A vallásszabadság

„Ne tegyétek meg az első lépéseket azon az úton, amely az inkvizícióhoz vezet!”

Ha Dan Jones bánásmódja keménynek tűnt Waggoner szombatiskolai tanulmányaival kapcsolatban, akkor még keményebben viszonyult A.T. Jones munkájával szemben a vallásszabadság területén. 1887-ben a Generál Konferencia egy bizottságot nevezett ki, hogy közvetlenül támogassa a vallásszabadság nagy jelentőségű munkáját, és A.T. Jonest választották meg a bizottság elnökévé. Tekintettel a vasárnaptörvény elfogadására irányuló törekvésre a vallásszabadság témájának napirendre tűzése sürgőssé vált. E.J. Waggoner kérésére a Generál Konferencia A.T. Jonest nevezte ki küldöttnek, hogy jelenjen meg a szenátus előtt, és szólaljon fel a Blair-törvény ellen.[1] 1889 júliusában a Nemzeti Vallásszabadsági Egyesület (NRLA) lépett a vallásszabadsági bizottság helyébe, C. Eldridge váltotta A.T. Jonest az elnöki poszton, Dan Jones pedig alelnök lett. Az American Sentinel, bár hivatalosan még nem tartozott az NRLA-hoz, az egyház hivatalos vallásszabadsággal foglalkozó kiadványa lett. 1889-re több mint 260 000 példányszámot ért el A.T. Jones és E.J. Waggoner szerkesztősége idején, és fontos szerepet játszott az amerikai polgárok figyelmeztetésében a vasárnaptörvény közelgő válságával kapcsolatban.[2] _[438]

Mivel Jones és Waggoner 1889-ben sok időt töltött az ország keleti részén, C.P. Bollman lett Kaliforniában a Sentinel helyi szerkesztőségvezetője. Nem mindenki értékelte azonban a munkáját, ahogy a Sentinel szerkesztőinek munkáját sem, pedig sok mindent megtettek a vallásszabadságért.

1888. december elején Ellen White kijelentette, hogy a Sentinel „Isten tervében szerepelt, hogy egyike legyen azoknak a figyelmeztető hangoknak, amely által az emberek meghallják és felismerik a veszélyt, amelyben vannak, és elvégezzék az arra az időre szükséges munkát”. Mindemellett Ellen White szomorú volt, mert „sok mindent lehetett volna tenni a Sentinel által, ha nem lettek volna [az egyházon belül] olyan ellentétes befolyások, amelyek akadályozták a kiadvány munkáját [...], és ha nem hatástalanították volna a figyelmeztetéseit”.[3]

Az 1889-es Generál Konferencián az újonnan alakult NRLA elfogadott egy szabályzatot, amely megpróbálta még inkább akadályozni a Sentinel munkáját. Bár a Sentinel hivatalosan nem tartozott az NRLA fennhatósága alá, több vezető, köztük Dan Jones és C. Eldridge arra törekedett, hogy teljes ellenőrzést gyakoroljon a kiadvány tartalma felett.[4]

Annak ellenére, hogy A.T. Jones a lehető legsikeresebb volt a vallásszabadságért folytatott munkában, és kétszer is felszólalt a Blair-törvény ellen az amerikai szenátus oktatási és munkaügyi bizottsága előtt, Dan Jones és sokan mások nem értékelték a szerintük „szélsőséges álláspontját”. Az egész az 1890-es évek elején csúcsosodott ki, nagyjából akkor, amikor a legújabb vasárnaptörvény javaslatot a kongresszus elé terjesztették.

Dan Jones január második felében levelet írt A.W. Alee-nek, amelyben azt tanácsolta, hogy Jones és Waggoner, „a nemzeti reform ellen küzdők bajnokai” ne kapjanak meghívást a Missouriban tartott lelkészértekezletre. „Nem túlságosan sok bizalmam van bizonyos módszereikben, ahogyan előadják a dolgokat. Megpróbálnak mindent irányítani, és nem tűrik el, hogy álláspontjukat bírálat érje, legyen az bármilyen csekély.” Dan Jones azt is állította, hogy „bölcsebb embereink - Smith testvér, Littlejohn testvér, Corliss testvér, Gage testvér és mások - nem értenek egyet velük sok olyan álláspontjukban, amelyet a nemzeti reformmal és néhány teológiai témával kapcsolatban képviselnek.” Ezért úgy vélte, hogy Allee „nem szeretné ezt a lelkületet behozni a Missouri értekezletre” az összes „nagyképű elmélettel együtt, amely sehol sem működött és sehol sem fog működni”.[5] Dan Jones mások felé is hasonló érzéseket fogalmazott meg a lelkészértekezlet során._[439]

C.H. Jonesnak, a Pacific Press igazgatójának azt mondta, hogy „az a tolakodó és kihasználó hajlam, amely annyira nyilvánvaló Dr. Waggonernél és A.T. Jonesnál, teszi kellemetlenné munkájukat néhány testvér számára itt Battle Creekben, és mi könnyen megerősíthetjük, hogy ez így van.”[6]

Az 1890-es évek elején a testvérek úgy döntöttek, hogy a Sentinelt visszaköltöztetik a Pacific Press New York-i kiadói irodájába. Ezáltal a Sentinel közelebb került a vallásszabadsággal kapcsolatos munka központjához, egy olyan helyre, ahol A.T. Jones jobban felügyelhette a kiadvány nyomtatását. C.P. Bollman, a Sentinel helyi szerkesztőségvezetője San Franciscóból New Yorkba tartva néhány napra megállt Battle Creekben. Beszélni akart C. Eldridge-vel, az NRLA elnökével arról, hogy „milyen álláspontot kellene képviselnie a Sentinelnek az NRLA-val kapcsolatban.” Eldridge távollétében Dan Jones alelnök válaszolt Bollman kérdéseire. Nyíltan beszélt vele „a Sentinelről és annak túlzó kijelentéseiről és a felesleges személyeskedésről. Nyíltan közölte, hogy ő sem fektetett bele.” Ezt követően A.T. Jonest, W.C. White-ot és még néhány embert behívtak, hogy „újra megvitassák a témát”. Dan Jones megosztotta véleményét, és elmondta nekik, hogy „amíg nem változik a kiadvány hangvétele, addig ellenezni fogja a kiadványnak az NRLA-val való bármilyen kapcsolatát”. Bár „ígéretek” nem hangzottak el, Dan Jones arra a következtetésre jutott, hogy három hónappal a kiadvány New Yorkba költözése után „jelentős javulás” történt. Azonban nem volt teljesen elégedett, és folytatta „magánlevelezését” megpróbálva elérni a kiadvány további javulását: „Néhány szőrszálhasogató úgynevezett logikus érvelése nevetséges, és nem kellene egy ilyen kiadványban szerepelnie.”[7] _[440]

William C. White nem értett egyet ezzel. Levelet írt A.T. Jonesnak, hogy most kapta meg a Sentinel következő számának „próbanyomatát”, és egyenesen kijelentette, hogy „mindent megteszünk azért, hogy növeljük a Sentinel terjesztését”. Bár ő is úgy érezte, hogy a New Yorkba költözés óta javulás történt az „éles támadások és kemény szavak” terén, nem ugyanabban a fényben látta a kiadványt, mint Dan Jones: „Kérlek, tegyél meg mindent, hogy a jelenlegi munkánkhoz szükséges traktátusokat gyorsabban eljuttasd hozzánk.”[8]

Ellen White akkoriban Battle Creekben tartózkodott, de nem mondott semmit a Sentinelről, azonban az idő, hogy megszólaljon gyorsan közeledett. Csak 1890 végén fejezte ki újra, hogy határozottan támogatja A.T. Jones vallásszabadság terén végzett munkáját a Sentinelben megjelent cikkeiben. Jones és Waggoner is csak gyengeségeknek kitett emberek voltak, ezért Ellen White többször figyelmeztette a testvéreket, hogy ne próbáljanak hibát keresni bennük, hogy ezzel mentegessék az üzenet elutasítását: „Ne kapaszkodjatok meg minden kifogásba, bármennyire jelentéktelen is lenne, hogy felnagyítsátok, amennyire csak lehetséges, hogy a jövőben használhassátok. Senki sem mondta, hogy tökéletességet találunk, amikor nagyítóval megvizsgálunk valakit.”[9] Szigorúan figyelmeztette a hitetlen testvéreket: „Tehát, szeretném, hogy mindannyian vigyázzatok, milyen álláspontra helyezkedtek, nehogy a hitetlenség felhőivel vegyétek körül magatokat a tökéletlenség láttán. Lehet, hogy hallotok egy szót, vagy láttok egy apró dolgot megtörténni, és az alapján ítélitek meg az embereket. Látnotok kell, hogy mit tesz Isten velük. Látnotok kell, hogy Isten munkálkodik-e velük, utána fel kell ismernetek Isten Lelkét, aki megnyilatkozik bennük. Ha ezután úgy döntötök, hogy ellenálltok, akkor úgy fogtok viselkftni, mint a zsidók.”[10]

Az eredmények önmagukért beszélnek

William C. Breckenridge, Kentucky állam képviselője 1890. január 6-án egy törvényjavaslatot terjesztett be „annak megakadályozása céljából, hogy vasárnap senkit ne kényszerítsenek munkára” a Columbia kerületben. A hetftnapi adventisták azzal érveltek, hogy ez a törvény félrevezető, mert senkit sem kényszerítettek vasárnapi munkára. A valódi cél az volt, hogy az embereket vasárnapi megnyugvásra kötelezzék. A törvény csak egy kezdeti lépésnek tűnt a vallási jogalkotás útján az átfogó vasárnaptörvény megfogalmazása felé.[11] _[441]

Az év elején Washingtonban tartott, nagy visszhangot kiváltó vasárnaptörvény konvención az érzelmek magasra csaptak. Wilber F. Crafts tiszteletes, a nemzeti vasárnaptörvény támogatója, nagyon kritikusan beszélt a hetftnapi adventistákról, akik szerinte hevesen harcolnak a törvényjavaslat ellen, még a „liberális rendelkezések ellenére” is. A második felszólaló úgy minősítette az adventistákat, hogy „szűklátókörű fanatikusok jelentéktelen szektája”, akik ateistákkal, szekularistákkal és a szocialistákkal összefogva ellenzik a törvényt. Egy harmadik felszólaló „személyeskedő támadásba kezdett Alonzo Jonesszal szemben [...] a törvény ellen irányuló erőfeszítései miatt”. Ez az érzelmi hangulat a törvényjavaslat első meghallgatása során is folytatódott.[12]

Végül 1890. február 18-án a képviselőház bizottsága meghallgatást tartott Breckenridge törvényjavaslatáról. A.T. Jones két másik hetftnapi adventistával együtt megjelent a bizottság előtt, és a törvényjavaslat ellen szólalt fel. Jones nemcsak nagyon meggyőzően érvelt a törvény alkotmányossága ellen, hanem Crafts tiszteletes egyik saját könyvéből vett érveket használt fel annak bizonyítására, hogy az ilyen törvényhozás szükségtelen. „A meghallgatás után a kongresszusi bizottság tagjai kezet fogtak A.T. Jonesszal” és az adventisták más képviselőivel, valamint „gratuláltak nekik álláspontjuk meggyőző erejéhez, miközben a vasárnapi törvény támogatói »elosonva távoztak«”. Úgy tűnt, a képviselőházi bizottság meg volt győződve arról, hogy az intézkedés vallási jellegű, sérti az első alkotmánykiegészítést, és Breckenridge törvényjavaslatát elutasították.[13]

A meghallgatás után A.T. Jones visszatért Battle Creekbe, ahol 1890. március 20-án reggel beszédet mondott a lelkészek áhítatos összejövetelén. O.A. Olsen arról számolt be, hogy „nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy Isten gondviselése hogyan haladt előttünk”. Az Úr „mindent úgy irányított”, hogy bizonyos emberek a megfelelő időben a megfelelő helyen legyenek, és „a dolgok olyan pontosan és megfelelően illeszkedtek egymáshoz”, hogy nyilvánvaló volt Isten vezetése:

„Jones testvér azt mondta, hogy még soha nem érezte Isten áldását ilyen mértékben, mint amikor beszélt a legutóbbi meghallgatáson a képviselőház bizottsága előtt. Azt mondta, hogy úgy tűnt számára, mintha mondanivalója a falra lenne írva vagy a levegőben lebegne előtte, és nemcsak ők maguk érezték, hogy áldás van rajtuk, hanem mindenki, aki jelen volt, értékelni és felismerni tudta, hogy Isten ereje a legcsodálatosabb módon van jelen. Mindezek a dolgok bátorító jelek.”[14] _[442]

Dan Jones arról számolt be, hogy „nagyon lenyűgöző volt hallani őt [A.T. Jonest] beszélni, és látni azt, hogy Isten Lelke munkálkodott értük.” „Beszéde közben, úgy tűnt neki, hogy a mondatok és a szavak közvetlenül a szeme előtt vannak, olyan tisztán, mintha le lennének írva, és úgy tűnt, hogy aszerint olvassa őket, mintha nagy betűkkel leírva tartanák előtte”. Az Úr valóban a megfelelő embert választotta ki a feladatra, és az Ő Lelkével áldotta meg őt.[15]

Azonban mindezen bizonyítékok ellenére, hogy Isten A.T. Jonest egy fontos munkára használja, Dan Jones nem engedett az Úr meggyőző erejének, és továbbra is ugyanazokat a nézeteket vallotta. Amint befejezte beszámolóját az A.T. Jones washingtoni gondviselésszerű tapasztalatáról, panaszkodni kezdett a dolgok „nagyon rossz állása” miatt, amelyet Jones és Waggoner a Galata levél törvényéről és a szövetségek témájáról szóló előadásai okoztak.[16]

Ellen White-ot joggal nyugtalanította a testvérek Jones és Waggoner iránti ellenséges hozzáállása. Azzal, hogy hátat fordítottak minden bizonyítéknak, amely arra utalt, hogy „Isten együtt munkálkodik velük”, és nem ismerték fel „a bennük megnyilvánuló Szentlelket”, a testvérek „ugyanúgy viselkedtek, mint régen a zsidók”.[17] Ellen White ebben az időben Pátriárkák és próféták című könyvében a következő szavakat írta: „Aligha lehetséges, hogy az emberek súlyosabb sértést kövessenek el Isten ellen, mint amikor megvetik és elutasítják a kiválasztott és szolgálatra elhívott eszközeit, akiket éppen az ő megmentésükre akar használni.”[18]

Ellen White azonban nem csak a vezető testvérek miatt aggódott. Aggódott a „fiatalokért” is, akik „figyelték, hogy milyen lelkülettel kutatják a lelkészek a Szentírást, hogy tanítható lelkületűek-e, és elég alázatosak-e ahhoz, hogy elfogadják a bizonyítékokat, és befogadják a világosságot az Isten által küldött hírnököktől”. Ez a következő figyelmeztetésre késztette őt: „A fiataloknak saját maguk számára kell kutatniuk a Szentírást. [...] A zsidók, mint nemzet azért pusztult el, mert uralkodóik, papjaik és vénjeik eltérítették őket a Biblia igazságaitól. […] Ha hallgattak volna Jézus tanításaira, és a maguk számára kutatták volna a Szentírást, nem pusztultak volna el.”[19] Ellen White a Signs of the Times című újságnak írt cikkében hangsúlyozta ezt a döntő fontosságú kérdést:

„Ha az Úr kinyilatkoztatná a világosságot a saját terve szerint, sokan nem tisztelnék vagy nem értenék meg; nevetségessé tennék Isten üzenetének hordozóját, mint aki a tanításra jobban képzettek fölé helyezi magát. _[443] A pápai hatóságok eleinte kigúnyolták a reformátorokat, és amikor ez nem oltotta el a bibliakutatás lelkesedését, börtönbe zárták őket. [...] Nagyon óvatosnak kell lennünk, nehogy megtegyük az első lépéseket ezen az úton, amely az inkvizícióhoz vezet. Isten igazsága progresszív, mindig halad előre, a hatalomtól a nagyobb hatalomig, a világosságtól a nagyobb világosságig. Sok okunk van hinni, hogy az Úr még nagyobb igazságot fog küldeni nekünk, mert még nagy munkát kell elvégeznünk. [...] Sokat veszítettünk, mert lelkészeink és a népünk azt a következtetést vonta le, hogy minden lényeges igazságot ismerünk, de ez a következtetés téves, és összhangban van Sátán megtévesztéseivel, mert az igazság folyamatosan növekszik.

A legnagyobb óvatossággal kell eljárnunk, nehogy megvessük Isten Lelkét, közömbösen és gúnyosan kezeljük az üzenetet és a hírnököket, akiket Isten küld népéhez, és ezáltal elutasítsuk a világosságot, mert a szívünk nincs összhangban Istennel.”[20]

Az 1890-91-es lelkésziskola

Az 1890-es év nyarának közepe táján már tervek készültek a második lelkészértekezlet megrendezésére Battle Creekben. A képzés október 31-én, pénteken kezdődött, tizenhat hétre tervezték, és 1891. február 27-én, pénteken, éppen néhány nappal a Generál Konferencia ülésszakának kezdete előtt ért véget. O.A. Olsen és William C. White beszéltek A.T. Jonesszal, és megkérték, hogy E.J. Waggonerrel együtt ismét tanítson a képzésen. Amikor C.H. Jones értesült ezekről a tervekről, azt mondta, hogy „kissé meglepődött”, hogy Jonest és Waggonert „kérték fel, hogy a képzésen tanítsanak, miközben teológiájukat ilyen keményen bírálták”. Sőt, mint a Pacific Press kurátora „pontosabbat szeretett volna tudni”, mert a tervek „anyagilag is befolyásolják őket”. Waggoner olyan munkát végzett - mondta C.H. Jones – „amelyet csak kevesen képesek olyan jól elvégezni, mint ő. Nemcsak a Sings felelős szerkesztője, hanem ő a Fiatalok könyvtára szerkesztőbizottságának elnöke is, és ez egy elég fontos kiadvány. Hosszú ittléte alatt tehát megismerte a munkánk minden ágát, és ezt szinte bárhol hasznosítani tudja.” Bármilyen tervek is születtek, „valakinek azonnal beszélnie kellett volna Dr. Waggonerrel. Nem várhatjuk el, hogy szedje össze magát, és egy pillanat alatt elmenjen.”[21] _[444]

Amikor Ellen White meghallotta a hírt, hogy Waggonert „keletre hívják, hogy a lelkészértekezleteken tanítson”, nyugtalan lett: „Szeretném, ha Dr. Waggoner tanítana, […] és szerintem ott lenne a helye, de nézzétek meg az itteni siralmas állapotokat!” Ellen White a kaliforniai helyzetet már „bizony siralmas” helyzetként tudta jellemezni. A csendes-óceáni partvidéken „aligha van olyan ember, aki befolyással bírna”. Amikor „A.T. Jones keletre ment, majd Dr. Waggoner és Charlie Jones is, az már túl nagy veszteség volt egyszerre.”[22] Ellen White azonban hozzátette, hogy ne R.A. Underwoodot küldjék a helyére. Ha „még mindig ellenálló lelkülete van, és továbbra is érzelmi harcban áll A.T. Jonesszal és E.J. Waggonerrel, akkor tartsátok őt keleten, és ne engedjétek, hogy túl nagy területe legyen az irigység, a féltékenység és a lázadás magjainak elvetésére.”[23]

Szeptemberben Dan Jones pozitívabban kezdett beszélni a közelgő lelkészértekezletről: „A lelkésziskolán való jó részvételi kilátások meglehetősen kedvezőnek tűnnek. Miután Prescott professzor lesz a rektor és a vezető tanárok egyike, Smith testvér szintén vezető tanár, valamint Dr. Waggoner, aki buzgalmával és energiájával társul hozzá, úgy hiszem, hogy a lelkésziskola valódi érték lesz mindazok számára, akik majd részt vesznek benne.” Az egyik ok, amiért Dan Jones elfogadta Jonest és Waggonert tanárnak a lelkészértekezleten, az ő „lelki gyengeségének” tudható be. Úgy érezte, hogy a legutóbbi lelkészértekezlet óta, valamint a dolgok alakulása miatt „lelki szempontból teret veszített”. Ugyanakkor „nem volt még kész kimondani”, hogy „tévedett, Dr. Waggoner pedig helyesen cselekedett”. Dan Jones elég őszinte volt ahhoz, hogy felismerje Isten munkálkodó Lelkét: „Tegnapelőtt a Csendes-óceán partvidéke felé tartva A.T. Jones testvér egy rövid látogatásra eljött hozzánk. Tele van buzgalommal és energiával. Aki beszélt vele vagy hallgathatta őt, arról számolt be, hogy komoly, és Isten Lelke van vele.”[24]

Mintegy hatvan lelkipásztor jelenlétében – és várták még mások érkezését is – a lelkészértekezlet megkezdte munkáját. W.W. Prescott, E.J. Waggoner és W.A. Colcord voltak a fő előadók, akiket Uriah Smith és mások egészítettek ki. Az első hét után sokan úgy érezték, hogy az összejövetelek pozitív hangvételűek voltak „mintha ott kezdtük volna, ahol tavaly tavasszal abbahagytuk”. _[445] Nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy ezen összejövetelek eredményeként „nemcsak a bibliai ismeretekben és a tanulmányozásban lesz fejlődés, hanem a lelki tapasztalatban is.”[25] Dan Jones aggodalma miatt, hogy az előző év helyzete megismétlődik, Prescott úgy döntött, „kijelöli” Waggonernek, miről beszéljen ahelyett, hogy hagyta volna, hogy Waggoner maga választhassa ki, mit tanítson. Prescott a Galata levélről szóló nehéz témát tanította.[26] Ellen White-ot viszont az aggasztotta, hogy Uriah Smith tanít a lelkésziskolán:

„Smith-t tanárnak jelölték ki, hogy formálja a diákok szemléletét, pedig közismert tény, hogy ő nem jár a világosságban; nem Isten utasítása szerint munkálkodik. Elveti a hitetlenség magvait, amelyek majd kikelnek, és gyümölcsöt hoznak, amit egyesek learatnak. […]

Úgy vélem, hogy Butler, Farnsworth, Smith testvér és még sok más testvér álláspontja és munkája megingatja Isten népének hitét azzal, amit mondanak, de inkább nem kellene mondaniuk, és azzal, amit nem mondanak el, viszont el kellene mondaniuk. A dolgoknak ez az állapota – a hitetlenség, az előítélet és a farizeizmus - erjeszti a gyülekezetet. […] A Szentlélek gyümölcseinek megnyilvánulása által, amely kísérte az üzeneteket, megvolt minden bizonyíték, amit valaha is fel lehetett mutatni nekik, de ők becsukták a szemüket, hogy ne lássanak, és megkeményítették a szívüket, hogy ne érezzenek. Megszomorították Isten Lelkét, és olyan nehéz felfogásuk lett, hogy ennek nincsenek tudatában. […] Mindenütt rengeteg hanyag munkát végeznek. Az elmúlt évek megtett erőfeszítéseinek célja, hogy megvakítsák Izrael szemeit és ne lássa saját hiányosságait. Isten ezért tartja vissza Lelkét, és a sötétség beborítja őket, mint régen a zsidó népet.”[27]

Ellen White aggodalma igaznak bizonyult. Amikor G.I. Butler megtudta, hogy W.W. Prescott a Galata levélről Waggoner „abszurd álláspontját” tanítja, Butler undorodottan reagált: „Magasságos ég, idáig jutottunk, hogy ilyen dolgokat fognak belesulykolni fiataljainkba?”[28] A lelkészértekezleten résztvevő lelkészek többsége azonban másként gondolkodott, hasznosnak tartották a tanulmányokat, és örömmel vettek részt a gyakorlati szolgálatban. Úgy tűnik, hogy általánosságban így foglalható össze a lelkészértekezlet. Azok, akik részt vettek az összejöveteleken, nagy áldásban részesültek, míg azok, akik távol maradtak, csak kritizáltak._[446]

November végére „közel százan” voltak jelen, „és még sokan ezután érkeztek”. Az összejövetelekről szóló beszámolók továbbra is nagyon pozitívak voltak: „Nagy az érdeklődés. A tanárok és a hallgatók nagyon örülnek Isten Lelke jelenlétének. […] Látni akarjuk, hogy népünk mindenütt nagy kortyokban iszik az üdvösség forrásából.”[29]

Még E.J. Waggoner is pozitívan számolt be Ellen White-nak alig egy hónappal a lelkészértekezlet befejezése előtt: „Örült annak, hogy az összejöveteleken teljesen más légkör uralkodott, mint az előző évi lelkészértekezleten.” Ellen White „hálát adhatott Istennek ezért a bizonyságért”.[30] A lelkészértekezlet befejezése után O.A. Olsen arról számolt be a Generál Konferenciának, hogy „lehetetlen megbecsülni azt a sok jót, amelyet ezek a képzések elértek. Isten áldása nagymértékben volt jelen”.[31] Ismétlem, ha ez lenne minden, amit az összejövetelekkel kapcsolatban lehetne mondani, az jó lenne, de a történelem nem hazudik, ha hagyjuk beszélni.

Bár hálás volt az elnyert áldásokért, Ellen White mégis aggódott a lelkészkar általános állapota miatt. Egyesek, akik részt vettek az összejöveteleken, feltevéseket fogalmaztak meg, és „hitetlenséggel tele kérdéseket” tettek fel. „Számos kijelentés hangzott el érdemi ismeret nélkül, és kevés növekedés történt a szilárd elvekben.”[32] Ráadásul a szolgálatban álló testvérek közül egyesek nem akartak „részt venni az összejöveteleken”, mert tartottak a bemutatott tanításoktól.[33] A lelkészértekezlet záró összejövetelén Ellen White „azokról a dolgokról beszélt, amelyek mély benyomást tettek rá”:

„Utaltam arra a félelemre, amelyet azok fogalmaztak meg - akik nem a lelkésziskola tagjai, és nem is voltak jelen az iskola minden óráján - mely szerint túlhangsúlyozzuk a hit általi megigazulás témáját, és nem foglalkozunk eléggé a törvénnyel. Az összejövetelek szemszögéből ítélve, amelyeken kiváltságom volt részt venni, nem láttam okot az aggodalomra, és úgy érzem, mindenképpen el kell mondanom, hogy ezt a félelmet azok táplálták, akik nem hallották az összes értékes tanítást, és ezért nem volt indokuk ilyen következtetésre jutniuk. […]

Amikor az Igazság Napjától érkező becses fénysugarak ragyogtak az utunkon, akkor egyesek szélesre tárták a szívük ajtaját, és örömmel fogadták a mennyből küldött világosságot. […] Másoknak isteni kenetre volt szükségük _[447] lelki látásuk megjobbításához, hogy meg tudják különböztetni az igazság világosságát a hamis eszmék sötétségétől. Vakságuk miatt egy olyan tapasztalatot veszítettek el, amely értékesebb lett volna számukra az aranynál és az ezüstnél. Attól tartok, hogy egyesek soha nem fogják pótolni, amit elveszítettek.”[34]

Újra támadás alatt

A lelkészértekezlet idején Ellen White-ot más gondok is foglalkoztatták, amelyeket vágyott megoldani. 1890. november eleje óta volt néhány tapasztalata, mely megterhelte őt a kiadói munkával, különösen az American Sentinel kiadvánnyal kapcsolatban. Október 8-án Ellen White, valamint titkárnője és ápolója Sara McEnterfer William C. White kíséretében Battle Creekből a keleti államokba utazott. A tervek szerint Ellen White-nak fontos összejöveteleken kellett részt vennie a New England-i konferencián, az atlanti konferencián, a virginiai konferencián és Pennsylvania államban. Több hetes munka után Ellen White október 31-én, csütörtökön este érkezett meg a New York állambeli Salamancába, ahol a kemény téli körülmények között való utazás következtében súlyos megfázással küszködött. A hét vége felé annyira beteg és teljesen kimerült lett, hogy Sara McEnterfer szorgalmazta, térjen haza Battle Creekbe, hogy a szanatóriumban kezeljék. November 3-án, hétfőn egy hosszú nap után Ellen White fáradtan, gyengén és tanácstalanul tért vissza szobájába. Pihenni akart, imádkozni, és el akarta dönteni, hogy folytassa-e a tervezett összejöveteleken való részvételt, vagy térjen vissza Battle Creekbe.[35]*

Még aznap, Battle Creekben, délután 5 órakor „a tabernákulumban a Nemzeti Vallásszabadság Egyesület második éves ülésére gyűlt össze C. Eldridge elnökletével”. A huszonhat tag meghallgatta W.H. McKee titkár beszámolóját az egyesület elmúlt évi munkájáról. _[448] Részletesen beszámoltak a Breckenridge-törvény ellen végzett munkáról, a Crafts tiszteletes befolyásának megszüntetéséről, továbbá King úr megvédéséről Tennessee államban és a vasárnaptörvény elleni petíció terjesztéséről. A jelentés beszámolt az összes anyagról, amelyet az NRLA abban az évben terjesztett. Több mint négymillió röpiratot és traktátot, tízezer könyvet, harmincezer petíciós ívet és más hasonló anyagot terjesztettek. A jelentés gondos olvasása azt mutatja, hogy bár 1889 decemberében harmincezer példányban terjesztették az American Sentinelt, a következő évben már csak tízezer példányban. Egy olyan helyzettel magyarázták, amikor az NRLA-nak nem volt ideje „megrendelni az American Sentinel egyik számát”, és ennek következtében terjesztés céljából „összeállítottak” egy saját folyóiratot. Azonban más oka is volt, hogy az NRLA nem használta a Sentinelt, mert úgy vélték, túl „szektás” nézetet képvisel.[36]

Az év elején Dan Jones ellenállást szított a Sentinellel szemben amiatt, amit ő „éles, támadó stílusnak” nevezett. Egyre nagyobb volt az aggodalom, hogy a lap túlságosan közvetlen módon ír bizonyos hetftnapi adventista tanításokról. Ez az aggodalom nagyrészt annak volt az eredménye, hogy az 1890-es években az NRLA több vezetőjének lehetősége nyílt a vallásszabadság elveinek bemutatására a világi és nem keresztény közönség előtt is. Bölcs tervnek vélték kihasználni ezeket a kedvező lehetőségeket, és világosan bemutatni a vallásszabadság elveit, különösen úgy, ha nincsenek összekapcsolva a Szentírás olyan tanításaival, mint a szombat szentsége vagy Krisztus második eljövetele.[37]

A nem keresztény csoportok nyomást gyakoroltak az NRLA végrehajtó bizottságára, hogy a szélesebb körű befolyás megszerzése érdekében vonjanak be az egyesület munkájába „megszenteletlen, sőt hitetlen embereket” a vasárnaptörvény elleni küzdelembe.[38] Az NRLA-ban többen úgy vélték, hogy ez az az irány, amelyet a nagyobb munka elvégzéséhez szükségesnek tartanak.[39] Valójában C. Eldridge, az NRLA elnöke a november 3-ai beszédében azt mondta, hogy „bölcs dolog volt az egyesület neve alatt megszervezni a munkát, mert így a tagjai sokkal többet tehetnek a vallásszabadságért, mint bármely szektás névvel”, például hetftnapi adventistaként.[40] _[449]

A.T. Jones viszont teljesen más véleményen volt. Tagja volt az NRLA végrehajtó bizottságának, de nem tudott részt venni az éves gyűlésen, ezért nem tudta kifejezni aggályait.[41] Álláspontja azonban senki előtt nem volt kérdéses. Az 1891-es Generál Konferencián nyíltan kijelentette, hogy hajlandó „magára vállalni a felelősséget” azért, hogy nem fog a Sentinelben kinyomtatni a „vallásszabadság nevében” elhangzott mindenféle beszédeket. Tudta, hogy „a vallásszabadság kérdése sokkal több dolgot foglal magában, mint pusztán a vallásszabadságról beszélni”.

„A harmadik angyal üzenetén kívül napjainkban nincs vallásszabadság ebben a világban. […] Ha meg akarjuk ismerni a vallásszabadság valódi elveit - megfelelő módon megismerni és folyamatosan ragaszkodni azokhoz – akkor a harmadik angyal üzenetéből kell megszereznünk. Istentől nyerhetjük el ezeket, ahogyan adja most a jelen kornak, és oda kell helyeznünk, ahová tartoznak. [...]

Vannak olyan emberek a hetftnapi adventista egyházon kívül, akik olyan mértékben értik a vallásszabadság elveit, amennyire képesek megismerni azokat, de nem értik kellőképpen. A harmadik angyal üzenetének célja, hogy bemutassa az egész világnak a vallásszabadság valódi elveit. […] Az igazság az, hogy ha nem lenne a harmadik angyal üzenete, mi mindnyájan támogatnánk a vallási törvényeket. Mindannyian támogatnánk, mert Isten Lelkének áldása és befolyása nélkül pontosan ebben a munkában vettünk volna részt.”[42]

A.T. Jones álláspontja kritikát váltott ki, amely az egyesület 1890. december 7-én megtartott összejövetelének alkalmával csúcsosodott ki, amikor kilenc új tisztségviselőt választottak a következő évre. A.T. Jones hiányzott az ülésről, és őt nem választották meg a végrehajtó bizottságba, míg C. Eldridget, Dan Jonest, W.A. Colcordot és A.F. Ballengert újraválasztották. A.T. Jonest és E.J. Waggonert újra a szerkesztőbizottságba nevezték ki, de olyan határozatokat fogadtak el, amelyek korlátozták véleménynyilvánítási lehetőségeiket.[43] Az 1889. évi Generál Konferencián az egyesület megszavazta, hogy „legyen egy eszköze, amely által képviseli elveit, népszerűsíti és elősegíti munkáját”.[44] Addig az American Sentinel volt az egyház „eszköze” a vallásszabadság szolgálatában. Most azonban egy olyan határozatot fogadtak el, miszerint „az egyesület irodalomterjesztése a Nemzetközi Iratterjesztő Társulat által történjen, és hogy az NRLA biztosítson elegendő mennyiségű irodalmat.”_[450] Bár az American Sentinel ennek az irodalomnak a része kellett, hogy legyen, az egyesület megszavazta, hogy „a helyi NRLA irodalmát a Battle Creekben rendszeresen megjelenő Home Missionary című folyóirat vallásszabadság rovatában tervezik megjelentetni.”

Az egyesület azt is megszavazta, hogy az American Sentinel minden héten elegendő és jól szerkesztett anyagot kapjon, hogy meg tudja tölteni a lap három hasábját. Ezt az anyagot „a végrehajtó bizottságnak kellett biztosítania” - amelynek A.T. Jones már nem volt tagja - nem pedig a szerkesztőbizottságnak, amelynek mind A.T. Jones, mind E.J. Waggoner a tagja volt. Világos, hogy az egyesület szisztematikusan arra törekedett, hogy a Sentinelt, mint vallásszabadsággal foglalkozó kiadványt ellenőrzése alá vonja és megszüntesse. Egy másik, a következő év terveit tükröző határozatban az egyesület megszavazta, hogy tagjai „működjenek együtt [...] más keresztény egyesületekkel az irodalom terjesztésében, a havi összejövetelek megtartásában és a vallásszabadságért tett minden erőfeszítésükben.”[45] Bár ezek a tervek nem voltak minden szempontból tévesek, mindamellett nagyon veszélyesek voltak.

A salamancai látomás

Térjünk vissza a New York állambeli Salamancába, 1890. november 3-án este - az NRLA második éves ülésszakának napján, amelyet Battle Creekben tartottak - Ellen White fáradtan, gyengén és tanácstalanul térdelt ágya mellé, hogy imádkozzon. Folytassa-e tovább utazását és vegyen részt a tervezett összejöveteleken, vagy térjen vissza Battle Creekbe?

„Mielőtt elmondta volna az első imaszót, érezte, hogy a szobát rózsaillat tölti be. Felnézett, hogy megtudja, honnan jön az illat, és látta, hogy a szobát lágy, ezüstös fény árasztja el. Azonnal megszűnt a fájdalma és kimerültsége. A tanácstalansága és a csüggedése szertefoszlott, és reménység, vigasztalás és békesség töltötte be a szívét. Miután már nem érzékelte a körülötte lévő dolgokat, az Úr látomásban sok mindent megmutatott neki a világ különböző részein folyó munka előrehaladásával kapcsolatban, valamint a munkához hozzájáruló vagy azt akadályozó körülményeket. A sok feltárt dolog közül néhány a Battle Creekben létező állapotokat mutatta meg. Ezek teljes és szembetűnő módon lettek feltárva előtte.”[46] _[451]

November 4-én, kedden reggel, amikor William C. White és A.T. Robinson meglátogatták Ellen White-ot, hogy megtudják, hogyan döntött, felöltözve és jó állapotban találták. Elmesélte nekik az előző esti tapasztalatát, és azt a békét és örömöt, amit egész éjszaka érzett. Nem tudott aludni, de nem a betegség miatt, hanem mert a szíve tele volt örömmel és vidámsággal. Most pedig folytatni fogja munkáját az ország keleti részén. Ellen White kezdte mondani fiának és A.T. Robinsonnak, hogy az Úr mit mutatott meg az elmúlt éjszaka folyamán: „A látomásban úgy tűnt, hogy Battle Creekben vagyok, és a kísérő angyalom megparancsolta: »kövess engem«.” Tétovázott, mert a jelenet eltűnt a fejéből, és nem emlékezett rá. Miután egy kis időt töltöttek együtt, Ellen White még egyszer megpróbálta elmondani a két férfinak, hogy mit mutatott meg neki az Úr a Battle Creek-i munkával kapcsolatban, de ahogyan korábban, most sem tudott visszaemlékezni.[47]

A november 4-ei naplóbejegyzésében Ellen White írt néhány szót: „Vágytam arra, hogy megírhassam azokat a dolgokat, amelyeket tegnap este kinyilatkoztattak nekem. Az Úr volt az [...]”[48] A mondat befejezetlen maradt, talán azért, hogy majd valamikor később befejezi. Néhány héttel azután egy mennyei hírnök ismét meglátogatta, és megmutatta, hogy mi történt Battle Creekben. Most már le tudta írni naplójába azokat a dolgokat, amelyeket képtelen volt személyesen elmondani másoknak:

„Az éjszaka folyamán közösségben voltam Istennel. Kísérőm elvitt a Battle Creek-i bizottságokra, és van egy üzenetem, amelyet el kell mondanom nektek, akár hallani akarjátok, akár nem, akár elfogadjátok, akár elutasítjátok.” „A népnek meg kell tudnia, hogy nem Isten akarata szerint cselekftnek. Krisztust kihagyták a tanácskozásaikból. A vezetők úgy alakítják a szolgálatot, hogy az sok lélek elvesztését fogja eredményezni. [...] Sokan eljönnek ide más országokból, abban a hitben, hogy Battle Creek - az a hely, ahonnan az igazság kiadványai származnak - közel áll Istenhez. Mennyire csalódottnak érzhetik magukat, amikor azt hallják, hogy ezen a helyen semmibe veszik Isten üzenetét, és a felelős pozícióban lévő vezetők közül egyesek az Úr hírnökeit nevetség tárgyává teszik.”[49] _[452]

Kilenc nappal később, még mielőtt az NRLA éves közgyűlési jelentése megjelent volna a Review-ban, Ellen White ismét írt a naplójába, és további részleteket közölt arról, amit a látomásban látott. A világ emberei megpróbálták rávenni az adventistákat, hogy tompítsák az üzenetüket, és távolítsák el annak egyik legjellegzetesebb vonását:

„Azt mondják: »Miért hangsúlyozzátok annyira a szombatot a tanításaitokban? Ezzel úgy tűnik, hogy mindig támadást intéztek ellenünk. Összhangban tudnánk lenni egymással, ha nem beszélnétek olyan sokat erről a témáról; távolítsátok el a szombatot a Sentinelből, és mi a befolyásunkkal támogatni fogjuk a kiadványt.« Dolgozóink közül egyesek hajlottak a stratégia elfogadására.

Az Úr arra utasított, hogy figyelmeztesselek benneteket, megtévesztő eszméket támogattok, egy hamis szerénységet és óvatosságot, egy hajlandóságot, hogy elhallgassátok hitünk jellegzetes vonásait. Egy éjszakai látomásban olyan dolgok tárultak elém, amelyek nagyon nyugtalanítottak. Úgy tűnt, hogy egy tanácskozáson vagyok, ahol ezeket a témákat vitatták meg, és dokumentumokat mutattak be, amelyekben engedményt követeltek. Testvérek, hagyjuk-e, hogy a világ alakítsa azt az üzenetet, amelyet Isten adott nekünk, hogy hirdessük nekik? [...]

Eláruljunk egy szent bizalmat a stratégia kedvéért? Ha a világ tévelyeg és meg van tévesztve, megszegve Isten törvényét, vajon nem a mi kötelességünk rávilágítani a bűnükre és a veszélyre, amelyben vannak? Hirdetnünk kell a harmadik angyal üzenetét!

Mi más célt szolgál a Sentinel, ha nem azt, hogy az őr hangja legyen a Sion falán, és riadót fújjon, amikor veszélyt lát? Nem vagyunk érdekeltek abban, hogy meghátráljunk és bocsánatot kérjünk a világtól azért, mert elmondjuk az igazságot. Meg kell vetnünk az igazság elrejtését. [...] Értsétek meg, hogy a hetftnapi adventisták nem köthetnek kompromisszumot. Véleményünk és hitünk kifejezésében a legkisebb bizonytalanságnak sem szabad megmutatkoznia. A világnak joga van tudni, hogy mit várhat tőlünk, és ha az elkötelezettség hiányának akár csak a látszatát is keltjük, a világ becstelennek fog tartani bennünket. [...]”[50]

Néhány nappal Battle Creekbe való visszatérése előtt Ellen White a következő szavakat írta naplójába: „Az éjszaka folyamán fájdalmasan nyugtalan volt az elmém. Egy összejövetelen voltam Battle Creekben, ahol sok javaslatot hallottam, és láttam egy olyan lelkületet megnyilvánulni, amely nem Istentől származott. Szóváltásba keveredtek. Mennyire fájt a szívem!”[51] December 30-án Ellen White visszatért Battle Creekbe, és bekapcsolódott a lelkészértekezlet utolsó néhány hetének munkájába. Valamikor a visszatérése után befejezte az 1890. november 21-én megkezdett naplóbejegyzését.[52]_[453]

„Éjjeli látomásban részt vettem néhány tanácskozáson, és hallottam, hogy befolyásos férfiak olyan szavakat ismételgettek, hogy ha az American Sentinel cikkeiből elhagyná a »hetftnapi adventisták« kifejezést, és nem írna semmit a szombatról, akkor a világ kiemelkedő emberei elfogadnák és pártfogolnák. Az újság népszerűvé válna, és nagyobb munkát végezne. A kilátás nagyon kedvezőnek tűnt. Ezek a férfiak nem értették, miért nem állhatunk össze a nem hívőkkel az American Sentinel nagyobb népszerűségéért. Láttam, hogyan ragyogott az arcuk, amikor egy stratégián kezdtek dolgozni, hogy a Sentinelt népszerűvé tegyék.

Ennek a stratégiának az elfogadása képezte az egymás utáni rossz lépések közül az elsőt. Az American Sentinel által képviselt elvek magukban foglalják a szombat védelmének összegét és lényegét, és amikor az emberek ezen elvek megváltoztatásáról kezdenek beszélni, akkor olyan munkát végeznek, amely nem tartozik rájuk. Uzzához hasonlóan megpróbálják óvni Isten frigyládáját, amely az Ő különleges felügyelete alatt áll. Kísérőm azt mondta e tanács tagjainak: »Ki az köztetek, aki kezdettől fogva szívén viselte Isten művének terhét a nehéz helyzetekben? Ki viselte a mű terheit évek alatt, a fennállásától fogva? Ki tanúsított önmegtagadást és önfeláldozást? Az Úr helyet biztosított hűséges szolgáinak, akik a figyelmeztetés hangját hallatták. Isten előre vitte munkáját, mielőtt közületek bárki is részt vett volna benne, és Ő helyet tud és akar találni az igazságnak, amelyet ti el akartok nyomni. Az American Sentinel az erre az időre szóló igazságot publikálta. Figyeljetek arra, hogy mit tesztek! »Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői.«”[53]

Ellen White nemcsak egy tanácskozáson vett részt, hanem „több összejövetelen is jelen volt”. Nyilvánvaló, hogy az NRLA éves ülésén több minden történt, mint amennyiről a Review-ban beszámoltak. Ellen White kísérő angyala tette fel a mélyreható kérdéseket az Úr „hűséges szolgáinak” bírálóihoz. E.J. Waggoner és A.T. Jones „viselte a vallásszabadságért végzett munka terhét egész kezdete óta”. Ők „önmegtagadást és önfeláldozást” tanúsítottak, míg Dan Jones és mások kigúnyolták a munkájukat. Ellen White kísérő angyala egy bíráló szót sem mondott Jones és Waggoner ellen, hanem egyszerűen kijelentette, hogy Isten helyet fog találni annak az „igazságnak”, amelyet az American Sentinel közzétett.

Néhány nap múlva Ellen White folytatta írását naplójában arról, ami látomásban fel lett tárva előtte. „Battle Creekben voltam egy tanácskozáson, ahol lelkészek és a Review kiadó vezetői gyűltek össze. _[454] Véleményeket szorgalmaztak és ragaszkodtak az elfogadásukhoz olyan szeretetlen lelkülettel, ami csodálkozással, aggodalommal és nyugtalansággal töltött el. […] Bölcsnek tűnő terveket akartak elfogadni, azonban ezeknek az intézkedéseknek Sátán volt a kezdeményezője.”[54] Nem csoda, hogy súlyos terhet viselt a történtek miatt.

Az 1891-es generál konferencia

A hetftnapi adventisták generál konferenciájának huszonkilencedik ülésszaka 1891. március 5-én kezdődött a Michigan állambeli Battle Creek-i Tabernákulumban. A 102 hivatalos küldött huszonkilenc konferenciát és négy misszióterületet képviselt. A konferencia megnyitóján Ellen White-ot kérték fel, hogy minden hétköznap reggel fél hatkor beszéljen a munkásokhoz. Március hetedikére is beosztották, az első szombati napon a fél háromkor kezdődő istentiszteletre. Amikor négyezer munkás és hittestvér előtt állt, szíve meghatódott a pillanat komolyságától. Úgy tűnt, hogy új jelentőséggel tárulkozik fel előtte mindaz, ami a konferencia előtti hónapokban az elméjében rögződött. Beszéde erős felhívás volt a hetftnapi adventisták számára, hogy határozottan álljanak ki hitük megkülönböztető jegyei mellett. Utána azt mondta:

„Miközben a New York állambeli Salamancában voltam, az Úr fontos dolgokat tárt fel előttem. Egy éjszakai látomásban úgy tűnt, hogy itt voltam Battle Creekben, és a kísérő angyal megparancsolta: »kövess engem«”. Ellen White tétovázott; a jelenet eltűnt, már nem emlékezett rá. A folytatásban beszélt arról, hogyan kell hirdetnünk hitünk megkülönböztető sajátosságait. Utána ezt mondta: „El kell mondanom nektek a Salamancában kapott látomást, mert az Úr fontos dolgokat tárt fel nekem akkor. A látomásban úgy tűnt, hogy Battle Creekben vagyok. A Review and Herald kiadóhoz vittek, és a kísérő angyal megparancsolta: »kövess engem«”. Ismét megtorpant; nem emlékezett a látomásra. Folytatta beszédét, és aznap délután harmadszor is megpróbált emlékezni erre a látomásra, de az Úr nem engedte, hogy elmondja. Végül közölte: „Erről majd később többet tudok mondani.” Befejezte közel egyórás beszédét, és az összejövetel véget ért. Mindenki észrevette, hogy nem emlékezett a látomásra.[55]

Később, ugyanazon a délutánon a lelkészek összejövetelt tartottak a Tabernákulum keleti szárnyában. Ellen White jelen volt, és mélyebb odaszentelődésre buzdított._[455]

A különleges összejövetel végén O.A. Olsen testvér megkérdezte tőle, hogy akar-e részt venni a másnap reggeli lelkészgyűlésen. Ellen White azt válaszolta, hogy ő megtette a maga részét, és ezt a felelősséget átengedi neki. Ennek eredményeként úgy tervezték, hogy Olsen és Prescott fogja vezetni az összejövetelt.[56]

Azon a szombati estén, március hetedikén napnyugta után, amikor Ellen White visszavonult a szobájába, a Review and Herald kiadó kápolnájában egy zárt ajtók mögötti összejövetelt tartottak. Körülbelül 30-40 fő volt jelen. Többségük a Nemzeti Vallásszabadság Egyesületét képviselte, néhányan a Pacific Press kiadót, mások pedig az American Sentinel kiadóját. Az ülést Dan Jones, az NRLA alelnöke nyitotta meg és vezette. Nagyon határozott módon jelentette ki, hogy a továbbiakban az egyesület nem használja az American Sentinelt az egyesület hivatalos kiadványaként, hacsak nem változtat a hozzáállásán az egyházként vallott nézeteink néhány, úgymond vitathatóbb vonásával kapcsolatban. A.T. Jones válaszában kijelentette, hogy amíg neki bármi köze van a kiadvány szerkesztéséhez, addig a javasolt változtatásra nem kerül sor. Az összejövetel igen heves vita formájában zajlott le a témában ellentétes álláspontot képviselők között. Ekkor valaki bezárta az ajtót, és azt javasolta, hogy ne nyissák ki, amíg az ügyet nem tisztázzák.

A megbeszélés során valamikor A.F. Ballenger, az NRLA végrehajtó bizottságának egyik tagja felállt, kezében a Sentinel legutóbbi számával, és magasra emelve megnevezett bizonyos cikkeket, amelyekről úgy gondolta, hogy ki kellett volna hagyni az újságból.[57] A.T. Jones és C.P. Bowman tették közzé ezeket a cikkeket, amelyekben nyíltan írtak a szombat és a második eljövetel vallásszabadsághoz való viszonyáról. Többen az NRLA képviselők közül hajthatatlanul ellenezték, mivel úgy vélték, hogy a cikkek túl „kemények”. Nem akartak semmi olyan szektás dolgot a Sentinelben, amely a Szentírásra hivatkozik, hanem azt akarták, hogy a kiadvány a polgári és vallásszabadság széles körű elveit támogassa, gondosan kerülve minden egyházi kötődést. _[456] Azt állították, hogy a kiadványt az állam és az egyház befolyásos emberei olvassák és helyeslik, a szombatról és a világvégéről szóló határozott kijelentések pedig megsértenék az érzéseiket, ami az American Sentinel és az NRLA érdekeire nézve öngyilkosság lenne.

A találkozó órákig tartott, és nyilvánvaló patthelyzet alakult ki, mivel az NRLA képviselői kijelentették, hogy ha a Pacific Press nem egyezik bele követeléseikbe, és nem hagyják el a kiadványból a kemény cikkeket, valamint a „hetftnapi adventista” és „szombat” kifejezéseket, akkor nem fogják többé az egyesület hivatalos kiadványaként használni. Ez a kiadvány megsemmisülését jelentené. Végül nem sokkal hajnali három óra előtt szavazásra került sor.[58] A többség megszavazta, hogy lemondanak a Sentinelről, és az NRLA hozzon létre új kiadványt. Az ajtót kinyitották, és a férfiak visszatértek a szobájukba aludni, mivel már csak néhány órájuk maradt a hajnali fél hatos összejövetelig.[59]

Elképzelhetjük, mit érezhetett A.T. Jones, amikor azon a hűvös reggelen belépett a szobájába. Úgy tűnt, hogy a vallásszabadság, amelyért oly keményen küzdött, vereségre van ítélve. Azok, akiknek támogatniuk kellett volna őt, megvetéssel és gúnnyal kezelték szorgalmas munkáját. Vajon hogyan imádkozhatott azon a reggelen? Vajon tudott aludni a fél hatos összejövetel előtt? Isten, aki nem szunnyad, és nem alszik, teljesen tisztában volt a történtekkel. Jól ismerte azokat a sorsdöntő időket, melyekben a föld lakói éltek. Tudta, hogy elérkezett a késői eső ideje, és hogy az általa küldött üzenet dicsőségének be kell ragyognia a földet.

Amint az éjszakai összejövetel véget ért, az Úr egy angyalt küldött, hogy felébressze Ellen White-ot. Most érkezett el annak az ideje, hogy elmondja, amit az Úr négy hónappal korábban megmutatott neki Salamancában. Ellen White felkelt az ágyból, odament az íróasztalához, és elővette a naplót, amelybe a feltárt dolgokról szóló beszámolót írta. Amikor a látomás jelenetei tisztán visszatértek elméjébe, még részletesebben leírta azt, amit korábban többszöri próbálkozás után sem tudott elmondani.

Néhány órával később, amikor William C. White és két másik testvér a kora reggeli összejövetelre menet elhaladt Ellen White háza mellett, észrevették, hogy égnek a lámpák. _[457] Mivel tudta, hogy édesanyja nem tervezte, hogy részt vesz a kora reggeli összejövetelen, William C. White bement hozzá, hogy megkérdezze, jól van-e. Édesanyja az írással volt elfoglalva. Elmondta, hogy Isten egy angyala ébresztette fel három óra körül, és arra utasította, hogy menjen el a lelkészgyűlésre, és mondja el nekik azokat a dolgokat, amelyeket Salamancában látott. Így gyorsan felkelt, és körülbelül két órán át írt. [60]

A lelkészgyűlésen éppen a nyitó ima hangzott el, amikor Ellen White belépett, hóna alatt egy köteg kézirattal. Olsen testvér láthatóan meglepődve mondta: „Örülünk, hogy látunk, White testvérnő. Van valami üzenete számunkra ma reggel?” „Valóban, van” válaszolta, miközben előrelépett. Beszédét ott kezdte, ahol előző nap abbahagyta. Elmondta a testvéreknek, hogy az Úr angyala ébresztette fel aznap reggel, és arra utasította, hogy beszélje el azokat a dolgokat, amelyeket négy hónappal korábban tártak fel előtte Salamancában. Elmondta, hogy látta magát, amint egy „üzenetet mond el egy olyan összejövetelen, amely a generál konferenciának tűnt.”[61]

„Isten Lelke arra indított, hogy mindent elmondjak, és a legnyomatékosabb felhívásokat intézzem, mert azt az ihletett igazságot kaptam, hogy nagy veszély leselkedik a mű központjában dolgozókra. […] A szavak ünnepélyesek voltak: »Szóld azokat a szavakat, amelyeket én adok neked, hogy megakadályozd őket olyan dolgok megtételétől, amelyek elszakítják a kiadót Istentől, és feláldozzák azokat a tiszta és szent elveket, amelyeket meg kell őrizni. […]« Az Úr sok mindent feltárt előttem. Azok a szemek, amelyek egykor a meg nem tért Jeruzsálem felett könnyeztek - a megátalkodottságuk, Isten és a Megváltó Jézus Krisztus ismeretének hiánya miatt - most a Battle Creek-i mű nagy központjára szegeződtek. […]

A hitetlenek stílusában a viccelődő lelkület és az éles kritika tetszik az ördögnek, de nem az Úrnak. Isten Lelke nem vezette a gyűléseteket. Téves állítások hangzottak hírnökökről és az általuk hozott üzenetekről. Hogy merészeltétek ezt tenni? [...] Nem kellene bíznunk magunkat senki ítélőképességére, aki ilyet tesz; semmilyen fontosságot nem szabadna tulajdonítani tanácsaiknak vagy döntéseiknek. […] Vádolni azokat a munkásokat és azok munkáját, akiket Isten felhasznál, annyi, mint Jézus Krisztust vádolni a szentjei személyében. […] A Minneapolisban uralkodó előítéletek és vélemények koránt sem tűntek el. Az ott elvetett magok készen állnak arra, hogy kicsírázzanak és teljes termést hozzanak, mert a gyökerek megmaradtak. A hajtásokat levágták, de a gyökerek megmaradtak és meghozzák szentségtelen gyümölcsüket, hogy megmérgezzék az elmét, és megvakítsák azok megértését, akikkel társulni akartok az Isten által küldött hírnökök és az üzenetekkel kapcsolatban.”[62]_[458]  

Azok, akik a Sentinelben végzett munkája miatt bírálták A.T. Jonest, téves ítélőképességgel rendelkeznek. Sokan közülük bűnbánatot tartottak egy évvel korábban, az 1890-es lelkészértekezleten, de bűnbánatuk nem volt őszinte; csak a „hajtásokat” vágták le, és hagyták, hogy a gyökerek újra kihajtsanak. Ellen White folytatta, és konkrétan egy összejövetelről beszélt, amelyen részt vett:

„Jelen voltam az egyik tanácskozásotokon. Valaki nagyon határozottan és magabiztosan állt fel, és egy újságot tartott a kezében. Tisztán el tudtam olvasni a címét - American Sentinel. Kritikák hangzottak el a benne megjelent cikkekről. Kijelentették, hogy egyes cikkeket ki kellene hagyni belőle, másokat meg kellene változtatni. Kemény szavak hangzottak el, és erős keresztényietlen lelkület uralkodott. A kísérőm szavakat adott, hogy elmondjam az ott jelenlevőknek, akik fenntartás nélkül fejezték ki vádjaikat. Összefoglalom a hozzájuk intézett feddést: A tanácskozást a vita szelleme jellemezte. Nem az Úr elnökölt a tanácskozásaikon, elméjük és szívük nem állt Isten Lelkének vezető befolyása alatt. Hagyjátok, hogy a hitünk ellenségei legyenek azok, akik bujtatnak és összeállítanak ilyen terveket. [...] A világosságot, amelyet az Úr adott, tiszteletben kellene tartanotok saját biztonságotok és Isten egyházának biztonsága érdekében. […]

Egyenes ösvényeket kell készítenetek lábaitoknak, hogy ne tévedjetek el. [...] Tudom, hogy munkát kell elvégezni az Ő népéért, mert különben sokan felkészületlenek lesznek arra, hogy befogadják a mennyből küldött angyal világosságát, aki dicsőségével betölti az egész földet. Ne gondoljátok, hogy amikor eljön a késői eső, tisztességre való edények lesztek, hogy befogadjátok az áldás kiáradását - sőt Isten dicsőségét -, ha hiábavalóságra adjátok lelketeket, romlott szavakat beszéltek, és titokban tápláljátok a keserűség gyökereit, amelyeket Minneapolisba hoztatok, és azóta is gondosan ápoljátok és öntözitek.”[63]

A folytatásban Ellen White elmondta a testvéreknek, hogy az Úr megmutatta neki, hogy a Sentinelt sokan olvassák, és kedvezően fogadják. A kiadvány elnyerte azoknak az embereknek a bizalmát, akiknek az igazság teljes világossága megadatott. A publikált cikkek nem csökkentették az előfizetők számát, hanem növelni tudták az újság megrendelését és terjedését. Ellen White ünnepélyesen megkérdezte: „Vajon népünknek ki kell vennie a szombat üzenetét a Sentinelből, és elfogadnia a világi emberek tanácsát, megakadályozva, hogy a Sentinel elvigye ezt a fontos igazságot a világnak?”[64] Hosszú beszéde során Ellen White többször utalt Izraelre és lázadására, amely Isten ítéleteihez vezetett. _[459] Külön utalt Illés tapasztalatára, a megpróbáltatásaira és az általa hirdetett üzenetre. Ezt az összehasonlítást nemcsak saját tapasztalatára vonatkoztatta, hanem Jones és Waggoner tapasztalatára is, akikkel a Sentinelen keresztül végzett vallásszabadsággal kapcsolatos munkájuk miatt nagyon rosszul bántak:

„Amikor a keresztény ember az Úrral jár teljes alázatban, akkor szűklátókörűnek, fanatikusnak és kizárólagosságra törekvőnek nevezik. Ha elszántan kimondja az igazságot írásban és beszédben, és Illés lelkével és erejével halad előre, hogy hirdesse az Úr napját, az emberek irritálónak fogják tartani, és azt mondják, hogy mindent elítél, csak a hitét nem. Amikor a keresztény azzá válik, amivé a kegyelem teheti, a világ nem fogja megérteni. […]

Nézzük meg Illés esetét! […] A király azzal vádolta Illést: »Te vagy az Izrael megháborítója« (1Kir 18:17). Vajon elárulta a szent bizalmat, mert Izrael megrontotta hitét, és elhagyta az Istenhez való hűségét? Könnyű dolgokat prófétált, hogy a király kedvében járjon, megbékítse és elnyerje kegyeit? [...] Nem, nem! Illés olyan ember, aki az igazságot hirdeti, pontosan azt az igazságot, amelyet az alkalom megkövetel. […] Illés így válaszolt: »Nem én háborítottam meg az Izraelt, hanem te és a te atyád háza azzal, hogy elhagytátok az Úrnak parancsolatait, és a Baál után jártatok.« (1Kir 18:18). Pontosan ezen az úton akarnak járni azok az emberek, akik most a mű központjában vannak. […] Van egy figyelmeztetésem az itt összegyűlt csoport számára. Fennáll a veszélye annak, hogy intézményeink olyan terveket, eszközöket és utakat dolgoznak ki, amelyek nem sikert, hanem vereséget jelentenek. […]

Elfordultunk Istentől, és még nem valósult meg a bűnbánat és az első szeretethez való visszatérés buzgó munkája. […] Közülünk sokaknak, egy elkeserítően nagy számú embercsoportnak Baál lesz a célja, a hite és a vallása, mert a saját útjukat választják ahelyett, hogy Isten útját választanák. Az igazi vallást, a Biblia egyetlen vallását - a bűnök bocsánatába, Krisztus igazságába és a Bárány vérébe vetett hitet - nemcsak figyelmen kívül hagyták és ellenezték, kigúnyolták és kritizálták, hanem gyanakvást és féltékenységet keltettek, ami fanatizmushoz és ateizmushoz vezetett.”[65]

A reggeli lelkészösszejövetel, amely általában fél hétkor ért véget, majdnem délig tartott. Miután befejezte felolvasását és beszédét, Ellen White leült, miközben a teremben néma csend volt. Sokan, akik nem voltak ott azon az esti gyűlésen, megdöbbenve ültek. Olsen testvér rendkívül zavarban volt, mert semmit sem tudott az előző esti gyűlésről.[66] Annyira meglepődött, és az Ellen White által bemutatott dolgok annyira _[460] észszerűtlennek tűntek, hogy túlságosan össze volt zavarodva, hogy felfogja, mit jelentenek. Végül a csendet A.F. Ballenger hangja törte meg, aki sírva fakadt. Felemelte az American Sentinel legfrissebb számát, és a címlapon lévő cikkre mutatva így szólt: „Ott voltam a tegnap esti gyűlésen, és én vagyok az az ember, aki a kiadványban megjelent cikkekkel kapcsolatban a megjegyzéseket tette.” „Ez az a szombatról szóló cikk, amelyre White testvérnő utalt, és én vagyok az az ember, aki azt mondta, hogy ilyen kemény cikkek nem jelenhetnek meg a Sentinelben.”[67] Ballenger így folytatta hibájának beismerését: „Sajnálattal mondom, hogy a rossz oldalon álltam, de kihasználom ezt az alkalmat, hogy a helyes oldalra álljak.”[68]

Ellen White, aki először látta a Sentinel legújabb számát - ugyanazt, amit eddig csak álmában látott -, értetlen arckifejezéssel állt. Ballenger testvérhez fordult, és csodálkozva felkiáltott: „Tegnap este! A találkozó tegnap este volt?” Egymás után felálltak azok, akik előző este részt vettek a gyűlésen, és bevallották, hogy részük volt a történtekben. Még azok is, akik védelmezték a Sentinelt, hálájukat fejezték ki. C.H. Jones azt vallotta, hogy Ellen White minden részletében helyesen írta le a gyűlést. Nagyon hálás volt a világosságért, amely érkezett ebben a komoly helyzetben. A reggeli összejövetel során Dan Jones, aki előző este elnökölte a gyűlést, és megpróbálta megsemmisíteni a Sentinelt, felállt és bevallotta: „White testvérnő, azt hittem, hogy igazam van. Most már tudom, hogy tévedtem.” A.T. Jones, aki látta a Sentinelt nyilvánvaló vereséget szenvftni, alázatosan így válaszolt: „Mindenesetre most már igazad van.”[69] A Szentlélek hatalommal nyilvánult meg, és egy teljesen más lelkület költözött az összejövetelre.

A reggeli összejövetelhez vezető események sorrendjének ismeretében Ellen White később kijelentette, hogy „azt a kifogást, hogy »valaki elmondta neked« nem használhatják fel. Az esti és a reggeli összejövetel közötti időszakban senkinek sem volt alkalma meglátogatni engem vagy beszélni velem.”[70] Ez a tapasztalat nemcsak azt eredményezte, hogy Isten műve egy időre megmenekült egy súlyos tévedéstől, hanem sokak számára vitathatatlan bizonyítékot szolgáltatott a prófétaság lelkének megbízhatóságáról és sértetlenségéről is:

„A látomásról szóló beszámoló mély és ünnepélyes benyomást tett a lelkészek nagy csoportjára, akik jelen voltak azon a reggeli találkozón. _[461] Amikor hallották a rossz választásuk miatt megdorgáltaktól azt vallani, hogy amit Ellen White mondott róluk, minden részletében igaz, akkor megértették, hogy az isteni ihletés pecsétje került a látomásra és a bizonyságtételre. Annak az összejövetelnek az ereje és ünnepélyessége olyan benyomást tett a jelenlévőkre, amelyet nem fognak egyhamar elfelejteni.”[71]

Azonban éppen az az esemény, amely sokak számára minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy Ellen White-ot Isten ihlette és vezette, meggyőzte őket arról is, hogy nem menekülhetnek meg az ő mindig jelenlévő és hiteles bizonyságtételei elől. Három héttel később a Külföldi Misszióterületek Bizottsága megszavazta, hogy Ellen White-ot és munkatársait William C. White-tal együtt Ausztráliába küldjék.[72] Évekkel később Ellen White világosan kijelentette, hogy Amerikából való távozásuk nem az Úr akarata volt. Azonban befolyásos erők akarták az ő eltávolítását a mű központjából. Mint mindig, az Úr nem erőltette akaratát, hanem engedte, hogy a nép maga válassza meg az utat, amelyen járni akar:

„Nem az Úr keze volt abban, hogy elhagyjuk Amerikát. Nem nyilatkoztatta ki, hogy az Ő akarata az, hogy elhagyjuk Battle Creeket. Nem az Úr terve volt, hanem hagyta, hogy mindannyian elképzelésetek szerint cselekedjetek. Az Úr azt szerette volna, ha William C. White, az édesanyja és munkatársai Amerikában maradnak. Szükség volt ránk a mű központjában, és ha lelki szemeid felismerték volna a valódi helyzetet, soha nem szavaztad volna meg ezt a döntést. Az Úr azonban olvasott mindenki szívében. Annyira vágytatok arra, hogy elmenjünk onnét, hogy az Úr megengedte ennek megvalósulását. Azok, akik beleuntak a hirdetett bizonyságtételekbe, bizonyságtétel-hirdető nélkül maradtak. A Battle Creekből való eltávolításunkkal az emberek lehetőséget kaptak, hogy saját akaratuk szerint járjanak el, és a saját útjukat járják, amelyet az Úr útjánál magasabb rendűnek tartottak.

Az eredmény előttetek van. Ha a megfelelő helyzetben lettél volna, akkor nem hoztad volna meg ezt a döntést. Az Úr más eszközökkel dolgozott volna Ausztráliáért, és erős befolyása megmaradt volna Battle Creekben, a mű nagy központjában. Vállvetve álltunk volna egymás mellett, egészséges befolyást teremtve, amely minden összejövetelünkön érezhető lett volna. Az Úr nem ezt tervezte, Ő nem adott világosságot arra nézve, hogy elhagyjuk Amerikát. Amikor azonban az Úr úgy mutatta be nekem ezt a helyzetet, ahogyan az valójában volt, senkinek sem mondtam el, mert tudtam, hogy senki sem fogja megérteni a helyzetet és annak minden következményét. Amikor elmentünk, sokan megkönnyebbültek, de az Úr nem volt elégedett, mert Ő állított minket a Battle Creek-i gépezet kormányához. _[462]

Az ilyen nagy felelősségek vonatkozásában Isten folyamatos tanácsára van szükség, hogy megfelelő módon végezzük a munkát. Ezt a tanácsot azonban nem tartották szükségesnek. Az, hogy a Battle Creek-i emberek úgy érezték, hogy elküldhetnek bennünket, nem Isten akarata, hanem emberi tervek eredménye volt.”[73]

Egy hónappal a Generál Konferencia után a Review újra kinyomtatta Ellen White egyik igehirdetését, amelyet 1887 szeptemberében a munkásgyűlésen mondott el. Nagy horderejű szavai ma is áthatóak: „A késői eső el fog érkezni Isten népére. Egy hatalmas angyal fog leszállni a mennyből, és dicsősége beragyogja az egész földet. Készen állunk-e arra, hogy részt vegyünk a harmadik angyal dicsőséges munkájában? Készen állnak edényeink a mennyei harmat befogadására? Van-e bűn és tisztátalanság a szívünkben? Ha igen, akkor tisztítsuk meg lelkünk templomát, és készüljünk fel a késői eső kiáradására. Az Úr színétől érkező felüdülés soha nem árad ki tisztátalan szívekre. Isten segítsen meghalnunk az énnek, hogy Krisztus, a dicsőségnek ama reménysége kiformálódhasson bennünk!”[74] Tanulmányunkat A késői eső visszatérése 2. kötetében folytatjuk.

Lábjegyzet

[1] E.J. Waggoner, „Eleventh Day's Proceedings”, Review and Herald, 1888. nov. 13., 712. o.; Manuscripts and Memories, 408. o.

[2] Lásd: Eric Syme, A History of SDA Church-State Relations, 20-35., o.; „Public Affairs and Religious Liberty, Dept. of”, SDA Encyclopedia, vol. 10, 1158–1164. o.

[3] Ellen G. White: „The American Sentinel and its Mission”, Review and Herald, 1888. dec. 18., 791. o.

[4] „National Religious Liberty Association”, General Conference Daily Bulletin, 1889. nov. 5., 148. o.

[5] Dan T. Jones levele A.W. Allee-nek, 1890. jan. 23., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[6] Dan T. Jones levele C.H. Jonesnak, 1890. [febr.], H.N.A. Generál Konferencia levéltára. Azért ismételtem meg a 13. fejezetben található információt, hogy szélesebb kontextusba helyezzem azt az ellenállást, amellyel Jones és Waggoner szembesült a vallásszabadsággal kapcsolatos munkájukat illetően.

[7] Dan T. Jones levele J.H. Morrisonhoz, 1890. márc. 17., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[8] William C. White levele A.T. Joneshoz, 1890. febr. 14.

[9] Ellen G. White: „Morning Talk”, 1890. febr. 6., Review and Herald, 1890. márc. 25.; 1888 Materials, 548. o.

[10] Ellen White, Manuscript 2., „Sermon”, 1890. márc. 9.; 1888 Materials, 608-609. o.

[11] Eric Syme, A History of SDA Church-State Relations, 35. o.

[12] Uo., 35-36. o.

[13] Eric Syme, A History of SDA Church-State Relations, 34–36. o. William A. Blakely, American State Papers Bearing on Sunday Legislation (1911), 367-370. o.; J.O. Corliss, „The Hearing on the Sunday Rest Bill”, Review and Herald, 1890. febr. 25., 124-125. o., és „The Second Annual Session of the National Religious Liberty Association”, Review and Herald, 1890. dec. 16., 779. o.; A.T. Jones, „Arguments on the Breckinridge Sunday Bill”, Sentinel Library, No. 28, 1890. ápr. 28.

[14] O.A. Olsen levele G.C. Tenneynek, 1890. márc. 20., másolat George R. Knight személyes gyűjteményéből. A.T. Jones beszéde a házbizottság előtt megtalálható a The Sentinel Library, 1890. ápr., 25–51. oldalán. Ezt a folyóiratot havonta kétszer, majd negyedévente a Pacific Press jelentette meg 1889 és 1894 között, és egy vallásszabadságról szóló cikksorozatot tartalmazott. Az 1891. májusi szám (126. o.) felsorolta az összes akkoriban létező vasárnapi törvényt Amerika 45 államában és területén. Ez értékes forrás lenne ma is, amelyet újra kellene nyomtatni.

[15] Sanford Edwards a következőket írta Jonesról: „A.T. Jones egy magas, esetlen férfi, akinek telepes vonásai voltak; autodidakta, tenor hanggal, csodálatos beszédtehetséggel, kiváló történelmi és bibliai ismeretekkel. Mint nyilvános szónok, abban az időben nem volt vele egyenrangú az egyházban. Egész fejezeteket tudott idézni a Római és a Galata levélből, a Zsidókhoz írt levélből és a Jelenések könyvéből úgy, hogy az ember új látásmódot kapott a Biblia szépségéről. Egyik prédikációja végén a „Nagy kegyelmed és jóságod” című szeretett énekünket idézte. Ez volt a legszebb prédikáció, amit valaha hallottam. A hallgatóság (1500 ember) olyan mélyen meghatódott, hogy két órán keresztül álltak, bűnvallomásokat tettek és újbóli odaszentelődésüket fejezték ki. Ez nem tömeghatás volt, hanem egyéni vallomások. Isten erőteljesen szólt azokban a napokban Jones által”. (Sanford P.S. Edwards levele Emmett K. Vande Vere-nek, 1956. ápr. 27., idézve: Windows [Nashville, Tenn.: Southern Pub. Assn., 1975], 209-210. o.)

[16] Dan T. Jones levele R.A. Underwoodnak, 1890. márc. 21., a H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[17] Ellen G. White, Manuscript 2, „Sermon”, 1890. márc. 9.; 1888 Materials, 609. o.

[18] Ellen G. White, Pátriárkák és próféták, 402. o.

[19] Ellen G. White, Az evangélium szolgái, 1893-as kiadás, 128–129. o, 1890-ig rendelkezésre álló bizonyságtételekből.

[20] Ellen G. White, „Candid Investigation Necessary to an Understanding of the Truth”, Signs of the Times, 1890. máj. 26., 305-306. o.

[21] C.H. Jones levele O.A. Olsenhez, 1890. aug. 13., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[22] Ellen G. White levele O.A. Olsenhez, 46. levél, 1890. máj. 8.; 1888 Materials, 645-648. o.

[23] Ellen White levele William C. White-nak, 103. levél, 1890. aug. 19.; 1888 Materials, 688. o.

[24] Dan T. Jones levele E.W. Farnsworthnak, 1890. szept. 19., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[25] O.A. Olsen „The Opening of the Minister's School” Review and Herald, 1890. nov. 4; 688. o. Lásd még: „The Week of Prayer”, 1890. dec. 2., 745-746. o.

[26] Gilbert M. Valentine, „W.W. Prescott - SDA Educator”, 127. o. Valójában Prescott csak az első három fejezetet mutatta be, a többit átengedte Waggonernek. Dan T. Jones levele R.C. Porternek, 1890. okt. 23., H.N.A. Generál Konferencia levéltára.

[27] Ellen G. White levele O.A. Olsenhez, 20. levél, 1890. okt. 7.; 1888 Materials, 714-716. o. A kiemelések tőlem.

[28] G.I. Butler levele Dan Jonesnak, 1891. febr. 16.; Gilbert M. Valentine, „W.W. Prescott - SDA Educator”, 127. o.

[29] O.A. Olsen, „The Week of Prayer”, Review and Herald, 1890. dec. 2., 746. o.

[30] Ellen White, Manuscript 40, „Diary Entries”, 1891. jan. 13.; 1888 Materials, 876. o.

[31] O.A. Olsen „Ministers School” General Conference Daily Bulletin 1891. márc. 6; 4. o.

[32] Ellen White, Manuscript 40, „Diary Entries”, 1891. jan. 14; 1888 Materials, 879. o.

[33] Ellen G. White, Manuscript 40, „Salamanca Vision”, 1890, 1891. márc.; 1888 Materials, 929. o.

[34] Ellen G. White, Manuscript 21., 1891. febr. 27.; 1888 Materials, 890., 895. o.

[35] Ellen White utazásairól és a salamancai tapasztalatairól részletes beszámoló a következő írásokban olvasható: Robert W. Olson, „Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary”, Ellen G. White Estate, Shelf Document, 1983; A.L. White in, T.H. Jemison, A Prophet Among You (Mountain View, CA: Pacific Press, 1955), 471-480. o.; A.L. White, The Lonely Years, 463-483. o.; C.C. Crisler, Life Sketches of Ellen White, 309-318. o. A Life Sketches 1915-ös kiadásának előszavában, amely Ellen White halála után készült, a következő állítás olvasható: „A 42. fejezet 255. oldalától kezdve az élettörténetét folytatja C.C. Crisler, aki William C. White és D.E. Robinson segítségével fejezte be a könyvet.” (6. o.)

[36] „The Second Annual Session of the National Religious Liberty Association”, Review and Herald, 1890. dec. 16., 779–780. o.

[37] C.C. Crisler, Life Sketches of Ellen White, 312. o.

[38] „General Conference Proceedings”, General Conference Daily Bulletin, 1891. márc. 22., 192. o.

[39] Dan Jones tagadta, hogy ez így lett volna. Állítása azonban ellentmond minden más bizonyítéknak, beleértve Ellen White bizonyságtételét is. (Uo.)

[40] „The Second Annual Session of the National Religious Liberty Association”, Review and Herald, 1890. dec. 16., 780. o.

[41] „Editorial Note”, Review and Herald, 1890. dec. 23., 800. o. Abban az időben Jones Kaliforniában volt, és decemberben utazott át Battle Creeken, mielőtt a keleti part felé vette volna az irányt.

[42] A.T. Jones, „Religious Liberty”, General Conference Daily Bulletin, 1891. márc. 15., 105. o.

[43] Egy adott bizottság tagjának lenni néha csak szimbolikus volt. Az 1889-es és az 1891-es Generál Konferencia ülésén E.J. Waggonert és A.T. Jonest megszavazták a Generál Konferencia irodalmi bizottságának tagjává tizenegy másik taggal együtt. (1889 General Conference Daily Bulletin, 124. o.; 1891 General Conference Daily Bulletin, 219. o.) 1891 szeptemberében E.J. Waggoner levelet írt O.A. Olsennek, amelyben nem adott hangot személyes panaszának, hanem csak aggodalmát fejezte ki a mű jóléte miatt. Olvasott egy beszámolót, amely szerint a könyvbizottság a tudta nélkül megszavazta, hogy a Review and Herald adja ki G.I. Butler színes bőrűeknek szóló könyvét. Waggoner azonban azt írta: „A bizottság tagjaként szeretném látni a kéziratot.” Úgy érezte, „elég sok ok van arra, hogy azt a könyvet is ugyanúgy át kell vizsgálni, mint bármely más könyvet. Ha úgy adják ki, hogy a könyvbizottságnak csak három tagja vizsgálta meg, akkor biztos vagyok benne, hogy elégedetlenségek lesznek. […] Bizonyára minden tagnak joga van megvizsgálni a bizottságnak megfelelő módon küldött kézitatokat.” (E.J. Waggoner levele O.A. Olsenhez, 1891. szept. 15.) Tekintettel arra, hogy a tizenhárom tag közül csak három szavazott a könyvre, egyértelmű, hogy Jones és Waggoner nem volt közöttük. Butler könyvét úgy hagyták jóvá, hogy Jones és Waggoner nem vizsgálhatták meg, viszont Jones és Waggoner néhány kéziratát minden vizsgálat nélkül szavazta le a bizottság. (Lásd: O.A. Tait William levele C. White-nak, 1895. okt. 7.; Manuscripts and Memories, 294. o.)

[44] „National Religious Liberty Association”, General Conference Daily Bulletin, 1889. nov. 5., 148. o.

[45] „The Second Annual Session of the National Religious Liberty Association”, Review and Herald, 1890. dec. 16., 781. o. Érdekes megjegyezni, hogy William C. White-ot megválasztották az egyesület tervekkel és fejlesztésekkel foglalkozó bizottságába, és az ő neve szerepel a Review-ban, mint aki támogatta mindazokat a határozatokat, amelyeket megszavaztak november 3-a és 7-e között. Azonban ő nem volt jelen ezeken a találkozókon Battle Creekben, hanem édesanyjával volt Salamancában.

[46] C.C. Crisler: Life Sketches of Ellen White, 310. o., Hozzáadott kiemelések.

[47] A.L. White, T.H. Jemison, A Prophet Among You, 474. o.

[48] Ellen G. White, Manuscript 44, „Diary”, 1890. nov. 4., „Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary” 20. o.

[49] Ellen G. White, Manuscript 6, 1890. nov. 25., „Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary”, 31–32. o.

[50] Ellen G. White, Manuscript 16, 1890. dec. 4., „Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary”, 37. o.

[51] Ellen G. White, Manuscript 53, 1890. dec. 25., „Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary”, 52. o.

[52] Nyilvánvalónak tűnik, hogy Ellen White a 29. és a 44./1890 kéziratban található megjegyzéseit a Battle Creekbe való visszatérése után írta. Lásd Robert W. Olson „Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary”, 58. o. Olson azt sugallja, hogy Ellen White kommentárja „úgy tűnik, két látomás leírását tartalmazza”.

[53] Ellen G. White, Manuscript 29, 1890., „Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary”, 59-60., o.

[54] Ellen G. White, Manuscript 44, „Diary”, 1890. nov. 4., „Manuscript Releases No. 1033., The Salamanca Vision and the 1890 Diary”, 61. o.

[55] A.L. White in T.H. Jemison, A Prophet Among You, 476. o.

[56] Hacsak nincs másképp meghatározva, e fejezet további részletei a következőkből származnak: Robert W. Olson, „Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary”; C.C. Crisler Life Sketches of Ellen White, 309-318. o.; A.L. White in T.H. Jemison, A Prophet Among You, 471–480. o.; A.L. White, The Lonely Years, 463–483. o.

[57] A Sentinel 1891. március 5-ei vezércikkét A.T. Jones írta, „Mit tanít a Biblia a szombatról?” címmel. Ez a cikk hasonló volt sok más cikkhez, amelyet A. T. Jones írt, és amelyet Dan Jones oly hevesen bírált. A cikk maga Craft úr - a vasárnaptörvény leghíresebb támogatója - írásaiból idézett, aki szerint a szombat egyházi, nem pedig polgári természetű. Ezért A.T. Jones arra a következtetésre jutott, hogy „egyetlen polgári kormányzatnak sincs joga ahhoz, hogy valamilyen módon foglalkozzon” a szombattal. Az Amerikai Nyugalomnap Szövetség pedig „tudja, hogy az előterjesztés a »polgári« szombat mellett egy megtévesztés”. (1. o.)

[58] O.A. Olsen, „The Salamanca Vision”, 1914. aug. 19.; „Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary” 77. o. C. Eldridge kijelentette: „Hajnali három óráig maradtunk abban a szobában, a szavazás megtörtént, és csak utána nyitották ki az ajtót.” Lásd a 60. lábjegyzetet.

[59] Hivatkozásért lásd az 56. lábjegyzetet.

[60] C.C. Crisler, Life Sketches of Ellen G. White 315. o., William C. White úgy találta Ellen White-ot, hogy „nagyon elmerülve írt. Majd elmondta fiának, hogy Isten egy angyala ébresztette fel három óra körül.” Lásd az 58. lábjegyzetet. Pontos volt Isten?

[61] Uo., 315-316., o.

[62] Ellen G. White, 40. Manuscript, 1890., 1888 Materials, 917., 941–942. o. Robert Olson, az Ellen G. White Estates egykori igazgatója szerint a 40. kéziratnak legalább egy része, amelyet Ellen White naplójában találtak, 1891. március 8-án, vasárnap kora reggel íródott. Kétségtelen, hogy a vasárnap reggeli gyűlésen ebből a naplóból olvasott fel. („Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary”, 63. o.)

[63] Uo., 942-943., 946. o.

[64] Ellen G. White, Manuscript 59., 1905. máj. 20., „Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary” 69. o.

[65] Ellen G. White, Manuscript 40, 1890., 1888 Materials, 928., 944–945., 948. o.

[66] Ez egyike azon sok alkalomnak, amely azt bizonyítja, hogy O.A. Olsen nem volt tudatában a Jones és Waggoner elleni mélységes ellenszenvnek és gyűlöletnek. Ez az esemény késztette Ellen White-ot arra, hogy végül kijelentse: „Olsen testvér úgy viselkedett, mint Áron.” (1888 Materials, 1608. o.)

[67] O.A. Johnson levele William C. White-nak, „The Testimony of Six Witnesses”, 1922. máj. 19., és E.K. Steele, A.L. White-nak, „The Salamanca Vision”, 1946. aug. 11., „Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary” 85., 83. o.

[68] C.C. Crisler, Life Sketches of Ellen G. White 317. o.

[69] A.T. Robinson: „Personal Experiences in Connection with the work of Sister White”, 1906 előtt írt anyag, „Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary”, 75. o. A.T. Robinson szemtanúi beszámolója nagymértékben eltér A.T. Jones személyiségének sok modern leírásától. Meg kell jegyezni, hogy Ellen White és mennyei hírnöke soha egy dorgáló szót sem szólt A.T. Jonesról és a Sentinelről az 1890-1891-es konfrontáció során, és nem is álltak Dan Jones és társai mellett. George Knight azonban nemcsak, hogy Dan Jones pártjára áll ebben a vitában, hanem két teljes fejezetet szentel annak, hogy A.T. Jonest „agresszívnek”, „durvának”, „radikálisnak” és „szélsőségesnek” írja le a vallásszabadsággal kapcsolatos „nézeteivel” kapcsolatban. Knight kijelenti, hogy Jones „folyamatosan egy szélsőséges dogmatikus [elméleti, gyakorlatiatlan, fanatikus és megvalósíthatatlan] pólust képviselt. Az elméje nem rendelkezett túl sok rugalmas értelmezési képességgel”. „Áthatotta a minneapolisi lelkület”, és ezt a problémát „lehetetlennek találta leküzdeni.” (From 1888 to Apostasy, 75-88., 117-131. o.) Nem nehéz megérteni, hogy Knight hogyan tudott ilyen messzire menni Jones lejáratásában, ha figyelembe vesszük, amit nyíltan kijelentett, miután megírta Jones életrajzát: „Azt hiszem, nem sikerült hatásosan kommunikálnom. Mindent megtettem, hogy bebizonyítsam, Jones elejétől a végéig tévúton járt. Az 1880-as évek második felében és az 1890-es évek első felében ezt a tényt bebizonyította a keménysége és a képtelensége, hogy keresztény udvariasságot mutasson. […] Szélsőséges nyelvhasználata, ami úgy tűnik, hogy egyeseket a szent test mozgalomba vezetett, a vallásszabadság szinte minden területén megnyilvánuló szélsőségességei [...] és így tovább. Azt próbáltam érzékeltetni, hogy Ellen White támogatásának ellenére Jonest »hőskorában« is végig súlyos jellemvonások hátráltatták.” („A Spark in the Dark: A Reply to a Sermonette Masquerading as a Critique, George Knight answers Dennis Hokama”, Adventist Currents, 1988. ápr., 43. o.) Azonban nemcsak Ellen White jóváhagyása utal arra, hogy Jonesnak üzenete volt, hanem a mennyei kísérő is kijelentette: „Az American Sentinelben az erre az időre szóló igazságot tették közzé.” (Ellen G. White, Manuscript 29, 1890. „Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary” 60. o.)

[70] Ellen G. White, Manuscript 59, 1905. máj. 20., „Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary”, 70. o.

[71] O.A. Johnson levele William C. White-nak: „The Testimony of Six Witnesses”, 1922. máj. 19., „Manuscript Releases No. 1033, The Salamanca Vision and the 1890 Diary” 86. o.

[72] „Proceedings of the Board of Foreign Missions”, General Conference Daily Bulletin, 1891. ápr. 13., 256. o. A Generál Konferencia ülésére március 5-e és 25-e között került sor. Az ülés befejezése után tíz napon át több összejövetelt is tartottak. (Uo., 252. o.) A reggeli összejövetel, amelyen Ellen White megosztotta salamancai látomását, 1891. március 8-án, vasárnap volt.

[73] Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 127. levél, 1896. dec. 1., 1888 Materials 1622-1624. o.

[74] Ellen G. White: „What Shall We do that We Might Work the Works of God”, Review and Herald, 1890. ápr. 21., 241. o.