Hogyan fogunk megállni a késői eső idején?

Isten temploma és a benne imádkozók megmérése

 Az 1880-as évtized ünnepélyes időszak volt az akkor élők számára, nemcsak a világban zajló események miatt, hanem azért is, ami az egyházban, „Isten templomában” történt.[1] Az idő ünnepélyességében Ellen White számos levelet írt Európából, tanácsolva és figyelmeztetve az amerikai testvéreket. Ugyanakkor figyelmének és energiájának nagy részét az irodalmi munkának szentelte. Célja az volt, hogy befejezze A prófétaság lelke sorozat első kötetének revideálását, amely később a „Pátriárkák és próféták” címet kapta. Figyelme azonban hamarosan A prófétaság lelke sorozat negyedik kötetére irányult, amit most „A nagy küzdelem” név alatt ismerünk. Új nyomólemezekre volt szükség a könyv nyomtatásához, és Európában tartózkodva a reformáció történetének helyszínén, Ellen White-nak tökéletes alkalma volt bővíteni a könyvet. A könyv befejezéséig több mint kétszáz oldalt adott hozzá, köztük új kijelentéseket a késői esőről:

„Ahogy az evangélium hirdetésének kezdetén Isten a Szentlélek kiáradásával adta a »korai esőt«, hogy szárba szökkentse a kalászt, az evangélium befejezésekor kiárasztja a »késői esőt«, hogy megérjen a termés. [Hós 6:3; Jóel 2:23; ApCsel 2:17,21] Nem lesz kisebb az az erő, amivel Isten az evangélium hatalmas munkáját lezárja, mint amilyennel ezt a munkát elindította. [...] Ez a »felüdülés ideje«, amelyet Péter apostol előre látott, amikor ezt mondta: »Bánjátok meg azért és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek, hogy így eljöjjenek a felüdülés idejei az Úrnak színétől, és elküldje Jézus Krisztust. (ApCsel 3:19-20)«”.[2] _[84]

Mielőtt 1887-ben hazatért volna Amerikába, Ellen White elküldte Jonesnak és Waggonernek a bővített negyedik kötet kéziratának másolatát, hogy „gondosan nézzék át a javításokat és értékeljék az egész anyagot”. Ez jó lehetőséget biztosított számukra a vallásszabadság témájának mélyebb megértésében. Később különösen Jones mélyedt el ebben a témában, hiszen szinte csak ő foglalkozott H.W. Blair szenátor törvényjavaslatával a nemzeti vasárnapról. Sajnos a vita miatt, - aminek Jones és Waggoner rövid idő múlva részesei lettek - sokaktól elvétetett a lehetőség, legalábbis egy ideig, hogy elolvassák „A nagy küzdelem” című könyvet.[3]

Az 1888-as konferenciához közeledve

1888 tavaszán és nyarán több olyan eseményre került sor, amelyek hatással voltak a minneapolisi lelkészértekezletre, és az október eleji Generál Konferenciára. 1888 elején W.C. White levelezést folytatott Butler lelkésszel a Generál Konferenciát megelőző lelkész, és „négy-öt munkatémát javasolt. Ezek között szerepelt az egyházi tisztségviselők feladatai, új és korszerű intézkedések az üzenet továbbítására, bibliai tantételek tanulmányozása, a vallásszabadság területén végzett munka és még néhány téma.” Egyik válaszában Butler írt a hamarosan elérkező lelkipásztorképző szemináriumról, és „bemutatta azokat a témákat, amelyekre szerinte figyelmet szentelnek majd.” _[85] Ezek közül „a tíz királyságot és a Galata levél törvényét emelte ki”.[4]

Júniusban W.C. White találkozott más kaliforniai lelkészekkel, valamint a Signs és a Pacific Press munkatársaival, köztük Jonesszal és Waggonerrel egy többnapos bibliatanulmányozásra, amelyet az Oakland keleti hegyeiben lévő „Camp Necessity”-ben tartottak. Ott áttekintették a tíz királyság és a Galata levél törvényének témáját, valamint Butler röpiratát, amelyet az 1886-os Generál Konferencián osztott szét, illetve Waggoner erre adott válaszát, amit még nem nyomtattak ki. W.C. White így magyarázza Waggoner kérdését az általa adott válasszal kapcsolatban:

„Tanulmányozásunk végén Waggoner testvér megkérdezte tőlünk, hogy helyes volna-e, ha kiadná írását, és a következő Generál Konferencián kiosztaná a küldötteknek, ahogy Butler testvér is tette röpiratával. Úgy gondoltuk, hogy ez igazságos lenne, és ötszáz példány nyomtatására biztattuk.”[5]

Mivel W.C. White úgy vélte, hogy a következő lelkészértekezleten és az októberi Generál Konferencián megvitatandó témák aspektusai tisztázódtak, elmondta Jonesnak és Waggonernek Butlerrel folytatott levelezését a „Camp Necessity”-ben folytatott bibliatanulmányozás alatt. Amikor azonban Jones és Waggoner megérkeztek Minneapolisba, készen állva a témák bemutatására, Butler „elfelejtette”, hogy mit írt W.C. White-nak. Hamarosan az a hír terjedt, hogy a megvitatandó témák „meglepetést” jelentenek majd a Battle Creek-i testvérek számára, és hogy a kaliforniai testvérek „rájuk erőltetik” azokat.[6]

Szeptemberben, közvetlenül a lelkészértekezlet és a minneapolisi Generál Konferencia előtt egy tábori összejövetelt tartottak a kaliforniai Oaklandban. A néhány hónappal korábban tartott bibliatanulmányozással ellentétben, amikor a pásztorok és a dolgozók együtt tanulmányoztak, most ellenséges lelkületet szítottak Jonesszal és Waggonerrel szemben. W.C. White később a következőképpen írta le ezt a helyzetet:

„A kaliforniai tábori összejövetelen egyesek nagyon ellenséges lelkületet tanúsítottak Waggoner és Jones testvérek ellen, feltételezem, részben a Butler testvér röpiratában szereplő személyeskedések miatt, részben pedig J.H. Waggonerrel szemben egy régi családi neheztelésből fakadóan. Volt egy lelkészi tanácskozásunk, amelyen ezeknek a testvéreknek szinte minden olyan hozzászólását bírálták, amelyek közvetlenül vagy közvetve érintették a Galata levél témáját. A tanításaikat ellenző testvérek azonban nem akartak beleegyezni a téma tisztességes vizsgálatába, de elvetni sem akarták. Inkább boncolgatták a dolgokat, és mindenben hibát kerestek. Ezt a dolgot nagyon nem szeretem.”[7] _[86]

Ugyanakkor Ellen White az adventisták nagy ínségéről írt, hogy személyesen kutatniuk kell a Szentírást nemcsak az igazság megismerése miatt, hanem a gyakorlatba való átültetése érdekében is. Augusztus 5-én körlevelet küldött „azoknak a testvéreknek, akik összegyűlnek majd a Generál Konferenciára”. Időt nem kímélve beszélt a közeledő összejövetel fontosságáról, az egyházat fenyegető nagy veszélyekről:

„Meggyőződésünk, hogy ez lesz a legfontosabb összejövetel, amin valaha részt vettetek. Ez az Úr őszinte keresésének, és az előtte való szív megalázásának az ideje kell, hogy legyen. Tegyetek félre minden önző ambíciót, és imádkozzatok Istenhez, hogy az Ő Lelke áradjon ki rátok úgy, mint pünkösdkor az összegyűlt tanítványokra. […]

Testvéreim, Krisztus katonái vagytok; Sátán és serege ellen folytatott háborúban harcoltok, de ha gonosz gyanúsítást ápoltok magatokban, és engeditek, hogy a nagy vádoló ereje irányítsa képzeleteteket, akkor megszomorítjátok Isten Lelkét.”[8]

Azonban ahhoz, hogy a Szentlélek ugyanúgy kiáradjon, mint pünkösd napján, a testvérek között egységnek kell lennie. Ez az egység akkor valósult meg, amikor együtt kutatták a Bibliát és a számukra kinyilatkoztatott világosság szerint éltek:

„Remélem, hogy ezt a konferenciát a legértékesebb lehetőségnek fogjátok tekinteni a közös imádkozásra és tanácskozásra. […] Az alapos kutatás által az igazság nem veszíthet semmit az értékéből. Engedjétek, hogy Isten Igéje önmagát magyarázza. […]

Megmutatták nekem, hogy lelkészeink közül sokan magától értetődőnek fogadják el a dolgokat, és nem a Szentírás személyes kutatása alapján tudják, hogy vajon igazságot vagy hamisságot vallanak-e. [...] Azt akarják, hogy mások kutassák a Szentírást számukra, és vitathatatlan ténynek fogadják tanításukat. […] Most minden léleknek mentesnek kell lennie az irigységtől, a féltékenységtől, a gonosz gyanakvástól, és szívében kerüljön szoros kapcsolatba Istennel. […]

Népünk minden tagjának teljes mértékben és személyesen kell értenie a bibliai igazságot, mert biztosan számot kell adnia róla az emberi tanácsok előtt. […]

Egy dolog helyeselni az igazságot, és más dolog ismerni az igazságot a Biblia alapos vizsgálata által. _[87] A ránk leselkedő veszélyek előre be lettek mutatva nekünk, […] és most itt az ideje, hogy különleges erőfeszítéseket tegyünk, hogy felkészüljünk szembeszállni az előttünk álló kísértésekkel és vészhelyzetekkel. Ha a lelkek elmulasztják az igazság befogadását az életükbe és az igazság általi megszentelődést, hogy alázattal és félelemmel képesek legyenek bizonyságot tenni a bennük élő reménységről, akkor a sokféle hamis elképzelés és eretnekség összetöri őket és elveszítik üdvösségüket. […] Sokan elvesznek, mert nem tanulmányozták a Bibliát a térdeiken azzal a forró imádsággal, hogy Isten Igéje világosítsa meg elméjüket. [...] Nem kell meghatároznunk saját viszonyítási pontokat, majd mindent úgy magyaráznunk, hogy ezekhez az általunk rögzített pontokhoz jussunk.”[9]

Isten arra törekedett, hogy felkészítse a Generál Konferencia résztvevőit, hogy részesüljenek a nekik készített nagy áldásokban. Azonban a következő hónapban, miután tanácsát elküldte mindenkinek, Ellen White a „csüggedés” állapotába került, és úgy érezte, hogy ebből az állapotból „soha többé nem fog kijönni”. Mi okozta ezt a több mint két hétig tartó csüggedést? Még amikor Európában volt, az Úr súlyos felelősséggel bízta meg, nemcsak a személyes esetekkel kapcsolatban, hanem általában az egyház tekintetében is. „Lelkiismeret-furdalást érzett” és elvesztette „életkedvét”, mert nem tudta megértetni „testvéreivel, hogy lássák és érezzék azt a nagy veszteséget, melyet elszenvftnek azzal, ha nem nyitják meg szívüket az Igazság Napjának ragyogó sugarainak befogadására”.[10] Ellen White „elveszítette bátorságát”, és nem remélte, hogy valaki is imádkozik a gyógyulásáért:

„Miközben Európában voltam, az Úr megmutatta azt a sok gonosz dolgot, amelyek közénk lopakodtak. […] Azt is láttam, hogy az Úr általam küldött bizonyságtételét nem fogják elfogadni. […] Sátán a Rocky Mountains keleti és nyugati részén is dolgozott, hogy hatástalanná tegye a feddő és figyelmeztető üzeneteket, valamint Krisztus tanításait és vigasztaló üzeneteit is. A gonosz elhatározta, hogy megakadályozza az Isten népének szánt világosságot. […] Sokakban megnyilvánult egy erős és határozott ellenállás mindazzal szemben, ami eltért a személyes felfogásuktól. […] Ez a tény talán a legsúlyosabb terheket rakta rám, amit valaha el tudtam viselni.”[11]

Ellen White nemcsak az egyházba lopakodó világi üzleti szokások miatt aggódott, hanem különösen a „testvéri kapcsolatokban megmutatkozó szeretet és irgalom hiánya” miatt: _[88]

„Sok éjszakát nem aludtam, olyan kínzó gyötrelem támadt bennem Isten népe miatt, hogy verejtékeztem. Rettenetes és megrázó dolgokat mutattak. […] Különböző neveket, jellemeket és bűnöket láttam leírva. Mindenféle bűnök voltak ezek - önzés, irigység, büszkeség, féltékenység, gonosz gyanakvás, képmutatás, erkölcstelenség. Az irigység és a féltékenység gyűlöletet és gyilkos gondolatokat váltott ki. Ezek a bűnök a lelkészek és a nép között voltak jelen. Oldalról oldalra lapozva haladtunk előre a feljegyzésekben. […] Egy hang azt mondta, hogy eljött az idő, amikor a menny teljes aktivitásban van, a föld lakosaiért munkálkodik. Eljött az idő, amikor a templomot és a benne imádkozókat meg kellett méretniük. […] Ezt láttam, [...] és úgy éreztem, hogy a teher alatt összeroskadok.”[12]

Az Úr még egy munkát tartogatott Ellen White számára. Egy „különleges ima-összejövetelre” válaszolva az Úr meggyógyította őt, és arra kérte, hogy „minden látszat ellenére induljon hitben”. „Az Úr megerősítette”, hogy elutazhasson az oaklandi tábori összejövetelre, és ott elmondhassa bizonyságtételét. „Isten Lelke arra ösztönözte, hogy határozott felhívásokkal forduljon azokhoz a testvérekhez, akik részt vesznek majd a Generál Konferencián. „Arra buzdította őket, hogy alázkodjanak meg Isten előtt, nyerjék el az Ő kegyelmének bizonyosságát, és legyenek megkeresztelve a Szentlélekkel, hogy alkalmasak legyenek a világosság terjesztésére”. „Isten Lelkének befolyása kiáradt a gyülekezetre”, szívek törtek össze és bűnvallomások hangzottak el. Sajnos a tábori összejövetelen mégsem volt minden rendben. Ellen White semmit sem tudott a lelkészi tanácskozásról, amelyet a tábori összejövetellel párhuzamosan tartottak, és ahol W.C. White által elmondottak szerint Jones és Waggoner tanításait „boncolgatták”. Semmit sem tudott arról a levélről sem, amelyet W.M. Healey, kaliforniai lelkész küldött G.I. Butlernek, figyelmeztetve őt a nyugati-parti összeesküvésre, amelynek az volt a célja, hogy aláássa hitünk oszlopait. Ellen White később így kommentálta a történteket:

„Amikor ezeket az ünnepélyes felhívásokat intéztem, aligha gondoltam, hogy az összejövetel egyik résztvevője egy levelet küldött, amelyben olyan dolgokat állított, melyek szerinte igazak. Ezek a dolgok azonban valótlanok voltak, és nehézség falaként emelkedtek elénk, felkészítve az embereket arra, hogy harcoljanak mindaz ellen, amit a Sziklás-hegységen átkelők fognak bemutatni. [...]

Sátán befolyása által a levél olyan munkát végzett, amely veszteségnek bizonyul a lelkek számára. [...] Megkérdeztem Butler testvért, hogy Healey testvér írt-e neki bizonyos dolgokról. Azt válaszolta, hogy írt. Megkérdeztem tőle, láthatnám-e azt a levelet. Azt szerettem volna megtudni _[89], hogy milyen bizonyságtétel teremthette azt a helyzetet, amilyennel Minneapolisban találkoztunk. Azt mondta, hogy elégette a levelet, de az kitörölhetetlen benyomást hagyott elméjében és másokéban is. [...]”[13]

A talaj tehát elő volt készítve a közeledő Generál Konferencia számára. Hogyan áll majd meg Isten népe „a késői eső idején”? Mint hamarosan látni fogjuk, ezt a kérdést nemcsak Ellen White, hanem az egész menny szívén viselte.

Minneapolis 1888

Október 10-én kezdődött és hét napon át folytatódott a lelkészértekezlet. Ezután következett a Generál Konferencia, amely november 4-ig tartott. Körülbelül 500 résztvevő volt, köztük 96 küldött, akik világszerte 27 000 gyülekezeti tagot képviseltek.[14] Ellen White, aki nemrég még halálos beteg volt, időben megérkezett a nyitóülésekre. Az összejövetelek során Ellen White „majdnem húsz alkalommal” beszélt az újonnan épült minneapolisi gyülekezetben összegyűlteknek. Sajnos az előadások közül csak tizenegy érhető el.[15]  

Az értekezlet megnyitó beszédében Uriah Smith felsorolta a megbeszélésre javasolt témákat: „a tíz királyról szóló történelem áttekintése; Krisztus istensége; a halálos seb gyógyulása; a hit általi megigazulás; milyen messzire kell elmennünk a kígyó okossága kipróbálásának kísérletében; az eleve elrendelés. Kétségtelenül útközben más témák is előkerültek.”[16]

Nem sokkal ezután Ellen White beszélt ezen összejövetelek hatalmas fontosságáról. Kijelentését arra alapozta, amit az Úr megmutatott neki európai tartózkodásának ideje alatt. Isten népének „sokkal több félnivalója van a belső, mint a külső ellenségtől” a késői eső kiáradása tekintetében. Sátán legnagyobb félelme az volt, hogy Isten népe megtisztítja az utat a Szentlélek keresztsége előtt, amelyet Isten kész volt kiárasztani.[17] Ellen White október 11-én, csütörtökön tartotta a reggeli beszédet. A lelkészértekezlet „kezdetétől fogva felismerte a lelkületet, amely egyre inkább megterhelte” őt.[18] Vajon az egybegyűltek akarták-e igaz hívőként tanulmányozni a Szentírást és elnyerni a Szentlelket? _[90]

„Most, ahogy itt összegyűltünk, szeretnénk a lehető legjobban kihasználni az időnket […], de túl gyakran elszalasztjuk a kedvező lehetőségeket, és nem vesszük észre a jót, amelyet ki tudunk aknázni belőle. […]

Ha valaha szükségünk volt arra, hogy a Szentlélek velünk legyen, ha valaha szükségünk volt arra, hogy a Lélek megnyilvánulásával prédikáljunk, akkor ez az idő éppen itt van. […] Ha akarjuk, akkor a Szentlélek keresztsége éppen ezen az összejövetelen fog kiáradni. Elrejtett kincsként tanulmányozzátok az igazságot! […] Kezdjük jól itt, ezen az összejövetelen, és ne várjunk addig, amíg az összejövetelek fele eltelik. Itt és most akarjuk Isten Lelkét; szükségünk van Rá, és azt akarjuk, hogy megnyilvánuljon jellemünkben.”[19]

Az elkövetkező hónapokban és években Ellen White többször utalt a Szentlélek keresztségére, amely pünkösd napján kiáradt a tanítványokra, és amelyet Isten kimondhatatlanul akart kiárasztani Minneapolisban. A „Szentlélekkel való keresztség” kifejezés a „késői eső” szinonimája volt:

„Szükségünk van a Szentlélek keresztségére. Enélkül az evangélium hirdetésére nem vagyunk jobban felkészülve, mint a tanítványok az Úr keresztre feszítése után. Jézus ismerte hiányosságukat, és azt mondta nekik, hogy maradjanak Jeruzsálemben, amíg felruházza őket fentről jövő erővel.”[20]

„Ma megtisztított edényeknek kell lennetek, készen állva a mennyei harmatra, készek a késői eső kiáradására; mert a késői eső eljön, és Isten áldása minden lelket betölt, amely megszabadul minden szennytől. Az a feladatunk ma, hogy átadjuk lelkünket Krisztusnak, hogy alkalmasak lehessünk az Úr színétől származó felüdülés idejére - a Szentlélek keresztségére.”[21]

„Imádkoznunk kell a Lélek kiáradásáért, mint orvosságért a bűnbeteg lélek számára. Az egyháznak megtérésre van szüksége. Miért ne hajthatnánk meg magunkat a kegyelem trónja előtt az egyház képviselőiként? Megtört szívből és alázatos lélekből miért ne könyörögnénk, hogy a Szentlélek kiáradjon ránk a mennyből? [...]

Még menybemenetele előtt Krisztus a következő ígéretet tette tanítványainak: »Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljön reátok«. […]

A tanítványok visszatértek Jeruzsálembe […], és készülődve várták […], míg eljött a Szentlélek keresztsége.”[22] _[91]

Október 12-én, pénteken este szombatkezdetkor a küldöttek még egyszer összegyűltek a minneapolisi gyülekezetben, hogy meghallgassák Farnsworth lelkész beszédét. „Nagyon komor beszédet mondott a köztünk lévő nagy gonoszságról és romlottságról, és időzött a közöttünk lévő hitehagyásoknál. Beszédében nem volt semmi világosság, öröm és lelki bátorítás. A konferencia küldöttei között egy gyászos hangulat terjedt el.”[23]

Október 13-án, szombaton délután Ellen White egy „bizonyságot kapott, amelynek célja a testvérek bátorítása volt”. Ellen White „az Isten szereteténél való időzés fontosságáról” beszélt és arról, hogy „tegyék félre a nyomasztó képeket”. Szíve mélyéből felkiáltott: „Ne a világban található romlottságról és gonoszságról beszéljetek, hanem emeljétek fel gondolataitokat és a Megváltóról beszéljetek!” Intette a hallgatókat, hogy „habár be kell mutatnunk a bűn és a gonoszság elhagyásáról szóló közvetlen bizonyságot, de ne beszéljünk állandóan erről”. Prédikációjának hatása a lehető „legörömtelibb” volt, mert „hívők és hitetlenek egyaránt bizonyságot tettek arról, hogy az Úr megáldotta őket”.[24]  

Október 14-én és 15-én, vasárnap és hétfőn Ellen White válaszolt az előző pénteken G.I. Butlertől kapott harminckilenc oldalas levélre.[25] Ebben Butler megemlítette, hogy az elmúlt tizennyolc hónapban sokszor nyomta a betegágyat az „idegkimerültség” miatt, és okolta Ellen White-ot az 1887. április 5-ei levele miatt, amelyben figyelmeztette őt és Smith-t is, azért, ahogyan bántak Jonesszal és Waggonerrel. Butler úgy érezte, hogy soha nem fog felépülni, amíg nem juttatja „kifejezésre” összes érzését. Fő problémáját - a Galata levél törvényéről szóló vitával kapcsolatban - részletesen megismételte Ellen White-nak. Leírta a vita teljes történetét, ahogyan ő látta egészen az 1850-es évektől. Megítélése szerint ott „egyszerűen csak két nézet létezik a bűnért adatott törvényről”; az ő nézete szerint a ceremoniális törvényről van szó, Waggoner nézete szerint pedig a tízparancsolatról van szó. „Fiatal tapasztalatlanoknak” nevezte Jonest és Waggonert, akik országszerte problémákat okoznak. „Lerombolták” a nép bizalmát az egyház munkájában, és ajtót nyitottak a „régi hitpontok” elutasítása előtt. Butler szerint munkájuk nemcsak „a bizonyságtételek iránti bizalom elvesztéséhez fog vezetni, hanem azoknak a lelkeknek az elvesztéséhez is, akik emiatt „feladják az igazságot”.[26] _[92]

Ezután Butler megemlített egy levelet, amelyet csak néhány héttel korábban kapott „az egyik észak-csendes-óceáni konferencia bizottságának két prominens tagjától”, kijelentve, hogy ha Jones és Waggoner nézeteit tanítani fogják a healdsburgi főiskolán, „akkor fiataljaikat […] máshova küldik”. Butler hangsúlyozta Ellen White-nak: „Az a mód, ahogyan kezelve lesz ez a kérdés, komolyan befolyásolhatja a healdsburgi főiskola jövőjét.”[27]

Ellen White ezt a levelet „ellene irányuló vádaskodás nagyon furcsa csinálmányának” tartotta, mégis higgadt maradt és így válaszolt: „Nem zavarnak meg ezek a dolgok. Hiszem, hogy kötelességem volt eljönni ide.”[28] Leveleiben emlékeztette Butlert a Galata levélben írt törvény vitájának történetére a mennyből kapott kinyilatkoztatások szemszögéből, ideértve az 1886-os „szörnyű konferenciát” is. Emlékeztette, hogy mennyei kísérője figyelmeztette őt a nehézségre, amely közvetlenül előttük állt, és a nagy veszedelmekre, amelyek a „farizeizmusból” származnak majd, és amely „hatalmába kerítette” azokat, akik „fontos pozíciókat töltenek be Isten művében”. Elmondta, ha megpróbálják Isten művét irányítani, azzal csak hátráltatják azt:

„Általánosságban a konferenciára [1888] érkező lelkészek befolyása és lelkülete arra irányul, hogy elutasítsák a világosságot. […]

A konferencián uralkodott lelkület […] nem Krisztustól származott. […] Ne történjen semmiféle lelkiismereti elnyomás, mint amilyen ezen az összejövetelen megnyilvánult. [...]

A ma esti munka hamis elképzeléseket fog eredményezni, könyörtelen és igazságtalan félreértéseket, amelyek minden gyülekezetben kovászként fognak működni, és szíveket zárnak el Isten Lelkének erőfeszítése elől. [...] Ennek az összejövetelnek a hatása olyan messzire ér, mint az örökkévalóság. [...]

Azok, akik kijelöltek egy bizonyos utat, amelyen a világosságnak jönnie kell, nem fogják megkapni, amikor megérkezik, mert Isten az általa kijelölt módon munkálkodik.”[29]

„Az Úr megmutatta nekem, hogy a felelősségteljes pozícióban lévő férfiak közvetlenül az Isten munkájának útjában állnak, melyet népéért végez, mert úgy vélik, hogy a munkát úgy kell elvégezni és az áldásnak úgy kell jönnie, ahogy azt ők gondolják. […]

Habozás nélkül kimondom, hogy ezen az összejövetelen nem a világosság keresésének lelkülete nyilvánult meg, hanem az út eltorlaszolásának lelkülete, hogy egyetlen fénysugár se jusson el a nép elméjébe és szívébe más úton, mint amiről te úgy döntöttél, hogy az a helyes út.”[30] _[93]

Október 15-én, hétfőn reggel alig két nappal a Generál Konferencia kezdete előtt Ellen White nemcsak hogy válaszolt G.I. Butler levelére, hanem valószínű, hogy ismét kifejezte aggodalmait a küldötteknek elmondott beszédében.[31] Beszélt azokról a „nehéz terhekről”, amelyeket hordozott Európából való visszatérése óta; arról a módról, ahogyan Jézus leírta Isten népének állapotát, amikor azt mondta, hogy „eljött az ideje annak, hogy megmérjék a templomot és a benne lévő imádkozókat”. Ellen White őszintén mondhatta: „rettenetesen félek elmenni a konferenciánkra”. Beszéde végén Ellen White ünnepélyes felhívást intézett:

„Itt az ideje felébrftnünk álmunkból, hogy teljes szívünkből keressük az Urat, és tudom, hogy megtaláljuk Őt. Tudom, hogy az egész menny a rendelkezésünkre áll. Amint teljes szívből szeretjük Istent és felebarátunkat, mint önmagunkat, Isten általunk fog munkálkodni. Hogyan fogunk megállni a késői eső idején? Ki várja, hogy részesüljön majd az első feltámadásban? Ti, akik bűnt és gonoszságot dédelgettek a szívetekben? Ti elestek azon a napon.”[32]

A menny várta, hogy kiáraszthassa a késői esőt a legértékesebb üzenet által, miközben a nép, akinek el kellett fogadnia, gonoszságban és bűnben aludt, és sokan a viszály lelkületét ápolták magukban.

Vitatkozó lelkület az értekezleten

A vitatkozás lelkületének nagy része, amelyről Ellen White írt, és amely a gyülekezetekbe beszivárgott, egy jelentéktelen apró kérdéshez kapcsolódott, – a tíz szarvról szóló kérdéshez. 1884-ben a Generál Konferencia azzal bízta meg A.T. Jonest, hogy „írjon egy cikksorozatot a történelem azon eseményeiről, amelyek igazolják a prófécia beteljesedését”.[33] Ez Dániel könyvének alaposabb tanulmányozására késztette Jonest, és miközben megvizsgálta a Dániel 7. fejezetében szereplő tíz királyságról szóló általánosan elfogadott adventista nézetet, Uriah Smith, Daniel and the Revelation (Dániel és a Jelenések könyve) című könyvében felfedezte, hogy az egyik királyság azonosítása téves. Jones kétszer írt Smith-nek, kérve, hogy küldje el neki történelmi nézetének bizonyítékait, és vizsgálja meg az újonnan felfedezett bizonyítékokat. Smith nem válaszolt Jones első levelére, és végül, amikor válaszolt, azt állította, hogy nincs ideje erre a feladatra. Ennek eredményeként Jones publikálta nézeteit a Signs of the Times-ban anélkül, hogy Smith reagálni tudott volna, és 1886 októberében küldött neki egy másolatot. _[94]

Uriah Smith dühösen válaszolt, mondván Jonesnak, hogy ellentámadásba kell lendülnie a Review-ban, mert Jones „a folyóirat által mindenütt” terjesztette nézeteit. Smith attól tartott, hogy az adventista ellenzők ezrei „azonnal észreveszik a változást” egy olyan tantételben, melyet negyven éven át vallottak, és szerinte azt fogják mondani, hogy idővel az adventisták be fogják ismerni, hogy minden tantételben tévedtek”.[34] Jones azt válaszolta, hogy a valódi küzdelem az igazságért még előttük van. Hamarosan a vasárnaptörvény körüli válság miatt az „ország nagy emberei elemezni fogják és megkérdőjelezni az adventista tanokat és hitük minden pontját. Következésképpen, amikor a hármas angyali üzenetet hirdetik, az adventistáknak »jobb érvre lesz szükségük« a bibliai próféciákba vetett hitük bizonyításához, ahhoz képest, mint amit »negyven éven át prédikáltak«”.[35]

W.C. White hitt Jonesnak miután meghallgatta álláspontját, ezért 1888 nyarán időt szakított a tíz szarv témájának tanulmányozására, és arra a következtetésre jutott, hogy „Jones testvérnek több történelmi bizonyítéka volt álláspontja alátámasztására, mint Smith testvérnek”.[36] Ez azonban nem sokat nyomott a latba, és mivel a témát felvetették az 1888-as lelkészértekezleten, nagyon ellenséges hangulatot okozott.

Éppen az 1888-as értekezlet előtt Butler bajkeverőnek nevezte Jonest, mert olyan értelmezést hozott, amely „ellentétben áll a régen megállapított hittel, amelyet népünk negyven évvel ezelőtt fogadott el”.[37] A lelkészértekezlet során Jonest egyre többet kritizálták, és hamis vádakkal illették, majd október 15-én, hétfőn a helyzet a tetőfokára hágott a tíz órakor kezdődő összejövetelen. Smith szerint „teljesen felesleges” volt megvitatni a tíz szarv témáját, mert az csak rontott a helyzeten. Azt mondta, hogy a régi nézet „negyvenéves próbát állt ki”, Jones pedig „összetöri a régi magyarázatot”. Kijelentette, hogy ami őt illeti, „nem fog tétlenül ülni, és nézni, hogy kegyetlen kezek hogyan rombolják le üzenetünk sarokköveit”. Smith nem állt meg itt. Továbbra is hazudott, mondván, hogy „hátrányos helyzetben van, mert nem ismeri a megvitatandó témát”. Némi iróniával hozzátette, „úgy tűnik, hogy egyesek tudták, és könyvtárnyi anyagot hoztak magukkal információforrásnak”.[38] _[95]

Végül szerdán, a lelkészértekezlet végén a Generál Konferencia előtt Smith megpróbált szavazást kényszeríteni a tíz szarv témájának eldöntése érdekében. Waggoner ellenezte a szavazást, azt sugallva, hogy a téma nem véglegesíthető, „amíg teljeskörűen ki nem vizsgálják”.[39] Az elmaradt szavazás ellenére Smith azt állította, hogy a nézete győzött, és a Review-ban megírta, hogy: „Úgy tűnik, a küldöttek véleménye […] túlnyomórészt a már kialakított értelmezési elvek és a régi nézet mellett van. Meglátjuk, hogy ez számít-e vagy sem azoknak, akik új álláspont elfogadását sürgetik.”[40]

 Smith nem említette, hogy a küldöttek csak azt szavazták meg, hogy „mindnyájan egész évben alaposan fogják tanulmányozni a témát”. W.C. White Smith cikkét megtévesztőnek nevezte, és nyilvánosan bejelentette, hogy „a cikk célja a nép megtévesztése volt”.[41] Érthető, hogy a több mint két évig tartó félremagyarázás és hamis vádak után Jones és Waggoner megpróbálták megvédeni magukat. Október 16-án, kedden Jones ismét előhozta a tíz szarv témáját, és „pontos kifejezésekkel” válaszolt Smith-nek. Mindenkinek elmondta, miért hozott magával egy „könyvtárnyi anyagot”. Beszélt Smith, Waggoner és közte folyt levelezésről, bizonyítva, hogy a tárgyalt téma nem volt meglepetés. Kijelentésének alátámasztására mondta a küldötteknek, hogy „ne őt hibáztassák, amiért Uriah Smith azt közölte, hogy nem tudott semmit a témáról”. Ellen White jelen volt az összejövetelen, és mivel tisztában volt a történtek jelentőségével, így figyelmeztette Jonest: „Ne olyan élesen, Jones testvér, ne olyan élesen”.[42] Ellen White tudta, hogy a résztvevőket a „világosság” elutasításának lelkülete uralja. Bármilyen rossz lépés Jones vagy Waggoner részéről csak ürügyet adott volna a testvéreknek, hogy folytassák lázadó útjukat. Jones kijelentése annyira csekély volt az egész vitához képest, hogy Ellen White soha egyetlen írásában sem említette ezt az incidenst, és az 1888-as lelkészértekezletről sincs olyan írásos jelentés, amely megemlítené Jones kijelentését. W.C. White, aki jegyzetelt ezen az összejövetelen, leírta Jones 1884-ben megkezdett kutatásának magyarázatát, és azt, hogy miért „könyvtárnyi anyaggal érkezett” az összejövetelre. De nem számolt be Jones kijelentéséről, sem Ellen White állítólagos „megrovásáról.”[43] _[96]

 A nagy igény

A lelkészértekezlet hetének vége előtt Ellen White még néhányszor beszélt a Minneapolisban összegyűlteknek. Tudta, hogy „nagy áldást veszítenek”, amelyet elnyerhettek volna a szemináriumon, és hogy ez egy „örök veszteség” lesz. „Nem kellett volna megelégftniük” a „saját igazságukkal és elégedetteknek lenniük Isten Lelkének mély indításai nélkül.”

„Testvérek, ebben az időben nagy szükségünk van Isten előtti mély megalázkodásra, hogy a Szentlélek kiáradhasson ránk. [...] Isten segítsen nekünk, hogy az Ő Lelke megnyilvánuljon közöttünk. Nem kellene megvárnunk, amíg hazamegyünk, hogy elnyerjük a menny áldását. […] Azok, akik régóta dolgoznak Isten művében, megelégedtek azzal, hogy várjanak a késői eső kiáradására, amely majd felfrissíti őket.”[44]

Ahhoz azonban, hogy a késői eső felfrissítse őket, Isten népének szüksége volt arra, hogy „megfelelő kapcsolatban legyen Vele”. Nem maradhattak meg „kételkedésükben és hitetlenségükben”, mert különben az ellenség „ellenőrizni fogja” elméjüket, ami „mindig nagy veszteséggel jár”. Sátán éppen akkor próbálta ezt megtenni, amikor Isten megmérte templomát:

„Krisztus itt van ma reggel; az angyalok itt vannak, és megmérik Isten templomát, és azokat, akik benne imádkoznak. Ennek az összejövetelnek a történetét Isten elé viszik; mert minden összejövetelről feljegyzés készült. A megnyilvánult lelkület, a kimondott szavak és a véghez vitt tettek a mennyei könyvekbe kerültek. Minden olyan pontosan van feljegyezve, mint ahogyan a vonásainkat megőrzi a művész csiszolt lemeze.”[45]

Ellen White beszélt „Isten temploma és a benne imádkozók megméréséről”. A Jelenések 11. és Ezékiel 40–42. fejezeteinek kifejezéseit használta, valamint azokat a szavakat, amelyeket az előző nyáron álmaiban mondott el neki az Úr.[46] Nemcsak az embereket mérték egyénenként, hanem az egész egyházat is. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mi volt az eredménye a méréseknek ezeken az összejöveteleken? Készen volt Isten népe arra, hogy megálljon? A lelkészértekezlet véget ért, és elkezdődött a Generál Konferencia. Vajon az erről szóló jelentés másmilyen lesz? Erre a kérdésre a következő fejezetben keressük a választ.

Lábjegyzet

[1] 1886-ban Ellen White ezt írta: „Kedves fiatalok, világítanak és égnek a lámpásaitok? A munka a mennyei udvarokban folytatódik. János apostol így írta le a Páthmós szigetén kapott látomást: »És adtak nekem vesszőhöz hasonló nádszálat, és angyal áll vala mellém, és monda: Kelj fel, és mérd meg az Isten templomát és az oltárt, és azokat, akik abban imádkoznak.« Ennek az ünnepélyes munkának a földön kell megtörténnie. Nézzétek és lássátok meg jellemetek mértékét, összehasonlítva Isten igazságának mércéjével, az Ő szent törvényével. Az imádkozóknak Isten mércéje alá kell állniuk. Ki viselheti el a próbát? Krisztus azt mondja: »Ismerem a cselekedeteidet« […] Hányan tisztítják meg a lelküket az igazság iránti engedelmesség által? Hányan vannak az Úr oldalán ebben az időben?” (Youth Instructor, „The Watching Time”, 1886. aug. 25., Hozzáadott kiemelések). Tíz évvel később Ellen White ismét így írt Isten templomáról és a munka központjáról: „Sokat kellett tenni azért, hogy a mű központja tiszta maradjon. Gondos figyelmet kell szentelnünk arra, hogy Isten kegyelme által a gépezet olajozottan, súrlódás nélkül működjön. […] Ha a Sátán hatalma behatolhat még Isten templomába is, és kedve szerint irányítja a dolgokat, akkor a felkészülés ideje meghosszabbodik.” (Ellen G. White levele O.A. Olsennek, 83. levél, 1896. máj. 22., 1888-as Materials, 1524.,1525. o., hozzáadott kiemelések)

[2] Ellen G. White, The Great Controversy (Battle Creek, MI: Review and Herald Pub. Co., 1888), 611. o. A szögletes zárójelben szereplő szavak [a vizsgálati ítéletkor] az eredetiben szerepelnek, és egyértelműen mutatja a kapcsolatot a késői eső és a szentély megtisztítása között. Az 1911-es kiadásból már hiányoznak ezek a szavak.

[3] William C. White levele C.H. Jonesnak, 1887. máj. 18. Ellen White 1888 májusában befejezte A nagy küzdelem című könyv írását. Hamarosan elkészültek a nyomólemezek, és több ezer könyvet kinyomtattak. A könyvek azonban „élettelenül maradtak” a kiadóban, és kevés figyelmet fordítottak rájuk. Lásd még a 7. fejezetet és A késői eső visszatérése 2. kötetének 18. fejezetét, amelynek kiadása 2012-re van tervezve.

[4] William C. White levele Dan T. Jonesnak, 1890. ápr. 8. Manuscripts and Memories, 169. o.

[5] Uo. 167-168 o. W.C. White „Camp Necessity”-nek nevezte el azt a helyszínt, ahol 1888. jún. 25-én és 26-án bibliatanulmányozási alkalmakat tartottak. A feljegyzései ezekről a találkozókról megtalálhatók a Manuscripts and Memories 414-419., 429. és 440. oldalán. W.C. White Dan Jones-nak címzett, 1890. ápr. 8-ai levelében kijelenti, hogy az összejöveteleket „1888. július elején” tartották, de ezt a levelet majdnem két évvel az esemény után írták, és akkor nem volt nála a „jegyzetfüzete”. (Uo. 167.,169. o)

[6] Uo.

[7] Uo., 170. o.

[8] Ellen G. White levele a „Generál Konferenciára elhívott testvéreknek” 20. levél 1888. aug. 5. 1888 Materials 38.40. o.

[9] Uo, 38-41.,44. o.

[10] Ellen G. White, Manuscript 21, 1888. nov.; 1888 Materials, 177. o.

[11] Ellen G. White, Manuscript 2, 1888. szept. 7., „Engaging in Worldly Speculation” 1888 Materials, 47.,49. o. Ellen White írt a szept. 9-e után lezajlott eseményekről is, külön megemlítve szept. 21-ét.

[12] Ellen G. White, Manuscript 26, 1888. okt., „Remarks After Reading an Article”; 1888 Materials, 157-158. o.

[13] Ellen G. White. Manuscript 2, 1888. szept. 7.; 1888 Materials, 47-56. o. A 2. számú kézirat e része egy kiegészítő jegyzet volt, melyet Ellen White adott hozzá a minneapolisi konferencia után. W.M. Healey által írt levél eredményeként született a „kaliforniai összeesküvés” elmélete. Több mint tíz évvel később Ellen White azt írta W.M. Healey-nek, hogy „ezzel a levéllel évekig késleltették Isten munkáját, és kemény, fárasztó munkára kényszerítettek engem. […] Ez a tapasztalat nyomot hagyott bennem mind erre az időre, mind az örökkévalóságra nézve.” (116. levél, 1901. aug. 21.; 1888 Materials, 1759–1760. o.)

[14] Lásd: Roger Coon, „Minneapolis/1888: The »Forgotten« Issue”, Transcript of Loma Linda University Lecture, 1988. okt., 23-25. o., Ellen G. White Estate, Archivált dokumentumok, 7. o.

[15] Ellen G. White levele Mary White-nak, 82. levél, 1888. nov. 4.; 1888 Materials, 182. o. A minneapolisi eseményekkel kapcsolatos információk nagy része megtalálható R.D. Hottel naplójában és W.C. White feljegyzéseiben, melyeket a konferencián készített. (Manuscripts and Memories, 441–518. o.) A minneapolisi események legtömörebb összefoglalása Clinton Wahlen írásában található, Selected Aspects of Ellet J. Waggoner's Eschatology and Their Relation to His Understanding of Righteousness by Faith, 1882-1895, Master's Thesis, Andrews University, 1988. júl., 71-77. o. Lásd még Paul E. Penno, Calvary at Sinai: The Law and the Covenants in Seventh-Day Adventist History, kiadatlan kézirat, 2001; és Ron Graybill, „Elder Hottel Goes to the General Conference”, Ministry, 1988. febr., 19–21. o.

[16]  Uriah Smith, Review and Herald 1888. okt. 16., 648. o., Manuscripts and Memories, 399. o.

[17] Ellen G. White, „The Churches Great Need”, Review and Herald, 1887. márc. 22., 177. o.

[18] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec.; 1888 Materials, 206. o.

[19] Ellen G. White, Manuscript 6, 1888. okt., „Morning Talk” 1888 Materials, 69.72.73. o.

[20] Ellen G. White: „How to Meet a Controverted Point of Doctrine” „Morning Talk”, 1890. jan. 29., Review and Herald, 1890. febr. 18.; 1888 Materials, 534. o.

[21] Ellen G. White: „It is not for You to Know the Times and the Seasons”, „Sermon”, 1891. szept. 5., Review and Herald, 1892. márc. 22.; 1888 Materials, 959. o.

[22] Ellen G. White levele S.N. Haskellnek, 38. levél 1896. máj. 30, 1888 Materials 1540-1541. o.

[23] Ellen G. White levele Mary White-nak, 81. levél, 1888. okt. 9.; 1888 Materials, 68. o. W.C. White jegyzeteket készített Farnsworth prédikációjáról, ezáltal képet kapunk a tartalmáról: „Amikor Krisztus eljön, vajon talál-e hitet a földön? [...] Hamis próféták támadnak. A szeretet sokakban meghidegül. […] Van-e gonoszság közöttünk? [...] A nép azért jött a tábori összejövetelre, hogy felmelegedjen [...], majd hazamennek és kihűlnek. [...] Vajon nehezen növekftnek? [...] A gonoszság bővelkedik. [...] Két év alatt 13 vagy 14 tag hagyott el minket. Nemcsak elhagyták az igazságot, de egyesek olyan iszonyatos gonoszságba és utálatosságba keveredtek, hogy elmondani is szörnyű. [...] Hogyan éreznétek magatokat olyan tábori összejövetelt tartani, amelyen egy ötven mérföldes körzetből, ahol 1000-1500 szombatünneplő van, csak 300-an vennének részt?” („W.C. White jegyzetei a minneapolisi összejövetelekről. 1888”, 2. o; Manuscripts and Memories, 472. o.)

[24] Ellen G. White levele Mary White-nak, 81. levél, 1888. okt. 9., a szakaszt október 14-én írták; és a 7. Kézirat 1888. okt. 13., „Sabbath Afternoon Talk”; 1888 Materials, 67.,68.,74-84. o. A „Diary of R. Dewitt Hottel” megemlíti, hogy Ellen White szombat délután beszélt, de témáiról nincsenek részletek. (Manuscripts and Memories, 505. o.)

[25] Senki sem értheti a Butlerben felhalmozódott érzéseket, (amelyek megakadályozták abban, hogy részt vegyen az 1888-as konferencián), sem a Galata levél törvényével kapcsolatos viták történetét anélkül, hogy elolvasta volna a teljes levelet. (G.I. Butler levele Ellen G. White-nak, 1888. okt. 1. Manuscripts and Memories 77–118. o)

[26] Uo., 78.,100.,89. o. A legvalószínűbb, hogy Butler igazolva érezte magát D.M. Canright hitehagyása miatt, amely a Galata levél törvényéről szóló 1886-os generál konferenciai vita után történt. 1882-ben Canright átdolgozta a The Two Laws című könyvét (amely először 1876-ban jelent meg), és a Galata levél törvényéről szóló részt hatról huszonnégy oldalra bővítette annak érdekében, hogy megerősítse nézetét, miszerint a levél a ceremoniális törvényről szól. Az ilyen nézetekkel kapcsolatos aggodalmak késztették Waggonert arra, hogy 1885-ben kérdéseket tegyen fel W.C. White-nak a szerkesztőségi szabályzattal kapcsolatban, amikor véleménykülönbségek adódnak. W.C. White azt javasolta, hogy „azt tanítsák, amit igaznak hisznek, még akkor is, ha az ellentmond egyes dolgoknak, amelyeket Canright és mások írtak”. (W.C. White levele Dan T. Jones-hoz, 1890. ápr. 8.; Manuscripts and Memories, 166. o.) 1886-ban az egyház újranyomtatta Canright könyvét, amely Butler fegyvertárának jókor érkezett kiegészítéséül szolgált. Waggoner 1886 nyarán kilenc részből álló sorozattal válaszolt a Signs újságban, melynek címe: „Comments on Galatians 3”. Ellen White szerint Butler arra ösztönözte Canright-ot, hogy „órákat tartson a Battle Creek-i főiskolán, és olyan nagy mennyiségű anyagot írjon a Review-ba, mintha ő a metodista egyház püspöke lenne.” Az Úr megmutatta Ellen White-nak, hogy Canright nézete a törvényről „zavaros gondolatok keveréke”, és „javasolta, hogy ne publikálják tovább a könyvet”. Valójában Ellen White azt mondta: „Minden példányt tűzben égetnék, mielőtt az eljutna a népünkhöz.” Canright és Butler szövetségesek voltak a teológiai bizottságban, és az 1886-os Generál Konferencián ellenálltak Waggonernek. Ott Canright kétségei a saját és Butler nézeteivel kapcsolatban megerősítették abban a meggyőződésében, hogy a Galata levél valóban az erkölcsi törvényről beszél, amint azt Waggoner mondta. Mivel azonban Canright megtartotta Butler nézetét a „törvény alatt” kifejezésről, ezért elvetette mind a törvény folytonosságát, mind az adventizmust, és az egyik legkiemelkedőbb kritikussá vált. Ahelyett, hogy ezt Waggoner tanításának eredményeként tekintette volna, Ellen White Smith-t és Butlert hibáztatta. (Ellen G. White levele G.I. Butlernek és Uriah Smith-nek, 13. levél 1887.; 1888 Materials, 33–34. o.).

[27] G.I. Butler levele Ellen G. White-nak, 1888. okt 1. Manuscripts and Memories 90-91 o.

[28] Ellen G. White levele Mary White-nak, 81. levél, 1888. okt. 9.; 1888 Materials, 66.o.

[29] Ellen G. White levele G.I. Butlernek, 21. levél, 1888. okt. 14.; 1888 Materials, 86.,94-95. o. Az 1888 Materials című könyv 85. oldalán a White Estate egy teljes oldalt szentelt annak a lábjegyzetnek, amely Ellen White Butlerhez címzett levelének hatását igyekszik kisebbíteni. A lábjegyzet azt sugallja, hogy „Butler nem maradt a sötétség állapotában”, hanem 1902-re már „tanult abból a tapasztalatból”. Azonban nem említi meg Butler 1910-es kommentárját, amikor kijelentette, hogy „soha nem láthatott világosságot Jones és Waggoner különleges üzenetében, és hogy soha nem fogadta el álláspontjukat”. (A.G. Daniells levele W.C. White-nak, 1910. jan. 21.; Manuscripts and Memories, 325. o.) Viszont tekintet nélkül arra, hogy milyen nézetet képviselt Butler halálakor, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy vajon most, 120 év után jelentéktelen fontosságú-e az általa és mások által a minneapolisi konferencián meghozott döntések eredménye? Lásd még a 7. fejezet 3. lábjegyzetét.

[30] Ellen G. White levele G.I. Butlernek, 21. levél, 1888. okt. 15.; 1888 Materials, 113.,116. o.

[31] Egyes bizonyítékok szerint Ellen White néhány megjegyzését, melyek az 1888. okt. 26-ai kéziratában találhatóak, nem hétfőn, okt. 15-én írta, hanem pénteken, okt. 12-én. Lásd: 1888 Materials, 66. o.

[32] Ellen G. White, Manuscript 26, 1888. okt.; 1888 Materials, 162. o. Évekkel később Ellen White fenntartás nélkül azt írta: „Az Úr hívta el Jones és Waggoner testvért, hogy olyan üzenetet hirdessenek a világnak, amely felkészít egy népet, hogy állva maradjon az Úr ítélete napján.” (Ellen G. White, 1893., Manuscript 61; 1888 Materials, 1814. o., hozzáadott kiemelések)

[33] A.T. Jones levele Uriah Smith-nek, 1886. dec. 6.

[34] Uriah Smith levele A.T. Jonesnak, 1886. nov. 8.

[35] A.T. Jones levele Uriah Smith-nek, 1886. dec. 3.

[36] W.C. White levele Dan T. Jonesnak, 1890. ápr. 8.; Manuscripts and Memories, 168. o.

[37] G.I. Butler levele Ellen G. White-nak, 1888. okt. 1.; Manuscripts and Memories, 102. o.

[38] W.C. White, „Notes Made at the Minneapolis Meetings 1888”, 1888. okt. 15., 27.,29. o; Manuscripts and Memories, 420. o.; és Ron Graybill: „Elder Hottel Goes to the General Conference”, Ministry, 1988. febr., 19–21. o.

[39] „Talk of a Prophecy”, Minneapolis Tribune, 1888. okt. 18., 5. o.; Manuscripts and Memories, 549. o.

[40] Uriah Smith, „The Conference”, Review and Herald, 1888. okt. 23., 664. o.; Manuscripts and Memories, 400. o.

[41] W.C. White levele J.H. Waggonernek, 1889. febr 27. Manuscripts and Memories 136. o.

[42] Signed report of Interview with J. S. Washburn, at Hagerstown, Md. conducted by Robert J. Wieland, 1950. jún. 4. 1. o. (Ez az eredeti interjú másolatából származik, és eltér egy látszólag újranyomtatott jelentés oldalszámozásától, amely a 242. számú dokumentum-archívumban található Center for Adventist Research, James White Library, Andrews University); Ron Graybill, „Elder Hottel Goes to the General Conference”, Ministry, 1988. febr., 19–21. o.

[43] „Notes of W.C. White Taken at Minneapolis”, 1888. okt. 16. Manuscripts and Memories, 422. o. A történelmi feljegyzésekből kiderül, hogy Smith kijelentése, amely Jones közvetlen válaszához vezetett, összefüggött ezzel a kérdéssel: Smith tudta-e vagy nem, hogy az 1888-as konferencián vitatni fogják a királyságok témáját? Jones és Waggoner későbbi kritikusai azonban helytelenül a következő jelentőséget tulajdonítottak Jones válaszának: Vajon Smith ismerte-e a tíz királyság témáját, ahogyan ő ismerte? Sajnos Jonesnak ezt a kijelentését elferdítették, és utána száz éven át használták arra, hogy igazolják elutasító hozzáállásukat a minneapolisi üzenettel szemben. A.T. Robinson 42 évvel Minneapolis után kezdte ezt megtenni (ismerve Jones keserűségét és a hittől való eltávozását), és úgy írta le ezt az esetet, mint „konkrét illusztráció”, amely „igazolja a vezetők hozzáállását” Joneshoz és Waggonerhez. A kontextus bemutatása nélkül Robinson úgy írta le Smith-et, mint aki „jellegzetes szerénységét” mutatta be, Jonest pedig úgy, mint aki „jellegzetes szarkasztikus stílusában” válaszolt. Majd így idézi Jones 42 évvel azelőtti szavait: „Smith testvér azt mondta nektek, hogy ő semmit sem tud erről a témáról. Én tudok, és nem szeretném, hogy bárki azért hibáztasson engem, amit ő nem tud.” („Did the Seventh-day Adventist Denomination reject the Doctrine of Righteousness by Faith?” 1931. jan. 20.; Manuscripts and Memories, 336–337. o.) Ifjabb L.H. Christian 17 éves volt, amikor szüleivel részt vett a minneapolisi konferencián 1888-ban. Körülbelül 60 évvel később (és valószínűleg Robinson beszámolójának hatására) Christian írt a Smith és Jones közötti incidensről, de nem szemtanúként. Ő is „szerény és jól tájékozott embernek” írta le Smith-t, Jonest pedig „keménynek és arrogánsnak”. Christian szerint Jones kijelentése pontosan így hangzott: „Smith testvér nehézsége az, hogy nem ismeri a tíz királyságot, és mégis a hunokról vitatkozik, én viszont ismerem, és be is tudom bizonyítani álláspontomat”. Christian azt állítja, hogy Ellen White „keményen megrótta Jones testvért az adventista mozgalom idősebb úttörői iránt tanúsított tiszteletlensége miatt.” Christian visszaemlékezése azonban nagyon gyanús. Tévesen mutatja be a minneapolisi konferenciát, mint egy „dicsőséges győzelmet”, és a veterán prédikátor E.W. Farnsworth pártjára áll - aki azt mondta, hogy „a hit általi megigazulás nem egy új tanítás volt” - és J.H. Morrison pártjára, akiről azt állítja, hogy egy „köztiszteletben álló” lelkész volt, aki „aggódott Dr. Waggoner szélsőséges nézetei miatt”. Christian hibáztatja Jonest és Waggonert, sőt azt sugallja, hogy Ellen White nem is támogatta őket. (The Fruitage of Spiritual Gifts [1947], 229–230. o.) A.W. Spalding, aki nem volt jelen Minneapolisban, Robinson nyilatkozatát idézi, hozzátéve saját megjegyzéseit. Uriah Smith „szerény, visszahúzódó, egyszerű ember volt”, míg Jones „agresszív, néha turbulens, és konkrét okokat adott a haragra”. (Captains of the Host [1949], 593. o.) N.F. Pease idézi Robinson kijelentését Jonesról, és következtet: „Azok a férfiak, akik a hit általi megigazulás tanát hirdették, nem mindig bölcsen és tapintatosan mutatták be nézeteiket. Ez a sajnálatos helyzet az előítélet lelkületét váltotta ki azokkal a férfiakkal szemben, akik sokak véleménye szerint zavart hoztak a valós kérdésekben”. (By Faith Alone [1962], 131. o.) A.V. Olson, Jonesszal kapcsolatban idéz A.W. Spalding idézetéből, aki Robinson kijelentéséből vette át, kijelentve, hogy „egyesek úgy vélik, hogy az egyik fiatal előadó modora és beszédmódja kifogásolható volt”. (Through Crisis to Victory 1888-1901 [1966], 44. o.) R.W. Schwarz Robinsont idézi, és azt állítja, hogy Jones „kemény kijelentése sok küldöttre hatással volt”, és „feltüzelte a vita hevét, mielőtt a valóban jelentős teológiai előadás elkezdődött volna”. (Light Bearers to the Remnant, [1979], 188. o.) A Canadian Union College Heritage embereinek forgatókönyve nagyon szabadon idézi A.T. Jonest: „Mindenképpen örömmel kommentálom a szarvakról szóló témát. Smith testvér épp most ismerte el jelenlétünkben, hogy nem igazán tekintély a tíz szarv témájában. Biztosítani szeretném önöket, hogy sokat tanulmányoztam ezt a témát, és kiegészíthetem Smith testvér tudatlanságát.” („The News From Minneapolis 1888”, Playing Our Past [North American Division Office of Education, 1989], 126. o.) Azonban valószínűleg A.T. Jonesnak a legtévesebb bemutatása az egyetlen róla írt életrajzban található. George R. Knight a 3. fejezetet Robinson kijelentésének idézésével kezdi, majd kijelenti, hogy „az ilyen kemény szavak és extravagáns viselkedések képezték az 1888-as Generál Konferencián kialakult konfliktus hátterének egy részét”. (From 1888 to Apostasy [1987], 35. o.) Dennis Hokama könyvkritikájára reagálva George Knight nagyon leleplező kijelentést tesz: „Meg kell vallanom Hokamának, hogy biztosan nem sikerült hatékonyan kommunikálnom. Minden erőmmel igyekeztem bebizonyítani, hogy Jones elejétől a végéig tévelygő volt. Az 1880-as évek második felében és az 1890-es évek első felében ez bebizonyosodott keménységében és képtelenségében, hogy keresztény kedvességet tanúsítson”. („A Spark in the Dark: A Reply to a Sermonette Masquerading as a Critique, George Knight answers Dennis Hokama”, Adventist Currents, 1988. ápr., 43. o.) Knight ezt a helyzetet más könyvekben is megemlíti, hasonló megjegyzésekkel. (Angry Saints, [1989], 32,65. o.; A User-Friendly Guide to the 1888 Message [1998], 28,53–54. o.) Mégis, csak kérdéseket vethetünk fel a könyvek megbízható voltával kapcsolatban, figyelembe véve az írók nyilvánvaló hátsó szándékát. J.S. Washburn, aki jelen volt a minneapolisi konferencián, szintén megemlíti az esetet 62 évvel később, de igazságosan közelíti meg. („Interview”, op.cit.) Robinson 1931-ben tett nyilatkozatának tágabb kontextusát lásd még a 4. fejezet 41. lábjegyzetében. Nagyon érdekes, hogy csak nyolc hónappal a minneapolisi eset után Ellen White hallgatóságához intézett beszédében Uriah Smith a legfrissebb Review cikkével kapcsolatban hasonló kijelentést tett, mint amit Jonesnak tulajdonítanak: „Azt fogjátok mondani: »Nos, mit jelent Smith Review-ban megjelent cikke?«. Smith nem tudja, miről beszél; úgy látja az embereket, mint járkáló fákat”. (Manuscript 1889. jún. 19., „Sermon Given at Rome NY”; 1888 Materials, 348. o.) Emlékeznünk kell azonban arra, hogy Isten vezette Ellen White-ot, hogy ellensúlyozza a mennyből küldött üzenet elutasítását.

[44] Ellen G. White: „The Need of Advancement”, reggeli prédikáció, 1888. okt. 18., Review and Herald, 1889. okt. 8., 625.,626. o.; 1888 Materials, 117-118. o.

[45] Ellen G. White: „Have Light in Yourselves”, reggeli prédikáció, 1888. okt. 19., The Signs of the Times, 1889. nov. 11., 674. o.; 1888 Materials, 120. o. Évekkel később Ellen White írt egy „mély benyomást keltő álomról”, amelyben megmérték a híveket a Szentlélek befogadása tekintetében: „A Newcastle-i tábori összejövetel első szombatjának éjszakáján úgy tűnt, hogy egy gyülekezetben vagyok, és bemutattam a Lélek befogadásának szükségességét és fontosságát. [...] El kell fogadnunk a Szentlelket, mielőtt teljes mértékben megértenék Krisztus tanítását. […] Álmomban egy őrszem állt egy fontos épület ajtajánál, és megkérdezte minden belépni akarótól: »Megkaptad a Szentlelket?« Mérőpálca volt a kezében, és csak nagyon-nagyon kevés embert engedett be az épületbe. »Az emberi nagyságod nem jelent semmit - mondta -, de ha eléred az ember teljességét a Krisztus Jézusban ismereted szerint, akkor Krisztussal ülhetsz a Bárány menyegzőjének vacsoráján, és az örökkévalóság korszakain át soha nem szűnsz meg felfedezni a számodra készített vacsora áldásait.«” (Review and Herald, 1899. ápr. 11., „An Impressive Dream”, 225. o., kiemelés hozzáadva)

[46] Ellen G. White, Manuscript 26, 1888. okt.; 1888 Materials, 157. o.