„Akkor éneklé Mózes és az Izrael fiai ezt az éneket az Úrnak, és szólának mondván: Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett. Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lőn nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, őt magasztalom. Vitéz harcos az Úr; az ő neve Jehova. A fáraónak szekereit és seregét tengerbe vetette, s válogatott harcosai belefúltak a veres tengerbe. Elborították őket a hullámok, kő módjára merültek a mélységbe. Jobbod, Uram, erő által dicsőül, jobbod, Uram, ellenséget összetör. Fenséged nagyságával zúzod össze támadóid, kibocsátod haragod s megemészti az őket mint tarlót. Orrod leheletétől feltorlódtak a vizek. És a futó habok fal módjára megálltak; a mélységes vizek megmerevültek a tenger szívében. Az ellenség monda: Űzöm, utolérem őket, zsákmányt osztok, bosszúm töltöm rajtok. Kardomat kirántom, s kiirtja őket karom. Leheltél leheleteddel s tenger borítá be őket: elmerültek, mint az ólom a nagy vizekben. Kicsoda az Istenek közt olyan, mint te Uram? Kicsoda olyan, mint te, szentséggel dicső, félelemmel dicsérendő és csodatévő? Kinyújtottad jobb kezedet, és elnyelé őket a föld. Kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet, hatalmaddal viszed be te szent lakóhelyedre. Meghallják ezt a népek és megrendülnek; Filisztea lakóit reszketés fogja el. Akkor megháborodának Edom fejedelmei, Moáb hatalmasait rettegés szállja meg, elcsügged a Kanaán egész lakossága Félelem és aggodalom lepi meg őket; karod hatalmától elnémulnak mint a kő, míg átvonul néped, Uram! Míg átvonul a nép, a te szerzeményed. Beviszed s megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyül magadnak készítél, szentségedbe Uram, melyet kezed építe.    Az Úr uralkodik mind örökkön örökké.” (2Móz 15:1-18).

Most lássuk, hogy milyen tanítás, bátorítás és remény van számunkra ebben a jelentésben! 1.)  Az a hatalom, amely kettéválasztotta a Vörös-tengert, és amely által a nép biztonságosan átkelt rajta az a hatalom volt, amely az ellenségeiket megállította, hogy ne támadhassák meg őket. Hasonlítsátok össze 2Móz 15:14-16 és Józsué 2:9-11 verseit! Ha azzal a hittel mentek volna tovább, amellyel bírtak a szabadításuk idején, nem kellett volna harcolniuk. Egyik ellenség sem merte volna megtámadni őket. Most megérthetjük, hogy az Úr miért vezette őket úgy, ahogyan tette. Egy utolsó szabadító cselekedet által Isten meg akarta őket tanítani, hogy soha ne féljenek embertől.

2.) Ugyanaz a hatalom által kellett ismertté tenniük az Úr nevét, azaz hirdetniük a mennyek országának evangéliumát az egész földön, hogy felkészítse a történelem lezárulására. Ezt a munkát kellett megtenniük, mielőtt az ígéret teljes mértékben teljesülhetett volna. Ha megtartották volna a hitet, rövid idő kellett volna, hogy véghezvigyék feladatukat.

3.) Szabadításuk célja az volt, hogy az Úr az Ő örökségének hegyére vigye, és letelepítse őket a saját földjükre, ahol örökké biztonságban élhetnek. Ez nem teljesedett be Dávid király idejében akkor sem, amikor királysága csúcsára ért, mert amikor az ellenségei már nem zaklatták többé, és azt javasolta, hogy építsenek templomot az Úrnak, Isten azt mondta neki: „Sőt helyet is szerzék az én népemnek Izraelnek, és ott elplántálám őt, és lakozék az ő helyében, és többé helyéből ki nem mozdíttatik, és nem fogják többé az álnokságnak fiai nyomorgatni őt, mint annakelőtte” (2Sám 7:10). Hasonlítsátok ezt össze Lk 1:67-75-tel!           

4.) Izrael Egyiptomból való szabadulásának alkalmával Isten tervét így mutatták be az ihletett énekben: „Kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet, hatalmaddal viszed be te szent lakóhelyedre.” Senki sem építhet házat az Úrnak, mert „a Magasságos nem kézzel csinált templomokban lakik” (Apcsel 7:48). „az Úr trónja az egekben van” (Zsolt 11:4). Az igazi szentély, Isten valódi lakhelye, „melyet Isten épített és nem ember” (Zsid 8:1,2), a mennyben van, a Sion hegyén. Ez a megértés összhangban áll Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak tett ígéretével, amely arra késztette őket, hogy idegeneknek érezzék magukat ezen a földön, és keressenek egy mennyei országot, „melynek építője és alkotója az Isten” (Zsid 11:10). Ez a sokáig halasztott remény a beteljesedés útján volt, és hamarosan be is teljesedett volna, ha Izrael gyermekei megtartották volna az énekükben kifejezett hitüket

5.) Izrael Egyiptomból való szabadulása és a Vörös-tenger kettéválása Isten népének a bátorítása az evangélium utolsó napjaiban, amikor az Úr szabadítása megmutatkozik. Íme a szavak, melyekre Isten tanítja népét, ezt mondják: „Kelj föl, kelj föl, öltözd fel az erőt, oh Úrnak karja! kelj föl, mint a régi időben, a messze hajdanban! Avagy nem te vagy-e, aki Ráhábot kivágta, és a sárkányt átdöfte? Nem te vagy-e, aki a tengert megszáraztotta, a nagy mélység vizeit; aki a tenger fenekét úttá változtatta, hogy átmenjenek a megváltottak?! Így térnek meg az Úrnak megváltottai, és ujjongás között Sionba jőnek, és örökös öröm fejükön; vigasságot és örömöt találnak, eltűnik a fájdalom és sóhaj!” (Ézsa 51:9-11). Ha a régi izraeliták énekelve folytatták volna útjukat, és sohasem zúgolódtak volna, hamar Sionba érnek, a városba, amelynek Isten, és nem ember az építője.

6.) Amikor végre az Úr megváltottai a Sion hegyén fognak állni Isten hárfáival a kezükben, énekelik majd „Mózesnek az Isten szolgájának énekét, és a Báránynak énekét, ezt mondván: <<Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te utaid, óh szentek Királya! Ki ne félne téged, Uram! és ki ne dicsőítené a te nevedet? mert csak egyedül vagy szent. Mert eljőnek mind a pogányok és lehajolnak előtted; mert a te ítéleteid nyilvánvalókká lettek>>” (Jel 15:3,4). Ez a szabadulás éneke, a győzelem éneke.

7.) Ahogyan Izrael gyermekei a Vörös-tenger partján énekelték a győzelem énekét - mielőtt bementek volna a megígért országba -, ugyanúgy fogják Isten gyermekei is énekelni az utolsó napokban a győzelem énekét, mielőtt bemennek a mennyei Kánaánba. Már olvastuk, hogy amikor az Úr kinyújtja másodszor a kezét, hogy megváltsa népe maradékát, „út lészen népe maradékának, amely megmaradt Asszíriától, amint volt Izraelnek, mikor kijött Egyiptomnak földéből” (Ézsa 11:16)

„És így szólsz ama napon: <<Hálákat adok neked, oh Uram! mert jóllehet haragudtál reám, de elfordult haragod, és megvigasztaltál engemet! Íme, az Isten az én szabadítóm! bízom és nem félek; mert erősségem és énekem az Úr, az Úr, és lőn nekem szabadítóm!>> (..) És így szólotok ama napon: Adjatok hálát az Úrnak, magasztaljátok az Ő nevét, hirdessétek a népek közt nagyságos dolgait, mondjátok, hogy nagy az Ő neve. Mondjatok éneket az Úrnak, mert nagy dolgot cselekedett; adjátok tudtára ezt az egész földnek! Kiálts és örvendj, Sionnak lakosa, mert nagy közötted Izraelnek Szentje!” (Ézsa 12:1-6).

Ezzel az énekkel fognak bemenni a megváltottak Sionba. Ez a győzelem éneke, amit már most énekelnek, mert „az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk”. Ha az emberek nem hirdetik az Úr szabadítását, akkor nem is részesülnek benne. Miközben Isten Sion felé vezeti őket, megtanulják az éneket, amit akkor fognak énekelni, amikor odaérnek.

The Present Truth, 1896. október 1.