A késői eső és a hangos kiáltás hamarosan eljön
Felhívás a felkészülésre és figyelmeztetés, nehogy a késői eső elutasítva legyen
Az 1880-as évek körül Ellen White kijelentéseiben egyre sürgetőbb szavak jelentek meg a hangos kiáltással és a késői esővel kapcsolatban. Egy valódi üzenetnek kellett érkeznie, amely dicsőségével betölti a földet. Ellen White Isten tervéről írt, hogy egyszerű emberek által végzi el azt a nagy munkát, amely messze felülmúlja a XVI. századi reformáció vallási érdeklődését. Az üzenet több lesz, mint egy lelki ébredés, ami tapasztalható volt az evangéliumi tanítás prédikálása nyomán azokban a napokban. Ugyanakkor Ellen White beszélt egy „hamis hangos kiáltásról” is, amely Sátántól származik, hogy megpróbálja elterelni az emberek figyelmét az „erre az időre” szóló valódi üzenetről. Ellen White számára ezek a megnyilvánulások voltak „a legnagyobb bizonyítékok”, hogy a hangos kiáltás ideje közeledett:
„Az utolsó ünnepélyes munkában csak kevés nagy ember fog részt venni. [...] De egy nem vonzó és nem kívánatos külső alatt felfedezhető a keresztény jellem legtisztább ragyogása. [...] Isten olyan munkát végez napjainkban, amelyre kevesen számítanak. Isten elhívja és fellelkesíti közülünk azokat, akiket inkább a Szentlélek kenete által tanított, semmint azokat, akik tudományos intézményekben kaptak képzést [...] Isten nyilvánvalóvá fogja tenni, hogy nem függ a tanult, öntelt halandóktól.”[1]
„Isten embereket támaszt, akik hirdetni fogják a harmadik angyal hangos kiáltásának üzenetét. [ApCsel 20:30-t idézi] Sátán célja az, hogy új elméletekkel terelje el a figyelmet a valódi munkáról és az erre az időre szóló eredeti üzenetről. Befolyásolja az emberek elméjét, hogy a Szentírást hamisan értelmezzék, meghamisítsák a hangos kiáltást, hogy hatástalan legyen a valódi üzenet, amikor elhangzik. Ez az egyik legnagyobb bizonyítéka annak, hogy a hangos kiáltás hamarosan elhangzik, és hogy Isten dicsősége beragyogja az egész földet.”[2] [60]
„Az az angyal, aki csatlakozik a harmadik angyal üzenetének hirdetéséhez, dicsőségével betölti az egész földet. Itt ki van emelve egy világméretű és szokatlan erejű munka. Az 1840-1844-es adventmozgalom Isten hatalmának dicsőséges megnyilvánulása volt. [...] A XVI. századi reformáció óta ebben az országban folyt a legnagyobb vallási ébredés, nagyobb, mint bármely más országban; de ezt messze felül fogja múlni a harmadik angyal üzenete hangos kiáltásának nagy mozgalma. Ez a munka hasonló lesz pünkösd munkájához. [...] Ezernyi hang fogja hirdeti az üzenetet az egész földön. Csodák történnek, betegek gyógyulnak meg, jelek és csodák kísérik majd a híveket. Ugyanakkor Sátán hamis csodák által munkálkodik, olyannyira, hogy még tüzet is hoz le az égből az emberek szeme láttára. Ezáltal a föld lakói késztetve lesznek, hogy állást foglaljanak.”[3]
1885 nyarán E.P. Daniells evangelizációs erőfeszítéseinek következtében a kaliforniai Healdsburgban egy lelki ébredés kezdődött. A mély önvizsgálat és bűnbánat Isten Lelkének csodálatos megnyilvánulását hozta, ami szeretetet és egységet eredményezett sok gyülekezeti tag között. Az idősebb munkások közül egyesek (J.H. Waggoner és J.N. Loughborough) leállították az összejöveteleket, „megtévesztésnek” és „fanatizmusnak” nevezve, ami ott történt. Amikor megtudta a történteket Ellen White, aki éppen Svédországban tartózkodott, néhány figyelmeztető levelet küldött. Ami elindult Healdsburgban, pontosan az a munka volt, amelyre minden gyülekezetnek szüksége van. Igen, Sátán mindig fog küldeni hamisítványt, de ha nem történik változás, az emberek „elítélik a késői eső munkáját” is, azt állítva, hogy a fanatizmus ellen harcolnak.
„A kapott levelek alapján okom van azt hinni, hogy jó munka kezdődött Healdsburgban. Azok, akik tévedésnek gondolták és elítélték, szerintem az egyik legnagyobb hibát követték el. [...] Testvéreim, itt az ideje annak, hogy ilyen ébredések történjenek hazánk minden hetftnapi adventista gyülekezetében, mint amely felélesztette a healdsburgi gyülekezetet, különben az egyház nem lesz felkészülve a késői eső fogadására. Egy munkát kell elvégezni a gyülekezet minden tagjáért. Ők megvallják egymásnak hibáikat. […] De, mindig, amikor elkezdődik ez a munka, ott Sátán hatalma működésbe lép - irigységet, féltékenységet és gonosz gyanakvást fog szítani. [...] Ha valódi munka folyik, akkor biztos, hogy hamisítvány is lesz. […] Azért időzöm ennyit ennél a témánál, mert ha mi Isten népe vagyunk, akkor Isten Lelkének legcsodálatosabb megnyilvánulásai lesznek tapasztalhatók a gyülekezetekben. Testvérek állhatnak fel, és a hozzáállásuk miatt, amely eltávolít mindent, ami nem az ő felfogásuk szerint történik, Isten munkája ellen fordulnak és megtilthatják azt. Tudom, hogy miről beszélek. [...]
Korlátozott hitünk és bűnös szívünk van, és Isten nem tud hatalommal munkálkodni értünk, mert ha megtenné, […] nem tudnánk különbséget tenni Isten munkája és a hamisítvány között.”[4]
„A healdsburgi lelki ébredéssel kapcsolatban én nem értek egyet azzal, ahogyan kezeltétek ezt a kérdést. Nem vonom kétségbe, hogy néhány fanatikus lépett be a munkába. Ha azonban ti a jövőben is így jártok el, mint ebben az esetben, akkor egy dologban biztosak lehettek: el fogjátok utasítani a késői eső munkáját is, amikor az eljön. Mert akkor a fanatizmusnak még nagyobb bizonyítékait vélitek látni.
Amikor erőfeszítéseket tesznek Isten munkájában, Sátán is jelen lesz, hogy felhívja magára a figyelmet, de vajon a lelkészek feladata azt mondani, hogy ez már nem mehet így tovább, mert nem Isten munkája? [...]
Én nem bízom J.H. Waggoner megítélésében ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. […] Ha így kezelitek a jó dolgokat, amiket Isten küld, biztosak lehettek abban, hogy az ébredések ritkák lesznek. Amikor eljön Isten Lelke, fanatizmusnak fogják nevezni, mint pünkösd napján. […]
Isten az embereket bizonyos munkára választotta ki. A szellemi képességeik kicsik lehetnek, de akkor ez még nyilvánvalóbban annak a bizonyítéka, hogy Isten munkálkodik. Lehet, hogy beszédük nem ékesszóló, de ez nem bizonyítja, hogy üzenetük nem Istentől származik.”[5] [62]
Ugyanabban az időben G.I. Butler, a Generál Konferencia elnöke pénzhiány miatt lépéseket tett „a New York-i tábori összejövetelek munkájának korlátozására”. Ellen White erre hasonló módon reagált, mint a healdsburgi helyzetre. Ha nem történik változás, akkor az emberek akadályozni fogják a Szentlélek munkáját:
„Ne hozzál olyan intézkedést, amely korlátozza vagy szűkíti a munkát, hacsak nem vagy biztos abban, hogy Isten Lelke vezet erre. […] Ha azokat, akik segíthetnek a New York-i munkában, nem ébresztitek kötelességük tudatára, akkor nem fogják felismerni Isten munkáját, amikor elhangzik a harmadik angyal hangos kiáltása. Amikor a világosság terjftni fog és beragyogja az egész földet, akkor ahelyett, hogy az Úr segítségére sietnének, szűk gondolkodásuk szerint akarják majd korlátozni az Ő munkáját. Hadd mondjam el, hogy ebben az utolsó munkában az Úr a dolgok természetes menetétől eltérően és minden emberi tervvel teljesen ellentétes módon fog dolgozni. Mindig lesznek közöttünk olyan emberek, akik irányítani akarják Isten munkáját, és megszabni, hogy mit kell tenni, miközben a munka mégis annak az angyalnak az irányítása alatt halad előre, aki csatlakozik a harmadik angyalhoz a világnak szóló üzenet hirdetésében. Isten olyan módszereket és eszközöket fog használni, melyek által látható lesz, hogy Ő az, aki kezében tartja az irányítást. A munkások csodálkozni fognak azokon az egyszerű eszközökön, amelyeket Isten használni fog, hogy elvégezze és tökéletessé tegye az Ő igazságának munkáját.”[6]
Felkészülésre van szükség
Miközben Ellen White figyelmeztető leveleket írt a Szentlélek munkáját akadályozó döntések ellen, számos levélben és cikkben kifejezte azt is, hogy milyen nagy szükség van felkészülni a késői eső elfogadására. Ahogy korábbi írásaiban is kifejtette, ez magában foglalja a lélek templomának megtisztítását, amely Krisztus mennyei szentélyszolgálatához kapcsolódik (Dán 8:14). A késői eső eljövetele világosságot fog hozni, és akik fel lesznek készülve és elfogadják a világosságot, azok hirdetni fogják Isten parancsolatait és [63] Jézus Krisztus bizonyságtételét. A harmadik angyal üzenetét nem érvelések által, hanem a Szentlélek mélyreható munkája által kellett hirdetni. Figyeljük meg Ellen White néhány kijelentését:
„A harmadik angyal, aki az ég közepén repül miközben hirdeti Isten parancsolatait és Jézus bizonyságtételét, a mi munkánkat jelképezi. Az üzenet semmit sem veszít erejéből az angyal repülése közben, mert János apostol látta, hogy ereje növekftni fog, amíg dicsősége beragyogja az egész földet. […] Az igazság üzenete, amelyet hirdetünk, el kell jusson minden nemzetséghez, ágazathoz, nyelvhez és néphez. Hamarosan hangos szóval hirdettetik, és a föld ragyogni fog dicsőségétől. Vajon felkészültünk-e Isten Lelkének erre a nagy kiáradására?”[7]
„Nagyon várom azt az időt, amikor a pünkösdnapi események még nagyobb erővel ismétlődnek meg, mint azon az alkalmon. János apostol azt mondta: »És ezek után láték más angyalt leszállani a mennyből, akinek nagy hatalma vala; és a föld fénylett annak dicsőségétől« […] Majd hangok ezrei töltődnek meg erővel, hogy messze hirdethessék Isten Igéjének csodálatos igazságait. A dadogó nyelvek megoldódnak és a félénkek erősek lesznek, hogy bátor bizonyságot tegyenek az igazságról. Bárcsak segítene az Úr az Ő népének, hogy megtisztítaná lelkének templomát minden szennytől, és olyan szoros kapcsolatot tartanának fenn Vele, hogy részesülhetnének a késői eső kiáradásában.”[8]
„Amikor a késői eső eljön Isten népéhez, készen kell állnotok azonnali előrehaladásra, mert csak azok kapják meg a felülről jövő világosságot, akiknek edényei tiszták és szabad a kezük. Ők hangosan hirdetni fogják Isten parancsolatait és Jézus Krisztus bizonyságtételét.”[9]
„Az Úr pásztorokat rendel és küld el, de nemcsak prédikálni - mert ez csak egy kis része az Ő munkájának - hanem hogy szolgáljanak, és arra tanítsák az embereket, hogy ne harcosok legyenek, hanem az istenfélelem példaképei. […] Egyesek […] hitvitákra képezték ki magukat, és a gondozásukban lévő gyülekezetekben meglátszik munkájuk jellege. […] Az oly közel álló nagy megpróbáltatás eltávolítja közülünk azokat, akiket nem Isten rendelt el, és Őneki lesz egy tiszta, hűséges és megszentelt lelkipásztori testülete, akik fel vannak készülve a késői esőre.”[10]
„Folytatódjon ez a közömbösség évről évre? Vajon Sátán mindig diadalmaskodjon, Krisztus pedig csalódjon azokban a szolgákban, akiket végtelen áron váltott meg? A késői eső kiáradásának idejére tekintünk előre, és bizalommal reménykedünk egy jobb időben, amikor az egyház felülről származó erővel fog megtelni, és alkalmas lesz arra, hogy hatékonyabb munkát végezzen Istenért. A késői eső azonban soha nem fog élénkíteni és megerősíteni gondatlan lelkeket, akik nem használják fel azt az erőt, amelyet már megkaptak Istentől.”[11] [64]
A törvény a Galata levélben
Miközben Ellen White tanácsolta az egyházvezetőket és a tagokat, hogy készüljenek a késői esőre, figyelmeztetve őket, hogy még a legjelentéktelenebb döntésükkel se akadályozzák a szükséges munkát, aközben Battle Creekben vita robbant ki. A felszínen a Galata levél törvénye körül zajlott a vita, de ennél sokkal többről volt szó. Valójában a szembenállás a hit általi megigazulásról szólt, magáról az evangéliumról. Hogyan kezdődött ez a vita és mit foglalt magában? A fejezet további részét ennek a kérdésnek a megválaszolására szentelem.[12]
A Galata 3:19 versében Pál apostol a „bűnök miatt adatott” törvényről, a 24. versben pedig a „Krisztushoz vezető mesterről” írt. Mely törvényre vonatkoznak ezek a versek, a ceremoniális törvényre vagy az erkölcsi törvényre - a tízparancsolatra? Az 1850-es években az adventista úttörők, beleértve James White, J.N. Andrews, Uriah Smith és Joseph Bates azt állították, hogy a törvény, amelyre Pál apostol utalt a Galata 3. fejezetében a tízparancsolat volt. Ez az értelmezés azonban megváltozott.
Az akkori diszpenzacionalista protestánsok határozottan hirdették, hogy most az emberek az újszövetségi kegyelmi diszpenzációban élnek, és olyan bibliaszövegeket használtak, mint Gal 3:19-et és 3:24-et, hogy bebizonyítsák, a tízparancsolat teljesen érvényét veszítette. Ez megváltoztatta sok adventista gondolkodását, akik remélték, hogy sikeresen cáfolhatják azokat az érveket, hogy a Galata 3. fejezete a ceremoniális törvényre hivatkozik. Azonban 1854-ben J.H. Waggoner (E.J. Waggoner édesapja) kiadott egy brosúrát, amelynek címe: „The Law of God: An Examination of the Testimony of Both Testaments” (Isten törvénye: a két szövetség bizonyságtételének vizsgálata). Ez a brosúra azt a nézetet képviselte, hogy a Galata 3. fejezetében szereplő „törvény” szó csak a tízparancsolatra vonatkozik, de más adventisták ellenkező véleményen voltak, és vita alakult ki.
Battle Creekben többnapos összejövetelt tartottak, amelyeken Uriah Smith szerint J.H. Waggoner álláspontja tévesnek bizonyult. James és Ellen White részt vettek ezeken az összejöveteleken, és nem sokkal ezután Ellen White-nak látomása volt a törvény témájával kapcsolatban. Azonnal levelet írt J.H. Waggonernek, kijelentve, hogy nem kellene népszerűsítenie az álláspontját. A látomás hatására James White visszavonta az eladásból J.H. Waggoner könyvét. [65] „Uriah Smith szerint J.H. Waggoner többször kérte a brosúra újranyomását, de James White azt válaszolta: »Nem, amíg át nem gondolod a törvénnyel kapcsolatos álláspontodat.«”[13]
A Galata törvény körüli vita majdnem harminc évig szunnyadt, egészen az 1880-as évek közepéig, amikor A.T. Jones és E.J. Waggoner színre léptek. 1883. október 1-jén, egy évvel a tábori összejövetelen szerzett tapasztalata után Waggoner tanítani kezdte új hitét, az 1882. április 11-én megnyílt healdsburgi főiskolán. Ezenkívül az oaklandi gyülekezet gondozására is szakított időt, és segített az apjának a Signs of the Times című újság szerkesztésében. A.T. Jones 1884-ben érkezett Kaliforniába, 1885 őszén átvállalta Waggoner tanári feladatait és a Signs segédszerkesztőjeként is dolgozott. […][14] E feladatai mellett Jones az egyik helyi gyülekezetet is gondozta.[15] Amikor J.H. Waggoner 1886-ban Európába utazott [66], A.T. Jones és E.J. Waggoner lettek a Signs főszerkesztői. Ezt a tisztséget Jones 1889-ig, Waggoner pedig 1891-ig töltötte be, amikor Angliába küldték. Mindketten betöltötték az American Sentinel főszerkesztői tisztségét is, Waggoner 1890-ig, Jones pedig 1897-ig, amikor kinevezték a Generál Konferencia végrehajtó bizottságának tagjává.
Bár Jones és Waggoner szerkesztőként együtt dolgoztak a Signs újságnál, a Bibliát külön tanulmányozták, és mégis sokszor ugyanarra a következtetésre jutottak. Következésképpen a Signs-ban publikált cikkeikben, a főiskolai osztályaikban és a helyi gyülekezetek prédikációiban a fő üzenetük ugyanaz volt. Jones ezt így írta le:
„Mindketten külön-külön folytattuk a bibliatanulmányozást, a tanítást és a prédikálást. Soha egy órát sem tanulmányoztunk együtt, a Biblia egyetlen témáját sem. Mégis teljes egyetértésre jutottunk a bibliai igazságokkal kapcsolatban. Egy szemléltető példa:
Szombaton Waggoner testvér elutazott Oaklandból egy tábori összejövetelre, én pedig az oaklandi gyülekezetben prédikáltam helyette. Témám »A hit általi megigazulás« volt. A következő szombaton ő volt itthon, és prédikált Oakland gyülekezetében, én pedig San Franciscóban. Vasárnap reggel, amikor a Signs irodájában elkezdtem dolgozni, megkérdeztem Bollman testvért: »Miről prédikált tegnap Waggoner testvér?« Azt válaszolta: »Ugyanarról, amit a múlt szombaton te prédikáltál.« Kérdeztem: »Milyen bibliaszöveget használt?«, ő pedig azt válaszolta, hogy »Azt, amit te használtál«. Azt kérdeztem: »Milyen gondolatmenetet követett? Milyen szemléltetést használt?« Azt válaszolta: »Ugyanazt, amit te.«”[16]
1884 nyarán E.J. Waggoner tíz cikket írt a törvényről és az evangéliumról, valamint a kettő kapcsolatáról. A Signs 1884. szeptember 11-ei számában megjelent cikkében konkrétabban foglalkozott a Galata törvénnyel, és eltért az általánosan elfogadott adventista felfogástól, miszerint a Galata 3. fejezetében szereplő törvény a ceremoniális törvényre vonatkozik.[17] Az 1884/85-ös tanév során E.J. Waggoner ugyanezeket a nézeteket kezdte bemutatni a healdsburgi főiskolán.[18] Bár egyesek elégedettek voltak [67] Waggoner írásaival és tanításával, mások nagyon aggódtak. Uriah Smith, a Review főszerkesztője és G.I. Butler, a Generál Konferencia elnöke fejezte ki leginkább aggodalmait.
1885 tavaszán, mielőtt Ellen White és W.C. White elutaztak volna Angliába, E.J. Waggoner beszélt W.C. White-tal a Signs-ban megjelent cikkeivel és a főiskolai tanításával kapcsolatos aggályairól. Első aggodalma az olyan cikkek megírásával volt kapcsolatos, amelyek „ütköztek Canright tanításával”.[19] Abban az időben D.M. Canright az egyik legkiválóbb evangélista volt, aki sikeresen lefegyverzett sok adventista ellenfelet. Számos könyvet is írt, köztük „The Two Laws” (A két törvény), amit 1876-ban publikáltak. Könyvében Canright ugyanazt az álláspontot képviselte, mint Uriah Smith és G.I. Butler a Galata törvénnyel kapcsolatban.
A második aggodalom, amelyet Waggoner megosztott W.C. White-tal, a Galata törvény körüli vita volt, amelyben valamikor az apja részt vett. W.C. White „nyíltan fejezte ki véleményét, kijelentve, hogy neki [E.J. Waggonernek] és a Signs szerkesztőinek azt kellene hirdetniük, amit igazságnak hisznek”, még ha az „ellenkezik is Canright és mások írásaival”. A régi vitát azonban, „ha lehetséges, el kellene kerülni”. W.C. White azt is tanácsolta Waggonernek, hogy publikáljon „cikkeket a főiskolán bemutatott témáiról”.[20] E.J. Waggoner elfogadta tanácsát, és folytatta a törvény és az evangélium bemutatását a Signs újságban, a szombatiskola negyedéves tanulmányában, a főiskolai osztályokban és a helyi tábori összejöveteleken.
Nem sokkal később A.T. Jones és E.J. Waggoner tanítása és írásai támadások célpontjává váltak. 1886 elején G.I. Butler meglátogatta a healdsburgi főiskolát, ahol tájékoztatták, hogy Jones és Waggoner „töretlen erőfeszítéssel” „a teológiai hallgatók elméjébe igyekszik beleverni” azt, hogy a Galata levélben a „bűnök miatt adatott törvény” a „tízparancsolatra, vagyis az erkölcsi törvényre vonatkozik”. Butler nagy aggodalmának adott hangot a helyzet miatt, mert szerinte ezt a kérdést évekkel ezelőtt tisztázták. Sőt, E.J. Waggoner meglátása ellentétes volt James White, Uriah Smith, D.M. Canright és maga Butler meglátásával is. Butler Ellen White-nak írt egyik levelében emlékeztette őt, hogy évekkel ezelőtt világosságot kapott a témával kapcsolatban, „nevezetesen arról, hogy [a Galata levél törvénye] inkább a ceremoniális, mint az erkölcsi törvényről szól.”[21]
Butler levelére válaszul Ellen White azonnal levelet küldött Jonesnak és Waggonernek, „helytelenítve, hogy ők ellentétesen cselekftnek [68] azzal a világossággal, amelyet Isten küldött minden véleménykülönbség kezelésével kapcsolatban”. Ez a levél azonban soha nem érkezett meg (és a mai napig sem találták meg). Következésképpen Jones és Waggoner továbbra is tanították nézeteiket.[22] A nyár folyamán Waggoner még a Signs-ban is publikált egy kilenc cikkből álló sorozatot, amely kifejezetten a Galata 3. fejezetével foglalkozott. Ezekben a cikkekben Waggoner azt az álláspontot képviselte, hogy a Galata 3:24-ben szereplő „Krisztushoz vezető mester” „semmiképp sem utalhat a ceremoniális törvényre.”[23]
Miután Butler elolvasta Waggoner új cikksorozatát a Signs-ban, és mivel nem kapott személyes választ Ellen White-tól, ismét levelet küldött neki, amelyben tiltakozott Waggoner munkája ellen. Butler szerint Waggoner „nagy vitát váltott ki” azáltal, hogy olyan nézeteket mutatott be, amelyekben az „egyház háromnegyede” nem hitt. Butler ismét próbált nyomást gyakorolni Ellen White-ra a helyzet tisztázása érdekében, mondván, hogy „szeretne írni egy rövid kommentárt a Galata levélhez”, és utalt arra, hogy szerinte a Galata 3. fejezetének törvénye csak a ceremoniális törvényről szól.[24]
1886. november 16-án Butler újra írt Ellen White-nak, és közölte vele, hogy a közelgő Generál Konferencián „számon kell kérni ezeket a példás testvéreket a Signs-tól”, „azért, ahogyan hitünk néhány vitatott pontjával, és a Galata levélben szereplő törvénnyel kapcsolatban cselekedtek”. Butler ezt azonnal megtette.
Az 1886-os Generál Konferencia
Amint a Generál Konferencia november 18-án elkezdődött, Butler kiosztotta a küldötteknek a Galata levélről szóló „rövid magyarázatát” nyolcvanöt oldalas brosúra formájában, amelynek címe: A törvény a Galata levélben: Az erkölcsi törvényre, vagy a sajátos zsidó törvényrendszerre vonatkozik? Bár név szerint nem említi őket, de a brosúra nem más, mint egy írásos válasz Jones és Waggoner tanítása ellen; sok személyes támadással, megemlítve a „kisebbségben lévő” nézetüket, és a „sokat dicsért hit általi megigazulás doktrínájukat”.[25] [69]
Ugyanakkor Butler a Generál Konferencia teológiai bizottsága elé vitte a témát. Néhány megoldást is írt azzal a szándékkal, hogy megakadályozza a „népünk nagy többsége által támogatott” állásponttal ellentétes nézetek, kiadványok közzétételét, kivéve, ha ezeket a nézeteket először „jeles és tapasztalt testvérek vizsgálták és jóváhagyták”.[26] A bizottság szavazattöbbséggel Butler összes javaslatát jóváhagyta egy kivételével. Butler azonban a Review-ban publikált egyik cikkében az összes javaslata elfogadásáról írt, beleértve azt a javaslatot is, amit a bizottság elutasított, amely dorgálni kívánta volna Jonest és Waggonert az „általuk követett irányért”.[27] Erről W.C. White később így írt: „Egyesek szerették volna, ha meghallgatás nélkül ítélik el Waggoner és Jones testvért.”[28]
December 16-án Butler ismét levelet írt Ellen White-nak, de az eddiginél sokkal nyomatékosabban fogalmazott. Emlékeztette, hogy nem kapott választ tőle a Galata törvényről szóló feltett kérdésével kapcsolatban, és hogy az egyház „évek óta arra vár, hogy meghallgassa a véleményét a témában”. December 28-án Butler ismét levelet írt Ellen White-nak, megemlítve a Signs cikkek témáját, amelyek - véleménye szerint - „ellentétesek hitünk alapelveivel”. Nyilvánvaló, hogy az idő múlásával ez a kérdés nagyon fontossá vált Butler fejében. Uriah Smith, a Review szerkesztője valószínűleg utolsó próbálkozásként, hogy rábírja Ellen White-ot nyilatkozni a témával kapcsolatban, egy régi cikket tett közzé, amelyben Ellen White kijelentette: „Az egyéni megítélést alá kell vetni az egyház tekintélyének.”[29]
Ellen White válaszol
Végül 1887 elején (miután Butler csaknem egy évig nyaggatta) Ellen White újra írt Jonesnak és Waggonernek, és másolatokat küldött Smith-nek és Butlernek. Levelében leírta nekik, hogy semmit sem olvasott az egyik fél anyagából sem a Galata levél törvényével kapcsolatos ellentétes nézeteikről. Többször megemlítette csalódottságát, mert nem találta meg, amit évekkel korábban írt arról a témáról.[30] Úgy emlékezett, hogy az Úr megmutatta neki, hogy J.H. Waggoner „nézete a törvénnyel kapcsolatban helytelen volt”, és most, mivel nem találta meg azt az írást, „nem lát világosan” a kérdéssel kapcsolatban [70], és „nem látja át a témát”. Nagy aggodalmának adott hangot a „két fő folyóirat közötti konfliktus” miatt. Azt is elmondta, hogy Jones és Waggoner „túlságosan magabiztosak és kevésbé óvatosak, mint kellene lenniük”, és attól tartott, hogy E.J. Waggoner a „viták és ellentétek szeretetét ápolja magában” ugyanúgy, mint az apja. „Különösen ebben az időben el kellene utasítani mindazt, ami hasonlít a viszálykodáshoz”, és keresni kellene az egységet. Az egyházi kiadványokban számos cikk foglalkozott „ellentmondásos témákkal”, melyek „hasonlítottak Káin Krisztus nélküli áldozatához”. Ellen White-ot az is aggasztotta, hogy azok, akik „nem kutatják a Bibliát”, megfelelő tanulmányozás nélkül foglalnak állást abban a témában, „bár az állásfoglalásuk lehet, hogy nem az igazságot képviseli”. Ha „ezek a dolgok” bekerülnének a Generál Konferenciára, akkor „én nem fogok részt venni azon”:
„Nekünk egy világraszóló üzenetünk van. Isten parancsolatai és Jézus Krisztus bizonyságtétele képezi a munkánk középpontját. Az egységre jutás és az egymás iránti szeretet a nagy munka, amelyet most el kell végeznünk. […]
A Szentek Szentjéből indul a tanítás nagyszerű munkája. Krisztus a szentélyben szolgál. Nem követjük Őt a szentélybe, mint kellene. A léleknek itt a földön kell megtisztulnia Krisztus mennyei szentélyt megtisztító munkájával összhangban. Ott világosabban fogjuk látni, hogyan látnak bennünket. Úgy fogunk ismerni, mint ahogyan bennünket ismernek.
Isten Lelkének mély hatásaira van szükség ahhoz, hogy a szívben munkálkodjon és a jellemet megformálja. […] A kevés közvetített ismeret százszor nagyobb lehetne, ha Isten Lelkének szent világossága által az elme és a jellem egyensúlyban lennének. Túl kevés szelídség és alázat nyilvánul meg, amikor az igazságot rejtett kincsként keresik, és ha az igazságot úgy mutatnák be, amint Jézusban van, akkor százszor nagyobb erő nyilvánulna meg [...], de minden annyira összekeveredik az énnel, hogy nem részesülhetünk a felülről jövő bölcsességben.”[31]
Úgy tűnt, hogy Ellen White levele meglepetést okozott Jonesnak és Waggonernek, de jó célt szolgált. Jones megköszönte Ellen White-nak a levelet, mondván, hogy „kitartóan igyekezni fog hasznát venni a bizonyságtételnek”, és „igazán nagyon sajnálja”, ha „része volt valamiben, ami megosztottsághoz vezetett, és bármilyen módon kárt okozhatott Isten munkájában”. Ugyanakkor ő is megosztotta saját verzióját a történtekről, és bemutatta a Galata levél törvényéről szóló vita kontextusát. Jones sohasem hallott a nekik küldött levélről, sem a J.H. Waggonernek [71] évekkel korábban küldött bizonyságtételről. Örömmel ajánlotta fel, hogy a Signs-ban publikálja azt a világosságot, amivel Ellen White rendelkezik a témával kapcsolatban. Azt is világossá tette, hogy a főiskola óráin nem engedte meg a hallgatóknak a téma megvitatását, és elmondta, hogy „ő maga nem szeretné megmondani, hogy melyik meglátás helyes. […]”:
„Azt mondtam nekik, hogy inkább Krisztus evangéliumát keressék a Galata levélben, az ott található törvény körüli vitatkozás helyett. […] Arra gondoltam, hogy ha Krisztust és az evangéliumot tartják szem előtt, biztosak lehetnek abban, hogy a jó oldalon állnak, függetlenül attól, hogy végül milyen döntést hoznak majd a Galata törvénnyel kapcsolatban. Ha Krisztust tartják figyelmük középpontjában, nem tudom elképzelni, hogyan tévedhetnének. Azt hiszem azonban, elmondtam nekik, hogy az én ismeretem szerint mindkét törvényt megtalálják ott, és az evangélium - a hit általi megigazulás - az egésznek az alapját képezi.”[32]
Waggoner hasonló gondolatokat fogalmazott meg. Ő nem tanított az főiskolán 1885 nyara előtt, következésképpen nem ismertethette nézeteit a hallgatóival. Soha nem hallott az apjának címzett bizonyságtételről, és azt sem hallotta, hogy Ellen White beszélt volna valaha erről a témáról. Ha tudott volna erről, akkor „más lett volna a helyzet”. Sőt, az általa támogatott nézetek „különböztek” az apja nézeteitől. Úgy érezte, hogy segíti a munka előrehaladását, de most sajnálta, hogy „túlságosan elhamarkodottan fejezett ki olyan nézeteket, amelyek vitát váltottak ki”. Megtanult egy olyan leckét, amit soha nem fog elfelejteni:
„Forrón vágyom arra, hogy hamar jöjjön el az idő, amikor népünk minden tagja tisztán látja majd a dolgokat. […] Őszintén sajnálom azokat az indulatokat, amelyek a két folyóirat között léteztek és most is léteznek. Úgy gondolom, helyes azt állítani, hogy ezek az indulatok nem itt keletkeztek, és amit keleten éreznek, az abból származik, hogy félreértették az itteni dolgok valós helyzetét és az itteniek valós indítékait; de nem akarom, hogy azt gondoljátok, hogy ki akarok bújni a felelősségem alól. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy megengedtük a kritizáló lelkületnek belopakodni ide, de nem gondolom, hogy mások jobban táplálták, mint én. Most, hogy látom, hogy ez a kritizáló lelkület, amely a büszkeség legrosszabb fajtájából fakad, megvetem, és nem akarom többé. Elhatároztam, hogy ezentúl sem nyilvánosan, sem négyszemközt nem fogok olyan szót kiejteni, amely Isten bármelyik munkását lebecsülné.”[33]
Jones és Waggoner nemcsak a szívüket vizsgálták meg és tartottak bűnbánatot, hanem Waggoner be is tartotta azt az ígéretét, hogy nem akarja „lebecsülni Isten valamely munkását”. [72] Waggoner hetvenegy oldalas válasza Butler brosúrájára a The Gospel in the Book of Galatians (Az evangélium a Galata levélben) címmel bár 1887. február 10-ei keltezésű, mégsem nyomtatták ki az 1888-as Generál Konferenciáig, csak Ellen White javaslatára.[34]
G.I. Butler azonban válaszában egészen másképpen reagált. Miután megkapta a Jonesnak és a Waggonernek írt levél másolatát, „megörült”, mert azt hitte, hogy Ellen White végül mellette és Uriah Smith mellett áll. Azt remélte, hogy Ellen White most nyilvánosan nyilatkozik a „hozzáadott törvényről”, mert „a hozzáadott törvény vagy az erkölcsi törvény, vagy a ceremoniális törvényrendszer”. Butler további problémáknak tette ki magát, kijelentve, hogy ha valaha bebizonyosodik, hogy az ő álláspontja végig téves volt, akkor „nem bízik” a „saját ítélőképességében”, és mivel ebben az esetben már „nem ismeri fel a Lélek vezetését”, akkor ő „teljesen alkalmatlan lesz arra, hogy bármilyen további szerepet töltsön be a mű vezetésében”. Ugyanakkor azt is megengedte, hogy Waggonerrel kapcsolatos valódi érzései kicsusszanjanak a száján. Úgy vélte, hogy E.J. Waggoner örökölte „apja néhány tulajdonságát”, és kijelentette, hogy „Waggoner minden szerkesztőségi cikkében megjelenik apja lenyomata”.[35]
Butler kijelentette, hogy Waggonerrel ellentétben, aki cikkeit a Signs-ban tette közzé, ő nem hozta nyilvánosságra „a Galata törvényről szóló saját nézeteit a Review-ban”. Valószínűleg megfeledkezett arról, hogy nem rég egy támadó cikket jelentetett meg az újság március 22-ei számában.[36] Azonban nem sokkal később Butler öröme keserű csalódássá változott.
Visszatekintés 1886-ra
Mielőtt Butler örömlevele megérkezett volna Svájcba Ellen White-hoz, az Úr feltárta neki az igazságot az előző év eseményeiről. Nemcsak néhány „nagy benyomást keltő” álma volt, de ugyanakkor időt szánt Butler anyagának elolvasására is, amely nem volt rá nagy hatással. Ellen White válaszolt Butlernek, jelezve, hogy az évekkel ezelőtti, J.H. Waggonernek küldött bizonyságtétele által valószínűleg azt akarta tanácsolni neki, hogy ne tegye feltűnővé azt a témát akkor, abban az időben (1856-ban), nem pedig azt, hogy elítéli álláspontját. Az adventistáknak nem szabad azt gondolniuk, hogy ismerik „a Biblia által hirdetett teljes igazságot”. Ha valamelyik nézetet nem lehetett alátámasztani, akkor nem lehettek „annyira büszkék, hogy ne mondjanak le róla”. [73] A felszólítás helyett, hogy Waggoner mondjon le a saját nézeteiről az egyházi tekintély által vallottak javára, Ellen White kijelentette, hogy most az a tisztességes, ha Waggoner is egyenlő lehetőséget kap a véleménynyilvánításra:
„Tehát nem szeretném, hogyha a neked küldött leveleim olyan módon lennének felhasználva, hogy természetesnek gondold, a te nézeteid helyesek, Dr. Waggoner és Jones lelkész nézetei pedig teljesen tévesek. […] Szerintem túl szigorú vagy. Tehát, mivel mindezeket egy röpirat követi, amelyben a saját nézeteid vannak publikálva, ezért biztos lehetsz abban, hogy nem tartom eljárásodat igazságosnak, ha ugyanazt a szabadságot nem adod meg Waggonernek is. […] Mély benyomást keltő álmaim voltak, melyek arra késztettek, hogy azt gondoljam, nem jársz teljesen a világosságban. [...] Nem szeretnék semmiféle farizeizmust látni közöttünk. Te és Dr. Waggoner olyan mértékben vittétek a nép elé a témát, hogy azt nyílt vitában tisztességesen és őszintén kell eldönteni. Te terjesztetted a röpiratodat; most az igazságos, hogy Dr. Waggoner ugyanolyan lehetőséget kapjon. […] Úgy gondolom, hogy Isten Lelkének nagyobb mértékére van szükségünk, hogy elkerüljük az utolsó napok veszélyeit.”[37]
A „mély benyomást keltő álmok, melyekre Ellen White utalt, képek és szimbólumok formájában lettek bemutatva neki, de csak később kapott magyarázatokat azokra […]”.[38] Tehát az idő múlásával Ellen White tanácsa is igazodott a különböző körülményekhez, amikor világosabban megértette a történteket, és hogy mi lett feltárva neki 1887-ben a svájci tartózkodása alatt. Nyilvánvaló, hogy az Úr figyelmeztetni akarta az egyházat az előtte álló veszélyekre. A világosság, amely az egész földet megvilágítja dicsőségével, kiáradásra készen állt, a zsidók lelkülete azonban betöltötte az egyházat. 1888 második felében Ellen White elmondta, hogy mit nyilatkoztatott ki neki az Úr:
„Ezt a konferenciát [1886] egy éjszakai látomásban tárták elém. Kísérőm azt mondta: »Kövess engem, megmutatok néhány dolgot«. Olyan helyre vezetett, ahol szemtanúja lehettem az összejövetelen zajló jeleneteknek. Megmutatták néhány lelkész magatartását, különösen a tiedet [Butler] azon az összejövetelen, és elmondhatom neked, testvérem, hogy ez egy szörnyű konferencia volt.
Azután a kísérőm sok mindent elmondott, ami kitörölhetetlen benyomást hagyott az elmémben. Szavai ünnepélyesek és komolyak voltak. Feltárta előttem a Battle Creek-i gyülekezet állapotát. [...] Szükségük volt »Krisztus erejére« […] Előttünk egy megpróbáló idő áll, és sok gonoszság [74] annak a farizeizmusnak az eredménye volt, amely nagymértékben hatalmába kerítette azokat, akik fontos pozíciót töltöttek be Isten munkájában. […] Majd kinyújtotta kezét Dr. Waggoner és feléd, Butler testvér, és azt mondta: »Egyikőtök sem bír a törvény teljes világosságával, egyik álláspont sem hibátlan.«”[39]
„A Battle Creek-i konferencia [1886] során, amikor a Galata levél törvényének kérdését vizsgálták meg, sok házhoz elvittek engem, és hallottam a küldöttek keresztényietlen megjegyzéseit és kritikáit. Utána ezeket a szavakat mondták nekem: »Nekik olyan igazsággal kell rendelkezniük, amilyen Jézusban van, különben ez nem lesz üdvözítő igazság számukra. […]« Amikor véges emberek nem állják el többé az utat […], Isten úgy fog munkálkodni közöttünk, mint még soha ezelőtt. [...] Krisztus napjaiban a zsidók önfelmagasztalást, merev szabályokat és merev követelményeket hoztak be, és ezzel minden esélyt elzártak maguktól, hogy Isten az emberek elméjében dolgozhasson. [...] Ne kövessétek nyomdokukat! […] Adjatok lehetőséget Istennek, hogy tegyen valamit azokért, akik szeretik Őt, és ne terheljétek őket olyan szabályokkal és előírásokkal, melyek betartása megfosztja őket Isten kegyelmétől, úgy, mint Gilboa hegyei voltak, eső és harmat nélkül.”[40]
„Két évvel ezelőtt, svájci tartózkodásom alatt volt egy éjszakai látomásom. […] Úgy tűnt, hogy a Battle Creek-i gyülekezetben vagyok, és a kísérőm sok mindent elmondott a konferencia [1886] dolgaival kapcsolatban. […]: »Isten Lelkének nem volt vezető befolyása ezen az összejövetelen. A farizeusi lelkület behatolt Isten nagyon kiváltságos népe közé. […] Csak kevesen értik a harmadik angyal üzenetét, még azok közül is, akik vallják, hogy hiszik, pedig ez az üzenet az utolsó időkre szóló üzenet. Ez a jelenvaló igazság [...]«.
A kísérőm azt mondta: »Még sok világosság van, amely felragyog majd Isten törvényéből és az igazság evangéliumából. Ha ez az üzenet el van fogadva a maga valódi jellegében és a Szentlélek által hirdetve, akkor dicsőségével beragyogja az egész földet. […] A harmadik angyal üzenetének befejező munkáját olyan erő fogja kísérni, amely elviszi az Igazság Napjának sugarait az élet minden főútjára és minden mellékútjára. […]«”[41]
„Két évvel ezelőtt [1886] Jézust megszomorították és megsebezték a szentjei személyében. Isten feddése mindaz ellen irányul, ami durva jellem, a testvérek közötti tiszteletlenség ellen és együttérzéssel teli szeretet hiánya ellen. Ha ez a hiány konferenciáink vezetőinél mutatkozik meg, az intézményeink őreinél, akkor az ő bűnük nagyobb, mint azoké, akiket nem bíztak meg ilyen nagy felelősséggel.”[42] [75]
A monumentális 1888-as év és a minneapolisi Generál Konferencia gyorsan közeledett. Az 1886-os látomások által az Úr valóban arra törekedett, hogy figyelmeztesse és felkészítse egyházát arra, ami előtte állt. Ellen White svájci álmaival összefüggésben nagyon komolyan kellett írnia „Sátán legnagyobb félelméről”. A félelem az volt, hogy Isten népe „megtisztítja az utat”, hogy Isten ki tudja tölteni a késői esőt. Sátán arra készült, hogy az egyházon belüli munkálkodásával megakadályozza ezt az áldást, de nem állíthatja meg a késői esőt, ha Isten népe készen áll annak fogadására:
„Az összes szükségletünk közül a legnagyobb és a legsürgetőbb az igazi istenfélelem feléledése közöttünk. […] Határozott erőfeszítéseket kell tennünk az Úr áldásának megszerzéséért, nem azért, mintha Isten nem szeretné ránk árasztani áldását, hanem azért, mert nem vagyunk felkészülve annak befogadására. […]
Sokkal több okunk van a belső veszélyektől félni, mint a külső veszélyektől. A megerősödés és a siker útjában álló akadályok sokkal nagyobbak az egyházban, mint a világban. [...] A hitetlenség ápolása, a kételyeknek adott hangok és a dédelgetett sötétség biztosítja a gonosz angyalok jelenlétét, és megnyitja az utat Sátán stratégiáinak megvalósítása előtt. […]
Semmitől sem fél annyira a Sátán, mint attól, hogy Isten népe minden akadályt elhárítva szabaddá teszi az utat, hogy az Úr kiáraszthassa Lelkét az erőtlen egyházra és a bűnbánat nélküli gyülekezetre. […] Ha Sátánon múlna, akkor az idők végezetéig egyetlen ébredés sem történne sem nagy, sem kisebb. De nem vagyunk tudatlanságban a terveivel kapcsolatban. Ellenállhatunk hatalmának. Amikor elkészítjük az utat Isten Lelke számára, akkor az áldás jönni fog. Sátán ugyanúgy nem tudja megakadályozni az áldások kiáradását Isten népére, mint ahogy az ég ablakait sem zárhatja be, hogy ne essen eső a földre. A gonosz emberek és ördögök nem akadályozhatják Isten munkáját, és ki sem tudják űzni jelenlétét népének gyülekezeteiből, ha azok megtört és alázatos szívvel megvallják és elhagyják bűneiket, és hittel kérik az Ő ígéreteinek beteljesedését.”[43]
Egy korábbi prédikációban, amely a Review 1887. május 10-ei számában jelent meg, Ellen White hasonló gondolatokat fogalmazott meg. Itt volt az ideje felkészülni a késői esőre és a hangos kiáltásra:
„Testvéreim, emlékezzünk itt azokra a bizonyítékokra, hogy Isten munkálkodni fog. Egyetlen hatalomban sem szabad bíznotok, csak az Úr, Izrael Istenének hatalmában. De ha ellenségeskedés van a szívetekben, akkor nem számíthattok arra, hogy Isten [76] hagyja, hogy áldása rajtatok maradjon. Senki nem lép be tisztátalan jellemvonásokkal Isten városába. Fel kell készülnünk a késői esőre. A harmadik angyal dicsőségének be kell ragyognia a földet - nemcsak egyik szegletét, hanem az egész földet. Talán azt gondolhatjátok, hogy a most végzett munka kárba vész, de azt mondom, hogy nem így lesz. Amikor az üzenet hangos kiáltással halad előre, azok, akik most hallják az igazságot, előre lépnek, és hatalmas erővel fognak munkálkodni.”[44]
Vajon Isten népe felkészül a késői esőre? Képesek lesznek megállni? A következő fejezetekben ezekre a kérdésekre keressük a választ, miközben megvizsgáljuk a minneapolisi Generál Konferenciát. [77]
Lábjegyzet
[1] Ellen G. White, Bizonyságtételek, 5. köt., 80.,82. o, 1882-es kiadás.
[2] Ellen G. White levele Uriah Smith-nek, 1884. júl. 20. levél; Manuscript Releases, vol. 9. (Washington, DC: Ellen G. White Estate, 1990), 27. o.
[3] Ellen G. White, Spirit of Prophecy, vol. 4. (Battle Creek, MI: Review and Herald Pub. Co., 1884), 429. o., Íródott 1878 és 1884 között.
[4] Ellen G. White levele William C. White-nak, 35. levél, 1885. nov. 17., kiadatlan.
[5] Ellen G. White levele J.N. Loughborough-nak, J.H. Waggonernek, E.J. Waggonernek, A.T. Jonesnak, 76. levél, 1886. ápr.; Manuscript Releases, vol. 21., 147–149. o, a kiemelés eredeti. A.T. Jones és E.J. Waggoner (J.H. Waggoner fia) segédszerkesztőként dolgoztak a Signs of the Times újságnál, J.H. Waggoner vezetése alatt. Ellen White feltételezte, hogy E.J. Waggoner „természetesen elfogadja az apja nézetét”, és ezért címezte neki is a levelet.
[6] Ellen G. White levele G.I. Butlernek, 5. levél, 1885. okt. 31.; Testimonies to Ministers, 300. o.
[7] Ellen G. White, Bizonyságtételek 5. köt., 383. o., hozzáadott kiemelések, 1886-os kiadás.
[8] Ellen G. White, „Among the Churches of Switzerland”, Review and Herald, 1886. júl. 20., 450. o.
[9] Ellen G. White, Manuscript 81, 1886. szept. 21., „Morning Talk”; Sermons and Talks vol 1., 50. o, hozzáadott kiemelések.
[10] Ellen G. White levele G.I. Butlernek és S.N. Haskellnek, 55. levél, 1886. dec. 8.; Manuscript Releases, vol 12., 327. o.
[11] Ellen G. White, „The Standard of Christian Excellence”, The Signs of the Times, 1886. dec. 9., 737. o.
[12] A Galata levél törvénye korántsem volt Jones és Waggoner legfőbb érdeklődési köre. Ezt a szempontot nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az örökkévaló evangélium bemutatása foglalkoztatta őket leginkább, amely megértésük szerint eltérő megvilágításba helyezte a Galata levél törvényét. Ez a vezető testvérek többségének botránykövévé vált, és vita tárgyát képezte az 1888-as minneapolisi Generál Konferencián. Az alapvető vita azonban a hit általi megigazulásról szólt.
[13] Uriah Smith levele W.A. McCutchennek, 1901. aug. 8.; Manuscripts and Memories, 305-306. o. Lásd még G.I. Butler levele Ellen G. White-nak, 1888. okt. 1. és Uriah Smith levele Ellen G. White-hoz 1890. febr. 17. Manuscripts and Memories 85-86 152-157. o.
[14] Clinton Wahlen, Selected Aspects of Ellet J. Waggoner's Eschatology and Their Relation to His Understanding of Righteousness by Faith, 3-4. o. Lásd még R.W. Schwarz, Light Bearers to the Remnant, 185. o.; SDA Bible Commentary, vol. 10., 707. o.; George R. Knight, From 1888 To Apostasy, 22. o. Schwarz azt állítja, hogy Jones 1882-ben érkezett, az SDA Bible Commentary azt, hogy 1885 májusában, Knight pedig azt mondja, hogy 1884 nyarán. Úgy tűnik, hogy Wahlen kutatásai a legpontosabbak. E.J. Waggoner neve, mint „szerkesztő asszisztens” 1883. máj. 10-én jelent meg először a Signs of the Times-ban, 210 o.
[15] George Knight azt állítja, hogy Jones a healdsburgi gyülekezetet gondozta, míg maga Jones is kijelenti, hogy a San Francisco-i gyülekezetet. (Knight, op. cit., 22. o.; és A.T. Jones levele C.E. Holmes-hoz, 1921. máj. 12.; Manuscripts and Memories, 327. o.)
[16] A.T. Jones levele C.E. Holmesnak, 1921. máj. 12.; Manuscripts and Memories,o.
[17] E.J. Waggoner „Under the Law (continued)”, The Signs of the Times, 1884. szept. 11., 553–554. o.
[18] G.I. Butler levele Ellen G. White-nak, 1888. okt. 1.; Manuscripts and Memories, 90-91. o.
[19] William C. White levele Dan T. Jonesnak, 1890. ápr. 8.; Manuscripts and Memories, 165. o.
[20] William C. White levele Dan T. Jonesnak, 1890. ápr. 8., és William C. White levele E.J. Waggonernek, 1887. jan. 9.; Manuscripts and Memories, 166., 49. o. Érdekes megjegyezni, hogy W.C. White nyilvánvalóan nem volt tudatában a Galata levél törvénye körüli vita mértékére, és azt nem tudta, hogy E.J. Waggoner mit adott elő a főiskolán. W.C. White azt tanácsolta Waggonernek, hogy írjon cikkeket arról, amit előadott a főiskolán, és írja le azt, amit igaznak gondol, még akkor is, ha az ellentétben áll mások véleményével. Később azonban, amikor azzal vádolták, hogy „nagyrészt felelős” Waggoner Galata levél törvényéről írt cikkeiért, azt mondta, hogy „nem emlékszik” arra, hogy azt tanácsolta volna Waggonernek, hogy „ilyen cikkeket írjon”. (Uo., 49 o.)
[21] G.I. Butler levele Ellen G. White-nak, 1886. jún. 20.; Manuscripts and Memories, 18-19. o.
[22] Lásd: Ellen G. White levele A.T. Joneshoz és E.J. Waggonerhez, 1887. febr. 18.; 1888 Materials, 21. o. és E.J. Waggoner levele Ellen G. White-nak, 1887. ápr. 1., Manuscripts and Memories, 71. o. Nemcsak hogy Ellen White levele nem érkezett meg soha, de a J.H. Waggonernek évekkel azelőtt írt bizonyságtételének is nyoma veszett. Viszont W.C. White E.J. Waggonerhez írt levele megérkezett. Levelében W.C. White idézett Butler június 20-ai, édesanyjának írt leveléből, mondván, hogy Waggoner „erőteljesen” tanította saját nézetét a főiskolán, majd egyszerűen kijelentette: „Szeretném, hogy a testvéreink figyelmet szentelnének erre a kérdésre, őszinte magyarázattal, és egyetértsenek egy közös nevező megtalálásában.” (W.C. White E.J. Waggonernek, 1886. aug. 15.; Manuscripts and Memories, 20. o.) Lásd még a 3. fejezet 26. lábjegyzetét.
[23] E.J. Waggoner, „Comments on Galatians 3. No. 9”, The Signs of the Times, 1886. szept. 2., 534. o.
[24] G.I. Butler Ellen levele G. White-nak, 1886. aug. 23.; Manuscripts and Memories, 21–23 o.
[25] G.I. Butler levele Ellen G. White-nak, 1886. nov. 16.; Manuscripts and Memories, 30. o.; és G.I. Butler, The Law in the Book of Galatians (Battle Creek, ML: Review and Herald Pub. House, 1886), 78. o.
[26] General Conference Proceedings, Review and Herald, 1886. dec. 14., 779. o.; és a Seventh-Day Adventist Year Book, 1887 (Battle Creek, Mich.: Review and Herald Pub. House, 1887), 45–46 o.
[27] G.I. Butler levele Ellen G. White-nak, 1886. dec. 16.; Manuscripts and Memories, 42–43 o. A.T. Jones és E.J. Waggoner nézetét támogató bizottsági tagok listája: S.N. Haskell, B.L. Whitney, M.C. Wilcox. A bizottsági tagok, akik ellenezték: G.I. Butler, D.M. Canright, W. Covert, J.H. Morrison és Uriah Smith. Butler úgy vélte, hogy minden javaslatot meg kellett volna szavazni.
[28] W.C. White levele Dan T. Jonesnak, 1890. ápr. 8.; Manuscripts and Memories, 166. o. W.C. White az E.J. Waggonerrel szembeni előítéletek egy másik lehetséges okáról is írt: „Apja [J.H. Waggoner] jelenlegi nem szerencsés helyzete nagyon megkönnyíti az előítéletek kialakulását, amely akadályozza az elfogulatlan meghallgatást”. (W.C. White levele C.H. Jonesnak, 1886. aug. 24.; Manuscripts and Memories, 26. o.) J.H. Waggoner helytelen barátságot ápolt egy férjes asszonnyal, amit Ellen White „titkos bűnnek” nevezett. Ellen White ezt látomásban látta, és több levelet küldött J.H. Waggonernek, egyet G.I. Butler által. (Ellen G. White levele G.I. Butlerhez, 51. levél, 1886. aug. 6.; Manuscript Releases, vol. 21., 378-387. o.) Butler erre úgy reagált, hogy keményen bánt J.H. Waggonerrel anélkül, hogy bármilyen „lehetőséget” adott volna neki a védekezésre. Butler úgy döntött, hogy felmenti J.H. Waggonert a Signs-nál betöltött szerkesztői állásából, és visszavonja friss kinevezését Európába. Ellen White-nak volt egy második látomása, „amelyben látta, hogy J.H. Waggoneren újra Isten áldása nyugszik”, de nem Butler segítségével „került ebbe a helyzetbe”. Ennek eredményeként Ellen White „arra a következtetésre jutott”, hogy amikor az Úr olyan súlyos bűnt mutat meg neki, amelyről mások nem tudnak, akkor nem mondja el másnak, csak személyesen munkálkodik értük. Azt mondta: „Belátom, hogy hibát követtem el, más bűnét mondtam el testvéreimnek. Sokan [...] megjegyzik ezeket a hibákat, és szigorúan fognak bánni a vétkesekkel, olyannyira, hogy nem lesz bátorságuk és reményük kijavítani bűneiket. […] Mostantól kezdve nagyobb óvatossággal kell eljárnom. Nem bízom többé testvéreimben a lelkek megítélésében, ha Isten megbocsátja vétkemet.” (Ellen G. White levele G.I. Butlerhez, 42. levél, 1887. ápr. 13., és 16. levél, 1887. ápr. 21.)
[29] Ellen G. White „The Unity of the Church” Review and Herald 1887. jan. 25., 49. o. Ugyanez a cikk először a Review-ban jelent meg 1880. febr. 19-én, másodszor 1885. jún. 16-án. Megtalálható a Testimonies vol. 4., 16-20 oldalán is. A testvéri közösség ítéletének való alárendelődés gondolata egy, William. L. Raymondnak írt, 1884-es bizonyságtételben is kifejezésre jutott. (Testimonies, vol. 5., 293. o.) Lásd még az 5. fejezet 23. lábjegyzetét.
[30] Ez a tény azzal a ténnyel együtt, hogy Ellen White már küldött egy levelet Jonesnak és Waggonernek (amit ők soha nem kaptak meg), megmagyarázhatja a hosszú késedelmet, mire újból írt ebben a témában.
[31] Ellen G. White levele A.T. Jonesnak és E.J. Waggonernek, 37. levél, 1887. febr. 18.; 1888 Materials 26-31., o. Az 1888-as üzenetről szóló könyvében Steve Wohlberg egy egész fejezetet szentelt ennek a levélnek, a 22-ik fejezetet, amelynek címe: „The Forgotten Manuscript That Shaped Minneapolis” (Az elfelejtett kézirat, amely körvonalazta Minneapolist). A konfrontáció következtében „E.J. Waggoner és A.T. Jones is megtapasztalta a laodiceai üzenet gyakorlati alkalmazását, és ez felkészítette őket a harmadik angyal üzenetének hirdetésére”. Wohlberg azt írta: „Ezek a tapasztalatok rendkívül fontosak számunkra […] Meg kell értenünk az üzenetet, és készen kell állnunk az üzenet hirdetésére. Ez az 1887. febr. 18-án kelt levél nekünk szól! Nektek szól!” (The 1888 Message for the Year 2000, 123, 132. o.) Leroy Moore a Galata levél törvényével kapcsolatos vita leírásában azt sugallja, hogy ezt a helyzetet elsősorban Jones és Waggoner idézte elő, „a hívők papsága elvének megsértésével”. Ezért, mielőtt „erőteljesen hirdették volna Krisztust, mint a mi igazságunkat, Waggonernek és Jonesnak félre kellett volna tenniük az énjüket, és meg kellett volna alázniuk magukat, hogy figyelmüket személyesen Krisztusra és az Ő engesztelő áldozatára összpontosíthassák”. Moore azonban azt is felveti, hogy Jones és Waggoner bűnbánata ellenére „már maradandó kár okoztak”, mely „sokáig fogja teremni rossz gyümölcseit”. „A Jones és Waggoner által okozott vita súlyos árát, amelyet az egyházra róttak, a jövőben meg kell fizetni.” (Adventism in Conflict, 93–95. o.) Amint azonban maga Ellen White is hamar megtudta, a történet sokkal többről szólt, mint amit Butler elmondott neki. Az 1888-as eseményeket a febr. 18-ai levél megírása előtti és utáni vita háttere és körülményei alakították. Ezért Ellen White levelét, melyet Jonesnak és Waggonernek írt, csak annak hátterén lehet helyesen érteni, amit Isten a levél megírása után felfedett neki, valamint annak az elhívásnak az összefüggésében, amelyet Waggoner 1882-ben, Jones pedig a minneapolisi konferencia előtt kapott. Isten készítette fel Jonest és Waggonert különleges küldetésükre, és Ellen White levele nemes célt szolgált. Ugyanakkor Isten keze volt az Ellen White által küldött első levélben is, amelyet 1886 nyarán küldött Jonesnak és Waggonernek, és amely soha nem érkezett meg. Isten gondviselése volt az is, hogy Ellen White nem találta meg saját 1850-ben írt, a Galata levél törvényéről szóló bizonyságtételét. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy maga Ellen White soha nem hivatkozott a febr. 18-ai levélre, és soha nem hibáztatta Jonest és Waggonert a minneapolisi ellenállás miatt, vagy a mai napig tartó konfliktusért, ahogy azt Leroy Moore állítja!
[32] A.T. Jones levele Ellen G. White-nak, 1887. márc. 13.; Manuscripts and Memories, 66–67. o.
[33] E.J. Waggoner levele Ellen G. White-nak, 1887. ápr. 1.; Manuscripts and Memories, 71–72. o.
[34] A Waggoner válaszához hozzáfűzött „magyarázó megjegyzés” azt mutatja, hogy megszívlelte Ellen White intését: „A csaknem kétéves késedelem elegendő időt biztosított a téma gondos és ismételt áttekintésére, valamint az elhamarkodott viták elkerülésére. […] Azt is meg kell jegyezni, hogy ezt a füzetet nem a nagyközönség számára adtuk ki. Csak azoknak szántuk, akik megkapták Butler testvér Galata levélről szóló röpiratát. [...] Az író egyetlen vágya az, hogy ez a levél enyhítse a vitát, és hozzájáruljon ahhoz, hogy Isten háza a hit egységére jusson.” (E.J. Waggoner, The Gospel in the Book of Galatians [Oakland, Cal.: 1888], 1. o.)
[35] G.I. Butler levele Ellen G. White-nak, 1887. márc. 31.; Manuscripts and Memories, 68-70. Jó lenne, ha az olvasó elolvasná A.T. Jones és E.J. Waggoner Ellen White-nak címzett mindkét levelét, és összehasonlítaná lelkületüket Butler levelében megnyilvánuló lelkülettel.
[36] Uo. és G.I. Butler: „Laws Which Are ‘Contrary to us’, A ‘Yoke of Bondage’, and ‘Not Good’”, Review and Herald, 1887. márc. 22., 182-184. o. Érdekes megjegyezni, hogy a Review-nak ugyanebben a számában jelent meg Ellen White cikke „The Church’s Great Need” címmel.
[37] Ellen G. White levele G.I. Butlernek, 13. levél, 1887. ápr. 5.; 1888 Materials, 32-37. o. Butler válasza Ellen White levelére mély csalódottságot és haragot fejezett ki. Mégis csak az 1888-as Generál Konferencián írta meg, hogy hibáztatja Ellen White-ot a több mint tizennyolc hónapig elszenvedett betegségéért, amelyet részben az 1887. ápr. 5-én neki és Smith-nek írt levele okozott.
[38] Ellen G. White, Manuscript 24, 1888. dec., „Looking Back at Minneapolis” 1888 Materials, 223. o. Ellen White Jonesnak és Waggonernek a febr. 18-ai levelében adott tanácsát azon dolgok fényében kell olvasni és érteni, amit az Úr a „mély benyomást keltő álmokban” kinyilatkoztatott neki. A levél elérte azt a célját, hogy szembesítse Jonest és Waggonert, ami a szívükben volt, és hogy óvja őket attól, hogy közszemlére tegyék a vitás pontokat. Amint azonban az Úr részletesebb kinyilatkoztatást tárt fel Ellen White számára a történtekről, tanácsai új irányt vettek. Noha nem volt ideális, Jonest és Waggonert meg kellett hallgatni, még akkor is, ha ez a véleménykülönbségek közzétételét jelentené.
[39] Ellen G. White levele G.I. Butlernek, 21. levél, 1888. okt. 14.; 1888 Materials, 92-93. o., kiemelés tőlem. Egyesek ezt a kijelentést arra használták, hogy elítéljék Jones és Waggoner tanításainak különböző szempontjait, amelyekkel nem értettek egyet. Krisztus természetének kérdése az egyik legjelentősebb ilyen aspektus. (Lásd George Knight, A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 73.,75. o.) Az itt bemutatott szövegkörnyezetből azonban egyértelmű, hogy „sem Butler, sem Waggoner nem rendelkezett a teljes világossággal a törvényről”, mert egyikük sem fogadta el, hogy mind az erkölcsi, mind a szertartási törvény az, amire a Galata levél 3. fejezete utal. Butler és Waggoner is a két törvény közül csak az egyiket tartotta helyes nézetnek, és ezt mutatta meg az Úr Ellen White-nak álmában. Később Ellen White megerősítette azt az álláspontot, amely szerint a Galata 3. fejezete mindkét törvényre vonatkozik. (Ellen G. White levele Uriah Smith-nek, 96. levél, 1896. jún. 6.; 1888 Materials, 1575. o.)
[40] Ellen G. White levele G.I. Butlernek, 21/a. levél, 1888. okt. 15.; 1888 Materials, 113-115 o.
[41] Ellen G. White, Manuscript 15, 1888. nov., „To Brethren Assembled at General Conference”; 1888 Materials, 165-166. o.
[42] Ellen G. White, Manuscript 21, 1888. nov., „Distressing Experiences of 1888”; 1888 Materials, 179-180. o.
[43] Ellen White, „The Church's Great Need”, Review and Herald, 1887. márc. 22., 177–178. o.
[44] Ellen White, „Importance of Trust in God”, Prédikáció, 1886. szept. 18., Review and Herald, 1887. máj. 10., 290. o.