok a világosságot, mit kezdetek vele? [...] Annyira szerettem volna látni a világosságot hullámként kiáradni a népre! Tudom, hogy lehetséges, mert Isten az egész mennyet nekünk adta egyetlen ajándékban, és mindannyian elfogadhatjuk a világosságot, annak minden sugarát, és akkor mi lehetünk a világ világossága.”[32] _[232]

Smith válasza minden volt, csak megbánás nem. Írt egy második cikket a Review-ban Újra a mi igazságunk címmel. Azt állította, hogy első cikkét, úgy tűnik, „egyesek félreértették”, ezért újra írta „abban a reményben, hogy most sikerül olyan világosan fogalmaznia, hogy senki sem fogja

félreérteni”. Álláspontja azonban nem változott. Aggódott amiatt, hogy „a hit aspektusának felmagasztalásával - ami önmagában jó dolog - [...] sokan arra a meggyőződésre jutottak, hogy a törvény idejétmúlt, és az engedelmességnek többé nincs jelentősége.”[33]

Visszatekintés

Néhány héttel később Ellen White a rome-i tábori összejövetelről írt. Arra bátorította azokat, akik „elfogadták” a világosságot, hogy „hagyják világítani azt a világosságot azokban a gyülekezetekben”, ahol tagok, mert ha elmulasztják továbbadni, akkor „sötétségben maradnak”. Figyelmeztette azokat, akik kritizálták az „isteni pecséttel” rendelkező üzenetet, és elmondta nekik, hogy Sátán nemcsak Isten törvényét próbálja érvényteleníteni, hanem „a Krisztusba, mint igazságunkba vetett hitet” is el akarja taposni. Ha nem értékelik a „jelenvaló üzenetet”, amely isteni erőt hozott magával, akkor „hamis elméletek” ragadják meg az emberek gondolkodását, Krisztus és az Ő igazsága pedig „kimarad a tapasztalatból”, és Sátán a „kísértéseivel legyőzi őket”:

„A jelenvaló üzenet - a hit általi megigazulás - Isten üzenete. Isteni pecsétet visel magán, mert annak gyümölcse a szentség. Attól tartunk, hogy egyesek, akiknek nagy szükségük van az itt bemutatott értékes igazságra, nem kapták meg annak áldását [...] és nagy veszteséget szenvedtek el. [...]

Veszélyes, ha egy lélek tétovázik, megkérdőjelezi és bírálja az Istentől jövő világosságot. Sátán addig kísért, amíg a világosság sötétségnek fog tűnni, és sokan elutasítják azt az igazságot, amely a lelkük üdvösségének bizonyult volna. Azok, akik a világosság sugaraiban járnak, azt fogják tapasztalni, hogy a világosság egyre növekftni fog, és egyre ragyogóbb lesz, egészen a teljes délig. [...]

Szükség volt az igazság nagyszerű mércéjének felmagasztalására, de eközben sokan elhanyagolták Jézus hitének hirdetését. Ha meg akarjuk kapni a harmadik angyal üzenetének lelkületét és erejét, akkor a törvényt és az evangéliumot együtt kell bemutatnunk, mert kéz a kézben járnak. Míg a gonosz hatalma az engedetlenség gyermekeit arra készteti, hogy érvénytelenné tegyék Isten törvényét és eltiporják a Krisztusba, mint igazságunkba vetett hitet, addig egy mennyei hatalom munkálkodik azok szívében, akik hűségesek a törvény felmagasztalásában és Jézus, _[233] mint tökéletes Megváltó felemelésében. Ha az isteni erő nem kerül be Isten népének tapasztalataiba, akkor téves eszmék fogják uralni az emberek elméjét, Krisztus és az Ő igazsága kimarad sokak tapasztalatából, és hitük meg lesz fosztva az élet erejétől. [...] Ha nem lelkesek és nem térnek meg, azok közé fognak tartozni, akiket a laodiceaiak képviselnek, akiket Isten kivet szájából. [...]

A jelenlegi helyzetünk érdekfeszítő és veszélyes. A mennyei világosság elutasításának veszélye éber könyörgésre kellene, hogy késztessen bennünket, nehogy bármelyikünknek gonosz és hitetlen szíve legyen. Amikor Isten Bárányát megfeszítették a Golgotán, megszólalt a Sátán halálát hirdető harang. Az igazság és az igazságosság ellensége mindent megtesz azért, hogy az ember elméjéből kitörölje azt a gondolatot, hogy az üdvösség elnyerése érdekében teljesen Krisztus igazságosságától kell függenie. Ha Sátán el tudja érni, hogy az ember saját cselekedeteinek tulajdonítson érdemet és igazságot, akkor kísértéseivel le tudja győzni, és áldozatává, prédájává tudja tenni őt.”[34]

Elhallgattatták-e az üzenetet?

A rome-i tábori összejövetel után Ellen White „fáradtan és kimerülten” tért vissza Battle Creekbe. „Egy ideig tartózkodnia kellett a beszédtől”, amíg egészsége meg nem javult.[35] Ez idő alatt megírta az Az 1888-as minneapolisi konferencia utáni tapasztalat című kéziratát. Összefoglalta a Generál Konferenciát követő eseményeket, a kora tavasszal lezajlott lelki ébredési összejövetelt, és az ellenállást is, amely sajnos továbbra is erős maradt. Ézsaiás 58. fejezetének kifejezéseivel írta le az univerzum érdeklődését, amikor látta, hogy „milyen sok hűséges szolga viseli szívén az emberek bűneit, és gyötri a lelkét; milyen sokan működnek együtt Krisztussal, hogy a romlás építői és az ösvények megújítói legyenek. [...]” Nemcsak a szombatnak volt szüksége helyreállításra, hanem a „hit és az igazság útjának” is.[36]

Június második felében Ellen White a Michigan állambeli Wexfordba utazott, hogy június 25. és július 2. között részt vegyen egy másik tábori összejövetelen. Ismét „az Úr Lelke láthatóan munkálkodott”, de sokan nem voltak hajlandók elfogadni az áldást. Július 23-án Ellen White negyvenegy oldalas levelet küldött a michigani konferencia két lelkészének, Madison és Howard Miller lelkésznek. Megfedte őket és azokat is, akik elutasították a Szentlélek munkálkodását, és amiért _[234] „mindig készek voltak megkérdőjelezni és bírálni” az üzenetet. Egyesek „szomorú tapasztalatokat [...] szereztek Minneapolisnál”. Mások a jelenlegi állapotukban „akadályt jelentettek volna minden összejövetelen vagy tanácskozáson”, akárcsak a hitetlen kémek, akiknek „nem okozott gondot meglátni és bemutatni olyan leküzdhetetlennek tűnő akadályokat Isten népe előrehaladásának útjában”. Ellen White azt mondta nekik, hogy „az Úr jelentőségteljes üzenetet bízott ránk, amelynek hatása az örökkévalóságig terjed. Olyan híreink vannak az emberek számára, amelyeknek örömmel kellene betöltenie lelküket.” Elmondta nekik, hogy nem az ő feladatuk, hogy „megválasszák a világosság eljövetelének módját. Az Úr meg akarja gyógyítani nyája juhainak és bárányainak sebeit annak az igazságnak a mennyei balzsamával, amely Krisztus a mi igazságunk.” Tetteik hasonlóak voltak a zsidókéhoz. Elutasították Krisztust „hírnökei személyében”. És mégis „tetteik kevésbé voltak megbocsáthatóak, mert előttünk állt a zsidó nép példája”:

„Isten szemében súlyos bűn, ha valaki az emberek és az üzenet közé áll, amit Ő küldeni akar számukra (és néhány testvérünk épp ezt tette). Egyesek olyanok, mint a zsidók, mindent elkövetnek Isten üzenetének hatástalanításáért. Ezeknek a kételkedő és vitatkozó embereknek vagy be kell fogadniuk az igazság erre az időre szóló világosságát, vagy el kell tűnniük az útból, hogy másoknak lehetőségük legyen az igazság befogadására. [...]

Azok, akik közvetlenül Krisztus második eljövetele előtt élnek, számíthatnak az Úr Szentlelkének bőséges kiáradására, de ha nem őrködnek és nem imádkoznak, akkor a kegyelem üzenetének elutasításában ugyanazon az úton fognak haladni, mint a zsidók Krisztus idejében. (Ha Isten valaha is szólt általam, akkor azt mondom, hogy néhány vezetőnk ugyanezt az utat követi.) Ha hátat fordítanak a világosságnak, nem fogják betölteni a rájuk bízott szent felelősséget.

Isten népének jelleme és kilátásai hasonlóak a zsidókéhoz, akik hitetlenségük miatt nem mehettek be Kánaánba. Az önelégültség, az önhittség és a lelki gőg elválasztotta őket Istentől.”[37]

Ellen White felismerte, hogy a testvérek a zsidók nyomdokaiban járnak. Sokan „vezetőikre” néztek és kérdezték: „Ha ez az üzenet, amelyet A.T. Jones bemutat az egyháznak, az igazság, akkor Smith és Butler testvér miért nem fogadta el?” Azok a vezetők, akik megvetették az üzenetet és a hírnököket, _[235] „olyan bűnt követtek el”, mint a zsidók. Ellen White mégis azt mondta: „Az ő hitetlenségük nem ok arra, hogy mások is ugyanezt tegyék.” A Madisonhoz és Millerhez írt levele vége felé Ellen White egy utolsó kérést és figyelmeztetést intézett hozzájuk:

„Sokan hallották az üzenetet erre az időre, látták eredményeit, és nem tehetnek mást, mint elismerni, hogy ez a mű jó. De attól tartva, hogy egyesek szélsőséges álláspontot foglalnak el és fanatizmus támadhat közöttünk, hagyták, hogy saját képzeletük sok akadályt gördítsen a munka előrehaladása elé, és ezeket a nehézségeket bemutatták másoknak, hosszasan taglalva a tanítás elfogadásának veszélyeit. Az igazság üzenetének hatását igyekeztek ellensúlyozni. Tegyük fel, hogy erőfeszítéseik sikeresek lesznek. Mi lesz az eredmény? A langyos egyház felébresztésére szánt üzenet megszűnne, és a Krisztus igazságát dicsőítő bizonyságtétel elnémulna. [...]

Az Isten által küldött munkások jellemét, indítékait és céljait félreértelmezték, és továbbra is félre fogják értelmezni. [...]

A vég közvetlenül előttünk van, és vajon ésszerű azt hinni, hogy nincs olyan üzenet, amely felkészít egy népet megállni az Isten nagy napján? [...] A harmadik angyal üzenetének el kell tűnnie a sötétségben, vagy dicsőségével be kell ragyognia az egész földet? Vajon ki kell oltani Isten Lelkének világosságát, és az egyháznak Krisztus kegyelmét nélkülöznie, mint ahogy Gilboa magaslatai nélkülözték a harmatot és az esőt?”[38]

Az 1889. október második felében tartott Generál Konferencia ülésszaka előtt Ellen White, Jones és Waggoner részt vett több más tábori összejövetelen, és az eredmények hasonlóak voltak. Sokan új tapasztalatot szereztek, amikor meghallgatták a bemutatott üzenetet, de sok vezető, bár azt állították, hogy hisznek az üzenetben, továbbra is harcoltak az üzenet és a hírvivők ellen. Néhány évvel később A.T. Jones összefoglalta az 1889-es nyár eseményeit:

„Azután, amikor eljött a tábori összejövetelek ideje, mindhárman részt vettünk azokon, bemutatva a hit általi megigazulás és a vallásszabadság üzenetét; néha mindhárman jelen voltunk ugyanazon az összejövetelen. Ez megváltoztatta az emberek és látszólag a vezetőség nagy részének hozzáállását. Az utóbbiak esetében azonban a változás soha nem volt valóságos, mert mindvégig a Generál Konferencia bizottságában és mások között egy titkos ellenállás volt, amely megállás nélkül folytatódott.”[39]

Helyesek voltak Jones megfigyelései? Állításait a következő fejezetekben fogjuk tanulmányozni.

Lábjegyzet

[1] Ellen G. White to Children, 14. levél 1889. máj. 12.; 1888 Materials, 325. o. Az a rész, hogy „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. [...]” idézet Ézsaiás 60. fejezetéből. A „The SDA Bible Commentary” című könyv úgy jellemzi ezeket a bibliaverseket, mint „az isteni jelenlét jelképe”, maga Jézus jelenléte, „amely olyan erővel hirdettetik, hogy az igazság dicsősége beragyogja az egész földet. (Jel 18:1)” (4. kötet, 313. o, „Ézsa 60:1”) Következésképpen ezek a versek a Jelenések 18. fejezetének negyedik angyalára utalnak, aki a hangos kiáltás és a késői eső idejében dicsőségével beragyogja az egész földet. Ellen White kijelentése a kansasi összejöveteleken írt levelében az első a sok közül, amelyben az Ézsa 60:1 versét (jelen időben) kora egyházára alkalmazta, amely hallotta a mennyből küldött legértékesebb üzenetet: „A Vőlegényre várakozók hirdessék az embereknek »Ímhol Istenetek!« Az irgalmat hordozó utolsó fénysugár, a világnak kegyelmet hirdető utolsó üzenet Isten jellemének – a szeretetnek - kinyilatkoztatása. »Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt.« (Ézsa 60:1) A Vőlegény fogadására készülőknek szól ez az üzenet.” (Krisztus példázatai, 415.,420. o.)

[2] Ellen White egyik jól ismert kijelentésében: „Az Úr az Ő nagy kegyelméből egy igen értékes üzenetet küldött népének Waggoner és Jones testvérek által”, úgy jellemezte az üzenetet, mint amely a „törvényt és az evangéliumot tökéletes egésszé egyesíti.” (Testimonies to Ministers, 91.,94. o.) Tudta, hogy „a törvény és az evangélium együttesen meggyőzi az embereket a bűnről”, és „hogy egyetlen prédikációban sem szabad őket elválasztani egymástól.” Miért? „Mert az egyik kiegészíti a másikat. A törvény a Krisztus evangéliumába vetett hit nélkül nem mentheti meg a törvényszegőt. Az evangélium törvény nélkül hatástalan és erőtlen. A kettő - Krisztus evangéliuma és Isten törvénye – együtt őszinte szeretetet és hitet eredményez.” (1888 Materials, 892.,783. o.) Ellen White tanúja volt ennek az „őszinte szeretetnek és hitnek” azok körében, akik a nyári tábori összejöveteleken elfogadták az elhangzott üzenetet.

[3] Jézus hasonló választ kapott. A konzervatív farizeusok szerint Jézus túlságosan liberális volt ahhoz, hogy tetszésükre legyen, mert nem tisztelte eléggé a törvényt. A liberális szadduceusok szerint azonban Jézus túlságosan konzervatív volt, mert nem adott mentséget a legkisebb bűnre sem. Bár a farizeusok és a szadduceusok gyűlölték egymást, mégis egyvalami közös volt bennük: Jézust még jobban gyűlölték, mint egymást, gyűlölték az általa hirdetett üzenetet, és ennek eredményeként egyesültek, hogy keresztre feszítsék Őt.

[4] G.I. Butler: „The Righteousness of the Law Fulfilled by Us”, Review and Herald, 1889. máj. 14., 313–314. o. George Knight azt sugallja, hogy a Review and Herald e cikkében „G.I. Butler [...] szintén kritizálta a Jones által Kansasban, Ottawában és másutt bemutatott tanításokat.” (From 1888 to Apostasy, 55.o.) Bár Butler - elméleti szinten - cikkének sok pontján korrekt volt, Ellen White szerint Butler „téves módon dolgozott, hogy elérje az emberek szívét”. (Lásd a 12. lábjegyzetet). Jones és Waggoner egyaránt elutasította az eredendő bűn ágostoni felfogását, ugyanakkor a bűn más aspektusairól is beszéltek, az 1Jn 3:4 versben található bibliai meghatározáson kívül. (Lásd A. Leroy Moore, Theology in Crisis, 294. o.; Clinton Wahlen, „Selected Aspects of Ellet J. Waggoner's Eschatology”, 10.,115. o.)

[5] Uriah Smith, „Our Righteousness”, Review and Herald, 1889. jún. 11., 376. o.

[6] Május 5. és 20. között Jones három előadássorozatot tartott a Kansas állambeli Ottawában szervezett tábori összejövetelen. Ebből 14 előadás a vallásszabadságról szólt, 13 előadás az egyházszervezetről, 5 előadás pedig a hit általi megigazulásról. Ezután Jones feleségével együtt elutazott a williamsporti tábori összejövetelre. (The Topeka Daily Capital, 1889. máj. 22.) A Daily Capital ezt az utolsó prédikációt William C. White-nak tulajdonította. George Knight azt állítja, hogy „ez egyértelműen A.T. Jones stílusú prédikáció, és a hit általi megigazulás előadássorozat része”. (1888 to Apostasy, 263. o., 20. lábjegyzet) Van azonban még néhány egyéb tény is, amelyet figyelembe kell venni. A Review egyik közleménye szerint „minden prédikáció alkalmával megállapodást kötnek az újságokkal a pontos tudósítás érdekében”, és „a Generál Konferencia egy rátermett gyorsírót nevezett ki külön tudósítónak erre a munkára”. (Review and Herald, 1889. ápr. 9., 240. o.) Bert Haloviak azonban beszámol arról, hogy a tábori összejövetel alatt volt egy „gyorsíró képzés”, és »majdnem mindenkinek volt táblája, ceruzája, és így készültek a jegyzetek, az igehirdetésekről és a prédikációkról szóló beszámolók«. Nyilvánvaló, hogy ez volt az az eszköz, amely által a Capital képes volt elkészíteni a fontosabb összejövetelek teljes átiratát.” („From Righteousness to Holy Flesh: Judgement at Minneapolis”, 9. fejezet, 14. o.). O.A. Olsen a hét elején helyettesítette Jonest, mert „Jones lelkésznek pihenésre volt szüksége”. (Daily Capital, 1889. máj. 17.) Lehetséges, hogy William C. White helyettesítette. Valószínűtlennek tűnik, hogy összetévesztették volna a két férfit, de függetlenül attól, hogy a prédikációt William C. White vagy A.T. Jones tartotta, az eredmény ugyanaz marad. Valószínű, hogy Jones volt az, aki a prédikációt tartotta, ezért úgy közelítjük meg a kérdést, mintha ő tartotta volna meg.

[7] A.T. Jones, „Keeping the Commandments”, 1889. máj. 20.; The Topeka Daily Capital, 1889. máj. 20.; „The 1889 Camp Meeting Sermons” (St. Maries, Id.: LMN Publ. International, n.d.), 30-31. o. Ez Jones teljes prédikációja, ahogyan az a Topeka Daily Capital-ban megjelent. Világos, hogy az átirat csak a prédikáció összefoglalása, nem a szó szerinti leírás. Nem tudjuk megmondani, hogy Jones prédikációjának mondanivalóját mennyire befolyásolta a gyorsírók írása, mert még tanulták a gyorsírást. (Lásd a 6. lábjegyzetet). Ezért nem lenne helyes, ha megpróbálnánk Jones teológiájának védelmét vagy kritikáját kizárólag ebben az egyetlen prédikációban elhangzott megjegyzésekre alapozni.

[8] Dan T. Jones levele O.A. Olsenhez, 1890. ápr. 27., a Hetftnapi Adventisták Generál Konferenciájának levéltára. Ellen G. White levele Madisonnak és Millernek, 4. levél, 1889. júl. 23.; 1888 Materials, 388. o. George Knight Smith, Butler, Dan Jones és mások mellé áll, és azt mondja A.T. Jones prédikációjáról: „A nyelvezete minden bizonnyal lehetőséget adott arra, hogy ilyen félreértelmezésnek legyen kitéve, hiszen az 1889-es kansasi összejövetelen azt mondta: »Tehát hol van szerepe a mi tetteinknek? Sehol.« Ilyen kijelentésekkel tűzdelte tele prédikációit.” (1888 to Apostasy, 55. o.) Knight összefoglalóan megállapítja, hogy „az adventisták azért értették félre Jonest, a törvény és az üdvösség kapcsolatáról szóló tanítását”, mert „Jones szélsőséges ember volt, aki soha nem sajátította el a keresztény mértékletesség erényét”. (Uo., 55. o.) Képes-e azonban az olvasó megérteni Jones szavainak valódi szándékát a Knight idézete alapján, amikor a mondat csak egy részét idézi, azt is hiányosan, felfüggesztési pontokkal teletűzdelve? Világos, hogy amikor a szövegkörnyezetével együtt olvassuk, Jones a tetteink érdemeire utalt: „Tehát, hol van szerepe a mi tetteinknek?” Knight eltávolította a „tehát” szót, amely visszautalta volna az olvasót Jones korábbi magyarázó kijelentéseihez. Közvetlenül ezután, a következő néhány mondatában Jones ismét világossá teszi mondanivalóját, kijelentve, hogy „csak a bennünk élő Krisztus által tudjuk megtartani a parancsolatokat”. Megkérnék minden olvasót arra, hogy keresse meg, hol „tűzdelte tele” Jones ilyen kijelentésekkel a prédikációit, mint ahogy Knight állítja. Azok, akik Jonest elítélték abban az időben, „készek voltak mindig megkérdőjelezni, kritizálni” és elítélni őt egy szóért. Ugyanez igaz napjainkban is. Jones prédikációja önmagában is megállja a helyét, de vegyünk figyelembe röviden négy pontot: 1.) Ezeket a prédikációkat gyorsírással írta néhány „tudósító”, akik közül sokan éppen akkor tanulták a gyorsírást. Ez teret engedett az emberi tévedéseknek és a személyes elfogultságoknak, mivel az lejegyzett prédikációt valószínűleg több kezdő tudósító jegyzeteiből állították össze. (Lásd a 6. lábjegyzetet). Továbbá a lejegyzett prédikációk töredezettségéből az is nyilvánvaló, hogy nem szóról szóra, hanem csak a fő gondolatokat írták le. Valószínű sok gáncsoskodó a Daily Capital beszámolójából olvasta Jones prédikációit, de nem voltak jelen, hogy személyesen hallgassák őt. Közöttük volt Uriah Smith is. Milyen könnyű innen-onnan kiragadni egy-egy szót, és az alapján hibáztatni őt! 2.) Mint később látni fogjuk, Smith, Butler, Dan Jones és mások vádjai közül sokról bebizonyosodott, hogy hamisak. (Lásd a 26. lábjegyzetet). A régi mondás azonban igaz: „Egy hazugság már félig körbejárta a világot, miközben az igazság még csak a cipőjét húzza.” (Winston Churchill) Néhány ilyen hazugságot Jones korában találtak ki, és még napjainkban is terjed. 3.) A nehézség, amellyel Jones és Waggoner szembesült a legalizmus elleni küzdelemben, amely akkoriban az egyházban uralkodott, az volt, hogy túlzások nélkül mutassák be az evangéliumot, amelynek középpontjában Jézus hite áll. Az a tény, hogy nem voltak tökéletesek ebben a tekintetben, vagy hogy az emberek túlzásba vitték a kijelentéseiket, nem hitelteleníti azt a csodálatos munkát, amelyet végeztek. James White hasonló nehézségről számolt be, amellyel Ellen White szembesült az egészségügyi reform hirdetése közben: „Határozott felhívásokat intéz az emberekhez, amelyek néhány embert mélyen érintenek [...] és azok végletekbe esnek. Utána, hogy ne menjen tönkre munkája [...], kénytelen megdorgálni a szélsőségeseket [...], de a szélsőségek és a dorgálások hatása szörnyű. [...] Ebben áll a nehézség: azt, amit azért mond, hogy figyelmeztesse a kapkodókat, a túlbuzgókat és az elővigyázatlan embereket, azt a lustábbak ürügynek használják a lassú haladásuk igazolására.” („The Spirit of Prophecy and Health Reform”, Review and Herald, 1868. márc. 17.) William C. White ugyanezt a problémát ismerte fel: „Meg kell említenem, hogy amit anya azzal a szándékkal ír, hogy felrázza a közömbösöket a gondatlanságukból, azt a szélsőségesek megragadják, és bunkósbotként használva ütik a testvéreiket. Azt pedig, amit a szélsőségeseknek ír, hogy megóvja őket a szélsőséges és a nem bölcs állásfoglalásoktól, arra a közömbösek mentségként hivatkoznak.” (William C. White levele A.O. Taitnak, 1895. szept. 2.)

4.) Nincs bizonyíték arra, hogy Ellen White valaha is megdorgálta volna Jonest a Kansas állambeli Ottawában tartott prédikációi miatt. Később, amikor tanácsokat adott neki a szélsőséges kijelentéseivel kapcsolatban, elsősorban meg akarta kímélni őt azoktól, akik egy szó miatt „akasztani tudtak volna”, illetve a félreértéstől, amely elterelné a figyelmet az általa előadott valódi üzenetről.

[9] Dan T. Jones levele O.A. Olsenhez, 1890. ápr. 21., a H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[10] Napjainkban egyesek azokkal értenek egyet, akik úgy vélték, hogy 1889-ben Jones és Waggoner perfekcionizmust tanítottak. Desmond Ford ennek az elképzelésnek az egyik prominens képviselője volt: „Időről időre a hetftnapi adventistáknak Jézust hangsúlyozó üzeneteket mutattak be. Így volt ez 1888-ban is Waggoner és Jones által a perfekcionizmus felé hajló nézeteik miatt. (1. lábjegyzet) Waggoner és Jones nem értette meg a hit általi megigazulást olyan világosan, mint Luther vagy Kálvin. [...] Sajnos Waggoner és Jones hamar eltévedtek erkölcsileg és teológiailag is.” (For the Sake of the Gospel [2008], 2.,219. o.) Ford más forrásokat is ajánl, amelyek alátámasztják teológiai elképzeléseit: „Waggonerről szóló legjobb könyvet David P. McMahon írta, címe: Ellet Joseph Waggoner: a mítosz és az ember. [...] Kifejezetten ajánlom Woodrow W. Whidden könyvét is, amelynek címe: Ellen White az üdvösségről. Ha ez a könyv közismert lenne közöttünk, a fő eretnekségeinknek vége lenne.” (Uo., 85. o.) Robert Brinsmead hasonló gondolatokat fogalmazott meg: „A történelmünk különleges időszakaiban az evangélium igyekezett bejutni az adventista közösségbe. Az 1888-as év egy ilyen időszak volt. Azonban még itt is a megfelelő perspektívából kell megvizsgálnunk. Ahogy McMahon Ellet Joseph Waggoner: a mítosz és az ember című könyve rámutatott, Waggonernek volt egy világossága a hit általi megigazulásról az adventista közösség számára. Korának protestáns teológusai között azonban jobb műveket is lehetett találni a hit általi megigazulásról.” (Judge by the Gospel: A Review of Adventism [1980], 14–15. o.) David McMahon nagyon közvetlenül fejezi ki gondolatait Waggonerről és Jonesról: „Más, 1886-ban [Waggoner által] tett kijelentések a perfekcionizmus felé hajlanak. [...] Micsoda csalódás! Waggoner egészen az ígéret földjének határáig vezet bennünket, majd visszafordít minket a régi szövetség pusztaságába.” „Sajnos 1889 és 1891 között Waggoner a megszentelődésről alkotott szélsőséges nézete miatt ebbe az irányba [panteizmus] mozdult el. Ezeket a felfogásokat elkerülhette volna, ha megkülönbözteti egymástól a megszentelődést a hit által tulajdonított igazságtól.” „Waggoner 1889 és 1891 közötti teológiája az átmenet teológiája volt. Bár nem hagyta el hirtelen a jogi (forensic) megigazítást, egy »effektív« (hatékony) megigazulás koncepció felé mozdult. [...] Az effektív megigazulás római katolikus felfogása mellett Waggoner más támogató eszméket is kidolgozott, mint például Krisztus bűnös emberi természete, a misztikus engesztelés, egyedül hit által elnyert megszentelődés, illetve a törvény, mint Isten igazságosságának mindenre kiterjedő kifejeződése. Mind az egyháztörténet, mind a teológiatörténet világosan bizonyítja, hogy ezek panteista premisszák.” (The Myth and the Man [1979], 44–45., 112–115. o.) Egy évvel a Desmond Forddal Glacier View-ban tartott megbeszélések után Bert Haloviak, a Generál Konferencia levéltárának munkatársa leírta gondolatait Jonesnak a Kansas állambeli Ottawában tartott összejöveteleiről: „Nyilvánvaló, hogy mind Jones, mind Waggoner 1888-as üzenete már olyan vonásokat tartalmazott, amelyek később teljes fanatizmussá és hitehagyássá fejlődtek. Bár ennek az irányváltásnak az összetevői először Jones [ottawai] megigazulásról szóló prédikációjában jelentek meg, (de Waggoner prédikációiban is) ezek még inkább láthatóvá váltak az utolsó időszak igehirdetéseiben. Jones és Waggoner az igazságot, mint ingyenes ajándékot hangsúlyozta, és úgy tűnt, hogy mindketten ezt az ajándékot beoltott igazságnak tekintik. Úgy tűnt, mindketten azt vallották, hogy erre a beoltott igazságra szükség van Isten népe megtartásához a nyomorúság idején, amikor úgy vélték, hogy Krisztus megszűnik közbenjárni népéért a mennyei szentélyben.” „Jones kijelentette: »A parancsolatok megtartása azután következik, hogy új teremtmények lettünk, következésképpen mielőtt jót tehetnénk és igazságot cselekedhetnénk, előbb jóvá, igazzá kell tétessünk.« [...] Jones mintha azt mondaná: hitünk válaszol Isten szeretetére, és arra ösztönöz minket, hogy vágyakozzunk megtartani az Ő törvényét; Isten elfogadja vágyunkat, és belénk oltja az Ő igazságát. Ez a teológia kifejlődött [...], és Ellen White másfél évtizeddel később, az Élő Templom válságának idején harcolt ellene.” („Ellen White and A.T. Jones at Ottawa, 1889: Diverging Paths from Minneapolis”, [kiadatlan kézirat, 1981], 15-16, 20-22. o.) Jones és Waggoner azonban sohasem használták a „beoltott” kifejezést, kivéve, amikor a katolikus egyház eltévelyedett tanításáról beszéltek. Haloviak azt állítja, hogy amikor a „tulajdonított” és „részesített” kifejezéseket használták, akkor Jones és Waggoner valójában a „beoltott” kifejezést értette alatta. (Uo., 18. o.) Miután idézi Ellen White Ottawában elmondott egyik nagyszerű támogató nyilatkozatát, Haloviak kijelenti: „Úgy tűnik, hogy Ellen White egyértelműen arra reagál, hogy Jones az igazságot, mint meg nem érdemelt ajándékot hangsúlyozza, és nem teológiájának arra a részére, amelyet - azok, akik később a szent test vagy az élő templom tanát hirdették - tévesen hit általi megigazulásnak neveztek.” (Uo., 17. o.)

Waggoner életrajzának megírásakor Woodrow Whidden Haloviak kéziratából merített ihletet. Úgy tűnik, hogy szinte az első oldaltól kezdve elveti azokat a magokat, amelyek az olvasót a fentiekben bemutatott következtetésekhez igyekeznek elvezetni: „Vajon Waggoner összetévesztette itt [1888-ban] a megigazítás munkáját a megszentelődéssel? Ez a kérdés minden bizonnyal az egyik fő témát fogja képezni, amely a Waggoner teológiai irányzatának vizsgálata és értékelése során foglalkoztatni fog bennünket. Teljesen nyilvánvaló, hogy Waggoner szerint a megigazított bűnöst az Úr »igazzá és igazságossá teszi« [...], de kissé furcsán hangzik az, hogy egy ilyen kijelentés a hívőt valóban igazzá »teszi«. Vajon ő egyesítette a megigazítást és a megszentelődést?” Whidden így folytatja: „Ami miatt ezt gyakran nehéz megérteni, az az, ahogyan Waggoner a megigazulásról szóló kifejezéseket használta (igaznak tulajdonított, vagy igaznak tekinteni), hogy hatékonyan ezekbe foglaljon egy csomó olyan aspektust, amelyet általában a megszentelődés munkájához kötünk. Ennek eredményeképpen gyakran nehéz Waggoner szavainak jelentését részletesen elemezni.” „A korai Minneapolis utáni időszak legjelentősebb és legjellegzetesebb teológiai tendenciája [...] kétségtelenül az volt, hogy Waggoner 1889 elején hangsúlyt fektetett az emberben lakozó Krisztusról szóló tanítására. [...] Ez a hangsúly szinte minden téves teológiai és gyakorlati útjának forrásává vált, amelyet Waggoner élete egyensúlyáért végigjárt.” (E.J. Waggoner, 85.,69-71.,199.,210. o) George Knight ugyanezen szerzők gondolatait vette át, és kijelentette, hogy „Jonesnak a keresztény szentséggel kapcsolatos kifejezései félrevezetett másokat”, és tanításai „a perfekcionizmus elterjedésének fő forrásává váltak a hetftnapi adventisták körében. [...] Például meglehetősen egyenes vonal húzódik Jonesnak a Minneapolis utáni nézete és az 1900-ban Indianában megjelent »szent test« mozgalom között. [...] A »szent testről« vallott eszméi közül sok a hit általi megigazulásról szóló tanításaiból fejlődött ki, [...] már 1889-től kezdve. [...]” (From 1888 to Apostasy, 56-57. o.) Jeff Reich kijelenti, hogy „Haloviak, aki a HNA egyház washingtoni levéltárában dolgozott, segített Dr. Knightnak néhány kutatásában. Valójában azt a gondolatot, hogy Jones szent testről szóló felfogást tanította 1889-től kezdődően, nagyrészt Haloviak néhány kiadatlan dolgozatából vehette ki.” (From 1888 to Apostasy: A Critique, [St. Maries, ID: LMN, 1988], 10. o., lásd még 4-6. o.) A modern írók által bemutatott fenti forgatókönyvekkel azonban van egy fő probléma: Hol találunk bizonyítékot az ilyen vádakhoz Ellen White írásaiban, aki szemtanúja volt a Kansas állambeli Ottawában tartott tábori összejöveteleknek? Ezek a vádak összhangban vannak Ellen White értékeléseivel, vagy inkább azokkal, akik több mint 120 éve harcolnak Jones és Waggoner ellen? Jobban értjük, mi történt Kansasban, mint ahogyan Isten megmutatta Ellen White-nak? Hogyan használhatják ma az 1889-es tábori összejövetelek eredményeit annak bizonyítására, hogy az 1888-as üzenetet elfogadták, ha ugyanakkor ugyanazokat az eredményeket annak bizonyítására is használják, hogy az üzenet végzetes tévedést tartalmazott, amely egyrészt az olcsó kegyelemhez, másrészt a „szent test” fanatizmusához és panteizmushoz vezetett?

[11] Ellen G. White levele Uriah Smithnek, 24. levél, 1892. szept. 19.; 1888 Materials, 1053., o. kiemelés tőlem.

[12] Ellen G. White, Manuscript 36, „Danger of False Ideas of Justification by Faith”, n.d. 1890; 1888 Materials, 810-811. o.

[13] Ellen G. White: „How to Meet a Controverted Point of Doctrine”, „Morning Talk”, 1890. jan. 18., Review and Herald, 1890. febr. 18.; 1888 Materials, 533. o. A témával kapcsolatos további információkért lásd a 11. fejezetet.

[14] Ellen G. White, Manuscript 1, 1892. nov. 15.; Manuscript Releases, 340-341. o.

[15] Waggoner éppen akkor tért vissza Kaliforniából, ahol a Signs of the Times magazin főszerkesztőjeként dolgozott. 1889. április 17-én Waggoner „táviratot” kapott, amelyben értesítették, hogy apja, J.H. Waggoner elhunyt a svájci Baselban, ahol a Signs of the Times újság francia változatának a szerkesztője volt. (Signs of the Times, 1889. ápr. 22., 256. o.) Néhány héttel később, május 20-án kilenc hónapos fia, Ernest Eugene szamárköhögésben meghalt. Waggoner „csak néhány nappal korábban utazott el [...] keletre néhány fontos találkozó ügyében, így Waggonernek soha többé nem lehetett meg az az öröme, hogy ebben az életében még egyszer szeretett fia arcára nézzen.” („Obituary”, Signs of the Times, 1889. jún. 3., 334. o.) Waggoner azért tért vissza keletre, hogy meglátogassa édesanyját, aki nemrég tért vissza Európából, valamint, hogy részt vegyen néhány tábori összejövetelen keleten. Ugyanakkor be kellett fejezzen egy héber tanfolyamot Chatauqua-ban, amelyet már több éve elkezdett. (Signs of the Times, 1889. máj. 27., 320. o.) Felesége és gyermekei, akik Kaliforniában voltak, és akiket már annyi vesztesség ért, most azon aggódtak, hogy Waggoner meghalt a johnstowni és williamsporti árvizekben, míg végül megkapták „foltos, víztől elmosódott” levelét. (Pearl Waggoner Howard, „Biographical Sketch and Background”, 4. o.; Dokumentum File 236. o., Ellen G. White Research Center, Andrews University, Berrien Springs, MI, 4. o.) E csüggesztő események közepette Waggoner továbbra is hirdette az evangélium jó hírét az egyházon belül és azon kívül lévőknek, akik közül sokan nem is sejtették, hogy mekkora szenvedésen megy át.

[16] Ellen G. White, „Camp-Meeting at Williamsport, PA.”, Review and Herald, 1889. aug. 13., 513–514. o.

[17] Ellen G. White, „Camp-Meeting at Williamsport, PA.”, Review and Herald, 1889. aug. 13., 513–514. o.

[18] George Knight többször hivatkozik Ellen White cikkére, amelyet a williamsporti tábori összejövetelekről írt annak bizonyítására, hogy a Jones és Waggoner által hirdetett üzenet a megkülönböztető adventista tanok és a szentség prédikátorai által nyújtott tanítások keveréke volt: „Az 1888-as üzenetük zsenialitása abban állt, hogy a Jel 14:12 két felét összekapcsolták. Ők nemcsak az Isten parancsolatait prédikálták, hanem a hitről szóló tanítást is, amelyet a szentség prédikátorok is hirdettek. Így Ellen White szemszögéből nézve az 1888-as üzenet nem a Jones és Waggoner által kidolgozott hit általi megigazulásról szóló különleges adventista tanítás volt, hanem inkább az adventizmus újraegyesítése az üdvösségről szóló alapvető keresztény hitelvekkel, [...] a hit általi megigazulás (egy olyan evangelikál felfogás, amelyet az adventisták nem voltak képesek kidolgozni).”

Knight így folytatja: „Ily módon Waggoner és Ellen White egyetértett abban, hogy az általuk képviselt hit általi megigazulás tanítása távolról sem a megigazulás valamiféle új értelmezése, hanem az adventisták által elhanyagolt, de Pál, Luther, Wesley és a XIX. század szentség prédikátorainak tanításával teljes összhangban álló megigazulásba vetett hit. [...] A két férfi összekapcsolta az adventizmus nagy igazságait, amelynek középpontjában Isten parancsolatai álltak, és az evangéliumi kereszténység nagy igazságával, amelynek középpontjában a Jézusba vetett hit általi üdvösség állt. [...]” Néhány oldallal később Knight kijelenti: „Ellen White lényegében azt mondta, hogy a hetftnapi adventistáknak végre volt egy teljes megértésük a harmadik angyal üzenetéről. [...] Vagyis egyesítették az adventista teológia megkülönböztető aspektusait a hit általi megigazulás nagy témájával, amelyet - mint Ellen White fogalmazott - a szentség prédikátorai hirdettek. (Review and Herald, 1889. aug. 13.) Az eredmény az lett, hogy 1888-tól kezdve az adventisták végre olyan helyzetbe jutottak, hogy a harmadik angyal üzenetét a maga teljességében és kiegyensúlyozottságában tudták bemutatni.” (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 108.,110.,113. o., kiemelés az eredetiben). De Ellen White vajon tényleg ezt szándékozta kifejezni, mint amit Knight mondott? Ellen White maga tisztázza Knight gyakran idézett kijelentését a következőképpen: „A szentség prédikátorai nagy szélsőségekig jutottak e tanítással kapcsolatban. Buzgón hirdették: »Csak higgy Krisztusban, és üdvözülsz, de tedd félre Isten törvényét!«. Ez nem Isten Igéjének tanítása. Az ilyen hitnek nincs alapja. Ezek nem az igazság drága ékkövei, amelyeket Isten adott népének erre az időre. Ez a tanítás sok becsületes lelket tévútra vezet.” („Camp-Meeting at Williamsport, PA.”, Review and Herald, 1889. aug. 13., 513–514. o.) Knight azzal is igyekszik alátámasztani álláspontját - miszerint Jones és Waggoner üzenete részben a szentség prédikátorok tanítása volt - hogy magát E.J. Waggonert idézi, az 1887-ben megjelent The Gospel in Galatians című könyvéből (70. o.), ahol azt mondja, hogy tanításai „egyszerűen egy lépéssel közelebb vitték a nagy reformátorok hitéhez, Pál napjaitól kezdve egészen Luther és Wesley koráig.” (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 110. o.) A fenti kijelentésével Waggoner azonban G.I. Butler támadásaival szemben védekezett, aki szerint „a hit általi megigazulásról szóló igen pompás tanítása” ellentétes a Szentírással, és elveti a törvényről szóló adventista tanítást a szentség-mozgalom tanai javára. Waggoner következő mondata így hangzott: „Ez egy lépéssel közelebb visz a harmadik angyal üzenetének lényegéhez.” (The Gospel in Galatians, 70. o.) A harmadik angyal üzenete, amelyet a hetftnapi adventisták hivatottak hirdetni a világnak, soha nem az adventista legalizmus, (ahogyan Butler és Smith hirdette) és a hit általi megigazulás hamis felfogásának egyesítése, amelyet az evangéliumi szentség prédikátorai hirdettek, és soha nem is volt az. A harmadik angyal üzenete közvetlenül a mennyei szentélyből érkezett, ahol Krisztus szolgálata folyik, nem a szentség prédikátoroktól jött, akik 1844-ben elutasították az első és a második angyal üzenetét. (Lásd Ellen G. White, Early Writings, 55-56., 237, 254. o.) Ez nem azt jelenti, hogy az adventisták világ számára hirdetendő üzenetének nincs semmi kapcsolata a reformátorok üzenetével; mert valójában az üzenetük éppen arra az alapra épült, de ez egy olyan üzenet, amellyel kapcsolatban Isten szándéka, hogy teljes dicsőségében ragyogjon a régóta fennálló tévhitektől mentesen. Kenneth H. Wood egyértelműen fogalmazta meg ezt a gondolatot: „Véleményünk szerint az 1888-as üzenetnek megkülönböztetett jellege volt, és sokkal többet foglalt magában, mint Luther tanítása a »hit általi megigazulásról«. Ennek az üzenetnek erős eszkatológikus hangsúlya volt, és az volt a célja, hogy felkészítsen egy népet a Krisztus második eljövetelekor történő elváltozásra. Az üzenet a mennyei szentélyre irányította a figyelmet. Kiemelte a Krisztus emberi természetét, és kijelentette, hogy Jézus nemcsak a Megváltónk, hanem a példaképünk is – aki emberként élte a hit életét, és megmutatta nekünk, hogyan éljünk ugyanilyen életet.” („Editor's Viewpoint”, Review and Herald, 1976. nov. 18., 2. o.) Herbert E. Douglass egyetértett ezzel: „Ellen White kijelentései egyértelműen bizonyították, hogy ez az »igen értékes üzenet« nem a XVI. századi fő hangsúlyok puszta visszanyerése, és nem is a XIX. századi metodista irány, ahogyan Hannah Whitall Smith kifejezte A boldog élet keresztény titka című könyvében.” (Messenger of the Lord, 197. o.) Clinton Wahlen támogatja nézetét, kijelentve: „Bár E.J. Waggoner elfogadta a reformáció alapelveit, beleértve a hit általi megigazulást és a Bibliát, mint a keresztények végső tekintélyét, a „harmadik angyal üzenetét”, (amely természetesen az ő tanításait is magában foglalta) a reformáció napjain túli előrelépésnek tekintette.” („What Did E.J. Waggoner Say at Minneapolis?” Adventist Heritage, Winter 1988, 36. o.) Elég furcsa, hogy ugyanaz a szerző, aki azt állítja, hogy az Ellen White által támogatott Jones és Waggoner üzenete csupán a törvény megtartásáról szóló adventista felfogás és a szentség prédikátorai által hirdetett „hitről szóló doktrínájának” egyesítése volt, azt is állítja, hogy az 1888-as üzenetük egyenesen a „szent test mozgalomhoz” vezette az embereket. Azt is állítja, hogy „a szent test mozgalom” számos eszméje Jonesnak a hit általi megigazulásról szóló tanításából fejlődött ki, [...] amelyet már 1889 óta hirdetett a kansasi összejöveteleken. (George R. Knight, From 1888 to Apostasy, 57. o.) Joggal merülhet fel a kérdés, hogy Ellen White miért állt ki Jones prédikációi mellett a kansasi tábori összejöveteleken, és miért fedte meg azokat, akik elutasították őket, ahelyett, hogy figyelmeztette volna az embereket, hogy ez a tanítás a „szent test” mozgalomhoz vezet. Azonban nem minden adventista szerző így érti az „igen értékes üzenetet”.

[19] Ellen G. White, A nagy küzdelem, 1888-as kiadás, 253. o. Ellen White később úgy jellemezte Luthert, mint az egyik olyan reformátort, akinek munkássága Isten templomának alapját rakta le. Azt azonban soha nem írta, hogy az ő munkája az egész épületet jelentette volna: „Az igazság ellensége mindent elkövetett annak érdekében, hogy megállítsa az Úr építőire bízott munkát. [...] Az Úr munkásokat hívott, akik eredményesen megvédték a hitet, mely egyszer a szenteknek adatott. [...] Az apostolokhoz hasonlóan sokan elestek őrhelyükön, de a templomépítés állandóan előrehaladt. [...] A valdensek, John Wycliffe, Husz és Jeromos; Luther Márton és Zwingli, Cranmer, Latimer és Knox, a hugenották, John és Charles Wesley és sokan mások olyan anyagot gyűjtöttek az alapra, mely kitart mindörökké. A későbbi évszázadok alatt viszont mindazok hozzájárultak a mű felépítéséhez, akik nemeslelkűen közreműködve terjesztették Isten Igéjét a civilizált világban és a pogány országokban is. Munkálkodásukkal utat nyitottak az utolsó nagy üzenet hirdetésének. Az apostoli korszak óta napjainkig sohasem szünetelt Isten templomának építése. Visszapillanthatunk a letűnt évszázadokra és láthatjuk, hogy az épület élő kövei, mint fénysugarak világítottak a tévelygés és babona sötétségén keresztül. Ezek az értékes drágakövek az örökkévalóságon át mindig fokozódó fénnyel fognak világítani, hogy bizonyítsák Isten igazságának hatalmát.” (Apostolok története, 598–599. o.)

[20] Ellen G. White, A nagy küzdelem, 1888. kiadás, 148–149. o. Ugyanakkor Ellen White a puritán zarándokatyát, John Robinsont is idézi a korabeli egyház értékelésében: „Nem tudom eléggé gyászolni a reformált egyházak állapotát, amelyek holtpontra jutottak, és nem lépik túl megreformálóik szintjét. A lutheránusokkal nem lehet a Luther által felismert világosságnál többet megláttatni, a kálvinisták pedig, amint látjátok, erősen leragadtak ott, ahol Isten nagy embere hagyta őket, aki azonban nem ismerte fel a teljes igazságot. [...] Ez mélyen megrendítő nyomorúság, mert bár ők a maguk korában égő és fénylő fáklyák voltak, de nem ismerték fel Isten minden szándékát. De ha ma élnének, éppoly szívesen elfogadnának újabb igazságokat, miként az elsőket elfogadták.” (Uo., 291–292. o.) Bármilyen nagyszerű volt is Luther és Kálvin munkássága, de az eredendő bűn és az emberi döntés szabadságáról szóló tanítás helytelen értelmezése megrontotta még a hit általi megigazulás alapvető tanításának megértését: „Sajnos Luther a predestinációról, az ember szabad döntéséről, az eredendő bűnről és más hasonló tanításokban inkább Ágostont követte, mint Pál apostolt. […] Ennek következtében a XVI. század közepére a protestáns gondolkodásnak két domináns iskolája volt Európában: a lutheranizmus és a kálvinizmus. Mindkettőnek az volt az érdeme, hogy emberek ezreit szabadította ki a középkori katolicizmus rabságából, és mindkettő bátran védelmezett bizonyos bibliai tanokat. Ugyanakkor mindkét tanításrendszernek markáns gyengeségei is voltak. [...] A protestánsok között voltak olyanok, akik nem akartak végig azon az úton együtt menni a reformátorokkal. Még Melanchthon, Luther közeli barátja és munkatársa is kitartott a választás szabadsága mellett, és elkerülte Luther szélsőségeit a jó cselekedetekkel kapcsolatban. [...] Ezekben az elvekben nemcsak Wesley ragaszkodását láthatjuk a hit általi megigazuláshoz, ahogy azt Luther hirdette, hanem egy másik tanítást is, amellyel sem Luther, sem Kálvin nem értett volna egyet - Wesley alapvető tanításával a döntés szabadságáról.” (Norval F. Pease, „Justification and Righteousness by Faith in the Seventh-day Adventist Church Before 1900”, 17.,19.,22.,26. o.) Ezért a legértékesebb üzenet, amelyet az Úr Jones és Waggoner által küldött, bár a reformátorok révén lefektetett alapokra épült, mégis felül kellett emelkftnie minden hamis pápai eszmén, amely a sötét középkorban beszivárgott az egyházba.

[21] Uo., 143. o. Az 1888 Materials című gyűjteményben a „jelenvaló igazság” kifejezés több mint ötven alkalommal jelenik meg az Istennek Jones és Waggoner által küldött üzenetére utalva. „Az, amit Isten kijelentett szolgái által, húsz évvel ezelőtt valószínűleg nem volt jelenvaló igazság, de Isten üzenetét képezi erre az időre.” (133. o.) „Isten mindig tudatja velük, hogy Ő volt az, aki ezeknek az embereknek [A.T. Jones és E.J. Waggoner] olyan munkát és üzenetet adott, amely a jelenvaló igazság erre az időre. Tudták, hogy ahová ez az üzenet elér, jó gyümölcsöt fog teremni.” (228. o.) „Fájó szívvel olvastam a leveleiteket, amelyek bizonyítják, hogy még mindig tele vagytok kétségekkel és hitetlenséggel éppen azzal az üzenettel szemben, amelyről tudom, hogy Isten népe számára ebben az időben a jelenvaló igazság.” (274. o.) Lásd még: 120, 174, 267, 286, 365, 387, 429, 436, 502, 518, 917, 1710, 1796. oldalakat is.

[22] Ellen G. White, „Camp-Meeting at Williamsport, PA.”, Review and Herald, 1889. aug. 13., 513–514. o.

[23] Ellen White levele H. Millerhez, 5. levél, 1889. jún. 2.; 1888 Materials, 331. o. Évekkel ezelőtt Ellen White a következőket írta a megrázásról: „Megkérdeztem, mit jelent a megrázás, amit láttam. Megmutatták nekem, hogy a megrázást a hű Tanúbizonyság Laodiceának szóló határozott bizonyságtétele idézte elő. Ez mély benyomást gyakorol majd azok szívére, akik elfogadják és arra fogja késztetni őket, hogy magasra tűzzék a célt, és hirdessék a teljes igazságot. Sokan képtelenek lesznek elviselni ezt a határozott bizonyságot. Fellázadnak ellene, ez okozza majd a rostálást Isten népe között. [...] Ekkor figyelmemet arra a csoportra irányították, amelyet korábban láttam, és amely nagy erővel meg lett rázva. [...] Tetőtől talpig páncélba voltak öltözve, és nagy erővel hirdették az igazságot. Megkérdeztem, mi okozta ezt a nagy változást. Az angyal így felelt: »A késői eső. A felüdülés az Úr színétől. A harmadik angyal hangos kiáltása [...]«” (Review and Herald, 1857. dec. 31.; Testimonies vol. 1, 182-183. o.) 1892-ben Ellen White egyenesen ezt mondta Uriah Smithnek: „Az üzenet, amelyet ezek a férfiak hirdettek, a laodiceai gyülekezethez szóló üzenet volt. [...] Az üzenet, amelyet A.T. Jones és E.J. Waggoner elénk tárt, Isten üzenete a laodiceai gyülekezetnek, és jaj annak, aki azt állítja, hogy hisz az igazságban, és mégsem tükrözi másokra az Istentől kapott fénysugarakat.” (1888 Materials, 1051, 1052. o.)

 [24] Ellen G. White, „Camp-Meeting at Rome, N.Y.” Review and Herald, 1889. szept. 3., 545–546. o.

[25] Uo.

[26] Ellen G. White levele Uriah Smithnek, 55. levél, 1889. jún. 14.; 1888 Materials, 336. o. Sajnos a levél többi része nincs meg. Ellen White szeptemberben egy második levelet írt Smithnek, amelyben rámutatott arra, hogy egy vezetőnek mekkora hatalma lehet az emberek felett: „A helyzet az éjszaka folyamán egy látomásban ismét feltárult előttem. Megmutatták nekem, hogy te a Lélek és Isten munkája ellen foglaltál állást. [...] Sötétségnek és hamisságnak nevezted a világosságot és az igazságot, amiről én tudom, hogy Istentől van. [...] Kiváltságod volt, hogy elfogadd a világosságot, amely értékes igazság, és a megfelelő időben kapott táplálék volt Isten éhes és haldokló nyája számára, de nem akartad elismerni világosságnak, igazságnak és eledelnek. Ha meg tudtad volna akadályozni, hogy az eljusson Isten népéhez, megtetted volna. [...] Pontosan ugyanazon az úton jársz, mint azok, akik elutasították Jézus Krisztust. [...] A szegény megtévesztett lelkek azt fogják hinni, hogy a népnek bemutatott világosság és üzenet - amely éppen erre az időre szóló üzenet - téveszme és hazugság lehet, mert Smith testvér nem fogadja el.” (Ellen G. White levele Uriah Smithnek, 87. levél, 1889. szept.; 1888 Materials, 437–438. o.) Az 1890-es évek elején Ellen White ismét írt Smithnek, de ez a levél nincs meg. Smith 1890. február 17-én válaszolt. Utalt a minneapolisi konferenciára és mindarra, ami utána történt, illetve kifejtette a véleményét az egész helyzetről. Úgy érezte, hogy Jones és Waggoner nézetei „ellentétesek a Szentírással”, és „ellentétesek azzal is, amit Ellen White korábban megértett”. Smith kijelentette, hogy azok az eszmék, amelyeket ők ketten hoztak a konferenciára, „majdnem tönkretették azt”. Kijelentette, hogy „mindannyian egyet is tudnánk érteni” Waggoner hit általi megigazulásról szóló előadásaival, de ezek előkészítették az utat a Galata levél törvényéről alkotott téves felfogásához. Smith azt állította, hogy Jones olyan elhamarkodott kijelentéseket tett, mint például: „Én megtaláltam az igazságot, és végül nektek is ugyanerre az álláspontra kell majd jutnotok.” Smithnek azt is mondták, hogy Jones és Waggoner a Jelenések könyvének furcsa új értelmezéseit támogatta, amelyek ellentétesek az adventisták „régóta vallott” tanításaival, és amelyek semmissé teszik az 1260 éves próféciát. Haragudott, és azt mondta: „Mivel mertem figyelmeztetést írni ezekre a pontokra [a Review-ban], most úgy állítanak be a nyilvánosság előtt, mint aki puskával lövöldözik a sötétben, és nem tudja, mit ellenez.” (Uriah Smith levele Ellen G. White-nak, 1890. febr. 17.; Manuscripts and Memories, 152–157. o.) Miután megkapta Smith levelét, Ellen White még aznap írt Jonesnak. Elmondta neki, hogy már korábban írni kezdett neki egy levelet arról, hogy olyan kijelentéseket tesz, amelyek „összezavarják a hallgatóság gondolkodását”, és mások „kihasználhatják” ezt a dolgot. Elmondta neki azt a levelet, amelyet nemrég kapott Smithtől, és amely azokat a kijelentéseket tartalmazza, amelyeket szerinte Jones tett. (Ellen G. White levele A.T. Jones-hoz, 55. levél, 1890. febr. 17.; kiadatlan, a levél többi része nincs meg). Március 7-én Jones levélben válaszolt Ellen White-nak, (lásd: 1888 Materials, 592. o.) és másnap reggel, március 8-án Ellen White levelet írt Smithnek. Miért? Mert még aznap reggel az Úr kinyilatkoztatta neki, milyen hatással van Smith más emberekre: „Te elutasítottad bizonyságtételeimet [...], azon dolgoztál, hogy hatástalanítsd őket, mint Kóré, Dátán és Abirám. [...] Olyan emberek kezét és elméjét keményítetted meg, mint Larson, Porter, Dan Jones, Eldridge, Morrison és Nicola és rajtuk keresztül sok emberét. Mindenki téged idéz, és az igazság ellensége elégedetten nézi ezt.” (Ellen G. White levele Uriah Smithnek, 59. levél, 1888 Materials, 599. o.) Néhány nappal később, egy összejövetelen, amelyen a testvérek közül sokan részt vettek, Jones és Waggoner előadhatták saját verziójukat a történtekről. (Ellen G. White levele William C. White-nak, 83. levél, 1890. márc. 13.; 1888 Materials, 627. o.) Ott bebizonyosodott, hogy Smith hamisan vádolta meg Jonest elhamarkodott kijelentésekkel. Ellen White röviddel ezután szembesítette ezzel Smith-t: „Levelem felhívására egy olyan levéllel válaszoltál, amelyben azzal vádoltad Jones testvért, hogy lerombolja hitünk pilléreit. Vajon ez igaz? Az irodában egy testvéri találkozón megvizsgálták ezeket a dolgokat, és bebizonyosodott, hogy hamisan vádoltad őt.” (Ellen G. levele White Uriah Smithnek., 73. levél, 1890. nov. 25.; 1888 Materials, 734. o., hozzáadott kiemelés)

[27] Ellen White néhány kijelentése alapján egyesek azt sugallták, hogy a Jones és Waggoner által bemutatott tanítás nem jelentett új világosságot; hogy valójában semmi hasznunk nincs, ha tanulmányozzuk azt az üzenetet, amelyet az egyháznak hoztak. Ellen White azt mondta: „Én nem nevezem új világosságnak.” (1888-as Materials, 140. o.) „Ez nem volt új világosság.” (211. o.) „Az Úr megmutatta nekem, hogy a népünkre ragyogó világosság nem új.” (463. o.) „Ez az üzenet nem egy új igazság, hanem pontosan ugyanaz az üzenet, amelyet Pál apostol és maga Krisztus hirdetett.” (432. o.) George Knight idézi ezeket a kijelentéseket, és azt sugallja, „az egyetlen módja annak, hogy valaki egyedülállónak tekintse az adventizmusban a hit általi megigazulás 1888-as tanítását az, hogy teljesen tagadja [...] Ellen White világos szavait”. (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 85-86. o.) De vajon erre gondolt Ellen White, amikor ezeket a megállapításokat tette? Tett más tisztázó kijelentéseket is? Egy futó pillantás az 1888 Materials című könyvre támpontot ad a válaszhoz. Először meg kell értenünk, hogy Ellen White a fenti kijelentéseket azokkal összefüggésben tette, akik Krisztus első eljövetelének időszakához hasonlóan ellenezték az üzenetet új és idegen volta miatt. Ellen White megpróbálta meggyőzni a testvéreket, hogy nem egy új igazságról van szó, amely hiányzik Isten Igéjéből, és nem is váltja fel az egyház alapvető hitelveit. Megértette azonban, hogy Jones és Waggoner üzenetében van valami nagyon különleges, amit meg fog mutatni, ha hagyjuk, megszólalni. Néhány bekezdéssel később pontosította kijelentését: „Ez az üzenet nem új igazság, hanem pontosan ugyanaz az üzenet, amelyet Pál apostol és maga Krisztus hirdetett. Az igazság folyamatosan kitárul, kiszélesedik, fejlődik, mert isteni, akárcsak a Szerzője.” (1888 Materials, 432.,434. o., hozzáadott kiemelés) Minneapolisban a következő kérdést tették fel: „»Gondolod, hogy az Úrnak új és nagyobb világossága van számunkra, mint népnek?« Azt válaszoltam: »A lehető legbiztosabban. Nemcsak hiszem, hanem a tények teljes ismeretében beszélhetek róla.«” (219. o.) Úgy vélte, „logikus várni, hogy az Úr nagyobb világosságot küld a nép számára”. (279. o.) Jones és Waggoner „értékes világosságot mutatott be”. (309. o.) „Újat és régit […] Isten Igéjéből.” (386. o.) „[…] az igazság értékes drágakövei új kontextusban” (518. o.) Ellen White feltette a kérdést: „Vajon Istennek nincs további igazsága, amit ki kell tárnia népének?” Így válaszolt: „De van, Isten szolgáinak képesnek kellene lenniük arra, hogy Igéjének kincstárából újat és régit hozzanak ki.” (510. o.) Vajon Isten „új világosság nélkül hagyná népét?” A válasza a következő volt: „Nem, több világosságot fogunk kapni Isten trónjától, és nagyobb világossággal kell rendelkeznünk”. (341. o.) Határozottan kijelentette: „Ne gondoljátok, hogy már megkaptátok a világosság minden sugarát, és hogy nincs nagyobb felvilágosodás világunk számára. (674. o.) Ugyanakkor hozzátette: „A világosságnak Isten által választott eszközök által kell érkeznie.” (507. o.) „Nagyobb világosság fog ragyogni a próféciák összes nagy igazságaira, és azok teljes frissességükben és fényességükben lesznek érthetőek, mert az Igazság Napjának fényes sugarai az egészet megvilágítják.” (514. o.) Emlékeztette hallgatóit a feladatukra: „Az igazság fokozatosan növekszik, és nekünk a növekvő világosságban kell járnunk.” (547. o.) Akik „folyamatosan odaszentelik magukat, azok megértik a növekvő világosságot, és a világosság egyre ragyogóbb lesz, egészen a teljes délig.” (671. o.) „Isten további világosságot ad, és a régi igazságok helyre lesznek állítva, vissza lesznek helyezve az igazság kontextusába.” (765. o.) „Magának Jézus Krisztusnak volt hatalma megmenteni az igazságokat a hamis eszmék szemetéből; és eredeti frissességüknél és erejüknél nagyobb mértékben újra visszaadja a világnak.” (525. o.) „Amikor Krisztust és az Ő megváltó művét az egész tanrendszer nagy központi igazságaként értjük meg, akkor új fény derül minden múltbeli és jövőbeli eseményre. Egy új összefüggésben lesznek érthetőek, és új és mélyebb értelmet nyernek.” (807. o.) Ellen White-nak azonban egy figyelmeztetést is kellett közölnie: „Az egyházak nagy hibája minden korban az volt, hogy a bibliai igazság megértésében elértek egy bizonyos pontig, és ott megálltak. [...] Azt mondták: »Van elég világosságunk. Nincs szükségünk többre.« [...] Isten népének ezekben az utolsó napokban nem szabad a sötétséget választania a világosság helyett. [...] Keresniük és várniuk kell a világosságot. A világosság Isten Igéjéből [...] egyre erősebb sugarakkal fog felragyogni, és egyre világosabban fogja feltárni az igazságot, amint az Jézusban van.” (826–827. o.) „A félszívűek [...] büszkék arra, hogy nagy óvatossággal fogadják az »új világosságot«, ahogy ők nevezik. De a lelki vakság az oka, hogy nem képesek elfogadni a világosságot.” (1077. o.) Ellen White jogosan tette fel a kérdést: „Milyen terveitek vannak az új világosság elterjesztésére Isten népe között?” (534. o.) Ezért napjainkban hinnünk kell az ígéretet: „nagy igazságok, amelyek pünkösd napja óta figyelmen kívül maradtak és láthatatlanok voltak, Isten igéjéből a maguk eredeti tisztaságában fognak felragyogni.” (Fundamentals of Christian Education, 473. o.) William Miller álmának leírásában - amelyet az Early Writings 81–83. oldalán ismertet - megtaláljuk az ábrázolások nagy részét, amelyeket Ellen White annak idején használt, hogy leírja az Isten által új kontextusban feltárt kincseket, és az önző ellenállás szemetét, amelyet el kellett söpörni.

[28] Sátán arra törekszik, hogy árnyékot vessen Jézus minden emberért hozott áldozatának két központi igazságára. Az első az, hogy Krisztus teljes Megváltó volt, aki hasonlóvá tétetett testvéreihez. A második az, hogy az Ő áldozata teljes volt, ezért képes megőrizni minden eleséstől. Ezek az igazságok megcáfolják azt a két nagy tévedést, amely szinte az egész világot áthatja - hogy az emberek saját érdemeik alapján üdvözülnek, és hogy az emberek a bűneikben üdvözülnek. Lásd a 34. lábjegyzetet.

[29] Ellen G. White, Manuscript 5, „Christ and the Law”, Prédikáció, 1889. jún. 19.; 1888 Materials, 341-345. o.

[30] Uo., 346-347. o.

[31] Egyesek Ellen White e kijelentését használták fel annak bizonyítására, hogy mindaz, amit az Úr Jones és Waggoner által küldött, már 1888 előtt is benne volt Ellen White írásaiban, ezért nekünk igazán csak Ellen White könyveire van szükségünk. (George R. Knight, A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 68–69., 108. o.) Arra a kérdésre válaszolva, hogy miért nem kellene Waggoner és Jones írásait újra kiadni, Norval Pease azt mondta: „Nem túlzás azt állítani, hogy nincs semmi, amit Waggoner és Jones mondott volna, amit Ellen White ne mondott volna el jobban.” (The Faith That Saves [1969], 53. o.) Azonban Clinton Wahlen kijelenti: „Pease mintha egy másik okra is utalna, amiért Jones és Waggoner írásait nem adják ki újra, nevezetesen, hogy azok rontják az evangelikál egyházról alkotott képet, amelyet az egyházvezetőink az elmúlt két évtizedben [1950-es és 1960-as évek] oly szorgalmasan igyekeztek kiformálni. Ha jól értjük, az adventizmus alapvetően evangelikál.” („Selected Aspects of Ellet J. Waggoner's Eschatology”, XXIII. o.) Természetesen a Knight, Pease és sokan mások által felhozott érvelés másik célja az, hogy csökkentse a Jones és Waggoner által közölt üzenet jelentőségét. Igen, igaz, hogy Ellen White a minneapolisi konferencián ezt írta: „Ez nem volt számomra új világosság, mert az elmúlt negyvennégy év alatt egy magasabb tekintélytől érkezett hozzám, és én már bemutattam népünknek írásban és szóban, az Ő Lelkének bizonyságtételeiben. [...] Nem ezt a témát mutattam be újra és újra a bizonyságtételekben?” (1888 Materials, 212.,217. o.) Ezeket a kijelentéseket azonban azért tette, hogy védje magát attól a vádtól, hogy megváltozott, vagy, hogy Jones és Waggoner befolyásolták őt, és most eretnekséget támogat. Valahogy a testvérek különbséget láttak Jones és Waggoner tanítása és aközött, amit Ellen White negyvenöt éven át hirdetett. Néhány nappal korábban még világosan kijelentette: „Szeretnék alázatos szívű lenni, és hajlandónak lenni arra, hogy úgy tanítsanak, mint egy gyermeket. Az Úrnak úgy tetszett, hogy nagy világosságot küldjön nekem, és mégis tudom, hogy más elméket is vezet, és kinyilatkoztatja nekik Igéjének titkait, és szeretnék minden fénysugarat befogadni, amit Isten küld nekem, még akkor is, ha az az Ő legegyszerűbb szolgáján keresztül érkezik”. (Uo., 163. o.) Valóban, ez volt az az üzenet, amelyet negyvenöt éven át „törekedett bemutatni”, és Waggoner volt az első, aki ezt világosan, nyilvánosan bemutatta - egy olyan üzenetet, amelynek hallatán „szívének minden sejtje áment mondott”. (Uo., 348.,349. o.) Érdekes észrevenni, hogy sokan, akik nem hisznek, hogy Jones és Waggoner üzenete különös jelentőséggel bír, megmagyarázhatatlan módon hivatkoznak mindazokra a könyvekre, amelyeket Ellen White Minneapolis után írt annak bizonyítékaként, hogy az üzenetet elfogadták. (Norval Pease, op.cit., 46. o.; George Knight, A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 68-69. o.; L.E. Froom, Movement of Destiny, 444. o.) Nem kérdőjelezzük meg Ellen White prófétai mivoltát, vagy Istentől kapott tekintélyét a tanítás területén. Azt sem tagadjuk, hogy azok, akik Ellen White ihletett könyveit olvassák, áldásban részesülnek. Ha a bennük bemutatott igazságokat és tanácsokat hit által fogadják, és gyakorlatba ültetik, akkor azok üdvözítő kapcsolatba kerülnek Krisztussal és a mennyek országával. Ugyanakkor azt sem akarjuk tagadni, amit maga Ellen White mondott: „Az Úr elhívta Jones és Waggoner testvéreket, hogy olyan üzenetet hirdessenek a világnak, amely felkészít egy népet, amely képes megállni Isten napján.” Ezzel az üzenettel kapcsolatban Ellen White azt mondta: „Isten azért küldött embereket, hogy olyan igazságot hozzanak el nekünk, amelyet nem kaptunk volna meg, ha Isten nem küldött volna valakit, aki elhozza nekünk. Isten megengedte, hogy világosságot kapjak az Ő Lelkével kapcsolatban, ezért elfogadom, és soha többé nem merem felemelni a kezemet ezek ellen a férfiak ellen, mert ez azt jelentené, hogy Jézus Krisztus ellen emelném, akit fel kell ismernem az Ő hírnökeiben.” (1888 Materials, 1814., 608. o., hozzáadott kiemelés) Minden igazság, amelyet az Úr Jones és Waggoner által küldött, az csak a már lerakott alapokra épült, és mégis a menny a hangos kiáltással és a késői eső kezdetével azonosította üzenetüket.

[32] Ellen G. White, Manuscript 5. „Christ and the Law”, Prédikáció, 1889. jún. 19.; 1888 Materials, 348-349. o.

[33] Uriah Smith: „Our Righteousness Again”, Review and Herald, 1889. júl. 2.

[34] Ellen G. White, „Camp-Meeting at Rome, N.Y.” Review and Herald, 1889. szept. 3., 545–546. o. Ellen White rámutatott, hogy ha Sátán ráveheti az embereket, hogy saját érdemeikre tekintsenek, akkor nincs erejük ellenállni a kísértésnek: „majdnem minden hamis vallás egy és ugyanazon elven alapszik - hogy az ember saját igyekezete árán üdvözülhet [...].” (Pátriárkák és próféták, 73. o.) „Majdnem minden pogány vallás alapja az az elképzelés, hogy az ember saját cselekedeteivel megmentheti magát, és ez a zsidó vallás elvévé is vált. Sátán ültette el ezt az elvet. Bárhol valljanak is ilyen elgondolást, ott nincs védelem a bűn ellen.” (Jézus élete, 35. o.) „A pápaság nagyon alkalmas ezeknek az igényeknek a kielégítésére. Mindkét osztály igényeinek - és ez a két osztály felöleli szinte az egész emberiséget - megfelel: azokénak, akik saját érdemeik által akarnak üdvözülni, és azokénak is, akik bűneikkel együtt akarnak üdvözülni.” (A nagy küzdelem, 572. o.)

[35] Ellen G. White, Manuscript 25, „Resume of Travels and Labors”, n.d. 1889; A.L. White, The Lonely Years, 418. o.

[36] Ellen G. White, Manuscript 30, 1889. jún.; 1888 Materials, 363. o.

[37] Ellen G. White levele Madisonnak és Millernek, 4. levél, 1889. júl. 23.; 1888 Materials, 388.,391.,392.,406-407. o. Ha igaz, hogy „Isten népének kilátásai hasonlóak a zsidókéhoz, akik hitetlenségük miatt nem mehettek be Isten országába”, akkor nem lehetséges-e, hogy azért bolyongunk e bűnös világ pusztájában, mert fellázadtunk Isten ellen, és a „hitetlen kémek” nyomdokaiba léptünk?

[38] Uo., 417-419., 421-423. o.

[39] A.T. Jones levele C.E. Holmes-nak, 1921. máj. 12.; Manuscripts and Memories, 329. o.  A.T. Jones e kijelentésére válaszul George Knight ezt írta: „Természetesen lehetetlen megállapítani, hogy a hit általi megigazulással kapcsolatos konfliktusban mennyi szerepet játszottak más okok, például a Galata levél törvénye és Jones személyisége. [...] Jonesnál hiányzott saját tanításainak gyakorlati alkalmazása.” (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 149.,150. o.)