10. prédikáció

A Rómabeliekhez írott levél ötödik fejezetében található érvelés folytatásával kezdődik a hatodik fejezet. Az érv az, hogy Krisztus élete a megigazulásunkért adatott nekünk. A kegyelem az igazság által uralkodik az örök életre, Jézus Krisztus által. A kegyelem szívesség, és a zsoltáríró azt mondja, hogy Isten kegyelmében élet van. Így a „megigazulva ingyen az ő kegyelméből” (Róm 3:24) Krisztus életének jutalmát jelenti számunkra. Az az élet bűntelen élet. A bennünk lakozó Krisztus az, aki engedelmeskedik, és engedelmessége által igazzá tétetünk.

„Mit mondunk tehát? Megmaradjunk-e a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen?  

Távol legyen: akik meghaltunk a bűnnek, mimódon élnénk még abban? Avagy nem tudjátok-e, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk.” (Róm 6:1-5)

E fejezet megmutatja, hogyan kapcsolódjunk Krisztushoz és mit tesz ez a kapcsolat értünk. Az előző fejezetben megtudtuk, hogy minden emberre elhatott a kárhozat, a halálos ítélet minden emberre elhatott ezen a világon. A halálos ítélet kimondatott, és a halál munkálkodik az emberekben. Miért munkálkodik a halál az emberekben? Mi a halál különleges ereje? A bűn! „A halál fullánkja pedig a bűn [...].” (1Kor 15:56) Ezért az emberekben munkálkodó bűn egyszerűen a halál, ami bennük munkálkodik. A halál fullánkja megmarja a bűnös embert. A halál már bennük van és tevékenykedik bennük, és csak idő kérdése, mikor ragadja el őket örökre. De míg a próba ideje tart, addig van lehetőség arra, hogy az emberek megmeneküljenek ettől a fullánktól és a büntetés végrehajtásától. Istennek azonban igazságosnak kell lennie, még akkor is, ha megigazítja azokat, akik hisznek benne. A halálos ítélet mindenkire kimondatott, és az az ítélet végre is lesz hajtva. Minden embernek meg kell halnia, mert minden ember vétkezett.

De minden embernek megadatik, hogy ő válassza meg azt a pillanatot, amikor meghal. Krisztus meghalt minden emberért. Elismerhetjük az Ő halálát és meghalhatunk Őbenne, és így az Ő életét kapjuk meg, vagy, ha akarjuk, megtagadhatjuk és meghalunk önmagunkban. De mindenképpen meg kell halnunk. A halál minden emberre elhatott, és minden embernek meg kell halnia. Minden ember élete elveszett; önmagunkban egyáltalán nincs életünk.

A Szentírás világosan kijelenti: „Akié a Fiú, azé az élet: akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5:12) Mit fogunk tenni, amikor látjuk, hogy abban az állapotban vagyunk, amikor a halál az életünket követeli? Nem látjátok, hogy élettelenné váltunk? Ezer dollárral tartozom és pontosan ezer dollárom van, ha kifizetem a tartozást, akkor elfogyott a pénzem, nem igaz? Így van ez az életünkkel is. Mindannyiunknak egy élet van a birtokunkban, de az már nem a miénk. Elveszett a törvény számára. Már egyáltalán nem tartozik hozzánk. Amikor a törvény ezt az elvesztést követeli, és az életünk elveszett, nem marad más, mint az örök halál.

Krisztusnak, az Isten Fiának azonban annyi élete van Önmagában, hogy minden embernek életet tud adni, és ugyanannyi marad neki. Nem volt kötelessége a földre jönni és átélni azt a tapasztalatot, amin Ő keresztülment. Dicsősége volt a mennyben, az összes angyal imádta, gazdagsága és hatalma volt, de mindent otthagyott, sőt megüresítette Magát, és letette dicsőségét és tisztességét. Szegény emberként jött a földre, szolgai formát öltött magára, és mindenben olyan lett, mint azok, akiket megmenteni jött.

Itt a testben igazságot cselekedett. Kiért tette ezt? Saját Magáért? Nem. Neki nem volt erre szüksége. Kezdettől fogva kincsei voltak. Mindene megvolt, amije csak lehetett, amikor a mennyben volt. De itt a földön, emberként, igazságot és örök megváltást munkált, amit nekünk adhatott. Ez az egyetlen ok, ami miatt eljött erre a világra. Megvan mindaz az igazság, amit itt kimunkált, és Ő ezt az embereknek adja. Önmagáért fizette ki a törvény büntetését? Nem! Neki nem volt bűne, következésképpen a törvénynek nem volt követelése Vele szemben.

A 2Kor 5:21 versben Pál apostol ezt írta: „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne.” Így nem önmagáért, hanem értünk szenvedett büntetést. Amikor hit által Krisztusban maradunk, és egyesülünk vele, oly módon, hogy azonosulunk Vele, akkor miénk az az élet, amit Ő adhat.

De meg kell fizetnünk a büntetést, el kell szenvednünk a veszteséget, mert a törvény büntetést követel. De, ahogy korábban mondtam, választhatunk, hogy várunk-e, és hagyjuk, hogy a törvény elvegye tőlünk, amit elvesztettünk és utána semmink sem marad, vagy pedig lemondunk az elveszett életről, és magunkhoz vesszük Krisztus életét, amely velünk marad, miután megfizettünk azért, amit elvesztettünk.
Hogyan maradhatunk meg Krisztusban? Hogyan válhat előnyünkre Krisztus igaz élete? Ez a halál cselekedetében van. Mikor érintjük meg Krisztust és kötjük magunkat hozzá? Az Ő munkájának melyik pontján érint meg minket Krisztus és valósítja meg az egyesülést? A lehető legmélyebb ponton, ahol az ember megérinthető, és ez a halál. Ő minden ponton hasonlóvá lett testvéreihez, ezért a legmélyebb pontra - a halál pontjára - helyezi magát, és íme, amikor valóban halottak vagyunk, Krisztusban járunk.

A keresztség szertartása egyszerűen Krisztus halálának és feltámadásának szimbóluma. A Gal 3:27 versben Pál apostol kijelenti: „Avagy nem tudjátok-e, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg?” A Róm 6:3 versben pedig ezt mondja: „Nem tudjátok, hogy mi, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg?” De ha Krisztussal együtt meghaltunk, akkor hozzá vagyunk kötve, és biztosak vagyunk abban, hogy újra élni fogunk, mert Krisztus él. Itt erőteljesen alkalmazhatjuk Péter apostol szavait az ApCsel 2:24 versből: „Kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván; mivelhogy lehetetlen volt neki attól fogvatartatnia.” Teljesen lehetetlen volt, hogy a halál fogva tudja tartani Krisztust. Ezért, ha Vele együtt halunk meg, és halálunkban egyesülünk Vele, akkor Vele együtt fogunk élni is. A nagy gondolat, amely köré az egész Biblia összpontosul, a Krisztussal együtt való halál és feltámadás. Ha vele együtt halunk meg, akkor újra élni fogunk.

Vele együtt halunk meg - mikor? Most! Amikor felismerjük, hogy életünk elveszett, és lemondunk minden igényünkről ebben az életben, és mindenről, ami ehhez kapcsolódik, akkor abban a pillanatban meghalunk Krisztussal együtt. Mit jelent az életünkről való lemondás? Az élet minden, amivel az ember rendelkezik. Mindent jelent, aminek köze van az élethez. Mi tehát az, ami az élethez tartozik, ami természetes módon bennünk van? Ez a bűn! Ez a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élettel való kérkedés. Ez az irigység, a gonoszság, a gonosz beszéd, a gonosz gondolkodás - mindezek a dolgok alkotják a test szerinti életet, mert látjuk, hogy minden emberben, aki test szerinti életet él, megvannak ezek a dolgok. Ezek az életének részei. Minden földi ember életébe belekerülnek.
Amikor eljutunk arra a pontra, amikor belátjuk, hogy ezek a dolgok megvannak, és készek vagyunk lemondani róluk, és megfizetni a büntetést, akkor meghalhatunk Krisztussal együtt, és felvehetjük az Ő bűntelen életét helyettük. Ha lemondunk erről az életünkről, lemondunk mindezekről a dolgokról, akkor Krisztussal együtt halottak vagyunk. Amilyen biztosan lemondtunk róluk és meghaltunk Krisztussal együtt, olyan biztosan feltámadunk, mert Krisztus feltámadt, és akkor az új életben fogunk járni. Ez az új élet, az életünk megújulása, amiben részesülünk, Krisztus élete, és ez egy bűn nélküli élet. „Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek.” (Róm 6:6)

Ebben rejlik minden missziós erőfeszítés titka. Amikor az ember eljut arra a pontra, amikor elhiszi, hogy nincs saját élete, és lemond arról az elveszett életről, amely a birtokában volt, és a testben élt életet az Isten Fiába vetett hitében éli, akkor Krisztus az élete, és az „el van rejtve Krisztussal együtt Istenben" (Kol 3:3). Az Isten művébe vetett hit által új életre támadt fel. Félhet-e ez az ember attól, amit egy másik ember tehet vele? Félhet-e attól, hogy mit mond róla valaki? Azt fogja mondani magának: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.”

Nem számít, ha egy hitetlen településre küldik. Az életét már átadta, így a halál nem ijeszti meg. Készséggel megy, az életét nem veszi a saját kezébe, hanem Krisztus gondjaira, Istenre bízza. Az élete el van rejtve Krisztusban és ha Krisztus megengedni, hogy nyugalomra térjen egy rövid időre, akkor rendben van. Sőt, nem csüggesztik el a nehézségek abban a munkában, amelyre Krisztus hívta, mert gyakorlati ismerete van Krisztus hatalmáról, és tudja, hogy Ő, - aki ledöntött minden magaslatot, amely Krisztus ismerete ellen emeltetett a szívben - képes engedelmességre bírni minden tekintetben. Az élet, melyet él, Krisztus élete, csak azzal a feltétellel, hogy életének minden pillanatában átadja magát, hogy ugyanolyan odaszentelt legyen, mint amikor meghalt Krisztusnak.

Szükséges, hogy folyamatosan meghaljunk, és folyamatosan megismerjük Isten hatalmát és Krisztus feltámadását. Mert mi „megtartatunk az ő élete által” (Róm 5:10). Meg kell ismernünk és meg kell tapasztalnunk ugyanazt azt az erőt, amelyet Isten Krisztusban munkált, amikor feltámasztotta Őt a halálból. Ezt a hatalmat vesszük magunkhoz. Hogyan? „Eltemettetvén Ő vele együtt a keresztségben, akiben egyetemben fel is támasztattatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztá Őt a halálból.” (Kol 2:12)

Csak arról van szó, hogy Jézus feltámadását a saját életünkben gyakorlatba ültetjük. Ehhez csak az kell, hogy higgyük, amit Isten képes volt megtenni Krisztusért, amikor a sírban feküdt, azt meg tudja tenni értünk is. Ugyanaz az erő, amely Krisztust visszahozta a halálból, minket is megőrizhet a feltámadásban. Ha bennünk van Krisztus élete és az munkálkodik mibennünk, akkor azt kell tennie bennünk is, amit Őérte tett, amikor Galileában és Júdeában járt.

Milyen értékes gondolat az, hogy az életünk nem a miénk. Csak Krisztus élete van bennünk. Ez az a gondolat, amely az embert még a halálban is győztessé teszi. Miért? A halál fullánkja eltűnt! A halál fullánkja nem marja meg az igaz embert, mert megszabadul a bűntől. E ténynek a tudata tette lehetővé a mártírok számára, mint Jeromos és Husz, hogy a máglyára menjenek diadalmas és győzelmes énekeket énekelve. „És ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, aki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában.” (Mt 10:28)

Életünk el van rejtve Krisztussal együtt Istenben, így nem félünk a bűnös ember hatalmától, sőt még a haláltól sem. Ha átadtuk magunkat Krisztusnak, és életünk el van rejtve Ővele együtt, mit számít, hogy az az élet megrövidül-e vagy sem? Krisztussal járunk, és Ő irányítja az életünket. A bűnös ember vagy az ördögök éppúgy nem érinthetik meg az életünket, mint ahogyan Krisztust sem tudták a sírban tartani.
Ó, bárcsak éreznénk ennek az életnek az erejét, és tudnánk, hogy az Övéi vagyunk! Amikor ezt megértjük, Krisztus ereje fogja kísérni az üzenetet, miközben másoknak visszük. Mit számít, ha az emberek szemrehányást tesznek nekünk? Mi halottak vagyunk, és az életünk el van rejtve Krisztussal együtt Istenben, és az életet, amit élünk, azt Őbenne és az Őbelé vetett hit által éljük. Ez az evangélium és a reménység ereje, amely a keresztényeket még a halálban is győztessé teszi. Ez a feltámadás reménye, mert amikor az ember nyugalomra tér a sírba, akkor ő Jézusban alszik. Az élete ugyanolyan biztonságban van, sőt még biztonságosabb, mint amikor a földön élt. Az ő próbája meg van pecsételve. A nemes harcot megharcolta, futását elvégezte, a hitet megtartotta. Jól mondta az apostol, hogy nem azokat sajnálja, akik elaludtak, hanem azokat, akiknek nem volt egyetlen reménységük sem.

Amikor az egyház és Isten szolgái valóban meghalnak lemondva a saját életükhöz tartozó dolgokról, akkor Krisztuséi lesznek cselekedetben és igazságban. Ha ezek egy részét Krisztus hajlandó ránk bízni és ezért a földön kell maradnunk, akkor úgy van jól. Ha viszont Ő jónak tartja, hogy nyugalomba helyezzen bennünket, akkor úgy van jól. Hogy a sírban alszunk-e, vagy a Mesternek dolgozunk, nem számít, mert Krisztus mindig ott van.

Amikor megragadjuk e gondolatokat és a sajátunkká tesszük - és olyan gyorsan megkapjuk őket, amilyen gyorsan csak akarjuk -, akkor azok értékesek lesznek számunkra. Ha készek vagyunk veszteségnek tekinteni az általunk kedvelt dolgokat és azok feladásának árát összevetjük Jézus Krisztus, a mi Urunk megismerésének mérhetetlen árával, akkor teljesen átadhatjuk magunkat Krisztusnak. Csak amint hajlandóak vagyunk megfontolni az árat, és engedni, hogy Krisztussal együtt keresztre feszíttessünk, lemondva az élet kérkedéséről, a test kívánságáról és mindarról, ami a régi életünkhöz tartozott, fenntartás nélkül feladva minden tartalékot a testi kívánság táplálására, akkor Krisztus hatalma ránk száll. De mi még mindig a földön élünk! Igen, de lemondtunk az életünkről, és minden hozzánk kapcsolódó dolog Krisztus munkája mibennünk.

Abban a pillanatban, amikor az ember elutasítja mindazt, ami a földi természetéhez tartozik, elmondhatja, hogy Krisztus az övé,  és Krisztus élete az övé. Honnan tudja ezt? Az Ő művébe vetett hit által, amely feltámasztotta Krisztust a halálból!

„Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: Mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól. Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ő vele. Tudván, hogy Krisztus, aki feltámadott a halálból, többé meg nem hal; a halál többé rajta nem uralkodik.” (Róm 6:6-9)

Krisztus élete örök élet. Ő önként jött a halál uralma alá. Ezzel megmutatta a halál feletti hatalmát. Leszállt a sírba, hogy ott a sír láncaival megkötözve megmutassa, hogy van hatalma ezeket a láncokat széttörni, szabadon és győztesen kijönni. Mivel Ő többé nem hal meg, és mi átvesszük az Ő bűntelen életét, ezért a bűn számára halottnak, de Isten előtt élőnek tekinthetjük magunkat Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Ahogy a halál nem uralkodhatott rajta, úgy a bűn, amely a halál fullánkja, nem uralkodhat rajtunk.
Egy kíváncsi ember kérdezhetné: „Azt akarod mondani, hogy soha többé nem kellene vétkeznünk – nem szabad teret hagynunk a bűnnek?” De nem ezt mondja a Biblia? „Mert a bűn ti rajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt.” (Róm 6:14) Mi Jézus Krisztushoz tartozunk. Hogyan? A halál által. Már nem tápláljuk a testet kívánságokra. (Róm 13:14). Van egy teljes önátadás Krisztusnak – amikor mindent feladunk, és bízunk az Ő erejében, hogy megtart minket ebben az állapotban. És hálát adok Istennek, hogy Ő képes erre.

Az emberek veszélyes expedíciókra indultak - egyesek egy-egy ország meghódítására, és amikor elérték az országot, felgyújtották a hajót, amivel érkeztek, így akkor sem tudtak volna visszamenni, ha akartak volna. Helyénvaló, ha figyelembe vesszük, mivel jár. Enélkül nincs értelme belevetni magunkat a csatába. Kutassátok át az egész földet! Ebben van az az öröm és az a kiváltság. Képes vagyok lemondani róluk? Ezek nagyon kedvesek voltak számomra; ezek beburkolták az életemet, azonosulnak velem – a megjelenésemben is látszanak. Beágyazódtak a jellemembe, és hozzám tartoznak. Úgy ragaszkodtam hozzájuk, mintha magához az élethez ragaszkodnék. De Krisztus nem volt bennük. Ezek egyáltalán nem örülnek Krisztus életének. Az előtte álló örömért Ő elviselte a keresztet. El tudom-e viselni a keresztet, hogy osztozhassak ebben az örömben? Le tudok-e mondani az ideig-óráig tartó bűn örömeiről, hogy osztozzak Krisztus gazdagságában és az Ő üdvösségének örömében? Ezeket a kérdéseket kell feltennünk magunknak.

Nézzetek fel és tekintsetek Krisztusra, és örüljetek a jelen üdvösségnek! Ezek alkotják a kép másik oldalát. Ott van az öröm, hogy végtelen erő munkálkodik bennünk. Ezért az örömért, amit most kaphatunk, hajlandóak vagyunk-e mindent feladni, és Krisztus szenvedéseinek részeseivé válni, és az Ő halálának és feltámadásának erejében részesülni? Ez az öröm örökké tart, égessük hát fel a csónakokat és a hidakat magunk mögött! Képesek vagyunk feladni örökre mindazokat a dolgokat, amelyek kedvesek voltak számunkra? Ez a nehéz rész.

Valaki azt mondja: „Korábban már megpróbáltam lemondani ezekről a dolgokról, és megint visszaestem. Honnan tudhatom most, hogy nem fogok újra visszaesni?" Ó nem, ezúttal nem hozol új döntést. Most nem húzol új lapot, mondván, hogy jobban fogod csinálni. Egyszerűen elengeded a régi életet és minden döntést. Egyszerűen azt mondod: „Tudom, hogy Istenben van hatalom. És ugyanaz a hatalom, amely létrehozta a világot, ugyanaz a hatalom, amely Krisztust feltámasztotta a sírból – és én ennek a hatalomnak a kezébe adom át magam, és hagyom, hogy az új életben támogasson engem". És napról napra, ahogy ezt tesszük, a szívünk hálásan fog Isten felé fordulni, hogy befogadja az Ő csodálatos erejét.

Nem az a dolgunk, hogy a testet tápláljuk a vágyaiban, hanem fel kell vennünk Krisztus életét, és éreznünk kell, hogy Isten ereje munkálkodik bennünk. Amikor érezzük, hogy ez az erő működik - hogy ez a csoda működik bennünk -, akkor a kísértések, amelyeknek oly gyakran engedtünk, a bűnös gyakorlatok, amelyeknek engedtünk, legyőzhetők lesznek, és felülemelkedünk rajtuk. Akkor képesek leszünk Krisztus erejével kimenni a világba, és úgy hirdetni az üzenetet, mint még soha.

Hogyhogy több erőnk lesz? Mert tudjuk, hogy ha Isten képes véghezvinni ezt a csodát bennünk, akkor bárkiben meg tudja tenni. Emberi szempontból a mi munkánk eredménytelen. Minden oldalról nehézségek merülnek fel. De mi tudjuk, hogy Isten hatalma mire képes. És ezért hitben megyünk előre, hogy Ő, aki lerombolja szívünkben az okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emelkedik, és foglyul ejtünk minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak, ugyanezt meg tudja tenni másokkal is, hiszen Ő már megtette ezt velünk. Ugyanez a hatalom rombolta le Jerikó falait Isten népe előtt. Annyira hálás vagyok, hogy Isten, aki elhívott minket, hogy szolgáljuk Őt, a végtelen hatalom Istene. Fogadjátok el ezt a hatalmat saját magatoknak!

„Hasonlóképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 6:11) „Hasonlóképpen” Hogyan? Hasonlóképpen, ahogyan Krisztus feltámadt a halálból, nem hal meg többé – úgy tekintsétek magatokat halottként a bűnnek, és ne vétkezzetek többé. Igaz ez? Figyeljetek jól, hogy a bűn többé nem uralkodik rajtatok. Ezt jelenti ki a Biblia. Már nem a törvény, hanem a kegyelem alatt vagyunk. Nem vagyunk többé törvény alatt, hanem kegyelem alatt. Nem vagyunk többé kárhozat alatt, hanem Isten kegyelme nyugszik rajtunk. A dicsőség és a kegyelem Lelke jelen van velünk.

Krisztusban hatalom van. Mi ez a hatalom? Vegyétek észre! A kegyelem egy szívesség! Isten kegyelmében élet van. Akkor mi a Krisztus kegyelmének hatalma? A végtelen élet ereje. Ha az emberek valóban hiszik, hogy Krisztus feltámadt a halálból, akkor hihetik, hogy halottak a bűnnek, de élnek Istennek és szabadok a bűntől. Az apostol azt akarta közölni, hogy szabadok a bűntől? Igen! Ez egy ünnepélyes, de dicsőséges gondolat. Mennyire hálásnak kellene lenniük az embereknek, hogy bízhatnak Isten hatalmában Krisztus által, hogy minden lelki korlát nélkül hihetnek ebben a fejezetben. Igen, higgyétek el ezeket az igaz szavakat: „Mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól.” „Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 6:7,11)

De igaz-e, hogy az ember bűn nélkül élhet? A fejezet utolsó részében ezt olvassuk: „Mert mikor a bűn szolgái valátok, az igazságtól szabadok valátok.” (Róm 6:20) Mindannyian tudjuk, hogy ez mit jelent. Korábbi tapasztalataink nem kellemesek. Semmi jót nem látunk benne. Miért voltunk szabadok az igazsággal szemben? Mert Sátán szolgái voltunk. „Felszabadulván pedig a bűn alól, az igazságnak szolgáivá lettetek.” (Róm 6:18) Krisztus az igazság szerzője. A szolgálat, amelyet végzünk, az Övé. Kinek a szolgái vagyunk, Krisztusé vagy a Sátáné? Amikor Sátán szolgái voltunk, nem cselekedtünk igazságot. Most azonban Krisztus szolgái vagyunk. Ezért „ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek; hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek.” (Róm 6:13)

Csak két szolgálat létezik. Sátán szolgálata, amely a bűn szolgálata a halálra, és Krisztus szolgálata, amely az engedelmesség szolgálata az igazságra. Az ember nem szolgálhat két úrnak. Mindenki hiszi ezt. Akkor lehetetlen egyszerre szolgálni a bűnt és az igazságot. Mi keresztényeknek nevezzük magunkat. Mit jelent ez? Krisztus követői! De minden keresztényi tapasztalatunkban hagytunk itt-ott apró kiskapukat a bűnnek. Soha nem mertünk eljutni arra a helyre, ahol úgy gondoljuk, hogy a keresztény életnek bűntelen életnek kell lennie. Soha nem mertünk ebben hinni vagy erről prédikálni. De ebben az esetben nem tudjuk teljes egészében hirdetni Isten törvényét. Miért nem?
Mert nem értjük a hit általi megigazulás erejét. A hit általi megigazulás nélkül pedig lehetetlen Isten törvényét a maga teljességében hirdetni. Következésképpen a hit általi megigazulás prédikálása nem kicsinyíti vagy lekicsinyli Isten törvényét, hanem az egyetlen, amely felmagasztalja azt.

Lehetünk-e Krisztus szolgái, miközben bűnt követünk el, és tápláljuk a földi természetünket, hogy teljesítsük vágyait? Krisztus a bűn szolgája? Kinek a szolgái vagyunk, miközben bűnt követünk el? A bűn szolgái vagyunk és a bűn a Sátáné. Ha egy keresztény az idő egy részében bűnt követ el, a többi részében pedig igazságot, ez azt jelenti, hogy Sátán és Krisztus társul. Ez azt jelenti, hogy egy ura van, mert nem szolgálhat két úrnak.

De nincs harmónia a világosság és a sötétség között, Krisztus és Béliál között. Halálos ellentétben állnak egymással. Szemben állnak és halálos harcot vívnak egymással. Egyik sem hagy teret a másiknak. Ezért teljesen lehetetlen, hogy az ember e két urat szolgálja. Vagy az egyik, vagy a másik oldalon kell állnia. „Avagy nem tudjátok, hogy akinek oda szánjátok magatokat szolgákul az engedelmességre, annak vagytok szolgái, akinek engedelmeskedtek: vagy a bűnnek halálra, vagy az engedelmességnek igazságra?” (Róm 6:16) Eleget tudunk a bűn szolgaságáról. Átadtuk magunkat a bűn, a törvénytelenség eszközének.

A kérdés most a következő: Hogyan válhatok Krisztus szolgájává, hogy képes legyek meghalni a régi életemnek? „Akinek oda szánjátok magatokat szolgákul az engedelmességre, annak vagytok szolgái [...]”. (Róm 6:16) A „szolgák” szó jelentése „rabszolga”. Abban a pillanatban, amikor átadtam magam Krisztusnak, hogy az Ő szolgája legyek, abban a pillanatban az Ő szolgája vagyok. Attól a pillanattól Hozzá tartozom. Honnan tudhatom, hogy Krisztus elfogadja a szolgálatom, ha átadom Neki? Mert Ő megváltotta ezt a szolgálatot, és megfizette érte az árat. Azokban az években, amikor átadtam magam a bűn szolgálatának, megfosztottam Őt ettől a jogától. De mindaddig, amíg én visszatartottam a szolgálatomat, Ő folyamatosan keresett engem, igyekezett magához vonzani. Amikor azt mondtam „Uram, itt vagyok; átadom magam Neked”, abban a pillanatban megtalált Krisztus, mert Ő keresett minket, és mi az Ő szolgái vagyunk.

De honnan tudhatjuk, hogy továbbra is az Ő szolgálatában maradunk? Honnan tudjuk, hogy képesek vagyunk Krisztus életét élni? Ugyanúgy, ahogyan tudjuk, hogy a bűn életét éltük. Amikor azon gondolkodunk, hogy kinek a szolgái leszünk, akkor a két úr hatalmát akarjuk mérlegelni. Amikor a bűn szolgái voltunk, szabadok voltunk az igazságtól, mert a Sátán megkötözött és mindenben felhasznált minket, és hatalmának rendelkezésére álltunk.

A bűn erősebb az igazságnál? Sátán erősebb Krisztusnál? Nem! Amilyen biztos, hogy a két úr között Krisztus bizonyult erősebbnek, és amilyen biztos az is, hogy amikor a bűn szolgái voltunk, a bűnnek hatalma volt távol tartani minket az igazságtól, ugyanolyan biztos, hogy amikor szolgaként átadjuk magunkat Krisztusnak, neki van hatalma arra, hogy megőrizzen minket a bűntől. A harc nem a miénk, hanem Istené. Említettem már, hogy Krisztus és a Sátán nem társultak, hanem a legádázabb ellentét van közöttük.

Mindenki ismeri a „Krisztus és Sátán nagy küzdelme” szavakat. Ez egy elterjedt kifejezés közöttünk. Mi felett van ez a harc? Az emberek lelkéért és lakhelyükért. Kié lesz a ti és az én szolgálatom? Ez az a kérdés, amiért küzdenek. A harc Krisztus és a Sátán között zajlik. Nemcsak hogy ők a főszereplők, hanem az egész csata köztük zajlik, és csakis köztük.

Egyikük sem veheti át a szolgálatunkat a mi akaratunk nélkül. Önmagunkban az erőnk, hogy szembeszálljunk a Sátánnal; ezt már kipróbáltuk. Nincs erőnk, hogy szembeszálljunk vele; nem tudunk szembeszállni vele és legyőzni őt. Egyáltalán nincs hatalmunk, de ugyanakkor tudjuk, hogy nem akarunk az ő szolgája lenni. Igen, és nemcsak azt mondjuk, hogy „nem akarok a szolgája lenni”, hanem azt is, hogy „nem leszek a szolgája”. És ahelyett, hogy a saját erőnkből harcolnánk a Sátán ellen, átadjuk magunkat Krisztusnak, és újra és újra elismételjük, mint Dávid zsoltáros: „Uram! én bizonyára a te szolgád vagyok; szolgád vagyok én, a te szolgáló leányodnak fia, te oldoztad ki az én köteleimet.” (Zsolt 116:16)

Micsoda? Sátán szolgája voltam, de abban a pillanatban, amikor azt mondtam Krisztusnak: „A Te szolgád leszek”, Ő feloldotta a köteleimet, és Magára vállalta a felelősséget, hogy megvédjen Sátánnal szemben, akinek nincs joga már felettem. Amikor tehát a Sátán eljön, hogy visszavegyen, és újra a rabszolgájává tegyen, Krisztus szembeszáll vele, ahogyan a földi tartózkodása alatt szembeszállt vele. Tehát egyszerűen mondd a szívednek és Sátánnak, hogy Krisztusé vagy, és hogy Ő oldotta meg a köteleidet. Akkor valóban megszabadultál. Számot vetettél, mibe kerül, és most ismételheted Dávid szavait újra és újra.

Az életed már nem a sajátod, hanem Krisztus élete. Az Ő élete, maga Krisztus létezése Sátán ellen van. A harc a fejünk felett zajlik, mert mi halottak vagyunk, és az életünk el van rejtve Krisztussal együtt Istenben. A zsoltáros azt mondta: „Elrejted őket a te orcádnak rejtekében az emberek zendülései elől; sátorban őrzöd őket a perpatvarkodó nyelvektől.” (Zsolt 31:20) Krisztus és Sátán közötti küzdelem a fejünk felett folyik, mi pedig az Ő sátrában vagyunk elrejtve. Ez az a győzelem, amely legyőzte a világot, mert Krisztus győzelmet aratott a Sátán felett, és ha hit által megragadjuk Krisztus ígéreteit, és ragaszkodunk Krisztus életéhez, a Sátán feletti győzelem a miénk.

Nem azt mondja Krisztus, hogy neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön? Tartsátok észben az Ef 1:19-21 versek drága szavait: „És milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma bennünk, akik hiszünk hatalma erejének ama munkája szerint, amelyet megmutatott Krisztusban, amikor feltámasztotta a halottak közül, és a maga jobbjára ültette a mennyekben, felül minden fejedelemségen, hatalmasságon, erőn, uraságon és minden néven, amelyet valaki kap nemcsak e világon, hanem az eljövendőben is.”

Mit tett értünk ugyanaz a hatalom, amely abba a magasztos pozícióba helyezte Krisztust, hogy messze felette áll minden fejedelemségen és hatalmasságon? „Megelevenített együtt a Krisztussal, (kegyelemből tartattatok meg!) és együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban.” (Ef 2:5-6) Hova ültetett minket? „Felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon [...].” (Ef 1:21)

Krisztusban a miénk a győzelem, és Ő már megvívta a győzelmet. A békességünket vívta meg nekünk. Amilyen biztos, hogy nekünk adja a békéjét, ugyanolyan biztos, hogy győzelmet aratott értünk. Így a megpróbáltatás órájában már megnyert győzelmünk van. Nos, mondhatjuk, hogy a csata a fejünk fölött zajlik, és nagy a békességünk. Mindig békesség van.

A keresztény ember hatalma az engedelmességben rejlik – a győzelem Krisztus iránti átadásban, hogy Ő megőrizhessen minket az Ő jelenlétében, és „sátorában őrizzen a perpatvarkodó nyelvektől.” (Zsolt 31:20) Akkor nem számít, milyen nagy a megpróbáltatás, ha Krisztus van nálunk, akkor békesség lesz a szívünkben.

Segítsen az Úr, hogy minden jelenlévőt töltsön el a vágy, hogy a miénk legyen Krisztus és az Ő igazsága, hogy ezen az éjszakán elfogadhassuk szavát, és ihletést merítsünk belőle, és akkor képesek leszünk Krisztus életét élni. Akkor mehetünk Krisztus misszionáriusaiként és tehetünk jót. Amikor megragadjuk azt a hatalmat, ami az Őbelé vetett hit által van bennünk, akkor nem sokáig fog tartani, amíg a munka rövidre lesz metszve az igazságban, és meglátjuk Őt, akit noha nem látunk, szeretünk.

General Conference Daily Bulletin, 1891. március 18.