Zavaros eszmék az üdvösségről

 „Az Úr gyakran a tíz szűz példázatára hívja fel a figyelmemet”

Még a távközlés előtti korban is gyorsan terjedtek a hírek. Az 1890-es lelkészértekezlet befejezése után az ország minden részéről érkezett résztvevő hazatért, hogy folytassa szolgálatát. A Review-ban megjelent elismerő beszámolók ellenére sokan úgy érezték a résztvevők beszámolóiból, hogy nem minden ment jól. J.S. Washburn, aki „családtagja betegsége” miatt nem tudott részt venni az összejöveteleken, egyike volt azoknak a lelkészeknek, akiket mélységesen aggasztott az egyház állapota. Az előző évben bőséges áldásban részesült a Kansas állambeli ottawai tábori összejövetelen, és még mindig ennek az áldásnak a hatása alatt élt. Amikor Battle Creekből érkeztek a hírek, kezdte „azt hinni, hogy ez bizonyos mértékben a minneapolisi tapasztalat ismétlődése”. Washburn tudni akarta az igazságot arról a helyzetről, és hogy mit akar tenni az Úr az Ő népéért, ezért levelet írt Ellen White-nak:

„Kedves White testvérnő! […] Májusban részt vettem a Kansas állambeli ottawai összejövetelen, ahol mély benyomást tettek rám A.T. Jones testvérnek a Krisztus igazságáról szóló prédikációi és a veled folytatott beszélgetések. Azóta gondolkodom azon, hogy [...] az idők vége előtt a valódi megszentelődés különleges munkája fog végbemenni népünk körében. […] Azon gondolkodtam, hogy most, a hamis megszentelődés félelmétől tartva, nagyon sokat veszítettünk Isten különleges áldásából, és valójában nem tapasztaltuk meg az igazi megszentelődést. [...] Nekem úgy tűnik, hogy Isten nagy áldást tartogat számunkra, de várja, hogy készen álljunk rá, mielőtt ránk árasztja. Azt is hiszem, hogy ez az áldás az igazi megszentelődés, és amikor e tekintetben kötelességeink és kiváltságaink magaslatára emelkedünk, akkor a munkánk „hangos kiáltással” fog előre haladni. Igaz ez, vagy tévedés? [...] Igyekszem a jövőbe tekinteni, hogy világosságot kapjak a témával kapcsolatban. Van számunkra világosság? Azt látom, mint még soha ezelőtt, hogy a Jelenések 3:14–17 versei által leírt _[418] állapotban vagyunk, és hogy a Minneapolisban és más helyeken és alkalmakkor szerzett tapasztalataink azt bizonyítják, hogy ennek nem vagyunk tudatában. Krisztus ott és azóta folyamatosan azt tanácsolja, hogy vegyünk aranyat, fehér ruhát és szemgyógyító kenőcsöt. Ez így van? [...] Ha gondjaid és terheid sokaságában időt találsz e kérdések megválaszolására, válaszodat hálásan köszönöm.”[1]

Bár a megterhelő lelkészértekezlet miatt még mindig kimerült volt Ellen White, mégis szakított időt arra, hogy válaszoljon Washburn levelére.[2] Örömmel olvasta Washburn levelét, „mert elégedettséggel töltötte az a gondolat, hogy a hatás, amelyet a Szentlélek gyakorolt a szívére a kansasi összejövetelen, nem tűnt el”. Washburn „megragadta Krisztus igazságának egy kis szeletét”, amelyet nem veszített el úgy, „mint ahogy mások elvesztették, amikor olyanokkal kerültek kapcsolatba, akik nem értékelték ezt az áldásos igazságot”. Ellen White azt mondta Washburnnak, hogy ha „Isten megengedte neki, hogy az Igazság Napjának jelenlétében álljon”, akkor ez nem azért történt, hogy „elnyelje és elrejtse a ragyogó sugarakat”, hanem azért, hogy „világossággá váljon mások számára”. Majd Ellen White oldalról oldalra kifejtette aggodalmát a szeretett egyház iránt:

„Amikor a harmadik angyal üzenetét úgy hirdetik, mint ahogy kellene, akkor erő fogja kísérni annak hirdetését, és tartós befolyása lesz. […] Az Úr gyakran a tíz szűz példázatára hívja fel a figyelmemet, akik közül öten bölcsek, öten pedig balgák voltak. Ez a példabeszéd beteljesedett és a jövőben is be fog teljesftni az utolsó betűig, mert különleges alkalmazása van erre az időre. […]

Az ellenségnek vannak olyan emberei sorainkban, akik által azon munkálkodik, hogy a világosságot, amelyet Isten megengedett, hogy felragyogjon a szívben és megvilágítsa a lélek kamráit, sötétségbe borítsa. Vannak emberek, akik megkapták Krisztus igazságának értékes világosságát, de nem alkalmazzák azt a gyakorlatban. Ők a balga szüzek. […] Sátán felhasználja azokat, akik azt állítják, hogy hisznek az igazságban, de világosságuk sötétséggé vált. Ők Sátán eszközei a hamis eszmék kifejezésére és a sötétség továbbadására. Ők valóban balga szüzek, akik inkább a sötétséget választják a világosság helyett, és meggyalázzák Istent. […] Ők azok, akik megvetették a rendelkezésükre álló isteni kegyelmet, egy olyan kegyelmet, amely a menny lakóivá tehette volna őket. Ők balga szüzek. […]

A balga szüzek által képviselt egyház állapotát gyakran Laodicea állapotának nevezik. […] A minneapolisi konferencia óta tisztán látom a laodiceai gyülekezet állapotát úgy, mint korábban soha. Hallottam Isten dorgálását azokhoz, akik annyira önelégültek, akik nem ismerik fel lelki szegénységüket. […] _[419] A zsidókhoz hasonlóan sokan becsukták a szemüket, hogy ne lássanak; pedig a veszély most olyan nagy, [...] mint amikor Krisztus a földön járt. […]”[3]

„Akik felismerik, hogy szükség van az Isten előtti bűnbánatra és az Úr Jézus Krisztusba vetett hitre, azok lelki alázatra jutnak és megtérnek a Szentlélek elleni lázadásukból. Megvallják a világosság elutasításának bűnét, amelyet a menny oly kegyesen küldött nekik, és elhagyják azt a bűnt, amely megszomorította az Úr Lelkét.”[4]

A nagy küzdelem című könyv 1888-as új kiadása több fejezetben is említést tesz a tíz szűz példázatáról és annak profetikus beteljesedéséről az 1844-es - „Ímhol jő a vőlegény! Jöjjetek elébe!” - éjféli kiáltásban. 1844 nyarán „kialakult az a két csoport, amelyet a bölcs és balga szüzek képviselnek”. A bölcs szüzek „elnyerték Isten kegyelmét, a Szentlélek megújító és megvilágosító erejét, aki Igéjét lábuk szövétnekévé és ösvényük világosságává teszi”. A nagy csalódás utáni kitartó tanulmányozás révén azok, akiknek volt mennyei olajuk, megértették, hogy Krisztus megkezdte szolgálatát a szentek szentjében, ahol a menyegzőnek meg kell történnie, és „bementek ő vele a menyegzőbe”.[5]

Közvetlenül az 1888-as Generál Konferencia előtt Ellen White álomban tájékoztatva lett, hogy „eljött az idő, amikor a templomot és a benne lévő imádókat meg kell mérni”; az egész menny aktivitásban volt.[6] A minneapolisi konferencia után Ellen White újra és újra megpróbálta megértetni a testvérekkel, hogy Isten törekszik felkészíteni egy népet arra a napra, amikor az Úr visszatér a „menyegzőről”. (Lk 12:36) Isten kereste az együttműködésüket az engesztelés végső művében, és egy „igen értékes” üzenetet küldött, amely „arra hívta az embereket, hogy fogadják el Krisztus igazságát, amely Isten minden parancsolata iránti engedelmességben nyilvánul meg”.[7] Isten szerette volna megosztani velük azt a mennyei olajat, amely nemcsak „a Szentlélek szimbóluma”, hanem „Krisztus igazsága is. A jellemet jelenti.”[8]

De sajnos pont ezt az üzenetet vetették meg és utasították el. Nem csoda, hogy Ellen White azt mondta, hogy a tíz szűz példázata beteljesedett és be fog teljesülni az utolsó betűig, mert annak különleges alkalmazása éppen erre az időre vonatkozik.[9] Azok, akik „megvetik az isteni kegyelmet”, akik „azt vallják, hogy hisznek az igazságban, de világosságuk sötétséggé vált”; valamint azok, akik _[420] „megkapták Krisztus igazságának értékes világosságát, de […] nem cselekedtek annak megfelelően,” mind „balga szüzek”. Ők felelősek voltak a laodiceai állapotért.[10]

Ellen White figyelmeztette Washburnt, hogy Sátán az üdvösségről szóló hamis eszmékkel próbál zavart előidézni. Még az „igazság evangéliumát” is „megfertőzte”.

„Vajon bölcs szüzek vagyunk-e, vagy a balgák közé tartozunk? [...] Ami sokak számára Krisztus vallásának tűnik, az nem más, mint eszmék és elméletek, igazság és hamisság keveréke. Egyesek megpróbálnak elég jónak lenni ahhoz, hogy üdvözüljenek. […] A bűnbánat, a test sanyargatása, a bűn folytonos őszinte megbánás nélküli megvallása, a böjtök, az ünnepnapok, a külső szertartások, amelyeket nem kísér valódi megszentelődés - mindezeknek nincs értékük. Krisztus áldozata elégséges. [...] Krisztus áldozatának meg nem becsülése lealacsonyító hatással bír [...]; arra késztet, hogy megalapozatlan és veszélyes elméleteket alkossunk a számunkra végtelen áron megvásárolt üdvösségről.”[11]

„Azért gyengék, betegesek, és a meghalás szélén állnak a gyülekezetek, mert az ellenség elbátortalanító hatásokat gyakorolt a remegő lelkekre. Megpróbálta elrejteni szemük elől Krisztust, a Vigasztalót, aki megfedi, figyelmezteti és buzdítja őket, mondván: »ez az út, ezen járjatok«. [...] Azzal, hogy Sátán a lélek és a Megváltó közé állt, a legnagyobb sikert érte el.”[12]

A zűrzavar nem új keletű

Az üdvösségről alkotott ellentmondásos nézetek és az ebből fakadó zűrzavar nem volt újdonság Ellen White számára. Nem sokkal azután, hogy az 1890-es lelkészértekezlet első részében megakadályozták Waggonert a szövetségekről szóló téma bemutatásában, Ellen White megértette, hogy a minneapolisi epizód azon a ponton van, hogy megismétlődik. Akárcsak a Galata levél törvényének témájához hasonlóan a szövetségekről szóló téma valódi kérdése is az volt, hogy miként üdvözül az ember. Ellen White sok összejövetelen részt vett, egy vagy két kivételtől eltekintve három héten keresztül minden nap beszélt.[13]

Vajon Jones és Waggoner valamilyen eretnekséget mutattak be? Van-e szerepe az embernek saját üdvösségében? Néhány napig Ellen White erre a fontos témára utalt reggeli beszédei során. Nem vesztegette az időt, hanem rögtön a lényegre tért - Melyek az üdvösség feltételei? _[421]

„A kérdés a következő: Hogyan üdvözülünk? Feltételek alapján kapjuk az üdvösséget? Soha nem feltételek alapján jövünk Krisztushoz. És ha Krisztushoz jövünk, nála mi a feltétel? A feltétel, hogy élő hittel, teljesen a megfeszített és feltámadt Megváltó vérének érdemeiben bízunk. Amikor ezt megtesszük, akkor a cselekedeteink igazak lesznek. Amikor azonban Isten megszólítja e világ bűnöseit, és Magához hívja őket, nem szab feltételeket. Krisztus hívása vonzza őket és nem az a feltétel, hogy »engedelmeskedjetek, hogy Istenhez jöhessetek«. Amikor a bűnösök eljönnek és szemlélik a Golgota keresztjére felemelt Krisztust, akkor Isten megérinti gondolataikat, és olyan szeretetet találnak, amely minden képzeletet felülmúl. Mi történik ezután? [...] Megtörténik az Isten előtti bűnbánat. És mi történik azután? Hisz a Megváltó Jézus Krisztusban, és Ő kijelentheti, hogy a törvényszegő bűnei megbocsáttattak. […]

Az ördög egy éve azon dolgozik, hogy kitörölje ezeket az eszméket – az összeset. Komoly munkát igényel a régi nézetek megváltoztatása. Azt hiszik, hogy a saját igazságukban és saját cselekedeteikben kell bízniuk, és változatlanul önmagukra kell tekinteniük, de nem teszik magukévá Krisztus igazságát, és nem ültetik át életükbe és jellemükbe.”[14]

Igen, az embernek meg kell tennie a maga részét a saját üdvösségéért. Azt, hogy ne harcoljon a Golgota keresztjének vonzása ellen. Szemlélés által változik el, és élő hit által „teljesen és maradéktalanul” Jézus Krisztus érdemeire támaszkodik. Ahelyett, hogy érdemeket keresne saját igazságában, az embernek Krisztus érdemeire kell tekintenie.

Ugyanebben az időszakban - 1890 - Ellen White megírta 36. kéziratát. Ezt a kéziratot valószínűleg a Battle Creekben lefolytatott lelkészértekezleten összegyűlt prédikátoroknak tartott reggeli prédikációk alapján írta. Elszomorodott, amikor megértette, hogy a „munkára kiküldött munkások” többsége maga sem „érti a megváltás tervét, és azt sem, hogy mi a valódi megtérés; valójában nekik megtérésre volt szükségük”. A lelkészeket „fel kellett világosítani és oktatni, hogy részletesebben foglalkozzanak az igazi megtérés témájával”. A probléma az volt, hogy „megtéretlen emberek álltak a szószékre és prédikáltak”. Olyan igazságokat próbáltak bemutatni, amelyeket „a szívük soha nem tapasztalt meg”. Amikor azonban az Úr olyan üzenetet küldött, amely a pásztorok silány állapotának isteni gyógymódját tartalmazta, a testvérek „közönséges” megjegyzésekkel válaszoltak, és „óvatlanul beszéltek Jones és Waggoner helyes eszméiről”. Ellen White csak „sírni” tudott, amikor azokra gondolt, akik „Sátán bűvöletében voltak”.[15] _[422]

Ellen White figyelmeztette a „tévelygés ködében” levőket, hogy hallgassanak a hű Tanúbizonyság tanácsára: „Szükségük van az isteni szeretetre, amelyet a tűzben megtisztított arany jelképez. Szükségük van Krisztus tiszta jellemének fehér ruhájára, és a mennyei szemgyógyító kenőcsre, hogy megdöbbenéssel ismerjék fel, mennyire értéktelenek a teremtett lények érdemei az örök élet jutalmának elnyerésére.” A lelkészek általános állapota akadályozta az egyházat abban, hogy betöltse küldetését:

„Az Úr ismételten elém tárta azt a veszélyt, hogy népként hamis elképzeléseket vallunk a hit általi megigazulásról. Évek óta elém lett tárva, hogy Sátán különleges módon fog dolgozni azért, hogy zavart keltsen az emberek elméjében ezen a területen. Hosszan foglalkoztunk Isten törvényével, és bemutattuk a gyülekezeteknek, de szinte olyannyira nélkülözi Jézus Krisztus és az Ő törvényhez való viszonyulásának ismeretét, mint Káin áldozata. Az Úr megmutatta nekem, hogy az üdvösségről alkotott vegyes és zavaros elképzelések sokakat távol tartott a hittől, mert a lelkészek rossz módszerrel dolgoztak a szívek elérésében. A téma, amelyet az Úr évek óta kitartóan elém tárt, Krisztus tulajdonított igazsága volt. […]

Nincs olyan pont, amelyet nyomatékosabban kellene hangsúlyozni, gyakrabban ismételni, vagy szilárdabban vésni minden ember elméjébe, mint az, hogy a bukott ember képtelen bármit is kiérdemelni a saját legjobb cselekedeteivel. Az üdvösséget csak Jézus Krisztusba vetett hit által nyerhetjük el. […]

Mutassátok be tisztán és világosan, hogy a teremtett lények érdemeik által nem változtathatnak semmit az Isten előtti helyzetükön vagy Isten nekünk szánt ajándékán. […] Ez lehetőséget biztosítana arra, hogy a hamis eszméket igazságként fogadjuk el. Ha valaki a cselekedete által kiérdemelhetné az üdvösséget, akkor helyzete hasonló lenne ahhoz a katolikuséhoz, aki vezekel a bűneiért. Az üdvösséget tehát részben adósságként kapnánk, és jutalomként ki lehetne érdemelni. Ha tehát az ember semmilyen jó cselekedetével nem érdemelheti ki az üdvösséget, akkor annak teljes egészében kegyelemből kell lennie, amelyet az ember bűnösként azért kap, mert befogadja Jézust és hisz Benne. […] Mindez a vita véget ér, mihelyt tisztázódik a téma, amely megmutatja, hogy a bukott ember jó cselekedeteivel szerzett érdemei alapján soha nem nyerhet örök életet. […]

Halandó emberek, akik fáradhatatlan erőfeszítéssel védelmezhetik a teremtmények érdemeit, és törekedhetnek az elsőségért, de egyszerűen nem tudják, hogy mindeközben kiforgatják az igazságot, amint az Jézusban van, mind elvben, mind jellemben. [...]

Kérdezem, hogyan tudnám nektek bemutatni ezt a témát, amint van? Jézus adja a teljes erőt, a kegyelmet, a bűnbánatot, a hajlandóságot, a bűnbocsánatot, bemutatva az embernek az Ő igazságát, hogy az ember élő hit által - ami szintén Isten ajándéka – megragadhassa azt. Ha összegyűjtenétek mindazt, ami jó, szent és kedves az emberben, és ezt úgy mutatnátok be Isten angyalai előtt, mint ami hozzájárul az emberi lélek üdvösségéhez, vagy akár érdemként mutatnátok be; akkor a felajánlást árulásként utasítanák el.”[16] _[423]

Ahhoz, hogy Krisztus dicsősége és az Ő igazsága beragyoghassa a világot, azoknak, akik hirdetik ezt az üzenetet, először saját tapasztalatukból kell megismerniük. Ellen White azonban azt mondta: „sok valótlan dolgot hallottunk prédikálni a lélek megtéréséről”. Nem a Jones és Waggoner által bemutatott üzenet volt a probléma forrása, mert „a szilárd hit senkit sem vezet fanatizmushoz vagy a haszontalan szolga cselekedeteihez. Sátán megtévesztő ereje készteti az embereket arra, hogy önmagukra nézzenek Jézus helyett”:

„Arra tanítják az embereket, hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor megbocsátást nyernek, azt feltételezve, hogy a bűnbánat az út és az ajtó a mennybe; hogy a bűnbánatnak olyan értéke van, amivel megvásárolható a megbocsátás. Vajon az ember megbánhatja-e bűneit a saját ereje által? Éppúgy nem, mint ahogyan önmaga bűneit sem tudja megbocsátani. […]

A hit általi megigazulásban fennáll a veszélye annak, hogy a hitnek érdemeket tulajdonítunk. Amikor Krisztus igazságát ajándékként, fizetés nélkül fogadod el, akkor fizetés nélkül igazulsz meg a Krisztusban való váltság által, […] aki a megértést adta, aki megmozgatta a szívet, és aki először vonzotta a lelkedet, hogy lássad Krisztust a Golgota keresztjén. A hit azt jelenti, Istennek alárendelni szellemi erőinket, az értelmet és az akaratot Neki szentelni, és Krisztust elfogadni az egyetlen ajtóként, amelyen át be lehet lépni a mennyek országába.

Amikor az emberek megtanulják, hogy nem nyerhetnek igazságot a saját cselekedeteikkel szerzett érdemeik által, és amikor teljes és szilárd bizalommal tekintenek Jézus Krisztusra, mint egyetlen reménységükre, akkor már nem lesz olyan sok az énből és olyan kevés Jézusból. A lelkeket és testeket megfertőzte a bűn, a szívek elidegenedtek Istentől, és mégis sokan küzdenek saját véges erejükkel azért, hogy jó cselekedetekkel kiérdemeljék az üdvösséget. Azt hiszik, hogy Jézus elvégzi a megváltás egy részét, a többit pedig nekik kell elvégezniük. Hit által kell meglátniuk Krisztus igazságát, mint egyetlen reményüket a jelenre és az örökkévalóságra nézve.”[17]

Ellen White ezeket a gondolatokat a Review-ban megjelent cikkében fejtette ki, amelyet nem sokkal a lelkészértekezlet után tett közzé. Sokaknak „tévhitük volt a bűnbánat természetéről”. Az volt a meggyőződésük, hogy az ember „nem jöhet Krisztushoz, ha nem bánja meg előbb a bűneit, és hogy a bűnbánat előkészíti őt a bűnök bocsánatára”. Csak „a töredelmes és bűnbánó szívűek” érezhetik, hogy szükségük van a Megváltóra. Vajon várnia kell-e a bűnösnek, amíg megbánja a bűneit és csak ezután jöhet Jézushoz? Vajon a bűnbánat akadályt képezhet-e a bűnös és az Üdvözítő között?” _[424] A bűnbánat szintén ajándék, amelyet ugyanúgy kell elfogadni, mint a megbocsátást. Krisztus az, aki „szüntelenül Magához vonzza az embereket, míg Sátán kitartóan és minden elképzelhető eszközzel arra törekszik, hogy az embereket eltávolítsa Megváltójuktól.” Sátán pontosan ezt próbálta elérni azzal az üzenettel, amelynek dicsősége be kell, hogy ragyogja a földet:

„Testvéreink közül egyesek aggodalmuknak adtak hangot, hogy túl sokat fogunk foglalkozni a hit általi megigazulás témájával, de reménykedek és imádkozom, hogy senki ne ijedjen meg szükségtelenül, mert ez a tanítás nem veszélyes, amikor a Szentírás szerint van bemutatva. [...] Testvéreink közül egyesek nem fogadják el Isten üzenetét ebben a témában. Úgy tűnik, aggódnak amiatt, nehogy el kelljen térniük a régi tanok bemutatásának korábbi módjától. Azt kérdezzük: vajon nincs itt az ideje, hogy Isten népéhez új világosság érkezzen, amely nagyobb buzgalomra és komolyabb buzgóságra készteti őket? [...] Sátán sötét árnyékát vetette közénk és Istenünk közé, hogy ne lássuk Isten valódi jellemét. [...]

Néhányan írtak nekem, és azt kérdezték, hogy a hit általi megigazulás üzenete a harmadik angyal üzenete? Én pedig azt válaszoltam: »igen, valóban a harmadik angyal üzenete«. A próféta kijelenti: »És ezek után láttam más angyalt leszállni a mennyből, akinek nagy hatalma volt; és a föld fénylett annak dicsőségétől.« A fényesség, a dicsőség és a hatalom a harmadik angyal üzenetéhez kell, hogy kapcsolódjon, és a meggyőző erő mindenütt követni fogja, ahol azt a Szentlélek megnyilvánulása által hirdetik. Honnan fogják tudni testvéreink, hogy mikor jön el ez a világosság Isten népére? Mindeddig bizonyosan nem láttunk olyan világosságot, amely megfelelne ennek a leírásnak. Istennek van világossága az Ő népe számára, és mindazok, akik elfogadják, meg fogják érteni, hogy milyen bűn az, ha valaki langyos állapotban marad. Elfogadják a Hű Tanúbizonyság tanácsát.”[18]

A hit általi megigazulás üzenete, amelyet Jones és Waggoner ismertetett, „valóban a harmadik angyal üzenete”, amelyet a Jelenések 18. fejezetében szereplő angyal „világossága, dicsősége és hatalma” kísér, és amelynek dicsőségével be kellett ragyognia a földet. De hogyan lennének képesek a testvérek felismerni ezt a világosságot, ha továbbra is „langyos állapotban” maradnak? Olyan állapotban voltak, amelyben nem tudták felismerni „a világosságot, amely ennek a leírásnak megfelel”. Ennek eredményeként Ellen White ünnepélyesen kijelentette: „Tudom, hogy gyülekezeteink haldokolnak, mert nem tanítják a Krisztusba vetett hit általi megigazulás témáját és az ehhez kapcsolódó igazságokat.”[19] _[425]

A törvény és az evangélium egyesítése

A testvérek egyik legnagyobb aggodalma Jones és Waggonerrel kapcsolatban az volt, hogy aláássák az erkölcsi törvényt, és ezzel eltörlik a szombatot, a harmadik angyal üzenetét és az egyház létjogosultságát. Ellen White azonban ugyanolyan biztos volt abban, hogy Jones és Waggoner üzenete nem szünteti meg a törvényt, hanem inkább a törvényt és az evangéliumot egyesíti oly módon, hogy ha megértik, „dicsőségével beragyogja a földet”.[20] Ellen White gyakran hivatkozott erre a létfontosságú összekapcsolódásra, mint megoldásra az egyházon kívüli és belüli zűrzavarra és szélsőségekre. Ellen White a korábban említett 36. kéziratában erre a fontos kérdésre utalt. „Az odaadás, a kegyesség és az ember megszentelődésének hiánya” nem Jones és Waggoner tanításának eredményeként jelent meg, hanem a „Jézus Krisztus, mint a mi Igazságunk megtagadása miatt”:

„Míg egyik csoport elferdíti a hit általi megigazulást, és elhanyagolja az Isten Igéjében meghatározott feltételek betartását - »Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok« - addig a másik csoport ugyanolyan nagy hibát követ el, azt állítva, hogy hisznek és megtartják Isten parancsolatait, de szembefordulnak a golgotai keresztről ragyogó értékes fénysugarakkal, amelyek újak számukra. Az első csoportba tartozók nem veszik észre, hogy Isten törvénye milyen csodálatos dolgokat tartogat mindazok számára, akik az Ő Igéjét követik. A többiek apróságok miatt kritizálnak, miközben elhanyagolják a fontosabb dolgokat, az irgalmasságot és Isten szeretetét. […]

Egyfelől a vallásért buzgólkodók szétválasztották a törvényt és az evangéliumot, amíg mi másfelől, más szemszögből nézve majdnem ugyanezt tettük. Nem mutattuk be az embereknek Krisztus igazságát és az Ő nagyszerű megváltási tervének teljes jelentőségét. Kihagytuk Krisztust és az Ő páratlan szeretetét, elméleteket és fejtegetéseket vezettünk be, és okfejtésekkel teli prédikációkat tartottunk.”[21]

Ellen White hasonló szavakat írt az 1890. május 27-ei Review cikkében. „Krisztusnak a törvényhez való viszonyát csak homályosan értették”. A testvérek tartózkodtak „a hit általi megigazulás bemutatásától”. Ellen White azonban hozzátette: „Amint felfedezzük Krisztust a törvénnyel való viszonyulásában, a tévhitek ezzel a fontos témával kapcsolatban megszűnnek. A törvény és az evangélium annyira összefonódik, hogy az igazságot nem lehet bemutatni, amint Jézusban van anélkül, hogy e témák teljes összhangban ne lennének egymással. A törvény Krisztus evangéliumának fátyla. Jézus evangéliuma nem több és nem kevesebb, mint a törvény meghatározása, amely megmutatja annak messzemenő elveit.”[22] _[426]

Ezeket a gondolatokat nemcsak nyilvánosan osztotta meg, hanem később naplójában is reflektált jelentőségük felett: „A törvény és az evangélium kéz a kézben járnak. Az egyik a másik kiegészítését jelenti. A törvény a Krisztus evangéliumába vetett hit nélkül nem tudja megmenteni a törvényszegőt. Az evangélium a törvény nélkül hatástalan és erőtlen. A törvény és az evangélium tökéletes egészet alkot. […] A kettő együtt […] szeretetet és hamisítatlan hitet eredményez.”[23]

Közvetlenül az 1891-es Generál Konferencia előtt írt egyik naplóbejegyzésében Ellen White ismét kiemelte ezeket a fontos pontokat. Vannak, akik attól tartottak, hogy „a hit általi megigazulás témájának túlhangsúlyozásával nem foglalkoznak eléggé a törvénnyel”. Ellen White azonban „nem látott okot az aggodalomra”, ha a témát „nem az emberek elképzeléseire vagy véleményére, hanem egy egyszerű »így szól az Úr«-ra alapozzák".

„Sokan megjegyezték, hogy a tábori összejöveteleinken az előadók többet hangsúlyozták a törvényt, és nem Jézust. Ez az állítás nem minden vonatkozásában teljesen igaz, de vajon az emberek ok nélkül tették ezeket a megjegyzéseket? [...] A lelkészeink közül sokan érvelésszerűen prédikáltak, és alig említették a Megváltó üdvözítő hatalmát. […] Miért nem úgy mutatják be Őt a népnek, mint élő kenyér? Mert Ő sokak szívéből hiányzik, akik kötelességüknek tartják a törvény bemutatását. [...]

Az Igében kinyilatkoztatott törvényt és az evangéliumot kell hirdetni az embereknek, mert az egymással összefonódott törvény és evangélium győzi meg az embert a bűn tekintetében. Miközben Isten törvénye elítéli a bűnt, rámutat az evangéliumra, és kinyilatkoztatja Jézus Krisztust. […] Ezeket a témákat egyetlen prédikációban sem szabad szétválasztani egymástól. […]

Sokan bemutatták Isten törvényének kötelező követelményeit, de nem tudták felismerni az elmúlandónak végét. Nem ismerték fel, hogy Jézus Krisztus a törvény dicsősége. […] A testvéreink közül sokan nem ismerik fel az Ő törvényében lévő csodálatos dolgokat. […]

Sokak vallása inkább olyan, mint a jégcsap - hideg, mint a jég. […] Nem tudják megérinteni mások szívét, mert saját szívüket nem töltötte meg Krisztus szívéből áradó áldott szeretete. […] Kitartóan beszélnek a kemény kötelességteljesítésről, mintha vasjogarral uralkodó kényurak lennének - kemény, hajthatatlan és hatalmas urak -, akik nélkülözik Krisztus kedves és meleg szeretetét, gyengéd irgalmát. Mások az ellenkező végletbe esnek, vallásos érzelmeket keltenek és különleges alkalmakon erős buzgóságot mutatnak. […] _[427]

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy megpróbálják részletesen meghatározni a megigazulás és a megszentelődés közötti különbségtétel finom pontjait.[24] Gyakran beleveszik saját elképzeléseiket és spekulációikat e két fogalom meghatározásába. Miért próbálnánk az ihletett igénél alaposabbnak lenni a hit általi megigazulás létfontosságú témájában? Miért próbálnánk minden egyes pontot úgy kidolgozni, mintha a lélek üdvössége függne attól, hogy mindenki pontosan egyetért-e a ti értelmezésetekkel ebben a témában? [...] Ti a szúnyogból elefántot csináltok, és az elefántból szúnyogot.”[25]

Alig néhány héttel később Ellen White a Generál Konferencián szólt azokhoz, akik „engedtek a kételyeknek és a hitetlenségnek”, és elutasították az Isten által küldött üzenetet: „Amikor Isten kegyelméről, Jézusról és szeretetéről beszélünk, a Megváltóról, mint aki megőrizhet a bűntől és megmenteni a hozzá fordulókat, sokan azt mondják: »Ó, attól tartok, hogy ugyanabba az irányba haladtok, amerre a szentség hívei. Attól tartok, hogy az üdvhadsereg útját követitek.« Testvéreim, nem kell félnetek a Biblia világos tanításaitól! […] Ne engedjétek meg egyetlen férfinek, nőnek, tanácsnak vagy csoportnak sem rávenni benneteket, hogy kioltsátok azt az értékes világosságot, amelyet az Úr megengedett, hogy ragyogjon a mennyből Isten parancsolataival és Jézus bizonyságtételével kapcsolatban.”[26]

A törvény és az evangélium szétválasztása mindig szélsőséghez és hamis tanokhoz vezet. A „vakbuzgó” emberek, a „szentség” hívei vagy diszpenzacionalisták elválasztották a törvényt az evangéliumtól, nem ismerve fel az „Isten törvényében lévő csodálatos dolgokat”. Azonban az evangéliumról alkotott felfogásuk sem volt helyes. Ők „nagy buzgalommal hirdették: […] »csak higgyetek Krisztusban, és üdvözülni fogtok, de tegyétek félre Isten törvényét«, és ugyanilyen buzgón hirdették, hogy ők „szentek” és „bűntelenek”.[27] Sok adventista „másrészt eltérő szempontból ugyanezt tette”. Nem értették meg „Krisztus igazságának és […] nagyszerű megváltási tervének” teljes jelentőségét. Továbbá nem értették a törvény mérhetetlen voltát sem, különben „nem hitték volna, hogy saját érdemeiknek valamiféle értéke van”.[28] Mindkét szélsőségnek hamis elképzelése volt arról, hogy miből áll az igazi megszentelődés.

A Jones és Waggoner által hirdetett „igen értékes üzenet” nem két hamis szélsőség kombinációja volt, hanem a törvény és az evangélium összefonódott igazsága: „Még sok világosság fog felragyogni Isten törvényéből és az igazság evangéliumából. Ha a maga igazi jellegében értjük meg, és _[428] a Szentlélekben hirdetjük, akkor ez az üzenet dicsőségével beragyogja a földet.”[29] Azok, akik hátat fordítottak az üzenetnek, gyakran ellentmondásos nézeteket mutattak be, egyesek ezt perfekcionizmusnak, mások antinomianizmusnak tulajdonítva. Ennek ellenére az igazi üzenet a törvény és az evangélium világosabb megértéséből áll, valamint a hatalomból, amely a kettő egyesítésében van. Ez egy teljes üzenet volt, amelyet élő és igaz hittel kellett megragadni, amely elkerülhetetlenül szeretet által fog munkálkodni. Az üzenet nem vezetett sem a liberalizmushoz, sem legalizmushoz, sem antinomianizmushoz, sem a perfekcionizmushoz.

Helytelen hibáztatás

Ellen White egyértelművé tette, hogy az egyházba behatoló zűrzavar a mennyei áldások elutasításának eredménye volt. Mások azonban nem voltak annyira biztosak ebben. Azon a héten, amikor Washburn levelet írt Ellen White-nak, amelyben megkérdezte tőle, hogy pontosan mi történik, Dan Jones éppen lelkészértekezleten volt Kansas Cityben, mintegy hatvan mérföldre a Kansas állambeli Ottawától északabbra, attól a helytől, ahol egy évvel korábban az ébredési összejöveteleket tartották. Megállapította, hogy „a Kansas állam legjobb lelkészei közül egyesek zavarban vannak és csüggedtek”. Dan Jones e csüggedés okát a „Jones és Waggoner hit általi megigazulásról szóló előadásaiban hallott eltúlzott eszméknek tulajdonította”. A testvérek azzal a gondolattal maradtak, hogy a most képviselt álláspont szerint „olyan helyzetben kell találtatnunk, amikor már nem vétkezünk, és minden bűnt teljesen el kell vetnünk”.[30]

Furcsa módon egyesekben fejtörést okozott a szeretet által munkálkodó valódi hit eredményeinek kérdése, mások pedig „megmaradtak annál a gondolatnál, hogy a hit általi megigazulás tanítása gyakorlatilag megszüntette a törvényt”. Természetesen Dan Jones kijelentette, hogy Covert és Farnsworth testvér támogatásával ő „elmagyarázta a megigazulással kapcsolatos álláspontunkat”, amitől a testvérek „megnyugodtak”.[31] Amikor néhány nappal később beszámolt R.C. Porternek, Dan Jones még inkább részletezte aggályát, és azt is, hogy szerinte ki a felelős a kialakult helyzetért:

„Az a pletyka járja - hogy mennyire hihető, azt nem tudom megmondani -, hogy White testvérnő egy bizonyságtételt intéz Smith és Butler testvér ellen, és ez nyugtalanítja Captain [Eldridge] testvért. Remélem, hogy ez csak pletykának bizonyul, és hogy mindez hozzájárul ahhoz, hogy a Minneapolis és a szövetségek témáját egy időre félretegyük, míg kiveszik a nép gondolkodásából. _[429]

Megfigyeltem, hogy az egész területen nagy csüggedés tapasztalható, különösen a lelkészek körében (lehet, hogy a laikus testvérek között is hasonlóan elterjedt, de erről még nem volt alkalmam meggyőződni), ami a szombatiskolai tanulmányokból, a szövetségek kérdéséből és a Galata levél törvénye körüli vitákból alakult ki. Úgy tűnik, hogy a legjobb lelkészeink közül néhányan nem tudják, hogy miben higgyenek, és mindannyian el vannak keseredve. [...] A csüggedés oka az volt, hogy új tanításokat vezettek be, és a lelkészeink elbizonytalanodtak a régi mérföldkövekkel kapcsolatban, ezért nem tudták, hogy mit prédikáljanak, amikor visszamennek a saját területükre. […] Ha elhagyják a régi, az egyház által elfogadott tanokat, és elfogadják az újakat, úgy vélték, hogy nincs semmi biztosítékuk arra, hogy az általuk most vallott tanokat a jövőben nem kell elvetniük, és helyettük új elméleteket elfogadniuk. Úgy tapasztalom, hogy a szövetségek témája és a hit általi megigazulással kapcsolatos felfordulás nem veszített a hevességéből, miközben elterjedt az ország különböző részein, hanem inkább megerősödött, és kétséges vonásokat öltött olyannyira, hogy most sokkal rosszabb fényben látják, mint amilyen valójában. Mennyire szeretném, ha vezető testvéreink összefognának, és tisztáznák ezeket a dolgokat egymás között, és nem a nyilvánosság előtt mutatnák be, ahol a hatás elterjftne, és minden oldalról elkedvetlenítené a testvéreket, gyengítve kezüket abban a munkában, amelyet Isten rájuk bízott.”[32]

Ahelyett, hogy abban bízott volna, hogy a testvérek megbánják bűneiket, Dan Jones azt remélte, hogy a bizonyságtételek elhallgatnak. Azt szerette volna inkább, hogy a lelkészek gyűljenek össze, és tisztázzák a dolgokat, nem is sejtve, hogy az a két különleges Battle Creek-i összejövetel ezt tette volna, ha a szívek nyitottá váltak volna a bizonyítékok befogadására. Dan Jones jól látta, hogy a területen mindenütt problémák vannak, de a saját maga által gyújtott szikrák fénye elvakította, és nem ismerte fel a valódi okokat. Úgy érezte, hogy „éles ellentét” van a J.H. Waggoner által írt második negyedévi szombatiskola leckéi és E.J. Waggoner szombatiskolai tanulmánya között, amelyet a télen használtak: „A mostani leckék [amelyeket J.H. Waggoner írt] reménnyel, hittel és bátorsággal telítettek. Kimondhatatlanul örülök a tanulmányoknak, és tudom, hogy bennük táplálék van minden területen élő népünk számára. Mennyire sajnálatos, hogy a többi (E.J. Waggoner által írt) tanulmány nem ugyanilyen jellegű. […] Ebben a világban a jó és a rossz keverékét kapjuk, ahol általában a rossz túlsúlyban van. Arra a következtetésre jutottam, hogy még a hetftnapi adventisták között is meg kell fontolni az apostol intését: »Mindent megvizsgáljatok, és ami jó, azt tartsátok meg!« […] Ami nem állja ki ezt a próbát, el kell utasítani.”[33] _[430]

A nyár második feléig Dan Jones hajlandó volt elismerni E.W. Farnsworthnak, hogy bár állítólag mindenki hitt a hit általi megigazulásban, a valóságban sokan harcoltak ellene. Ugyanakkor elég őszinte volt annak beismerésére is, hogy féltékenység töltötte el, amikor látta, hogy sok lelkileg éhes ember fogadja be a különleges üzenetet, amelyet korábban nem hallottak vagy értettek meg teljesen:

„Én is sokat gondolkodtam ezen a kérdésen, és az én gondolataim is hasonlóan alakultak, mint a tieid. Újra és újra átgondolkodtam, és arra a következtetésre jutottam, hogy azok álláspontja, akik nem teljes mértékben fogadják el a hit általi megigazulást, miközben azt állítják, hogy teljes mértékben hisznek benne, gyakorlatilag a tanítással ellentétes álláspontot képviseltek. Mindannyian hiszünk benne, és kijelentjük, hogy teljes mértékben támogatjuk, de, ahogy te is mondod, nem éreztünk együtt azokkal, akik különlegesen képesítették magukat a téma bemutatására, és szinte lesújtó volt számunkra látni a lelkileg éhes embereket, elfogadni a nekik bemutatott üzenetet. Bátorkodom bevallani, hogy magatartásom nem volt helyes ebben a témában.”[34]

Ennek ellenére, nem sokkal e vallomás megtétele után Dan Jones mentegetni kezdte saját érzéseit és tetteit. „Még nem volt kész kimondani”, hogy „tévedett, és hogy Dr. Waggonernek igaza volt” a szövetségek témájában. „Amit a leginkább bíráltam azok viselkedésében, akik bemutatták a hit általi megigazulást és néhány más témát, az a lelkület volt, amelyben ezt tették. Nem hiszem, hogy Krisztus lelkületében történt. Mindig is több kifogásom volt e lelkület ellen, mint magával a témával szemben. De talán inkább azokra az emberekre figyeltem, akik a munkát végezték, és a stílusukra, ahogyan azt végrehajtották, mint magára a munkára.”[35]

Nincs eretnekség, nincs fanatizmus!

Sokan azok közül, akik ellenezték Jones és Waggoner üzenetét, bizonytalanok voltak, hogy miért is ellenzik. Néha az üzenet tartalmát kifogásolták, máskor pedig azzal érveltek, hogy a hírnökök lelkülete az oka ellenkezésüknek. Ellen White mindkét kifogásra válaszolt. Egyik cikkében, amelyet a Review-ban publikált röviddel az 1890-es lelkészértekezlet után, rávilágított az ellenkezők gondolkodásmódjára. Mivel sokan úgy érezték, hogy nem tudják elfogadni a bemutatott igazság üzenetét, _[431] a hírnökök ellen fordultak, próbálva hibákat találni kételyeik mentegetésére. Ellen White hozzájuk intézte egyik legerősebb figyelmeztetését, hogy a hangos kiáltást nem fogják megérteni, és a késői esőt hamis világosságnak fogják nevezni:

„Ne álljatok abba a helyzetbe, amelyben sokan állnak, ingadozva a Krisztus igazságától való függés és a saját igazságotoktól való függés között. Egyesek annyira be lettek csapva, hogy elhitték, saját érdemeiknek jelentős értéke van. […]

Mindenkinek döntést kell hoznia, hogy teljes szívvel Isten vagy Baál mellett áll. Isten elküldte népének az igazság és a megigazulás bizonyságtételeit, és arra szólította fel őket, hogy emeljék magasra Jézust, és magasztalják az Ő igazságát. Akiket Isten üzenettel küldött, azok csak emberek, de milyen az általuk hirdetett üzenet jellege? Merészeltek-e hátat fordítani, vagy könnyelműen kezelni a figyelmeztetéseket, mert Isten nem kérdezte meg a véleményeteket? Isten olyan embereket hív, akik felemelik szavukat, hangosan kiáltanak és nem vonakodnak. Isten hívta hírnökeit, hogy végezzék az Ő munkáját erre az időre. Vannak, akik hátat fordítottak Krisztus igazsága üzenetének, hogy a hírnököket és azok hiányosságait kritizálják, mert nem olyan kedvességgel és kifinomultsággal szólják az igazság üzenetét, mint ahogy elvárható lenne. »Túlbuzgók, túlságosan lelkesek, túl határozottan beszélnek, és az üzenetet, amely gyógyulást, életet és vigasztalást hozhatna sok megfáradt és megterhelt léleknek, bizonyos mértékig kizárják«. […] Krisztus feljegyzett minden kemény, büszke és megvető szót, amit az Ő szolgái ellen mondtak, mintha azok Őellene hangzottak volna el.

A harmadik angyal üzenetét nem fogják megérteni, a világosságot, amely dicsőségével beragyogja a földet, hamis világosságnak fogják nevezni azok, akik nem hajlandók járni növekvő dicsőségében. Azok, akik hitetlenségük miatt elutasítják az igazságot, elvégezetlenül hagyják azt a munkát, amelyet el lehetett volna végezni. Sürgetem azokat, akik ellenállnak az igazság világosságának, álljanak félre Isten népének útjából! […] Isteni hitelesítéssel ellátott üzenetek lettek küldve Isten népéhez. […] Tudjuk, hogy Isten munkálkodott közöttünk. Ne gondoljátok, hogy a világosság minden sugarát megkaptátok, és hogy nem érkezik nagyobb világosság hozzánk!”[36]

Pontosan három hónappal később Ellen White ismét beszélt az egyházat behálózó zűrzavar okáról. Nem a hírnökök üzenete vagy lelkületük okozta ezt az állapotot, hanem az ellenállók lelkülete:

„Az ellenálló lelkület, - amely akkor nyilvánult meg, amikor Krisztus igazsága, mint egyetlen reménységünk be lett mutatva - megszomorította Isten Lelkét. Ennek az ellenállásnak az eredménye tette szükségessé, hogy a témát kitartóbban és határozottabban mutassuk be. Ez mély tanulmányozáshoz és egy sor olyan _[432] érv kifejtéséhez vezetett, amelyekről maguk a hírnökök sem tudták, hogy olyan alaposak, teljesek és meggyőzőek a hit általi megigazulás és Krisztus, mint egyetlen reménységünk tekintetében. […]

Nagyon elszomorított, amikor láttam, hogy azok, akiknek tiszta hangon kellene harsogniuk a trombitát […], hogy felkészítsék a népet az Úr napján való megállásra, azok sötétségben vannak, és őrszemekként állva elzárják az utat, ezáltal az általuk okozott zűrzavar kavarodást és félreértést fog előidézni. Sátán látja, eljött az ideje, hogy támadásba lendüljön. A fanatizmus és a hamis eszmék felülkerekftnek, és az emberek, akiknek a világosságban kellett volna állniuk, [...] rossz oldalra állnak, ellenállva annak, ami Istentől jön. [...] Sokan úgy vélik, hogy Jones és Waggoner álláspontja téves, és azt kiáltják: »Veszély, fanatizmus!«, holott nincs eretnekség, nincs fanatizmus. […]

Olyan botránykövet állítottak a gyülekezetek elé, amelyet nem lehet könnyen eltávolítani, hacsak azok, akik részt vettek ebben a munkában, nem értik meg és nem ismerik fel, hogy mivel szomorították meg Isten Lelkét, és nem vallják meg tévedéseiket, a sötétség bizonyára egyre sűrűbb lesz a lelkükben. Lelkük megvakul, és a világosságot sötétségnek, a sötétséget pedig világosságnak, az igazságot hazugságnak, a hazugságot pedig igazságnak nevezik, és nem fogják felismerni a világosságot, amikor eljön, hanem harcolni fognak ellene.”[37]

A nagy küzdelem című 1888 nyarán kiadott könyvében Ellen White leírta azt a sötétséget, amely behatolt a protestáns egyházakba, mert elutasították az első és a második angyal üzenetének világosságát. Itt egyértelműen figyelmeztetett: „A lelki sötétség, amely ráborul nemzetekre, egyházakra és egyénekre, nem az isteni segítség és kegyelem önkényes visszavonásának tulajdonítható, hanem annak, hogy az emberek semmibe veszik, illetve elutasítják a mennyei világosságot. […] Az egyháztagok evilági törekvésekre összpontosítják érdeklődésüket és energiájukat, a bűnösök pedig még megátalkodottabbak lesznek.”[38]

A sötétség, amely 1890-ben a hetftnapi adventista egyház sok tagjára ereszkedett, nem a Jones és Waggoner által hirdetett üzenetnek, és nem is az ő erőszakos előadásmódjuknak volt a következménye, hanem inkább az isteni igazság kigúnyolásának és semmibevételének közvetlen eredménye volt. Nemcsak az „elidegenedés és a széthúzás” hatotta át Isten művét, hanem amint azt a következő fejezetben látni fogjuk, világi irányelvek is beszivárogtak, elhomályosítva a jövőképet és az üzenetet, amelyet a világnak kellett hirdetni.

Lábjegyzet

[1] J.S. Washburn levele Ellen G. White-nak, 1890. ápr. 17.; Manuscripts and Memories, 174. o.

[2] Sajnos Washburn soha nem kapta meg Ellen White válaszát. Június elején, édesanyja halála után Washburn nagyon „csüggedt” volt. J.H. Durland arról számolt be, hogy Washburn „azt mondta, úgy érzi, legszívesebben feladná az egészet. […] Nyíltan beszélt a konferenciát vezető lelkészek bizonyságtételekre gyakorolt kedvezőtlen befolyásáról.” Szerencsére, miután Durland „majdnem fél napot” töltött Washburnnal, „Washburn kezdett világosságot látni, […] és boldogan tért vissza a Tabernákulumba”. (J.H. Durland levele O.A. Olsennek, 1890. jún. 2.) Végül szeptemberben Washburn írt egy újabb levelet Ellen White-nak, aki még aznap válaszolt, elmagyarázva a történteket: A „Review and Herald-ban [1890. aug. 19. és 26.] megjelent újságcikk válasz volt leveledre. Magánlevélként írtam jóval azelőtt, hogy a Review-ban megjelent volna, de amikor felolvastam néhány testvérnek, arra buzdítottak, hogy tegyem közzé a folyóiratban, hogy másoknak is hasznára legyen, és én beleegyeztem.” Ellen White beleegyezett, de „nem tudott magyarázatot adni a késedelemre”, mert „a cikk megjelenését nem tervezték elhalasztani”, a cikk mégis késve jelent meg. Washburn nemcsak, hogy soha nem kapta meg a levelet, de a Review-ban is csak 1890. augusztus 19-én és 26-án jelent meg, négy hónappal azután, hogy Ellen White megírta. (Ellen G. White levele J.S. Washburnnak, 36a levél, 1890. szept. 18.; 1888 Materials, 708. o.)

[3] Ellen G. White: „The Righteousness of Christ”, Review and Herald, 1890. aug. 19., 497. o. Az 1890. augusztus 19-ei cikk bevezető megjegyzései egyértelművé teszik, hogy a cikk eredetileg Ellen G. White személyes levele volt, amelyet Washburn kérdéseire válaszul írt. Az 1890. augusztus 26-ai záró cikk nem ismétli meg ezt az információt, és ennek a levélnek csak egy része szerepel az 1888 Materials című könyvében, a 695–696. oldalon.

[4] Ellen G. White: „The Righteousness of Christ”, (concluded)”, Review and Herald, 1890. aug. 26., 513. o.; 1888 Materials, 695-696. o.

[5] Ellen G. White, A nagy küzdelem, 427. o., ed. 1888, lásd még 391–432. o.

[6] Ellen G. White, Manuscript 26, 1888. okt.; 1888 Materials, 157. o.

[7] Ellen G. White, Testimonies to Ministers, 92. o.

[8] Ellen G. White, Krisztus példabeszédei, 407. o.; Testimonies to Ministers, 234. o.

[9] Nem ez volt az utolsó alkalom, amikor Ellen White-ot mélyen érintette a példázat valóra válásának gondolata: „Látjuk, hogy a hitvalló hívőket a tíz szűz jelképezi majd, akik közül öt bölcs, öt pedig balga volt. Attól tartok, ez az Úr által látott átlag azokkal kapcsolatban, akik felkészületlenek lesznek. […] Azok, akik a minneapolisi konferencia óta abban a kiváltságban részesültek, hogy hallhatták Isten hírnökeinek üzenetét [...], megkapták a meghívást: »Jertek el, mert immár minden kész!« […] Sokat veszítettek azok, akik különböző kifogásokra hivatkozva elutasították a meghívást. A hit általi megigazulás és Krisztus nekünk tulajdonított igazságának világossága ragyogott.” (Ellen White levele J.E. White-nak, 86. levél, 1895. szept. 26.; 1888 Materials, 1455–1456. o.)

[10] Ez ismét ellentmond annak az elképzelésnek, hogy az 1888-as üzenetet elfogadták, mert sokan „elméletben” hittek benne, vagy helyeselték (lásd a 6. fejezetet). Mi volt a megoldás? „A.T. Jones és E.J. Waggoner által nekünk hirdetett üzenet nem más, mint Isten üzenete a laodiceai egyház számára, és jaj annak, aki azt állítja, hogy hisz az igazságban, és mégsem tükrözi másokra az Istentől nyert fénysugarakat.” (Ellen G. White levele Uriah Smithnek, 24. levél, 1892. szept. 19.; 1888 Materials, 1052. o.)

[11] Ellen G. White: „The Righteousness of Christ”, Review and Herald, 1890. aug. 19., 497. o.

[12] Ellen G. White: „The Righteousness of Christ”, (concluded)”, Review and Herald, 1890. aug. 26., 513. o.; 1888 Materials, 696. o.

[13] Ellen G. White, Manuscript 22, „Diary Entries”, 1890. febr. 8.; 1888 Materials, 579. o.; Dan Jones levele E.W. Farnsworthnak, 1890. febr. 9., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[14] Ellen G. White, Manuscript 9, 1890. febr. 3.; 1888 Materials, 537, 542. o.

[15] Ellen G. White, Manuscript 36, n.d., 1890; 1888 Materials, 811., 821-822. o. (Ugyanezt a kéziratot a Faith and Works a 15-28. o. közli. A bekezdések sorrendje azonban eltér az 1888 Materials című könyvben megtalálható sorrendtől, ami némileg más hangsúlyt ad neki). Sajnos a Butler, Smith, Dan Jones és sokan mások által hirdetett teológia csapásiránya összefoglalója volt Az élet útja című, James White által 1876-ban megrendelt metszetnek. Miközben igyekeztek felemelni a lábbal tiport törvényt azáltal, hogy teológiájuk középpontjába Krisztus helyett a törvényt állították - ahogy a metszet középpontjában álló „törvényfa” is ábrázolta - szinte lehetetlenné tették, hogy a hívők a szó teljes értelmében a törvény megtartói legyenek. James White átdolgozásai alapján készült Az élet útja című második kép találóan illusztrálta azt az elemet, amelyet Isten Jones és Waggoner üzenete által hozott a műbe. (Christ the Way of Life.  Lásd az 1. fejezet 40. és 41. oldalát, valamint a 32. lábjegyzetet.)

[16] Uo., 810-816. o.

[17] Uo., 810-816. o.

[18] Ellen G. White: „Repentance the Gift of God”, Review and Herald, 1890. ápr. 1., 193-194. o.

[19] Ellen G. White: „Morning Talk”, 1890. febr. 6., Review and Herald, 1890. márc. 25.; 1888 Materials, 548. o.

[20] Ellen G. White Manuscript 15., 1888. nov.; 1888 Materials, 166. o. Steve Wohlberg a The 1888 Message for the Year 2000 című könyvében nagyrészt az 1888-as üzenet ezen aspektusára összpontosít, és számos érdekes és hasznos gondolatot hoz felszínre. (17–25, 28–105. o.) Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ez a szempont nem az üzenet teljessége, és önmagában nem is elegendő a Minneapolisban és az azt követő években történt dolgok magyarázatára.

[21] Ellen White, Manuscript 36, n.d. 1890; 1888 Materials 822. o. és Faith and Works, 15-16. o.

[22] Ellen G. White: „Living Channels of Light”, Review and Herald, 1890. máj. 27.; 1888 Materials, 674. o.

[23] Ellen White, Manuscript 53, „Diary Entries”, 1890. dec.; 1888 Materials, 783. o.

[24] Ellen White naplójának e bekezdését az egész bejegyzés fényében kell értelmezni. Azokról írt, akik attól tartottak, hogy „a hit általi megigazulás témáját túlzásba viszik”; akik „csak prédikáltak” és „érvelő beszédeket tartottak”; akik „elválasztották az evangéliumot a törvénytől, valamint azokról, akik „helytelen álláspontot foglaltak el a Galata levél törvényével kapcsolatban.” Ez volt a kontextus, amelyben Ellen White kijelentette: „Sokan elkövetik azt a hibát, hogy a különbségek finom pontjait határozzák meg”. George Knight úgy értelmezte ezt a szövegrész, hogy Ellen White „elutasította azt az álláspontot, hogy a hit általi megigazulás teológiai megértése mindennél fontosabb. […] Az 1888-as üzenet Ellen White szemszögéből nézve nem hitelvi jellegű.” (From 1888 to Apostasy, 69. o.) Naplóbejegyzésében Ellen White mégis mindenütt ennek az ellenkezőjét fejezte ki. A törvény és az evangélium együtt jelentette a választ minden olyan téves eszmével szemben, amely a két nagy igazság szétválasztásából fakadt. Ez az az üzenet, amelyet, ha „helyesen megértjük”, az egész földet beragyogja dicsőségével. (1888 Materials, 166. o.)

[25] Ellen G. White, Manuscript 21, 1891. febr. 27.; 1888 Materials, 890-898. o.

[26] Ellen G. White: „Our Present Danger”, „Evening Talk”, 1891. márc. 24., General Conference Daily Bulletin, 1891. ápr. 13.; 1888 Materials, 904. o. W.A. Spicer, aki hosszú ideje dolgozott misszionáriusként, szerkesztőként és vezetőként, megosztott egy tapasztalatot, amely világosságot hoz Ellen White megjegyzésére az üdvhadsereg követésével kapcsolatban: „A minneapolisi felhívás hangja visszhangzott az egész országban mindenütt, ahova dolgozóink eljutottak. Angliában is hallottam az üzenetet, ahol akkoriban tartózkodtam [1888-ban]. […] Ez egy felhívás volt, hogy hirdessük az egyetlen evangéliumot, ami valaha is létezett. Valahogy azonban úgy tűnik, hogy a testvérek megütköztek abban a formában, amelyen keresztül a meghívás érkezett. Amikor először találkoztam egy idős laikus munkás barátommal, amikor Európából hazatértem, azt mondta: »Ó, itt nem ismered ki magad! Most minden az üdvhadsereg, a dicsőség, a halleluja, majd látni fogod!«. Azonban az Európában eltöltött néhány éves szolgálatom során, amikor megpróbáltam embereket megnyerni Krisztusnak, megtanultam, hogy ne féljünk kifejezni Krisztus megváltása miatti örömünket.” („The General Conference of 1888 - Blessings and Trails”, Review and Herald, 1944. márc. 9.; 6.,7. o.)

[27] Ellen G. White, Faith and Works, 15–16. o. „Campmeeting at Williamsport, Pa.”, Review and Herald, 1889. aug. 13., 514. o.; „Hearing and Doing”, 1885. márc. 7., Sermons and Talks, vol. 1., 18. o.

[28] Ellen G. White, Faith and Works, 15–16. o. „Living Channels of Light” Review and Herald, 1890. máj. 27., 321. o.; 1888 Materials, 673. o.

[29] Ellen G. White, Manuscript 15, 1888. nov.; 1888 Materials, 166. o. hozzáadott kiemelések. Lásd még a 9. fejezet 16. lábjegyzetét.

[30] Dan T. Jones levele O.A. Olsenhez 1890. ápr. 27., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[31] Uo.

[32] Dan T. Jones levele R.C. Porternek, 1890. máj. 5., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[33] Uo.

[34] Dan T. Jones levele E.W. Farnsworthnak, 1890. szept. 19., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[35] Uo.

[36] Ellen G. White, „Living Channels of Light”, Review and Herald, 1890. máj. 27., 321–322. o.; 1888 Materials, 673-674. o.

[37] Ellen G. White levele O.A. Olsenhez, 116. levél, 1890. aug. 27.; 1888 Materials, 703-704. o.

[38] Ellen G. White, A nagy küzdelem, 377-378. o.