A kereszt ragyogása

Az ötödik fejezet utolsó részében és a hatodik fejezetben az egész levél gyakorlati jellegét fedezzük fel. A kapkodó olvasók hajlamosak azt hinni, hogy az 5. és a 6. fejezet között van egy elválasztás, és az utolsó rész a lelki élet gyakorlati aspektusaival foglalkozik, míg az első rész a tanelméletnek van szentelve. Ez nagy hiba. A Biblia egyetlen része sem elmélet; az egész gyakorlati. A Bibliának nincs olyan része, amely ne lenne lelki és ugyanakkor gyakorlatias. Sőt, az egész Biblia doktrína. A doktrína tanítást jelent. Jézus hegyi beszéde doktrínának van nevezve, mert „megnyitotta a száját és tanította őket”. Egyesek egyfajta megvetést fejeznek ki a doktrína iránt, megvetően beszélnek róla, mintha az áthatolhatatlan teológia lenne, és nem a mindennapi gyakorlati élet területéhez tartozna. Ezek az emberek öntudatlanul gyalázzák Krisztus prédikációját, ami nem más, mint doktrína. Vagyis Ő mindig is tanította az embereket. Minden igaz doktrína különösen gyakorlatias. Nem adatott az embereknek más céllal, minthogy gyakorlatiasok legyenek.

A diszkurzus nem doktrína

A szavak helytelen használata által az emberek egy bizonyos fajta prédikálást gyakorolnak. Azt, amit doktrínának neveznek, és amiről állítják, hogy nem gyakorlatias, az nem doktrína, hanem diszkurzus. Ennek nincs gyakorlati oldala, és nincs is helye az evangélium keretében. Az evangélium prédikátora sohasem „prédikációt szolgáltat”. Ha mégis igen, az azért van, mert úgy döntött, hogy egy ideig mást tesz, mint az evangélium prédikálása. Krisztus soha nem „prédikációt szolgáltatott”. Ehelyett doktrínát adott a népnek, vagyis tanította őket. Istentől küldött tanító volt. Tehát az evangélium teljes mértékben doktrína, amely Krisztus életéről tanít.

Ennek a levélnek a célja világosan látható ebben az utolsó részben. A cél nem a vita táplálása, hanem annak elhallgattatása, elvezetve az olvasókat, hogy adják át magukat a Léleknek, melynek gyümölcse a szeretet, öröm, békesség, béketűrés, kedvesség, jóság. Célja, hogy visszaszerezze azokat, akik vétkeznek Isten ellen azáltal, hogy „a saját gyenge útjukon próbálják szolgálni” Őt, és elvezesse őket arra, hogy a Lélek megújulása által szolgáljanak. A levél előző részében szereplő összes úgynevezett érv egyszerű bizonyítéka annak, hogy a test cselekedeteiből, amely bűn, csak Krisztus keresztjének körülmetélése által lehet megszabadulni – Istent szolgálva lélekben, nem bízva a testben.

Egy radikális változás

Amikor az emberek úgy döntenek, hogy igazakká válnak, akkor büszkeség, önző ambíció, hiábavaló dicsőség, kérkedés, kritika, tévedéskeresés és rágalom - ami nyílt veszekedésekhez vezet - lesz az eredmény. Ez történt a galatabeliekkel, és ez mindig is így lesz. Nem is lehet másként. Mindenkinek megvan a maga véleménye a törvényről. Elhatározva, hogy törvény által igazul meg, ő az elméje szintjére redukálja azt, hogy ezáltal bíró lehessen. Nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy megvizsgálja testvéreit és önmagát is, hogy lássa, megfelelnek-e az ő színvonalának. Ha kritikus szeme felfedez valakit, aki nem az ő szabályai szerint viselkedik, azonnal igyekszik, hogy rendre utasítsa az elkövetőt. Ha az elkövető nem tanúsít alázatos magatartást - nem Istennel, hanem bíráival szemben - akkor el kell távolítani a gyülekezetből, hogy az igazságunk ruhái ne szennyeződjenek be, amikor kapcsolatba kerülünk vele. Az önigazult emberek annyira testvérük örizőjének tartják magukat, hogy távol tartják őt társaságuktól, hogy ne kerüljenek szégyenbe. Nyilvánvaló kontraszt van e lelkület között - amelyik túlságosan gyakori a gyülekezetben - és a kérlelés között, amellyel ez a fejezet kezdődik. Ahelyett, hogy hibákat vadásznánk, hogy elítéljük őket, inkább bűnösöket kellene vadásznunk, hogy megmentsük őket.

„A bűn az ajtó előtt leselkedik”

Isten így szólt Káinhoz: „Ha nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik és reád van vágyódása, de te uralkodjál rajta” (1Móz 4:7). A bűn egy mérgező fenevad, amely titokban lesben áll, minden lehetőséget megragadva, hogy ráugorjon a gondatlan emberre és elnyomja őt. Ránk van vágyódása, de az erő nekünk adatott, amellyel uralkodhatunk rajta. „Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben [...]” (Róma 6:12). Azonban megtörténhet (nem feltétlenül), hogy még a legbuzgóbbakat is legyőzi a bűn. „Ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. És Ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért, de nem csak a mieinkért, hanem az egész világért is.” (1Ján 2:1-2) Tehát, még ha valakit el is fog valamilyen bűn, segíteni kell, nem terhelve még inkább őt.

Az evangélium helyreállítást jelent

„Mert az embernek Fia azért jött, hogy megtartsa, ami elveszett. Mit gondoltok? Ha valamely embernek száz juha van, és egy azok közül eltévelyedik, vajon a kilencvenkilencet nem hagyja-e ott, és a hegyekre menve nem keresi azt, amelyik eltévelyedett. Ekképpen a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül.” (Mt 18:11,12,14) Krisztus most a mennyekben van, „amíg el nem jön a dolgok helyreállításának ideje”.

Megmenteni egyet

Az Úr az elveszett bárányt kereső pásztor példájával mutatta be munkáját. Az evangélium munkája egyéni munka. Még ha ezrek fogadják is el egy nap az evangéliumot egy prédikáció által, a siker az egyén szívére gyakorolt ​​hatásnak köszönhető. Amikor a prédikátor Krisztus munkáját végzi, több ezer emberhez beszél, de mindenkihez személyesen szól. Ha tehát valaki bűnbe esik, erősítsd meg őt alázatos lélekkel munkálkodva érte. Egyetlen ember ideje sem olyan értékes, hogy azt higgye, elvesztegeti azt, ha egy ember megmentésére fordítja. A legfontosabb és legnagyszerűbb igazságok némelyike, amelyeket Krisztus mondott, egyetlen személyhez szólt. Jó pásztor az, aki a nyáj minden bárányát gondozza és ápolja.

A megbékélés szolgálata

„[...] Minthogy Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek igéjét.” (2Kor 5:19) „Testében viselte a mi bűneinket […]” (1Pét 2:24, KJV). Nem rótta fel a bűneinket, hanem mindet Magára vette. „A szelíd felelet elfordítja a haragot.” Krisztus hozzánk gyengéd szavakkal jön, nem keményen rendreutasítva, azért, hogy megnyerjen bennünket. Magához hív minket, hogy nyugalmat találjunk, Nála pihenjünk meg, és hogy a rabság gyötrő igáját és a nehéz terhet kicserélje az Ő igájával és könnyű terhével.

Krisztus helyett elküldve

A keresztények egyek Krisztusban. Csak egy mag létezik – ők mind a Krisztusban vannak elfogadva, az ember Képviselőjében. Ezért „amint Ő van, úgy vagyunk mi is e világban” (1Ján 4:17). Krisztus ezen a földön annak a példaképe volt, aminek kellene lennie az embernek, és amilyenek lesznek az igazi követői, amikor teljesen átadják magukat Neki. Azt mondta tanítványainak: „Amint az én Atyám küldött engem, én is azonképp küldelek el titeket”, és ehhez felruházta őket Saját erejével a Lélek által. „Mert nem azért küldte az Isten az Ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ Általa.” (Ján 3:17) Ezért nem ítélni vagyunk elküldve, hanem menteni. Innen a parancs: „Ha előfogja is az embert valami bűn [...] igazítsátok útba”. Ez nem csak azokra vonatkozik, akikkel a gyülekezetben kapcsolatba kerülünk. „Krisztusért járván követségben: Krisztusért kérjük az embereket, béküljenek meg az Istennel.” (2Kor 5:20) Az egész világegyetemben nem lehet ennél nagyobb feladat; nem található magasabb pozíció a mennyen és a földön, mint Krisztus követének lenni, amely egyben a legalacsonyabb és legmegvetettebb lélek pozíciója is, aki megbékélt Istennel.

„Ti lelkiek”

Csak az ilyen emberek hivatottak útbaigazítani azokat, akik tévednek. Senki más nem teheti meg. Csak a Szentléleknek kell szólnia azokon keresztül, akik intenek és feddnek. Az elvégzendő munka maga Krisztus munkája, és csak a Lélek ereje által lehet az ember az Ő tanúja. De nem lenne nagy merészség, ha valaki elmenne útbaigazítani testvérét? Ez nem egyenlő azzal, hogy azt állítja magáról, hogy őmaga lelki?

Valóban, nem jelentéktelen dolog Krisztus helyébe lenni a bukott ember előtt. Isten terve az, hogy mindenki figyeljen önmagára: „ügyelvén arra, hogy meg ne kísértessél te magad is.” Az itt lefektetett elv arra szolgál, hogy megújulást hozzon az egyházba. Amint az ember hibázik, kötelességünk nem az, hogy azonnal elmondjuk másnak, sem az, hogy közvetlenül a vétkezőhöz forduljunk, hanem fel kell tenni magunknak a kérdést: „Én hogyan állok ezzel? Nem vagyok vétkes valamiben, ami ugyanolyan rossz, vagy talán ugyanabban? Vajon az én vétkem nem járult hozzá a bukásához? Vezérel engem a Lélek, hogy segíteni tudjak neki, és ne toljam tovább azon az úton, amelyen elindult?” Egy ilyen hozzáállás eredménye egy igazi reformáció lenne az egyházban, és megtörténhet, hogy amíg a többiek elérik azt az állapotot, hogy a vétkeshez mehetnek, addigra már ő is visszaszereztetik az ördög csapdájából.

Megkötve a mennyben

A Megváltó útmutatást adva arról, hogyan kell bánni azzal, aki tévedésbe esett (Mt 18:5-18), így szólt: „Bizony, bizony mondom néktek, amit megköttök e földön a mennyben is kötve lesz és amit megoldotok a földön a mennyben is oldva lesz.” Ez azt jelenti, hogy Isten megköt minden olyan döntést, amelyet az Ő egyházának nevezett embercsoport meghozhat? Természetesen nem. A földön semmi sem változtatja meg Isten akaratát. A közel 1800 éves egyháztörténet hibákról és tévedésekről, önfelmagasztalásáról és az ember énjének Isten fölé helyezéséről tudósít.

Akkor mit akart mondani Krisztus? Pontosan azt akarta mondani, amit mondott. Tanításai bizonyítják, hogy Ő azt értette ez alatt, hogy az egyházának lelkinek kell lennie, alázatos magatartást kell tanúsítania és mindazoknak, akik megszólalnak, „Isten igéit kell beszélniük”. Aki elmegy a vétkezőhöz, annak szívében és szájában csak Krisztus szavainak kell lenni.

Amikor ez megtörténik - mivel Isten szava örökre el van határozva a mennyben - az eredmény az lesz, hogy ami meg van kötve a földön, annak feltétlenül a mennyben is kötve kell lennie. De ez csak akkor fog megtörténni, ha a Szentírást szigorúan betűszerint és lélekben követjük.

„Krisztus törvénye”

Ezt azzal töltjük be, hogy egymás terheit viseljük, mert Krisztus életének törvénye a terhek viselése. „Mindnyájan, mint juhok, eltévelyedtünk, kiki az ő útjára tértünk, de az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette.” (Ézsa 53:6) „Betegségeinket Ő viselte, és fájdalmainkat Ő hordozta.” Aki be akarja tölteni az Ő törvényét, annak ugyanezt kell tennie az elveszettekért és az elesettekért.

„Annakokáért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hű főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Mert amennyiben szenvedett, Ő Maga is megkísértetvén segíthet azokon, akik megkísértetnek.” (Zsid 2:17-18). Ő tudja, mit jelent fájdalomig kísértve lenni, és tudja, hogyan kell győzni. Bár nem ismert bűnt, bűnné tétetett értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne (2Kor 5:21). Elvette minden bűnünket, és megvallotta azokat Isten előtt, mintha az övéi lennének. Ugyanígy jön el hozzánk. Ahelyett, hogy kárhoztatna bennünket a bűneinkért, megnyitja előttünk a szívét, és elmondja, hogyan szenvedett ugyanolyan nehézségekben, fájdalmakban, szomorúságokban és szégyenekben. Ily módon Magához vonz minket, és elnyeri a bizalmunkat. Tudva, hogy Ő átment ugyanazon a tapasztalaton, hogy leereszkedett a legalacsonyabb mélységekig, készek vagyunk meghallgatni Őt, amikor a kiútról beszél. Tudjuk, hogy a Saját tapasztalatából beszél.

Ezért a bűnösök megmentésének munkájában a legnagyobb rész annak a megmutatásából áll, hogy egyek vagyunk velük. Vagyis saját hibáink megvallásával megmentünk másokat. Aki bűntelennek érzi magát, az nem alkalmas arra, hogy segítsen a bűnösön. Aki odamegy ahhoz, aki törvényt sértett, és azt kérdezi: „Hogy tehettél ilyet? Én soha életemben nem csináltam ilyet! Nem tudom megérteni, hogy valaki, akinek egy szikra önbecsülése is van, hogy tehet ilyesmit!” – az ilyen ember, jobb lenne, ha otthon maradna. Isten egy farizeust választott apostolnak, és csak egyet, de addig nem küldetett el, amíg nem ismerte el, hogy ő a legnagyobb bűnös (1Tim 1:15). Igaz, hogy megalázó megvallani a bűnt, de az üdvösség útja a kereszt útja. Krisztus csak a kereszt által válhatott a bűnösök Megváltójává. Ezért, ha részesülni akarunk az Ő örömében, fel kell vennünk a keresztet Vele együtt, megvetve a szégyent. Ne felejtsétek el ezt: Csak a bűneink megvallásával menthetünk meg másokat a bűneiktől. Csak így tudjuk megmutatni nekik az üdvösség útját, mert aki megvallja bűneit, megtisztul tőlük, és így másokat is a forráshoz vezethet.

Az ember semmi

„Mert, ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, holott semmi, önmagát csapja be.” Figyeljétek meg a szavakat: „holott semmi”. Nem arról szól, hogy addig nem kellene gondolnunk magunkról azt, hogy valamik vagyunk, amíg nem vagyunk azok. Nem, ez annak a kijelentése, hogy semmik vagyunk. Nemcsak az egyén, de minden nemzet is semmi az Úr előtt. Ha valaha is azt hisszük, hogy mi valamik vagyunk, akkor becsapjuk magunkat. Azonban gyakran becsapjuk magunkat, és ezzel ártunk az Úr munkájának. Emlékezzetek Krisztus törvényére. Bár Ő volt a minden, megüresítette Magát, hogy Isten munkája megvalósulhasson. „A szolga nem nagyobb az uránál.” Egyedül Isten nagy. „Minden ember még a legjobb állapotában is hiábavalóság.” Csak Istennek van igaza, és minden ember hazug. Amikor elfogadjuk ezt a tényt, és ennek tudatában élünk, olyan helyzetbe kerülünk, ahol Isten Lelke betölthet bennünket, és akkor Isten munkálkodhat általunk. A törvénytelenség embere az, aki felmagasztalja magát (2Thessz 2:3-4). Isten gyermeke az, aki alázatos.

Mindenki a maga terhét hordozza

„Mindenki a maga terhét hordozza.” Ez a második vers ellentmondása? Egyáltalán nem. Amikor a Szentírás azt mondja nekünk, hogy egymás terhét hordozzuk, nem azt mondja, hogy másra tegyük a terhünket. Mindenkinek az Úrra kell vetnie a terhét (Zsolt 55:23). Ő viseli az egész világ terheit, nem egy tömbben, hanem külön-külön mindegyiket. Nem úgy vetjük Rá terheinket, hogy kezünkbe vagy elménkbe gyűjtjük össze, eltolva magunktól valakihez, aki távol van. Ez soha nem történhet meg. Sokan próbáltak megszabadulni a bűn, a fájdalom, az aggodalom és a bajok terhétől, de kudarcot vallottak. Úgy érezték, minden eddiginél súlyosabban gurulnának vissza a fejükre, mígnem elöntötte őket a kétségbeesés. Hol a hiba? Egyszerűen fogalmazva: azt hitték, hogy Krisztus távol van tőlük, és úgy gondolták, nekik maguknak kell hidat építeniük a szakadékon. Lehetetlen. A tehetetlen ember, nem tudja karnyújtásnyira sem elvetni magától a terhét, és amíg az Urat csak egyetlen karnyújtásnyira is távol tartja önmagától, a kimerítő teher nem ad időt a pihenésre. Csak amikor elfogadjuk Őt, és megvalljuk Őt egyetlen támaszunknak, életünknek, Akinek ereje lehetővé teszi minden mozdulatunkat, és így valljuk be, hogy semmik vagyunk és eltűnünk a látótérből, többé nem ámítva saját magunkat, csak akkor mondhatjuk, hogy terhünket Krisztusra helyeztük. Ő tud vele kezdeni valamit, és az Ő igáját hordozva megtanuljuk Tőle, hogyan viseljük mások terheit. Akkor mi van a saját terhünk hordozásával? Ó, aki azt viseli nem más, mint „a bennünk munkálkodó isteni erő” (Ef 3:20, KJV). „Krisztussal együtt megfeszíttettem: Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Én vagyok és mégsem én, hanem Krisztus. Van elég ember a világon, aki még nem tanulta meg ezt a leckét Krisztustól, így Isten minden gyermeke mindig talál munkát mások terhének hordozásában. A sajátját az Úrra bízza, hogy megtalálja azt az embert, akinek nincs kihez fordulnia, csak a saját szívéhez. Hát nem csodálatos, hogy a Mindenható mindig hordozza terheinket?

Ezt a leckét Krisztus életéből tanuljuk. Ő széjjeljárt jót tévén, mert Isten Vele volt. Megvigasztalta a sírókat, segített a megtört szívűeken, és meggyógyította mindazokat, akiket az ördög meggyötört. Azok közül, akik hozzámentek elmondva szenvedésüket vagy betegségük fájdalmát, senkit sem küldött el megkönnyebbülés nélkül, „hogy beteljesedjék, amit Ézsaiás próféta mondott, így szólván: Ő vette el a mi erőtlenségünket és Ő hordozta a mi betegségeinket.” (Mt 8:17). És éjszakánként, amikor a sokaságot aludni küldte, a hegyet vagy az erdőt kereste, hogy az Atyával való közösség által, aki által élt, új életet és erőt találjon saját lelkének. „Minden ember a maga cselekedeteit próbálja meg.” „Próbáljátok meg magatokat, hogy hitben vagytok-e! Vizsgáljátok meg magatokat! Vagy nem ismeritek fel magatokban, hogy Krisztus Jézus bennetek van? Ha nem, akkor nem álltátok ki a próbát.” (2Kor 13:5, KJV) „Mert noha megfeszíttetett erőtelenségből, él Istennek hatalmából. És noha mi erőtelenek vagyunk Őbenne, de Vele együtt élünk majd Isten erejéből tinálatok.” (2Kor 13:4) Tehát ha a hitünk bizonyítja, hogy Krisztus bennünk van - és ennek a ténynek a valósága a hit -, akkor örömünk önmagunkban van, és nem egy másik ember miatt. Boldogok vagyunk Istenben a mi Urunk Jézus Krisztus által, és örömünk nem függ senki mástól a világon. Még ha mindenki elesik is és elcsügged, kitarthatunk, mert Isten erős alapja – Krisztus – megingathatatlanul áll.

Ezért a magukat kereszténynek nevezők közül senki ne támaszkodjon más emberre, hanem a gyengék közül a leggyengébb is teherhordózó legyen Krisztusban – munkás legyen Istennel együtt –, aki csendben hordozza, csendben viseli, nem panaszkodva, a saját és a szomszédai terheit is. Felfedezheti és hordozhatja testvérének egyes terheit, aki nem panaszkodik miattuk, és a másik is ezt fogja tenni. Így a gyengék öröme ez lesz: „Az Úr Isten az én erősségem és dicséretem oka, és ő megmentett.” (Ézsa 12:2, KJV)

Részesítse minden javából

„Akit pedig az igére tanítanak, részesítse tanítóját minden javából.” (Gal 6:6, KJV) Kétségtelenül itt elsősorban az anyagi támogatásról van szó. „Méltó a munkás a maga jutalmára.” Ha valaki teljesen az evangélium munkájának szenteli magát, akkor nyilvánvaló, hogy az élete szükségleteinek azoktól kell származnia, akiket tanít. Ez azonban semmiképpen sem meríti ki e parancsolat jelentését. Aki tanítást kap az Igéből, annak adnia kell tanítójának „minden javából, amivel rendelkezik”. A fejezet témája a kölcsönös segítségnyújtás. „Egymás terhét hordozzátok”. Még a tanítónak is, akit azok segítenek, akiket tanít, a pénzét mások megsegítésére kell fordítania. Krisztus és az apostolok, akiknek semmi sajátjuk nem volt – mert Ő volt a legszegényebb a szegények között, és a tanítványok mindent elhagytak, hogy Őt kövessék – mégis adtak a szegényeknek szűkös dolgaikból. (Lásd Ján 13:29).

Amikor a tanítványok azt mondták Jézusnak, hogy bocsássa el az éhező sokaságot, hogy vásároljanak saját maguknak ételt, Ő azt mondta: „Nem szükséges elmenniük, ti adjatok nekik enni.” (Mt 14:16). Nem gúnyolta ki őket. Pontosan azt mondta, amit mondani akart. Tudta, hogy nincs mit adniuk az embereknek, de nekik olyan sok mindenük volt, mint Neki. A tanítványok nem értették meg Jézus szavainak erejét, ezért Őmaga fogott néhány kenyeret, és kiosztotta a tanítványoknak, és így valóban táplálták az éhező embereket. De a szavainak üzenete az volt, hogy pontosan az kell tenniük, amit Ő tett. Hányszor, de hányszor a Krisztus szavába vetett hitünk hiánya megakadályozott bennünket abban, hogy jót cselekedjünk, és megosszuk másokkal, amink van (Zsid 13:16), pedig ezek kedves áldozatok Istennek.

Ahogyan a tanítók nemcsak az igét osztják meg, hanem ezzel anyagi forrásukat is elérhetővé teszik mások számára, úgy a tanításában részesülők se korlátozzák segítségüket az anyagi támogatásra. Tévedés azt feltételezni, hogy az evangélium munkásainak soha nincs szükségük lelki felfrissülésre, vagy azt nem kaphatják meg a nyáj leggyengébbjétől. Senki sem tudja elképzelni, mennyire bátorítja a tanítókat az Úrba vetett hitről és örömről szóló bizonyságtétel, amely azoktól származik, akik tőle hallották az Igét. Ez nem csak azt jelenti, hogy a tanító belátja, hogy erőfeszítései nem voltak hiábavalók. Lehet, hogy a tanítvány bizonyságtételének semmi köze ahhoz, amit a tanító tett. De egy alázatos lélek örömteli bizonyságtétele arról, hogy Isten mit tett érte, gyakran a felfrissülés által, amelyet az ige tanítójának hoz, lelkek százai megerősödésének eszköze lesz.

Vetve és aratva

„Mert amit vet az ember, azt aratja is.” Ez egy ténymegállapítás, amelyet nem lehet világosabbá tenni, bármennyi más szót is használnánk. Az aratás, amely a világ vége, nyilvánvalóvá teszi, hogy búza volt-e, vagy konkoly, amit elvetettek. „Mert aki vet az ő testének, a testből arat rothadást, aki pedig vet a Léleknek, a Lélekből arat örök életet.” (Gal 6:8 KJV), „Vessetek magatoknak igazságra, és kegyelem szerint fogtok aratni! Szántsatok magatoknak új szántást; mert ideje keresnetek az Urat, mígnem eljő, hogy igazság esőjét adjon nektek. (Hós 10:12) „Aki bízik saját szívében, bolond az.” (Péld 28:26, KJV), és ugyanolyan bolond, aki más emberben bízik, mint ahogy látni fogjuk a következő versből: „Istentelenséget szántottatok, álnokságot arattatok. Eszitek a hazugság gyümölcsét, mert bíztál a harci szekereidbe és vitézeidnek sokaságában!” (Hós 10:13, KJV) „Átkozott az a férfi, aki emberben bízik és testbe helyezi az ő erejét”, legyen az önmaga, vagy valaki más. (Jer 17:5) „Áldott az a ember, aki az Úrban bízik és akinek bizodalma az Úr.” (Jer 17:7)

Minden, ami maradandó, a Lélektől származik. A test romlott, és a maga során is ront. Aki csak a saját örömeit keresi – teljesítve a test és az elme kívánságait –, romlást és halált arat. „A Lélek életet az igazságosság által”, és aki csak a Lélek elméjét keresi, az örök dicsőségét fogja aratni, mert „Annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az Ő tibennetek lakozó Lelke által.” (Róm 8:11)  „Mert, ha test szerint éltek, meghaltok, de ha a test cselekedeteit a Lélek által megöldöklitek, éltek.” (Róm 8:13) Csodálatos! Ha élünk, meghalunk; ha meghalunk, élünk! Ez Jézus bizonyságtétele: „Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt, aki pedig elveszti az ő életét énérettem, megtalálj azt.” (Mt 16:25)

Ez nem jelenti azt, hogy elveszítjük a jelenlegi életünk minden örömét. Nem jelent folyamatos nélkülözést és önbüntetést, megfosztva magunkat valamitől, amit nagyon szeretnénk, hogy később valami mást kapjunk cserébe. Nem jelenti azt, hogy ez az életünk lassú halál lesz, hosszú és kimerítő agónia. Messze van ettől. Ez egy torz és hamis kép a keresztény életről – az életről, amely csak a halálban található meg. Nem; aki Krisztushoz megy és a Lélekből iszik, abban „örök életre buzgó víznek kútfeje lesz” (Ján 4:14). Az örökkévalóság öröme most az övé. Öröme nap mint nap. Isten házának gazdag javaival elégíttetik meg, és Isten örömének folyamából iszik. Mindene megvan, amit akar, mert szíve és teste csakis Istenért kiált, akiben van az egész teljesség. Addig azt gondolta, hogy az életet szemlélte, de most már tudja, hogy akkor csak a sírba, a romlottság gödrébe nézett. Most kezd csak igazán élni, és az új élet öröme „kibeszélhetetlen és dicsőült”.

Egy képzett tábornok igyekszik mindig elfoglalni a legfontosabb pozíciókat, így bárhol gazdag ígéret található a hívek számára, a Sátán megpróbálja azt eltorzítva bemutatni, hogy a csüggedés forrásává tegye azt. Ennek eredményeként sokakat elhitetett azzal, hogy ezek a szavak: „Aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet” azt jelentik, hogy egész életükön át, szenvedniük kell korábbi bűneik következményeitől még akkor is, amikor már újjászülettek a Lélek által. Egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy a régi bűnök sebhelyei az örökkévalóságban is kihatással lesznek rájuk nézve, és azt mondják: „Nem remélhetem, hogy azzá válhatok, amivé lettem volna, ha soha nem vétkezek.”

Micsoda rágalmazás ez Isten Krisztus Jézusban való irgalmára és megváltására nézve! Ez nem az a szabadság, amelyet Krisztus ad nekünk. A hozzánk intézett kérés így hangzik: „[...] amiképpen oda szántátok a ti tagjaitokat a tisztátalanságnak és a hamisságnak szolgáiul a hamisságra: azonképpen szánjátok oda most a ti tagjaitokat szolgáiul az igazságnak a megszenteltetésre.” (Róm 6:19)  De ha az, aki aláveti magát az igazságnak, és mégis mindig gátolva lenne a korábbi rossz szokásai miatt, ez azt jelentené, hogy az igazság ereje kisebb a bűn erejénél. De ez nem így van. A kegyelem bővölködik a bűn felett, és ugyanolyan hatalmas, mint a menny.

Vegyük például egy olyan ember esetét, akit súlyos bűncselekmények miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. Több éves fogvatartás után kegyelmet kap és szabadon engedik. Később találkozunk vele, és látunk egy ötven kilós ágyúgolyót, amely egy hatalmas lánccal van a lábára kötve, hogy csak nagy nehezen tudjon mozogni. „Mit jelent ez? – kérdeznénk meglepetten – Nem szabadultál  ki?” „Ó, de igen - válaszolna – szabad vagyok, de ezt az ágyúgolyót és ezt a láncot magam után kell cipelnem múltbeli bűneim jeleként.” Az ilyen „szabadság” nem lehet kívánatos.

Minden egyes ima, amelyet a Szentlélek ihletett, nem más, mint Isten egyik ígérete. A legcsodálatosabb egyike ez: „Ifjúságomnak vétkeiről és bűneimről ne emlékezzél meg, kegyelmed szerint emlékezzél meg rólam, a te jóvoltodért Uram!” (Zsolt 25:7). Amikor Isten megbocsátja és elfelejti bűneinket, akkora hatalmat ad, hogy megszabaduljunk tőlük, és olyanok legyünk, mintha soha nem vétkeztünk volna. Az igen nagy és becses ígéretek által, mi „isteni természet részesei lehetünk, kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon” (2Pét 1:4). Az ember elesett, amikor evett a jó és a rossz tudásának fájáról. Az evangélium olyan megváltást tár fel ebből az elesésből, mely szerint a bűnről való minden sötét emlékünk kitörlődik. A megváltottak csak a jót fogják megismerni, mint Krisztus, aki nem ismert bűnt. Akik testben vetnek, romlást aratnak, amint azt már mindannyian bebizonyítottuk önmagunkban. „De ti nem test szerint vagytok, hanem Lélek szerint, ha ugyan Isten Lelke lakik bennetek.” A Léleknek van hatalma, hogy megszabadítson minket a test bűneitől és annak minden következményétől. Krisztus szerette az egyházat, „és Önmagát adta azért, hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek fürdőjével az Ige által, hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle, hanem hogy legyen szent és feddhetetlen.” Az Ő sebei által gyógyultunk meg. A bűn emléke – nem az egyéni bűnöké – csak Krisztus kezének, lábának és bordáinak sebhelyei maradnak meg örökké, amelyek tökéletes megváltásunk pecsétjét jelentik.

Ne aggódjatok

Milyen természetesen következik a tanács: „A jótéteményben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk.” Könnyű belefáradni a jó cselekvésébe, ha nem nézünk Jézusra. Szeretünk rövid szüneteket tartani, mert a jót folytatni túl fárasztónak tűnik. De ez csak akkor történik meg, amikor nem ismertük teljesen az Úr örömét, amely az az erő, amely megóv az eleséstől. „De, akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.” (Ézsa 40:31)

Ahogy a kontextusból látjuk, itt nemcsak a testünkben elszenvedett kísértéssel szembeni egyszerű ellenállásról van szó, hanem a mások megsegítéséről is szól. Egy leckét kell megtanulnunk Krisztustól, aki „nem gyengül, sem nem reped, míg eljön ítéletet tartani a föld felett.” (Ézsa 42:4, KJV) Bár az Általa meggyógyított tíz közül kilencen sohasem mutatták megbecsülésük legkisebb jelét sem, ez nem számított Neki. Azért jött, hogy jót tegyen, nem azért, hogy értékeljék. Ezért „reggel vesd el a te magodat, és este se pihentesd kezedet, mert nem tudod, melyik jobb, ez-é vagy amaz, vagy ha mind a kettő jó lesz egyszersmind.” (Préd 11:6). Nem tudhatjuk, mennyire gazdag lesz a termés, és azt sem tudjuk, hogy melyik mag fog kinőni. Egyesek az út szélére eshetnek, és a madarak megeszik, mielőtt gyökeret eresztenének, mások sziklás talajra eshetnek, ahol elszáradnak, mások pedig tövisek közé eshetnek, ahol megfulladnak. De egy biztos, az, hogy aratni fogunk. Nem tudjuk, hogy a reggeli vagy az esti vetés hoz-e gyümölcsöt, vagy mindkettő egyformán termékeny lesz-e, de az nem lehetséges, hogy mindkettő rossz lesz. Vagy az egyik, vagy a másik fejlődhet ki, vagy mindkettő jó lehet. Nem elég biztató ez ahhoz, hogy ne fáradjunk bele a jó cselekvésébe? A föld szegénynek tűnhet, és az időjárás alkalmatlan. A betakarítás nagyon kilátástalannak tűnhet, és kísértve lehetünk azt hinni, hogy minden munkánk hiábavaló volt. De nem így van, mert „a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk.” „Azért szeretett atyámfiai, erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15:58)

Ne tegyetek különbséget

„Annakokáért amíg alkalmunk van cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen azokkal, akik a hitből valók.” Ebből a versből megértjük, hogy az apostol időleges segítségnyújtásról beszél, mert nincs szükség külön parancsra ahhoz, hogy az igét hirdessük azoknak, akik nem hitből valók. Elsősorban ők azok, akiknek prédikálni kell. De van egy természetes hajlam – mondom természetes, nem lelki –, hogy a jót azokra korlátozzuk, akikről azt gondoljuk, hogy megérdemlik. Gyakran hallunk „az arra érdemes szegényekről.” De egyikünk sem érdemli meg Isten legcsekélyebb áldását sem; és ennek ellenére megszakítás nélkül nekünk adja őket. „Mert, ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha csak azoknak adtok kölcsön, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is adnak kölcsönt a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Hanem szeressétek ellenségeiteket, és jót tegyetek, és adjatok kölcsön, semmit érte nem várván, és a ti jutalmatok sok lesz és ama magasságos Istennek fiai lesztek, mert Ő jóltévő a háládatlanokkal és gonoszokkal.”

Keressétek az alkalmat

Figyeljétek meg különösen a tizedik vers elejét: „Annakokáért amíg időnk van, cselekedjünk jót mindenkivel”. A másokért való jócselekedet lehetőségét kiváltságnak kell tekinteni és nem kellemetlen feladatnak, amit el kell végezni. Az emberek általában nem tekintik lehetőségnek a kellemetlen dolgokat. Senki sem mondja, hogy milyen remek esélye volt megsérülnie, vagy pénzt veszítenie. Éppen ellenkezőleg, az emberek nagyszerű pénzhez jutási lehetőségekről beszélnek vagy olyan esetekről, amikor veszélyes helyzeteket kerültek el. Így kell tekintenünk a rászorulók iránti jó téteményekre. De a lehetőségeket mindig keresni kell. Az emberek mindig a nyereség lehetőségét keresik. Tehát az apostol arra tanít, hogy keresnünk kell azokat a lehetőségeket, amikor segíthetünk valakinek. Ezt tette Krisztus is. Ő „széjjeljárt jót tévén”. Gyalog járta az országot, lehetőségeket keresve, hogy valakivel jót tegyen, és megtalálta azokat. Jót tett, mert Isten vele volt. A neve Emanuel, ami azt jelenti, hogy velünk az Isten. Ahogyan Ő velünk van mindennap a világ végezetéig, úgy velünk van Isten is, jót tesz velünk, hogy mi is jót tegyünk másokkal. „Mi tehát, mint munkások együtt Ővele, könyörögve kérünk, ne vegyétek hiába az Isten kegyelmét.” Ehhez fogadjátok be a Szentlelket.

Záró megjegyzések

Elérkeztünk ennek a csodálatos levélnek a végére. Ahogy az egész evangélium benne foglaltatik az elején található üdvözlésben, ugyanúgy a végén is megtaláljuk azt. Az aposotol egyszerűen nem beszélt másról, mint Jézus Krisztusról, és mint megfeszítettről. Nem üdvözölhette barátait anélkül, hogy meg ne említette volna ezt. A levél minden fejezetében, de különösen az utolsó kettőben látjuk, hogy mennyire közvetlenül szól hozzánk. Mindenki olvassa az 1. és 7-10. verseket, a mai napokra alkalmazva azokat, de amennyire biztos az, hogy ezek a versek nekünk szólnak, ugyanúgy nekünk szól az egész levél, mintha a galatabeliek soha nem léteztek volna.

Pál apostol emésztő buzgalma abban mutatkozik meg, hogy szokásától eltérően saját kezűleg írta meg a levelet (11. vers). A 4. fejezet megláttatta velünk, hogy az apostolnak szemgyengesége volt, ami nagymértékben akadályozta munkájában – vagy ami akadályozta volna, ha Isten ereje nem nyugszik rajta – ezért mindig kellett valaki, hogy segítsen neki, és leírja azt, amit az apostol diktál. A 2Thessz 2:2 versből megtudjuk, hogy egyesek kihasználták ezt, és leveleket írtak a gyülekezeteknek Pál nevében, ami zavart okozott a testvérek között. De a levél vége felé (6:16-18) Pál elmondta nekik, hogyan ismerhetik fel a tőle származó levelet. Függetlenül attól, hogy ki írta a levelet, a köszöntést és az aláírást saját kezűleg írta. Ez az eset azonban annyira sürgős volt, hogy ő maga írta meg a levelet.

Csak egy látványosság

Nem csaphatjuk be Istent, és nincs értelme becsapnunk saját magunkat vagy másokat. „Mert az Úr nem azt nézi, amit az ember, mert az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16:7) A hamis testvérek próbálták meggyőzni a galatabelieket, hogy bízzanak a körülmetélésben, amely önmaguk megigazulását jelképezte a hit általi megigazulás helyett. A törvény csak a megigazulás és az igazság egyik formája volt számukra. Cselekedeteik által, testükben egy szép látványt vihettek véghez, de ez csak üres látvány volt; nem volt benne valóság. Ezáltal igaznak tűnhettek anélkül, hogy üldöztetést szenvedtek volna Krisztus keresztjéért. Valójában nem tartották meg a törvényt. Semmiképpen, mert a test ellenségeskedik a Lélekkel, „akik testben vannak, nem kedvesek Isten előtt.” De ők „a mi hitünkre” megtért embereket akartak, ezért sokan így nevezték elméleteiket. Krisztus mondta: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, képmutatók! mert megkerülitek a tengert és a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek, és ha azzá lett, a gyehenna fiaivá teszitek őt, kétszerte inkább magatoknál.” (Mt 23:15). Az ilyen tanítók dicsekednek az általuk „megtértek” testével. Ha meg tudják számolni, milyen sokan tartoznak „a mi felekezetünkhöz”, és mennyi embert „nyertek meg” tavaly, akkor igazán örülnek. A számok és a külsőségek nagyon fontosak az emberek számára, de mindez semmit sem jelent Istennek.

Az igaz és maradandó dicsőség

„Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében.” Minek dicsekedjünk a kereszttel? Mert általa a világ megfeszíttetett számunkra, és mi is a világnak. A levél ott ér véget, ahol elkezdődött – a jelenvaló gonosz világból való megszabadulással. Egyedül a kereszt valósítja meg ezt a megszabadulást. A kereszt a megaláztatás jelképe, következésképpen dicsekszünk vele, mert az alázatban felmagasztalás van.

Isten nyilvánul meg a keresztben

Olvassátok el Isten szavait Jeremiás könyvéből: „Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, az erős se dicsekedjék az ő erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával.” (Jer 9:23). „A világ bölcsessége bolondság az Isten előtt [...] Ismeri az Úr a bölcsek gondolatait, hogy hiábavalók.” (1Kor 3:19,20) Senkinek sincs bölcsessége, amivel dicsekedhet, mert a saját bölcsessége bolondság, de a bölcsesség, amit az Isten ad, büszkeség helyett alázatot eredményez.

Mit mondhatunk az erősségről? „Minden lény olyan, mint a fű.” (Ézsa 40:6) Az ember „a legjobb állapotában, teljes mértékben hiábavalóság.” (Zsolt 39:6, KJV) „Bizony hiábavalók az emberek fiai, és hazugok az embernek fiai, ha mérőserpenyőbe vettetnek, mind alábbvalók a semminél.” „A hatalom az Istené.” (Zsolt 62:10,12) A gazdagság bizonytalan. (1Tim 6:17) Az ember „csak gyűjt gazdagságot és nem tudja, ki takarítja be azt.” „A gazdagság szárnyakat szerez magának, és mint a saskeselyű és az ég felé repül.” (Péld 23:5, KJV) Csak egyedül Krisztusban található kikutathatatlan és maradandó gazdagság.

Következésképpen az embernek egyáltalán nincs mivel dicsekednie. Mi marad az embernek, ha nincs gazdagsága, nincs bölcsessége és egyáltalán nincs hatalma? Minden, ami az ember valójában, és minden, amije van, az Úrtól származik. Ezért az egyetlen dolog, amit a dicsekvő megtehet nem más, mint az Urat dicsérni (1Kor 1:31).

Most pedig tegyük egymás mellé ezt a szöveget és a Gal 6:14 versét. Ugyanaz a Lélek ihlette mind a kettőt, így nincs köztük ellentmondás. Az egyik szöveg kijelenti, hogy csak azzal kell dicsekednünk, hogy ismerjük az Urat. A másik szöveg szerint semmivel sem dicsekedhetünk, csak Jézus Krisztus keresztjével. A következtetés tehát az, hogy a keresztben megtaláljuk Isten ismeretét. Isten ismerete örök élet, és nincs más élete az emberiség számára, csak Krisztus keresztje által. Ismét nagyon világosan láthatjuk, hogy minden, amit Istenről tudni lehet, a kereszt által nyilatkozik meg. A kereszten kívül nincs istenismeret.

Ez ismét megmutatja, hogy az egész teremtésben a kereszt látható, mert Isten örökkévaló ereje és istensége, minden, ami Róla megismerhető, az Általa megteremtett dolgokban látható meg. Isten ereje az általa teremtett dolgokban látható, a kereszt pedig Isten ereje (1Kor 1:18). A gyengeségből Isten erőt csinál. Halál által menti meg az embereket, hogy a halottak is reményben nyugodjanak. Senki sem lehet annyira szegény, olyan gyenge és bűnös, annyira romlott és megvetett, hogy ne dicsekedhetne a kereszttel. A kereszt pontosan onnan emeli fel, ahol van, mert a kereszt a szégyen és a megvetettség szimbóluma, és feltárja benne Isten erejét. Ez az örök dicséret alapja.

A kereszt megfeszít

Az Ő keresztje elválaszt minket a világtól. Dicsőség, mert utána egyesít minket Istennel, mert a világ barátsága ellenségeskedés Istennel. „Aki azért a világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (Jak 4:4) Krisztus az ellenségeskedést az Ő keresztje által távolította el (Ef 2:15-16). „És a világ elmúlik és a világ kívánsága is, de az, aki megcselekszi Isten akaratát, megmarad örökre.” (1Ján 2:17) Akkor engedjük el ezt a világot.

A kereszt felemel

Jézus azt mondta: „Ha felemeltetem, mindeneket magamhoz vonzok.” (Ján 12:32). Ezt azért mondta, hogy megjelenítse, milyen halállal kell meghalnia – kereszthalál által. „Megalázta magát, és engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Annakokáért az Isten felmagasztalta Őt és ajándékozott néki oly nevet, amely minden név fölött való.” (Fil 2:8-9) „Leszállott a föld alsóbb részeibe. Aki leszállott, ugyanaz, aki fel is ment, feljebb minden egeknél, hogy mindeneket betöltsön.” (Ef 4:9-10) A halál által emelkedett fel Isten jobbjára a mennyben. A kereszt emelte fel a földről a mennybe. Ezért csak a kereszt ad okot a dicsekedésre, következésképpen csak ezzel lehet dicsekedni. A kereszt, amely a világ szemében gúnyt és szégyent jelképez, kiemel ebből a világból, és Krisztussal együtt a mennyei helyekre helyez bennünket. Az erő, amely által ezt teszi, az az erő, amely bennünk munkálkodik, az az erő, amely fenntartja és működik mindenben az univerzumban.

A kereszt teremt

„Mert Jézus Krisztusban sem a körülmetélkedés sem a körülmetéletlenség nem használ semmit, hanem az új teremtés.” Ez azt jelenti, hogy sem a körülmetélkedésnek, sem a körülmetéletlenségnek nincs semmi ereje. Az üdvösség nem az embertől származik, állapotától vagy helyzetétől függetlenül bármit is tenne. Ha nincs körülmetélve, akkor elveszik, és ha körülmetélkedik, nem kerül közelebb az üdvösséghez. Csak a keresztnek van megmentő ereje. Az egyetlen fontos dolog az, hogy új teremtmény legyél. „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az” (2Kor 5:17); és csak a halál által lehetünk egyek Vele (Róm 6:3).

A kereszt új teremtést hoz létre, ezért itt egy újabb okot találunk, hogy dicsekedjünk vele, mert amikor a teremtés kezdetben kikerült Isten kezéből, „együtt örvendeztek a hajnalcsillagok és Istennek minden fiai ujjongtak.” (Jób 38:7)

A kereszt jele

Gyűjtsünk össze minden gondolatot az olvasott szövegekből: (1) Krisztus keresztje az egyetlen, amivel dicsekedhetünk, (2) aki dicsekszik, csak azzal dicsekedhet, hogy ismeri Istent, (3) Isten e világ gyengéit választotta, hogy megszégyenítse az erőseket, hogy senki ne dicsekedjék, csakis Őbenne, és (4) Isten megnyilatkozik alkotásaiban. Az Isten hatalmát feltáró teremtés a keresztet is bemutatja, mert Isten ereje Krisztus keresztje és Isten általa ismerteti meg Magát. Mink van nekünk? Ez: A világ és minden benne lévő megteremtéséhez szükséges erő – az az erő, amely fenntart mindent – az az erő, amely megmenti azokat, akik bíznak benne. Ez a kereszt ereje.

Tehát a kereszt ereje az egyetlen eszköz, amely által üdvösségünk van, az az erő, amely teremt és továbbra is munkálkodik az egész teremtésben. Amikor Isten teremt valamit, akkor az nagyon jó. Tehát Krisztusban, az Ő keresztjében új teremtések vagyunk. „Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jócselekedetekre, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azokban járjunk.” (Ef 2:10) A kereszt által új teremtés jön lére, mert ereje az az erő, amellyel Isten kezdetben az eget és a földet teremtette. Ez az az erő, amely megakadályozza a föld teljes pusztulását az átok miatt, az az erő, amely az évszakokat hozta létre, a vetés és az aratás idejét, és amely a végén megújítja a föld színét. „Virágokba öltözik, örvendez és ujjong, és dicséretet zenget Libanonnak, Kármel és Saron fényességének. Látni fogják az Úr dicsőségét, Istenünk nagyságát.” (Ézsa 35:2)

„Nagyok az Úrnak cselekedetei, kívánatosak mindazoknak, akik gyönyörködnek azokban. Dicsőség és méltóság az Ő cselekedete és igazsága megmarad mindvégig. Emlékezetet szerzett az Ő csodálatos dolgainak, kegyelmes és irgalmas az Úr.” (Zsolt 111:2-4)

Itt láthatjuk, hogy Isten csodálatos művei feltárják igazságát, valamint kegyelmét és irgalmát. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy művei felfedik Krisztus keresztjét, amelyben a szeretet és a végtelen irgalom összpontosul.

De „emlékezetessé tette csodálatos dolgait”, vagy másképpen kifejezve „emlékművet készített csodálatos műveinek”. Miért akarja, hogy az emberek emlékezzenek és ismertté tegyék nagy műveit? Hogy ne felejtsék el, és bízzanak az Ő üdvösségében. Azt szeretné, ha az emberek folyamatosan elmélkednének az Ő művein, hogy megismerjék a kereszt erejét. Amikor tehát Isten hat nap alatt alkotta az eget és a földet és a csillagok egész seregét, „megszűnt a hetedik napon minden munkájától. És megáldotta Isten a hetedik napot és megszentelte azt, mivelhogy azon a napon szűnt meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett Isten.” (1Móz 2:2-3)

A kereszt elhozza nekünk az Isten ismeretét, mert megmutatja nekünk az Ő teremtő erejét. A kereszt által megfeszíttetünk a világ számára, a világ pedig számunkra, vagyis az áldozat által megszentelődünk. A megszentelődés Isten műve, nem az emberé. Csak az Ő isteni ereje képes végrehajtani ezt a nagy munkát. Kezdetben Isten megszentelte a szombatot, mint teremtő munkájának megkoronázását, annak bizonyítékaként, hogy munkája befejeződött, a tökéletesség pecsétjeként. Ezért kijelenti: „Adtam nékik szombataimat is, hogy legyenek jegyül köztem és őközöttük, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr, az ő megszentelőjük.” (Ez 20:12).

Látjuk tehát, hogy a szombat – a hetedik nap – a kereszt igazi jele. Ez a teremtés emlékműve, a megváltás pedig teremtés – teremtés a kereszt által. A keresztben megtaláljuk Isten abszolút és tökéletes cselekedeteit, és ezekbe vagyunk öltözve. Krisztussal együtt keresztre feszítve lenni az énünk teljes átadását jelenti, elismerve, hogy semmik vagyunk, és teljes mértékben bízni Krisztusban. Benne találunk nyugalmat. Benne találjuk meg a szombatot. A kereszt visszavezet minket ahhoz, ami a kezdetektől fogva volt. A hét hetedik napján a pihenés csak annak a jelképe, hogy Isten tökéletes cselekedeteiben, amint azok a teremtésben láthatóak – a keresztben –, nyugalmat találunk bűntől megfáradt lelkünknek.

„De nehéz megtartani a szombatot. A vállalkozásom érdekei sérülni fognak.” „Nem tudom megtartani a szombatot, és ugyanakkor a megélhetésemért is dolgozzak.” „Annyira népszerűtlen.” Ó, igen; soha senki nem állította, hogy jó dolog keresztre feszítve lenni. „Még Krisztus sem kedvezett Önmagának.” (Róm 15:3) Olvassátok el Ézsaiás 53. fejezetét. Krisztus nem volt túl népszerű, még kevésbé, amikor keresztre feszítették. A kereszt a halált jelenti, de egyben az életbe való bemenetelt is. Krisztus sebeiben gyógyulás van, az általa hordozott átokban áldás van, és élet van az elszenvedett halálában. Ki meri állítani, hogy bízik Krisztusban az örök életre, ha nem mer bízni Benne ebben az életben néhány évig, hónapig vagy napig? Fogadjátok el az Úr szombatját, és megértitek, hogy olyan mértékben jelenti a keresztet, amire korábban soha nem gondoltatok, és ezért „igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk.” (2Kor 4:17)

Most mondjátok újra, és mondjátok teljes szívetekből: „Nekem pedig ne legyen másban dicsekvésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, Aki által nékem a világ megfeszíttetett és én is a világnak.” Ha tényleg elmondhatod ezt, akkor látni fogod, hogy a bajok és szenvedések olyan könnyűek, hogy dicsekedhetsz velük.

A dicsőség

Minden a kereszt által tartatik fenn, mert mindenek Ő általa tartatnak meg, és Ő csak mint  Megfeszített létezik. Ha nem lenne az Ő keresztje, az általános állapot egy egyetemes halál lenne. Egyetlen ember sem lélegezhetne, egyetlen növény sem nőhetne, egyetlen fénysugár sem ragyoghatna az égből az Ő keresztje nélkül. „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat.” (Zsolt 19:1) Ez néhány dolog abból, amit Isten teremtett. Egyetlen toll sem tudja leírni, és egyetlen ecset sem képes ábrázolni a mennyország csodáját. Ez abból következik, amit már megtudtunk, nevezetesen azt, hogy Isten ereje a teremtett dolgokban látható, és hogy Isten ereje a kereszt. Isten dicsősége az Ő ereje, mert „az Ő hatalmának felséges nagysága” látható a Krisztus halottakból való feltámadásában (Ef 1:19-20). „Krisztus feltámasztatott a halálból az Atyának dicsősége által.” (Róm 6:4) A halál elszenvedésével dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg. (Zsid 2:9) Így látjuk, hogy a számtalan csillag dicsősége változatos színeivel, a szivárvány dicsősége, a naplemente arany felhőinek dicsősége, a tenger és a virágzó mezők meg a zöldelő rétek dicsősége, a tavasz és az érett búzamezők dicsősége, a nyíló rügyek és az érett gyümölcs dicsősége, és minden dicsőség, amivel Krisztus rendelkezik a mennyben, valamint az a dicsőség, amely az Ő szentjeiben fog megnyilvánulni, amikor úgy „fénylenek, mint a nap, az ő Atyjuknak országában” (Mt 13:43), ez mind az Ő keresztjének dicsősége. Hogyan dicsekedhetnénk bármikor mással?

Izrael Istene

„És akik e szabály szerint élnek, békesség legyen rajtuk, és irgalmasság, Isten Izráelén.” (Gal 6:16, KJV) A dicsőség szabálya! Milyen csodálatos szabályt követhetünk! Két osztály van megemlítve itt? Nem, ez lehetetlen, mert a levél célja, hogy megmutassa, mindenki egy Krisztus Jézusban. „És ti benne vagytok beteljesedve, aki feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak. Benne vagytok körülmetélve is, kéz nélküli körülmetéléssel, levetve a bűn testét Krisztus körülmetélésében. Vele együtt vagytok eltemetve a keresztségben, és vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halottak közül. És titeket, akik halottak voltatok a bűnökben és testetek körülmetéletlenségében, vele együtt megelevenített, és megbocsátotta minden bűnünket.”

(Kol 2:10-13) „Mert mi vagyunk a körülmetélkedés, mi, akik Lélekben szolgálunk az Istennek, és akik Krisztus Jézusban dicsekedünk, és nem testben bizakodunk.” (Fil 3:3) Ez a körülmetélés mindannyiunkat Isten igaz Izraelébe foglal, mert ez a bűn feletti győzelmet jelképezi, Izrael pedig győzőt jelent. Nem vagyunk többé „Izráel társaságától idegenek”, sem „jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek, kik fölépíttettetek az apostoloknak és a prófétáknak alapkövén, lévén szegletkő maga Jézus Krisztus.” (Ef 2:12,19,20). Csatlakozunk tehát ahhoz a tömeghez, „akik jönnek napkeletről és napnyugatról, és beülnek Ábrahámmal, és Izsákkal és Jákóbbal a mennyei királyságba.”

Krisztus jelei

„Ezután senki ne bántson, mert én az Úr Jézus jeleit hordozom az én testemben.” (Gal 6:17) A „jelek” görög szó jelentése a többes számú stigma szó, amelyet beépítettünk nyelvünkbe. A stigma szó a szégyent és a megvetést szimbolizálja, ahogyan az ókorban is annak a jelnek a megnevezésére használták, amit a bűnös vagy elszökött rabszolga testére nyomtak, hogy tudják, kihez tartozik. Ilyenek Krisztus keresztjének jelei is. A kereszt jelei voltak Pál apostol testén. Krisztussal együtt keresztre feszíttetett, és rajta voltak a szögek nyomai. A testére voltak rányomva. Megjelölte szolgának, az Úr Jézus szolgájának. Senki tehát ne szomorítsa őt többé ezzel, mert nem az emberek szolgája volt. Csak Krisztusnak tartozott engedelmességgel, aki megvette őt. Senki ne akarjon szolgálni az embernek vagy a testnek, mert Krisztus a maga jelét helyezte rá, ezért nem szolgálhat senki másnak. Sőt, az embereknek figyelniük kell arra, hogyan igyekeznek beavatkozni abba a szabadságba, amellyel rendelkezik Krisztusban, vagy arra, ahogyan bánik vele, mert a Mester minden bizonnyal megvédi az Övéit. Rendelkezel ezekkel a jelekkel? Akkor dicsekedhetsz velük, mert az ilyen dicsekvés nem hiábavaló, és nem tesz hiábavalóvá.

Milyen dicsőséges a kereszt! A menny minden nagysága ebben a megvetett tárgyban összpontosul – nem maga a keresztben, mint tárgyban, hanem annak jelentőségében. A világ nem tartja dicsőségesnek. De a világ nem is ismerte az Isten Fiát; és nem ismeri a Szentlelket, mert nem láthatják Őt. Bárcsak Isten megnyitná szemeinket, hogy meglássuk a kereszt dicsőséget, hogy a dolgokat a valódi értékükben szemléljük! Bárcsak beleegyeznénk, hogy megfeszíttessünk Krisztussal együtt, és így áldozata felemeljen bennünket. Krisztus keresztjében üdvösség van. Benne van Isten ereje, hogy megóvjon minket az eleséstől, mert a földről az mennybe emel. A keresztben egy új teremtés van, amelyről maga Isten kijelenti, hogy igen jó. Benne található az Atya minden dicsősége és az örökkévalóság nagysága. Ezért Isten óvjon bennünket attól, hogy mással dicsekedjünk, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, amellyel a világ meg van feszítve nekünk, mi pedig a világnak.