„A legértékesebb üzenet”

 Hogyan fogadták a vezető testvérek a Szentlelket és az előrehaladó világosságot?

Az 1888-as Generál Konferencia október 17-én szerdán 9:30-kor kezdődött. A lelkészértekezletet beárnyékoló vita kevéssé járult hozzá ahhoz, hogy jó hangulatban teljen a Generál Konferencia. Sajnos ez még csak a kezdet volt. _[106]

Amikor Jones és Waggoner a megnyitó napon megérkezett a gyülekezetbe, figyelmüket megragadta az elől elhelyezett nagy feketetábla, amelyre két különböző javaslatot írtak. Az egyik a következő volt: „Elhatároztuk: a Galata levélben írt törvény a ceremoniális törvény”. Alá J.H. Morrison nevét írták. A másik a következő volt: „Elhatároztuk - a Galata levélben írt törvény az erkölcsi törvény” – alatta szabad helyet hagytak E.J. Waggoner aláírásának. Waggoner nem volt hajlandó aláírni, mondván, hogy nem ellentmondásos nézetek tisztázására jött. Sőt, a meglátása az volt, hogy az igazságot nem a törvény által, hanem hit által nyerjük el – és ez érvényes úgy az erkölcsi, mint a ceremoniális törvény esetében.[1] Waggoner csak két nappal azelőtt kezdte el a legalább kilenc előadásból álló sorozatát a törvény és Krisztus igazsága közötti kapcsolatról, és számára a téma sokkal nagyobb volt, mint a Galata levélben írt törvény. Csak azután tért rá a Galata levél témájára, miután befejezte mind a hat előadást a hit általi megigazulásról, és még akkor is a hit általi megigazulás összefüggésében tárgyalta a témát.[2]

 Nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy az 1888-as vita többről szól, mint a Galata levélben írt törvény. Bár a központi témát a hit általi megigazulás képezte, és az, hogy milyen viszonyban áll a többi bibliai igazsággal, mégis szoros kapcsolatban volt még sok más témával, mint például a vallásszabadsággal, az egyházszervezettel, az oktatással, a könyvkiadással és az egészségügyi missziómunkával. A következő oldalakon részletesebben megvizsgáljuk Jones és Waggoner néhány tanítását, de a folytatás előtt jó lenne összefoglalni az 1888-as üzenetet.

Az 1888-as üzenet

Először is meg kell értenünk, hogy az üzenet, amelyet az Úr Jones és Waggoner által küldött, nem korlátozódott az 1888-as évre és a minneapolisi Generál Konferenciára. Épp ellenkezőleg, amint a következő fejezetekben látni fogjuk, ezt az üzenetet az 1888-as Generál Konferencián bővebben ismertették, és a következő évtizedben sokáig hirdették. Másodszor, be kell látnunk, hogy bár nincs pontos átiratunk arról, amit Jones és Waggoner Minneapolisban bemutattak, képesek vagyunk rekonstruálni egy helyes és pontos koncepciót arról, amit a Generál Konferencia előtt, alatt és után mutattak be.[3] _[107]

Jones és Waggoner egyaránt termékeny szerzői voltak az egyházi kiadványokhoz készült könyveknek és cikkeknek. Írásaikból tudjuk, mit tanítottak a konferencia előtt, beleértve Waggoner 1887-ben írt: Az evangélium a Galatabeliekhez írt levélben című könyvét, amit az 1888-as konferencián résztvevő küldötteknek osztottak ki.

Ugyanakkor írásaikból azt is tudjuk, hogy mit tanítottak a konferencia után, többek között Waggoner 1890-ben megjelent művéből: Krisztus és az Ő igazsága, amely Jessie F. Moser-Waggoner kézírásos jegyzetein alapult.[4]

 Továbbá Ellen White-nak a minneapolisi eseményekkel kapcsolatos több mint 1800 oldalnyi levelezése, kéziratai és prédikációi is rendelkezésünkre áll, amelyek a négykötetes The Ellen G. White 1888 Materials című műben találhatók. Ezekhez hozzáadódik a Minneapolisi kéziratok és emlékiratok, valamint közel 600 oldalnyi levél, amiket különböző résztvevők írtak az 1888-as találkozókról. E gyűjteménybe beletartoznak az egyházi beszámolók és folyóiratok másolatai, mint például az 1888 General Konferencia napi közlönyei, R. Dewitt Hottel naplója és William C. White két jegyzetfüzete, amiket az ülések során készített.[5]

Amikor megvizsgáljuk a Jones és Waggoner által bemutatott dolgokat, akkor mindenekelőtt emlékeznünk kell arra, hogy magából a Bibliából mutatták be a bibliai tanításokat.[6] Ellen White megerősítette megközelítésüket, kijelentve, hogy „a Biblia kell, hogy legyen minden tantétel és prédikáció mércéje”,[7] mert „csak ez biztosíthatja Isten akaratának helyes megismerését”.[8] Sőt, „a Biblia és egyedül a Biblia a szívhez szólva és Isten Lelkétől megáldva teheti igazzá az embert, és őrizheti meg igazságban”.[9] Ellen White megértette azt, hogy a Biblia nem egy helyben álló, hanem egy „progresszív könyv”,[10] amelyből „Krisztus követőinek dicsőséges igazságok nyílnak meg”.[11] Ezeket a „bibliai igazságokat összekapcsolva _[108] a nagy megváltási tervvel”, „folyamatosan kibontakozniuk, bővülniük és fejlődniük” kellett, mert a Biblia „isteni eredetű, akárcsak a Szerzője”.[12]

 A Jones és Waggoner által bemutatott bibliai igazságok összhangban voltak a megkülönböztethető adventista mérföldkövekkel. Ellen White hét mérföldkövet erősített meg az 1888-as üzenet kontextusában. Ezek: „az 1844-es év dátumának eltelte […]; a mennyei szentély megtisztítása; amely határozott kapcsolatban volt a földön élő Isten népével; ugyanakkor az első, a második és a harmadik angyal üzenetével is; amely kibontja azt a zászlót, amelyen ez állt: »Isten parancsolatai és Jézus hite« [...]; a negyedik parancsolat szombatjának világossága; a gonoszok halandósága”. Ellen White azt mondta, hogy Jones és Waggoner e mérföldköveknek „új lendületet adtak”.[13] Más kontextusban mutatták be ezeket - „olyan igazságként, mint amilyen Jézusban van”.[14] Különösen az evangéliumot mutatták be – „a hit általi megigazulást és Krisztus igazságát” – vagy Isten hitének mérföldkövét a törvény vonatkozásában; vagy kéz a kézben Isten parancsolataival, mint mérföldkövet. Ellen White azt mondta, hogy ez a „harmadik angyal üzenete”.[15]

A hetftnapi adventisták hirdették „Isten parancsolatait”, de „Jézus hitét” nem egyenlő hangsúllyal hirdették. Beszéltek róla, de nem értették. „Elhanyagolták, figyelmetlen és közömbös módon bántak vele”, és nem töltötte be azt a kiemelkedő pozíciót, amelyet Isten szánt neki.[16] Isten törvénye erőtlen „Jézus hite” nélkül, mert az a hit „többet foglal magában, mint általában feltételezik”.[17] Következésképpen a Minneapolisban tárgyalt valódi téma magáról a megváltási tervről szólt.

A Generál Konferencia vége felé Waggoner azt írta, hogy az egyik fő téma, amiről tárgyaltak, „a törvény és az evangélium egymáshoz való viszonya különböző vonatkozásaikban, a hit általi megigazulás átfogó témája alatt”.[18] Évekkel később Ellen White leírta talán a legismertebb nyilatkozatát az 1888-as üzenettel kapcsolatban. Itt található egy megbízható összefoglaló az értékes üzenet különlegesebb vonatkozásairól:

„Az Úr az Ő nagy kegyelmében a legértékesebb üzenetet küldte népének Waggoner és Jones testvérek által. Ennek az üzenetnek az volt a célja, hogy felhívja az emberek figyelmét az egész világ bűneiért áldozatként felemelt Megváltóra. Az üzenet bemutatta az isteni Kezesbe vetett hit általi megigazulást, és hívta az embereket, hogy fogadják el Krisztus igazságát, amely az Isten összes parancsolata iránti engedelmességben nyilvánul meg. Sokan szem elől tévesztették Jézust. Arra volt szükségük, hogy az isteni személyre, az Ő érdemeire és az emberi család iránti változhatatlan szeretetére szegezzék tekintetüket. Minden hatalom az Ő kezébe adatott, hogy gazdag ajándékokat adhasson az embereknek, megosztva a magatehetetlen emberrel az Ő igazságának felbecsülhetetlen értékű ajándékát. Ezt az üzenetet parancsolta nekünk Isten, hogy hirdessük a világnak. Ez a harmadik angyal üzenete, amelyet hangos szóval kell hirdetnünk, és amelyet a Szentlélek nagy mértékű kiáradása kísér majd. [...]

Váljék láthatóvá a felemeltetett Üdvözítő, [...] amint trónján ül, hogy szétossza a szövetség felbecsülhetetlen értékű áldásait. [...] Krisztus fent a mennyei törvényszék előtt esedezik az egyházért. […] Érdemtelenségünk ellenére tartsuk állandóan emlékezetünkben, hogy van Valaki, aki elveheti a bűnt, és megmentheti a bűnöst. […] Isten egy bizonyságtételt adott szolgáinak, amely úgy mutatta be az igazságot, amint az Jézusban van. Ez a harmadik angyal üzenete, világos és megkülönböztetett mondatokban. […] Ez a bizonyságtétel […] a törvényt és az evangéliumot mutatja be, tökéletes egésszé egyesítve őket. (Lásd Róm 5.; 1Jn 3:9-24) […]

Az Úr pontosan ezt a munkát készítette elő, hogy az üzenet, amelyet szolgájára bízott, minden ember szívében és elméjében munkálkodjon. Isten egyházának élete azzal folytatódik, hogy tagjai Istent szeretik mindenekfelett, embertársaikat pedig, mint önmagukat. […]

Ha figyelmen kívül hagyjátok ezt a nagy üdvösséget, amely évek óta elétek lett tárva, ha megvetitek a Krisztus vére általi megigazulásnak és a Szentlélek tisztító ereje általi megszentelődésnek e dicsőséges ajánlatát, akkor többé nincs bűnökért való áldozat, hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja.”[19]

Ennek az üzenetnek a „szíve” a „felemelt Megváltó” volt, mind isteni, mind emberi természetében. Ez az üzenet úgy mutatta be Krisztust, mint a „változatlan szeretettel” lévő Megváltót, aki kezdeményezte az egész „emberi család” megmentését. „Az egész világ bűneiért meghozott áldozata” azt a munkát valósította meg minden emberért, amelyet, ha nem vetik meg és nem hanyagolják el, akkor a Kezesbe vetett hit általi megigazuláshoz vezet. Azok, akik ezt az őszinte hitet gyakorolják, „Krisztus igazságát nyerik el”, amely „Isten minden parancsolata iránti engedelmességben nyilvánul meg”. _[110] Ez „a szövetség felbecsülhetetlen értékű áldásai” által valósul meg, nem a régi szövetség, hanem az új szövetség által, amelyben a törvény a szívbe van írva. Így az emberiségnek nem kellett tovább a bűn rabságában maradnia, mert Krisztus kárhoztatta a bűnt a testben, „eltávolíthatja a bűnt, és megmentheti a bűnöst”. Következésképpen a megszentelődés nem más, mint a hit általi megigazulás folyamatos megtapasztalása, és egyértelműen a hit általi megigazulás része.

Ekkor egy új indíték veszi át a büntetéstől való félelem és a jutalom utáni törekvés helyét, mert „szeretni Istent mindenekfelett és másokat, mint önmagunkat” képezi a legmagasabb rendű indítékot. Röviden: ez „az igazság, mint ahogyan Jézusban van, a harmadik angyal üzenetét képezi”, amely egyesíti a hit általi megigazulás bibliai eszméjét a mennyei szentély megtisztításának egyedülálló igazságával. Akik mindig szem előtt tartják ezt az örömhírt, azok megértik, hogy könnyebb üdvözülni, mint elveszni.

Éppen ez volt az az üzenet, amelyet „erős hangon kellett hirdetni” - a hangos kiáltás -, „és amelyet a Szentlélek nagymértékű kiáradásának kellett kísérnie” - a késői eső.[20] De hogyan fogadták ezt az üzenetet? Most visszatérünk az 1888-as Generál Konferenciára.

Szavazások és döntések

 Waggoner előadásai folytatódtak a Generál Konferencia első hetében, az előítélet és az ellenállás pedig csak nőtt. Október 18-án, csütörtökön reggel bemutatta a „hit általi megigazulás Krisztusban” című témáját. Azt mondta, hogy „a Krisztusban való szabadság mindig szabadulás volt a bűntől, és hogy a Krisztustól való elfordulás a megigazulás másmilyen módjához mindig rabságot hozott”. Waggoner és Ellen White felhívást intéztek az „idős és fiatal” testvérekhez, hogy „keressék Istent, tegyék félre az előítéletnek és az ellenségeskedésnek minden lelkületét, és törekedjenek a hit egységére jutni”.[21]

 Október 19-én pénteken Waggoner összehasonlította a Rómabeliekhez írt levelet a Galatabeliekhez írt levéllel, azzal a céllal, hogy megmutassa, hogy _[111] „a vita valódi pontja [Pál apostol korában] a Krisztusban való hit általi megigazulás volt”. Azt is mondta, hogy „az Ábrahámmal kötött szövetség és a neki adott ígéretek ugyanúgy nekünk is szólnak”. A következtetésében arra utalt, hogy ugyanaz a vita, amely Pál apostol idejében megrázta az egyházat, ismét kezd kibontakozni.[22] Butler úgy vélte, hogy az evangélium túlhangsúlyozása veszélyezteti a törvényt, míg Waggoner úgy látta, hogy a törvényt is és az evangéliumot is egyaránt fenyegeti a legalista megközelítés. Ahogy az egyik küldött megjegyezte: „A téma a hit általi megigazulás szemben a cselekedetek általi megigazulással volt.”[23]

Uriah Smith-nek még aznap alkalma nyílt a felszólalásra, kifejtette saját véleményét, hogy „a Rómabeliekhez írt levél nem függ össze a Galatabeliekhez írt levéllel”. Úgy érezte, hogy „Waggoner nézete veszélyes”.[24]

Szombaton Ellen White a keresztény élet növekedéséről beszélt az egybegyűlteknek. Megemlítette a kifogásokat, amelyekkel az emberek mentegetni fogják az életükben le nem győzött bűneiket, de kijelentette, hogy Krisztus azért jött, hogy megszabadítsa az embereket. Áldozata elégséges volt a győzelemhez; „Ő közbelép, és nekem tulajdonítja igazságát és tökéletes engedelmességét”. Azt mondta, hogy amikor összejöveteleket tartanak, és az igazság „benyomást tesz a jelenlévők elméjére, akkor Sátán bemutatja a nehézségeket”. Beszélt a „hitetlenség állapotáról”, amely a zsidókat jellemezte Krisztus idejében és Illés idején. Isten népének szíve annyira „megkeményedett”, hogy nem hagyták, hogy „az igazság lenyűgözze őket”, és „érzéketlenek voltak Isten Lelkének befolyására”. Majd Ellen White az előtte lévő vezetőkre alkalmazta ezeket a szavakat:

„Itt szeretném elmondani nektek, milyen szörnyű, hogy amikor Isten világosságot ad, és ez lenyűgözi a szíveteket és a lelketeket, akkor ti azt teszitek, amit ők. Ha nem fogadják el az igazságot, akkor Isten visszavonja Lelkét. […]

Az emberi faj elfogadást nyert szeretett Fiában. Kitárt emberi karjaival átöleli az emberiséget, míg isteni karjával a Végtelen trónját ragadja meg, és megnyitja az ember előtt az egész mennyet. A kapu ma tárva-nyitva van. Krisztus a mennyei szentélyben tartózkodik, és imádságaitok felemelkedhetnek az Atyához. Krisztus azt mondja: Ha elmegyek, elküldöm nektek a Vigasztalót, és amikor elnyerjük a Szent Lelket, akkor mindenünk megvan. […]

Következésképpen hittel kell belépnünk a szentélybe Vele, és a lelkünk szentélyében kell megkezdenünk a munkát. Meg kell tisztítanunk magunkat minden szennytől.”[25] _[112]

Beszéd közben Ellen White úgy érezte, hogy „az Úrnak Lelke nemcsak rajta nyugodott meg, hanem a népen is”. Az összejövetel után sokan tettek bizonyságot arról, hogy ez volt életük legboldogabb napja. Ellen White tudta, hogy „Jézus volt jelen a gyülekezetben”, hogy megáldja az embereket, és hogy „Isten Lelke különleges megnyilatkozásának pontos célja volt, vagyis, hogy elfojtsa a kételyeket, és megfordítsa a hitetlenség hullámát, amely a szíveket és elméket áthatotta White testvérnővel és az Úr által rá bízott munkájával kapcsolatban”.[26] Vajon megváltoztatja-e a dolgok menetét a „felüdülésnek ideje”?

Vasárnap reggel Ellen White egy rövid áhítatot tartott. „Egy választott nép” volt a témája. Beszélt arról a „magas mércéről”, amelyre Isten hívta népét, és amit csak úgy érhetnek el, ha elfordítják tekintetüket a világtól és a „mennyei dolgokra” szegezik. „Csak a golgotai kereszttől ránk ragyogó világosság által […] érthetünk meg bármit is a megváltás csodálatos témájából.” A törvénnyel kapcsolatban megismételte azt, amit Waggoner korábban az összejövetel során mondott, rámutatva arra, hogy az erkölcsi törvény vezet minket Krisztushoz:

„A mi feladatunk az, hogy dicséretet emeljünk Annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el bennünket. Hogyan tegyük ezt? Megmutatva a világnak, hogy olyan nép vagyunk, akik megtartják a parancsolatokat, és Isten törvényével összhangban járunk. Azzal, hogy mindig szem előtt tartjuk az Ő jóságát és szeretetét, alávetve az életünket Igéje követelményeinek. Ily módon Krisztus képviselői leszünk, kiemelve életünkben az Ő jellemének átiratát.

»Mégis - mondhatná valaki - én azt hittem, hogy a parancsolatok a rabság igája volt«. Csak azok érzik, hogy ez a rabság igája, akik megszegik a törvényt. Azok számára, akik megtartják a törvényt, ez élet, öröm, békesség és boldogság. A törvény egy olyan tükör, amelyben megnézhetjük és felismerhetjük jellemünk hibáit. Nem kellene hálásnak lennünk azért, hogy Isten biztosított egy eszközt, mely által felfedezhetjük hibáinkat?

A törvényben nincs hatalom, hogy megváltsa a törvényszegőt, vagy megbocsásson neki. Következésképpen mit csinál a törvény? Krisztushoz vezeti a bűnbánó bűnöst. Pál apostol kijelenti: »Hogy semmitől sem vonogattam magamat, ami hasznos, hogy hirdessem nektek, és tanítsalak titeket nyilvánosan és házanként. Bizonyságot tévén mind zsidóknak, mind görögöknek az Istenhez való megtérés, és a mi Urunk Jézus Krisztusban való hit felől.« (ApCsel 20:20-21) Miért hirdette a megtérést? Mert megszegték Isten törvényét. A törvényszegőknek meg kell térniük. _[113] Miért hirdette a Krisztusba vetett hitet? Mert Krisztus az, aki megváltotta a bűnösöket a törvény kárhoztatásától. A törvény a bűn orvosságára mutat - az Istenhez való megtérésre és a Krisztusba vetett hitre. Csodálkoztok, hogy Sátán meg akar szabadulni a törvénytől?”[27]

A délutáni összejövetelen, amely a nevelési munkáról szólt, egy előterjesztés elfogadásáról tettek javaslatot, amelynek célja a következő volt: „A Battle Creek-i iskolánkban semmi olyat ne tanítsanak, ami ellentétes azzal, amit korábban tanítottak, vagy azzal, amit a Generál Konferencia bizottsága jóváhagyott”. Ezzel a javaslattal próbálták a testvérek megakadályozni Jonest és Waggonert abban, hogy a Generál Konferencián azokat a tanokat mutassák be, amelyeket a múltban tanítottak, valamint hogy a jövőben új eszméket mutassanak be.[28] G.I. Butler részt vett ebben a folyamatban, hiszen ő terjesztette el azt a pletykát, miszerint a healdsburg-i főiskola néhány hallgatójának a szülei máshová fogják küldeni a gyermekeiket, ha ott Jones és Waggoner nézeteit fogják tanítani.[29] Ugyanakkor a javaslat célja volt az is, hogy megakadályozza Jonest abban, hogy bemutassa nézeteit a Battle Creek-i főiskola hallgatóinak, ahol a tervek szerint az év elején megkezdi a tanítást.[30]

Ellen White jelen volt a megbeszélésen, és kérte a javaslat újraolvasását. Ezután megkérdezte, hogy korábban javasoltak-e és megszavaztak-e ilyen állásfoglalást? A válasz a csend volt. Ragaszkodott ehhez a kérdéshez, ezért megkérdezte a titkárt, Uriah Smith-t, hogy tud-e más ilyen állásfoglalásról, amelyet megvizsgáltak volna egy korábbi összejövetelen. Smith bizonytalannak látszott. Ellen White ezután rámutatott „az Úr munkája akadályozásának veszélyére”. Az Úr felfedte neki, hogy az a javaslat téves és veszélyes, és figyelmeztette a testvéreket, hogy „tartózkodjanak a megszavazásától”. W.C. White a döntést merev ragaszkodásnak nevezte „a hagyományokhoz”, ezért keményen küzdött ellene az édesanyjával együtt, és végül „megsemmisítették”.[31] Később, leírva az eseményt, Ellen White nagyon világosan elmondta, miért volt annyira veszélyes ezt megszavazni:

„Kijelentettem, hogy részvénytulajdonos vagyok, és nem engedhetem meg, hogy a határozatot szavazásra bocsássák, mert Isten népének különleges világosságot kell kapnia, ahogy közelftnek a föld történelmének záró eseményeihez. Egy másik angyalnak még jönnie kell egy üzenettel a mennyből, és dicsőségének beragyognia az egész földet. Lehetetlen volt pontosan megmondani, hogy hogyan fog érkezni ez a világosság. Jöhetett nagyon váratlan módon, oly úton, amely eltér sokak elgondolásától. Egyáltalán nem valószínűtlen, vagy ellentétes Isten útjaival _[114] és cselekedeteivel, hogy váratlan módon küldjön világosságot népének. Vajon helyes lenne-e, ha a világosság minden útját elzárnánk, hogy az iskolánk diákjai ne élvezhessék azt? Erre a határozatra nem volt szükség.”[32]

Sajnos Ellen White tanácsának nem sikerült megállítani az események haladását. Még azután is, hogy Ellen White világosan elmondta a dolgokat, R.A. Underwood „ragaszkodott ahhoz, hogy a határozat életbe lépjen”.[33] Így, bár Ellen White szavai még a fülükben csengtek, szavazásra bocsátották a javaslatot; egy ember mindkét kezével a határozat mellett szavazott.[34] Bár a határozat nem ment át a szavazáson, ez az esemény egyértelműen rámutatott egy dologra. Annak ellenére, hogy egy nappal korábban a Szentlélektől megáldott szombati összejövetel után voltak, sokan a testvérek közül elveszítették bizalmukat Ellen White és bizonyságtételei iránt: „Amint meglátták, hogy White testvérnő nem ért egyet minden elgondolásukkal, javaslatukkal és döntésükkel, amelyekről szavazni akartak [...], egyesek számára a kapott bizonyítékok olyan súlytalanná váltak, mint Krisztus szavai a názáreti zsinagógában.”[35]

Aznap este Ellen White nyilvános beszédben ismertette tanácsait. Arról beszélt, hogy mennyire szükséges „friss mannát” kapniuk a mennyből, valamint „a Krisztus szeretetéhez hasonló szeretetet”, amely annyira hiányzott az összejövetelen. Felszólalt a „viccelődés és a tréfálkozás”, a „gonosz beszéd” és a testvérek „gúnyolása” ellen. A Jelenések 5. fejezetének szavaival ismételten felszólalt a korábbi kísérlet ellen, hogy megszavazzák a javasolt határozatot. Eljött az idő, „amikor Isten hírnökei kibontják a tekercset a világ előtt”:

„Eljött az idő, amikor a tekercset Isten hírnökei által kibontják a világ előtt. Soha nem szabadna korlátozni iskoláink oktatóit, mondván nekik, hogy csak az eddig elfogadott dolgokat taníthatják. Távolítsátok el az ilyen korlátozásokat! Isten az, aki adja népének az üzenetet, amelyet hirdetnie kell. […] Az evangéliumnak az Isten által küldött üzenetek szerint kell beteljesftnie. Lehetséges, hogy az üzenet, amelyet Isten ma az Ő szolgáira bíz, húsz évvel ezelőtt nem volt jelenvaló igazság, most azonban Isten üzenete erre az időre. […]

Isten feltárja az embereknek az isteni módon elrendelt igazság értékes gyöngyszemeit, amelyek megfelelnek a mi időnknek. Isten megóvta ezeket az igazságokat a hamis eszméktől, és megfelelő keretekbe helyezte az üzenetet. […]”[36]

„Azok, akik nem ástak egyre mélyebbre az igazság bányájában, nem fognak szépséget látni a konferencián bemutatott értékes dolgokban. Ha az emberek makacs ellenállásban fejezik ki akaratukat a kapott világossággal szemben, _[115] nehéz lesz engftniük még e konferencián bemutatott meggyőző bizonyítékoknak is. [...] Jézus Krisztus minden hálószobában járt, ahol vendégül láttak benneteket. Hány imádság hangzott el ezekből a helyiségekből? [...]

Jól tennénk, ha emlékeznénk arra, hogy Krisztus a világ világossága, és hogy az új fénysugarak folyamatosan ránk ragyognak a Fényforrásból fakadva. […]

Volt idő, amikor Izrael nem tudta legyőzni ellenségeit. Ennek oka Ákán bűne volt. Isten kijelentette: »Nem leszek többé veletek, ha el nem távolítjátok magatok közül azt a nekem szentelt dolgot«. Isten ma is ugyanaz. Ha azok, akik azt állítják, hogy hisznek az igazságban, bűnöket dédelgetnek, amelyek beszennyezik őket, akkor Isten nemtetszése lesz a gyülekezeten, amelyet Ő nem fog addig eltávolítani, amíg a tagok nem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy megmutassák a bűn iránti gyűlöletüket és elhatározásukat, hogy kivetik azt az egyházból. Isten rosszallással tekint azokra, akik a rosszat jónak és a jót rossznak mondják. Ha irigység, gonosz gyanúsítás és rosszindulatú beszéd marad a gyülekezetben, akkor az a gyülekezet Isten haragja alatt áll. Lelkileg beteges lesz, amíg meg nem tisztul ezektől a bűnöktől, mert addig Isten nem tudja kifejezni hatalmát, amely népét megerősíti, felemeli és győzelmet ad neki. […]

Ó, milyen nagy szükségünk van mindannyiunknak a Szentlélek keresztségére!”[37]

Bár Ellen White nem tudta pontosan, mekkora méreteket öltött a gonosz beszéd, már látott eleget ahhoz, hogy ellene szóljon. Waggonert előadásai során sokszor félbeszakították. Bár Waggoner alacsony termetű volt, beszédét tisztán lehetett hallani. Valaki azonban gúnyosan felkiáltott: „Nem látunk téged!” Voltak, akik erőteljesen kifejezték „ellenséges” érzületüket, sőt, egyesek „más irányba fordították a fejüket, amikor meglátták Waggonert közelftni”. Mindennek az volt a célja, hogy megsebezzék Jonest és Waggonert, és sikerült is nekik.[38]

G.I. Butler üzeneteket küldött „távirattal Battle Creekből”, és felszólította a testvéreket, hogy maradjanak a mérföldköveknél, buzdítva őket, hogy „segítsék a népet dönteni a vitatott kérdésekben”.[39] Amikor Ellen White látta a Jones és Waggoner testvérek ellen megnyilvánuló lelkületet, amely „ragályosnak tűnt”, a szívében mély fájdalmat érzett. Ő és W.C. White kitartóan igyekeztek elérni azt, hogy a „lelkész testvérekkel” összegyűljenek egy szabad helyiségben, hogy együtt imádkozzanak, ez azonban „csak kétszer vagy háromszor” sikerült. Ellen White hamarosan láthatta, hogy még több minden történt a függöny mögött.[40] _[116]

Végül hétfőn kora reggel Ellen White leírta az egész helyzetet, hogy szavait „ne idézzék tévesen”, és aznap este néhány „felelős vezető emberrel” ismertette üzenetét. Elmondta nekik, hogy most „hallotta először E.J. Waggoner nézeteit”, és kimondhatatlanul hálás volt Istennek, mert „tudta, hogy az a jelen időre szóló üzenet”, és „nézeteinek bemutatása során” E.J. Waggoner „igaz, krisztusi lelkülettel” beszélt. Ellentétben azokkal, akik szembeszálltak a tanításával, Waggoner „megfelelően viselkedett, személyeskedés nélkül beszélt, és senkit nem támadott vagy gúnyolt. Úgy mutatta be a témát, mint ahogy egy keresztény úriembernek kell, kedvesen és udvariasan, nem vitatkozó stílusban.” Ellen White elmondta, hogy „ezt a tényt még azok is elismerték, akiknek ellentétes nézeteik voltak”.[41]

Ellen White sajnálta, hogy nem voltak többen jelen, amikor elmondta beszédét, mert „néhányan kezdték más megvilágításban látni a dolgokat”, miután meghallgatták őt. Beszéde után válaszolhatott néhány feltett kérdésre, amelyeket később leírt:

„Akkor kérdéseket tettek fel nekem. »White testvérnő, szerinted az Úrnak van valami új és nagyobb világossága számunkra, mint nép?« Azt válaszoltam: »Határozottan! Nem csak így hiszek, hanem világosan tudok beszélni erről. Tudom, hogy értékes igazság fog feltárulni előttünk, ha mi vagyunk az a nép, akiknek állva kell maradnia Isten napján.«

Azután azt a kérdést tették fel, hogy szerintem jobb-e úgy hagyni az ügyet, ahogy volt, miután Waggoner testvér ismertette nézeteit a Galata levélben írt törvénnyel kapcsolatban. Azt mondtam: »Semmi esetre sem. Meg akarjuk ismerni az ügy mindkét oldalát.« Azt azonban kijelentettem, hogy ésszerűtlen az a lelkület, amelyet az összejövetelen láttam megnyilvánulni. […]

A következő megjegyzés hangzott el: »Ha a Galata levélben írt törvénnyel kapcsolatos nézeteink nem helytállóak, akkor nincs nálunk a harmadik angyal üzenete, és az álláspontunk nem áll meg; így nem marad semmi a hitünkből.« Azt mondtam: »Testvérek, pontosan ezt mondtam nektek. Ez az állítás nem igaz. Ez eltúlzott kijelentés. Ha az állítás az erről a témáról folytatott vitában hangzik el, kötelességemnek fogom érezni, hogy az összegyűltek előtt mutassam be az ügyet, függetlenül attól, hogy meghallgatják vagy elutasítják, én elmondom nekik, hogy állításuk téves. […] A farizeizmus lelkülete jött be közénk, amely ellen felemelem a hangomat, bárhol nyilvánuljon meg. […]« _[117]

Az egyik testvér azt is mondta: »Talán úgy gondolod, hogy semmit sem kellene beszélni a kérdés másik oldaláról«. Én és a fiam, Willie kategorikusan kijelentettük, hogy a témát nem fogjuk itt lezárni, hanem azt akarjuk, hogy hozzák el az összes bizonyítékot a kérdés mindkét oldaláról, mert azt akarjuk, hogy az igazság, a bibliai igazság kerüljön a nép elé.”[42]

Másnap korán reggel, október 23-án kedden egy tanácskozást hívtak össze, amelyre sem Ellen White-ot, sem a fiát nem hívták meg. Olyan kijelentések hangzottak el, miszerint „White testvérnő ellenezte a kérdés másik álláspontjának megvitatását!” Valaki a résztvevők közül gyorsan elment W.C. White-hoz, és elmondta neki, hogy mi történik, tanácsolva őt, hogy jöjjön be. Amikor odaért, „az ügyet siralmasnak mutatták be”, ami „nagy szimpátiát ébresztett azokban a testvérekben”, akik úgy vélték, hogy „akadályozva lettek, és nem kaptak esélyt arra, hogy kifejtsék eszméiket”. W.C. White „helyes megvilágításban” mutatta be a témát, és édesanyja nevében beszélt, „aki nagyon szerette volna meghallgatni […] mindazt, amit a kérdés másik álláspontján állók mondanak”. Tájékoztatta a testvéreket, hogy „Ellen White ilyen határozottan mondta el ezt az előző este tartott összejövetelen.”[43]

Később, azon a reggelen a kérdés másik oldaláról J.H. Morrison, az iowai konferencia elnökének – kiváló szónok - felszólalása következett. A Generál Konferenciánál a testvérek választották ki őt, hogy szembeszálljon Waggoner nézetével, és megvédje a Galata levélben lévő törvénnyel kapcsolatos hagyományos többségi nézetet. Éppen azelőtt, hogy Morrison felállt volna, és a zsúfolásig megtelt minneapolisi „vegyes gyülekezet” előtt megkezdte volna beszédét, R.M. Kilgore kérte, hogy engedjék őt felszólalni. „Határozottan és keresetlenül újra és újra kijelentette, hogy ő helyteleníti a Galata levél törvényének és a hit általi megigazulás témájának előterjesztését”, miközben Butler testvér „beteg, és nem tud jelen lenni a megbeszélésen”. Nyomatékosan kijelentette, hogy gyávaság lenne” akkor tárgyalni a kérdést, amikor a „legfelkészültebb ember nincs jelen.”[44] Kilgore azt állította, hogy „soha nem biztosítottak hasonló lehetőséget, mint amilyet E.J. Waggoner kapott, akinek megengedték bemutatni új nézeteit.[45] Majd Kilgore azt javasolta, hogy „a hit általi megigazulás témájának megvitatását” szüneteltessék, amíg Butler nem tud jelen lenni.[46] _[118]

Uriah Smith azonnal követte, és „hasonló megjegyzéseket” tett, amelyeknek az volt a célja, hogy „szimpátiát keltsen” az álláspontjuk iránt.[47] Úgy beszélt, akárcsak az elkövetkező években tette, azt állította, hogy „egyetért a Waggoner testvér által bemutatott dolgok háromnegyedével”,[48] és hogy igazán örülni tudott volna Waggoner előadásainak az „első alkalomtól fogva”,[49] ha nem álltak volna mögöttük olyan meglátások, amelyeket ő tévesnek ítélt meg.[50] Ekkor Ellen White, aki a szószéken volt, amikor szót kapott, azt mondta: „Testvérek, ez az Úr munkája. Akarja az Úr, hogy munkája várja meg Butler testvért? Az Úr azt akarja, hogy munkája előre haladjon, és ne várjon senkire.” Senki sem válaszolt ezekre a szavakra.[51]

Ellen White „meglepődött” és „elcsodálkozott” azon, amit azon a reggelen hallott. A nyelv nem tudta „kifejezni lelkének terhét és bánatát”. Európai tartózkodása alatt az adventista egyház „jövőbeli tapasztalata” képekben és szimbólumokban tárult fel előtte, de az utána kapott magyarázatban felismerte, hogy ezek a dolgok közvetlenül a szeme láttára teljesedtek be. „Nem volt kétsége vagy kérdése a témával kapcsolatban”, mert „már ismerte azt a világosságot”, amelyet Jones és Waggoner „világos és egyértelmű vonalakban mutatott be”. Egy dologgal kapcsolatban azonban kérdéseket tett fel magának: „Először kezdtem azt gondolni, hogy talán a mi nézetünk a Galata levél törvényéről nem volt helyes, hiszen az igazságnak nincs szüksége ilyen lelkületre a támogatáshoz.”[52]

Ezzel még nem ért véget az a nyomás, hogy hivatalosan szavazzanak a Galata levél törvényéről és a hit általi megigazulás témájáról, amely az alaptéma volt. Ellen White elmondta, hogy neki és William C. White-nak „vigyázniuk kellett minden egyes pontnál, nehogy olyan javaslatokat tegyenek, és olyan határozatok szülessenek, amelyek hátrányosnak bizonyulnak a jövőbeni munkára nézve”. Úgy tűnt, hogy Sátánnak hatalma van ahhoz, hogy „rendkívüli mértékben” megakadályozza Ellen White munkáját, ezért azt mondhatta: „Remegek, amikor arra gondolok, mi történhetett volna ezen az összejövetelen, ha nem lettem volna ott.”[53] A konferencia vége felé Ellen White ismét felszólalt az ellen, hogy szavazással döntsék el a kérdést:

„Vannak, akik azonnali döntést akarnak hozni a vitatott pontok helyes nézetéről. Butler testvérnek tetszene, ha az ügyet azonnal megoldanánk. Az elmék azonban készen állnak egy ilyen döntés meghozatalára? Én nem tudom jóváhagyni ezt az utat. [...] Amíg ilyen izgatott állapot hatása alatt vagyunk, mint most, addig az elménk nem áll készen arra, hogy megbízható döntéseket hozzon. […] _[119]

A Battle Creek-i elnökötöktől érkező üzeneteknek célja az, hogy elhamarkodott döntéseket és döntő álláspontokat hozzatok, én azonban óva intelek benneteket, hogy ezt tegyétek. Most nem vagytok nyugodtak; sokan vannak, akik nem tudják, mit hisznek. Veszélyes egy vitatott kérdésben döntéseket hozni anélkül, hogy nyugodtan és szenvedélymentes módon mérlegelnénk a probléma minden aspektusát. Az izgatottság elhamarkodott cselekedetekhez vezet. […]

Nem bölcs dolog, hogy a fiatalok döntést hozzanak ezen az összejövetelen, ahol inkább az ellenkezés, mint a bibliakutatás van napirenden.”[54]

Egy évvel később Ellen White arról beszélt, hogy milyen veszélyt jelentett volna „Isten munkájára”, ha megszavazták volna ezeket a határozatokat: „Egy évvel ezelőtt [1888-ban] olyan határozatokat javasoltak a konferencián, amelyek elfogadása esetén akadályozták volna Isten munkáját. Néhány határozattervezetet a fiatalok és tapasztalatlanok javasoltak, melyeknek soha nem kellett volna megkapniuk a konferencia beleegyezését. [...] Jobb lett volna, ha egyes elfogadott határozatot egyáltalán nem javasoltak volna, mert előterjesztői sötétségben voltak, nem a világosságban.”[55]

A Generál Konferencia 1893-as ülésszakán A.T. Jones 1888 ünnepélyes eseményeiről beszélt, ahol azok, akik állították, hogy a mérföldkövek oldalán állnak, „három közvetlen erőfeszítést tettek” Isten üzenete elleni szavazásra. E törekvések sikertelenségének az volt az oka, hogy az Úr angyala Ellen White által beszélt: „Ne tegyétek ezt”:

„Egyesek, akik oly nyíltan ellenezték [Krisztus igazságának üzenetét] abban az időben [a minneapolisi összejövetelen], felemelt kézzel szavaztak ellene, és akiket hallottam attól a naptól fogva mindezidáig »Áment« mondani olyan nyilatkozatokra, amelyek ugyanolyan határozottan és nyilvánvalóan pápaiak voltak, mint amilyeneket maga a pápai egyház nyilatkoztat ki. [...]

Nincs különbség abban, hogy egy hitpont írásos formában van bemutatva, vagy ez valakinek a nézete, amelyet ők el akarnak utasítani a Generál Konferencia szavazata által. […] Vannak itt emberek, akik emlékeznek egy időre - négy évvel ezelőttire -, és egy helyre - Minneapolisra -, amikor három nyílt erőfeszítést tettek, hogy a Generál Konferencia szavazatának megszerzésével szorosan megkötözzék a harmadik angyal üzenetét. Egy ember véleménye mérföldkőnek lett meghatározva, majd ti megszavaztátok, hogy maradjunk meg a mérföldköveknél anélkül, hogy tudtátok volna, melyek a mérföldkövek, és melyek nem. Ezt követően folytattátok, és beleegyeztetek Isten parancsolatainak megtartásába és sok más dologba, amelyeket majd megtesztek, és mindezt hit általi megigazulásként hirdettétek. _[120] Vajon nem figyelmeztettünk-e akkor, hogy Isten angyala azt mondta: »Ne tegyétek ezt a lépést; nem tudjátok, milyen következményei lesznek?« »Nem tudok időt szakítani arra, hogy elmondjam, mi a következménye, de az angyal azt mondta: Ne tegyétek ezt.« Ez a pápaság lelkületét képviseli. Ezt próbálta az Úr elmondani nekünk, és megértetni velünk.”[56]

Az Úr felhasználta Ellen White-ot, aki szinte egyedül akadályozta meg annak az üzenetnek a szavazás általi hivatalos elutasítását, amelyet Isten a hetftnapi adventista egyháznak küldött több mint száz évvel ezelőtt. Ez pontosan az az üzenet volt, amelyet „hangos szóval kellett hirdetni, és Isten Lelke nagymértékű kiáradásának kellett kísérnie” - a hangos kiáltás és a késői eső.[57] Egyetlen okként, amiért a szavazatokat nem jegyezték fel, a konferencia jelentéseiben az szerepelt, hogy Ellen White ezt bölcsen megtiltotta. Nyilvánvaló, hogy a küldöttek elutasító szavazást szándékoztak leadni, akkor is, ha ezt a Review and Herald vagy a General Conference Daily Bulletin nem említette.[58]

Ellen White állásfoglalásának eredményeként azonban a testvérek „elveszítették a bizalmukat iránta”, mert „nem értett egyet minden elképzelésükkel, és nem volt összhangban a szavazandó javaslatokkal és döntésekkel”. Felszólalt „A.T. Jonesszal és E.J. Waggonerrel szembeni bánásmódjuk ellen”. Kijelentette, hogy először hallotta Jones és Waggoner nézeteit, amelyeket „teljes szívvel tudott befogadni”. Mindezek miatt a testvérek úgy vélték, hogy őt „befolyásolták” és „megváltozott”, ezért „nem hittek neki”.[59] Sajnos éppen azok, akik állították, hogy Jones és Waggoner üzenete „lerombolja a bizonyságtételek iránti bizalmat”,[60] ők azok, akik „megsemmisítették Isten Lelkének bizonyságtételeit”.[61] Amikor 1888 októberében, azon a keddi napon megértette a minneapolisi helyzetet, Ellen White elhatározta, hogy távozik, de az Úr tartogatott még egy munkát számára. Az őrhelyén kellett maradnia. _[121]

 Lábjegyzet

[1] Norval F. Pease, „The Truth as it is in Jesus: The 1888 General Conference Session”, Adventist Heritage, Spring 1985, 5-6. o.

[2] Lásd: Ron Graybill „Elder Hottel goes to General Conference”, Ministry 1988. febr., 19-21. o. Clinton Wahlen, “What Did E.J. Waggoner Say at Minneapolis?” Adventist Heritage, Winter 1988, 22–37. o. (Ez a cikk Wahlen diplomamunkájából származik; lásd az 5. lábjegyzetet); L.E. Froom, Movement of Destiny, 243. o.

[3] Egyesek azt próbálták sugallni, hogy csak az volt az „igen értékes üzenet”, amelyet 1888-ban mutattak be. Azt állították, hogy „még Ellen White számára is az 1888-as üzenet inkább az 1888. év üzenete volt, semmint az 1893-as vagy 1895-ös év üzenete”. (George R. Knight, A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 165–166. o.) Roy Adams szerint az a tény, hogy nincs pontos feljegyzésünk a Minneapolisban elhangzott előadásokról, „az egyik legjobb dolog, ami az 1888-as üzenettel történhetett”. Sőt, „abban sem lehetünk biztosak, hogy pontosan mit foglalt magában Ellen White jóváhagyása Jones és Waggoner tanításával kapcsolatban. (The Nature of Christ, 31-32. o.) Ezekből a kijelentésekből azt a következtetést kellene levonnunk, hogy Ellen White támogatása csak azokra a dolgokra vonatkozott, amit Jones és Waggoner Minneapolisban mutattak be, vagyis egy olyan üzenetre, amelyről nem tudunk semmi biztosat. A valóság azonban az, hogy rengeteg jó bizonyítékunk maradt ezzel kapcsolatban.

[4] L.E. Froom fő támogatója annak az elképzelésnek, miszerint Waggoner 1888-as előadásait gyorsírással jegyezték le, miután megszerzett Jessie F. Moser-Waggonertől olyan leveleket, amelyek bizonyítják ezt a tényt. Froom szerint Jessie gyorsírásos jegyzeteit, amelyeket E.J. Waggoner által bemutatott tanulmányok során készített, megszerkesztették, és könyv formában kinyomtatták. Froom belefoglalta a The Gospel in Creation (1893-1894) és a The Glad Tidings (1900) című könyveket azon könyvek listájába, amelyek ezekből a gyorsírásos jegyzetekből származtak. (Jessie Waggoner L.E. Froomnak, ápr. 16., 1930, a Movement of Destiny, 189.,200-201. o.) Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Waggoner alapvető értelmezése a Galatabeliekhez és a Rómabeliekhez írt levélről, a szövetségekről, Krisztus emberi és isteni természetéről; valamint a hit általi megigazulás témájának alapvető megértése nem változott lényegesen. Az 1900-as években Waggoner panteista eszméi mindenképp befolyásolták e témák néhány részletét. Így nem teljesen helyes azt állítani, hogy későbbi könyvei pontosan azokat a koncepciókat tükrözik, amelyeket Minneapolisban mutatott be. Emlékeznünk kell arra is, hogy Froom Movement of Destiny című könyvének fő tézise az volt, hogy bebizonyítsa, hogy Minneapolisban Waggoner egyik fő témája Krisztus isteni tulajdonságairól szólt. [Uo.] Jessie F. Moser-Waggoner, E.J. Waggoner felesége a Nemzetközi Szombatiskolai Szövetség levelező titkára volt, és részt vett az 1888-as Generál Konferencián. Azonkívül, hogy gyorsírásos jegyzeteket készített E.J. Waggoner előadásairól, egy kötetlen beszélgetést is vezetett okt. 23-án, kedden, melynek címe: „Hogyan tanulmányozzuk a leckét?”. (General Conference Daily Bulletin, 1888. okt. 24., 2–3. o.; Manuscripts and Memories, 373–374. o.)

[5] Az események menetét, valamint Waggoner minneapolisi üzenetének tartalmát legjobban összefoglaló helyek a következők: Clinton Wahlen, Selected Aspects of Ellet J. Waggoner's Eschatology and Their Relation to His Understanding of Righteousness by Faith, 1882-1895; és Paul E. Penno, Calvary at Sinai: The Law and the Covenants in Seventh-Day Adventist History. George Knight kijelenti, hogy a „Manuscripts and Memories csak kis hányadát tartalmazza a meglévő dokumentumoknak, amelyek fényt derítenek az összejövetelekre”. (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 53. o.) Valószínűleg többet kellene elérhetővé tenni.

[6] Ellen G. White, Manuscript 9, 1888. okt. 24., „Morning Talk”, és Manuscript 22, 1889. okt., „Diary Entries”; 1888 Materials, 153., 463. o.

[7] Ellen G. White: „To Brethren Who Shall Assemble in General Conference”, 20. levél, 1888. aug. 5.; 1888 Materials, 44. o.

[8] Ellen G. White levele G.I. Butlernek, 21. levél, 1888. okt. 14.; 1888 Materials, 93. o.

[9] Ellen G. White levele G.I. Butlernek és feleségének, 18. levél, 1888. dec. 11.; 1888 Materials, 194. o.

[10] Ellen G. White Manuscript 16., 1889. jan., „The Discernment of Truth”, 1888 Materials, 259. o.

[11] Ellen G. White levele H. Millernek, 5. levél, 1889. jún. 2.; 1888 Materials, 333. o.

[12] Ellen G. White, Manuscript 27, 1889. szept. 13.; 1888 Materials, 434. o. Sajnos azok, akik ellenálltak Jonesnak és Waggonernek, annak alapján tették, ahogy a bibliai igazságokat értették, amit úgy éreztek, hogy meg kell védeniük. Ellen White megértette, hogy az emberek „nemcsak a bizonyságtételeket, hanem magát a Bibliát is félreérthetik”, ami „mások vádolására és testvéreik elítélésére” késztette őket. Ellen White azt mondta, hogy ezt az egyházba behatoló „farizeizmus lelkülete” okozta. (1888 Materials, 312. o.) Azokat, akik vitatkozásban gyakorolták magukat, az az „állandó veszély fenyegette, hogy megtévesztően kezelik Isten Igéjét”. Ők „megváltoztatják Isten szavának jelentését egy-egy félmondat idézésével” annak érdekében, hogy „alkalmazkodjék a kigondolt elképzeléseikhez”. (1888 Materials, 167.,573. o.) George Knight jó munkát végez Ellen White felhívásának leírásával a Biblia szorgalmasabb tanulmányozásának szükségességéről, valamint Jonesnak és Waggonernek nyújtott támogatásáról e tekintetben. (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 60–62. o.) Ugyanakkor elítéli azokat, akik elfogadják a Biblián alapuló üzenetüket, azt állítva, hogy „a Bibliát olvasni Jones és Waggoner szemével” „veszélyes hiba”. Sőt, Ellen White „azért támogatta mindkettőjüket, mert ők visszavezették az adventizmust Krisztushoz és a Bibliához, nem pedig azért, mert az övék lett volna az utolsó szó a teológiában vagy, mert olyan teológiájuk volt, amellyel Ellen White teljesen egyetértett”. (Uo. 79.,179. o.) El kell ismernünk, hogy Jones és Waggoner nem voltak tévedhetetlenek. Azonban miért küldött volna Isten egy „igen értékes üzenetet”, visszavezetve az adventistákat Krisztushoz és a Bibliához, ha ugyanakkor a küldött hírnököknek veszélyes teológiai tévedései voltak, amelyekkel Ellen White nem értett egyet? Pontosan ez volt azoknak a panasza, akik szembehelyezkedtek Jonesszal és Waggonerrel több mint 120 évvel ezelőtt. Ők nem azért voltak Jones és Waggoner ellen, mert visszavezették az adventizmust „Krisztushoz és a Bibliához”, hiszen állításuk szerint ők maguk hittek mindezekben. Ők azért utasították el „az Isten által küldött világosságot”, mert az nem egyezett az elképzeléseikkel. (1888 Materials, 226. o.)

[13] Ellen G. White, Manuscript 13, 1889., „Standing by the Landmarks”; 1888 Materials, 518. o.

[14] Ellen White többször használta „az igazság, amint Jézusban van” kifejezést az 1888-as üzenet leírására. A kifejezés negyvenkét alkalommal van említve az 1888 Materials című könyvben. Lásd a következő példákat: 267.,566.,1120.,1126.,1338.,1547. o.

[15] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec., 1888 Materials, 211.,217. o.

[16] Uo, 217.,212. o

[17] Ellen G. White, Manuscript 30, 1889. jún.; 1888 Materials, 375.,367. o

[18] E.J. Waggoner, „Editorial Correspondence”, The Signs of the Times, 1888. nov. 2., 662. o.; Manuscripts and Memories, 413. o.

[19] Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 57. levél, 1895. máj. 1.; Testimonies to Ministers, 92–98. o.

[20] Uo., Az 1888-as üzenet tíz különleges igazságának részletesebb képéért lásd az „A” függeléket.

[21] General Conference Daily Bulletin, 1888. okt. 19., 2. o.; Manuscripts and Memories, 359. o.

[22] General Conference Daily Bulletin, 1888. okt. 21., 1. o.; Manuscripts and Memories, 361. o. Paul Penno helyesen állapítja meg: „Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy az E.J. Waggoner által bemutatott hit általi megigazulás üzenete a törvény és a szövetségek ezen megértése kapcsán fogalmazódott meg. Félreérteni, figyelmen kívül hagyni vagy visszautasítani ennek a triónak bármely szempontját az 1888-as üzenet eltorzítását jelentené. A Galata levél törvénye soha nem lehetett egy mérföldkő, de kulcsfontosságú volt Isten megváltási tervének megértése szempontjából a korszakok folyamán.” (Calvary at Sinai, 114. o.)

[23] L.E. Froom, Movement of Destiny, 255. o.

[24] Ron Graybill, „Elder Hottel goes to General Conference”, Ministry, 1988. febr., 20. o.; és Manuscripts and Memories, 424. o.

[25] Ellen G. White Manuscript 8, 1888. okt. 20. „Sabbath Talk” 1888 Materials, 124-125,127. o.

[26] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 207. o. Ellen White elmondta, hogy „felüdült a szíve, amikor meghallotta a szombati beszélgetés után elhangzott vallomásokat. Ezek a vallomások nem a szónokról, hanem a világosságról és az igazságról szóltak.” (Manuscript 8a., 1888. okt. 21., „Talk to Ministers”; 1888 Materials, 143. o.)

[27] Ellen G. White, Manuscript 17, 1888. okt.; 1888 Materials, 123-131. o. Az ehhez hasonló kommentárok azt mutatják, hogy Ellen White támogatta Waggoner előadásait a „törvény és az evangélium” témájában. Waggoner kilenc részből álló sorozatának összefoglalását lásd Paul Penno, Calvary at Sinai, 106-114. o.

[28] L.E. Froom, Movement of Destiny, 253-254. o., Csak kérdéseket vethetünk fel, hogy vajon ezt a határozatot részben nem azért javasolták, mert Ellen White világosan és egyértelműen beszélt Waggoner álláspontjairól.

[29] G.I. Butler levele Ellen G. White-hoz, 1888. okt. 1.; Manuscripts and Memories, 91. o.

[30] William. C. White levele Mary White-hoz 1888. nov. 24. Manuscripts and Memories 127. o.; és L.E. Froom, Movement of Destiny, 253-254. o.

[31] Uo. és William C. White levele Mary White-hoz, nov. 3., Manuscripts and Memories, 123. o.

[32] Ellen G. White levele R.A. Underwood-nak, 22. levél, 1889. jan. 18.; 1888 Materials, 239. o.

[33] Uo.

[34] L.E. Froom, Movement of Destiny, 254. o. Ezt a határozati javaslatot sem a General Conference Bulletin, sem a Review and Herald nem említette. Következésképpen ezek a publikációk nem tudják megerősíteni, hogy sor került-e valamikor a szavazásra. Ellen White tiltakozott egy ilyen határozat ellen, mert „sok mindent” megmutattak neki, de „abban az időben” nem mondhatta el a konferencián, mert nem voltak felkészülve erre. (Manuscript 5, 1890., „Results of Studying Harmful Textbooks”; Releases Manuscript, 19. kötet, 74. o.) Ha valaha is hoztak volna ilyen döntést, az azt jelentette volna, hogy mindvégig csak az igazságot tanították a Battle Creek-i főiskola tantermeiben, nem mást, de ez nem így volt. Négy évvel korábban maga G.I. Butler is hamis elképzelést és téves nézeteket mutatott be a Szentírás ihletettségének „különböző mértékéről”. Még egy tíz cikkből álló sorozatot is megjelentetett a Review-ban (1884. jan. 15. és jún. 3. között), amelyben ítéletet mondott Isten Igéjével kapcsolatban, „egyes dolgokat ihletettnek mondott, míg másokat nem ihletettnek minősített”. Ellen White-nak megmutatták, hogy ez hitetlenséget és kételyeket szül, ha „egyformán” kezelik a bizonyságtételeket is. (Ellen G. White levele R.A. Underwood-nak, 22. levél, 1889. jan. 18., 1888 Materials, 238-239. o.)

[35] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 207. o.

[36] Hosszú évek óta hangsúlyozták azt az elképzelést, hogy 1888 üzenete nem különbözött a reformátorok üzenetétől, – vagyis egyszerűen az alapvető kereszténységtől. L.H. Christian azt mondta: „Mi volt a hit általi megigazulásról szóló tanítás, amely a nagy adventista ébredés [1888] legfőbb forrása lett, ahogy Ellen White és mások bemutatták és hangsúlyozták? Ugyanaz a tanítás volt, mint amit Luther, Wesley és Isten más szolgái hirdettek.” (The Fruitage of Spiritual Gifts [1947], 239. o.) A.W. Spalding így kommentálta: „Az 1880-as évek legnagyobb eseménye a hetftnapi adventisták tapasztalatában a kereszténység alapvető tanításába vetett hitük helyreállítása vagy újbóli megerősítése és új tudatosítása volt.” (Captains of the Host [1949] 583. o.) A.L. White azt mondta: „A hit általi megigazulás üzenetének értékelése, ahogyan azt 1888-ban bemutatták, miszerint egy érettebb, fejlettebb és gyakorlatiasabb üzenet volt, mint amit az úttörők vagy akár Pál apostol is hirdetett, megalapozatlan volt és korántsem igaz.” (A Further Assessment of the Manuscript „1888 Re-examined” [General Conference Report, 1958] 2. o.) N.F. Pease kijelentette: „Hol volt a hit általi megigazulás tana 1888-ban és a korábbi években? Az akkori protestáns egyházak hitvallásaiban. […] Ugyanazok az egyházak utasították el az adventista üzenetet és Isten törvényét, de legalább formálisan megtartották a hit általi megigazulás tanát.” (By Faith Alone [1962], 138-139. o.) Leroy Froom, akinek kulcsszerepe volt a Questions on Doctrine című könyv elkészítésében, és nagy részt vállalt a kálvinistákkal Barnhouse-szal és Martinnal folytatott megbeszéléseken, a következőket mondta: „Nem voltunk eléggé tudatában annak, hogy ezeknek az adventista mozgalmon kívüli szervezeteknek és embereknek a párhuzamos lelki mozgalmait ugyanez a téma foglalkoztatta, ugyanolyan hangsúlyosak voltak, és körülbelül egyszerre jelentek meg. [...] Az ösztönzés nyilvánvalóan ugyanattól a Forrástól származott. A megfelelő időben - 1888-ban - a hit általi megigazulás bekerült a figyelem középpontjába. Például a híres brit Keswick-konferenciáknak célja a »gyakorlati megszentelődés előmozdítása« volt. Könnyen fel lehetne sorolni ötven embert a XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeiből, akik […] mind ugyanezt a gondolatot hangsúlyozták.” (Movement of Destiny [1971], 319.,320. o; kiemelés az eredetiben) Desmond Ford határozott volt ebben a kérdésben: „[Kérdés:] Egyesek azt állították, hogy E.J. Waggoner és A.T. Jones XIX. századi teológiája egy előrelépés volt a reformáció teológiájához képest. Egyetért ezzel? [...] [Válasz:] Az 1888-as híres minneapolisi konferencián Waggoner és Jones prédikátorok csak az első sugaraival rendelkeztek annak a világosságnak, amely beragyogta a római világot az első században, és Európát a XIV. században […]. Sajnos egyikük sem volt tisztában más fontos kérdésekben, mint például a megigazulás és a megszentelődés közötti különbséggel.” (Australian Signs of the Times, 1978. február, 30. o.) Robert Brinsmead ugyanezt a gondolatmenetet követi: „Történelmünk különleges időszakaiban az evangélium küzdött az adventista közösségbe való bejutásért. Az 1888-as év ilyen időszak volt. […] Waggonernek volt világossága a megigazulással kapcsolatosan az adventista közösség számára. A hit általi megigazulásról azonban jobb anyagot lehetett volna találni az ő korában élő protestáns hittudósok írásaiban.” (Judge by the Gospel: A Review of Adventism [1980], 14-15. o.) David McMahon ugyanezeket a gondolatokat ismétli meg: „E.J. Waggoner nem állította teljesen helyre 1886-ig a protestáns hit általi megigazulás üzenetét. Még kevésbé sikerült visszaszereznie Pál apostol megigazulásról szóló tanát. […] Ha Isten Waggonert arra használta fel, hogy megvilágítsa az evangéliumot az egyház számára, akkor Isten még a reformáció tökéletlen világosságának teljes fényével sem ragyogtatta be az adventista közösséget. Azok, akik összehasonlítják Waggoner korai tapogatózását a legjobb XIX. századi protestáns teológusok tiszta tanításával a megigazulásról, azok megdöbbennek.” (The Myth and the Man [1979], 63. o.) George Knight számos könyvében ugyanezt a gondolatot ismételi: „Az 1888-as üzenetük zsenialitása abban állt, hogy összekapcsolták a Jelenések 14:12 szakaszának két felét. Ők nemcsak Isten parancsait tanították, hanem a hitet is, amelyet a szentség-prédikátorok hirdettek. Ellen White szempontjából tehát az 1888-as üzenet jelentőségét nem a Jones és Waggoner által kidolgozott hit általi megigazulásról szóló sajátos adventista tanítás képezte, sokkal inkább az adventizmus újraegyesítése az alapvető keresztény pontokkal az üdvösséggel kapcsolatban.” (User-Friendly Guide to the 1888 Message [1998], 108–109. oldal; kiemelés az eredetiben) Míg a fent említett szerzőket elsősorban az a vágy motiválta, hogy megvédjék az egyházat az üzenet elutasításának vádjával szemben, az utóbbi szerzők úgy tűnik, elsősorban a kálvinista reformációt, vagy az evangelikál evangélium népszerűsítését szorgalmazták. Mások azonban az 1888-as üzenetet valami többnek ismerték fel: [A törvény és evangélium] „mélységes egyesítése […] volt Ellen White figyelemre méltó hozzájárulása a hit általi üdvösséggel kapcsolatos 1888-as válsághoz. Sőt, üzenetei egyértelműen bizonyították, hogy a »legértékesebb üzenet« nem pusztán a XVI. századi hangsúlynak a visszaszerzése, sem a XIX. századi metodista hangsúlyok átvétele. […] Az 1888-ra tett hangsúly összekapcsolta a hit általi megigazulás személyes elsajátításának eredményét és Krisztusnak a szentek szentjében megvalósuló befejező munkáját. […] A »Krisztus igazságának felfedése« 1888-ban csak »az angyal világosságának kezdete volt, akinek dicsősége betölti az egész földet« (Jel 18:4)” (Herbert E. Douglass, Messenger of the Lord, [1998] 197.,198. o.) Douglass ellentmond néhány modern egyháztörténész állításának is: „A másik átírás egyidejű vonakodás volt [az 1950-es évek óta] bekövetkezett teológiai kitérő felülvizsgálatától, amikor a felekezeti kiadványok és akadémiai tantermek úgy kezdtek vélekftni, hogy az 1888-as Generál Konferenciának a legfontosabb hozzájárulása annak elismerése volt, hogy az adventisták végre megtalálták a protestáns reformátorok úgynevezett „hit általi megigazulás” hangsúlyát. Semmi sem állhat távolabb az igazságtól! Ez a gondolkodásmód, bárhol is hangzik el vagy hirdetik, megmérgezi annak a rendkívüli konferenciának minden valódi tanulmányozását. Sőt, ez zárta be az ajtót az előtt, amit Ellen White »a legértékesebb üzenetnek« nevezett; - egy olyan üzenet előtt, amely felkészíthetett volna egy népet a mennybe való költözésre. Egy napon az az ajtó ki lesz zárva.” (Fork in the Road, [Coldwater, MI: Remnant Publications, Inc., 2008], 85. o.) Clinton Wahlen így reagál David McMahon azon kijelentésére, miszerint Waggoner teológiája nem volt más, mint a reformáció evangéliuma újraélesztésének kísérlete: „A kísérletek, amelyek Waggoner teológiájának eredetét olyan reformátorokhoz akarják visszavezetni, (ahogy a modern teológusok is) mint Luther, szintén teljesen nélkülözik a kézzelfogható bizonyítékokat”. (op.sit., 63. o.) Robert Wieland és Donald Short hasonló nézeteket fogalmazott meg az 1888-as üzenettel kapcsolatban: „Már 1844 óta a hit általi megigazulás »a harmadik angyal üzenete a maga valóságában«. Következésképpen nagyobb, mint amit a reformátorok bemutattak, és amit a mai népszerű egyházak értenek alatta. A bővelkedő kegyelem üzenete ez, amely összhangban van a mennyei szentély megtisztításának egyedülálló adventista igazságával, egy párhuzamos munka az Isten földi népe szívének teljes megtisztulásával.” (1888 Re-examined, [1987], IV. o.) Ellen White világosan fejezte ki ezt a gondolatot a minneapolisi konferencia előtt A nagy küzdelem legújabb kiadásában: „Volt egy jelenvaló igazság Luther idejében - egy olyan igazság, amely abban az időben különös jelentőséggel bírt; napjaink egyháza számára létezik egy jelenvaló igazság. [...] Azonban napjainkban a többség nem kívánja jobban az igazságot, mint a Lutherrel szemben álló pápisták.” (143–144. o., 1888-as kiadás) „Bár igaz, hogy a tanítványok és a XVI. század reformátorai lefektették az alapot, amelyre az 1888-as üzenet épült, azonban maga az adventüzenet - amely a második eljövetelt és az ítélet órájának elérkezését mutatja be – egy olyan üzenet volt, amelyet Pál apostol és a reformátorok »nem hirdettek«.” (Uo., 356. o.) Az adventüzenetnek nemcsak a korábban soha nem hirdetett igazságokat kellett felszínre hoznia, hanem Isten célja az volt, hogy „a nagy igazságok, amelyek pünkösd napja óta figyelmen kívül és megértés nélkül maradtak, eredeti tisztaságukban ragyogjanak fel Isten Igéjéből”. (Ellen G. White, Fundamentals of Christian Education, 473. o.) Így az 1888-as üzenet egyrészt a „jelenvaló igazságból” állt - amelyet Pál apostol és a reformátorok nem hirdettek, másrészt a „visszaszerzett” igazságból, amely pünkösd óta figyelmen kívül és megértés nélkül maradt. Az 1888-as üzenet e két aspektusa a reformátorok üzenetén alapult, de sokkal többet foglalt magában. A helyzet szomorú része az, hogy akik elutasították a jelenvaló igazság üzenetét, amelyet az Úr Jones és Waggoner által küldött, elvetették azokat az alapvető igazságokat is, amelyeket Pál apostol és a reformátorok tanítottak, ahogyan napjainkban is elvetik azok, akik megpróbálnak visszavinni bennünket a reformáció eltorzított evangéliumához.

[37] Ellen G. White, Manuscript 8a, 1888. okt. 21.; 1888 Materials, 133-144. o.

[38] L.E. Froom, Movement of Destiny, 244.,245.,260. o.; idézetek F.H. Westphaltól, W.H. Edwards-tól és Jessie Moser-Waggonertól.

[39] Ellen G. White, 1889., Manuscript 13, 1888 Materials, 516. o.

[40] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 218. oldal, hozzáadott kiemelés. G.B. Starr felidézi Minneapolis egyik imaalkalmát: „White testvérnő egy különleges imaalkalomra hívott egy nagy lelkészcsoportot. A többiekkel együtt maga White testvérnő is komolyan imádkozott, hogy Isten áldja meg az összejövetelt. Imáját hirtelen megszakította, körülbelül egy percre; majd folytatva a félbeszakított mondatot, befejezte imáját. A jelenlévők közül, akik hallottuk az imát, és észrevettük a megszakítást, egyikünk sem volt tudatában annak, hogy valami különös dolog történt. Később William C. White testvér arról tájékoztatott, hogy Ellen White-nak hat hétbe telt, amíg leírta mindazt, mit abban a hatvan másodpercben látott. Isten Lelke hirtelen gyors egymásutáni felvillanásokkal lepergette előtte a körülötte térdeplő lelkészek életét és munkáját. Látta, milyen keresztény lelkületet nyilvánítottak családjaikban. A szószékeken látta őket, és hallotta, milyen modorban mutatták be az erre az időre szóló értékes igazságokat.” (G.B. Starr, „Fifty Years With One of God's Seers”, kiadatlan kézirat 150-152. o., Document File 496. o, Ellen G. White Estate Silver Spring MD)

[41] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 219-222. o. kiemelés tőlem. Teljes ellentétben azzal, ahogyan Ellen White leírta Waggoner viselkedését az értekezleteken, Woodrow Whidden a következőképpen mutatta be kutatásának eredményeit: „Willie White felidézte később (1930-ban, 42 évvel a konferencia után), hogy Jones és Waggoner »beképzeltsége és önfelmagasztalása« nem illett »ilyen fiatal férfiakhoz« a minneapolisi összejövetelen. Az ő nyilatkozata a legkeményebb az értékelések közül. […] Miközben azt mondják, hogy egyesek gúnyolták [Waggonert] alacsony termete miatt, nincs feljegyzésünk arról, hogy ő visszavágott volna, vagy kinyilvánította volna személyiségének bármely rossz jellemvonását a nyilvános előadásain.” (Woodrow Whidden, E.J. Waggoner, 105. o., kiemelés tőlem) Következésképpen Willie kijelentéseit Waggoner viselkedéséről egyenlő fontosságúként állítja szembe Ellen White ihletett kijelentéseivel. Whidden érdeme azonban az, hogy úgy tűnik, felismerte a különbséget: „Ellen White Waggoner magatartásával kapcsolatos észrevételei, melyeket nyilvánosan mondott el a minneapolisi konferencián, összességében jobban tükrözik Waggoner hozzáállását és viselkedését.” (Uo.) George Knight, aki Whidden idézeteinek forrásaként idéz, a „személyi ellentétek” cím alatt kijelenti, hogy „a fiatalok sem járultak hozzá a helyzet csitulásához. Ahogy William C. White (a konferencia egyik résztvevője) azt mondta: Jones és Waggoner »beképzeltsége és önfelmagasztalása« nem illett »ilyen fiatal férfiakhoz« a minneapolisi összejövetelen, és nagymértékben hozzájárultak, hogy előítélet és ellenszenv alakuljon ki velük szemben. Jones - jegyezte meg - különösen beképzelt volt.” (From 1888 to Apostasy, 33. o.) Mit tegyünk azonban, amikor ilyen eltérő véleményekkel szembesülünk Ellen White és fia, Willie White között? Egyenlő tekintélyűnek kellene tekintenünk őket? Ezt azt jelenti, hogy van egy fő probléma ezzel az idézettel. Willie White soha nem írt ilyen levelet. Ezt a levelet D.E. Robinson írta, aki 1879-ben született, és nem volt ott a minneapolisi konferencián. Ő 1930-ban írt Taylor Bunchnak, amikor a White Estate-nél alkalmazottként tárgymutatókat készített. Bunch éppen befejezte az őszi imahetet a Pacific Union College-ban, ahol összehasonlította az adventmozgalmat az ókori Izrael Egyiptomtól Kánaánig tartó útjával. Ezeken az összejöveteleken Izrael Kádes-Barneában szerzett tapasztalatát összehasonlította az adventisták 1888-as tapasztalatával. Krisztus eljövetelének hosszú késését annak tulajdonította, hogy 1888-ban elutasították Krisztust, és a késői eső kezdetét. (The Exodus and Advent Movements, 107,168. o.) Robinson megsértődött Bunch összehasonlításán, és igyekezett megvédeni az egyházat a szerinte alaptalan támadásoktól, amelyek csak egyre több elkülönülő csoport kialakulásához vezetnek. Ez az epizód váltotta ki A.T. Robinson (D.E. Robinson apja) és C. McReynolds válaszait. (Manuscripts and Memories, 136–142. oldal; lásd még a 3. fejezet 40. lábjegyzetét) D.E. Robinson eredeti levelének másolata megtalálható az Ellen White Estate 371-es dokumentumfájlban. Robinson levelének egy részét megszerkesztették. Eltávolítottak egy bekezdést, amely egyértelműen rámutatott, hogy ő a szerzője, és A.L. White nevét kézzel írták rá. Ezután A.L. White nevét kitörölték, és felülírták William C. White névvel, ami A.L. White kézírásának tűnik. Az újragépelt levél eredeti példánya a 331. dokumentumfájlban található. Ezt a példányt a Manuscripts and Memories 333-335. oldalán publikálták, és William C. White levelének tulajdonítják. (Tim Poirier a White Estate munkatársa hitelesítette ezeket a megállapításokat.) Úgy tűnik, hogy ez a hamis levél, amelyet William C. White-nak tulajdonítottak, csak 1981-ben került napvilágra, amikor „D függelékként” jelent meg a Thirteen Crisis Years: 1888-1901 című könyvben. Ez a könyv A.V. Olson., Through Crisis to Victory: 1888-1901 című könyvének újranyomtatása volt, amelyet eredetileg 1966-ban adtak ki először. A.V. Olson azonban 1963-ban meghalt, három évvel könyvének megjelenése előtt. A könyv az Ellen G. White Estate Bizottság égisze alatt jelent meg, amikor A.L. White volt a bizottság titkára. 1981-ben az újranyomtatott változatot ugyanez a védnökség adta ki. A „D függelékben” Arthur White azt állítja, hogy William C. White azért írta ezt a levelet, hogy válaszoljon „a megalapozatlan feltételezésekre, amelyeket valaki [Taylor Bunch] írt és állított, aki abban az időben [a minneapolisi konferencia idején] hároméves gyermek volt”, és aki „a történelem olyan mértékű elferdítését adta elő”. (Thirteen Crisis Years: 1888-1901, 331. o.) D.E. Robinson eredeti leveléből eltávolított bekezdés a hatodik volt, amely így szól: „Elolvastam az összes kéziratot és levelet itt az archívumban, amelyek az 1888-as minneapolisi összejövetel tapasztalataival kapcsolatosak. Múlt szombat délután egy szerencsés esemény folytán William C. White testvér, C. McReynolds testvér és édesapám együtt voltak, és én abban a kiváltságban részesültem, hogy hallhattam őket, amint megosztják emlékeiket az összejövetelről, és az azt követő eseményekről. Abból, amit olvastam, és az ő elbeszélésükből kiindulva, a következőképpen kellene felidéznem azt az összejövetelt.” Noha nem kellene tulajdonítanunk semmi rosszindulatú szándékot D.E. Robinsonnak vagy A.L. White-nak - talán mindketten arra gondoltak, hogy megvédik az egyházat a szerintük hamis vádaktól -, tudatában kellene lennünk annak, hogy csak a hazugságnak atyja szőte hálóját, olyanná, ami mára az 1888-as valódi események eltorzításává vált. E sorok írója inkább arra gondol, hogy a Sátán ugyanúgy gyűlöli az 1888-as történelmünket ma, mint amennyire gyűlölte azokat a lehetőségeket, amelyeket Isten akkorra tervezett. Az igaz lehet, hogy mindkét vezető emberre hatással lehetett Jones és Waggoner későbbi bukása, de ez a tény nem ad semmiféle felhatalmazást arra, hogy Jones és Waggoner személyiségéről hamisan írjanak. A helyzet további részleteiről egy későbbi fejezetben lesz szó.

[42] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 221-222. o.

[43] Uo.

[44] Uo.

[45] W. C. White, „Notes Taken at Minneapolis”; Manuscripts and Memories, 424. o.

[46] R.T. Nash to General Conference of SDA June 25., 1955: „The Minneapolis Conference: And the Issues Concerning the Presentation of the Message of Righteousness by Faith: An Eyewitness Account”; Manuscripts and Memories, 354. o., a továbbiakban: „An Eyewitness Account”. Úgy tűnik, hogy R.T. Nash később, némi változtatással publikálta ezt a levelet egy brosúrában, melynek címe: „An Eyewitness Report of the 1888 General Conference at Minneapolis” (Highland CA: Privately Publ., 1955), a továbbiakban: „An Eyewitness Report”.

[47] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 221. o.

[48] W. C. White, „Notes Taken at Minneapolis”; Manuscripts and Memories, 424. o.

[49] Uriah Smith levele Ellen G. White-nak, 1889. febr. 17.; Manuscripts and Memories, 154. o.

[50] A.T. Jones levele Holmes testvérnek 1921. máj. 12 Manuscripts and Memories 329. o.

[51] R.T. Nash, „An Eyewitness Account”, 1955. jún. 25.; Manuscripts and Memories, 354. o. Ellen White aggódott amiatt, hogy Butler csak azokkal szövetkezett, akik hittek abban, hogy a szolgálata és „az ő módszere teljesen helyes”. Azonban másokra, „akik sokkal elfogadhatóbbak voltak, gyanakodva tekintett”, mert „azok nem érezték kötelességüknek elfogadni mások benyomásait és elképzeléseit, és úgy cselekedjenek, úgy beszéljenek és úgy gondolkodjanak, mint ők, és valójában majdnem hogy gépekké váljanak.” (1888 Materials, 89-90. o.) Butler eltávolodott az alázattól és a szerénységtől: „Úgy vélte, hogy pozíciója olyan hatalmat ad neki, mely által a véleménye tévedhetetlen.” (Uo., 183. o.) Ennek eredményeként Ellen White így figyelmeztetett: „Nem kellene azt gondolnunk, hogy Butler testvér vagy Smith testvér a hetftnapi adventista tanok őrei, és hogy senki sem merészelhet olyan gondolatot kifejteni, amely eltér az ő eszméiktől.” (Uo. 188. o.) „Ez azért alakult ki, mert emberek arra lettek biztatva, hagyják, hogy más ember gondolkodjon helyettük, hogy lelkiismeret legyen helyettük, ezért elégtelenek és alkalmatlanok lettek, hogy megálljanak a kötelességük őrhelyén, mint Isten hűséges őrei.” (Uo., 974. o.) Butler úgy vélte, hogy a betegségének oka Ellen White tanácsa volt, amely annyira ellentétesnek tűnt azzal, amit korábban mondott. (Lásd még az 5. fejezet 23. lábjegyzetét.) Ez odavezetett, hogy a konferencia vége előtt Butler lemondott az egyház elnöki tisztéről, és Uriah Smith nem sokkal azután lemondott a Generál Konferencia titkári posztjáról. („General Conference Committee Minutes”, 1888. nov. 16.)

[52] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 221-223. o. kiemelés tőlem.

[53] Ellen G. White levele Mary White-nak, 82. levél, 1888. nov. 4.; 1888 Materials, 182,184. o. Egy másik határozat, amelyet Ellen White tanácsa ellenére szavaztak meg, a könyvevangélista tevékenységgel kapcsolatos volt. 1888. nov. 1-jén R.A. Underwood azt javasolta, hogy csak a „könyvevangélista munkában gyakorlati tapasztalattal rendelkező személyeket” bátorítsák lelkipásztori munkára. Ellen White ellenezte ezt a „merev szabályt”, de minden érve ellenére a javaslatot „elfogadták”. Mivel megszavazták, ezt a döntést közzétették a Review and Herald-ban 1888. nov. 2-án. (Manuscripts and Memories, 409. o.; 1888 Materials, 239–240. o.) Több mint egy évvel később Ellen White még mindig a döntés ellen szólalt meg: „Téves volt a Minneapolisban elfogadott határozat, amely előírta, hogy a fiataloknak könyvevangélista munkát kell végezniük, mielőtt prédikálnának.” (General Conference Committee Minutes, „Ninth Meeting”, 1890. júl. 16.) Érdekes módon „ugyanez a követelmény még mindig benne van az 1988-as szabályzatokban” annak ellenére, hogy „gyakorlatban nem következetesen alkalmazzák”. (Roger Coon, Transcript of Loma Linda University Lecture, 1988. okt. 23-25., „Minneapolis/1888: The «Forgotten Issue»”, 16. o.)

[54] Ellen G. White, Manuscript 15, 1888. nov.; 1888 Materials, 164.,165.,170. o.

[55] Ellen G. White, Manuscript 6, 1889. nov.: „Issues at the Gen. Con. of 1889”; 1888 Materials, 472. o.

[56] A.T. Jones, „The Third Angel's Message No.11” and „The Third Angel's Message No.12”, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 13., 144.,244.,265. o. Tizennégy évvel később A.T. Jones ismét beszélt erről a megkísérelt szavazásról: „Minneapolisban 1888-ban a Generál Konferencia vezetése mindent megtett annak érdekében, hogy a konferencia szavazása által rábírja az egyházat, hogy kötelezze el magát az »engedelmeskedj, és élsz« a »cselekedetek általi megigazulás« szövetsége mellett.” (God's Everlasting Covenant [n.p. 1907], 31. o)

[57] Ellen G. White, Testimonies to Ministers, 92. o.

[58] Legalább hat újabb, közzétett cáfolat van arról, hogy szavazásra került volna sor. Az Ellen G. White Estate kuratóriumának képviselőjeként Arthur White a Historical Forwardban azt írta, hogy „a Minneapolisban megvitatott bibliai témákról nem született döntés”. (Testimonies to Ministers, [1962], XXIV. o.) A.V. Olsen határozottan kijelentette: „Sajnos ma egyesekben az a benyomás él, hogy az 1888-as Generál Konferencia ülésszaka hivatalosan elutasította a hit általi megigazulás üzenetét. Ez egy súlyos tévedés. A küldöttek nem hoztak döntést arról, hogy elfogadják vagy elutasítják. Az ülésen jelenlévők általi elfogadás vagy elutasítás egyéni kérdés volt.” (Through Crisis to Victory [1966], 36. o.) N.F. Pease megismétli ugyanezt a gondolatot: „Egyesek azt állítják, hogy 1888-ban »az egyház« elutasította a hit általi megigazulást. Először is, ebben a kérdésben nem született hivatalos döntés, és ami még fontosabb, egyének fogadják el vagy utasítják el, nem pedig csoportok”. (The Faith that Saves [1969], 41. o, kiemelés az eredetiben) L.E. Froom határozottan kijelenti: „Minneapolisban a vezetők nem szavazták meg a hit általi megigazulás tanításának elutasítását. Valójában a konferencián egyetlen szavazás sem történt erről a témáról.” Froom még egy „személyesen diktált nyilatkozatot” is felhasznált R.A. Underwoodtól - éppen attól az embertől, aki részt vett az 1888-as konferencia határozatainak megszavazásában -, hogy bebizonyítsa, soha nem szavaztak a hit általi megigazulás mellett vagy ellen”. (Movement of Destiny [1971], 370.,256. o.) A.L. White kijelenti: „A megvitatott teológiai témákkal kapcsolatos álláspontokról nem született hivatalos döntés. A hit általi megigazulás témájához való hozzáállásról az az egységes bizonyságtétel, hogy különböző reakciók voltak. [...] Az a felfogás, hogy a Generál Konferencia és ennek következtében az egyház 1888-ban elvetette a hit általi megigazulás üzenetét, alaptalan, és csak negyven évvel később került felvetésre.” (The Lonely Years [1984], 395.,396. o.) „Negyven évvel később” Taylor Bunch azonban nem azt mondta, hogy „az egyház” elutasította az üzenetet, hanem a vezetőkről beszélt, és arról, hogy elutasításuk milyen hatással volt az egyház egészére: „A hit általi megigazulás üzenete nagy hatalommal lett hirdetve több mint tíz éven át, miközben a minneapolisi válság folyamatosan a vezetők figyelmében volt. Ez az üzenet a késői eső kezdetét hozta el. [...] Miért nem hullott tovább a késői eső? [...] Sokan visszautasították, ezért hamar kihalt az adventnép tapasztalatából, a hangos kiáltás pedig vele együtt halt el. Közvetlen a vég előtt az advent nép áttekinti a történelmét, és új megvilágításban fogja látni azt. […] Be kell ismernünk, és meg kell vallanunk elődeink hibáit, és vigyáznunk kell, hogy ne ismételjük meg azokat, késleltetve ezáltal még jobban az adventmozgalom végső győzelmét.” (The Exodus and Advent Movements [1928., 1937.], 107.,168, o. Hozzáadott kiemelés) Norman R. Gulley szintén kifejtette véleményét a minneapolisi összejövetelekkel kapcsolatban. Ezt mondta: „A Generál Konferencia nem hozott hivatalos döntést a Krisztusról és az Ő igazságosságáról szóló üzenetek elutasításáról.” („The 1888 »MOVEMENT« Understood Within its Historical Context”, [kiadatlan mű], 1998.) Leroy Moore azonban a megfelelő kontextusba helyezi ezeket a kijelentéseket: „Az egyház soha nem hozott hivatalos döntést a minneapolisi üzenet ellen. Ugyanakkor lehet valaki technikailag korrekt, és mégis nagyon tévedhet. […] Az igazság testületi elutasítása mindig megelőz minden szavazást, és az sem kevésbé valóságos, ha a szavazást megakadályozzák, ahogyan Minneapolisban, Ellen White kitartásának és William C. White éberségének köszönhetően.” (Adventism in Conflict [Hagerstown MD: Review and Herald Pub. Assn.], 86. o., hozzáadott kiemelés) Szerencsés módon George Knight elismeri, hogy a szavazást megkísérelték, de a kísérletet megakadályozták. (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 54.,56.,58.,139. ​​o.) Joggal merülhet fel azonban a kérdés: hogyan kíséreltek meg a vezető testvérek egy szavazást az üzenet ellen, és hogyan kaphattak mégis elismerést Knighttól ugyanannak az üzenetnek az elfogadásáért? (Uo., 119.,139.,147. o.) Ellen White a „határozatokról” szóló további kijelentéseit lásd az 1888-as Materials, 114.,182.,238-240.,258.,302.,581.,941., 54.,1186.,1403.,1410.,1435.,1583.,1584.,1601.,1617. oldalán.

[59] Ellen G. White levele W.M. Healy-nek, 7. levél, 1888. dec. 9., és Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 186., és 207.,217.,224. o.

[60] G.I. Butler levele Ellen G. White-nak, 1888. okt. 1.; Manuscripts and Memories, 89. o.

[61] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 224. o.