Az Úr megváltottai visszatérnek, és öröménekkel érkeznek Sionba. A győzelem éneke a hit bizonyítéka, amely által az igaz élni fog. A buzdítás a következő: „Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van.” (Zsid 10:35). „Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk.” (Zsid 3:14) Az Izraeliták az elején jól indultak. „Hit által keltek át a veres tengeren, mint valami szárazföldön.” (Zsid 11:29). A tenger túlsó partján énekelték a győzelem énekét. Igaz, még mindig a pusztában voltak, de a hit az, ami legyőzi a világot, és ők éppen megkapták Isten hatalmának legcsodálatosabb bizonyítékát a biztonságos utazáshoz. Ha folytatták volna a győzelem dalának éneklését, akkor hamar eljutottak volna Sionhoz.

De nem tanulták meg tökéletesen a leckét. Nem bíztak az Úrban csak akkor, amikor látták Őt. „Atyáink nem értették meg Egyiptomban csodáidat, nem emlegették meg kegyelmed nagyságát, hanem dacoskodtak a tengernél, a veres tengernél. De ő megsegíté őket az ő nevéért, hogy megismertesse a maga erejét. Rákiálta a veres tengerre és kiszáradt, s úgy vivé őket a mélységeken, mint egy síkon. És kisegíté őket a gyűlölő kezéből; kimentette őket ellenség kezéből. Szorongatóikat víz borította el, egy sem maradt meg belőlük. És hittek az ő beszédeinek, és énekelték az ő dicséretét. Hirtelen elfeledék cselekedeteit; nem várák az ő tanácsát!” (Zsolt 106:7-13).

Csupán háromnapos víz nélküli utazás a pusztában elegendő volt ahhoz, hogy elfelejtsék mindazt, amit az Úr értük tett. Amikor vizet találtak, annyira keserű volt, hogy nem tudták meginni, majd zúgolódni kezdtek. Ezt a nehézséget az Úr könnyen megoldotta, hogy Mózesnek mutatott egy fát, amit beledobott a vízbe, és a víz édessé vált. „Ott ada nekik parancsolatokat és törvényt és ott próbára tette őket.” (2Móz 15:25).

A tábor a pálmafák és az Elim-forrás közelében helyezkedett el, ahol semmi sem zavarta őket, és a nép megszűnt zúgolódni. Akkor kétségtelenül elégedettek voltak magukkal ilyen körülmények között. Most biztosan bíztak az Úrban! Olyan könnyű elképzelnünk, hogy hitben haladunk, miközben le vagyunk horgonyozva, és az áramlat mögöttünk jön; annyira természetes azt gondolnunk, hogy megtanultunk bízni az Úrban, amikor nincsenek próbák, amelyek tesztelik a hitünket.

Rövid idő múlva a nép nemcsak hogy elfelejtette az Úr hatalmát, de azt is tagadták, hogy Istennek valaha is valami köze volt hozzájuk. Alig másfél hónap telt el azóta, hogy kijöttek Egyiptomból, amikor elérték a Szín pusztáját, amely „Elim és Sinai” között van, „zúgolódék Izrael fiainak egész gyülekezete Mózes és Áron ellen a pusztában.

Mondának nekik Izrael fiai: Bár megholtunk volna az Úr keze által Egyiptom földén, amikor a húsos fazék mellett ülünk vala, amikor jól lakhatunk vala kenyérrel; mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg.” (2Móz 16:1-3).

„És monda az Úr Mózesnek: Íme én esőképpen bocsátok néktek kenyeret az égből; menjen ki azért a nép és szedjen naponként arra a napra valót, hogy megkísértsem: akar-e az én törvényem szerint járni, vagy nem? A hatodik napon pedig úgy lesz, hogy mikor elkészítik, amit bevisznek, az kétannyi lesz, mint amennyit naponként szedegettek. És monda Mózes és Áron Izrael minden fiainak: Este megtudjátok, hogy az Úr hozott ki titeket Egyiptom földéről; Reggel pedig meglátjátok az Úr dicsőségét; mert meghallotta a ti zúgolódástokat az Úr ellen. De mik vagyunk mi, hogy mi ellenünk zúgolódtok?” (2Móz 16:4-7).

Másnap reggel miután a harmat felszállt: „íme a pusztának színén apró gömbölyegek valának, aprók mint a dara a földön. Amint megláták az Izrael fiai, mondának egymásnak: Mán ez! mert nem tudják vala mi az. Mózes pedig monda nekik: Ez az a kenyér, melyet az Úr adott néktek eledelül. Az Úr parancsolata pedig ez: Szedjen abból ki-ki, amennyit megehetik; fejenként egy ómert, a hozzátok tartozók száma szerint szedjen ki-ki azok részére, akik az ő sátorában vannak. És akképpen cselekedének az Izrael fiai és szedének ki többet, ki kevesebbet. Azután megmérik vala ómerrel, és annak, aki többet szedett, nem vala fölöslege, és annak, aki kevesebbet szedett, nem vala fogyatkozása: ki-ki annyit szedett, amennyit megehetik vala.” (2Móz 16:14-18).

„Azt is mondá nekik Mózes: Senki ne hagyjon abból reggelre. De nem hallgatának Mózesre, mert némelyek hagyának abból reggelre; és megférgesedék s megbüszhödék. Mózes pedig megharagudék reájuk. Szedék pedig azt reggelenként, ki-ki amennyit megehetik vala, mert ha a nap felmelegedett, elolvad vala.” (2Móz 16:19-21)

„A hatodik napon pedig két annyi kenyeret szednek vala, két ómerrel egyre-egyre. Eljövének pedig a gyülekezet fejedelmei mindnyájan és tudtára adták azt Mózesnek. Ő pedig monda nekik: Ez az, amit az Úr mondott: A holnap nyugalom napja, az Úrnak szentelt szombat; amit sütni akartok, süssétek meg, és amit főzni akartok, főzzétek meg; ami pedig megmarad, azt mind tegyétek el magatoknak reggelre. És eltevék azt reggelre, aszerint amint Mózes parancsolta vala, és nem büszhödék meg s féreg sem vala benne. És monda Mózes: Ma egyétek azt meg, mert ma az Úrnak szombatja van; ma nem találjátok azt a mezőn. Hat napon szedjétek azt, de a hetedik napon szombat van, akkor nem lesz. És lőn hetednapon: kimenének a nép közül, hogy szedjenek, de nem találának. És monda az Úr Mózesnek: Meddig nem akarjátok megtartani az én parancsolataimat és törvényeimet? Lássátok meg! az Úr adta néktek a szombatot; azért ad ő néktek hatodnapon két napra való kenyeret. Maradjatok veszteg, ki-ki a maga helyén; senki se menjen ki az ő helyéből a hetedik napon. És nyugoszik vala a nép a hetedik napon.” (2Móz 16:22-30)

Az egész történelmük előttünk van, és részletesen tanulmányozhatjuk leckéjét. Jusson eszünkbe, hogy mindezeket nem azokért írták, akik ott voltak, hanem értünk. „Mert amelyek régen megírattak, a mi tanulságunkra irattak meg: hogy békességes tűrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen.” (Róm 15:4). Ha ők nem tanulták meg az eseményekből azokat a dolgokat, amiket Isten nekik szánt, akkor még nagyobb okunk van, hogy mi megtanuljuk az írásos jelentésből.

A próba

Az Úr azt mondta, hogy megpróbálja a népet, hogy megtudja, járnak-e az Ő törvényei szerint vagy sem. Különösen a szombattal kapcsolatban próbáltattak meg. Ha megtartják a szombatot, akkor semmi kétség, hogy megtartják az egész törvényt. A szombat volt a döntő próba Isten parancsolatainak megtartásában. Most is ugyanúgy van, mint ahogy a következő pontokban is látni fogjuk:

1.) A nép megszabadult az Ábrahámmal kötött szövetség következtében. Lásd 2Móz 6:3,4. Azt a szövetséget eskü erősítette meg, és közeledett az ígéret beteljesedésének ideje, melyet Isten megígért Ábrahámnak. Ábrahám megtartotta Isten törvényét, és ezen az alapon az ígéret a leszármazottaknak maradt. 1Móz 26:3-5. Az Úr azt mondta Izsáknak, hogy teljesíti az apjának, Ábrahámnak tett esküjét, „mivelhogy hallgatott Ábrahám az én szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet”. Most, amikor Isten teljesítette ígéretét, és kihozta Ábrahám gyermekeit Egyiptomból, próbát akart tenni velük, hogy lássa, az Ő törvényei szerint járnak-e; és a szombat által vizsgálta meg őket. Ez kétségtelenül bizonyítja, hogy Ábrahám megtartotta a szombatot, és a szombat beletartozott a vele kötött szövetségbe. A hit általi megigazulásnak része, amely már a körülmetélés előtt Ábrahámé volt.

2.) „Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.” Tehát, ha a szombat - pontosan ugyanaz, mint amit az izraeliták a pusztában, valamint Jákob leszármazottai őriztek meg vagy vallják, hogy mind a mai napig megőrzik - benne volt az Ábrahámmal kötött szövetségben, ami azt jelenti, hogy ez ugyanaz a szombat, amit a keresztényeknek meg kell tartaniuk.

3.) Már tanultuk, hogy a reményünk ugyanaz, mint Ábrahám, Izsák és Jákob reménye volt. Pál apostol a bíróság előtt állt „az Istentől a mi atyáinknak tett ígéret reménységéért” (Apcsel 26:6). A hívőknek szóló ígéret az, hogy Ábrahámmal, Izsákkal, és Jákobbal együtt lesznek majd Isten országában. Az Úr másodszor nyújtja ki kezét, hogy kiszabadítsa népének maradékát, és ezért a mostani engedelmesség próbája ugyanaz, mint kezdetben volt. A szombat az, amely mindig emlékezteti az embert Isten hatalmáról, mint Teremtő és Megszentelő. Az üzenetet, amely arról szól, hogy eljött az Isten ítéletének órája - vagyis az örökkévaló evangéliumot, amely felkészít a történelem lezárulására - a következő szavakkal hirdetik: „imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14:7).

Isten próba elé állította a népet még a Sínai hegyen kihirdetett törvény előtt, még mielőtt a nép odaért volna. Ebből megértjük, hogy a törvény minden tulajdonsága már ismert volt. A valóságtól messze áll az a gondolat, hogy a Sínai hegynél hangzott el először a törvény, mivel több, mint egy hónappal azelőtt Izrael gyermekei tesztelve lettek ezzel kapcsolatban; és ezek a szavak: „meddig nem voltak hajlandók megtartani az Én törvényeimet?” azt mutatják, hogy már régóta ismerték, és gyakran a hitetlenségük miatt sértették meg azokat.

Amikor a törvény kihirdetésének eseményeihez jutunk, tisztábban fogjuk látni, mint most, hogy Krisztus halála semmilyen módon nem befolyásolhatta a zsidók által megtartott szombatot, hanem több évszázaddal a keresztre feszítés előtt mindig az evangéliummal azonosították. Azonban azt is meg kell jegyeznünk, hogy a szombat egy jól meghatározott nap.

Az embereknek azt mondták: „Hat napon gyűjtsetek, de a hetedik napon, szombaton nem lesz manna”. Pont ezt a kifejezést találjuk meg a negyedik parancsolatban. „Hat napon át munkálkodjál és végezd minden dolgodat, de a hetedik nap az Úrnak szombatja; semmi dolgot ne tegyél azon a napon.” Sokan azt gondolják, hogy a parancsolat nem határozott követelményeiben, és a törvény nem rögzíti a szombatot egy bizonyos napra, hanem bármely nap megünnepelhető, ha azt hat munkanap előzi meg. A manna hullásáról szóló jelentés azonban megmutatja, hogy ez egy téves gondolkodás, és a parancsolat nem egy határozatlan időnek a hetedrészét követeli meg, hanem pont a hét hetedik napját.

A manna hullása világosan mutatja, hogy a szombat egy meghatározott nap volt, és az ember nem dönthetett a nap felől. Sőt megmutatta, hogy „a hetedik nap” nem az időnek hetedrészét jelentette, hanem egy ciklikusan visszatérő bizonyos nap. Ha a „hetedik nap” az idő hetedrészét jelentette volna, akkor a „hatodik nap”az időnek hatodrészét jelöli; és ha Izrael gyermekei ezen feltételezések szerint cselekednek, akkor már az elejétől kezdve bajba kerültek volna.

Csak egyetlen hétnapos időszak létezik, és ez a teremtés óta ismert hét. Isten hat napon át munkálkodott, és az első hat nap alatt befejezte a teremtés munkáját, és „megszűnék a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott vala. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten.” (1Móz 2:2,3). Ezért amikor Isten azt mondta, hogy a hetedik nap a szombat, Ő azt jelenti ki, hogy a szombat a hét hetedik napja, az a nap, amit szombatnak ismerünk. A hatodik napon, amelyen Izrael gyermekeinek fel kellett készülniük a szombatra, a hét hatodik napja volt, az a nap, amit pénteknek ismerünk.

Minden kétséget kizárva láthatjuk ezt Krisztus keresztre feszítéséről és temetéséről szóló jelentésben, amelyben olvassuk, hogy a nők a sírhoz mentek. „A szombat végén a hét első napjára virradólag” (Mt 28:1), Márk pedig azt írja: „Mikor pedig elmúlt a szombat” (Mk 16:1). Ezen bibliaversek által mutatjuk, hogy a hét első napja közvetlenül a szombat után következik, és semmilyen idő nem ékelődött be a szombat vége és a nők sírhoz való látogatása között. Lukács jelentéséből megtudjuk, hogy amikor Krisztust eltemették, akkor „az előkészületek napja volt és elkezdődött a szombat”.

A nők „megnézék a sírt, és hogy miképpen helyeztetett el az ő teste. Visszatérvén pedig, készítének fűszerszámokat és keneteket. És szombaton nyugovának a parancsolat szerint. A hétnek első napján pedig kora reggel a sírhoz menének.” (Lk 23:54-56,24:1)

A szombat a „felkészülés napja” után következett, és megelőzte „a hét első napját”. Következésképpen a szombat a hét hetedik napja volt, a parancsolat szerinti szombat. Ezért a parancsolat szerinti szombat nem más, mint a hét hetedik napja. Ez az a nap, amelyet Isten a legkülönlegesebb módon jelölt meg szombat napnak azáltal, hogy negyven éven keresztül csodákat vitt véghez tiszteletére. Vegyük figyelembe gondosan ezt az igazságot! Ne felejtsük el, hogy a Biblia bárhol tesz említést a szombatról, csak a hét hetedik napjára utal és csak erre. Az a tény, hogy a negyedik parancsolat szombatja az összes törvénnyel együtt elválaszthatatlanul kapcsolódik Jézus Krisztus evangéliumához jóval Mózes napja előtt, nyilvánvalóbb lesz, amint továbbhaladunk a tanulmányunkban.

The Present Truth, 1896. október 6.