Jákob egy tál lencséért vette meg az elsőszülöttségi jogot Ézsautól, és csalás által szerezte meg apjától az elsőszülöttnek járó áldást. De nem ilyen eszközök által szerezhető meg az örökség, amit Isten Ábrahámnak és magvának ígért. Ezt Ábrahámnak hit által garantálta, és senki sem gondolhatja, hogy erővel vagy csalással megszerezhető. „Az igazságban nincs hazugság.” Az igazság soha nem támogatható csalással. Ábrahámnak és magvának ígért örökség az igazság öröksége volt, ezért nem lehetett hamisság által megszerezni. A földi javakat gyakran csalás által nyerik és tartják meg egy ideig, de a mennyei örökséggel nem így van. Az egyetlen dolog, amit Jákob a megtévesztésével szerzett, hogy örök ellenséggé tette testvérét, és száműzték az apja házából több mint húsz évre, és soha többé nem látta az édesanyját.

Isten azonban már jóval korábban elmondta, hogy Jákob lesz az örökös, bátyja helyett. Jákob és anyja abban tévedtek, hogy azt gondolták, saját módszereik által véghez tudják vinni Isten ígéreteit. Ugyanazt a hibát követték el, mint Ábrahám és Sára. Nem bírták kivárni, hogy Isten teljesítse ígéretét az Ő tervei szerint. Rebeka tudta, mit mondott Isten Jákobról. Hallotta, hogy Izsák Ézsaunak ígérte az áldást és azt hitte, ha nem avatkozik közbe, akkor az Úr terve kudarcot vall. Elfelejtette, hogy az örökség teljes egészében az Úr hatalmában van, és az embernek semmi köze sincs annak elosztásához kivéve, ha az ember elutasítja a rá eső részt. Még akkor is, ha Ézsau megkapta volna apjától az áldást, Isten a megfelelő időben teljesítette volna tervét.

 Isten választása

Így hát Jákob kétszeresen száműzötté vált. Amellett, hogy idegen volt a földön, egyben szökevény is. De Isten nem hagyta el őt. Volt még remény számára, olyan bűnösen is, mint amilyen volt. Egyesek talán furcsának találják azt, hogy Isten Jákobot választotta Ézsau helyett, mert abban az időben Jákob jelleme nem tűnt jobbnak a testvére jelleménél. Ne felejtsük el, hogy Isten nem a jó jellemük miatt választ embereket. „Mert régenten mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők, különböző kívánságoknak és gyönyöröknek szolgái, gonoszságban és irigységben élők, gyűlölségesek, egymást gyűlölők valánk. De mikor a mi megtartó Istenünknek jóvolta és az emberekhez való szeretete megjelent, nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületésnek fürdője és a Szent Lélek megújítása által, Melyet kitöltött reánk bőséggel a mi megtartó Jézus Krisztusunk által; Hogy az ő kegyelméből megigazulván, örökösök legyünk az örök élet reménysége szerint.” (Tit 3:3-7)

Isten nem azért választja az embereket, mert valakik, hanem azért, amivé alakíthatja őket. Nincs korlátja annak, amit Ő megtehet a legrosszabb és a legromlottabb emberből, ha az illető hajlandó és hisz az Ő igéjében. Az ajándékot nem lehet kényszeríteni senkire sem, ezért azoknak, akik elfogadják Isten igazságát és az igazság örökségét, hajlandónak kell lenniük elfogadni azt. „Minden lehetséges a hívőnek.” Isten „többet tehet, mint amennyit gondolunk vagy kérünk”, ha bízunk Szavában, amely hatékonyan munkálkodik azokban, akik hisznek. A farizeusok sokkal nagyobb tiszteletben álltak, mint a vámszedők és a paráznák, mégis Krisztus azt mondta, hogy ezek megelőzik őket a mennyeknek országában. Ennek az volt az oka, hogy a farizeusok bíztak saját magukban, és nem hittek Istennek, miközben a vámszedők és a paráznák hittek az Úrnak, és átadták magukat Neki. Így volt Jákob és Ézsau esete is. Ézsau hitetlen volt. Megvetéssel nézett Isten szavára. Jákob természeténél fogva nem volt jobb, mint a testvére, de hitt Isten ígéretében, amely a hívőt isteni természet részesévé teheti.

Isten úgy választotta Jákobot, mint ahogy bárki mást is választ. „Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban, Aszerint, amint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által.” (Ef 1:3-4) Krisztusban vagyunk kiválasztva. Mivel minden Krisztusban teremtetett, és minden általa tartatik meg, nyilvánvaló, hogy nem az kéretik tőlünk, hogy önmagunktól lépjünk be Krisztusba, hanem csak az, hogy ismerjük el Őt és maradjunk Benne hit által. Nincs több részrehajlás Jákob választásában, mint mások választásában. A választás nem önkényes, hanem Krisztusban történik, és ha senki sem utasítaná el, vagy nem vetné meg Őt, akkor senki sem veszne el.

 Jákob első leckéje

Miközben Jákob hitt Isten ígéretében, azt erőfeszítései által akarta megvalósítani. Nem értette annak természetét, hogy csak Isten képes teljesíteni az ígéretét az igazság által. Így hát az Úr elkezdte tanítani. Jákob Szíria felé utazott egyedül, elfutva sértett testvérének haragjától. „És juta egy helyre, holott meghála, mivelhogy a nap lement vala: és vőn egyet annak a helynek kövei[1] közül, és feje alá tevé; és lefeküvék azon a helyen.

És álmot láta: Íme egy lajtorja vala a földön felállítva, melynek teteje az eget éri vala, és íme az Istennek Angyalai fel- és alájárnak vala azon. És íme az Úr áll vala azon és szóla: Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene, és Izsáknak Istene; ezt a földet amelyen fekszel neked adom és a te magodnak. És a te magod olyan lészen mint a földnek pora, és terjeszkedel nyugatra és keletre, északra és délre, és te benned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei. És íme én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova menéndesz, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem amit neked mondtam. Jákób pedig fölébredvén álmából, monda: Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem tudtam. Megrémüle annak okáért és monda: Mily rettenetes ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja.” (1Móz 28:11-17)

Ez egy fontos lecke volt Jákob számára. Korábban az Istenről szóló gondolatai nagyon éretlenek voltak. Azt hitte, hogy Isten egy helyre korlátozódik. De most, amikor Isten megmutatkozott álmában, kezdte megérteni, hogy „Az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.” (Ján 4:24). Kezdte megérteni azt, amit később mondott Jézus a samáriai asszonynak, hogy az istenimádat nem egy helytől függ, hanem a lélek keresésétől és Isten megtalálásától, bárhol is legyen az ember.

Sőt Jákob megtanulta, hogy az örökséget, melyet Isten megígért szüleinek, és amihez ő tisztességtelen vásárral akart hozzájutni, teljesen más módon lehet megszerezni. Nem tudhatjuk, mennyit értett Jákob ebből a leckéből; de azt tudjuk, hogy e felfedezés által Isten az evangéliumot hirdette neki. Láttuk azt, hogy Isten ezekkel a szavakkal hirdette az evangéliumot Ábrahámnak: „Tebenned megáldatnak a föld minden családja”. Következésképpen biztosak lehetünk abban, hogy Isten ugyanazt az evangéliumot hirdette Jákobnak, amikor azt mondta: „Tebenned és a te magodban megáldatnak a föld minden családja”.

Kijelentése által Isten egy országot ígért és egy megszámlálhatatlan utódot. A Jákobnak tett ígéret megegyezik az Ábrahámnak tett ígérettel. Az áldás, amely Jákobon és magván keresztül kellett, hogy érkezzen ugyanaz, mint az az áldás, amelynek Ábrahámon és az ő magván keresztül kellett érkezni. A mag ugyanaz, vagyis Krisztus és azok, akik az övéi a Lélek által. Az áldás Krisztus keresztje által jön.

Az evangélium az álmában látottak és hallottak által lett hirdetve Jákobnak. Látott egy létrát, amely a földön támaszkodott, a másik vége pedig az eget érintette, amely összekötötte Istent az emberrel. Jézus Krisztus - Isten egyetlen Fia, aki Tőle született - volt a kapocs a menny és a föld között, az ember és Isten között. A mennyet és a földet összekötő létra, amelyen Isten angyalai fel és lejártak, annak az ábrázolása volt, amit Krisztus mondott Nátánáelnek, az őszinte zsidónak: „Mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára.” (Ján 1:52). A menny felé vezető út a kereszt útja. Aznap este ezt látta Jákob álmában. Nem önfelmagasztalás által, hanem önmegtagadás útján nyerhető el az örökség és az áldás. „Aki elveszíti életét” és mindent, ami hozzátartozik, „megtalálja azt”.

A lecke alkalmazása

Jákob Szíriában való tartózkodásáról nem kell különösen beszélnünk. Nagybátyjának, Lábánnak tett szolgálatában a húsz év alatt számos alkalom volt arra, hogy megtanulja, hogy a csalás nem hoz semmi hasznot. Az általa követett út ellene fordult, de Isten vele volt, és jólétet adott neki. Úgy tűnik, Jákob megszívlelte a leckét, mert nagyon kevés jelet találunk arra, hogy csaló természete dominált volna nagybátyjával való kapcsolatában. Úgy tűnik, hogy szinte teljes egészében az Úrra bízta ügyét, és alávetette magát mindenféle bántalmazásnak anélkül, hogy elégtételt vett volna. Lábán lopással vádolta, de válaszában Jákob azt mondta:

„Immár húsz esztendeje vagyok nálad, juhaid és kecskéid nem vetéltek el, és nyájad kosait nem ettem meg. Amit a vad megszaggatott, nem vittem hozzád, én fizettem meg azt; tőlem követelted a nappal lopottat, mint az éjjel lopottat is. Úgy voltam, hogy nappal a hőség emésztett, éjjel pedig a hideg; és az álom távol maradt szemeimtől. Immár húsz esztendeje hogy házadnál vagyok; tizennégy esztendeig szolgáltalak két leányodért, és hat esztendeig juhaidért; te pedig béremet tízszer is megváltoztattad. Ha az én atyám Istene, Ábrahám Istene, és az Izsák félelme velem nem volt volna, bizony most üresen bocsátanál el engem, de megtekintette Isten az én nyomorúságomat és kezeim munkáját, és megfeddett téged tegnap éjjel.” (1Móz 31:38-42)

Ez egy nyugodt és méltó válasz volt, amely azt mutatta, hogy Izsák istenfélelme és lelkülete uralta szívét. Az evangélium prédikálása nem volt hiábavaló Jákob esetében, mert benne nagy változás történt.

Jegyezzük meg, hogy Jákob nem nyert semmit az elsőszülöttségi jogból, amit olyan ügyesen vásárolt meg testvérétől. Vagyonát Isten közvetlen áldása következtében szerezte. Ezzel kapcsolatban fontos megemlíteni azt, hogy Izsák elsőszülöttségi áldása mindenképpen Isten áldásából kellett, hogy származzon. Az örökség nem olyan jellegű volt, ami átszállhatott apáról fiúra, mint egy közönséges örökség, hanem olyan, melyet Isten személyes, közvetlen ígéretén és áldásán keresztül lehetett mindenkinek megszerezni. Senki sem azért keresztény, mert szülei keresztények. Senki sem keresztény természetszerűen. Csak újjászületés által, nem pedig természetes születés által válhatunk Isten házának tagjaivá. Ahhoz, hogy „Ábrahám magva, az ígéret örökösei” legyünk, Krisztuséi kell, hogy legyünk, és ha Krisztuséi vagyunk és vele együtt örökösök, akkor „Isten örökösei” vagyunk.

Az végső próba

Jákobnak korábban keserű tapasztalata volt, ezért Isten, mint egy hű tanár, szükségszerűen ugyanabba a helyzetbe hozta őt. Korábban csalás által nyert; ezért teljes mértékben meg kellett tanulnia, hogy „az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” (1Ján 5:4).

Amikor Rebeka azt javasolta, hogy Jákob menjen el otthonról, mert Ézsau meg akarja ölni, azt mondta: „Most azért fiam, hallgass az én szavamra, és kelj fel és fuss Lábánhoz az én bátyámhoz Háránba. És maradj nála egy kevés ideig, míg a te bátyád haragja elmúlik; Míg elfordul a te bátyád haragja te rólad, és elfelejtkezik arról, amit rajta elkövettél: akkor elküldök és haza hozatlak téged” (1Móz 27:43-45). De nem ismerte Ézsau természetét. Heves és könyörtelen volt. „Így szól az Úr: Edóm három, sőt négy bűne miatt nem változtatok szándékomon. Mivel fegyverrel űzte saját testvérét, és elfojtotta szívében az irgalmasságot, szüntelen tombolt haragja, és mindvégig kitartott dühében.” (Edom Ézsau. Lásd 1Móz 25:30; 36:1) Itt láthatjuk, hogy bár Jákob természetes hajlama rossz volt, Ézsau jelleme sokkal elítélendőbb volt.

Bár húsz év telt el, Ézsau haragja folyamatosan ugyanolyan tüzes maradt. Amikor Jákob küldötteket indított Ézsauhoz, hogy béküljenek ki, olyan hírt hoztak, hogy Ézsau négyszáz fegyveressel jön ellene. Jákob nem remélte, hogy bármilyen módon ellenállhat ezeknek a kiképzett harcosoknak; de megtanult bízni az Úrban, ezért így kérte az ígéretek teljesítését:

„Ó, atyámnak, Ábrahámnak Istene és atyámnak, Izsáknak Istene, Uram! Aki azt mondtad nekem: Térj vissza hazádba, rokonságod közé, s jót teszek veled. Kisebb vagyok minden jótéteményednél és minden hűségednél, amelyeket szolgáddal cselekedtél, mert csak a botommal mentem át ezen a Jordánon, most pedig két sereggé lettem. Szabadíts meg, kérlek, a bátyám kezéből, Ézsau kezéből! Félek tőle, hogy rajtam üt, és levág engem, az anyákat a fiakkal együtt. Te pedig azt mondottad: Bizony jót teszek veled, és utódaidat olyanná teszem, mint a tenger homokja, mely meg nem számlálható annak sokasága miatt.” (1Móz 32:9-12).

Jákob egyszer megpróbálta csalással megszerezni testvérének legértékesebbjét. Azt hitte, hogy ily módon Isten ígéretének örököse lesz. Most megtanulta, hogy az áldást nem lehet megszerezni, csak hit által, ezért imához folyamodott, hogy elkerülje testvérének haragját. Miután megosztotta a családját és jószágát, egyedül maradt, hogy ezt követően imádkozhasson Istenhez. Rájött, hogy ő maga semmit sem ér, és ha azt kapja, amit megérdemel, akkor elveszne. Érezte, hogy még jobban kell kapaszkodnia Isten kegyelmébe.

„Jákób pedig egyedül marada és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig. Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté csípőjének forgócsontját, és kiméne helyéből Jákób csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. És monda: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda [Jákób]: Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet. És monda neki: Mi a te neved? És ő monda: Jákób. Amaz pedig monda: Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izraelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél És megkérdé Jákób, és monda: Mondd meg, kérlek, a te nevedet. Az pedig monda: Ugyan miért kérded az én nevemet? És megáldá őt ott Nevezé azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem.” (1Móz 32:24-30)

Az emberek gyakran beszélnek az Istennel folytatott Jákobhoz hasonló imaküzdelmekről. Nincs semmi bizonyíték arra, hogy Jákob tudta volna, hogy az, aki vele harcol, maga az Úr volt, amíg reggel nem lett, és az ellenség érintésére csípőjének forgócsontja kimozdult. Valójában tudjuk, hogy senki sem annyira erős, hogy harcba szálljon Istennel ha tudná, hogy az Úrral küzd. Az angyal megjelent előtte, mint egy ember, és kétségtelenül Jákob azt hitte, hogy egy tolvaj támadta meg. El tudjuk képzelni, hogy Jákob egész éjszaka fájdalmasan gyötrődött. Gyorsan közeledett az idő, amikor testvére haragjával kellett szembenéznie, és nem mert találkozni vele anélkül, hogy teljes mértékben megbizonyosodott volna arról, hogy minden rendben van közte és Isten között. Tudnia kellett, hogy a múltbéli rossz lépését Isten megbocsátotta. Az órákat, melyekben Istennel akart közösségben lenni, most egy feltételezett ellenséggel való harcban töltötte. Biztosak lehetünk abban, hogy míg testének minden erejével ellenállt az ellenségnek, szíve rettenetes agóniában emelkedett Istenhez. Nyugtalansága és kesergése azon a napon szörnyű volt.

Jákob erős és szívós ember volt. Hosszú éveken keresztül a nyáj őrzése bebizonyította ezt, és ugyanakkor izmossá tette őt. Így hát folytatni tudta a harcot egész éjjel. De nem így nyerte meg a küzdelmet. Azt olvassuk, hogy „Ereje teljében Istennel küzdött. Küzdött az angyallal, és legyőzte; sírt, és könyörgött neki. Bételben találta meg őt, és ott beszélt velünk. Bizony az Úr a Seregek Istene, Úr az ő neve.” (Hós 12:3-5). Ereje által harcolt Jákob Istennel, de nem harci ereje és képessége által győzött. Hatalma a gyengesége volt, amint látni fogjuk.    Figyeljük meg, hogy Jákob számára az első jel, hogy nem egy hétköznapi emberrel küzd az volt, amikor Isten érintésére kimozdult csípőjének forgócsontja. Ez a cselekedet azonnal felfedte, ki volt az állítólagos ellensége. Nem egy ember érintését, hanem Isten kezét érezte. Mit tett akkor Jákob? Mit tehet egy ember ilyen állapotban? Képzeljetek el egy küzdő embert, aki bízik lábaiban, és egyszer csak az egyik cserbenhagyja. Még ha valaki jár vagy simán csak áll, és hirtelen egyik forgócsontja kiakadna, lerogyna a földre. Mennyivel inkább harc közben. Ez történt volna Jákobbal is, ha nem fogta volna meg az Urat egy erős szorítással.

Természetszerűen rávetette volna magát a legközelebbi támasztékra; de a felismerés, hogy mellette Az volt, akivel vágyott találkozni, a kapaszkodása több volt, mint egy ellenőrizetlen cselekedet. Eljött a lehetőség, és nem akarta elszalasztani.

Az a tény, hogy Jákob azonnal megszűnt harcolni, és belekapaszkodott az Úrba, nemcsak abból derül ki, hogy mást nem is csinálhatott, hanem az Úr szavaiból is: „Hagyj elmenni”. „Nem - mondta Jákob - nem engedlek el, míg meg nem áldasz engem.” Ez élet és halál kérdése volt. Élete és üdvössége függött attól, hogy mennyire kapaszkodott az Úrba. „Hagyj elmenni” szavakkal csak tesztelni akarta, mert Isten senkit sem hagy el önszántából. Jákob azonban elhatározta, hogy megtalálja az igazi áldást, és győzött.

Ereje által győzött, de az az erő a hit ereje volt. „Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős.” Jákob abban az órában tanulta meg teljesen a leckét, hogy az áldást és az örökséget nem erő által lehet megszerezni, sem hatalom által, hanem Isten lelke által.

Egy új név

Az új név garancia volt Jákob számára, hogy Isten elfogadta őt. A név nem hozott semmi újat, hanem győzelmének jele volt. Amikor Isten karjában pihent, megszűntek saját cselekedetei. Így hát már nem volt csaló, aki saját céljaiért küzd, hanem Isten hercege, aki megharcolta ama nemes harcot, és belekapaszkodott az örök életbe. Innentől fogva Izraelnek hívták.

Most indulhatott találkozni testvérével. Az, aki szemtől szemben állt Istennel, nem félt már az embertől. Az, aki győzött az Istennel folytatott küzdelemben, minden bizonnyal győző lesz az emberrel folytatott harcban is. Ez a hatalom titka. Isten szolgája tudja, ha hatalmat akar szerezni az emberekkel folytatott küzdelemben, előbb győznie kell az Istennel folytatott harcban. Ismernie kell Istent, és beszélnie kell vele szemtől szembe. Egy ilyen embernek az Úr azt mondja: „Mert én adok néktek szájat és bölcsességet, melynek ellene nem szólhatnak, sem ellene nem állhatnak mind azok, akik magokat ellenetekbe vetik.” (Lk 21:15). István ismerte az Urat, és közösségben volt Vele, ezért az igazság ellenzői „nem állhattak ellene a bölcsességnek és a Léleknek, mely által szól vala”. Tehát, mi lehetett Jákob befolyásának hatalma azok felett, akiknek szíve nyitott volt az igazság befogadására?

Jákob történetéből ismét megtanulhatjuk, hogyan lehet megszerezni Isten örökségét, amit ígért Ábrahámnak és magvának. Csak hit által. A megtérés és hit az egyetlen szabadító eszköz. Semmilyen más módon nem remélhette, hogy részesül az örökségben. Teljes üdvössége az Isten ígéretétől függött. Ily módon teljesen az isteni természet részesévé vált.

Kik az izraeliták?

Megtudtuk azt is, ki Izrael. Ezt a nevet Jákob kapta győzelmének jeleként, amit hit által szerzett meg. A név nem biztosított kegyelmet, hanem a kegyelem jele volt, melyet már birtokolt. Ilyen módon kapják meg mindazok, akik hit által győznek, és senki más. Az izraelita név nem ad senkinek semmit. Nem a név hozza az áldást, hanem az áldás adja a nevet. Mint ahogy Jákob nem természetszerűen birtokolta ezt a nevet, ugyanúgy senki sem birtokolhatja. Az igazi izraelita az, akiben nincsen hamisság. Csak az ilyen emberek kedvesek Isten előtt; de „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni”. Tehát csak az az izraelita, akinek személyes hite van az Úrban. „Mert nem mindnyájan izraeliták azok, kik Izraeltől valók … hanem az ígéret fiait tekinti magul.” (Róm 9:6,8)

Ha valaki izraelita akar lenni, fontolja meg, hogyan kapta Jákob ezt a nevet, és értse meg, hogy csak így lehet méltósággal viselni. Krisztusnak is, aki a megígért Mag, ugyanilyen harcban volt része. Harcolt és győzött az Atya szavába vetett hit által, ezért Izrael királya. Csak az izraeliták uralkodnak majd Vele; mert az izraeliták a győzelmesek, és az ígéret így hangzik: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében.” (Jel 3:21).

The Present Truth, 1896. július 30.

[1] Kérem az olvasó engedélyét, hogy hivatkozzam a Westminster apátság Scone koronázó kövére, amelyről feltételezik, hogy az a kő, amelyiken Jákob aludt. A koronázó trónnál foglalt pozíciója alapján feltételezik, hogy azonosítja Angliát Izraellel, és az angolszászokat Jákob ígéretének örökösévé teszi. Anélkül, hogy bármit mondanék az alátámaszthatatlan és bizonyíthatatlan állításról, miszerint a kérdéses kő az, amelyen aludt Jákob, az a gondolat, hogy birtoklása az embereket Izrael ígéretének örököseivé teheti, hasonlít a középkori babonához, miszerint az ember örökölheti egy szentnek a szentségét azáltal, hogy viseli az ingét.