A korai évek
A késői eső és a hangos kiáltás meghatározása, felvázolása és előrejelzése
Az 1844-es év jelezte a Dániel 8:14 versben megjövendölt 2300 éves prófécia végét. Ez volt a Biblia leghosszabb idői próféciája, és az adventmozgalom éjféli hangos kiáltásának csúcspontja.
Sajnos ugyanez az év volt a keresztény egyház történetében talán a legnagyobb csalódás is azok számára, akik sóvárogva várták az Úr visszatérését. Az 1844-es év után, miközben a csalódott hívők közül sokan tovább folytatták a bibliakutatást, az Úr felfedett több bibliai igazságot, amelyek az adventista egyház számára mérföldkő tanítássá váltak.[1]
Abban az időben, mielőtt az egyháznak neve és szervezete lett volna (1860 és 1863 között), az Úr igazságokat fedett fel a késői esővel és a hangos kiáltással kapcsolatban. Ellen G. Harmont, aki 1846-ban feleségül ment James White-hoz, Isten az Ő maradék egyházának prófétájává választotta. Látomásokon és álmokon keresztül az Úr megmutatta, hogy hamarosan mi fog történni a földön.
Kezdjük Ellen White néhány legkorábbi nyilatkozatával, amiket a Szentlélek munkájáról, a késői esőről és a hangos kiáltásról mondott. 1845 februárjában látomást kapott a 2300 nap végéről és Krisztus utolsó szolgálatáról a szentek szentjében - a szentély megtisztításáról.[2] Ellen White látta, hogy Isten népe részt vesz a szentély megtisztításában, és azt is, hogy ebben a folyamatban nagy szükségük van a Szentlélekre. Ugyanakkor látta Sátán próbálkozásait is, amivel megtéveszti és akadályozza munkájukat. [32]
„Láttam, amint az Atya felállt, [...] és bement a szentek szentjébe, a kárpit mögé, és ott helyet foglalt. Azután Jézus felállt a trónról, és az Őt imádók többsége is felállt vele együtt. [...] Ekkor felemelte a jobb kezét, és mi hallottuk kellemes hangját: »Várjatok itt; Atyámhoz megyek, hogy átvegyem az országot; tartsátok tisztán ruháitokat, és csakhamar visszatérek a menyegzőről, és magamhoz veszlek titeket« [...] Beszállt egy felhőszekérbe, és a szentek szentjébe vitetett, ahol az Atya ült. Ott láttam Jézust, a nagy Főpapot az Atya előtt állni. Azok, akik Jézussal együtt felálltak, hitben követték Őt a szentek szentjébe, és így imádkoztak: »Atyánk, add nékünk Lelkedet!«. Erre Jézus kiárasztotta rájuk a Szentlelket. Jézus leheletében világosság, hatalom, sok szeretet, öröm és békesség volt.
Most a másik csapat felé fordultam, amely leborultan a szenthely trónja előtt maradt; még mindig nem tudták, hogy Jézus elhagyta őket. Sátán leült a királyi székbe, és megpróbálta folytatni Isten művét. Láttam, amint feltekintettek a trónra, és így imádkoztak: »Atyánk, add nekünk lelkedet!« Sátán erre rájuk lehelte szentségtelen befolyását; leheletében világosság és sok erő volt, de hiányzott belőle a kellemes szeretet, az öröm és békesség. Sátán célja az volt, hogy becsapja őket, visszatartsa és megcsalja Isten gyermekeit. Láttam, hogy egyik a másik után elhagyja azt a csoportot, amely Jézushoz imádkozott a szentek szentjében, és csatlakoztak azokhoz, akik a királyi szék előtt voltak, amelyen Sátán ült, és azonnal megkapták szentségtelen befolyását.”[3]
Néhány évvel később Ellen White „a menny dicsőségéről” írt, amelyet az Úr kinyilatkoztatott neki, amikor ő még fiatal lány volt. A világosság, amely dicsőségével megvilágította az egész földet, közvetlenül Jézustól származott és nyilvánult meg az Ő népe között. A következő években ezt a világosságot magával a késői esővel azonosította:
„Fiatal lány koromban az Úr jónak tartotta, hogy felfedje nekem a menny dicsőségét [...] Néztem a földet, és az sűrű sötétségben volt [...] és láttam fényeket, csillagokhoz hasonlókat, amelyek áttörték ezt a sötétséget. Azután fényeket láttam csatlakozni egyiket a másik után, így az erkölcsi sötétség ellenére a fények, amelyek hasonlítottak a csillagokhoz, egyre szaporodtak. Az angyal így szólt: »Ezek azok, akik hisznek Jézus Krisztusban, és hallgatnak az Ő szavára. Ők a világ világossága« [...] Azután láttam, hogy a fénypontok egyre világosabbá váltak, megjelentek keletről nyugatra és északról délre, és megvilágították az egész földet [...] Láttam, hogy a fénysugarak közvetlenül Jézustól származtak, és azok alkották az értékes fénycsóvákat, melyek bevilágították az egész földet.”[4] [33]
Már 1850-ben megmutatták Ellen White-nak, hogy a késői eső eljön nagy hatalommal, de nem mindenki fogadja el. Sátán megakadályozta az embereket abban, hogy elvégezzék a szükséges felkészülést:
„Azt gondoljátok, hogy az Úr eljövetele túl messze van. Láttam, hogy a késői eső úgy jön el, mint az éjféli kiáltás és tízszeres erővel.”[5]
„Láttam, hogy sokan elhanyagolják az oly szükséges előkészületet, és várják, hogy a »felüdülés« és a »késői eső« ideje felkészítse őket arra, hogy megálljanak az Úr napján, és az Ő jelenlétében éljenek. Ó, milyen sok embert láttam a nyomorúság idején oltalom nélkül!”[6]
A késői esőnek még világosabban kellett az emberek figyelmébe állítania az igazság mérföldköveit, melyeket Isten 1844 után mutatott meg. A következő nyilatkozatában Ellen White megjövendölte, hogy a késői eső a szombat jobb megértését fogja magával hozni. Ez nyilvánvalóan több, mint amit a XVI. századi reformátorok megértettek és prédikáltak. Több világosság volt benne, amely Isten trónjától áradt:
„Láttam, hogy mi csak keveset értünk meg a szombat jelentőségéből [...], de amikor az Úr színétől származó felüdülés, a késői eső és az Ő hatalmának dicsősége eljön, akkor megértjük, mivel kell táplálni Jákob örökségét, és a föld magaslatain fogunk járni. Akkor jobban megértjük a szombat jelentőségét és dicsőségét.”[7]
A laodiceai állapot
Vajon a korai adventnép készen állt a késői esőre? Már 1852-től Ellen White olyan kijelentéseket írt, amelyekben az adventnépet laodiceával azonosította, annak ellenére, hogy éppen kijöttek más egyházakból.
„Sokan, akik vallják, hogy várják Krisztus közeli eljövetelét, azonosulnak ezzel a világgal [...] Ők hidegek és külsőségekhez ragaszkodnak, a névleges egyházakhoz hasonlóan, amelyekből nemrég jöttek ki. A laodiceai gyülekezethez címzett szavak tökéletesen írják le jelenlegi állapotukat.”[8]
1857-ben Ellen White egy cikket írt a Review and Herald-ba, amelyben felvázolta, amit látomásban mutattak neki a Krisztus második eljövetele előtti eseménysorozatról. Isten népe között egy megrázásnak kell történnie, amit azok okoznak, akik fellázadnak a Hű Tanúbizonyság Laodiceához intézett egyenes bizonyságtétele ellen. Azok, akik mélyebb tapasztalatokat akarnak megélni Krisztussal, és elfogadják a laodiceai üzenetet, egységbe kerülnek, és fel vannak készítve a végső konfliktusra, és arra, hogy hatalommal hirdessék az igazságot. Ez a késői eső és a hangos kiáltás, amely feldühíti majd a gonoszokat, és cselekvésre készteti őket Isten népe ellen:
„Megkérdeztem, mit jelent a megrázás, amit láttam. Közölték, hogy azt a Hű Tanúbizonyságnak Laodiceáról szóló határozott bizonysága váltja ki. Ez majd mély benyomást gyakorol a befogadó szívére, és arra indítja, hogy magasra tűzze a mércét, és hirdesse a teljes igazságot. Sokan nem viselik el a határozott bizonyságot. Fellázadnak ellene, ez okozza majd a rostálást Isten népe között. [...]
Az angyal így szólt: »Figyelj!«. Nemsokára sok zenei hangszerhez hasonló hangot hallottam, amelyek tökéletes, kellemes és harmonikus akkordokat alkottak egymással [...] Úgy tűnt, telve vannak irgalommal, részvéttel és felemelő szent örömmel [...] Ekkor figyelmemet arra a csoportra irányították, amelyet korábban láttam, és akiket hatalmasan megráztak [...] Tetőtől talpig páncélba voltak öltözve [...] Tökéletes rendben, szilárd léptekkel haladtak, mint egy katonacsapat. [...]
Hallottam, hogy akik páncélba voltak öltözve, nagy erővel hirdették az igazságot [...] Az őszinték, akik addig akadályoztatva voltak az igazság meghallásában, most lelkesen fogadták a hirdetett igazságot. A rokonaiktól való félelem eltűnt [...] Megkérdeztem, mi okozta ezt a nagy változást. Az angyal így felelt: »Ez a késői eső. A felüdülés az Úr színétől. A harmadik angyal hangos kiáltása [...]«.
A figyelmemet a gonoszokra, a hitetlenekre irányították. Mindnyájan zavarban voltak. Isten népének buzgalma és hatalma feldühítette őket [...] Láttam, hogy felléptek azon csapat ellen, melynél Isten ereje és világossága volt.”[9]
A nagy küzdelem látomása
Az 1858. március 13-ai és 14-ei hétvégéjén James és Ellen White részt vettek az Ohio állambeli Lovett's Grove-ban tartott összejövetelen. Vasárnap délután James egy temetési szertartást tartott abban az iskolában, ahol korábban a szombati istentisztelet volt. Amikor befejezte a beszédet, a résztvevőkkel teli terem előtt Ellen White felállt, és érezve az Úr Lelkének indítását, vigasztaló szavakat mondott a gyászolóknak. Miközben beszélt, látomást kapott, és körülbelül két órán keresztül [35] isteni kinyilatkoztatás által az Úr megmutatta neki a „korszakok nagy küzdelmét Krisztus és Sátán között”. Később, erről írva, Ellen White azt mondta, hogy bár a téma nem új számára, de ezúttal leírja:
„A Lovett's Grove-i látomásban megismétlődött azoknak a kinyilatkoztatásoknak a nagy része, amit tíz évvel korábban a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelemről szóló látomásban láttam, és most parancsot kaptam, hogy ezeket leírjam. Megmutatták nekem, hogy bár a sötétség erőivel kell megküzdenem - mert Sátán komoly erőfeszítéseket fog tenni, hogy megakadályozzon - mégis bíznom kell Istenben, és az angyalok nem hagynak el a küzdelmemben.”[10]
Közel öt hónapra a Lovett's Grove-i tapasztalat után Ellen White a látomás megírásán és könyv formában való közzétételén dolgozott. 1858. szeptember elején jelent meg a „Spiritual Gifts” (Lelki ajándékok) első kötete a „The Great Controversy Between Christ and His Angels, and Satan and His Angels” (A nagy küzdelem Krisztus és angyalai, valamint Sátán és angyalai között) címmel.[11]
Abban az időben Ellen még csak harminc éves volt, és a következő több mint ötven év alatt ez a 219 oldalas kis könyv összesen 3602 oldalra nőtt, alkotva az ötkötetes „Conflict of the Ages Series” (Korszakok küzdelme) című sorozatot, amelyből csak az ötödik és egyben utolsó kötet viselte az eredeti címet, a „The Great Controversy” (A nagy küzdelem).
A nagy küzdelemnek ez az átfogó témája lett az alapvető kontextus, amelyben minden adventista doktrína megértésre került, beleértve a késői eső és a hangos kiáltás megértését is. Már 1858 előtt is fontos volt, de jelentőségének növekftnie kellett Ellen White egész munkássága alatt:
„Nagy jelentőségű az 1858 márciusában egy vasárnap délutánon kapott Lovett's Grove-i látomás. Krisztus és angyalai, valamint Sátán és angyalai között hatezer éven át húzódó nagy küzdelem témájának folyamatos és szorosan összefüggő eseményláncát mutatta be. Ez a látomás egyedülálló helyzetbe hozta a hetftnapi adventistákat, jól meghatározott koncepciókkal a világunk történelmében munkálkodó Gondviselés munkájáról. Ez a perspektíva teljesen különbözik a világi történészek meglátásától, akik a történelem eseményeit az emberek közötti interakcióként, illetve gyakran a véletlen vagy természeti jelenségek eredményeként értelmezik. Más szavakkal, ez a látomás és a nagy küzdelemről szóló többi látomás olyan történelemfilozófiát eredményez, amely sok kérdésre válaszol, és prófétai vízióban előrevetíti a jó végső győzelmét a gonosz felett.”[12] [36]
Az 1858-as látomást követő években Ellen White egyre nagyobb felelősséget érzett, hogy leírja, amit az Úr kinyilatkoztatott neki (és amit folyamatosan feltárt) a nagy küzdelemről. A hangos kiáltással és a késői esővel kapcsolatos kijelentései is új értelmet nyertek. Ellen White sok kinyilatkoztatásában összekapcsolta a Jelenések 18. fejezetét - a világosságot, amely dicsőségével beragyogja az egész földet - a késői esővel és a hangos kiáltással. Ez a világosság a Jelenések 18. fejezetének angyala előtt és után is halad. Ez a világosság a mennyből érkezik, hogy megakadályozza az 1844 utáni egyházak hanyatlását, hogy egyesítse Isten népét az üzenet hirdetésében, és hogy felkészítse őket helytállni a nyomorúság idején.
„Azután egy másik erős angyalt láttam, aki a földre küldetett, és egyesítette hangját a harmadik angyal hangjával, erőt és hatalmat adva üzenetének. Az angyal nagy dicsőséget és erőt kapott, és amikor alászállt, az egész föld ragyogott dicsőségétől. A világosság, amely az angyal előtt és után ment, behatolt mindenhová [...] Ez az angyal [...] csatlakozik a harmadik angyal üzenetének utolsó munkájához, és hangos kiáltássá erősödik [...] Láttam, hogy nagy világosság áradt rájuk, és ők egyesültek az üzenetben, és félelem nélkül, nagy erővel hirdették a harmadik angyal üzenetét [...] Láttam, hogy ennek az üzenetnek a hirdetése majd sokkal nagyobb erővel fejeződik be, mint az éjféli kiáltás üzenete.”[13]
„Megmutatták azt az időt, amikor lezárul a harmadik angyal üzenetének hirdetése. Isten hatalma kiáradt népére. Ők elvégezték munkájukat, és készen álltak az előttük álló megpróbáltatás órájára. Elnyerték a késői esőt - a felüdülést az Úr színétől - és a bizonyságuk erőt kapott. Az utolsó nagy figyelmeztetés mindenütt elhangzott, ami felkeltette és feldühítette a föld lakóit, azokat, akik nem fogadták el az üzenetet.”[14]
„Ahogy közeledik az utolsó konfliktus ideje »Jákob szorongattatásának az ideje«, Krisztus testének tagjai felnőnek a Krisztusban érett korra, és nagymértékben részesülnek a Szentlélekben. Amikor a harmadik angyal üzenete hangos kiáltássá nő és nagy hatalom és dicsőség kíséri az utolsó munkát, Isten hűséges népe részesül ebben a dicsőségben. Ez a késői eső, amely felüdíti és megerősíti őket, hogy átvészeljék a nyomorúság idejét. Arcuk ragyogni fog a világosság dicsőségétől, amely a harmadik angyalt kíséri.”[15]
1859-ben Ellen White írt a szív keménységéről, amely megakadályozza, hogy a Laodiceának intézett bizonyságtétel elvégezze munkáját. A lelkesedéstől átitatott megbánás hozza el Jézus jelenlétét, és készíti fel az egyházat a harmadik angyal hangos kiáltására.[16] [37] A hangos kiáltás a késői eső szinonimája. Vajon részt fog-e venni Isten népe ebben a munkában? Az 1860-as évek során Ellen White sokszor írt az egyház állapotáról. Egyéni munkára volt szükség ahhoz, hogy a nép felkészüljön a késői eső és a hangos kiáltás fogadására. A következő idézeteket az 1860-as évek végén írta:
„Megmutatták, hogy Laodicea üzenete az ebben az időben élő Isten népére vonatkozik, és a szívük keménysége miatt nem végezhettek nagyobb munkát. Isten elég időt adott az üzenetnek, hogy elvégezze feladatát. A szívet meg kell tisztítani azoktól a bűnöktől, amelyek oly sokáig távol tartották Jézust [...] Amikor az üzenet először lett bemutatva, a szív mély önvizsgálatához vezetett. Megvallották bűneiket, és Isten népe mindenütt felbuzdult. Szinte mindenki úgy vélte, hogy ez az üzenet a harmadik angyal hangos kiáltásával fog végződni. De mivel nem látták ezt a hatalmas munkát rövid idő alatt befejeződni, sokan elvesztették az üzenet hatását. Láttam, hogy ez az üzenet nem végzi el feladatát néhány hónap alatt. Célja az, hogy felébressze Isten népét, hogy megmutassa, mennyire elesettek, és mély bűnbánatra vezesse őket, hogy élvezhessék Jézus jelenlétét, és alkalmasak legyenek hirdetni a harmadik angyal hangos kiáltását. [...] Ha teljes figyelmet fordítottak volna a Hű Tanú tanácsára, Isten nagyobb hatalommal munkálkodott volna népe érdekében [...] Azok, akik folyamatosan növekftnek, és sikeresen megbirkóznak minden próbával, bármi is legyen az ára, azok mind figyelembe vették a Hű Tanú tanácsát, ezért ők részesülnek a késői esőben, és így alkalmasak lesznek, hogy a mennybe vigyék őket.”[17]
„A pásztorok és a nép nincsenek felkészülve arra az időre, amelyben élnek, és szinte mindazok, akik állítják, hogy hisznek a jelenvaló igazságban, nincsenek felkészülve, hogy megértsék az erre az időre szóló felkészülés munkáját [...] Ők teljesen felkészületlenek a késői eső befogadására és [...] Sátán [...] arra késztetheti őket, hogy lemondjanak hitükről tetszetős önámításokkal csapva be mindannyiójukat. Szerintük nagyon jól teljesítenek, miközben valójában nagyon rosszul állnak.”[18]
„Isten népe nem áll készen a harmadik angyal hangos kiáltására. A hívőknek olyan munkát kell elvégezniük magukért, amit nem kellene Istenre hagyniuk, hogy Ő tegye meg értük. Isten rájuk bízta ezt a munkát. Ez személyes munka; senki nem végezheti el a másik helyett.”[19]
„Megmutatták, hogy ha Isten népe nem tesz erőfeszítéseket, hanem csak várja, hogy a felüdülésben részesüljön, amely eltávolítja és kijavítja bűneiket, és ha azt gondolják, hogy az majd megtisztítja őket a testi és a lelki szennytől, felkészítve arra, hogy részt vegyenek a harmadik angyal hangos kiáltásában, akkor alkalmatlannak találtatnak. A felüdülés, vagy Isten hatalma csak azokra árad ki, [38] akik felkészülnek fogadására, és elvégzik azt a munkát, amellyel Isten megbízta őket, hogy megtisztítják magukat a testi és lelki szennytől, megszentelve magukat az istenfélelemben.”[20]
Az 1870-es években semmi sem változott Isten ígéreteivel kapcsolatban. Az ígéret még mindig arról szólt, hogy megszabadítja az embereket minden tisztátalanságtól, hogy ezáltal képesek legyenek felismerni és befogadni a késői esőt, és hangos kiáltással hirdessék a harmadik angyal üzenetét. Ez a hangos kiáltásnak és a késői esőnek a szerepe az egyháztagok jellemének fejlődésében, amely felkészíti őket, hogy megálljanak az utolsó konfliktusban:
„Ahogy közeledik az utolsó konfliktus ideje, Krisztus testének tagjai növekftni fognak Benne, és békés jellemük lesz. Amikor a harmadik angyal üzenete hangos kiáltássá fejlődik, akkor nagy erő és dicsőség fogja kísérni az utolsó munkát. A késői eső lesz az, amely felfrissíti és megerősíti Isten népét abban, hogy átvészelje a Jákob nyomorúságának idejét, amelyre a próféták utaltak. Isten megvédi népét abban a veszélyes időben.”[21]
Az Úr továbbra is azzal a nehéz felelősséggel bízta meg James és Ellen White-ot, hogy egyre több írást publikáljanak a nagy küzdelemről, de azok nagyon mozgalmas idők voltak, és Sátán mindig kész volt késéseket okozni. A szervezett egyház rendjének kialakításáról szóló folyamatos erőfeszítések lefoglalták az 1860-as évek első felének jó részét. 1863 májusában Battle Creek-ben szervezték meg a „Generál Konferencia első hivatalos ülését”, amely a „hetftnapi adventisták szervezetté válásának folyamatát zárta le”.[22] Ezzel azonban nem értek véget az előretörő mozgalom növekedési fájdalmai. Ugyanakkor az Egyesült Államokban zajló zavargások és polgárháború is időt és figyelmet igényelt.[23] Az egészségügyi reform rendkívül nagy szükségessége és a Battle Creek-ben újonnan létrehozott intézettel - „Western Health Reform Institute” - kapcsolatos problémák, valamint a fanatizmus előidézői által okozott nehézségek nagyon kimerítőek voltak James és Ellen számára. Ők maguk is betegek voltak, James 1865 és 1873 között négy agyvérzést szenvedett, ami további időt és figyelmet igényelt Ellentől, hátráltatva őt a fontos munkától, hogy írjon.[24] Ellen White nemcsak feleség, hanem anya is volt, aki 1860 szeptemberében megszülte negyedik gyermekét, John Herbertet. Három hónappal később a gyermek meghalt, őt követte legidősebb fia, Henry, aki 1863 decemberében halt meg.[25] [39]
Ezek a példák csak elenyésző részét képezik azoknak a próbáknak, amikkel James és Ellen White szembesült azokban a fárasztó munkás esztendőkben, amikor Isten végidei egyházáért dolgoztak. Végül 1870-ben publikálták A prófétaság lelke első kötetét, amely a teremtéstől Salamon uralkodásáig terjedő időszak történelmét mutatta be. 1876-ban megjelent a második kötet, amely Krisztus életéről, tanításairól és csodáiról szólt. 1878-ban jelent meg a harmadik kötet, amely Krisztus életének utolsó szakaszát írta le egészen a keresztig. Azonban Ellen White lelkére súlyosan nehezedett a negyedik kötet, melynek címe „A nagy küzdelem”.
Az Úr azt akarta, hogy Ellen és James White mentes legyen egyéb munkáktól, hogy Ellen több időt tölthessen A nagy küzdelem írásával. A Battle Creek-i élet azonban, ahol James a Review szerkesztője volt, nem hagyott időt erre a munkára. Az volt a tervük, hogy 1881 nyarán nyugatra mennek, Kaliforniába, ahol Ellen több időt fordíthat az írásra. Ugyanakkor James lelkében mély vágy élt, hogy erőteljesebben mutassa be a megváltás témáját:
„Az 1881-es év tavaszát és a nyár elejét együtt töltöttük otthonunkban, Battle Creek-ben. A férjem abban reménykedett, hogy munkáját úgy szervezheti meg, hogy elmehessünk a csendes-óceáni partvidékre, hogy az írásnak szenteljük magunkat. [...] Úgy érezte, hogy hibáztunk, amikor engedtünk a munka látszólagos szükségleteinek, és eleget tettünk a testvérek állandó kérleléseinek, hogy aktívan prédikáljunk, amikor inkább az írással kellett volna foglalkoznunk. A férjem szerette volna, hogy a lehető legszélesebb körben beszéljen a megváltás dicsőségéről, és én már rég gondolkodtam több fontos könyv megírásán. Mindketten úgy éreztük, hogy ezeket a munkákat el kell végeznünk addig, amíg a szellemi képességeinket nem befolyásolja az életkor, és úgy éreztük, hogy kötelességünk mind önmagunkkal, mind Isten ügyével szemben, hogy kivonuljunk a csata hevéből, hogy népünknek átadhassuk az igazság értékes világosságát, melyet Isten kinyilatkoztatott elménknek.”[26]
„Úgy terveztük, hogy a következő telet [1881] az írásnak szenteljük. A férjem azt mondta: »Ne engedjük, hogy eltereljenek a célunktól. Úgy gondolom, hogy hibát követtünk el, amikor engedtünk a munka látszólagos szükségleteinek, és a testvéreink kérlelésének, hogy aktívan prédikáljunk, miközben írnunk kellett volna. [...] Biztos vagyok benne, hogy válság áll előttünk. Meg kell őriznünk testi és lelki erőnket az elkövetkezendő szolgálatra. A megváltás dicsőséges témáját már régen be kellett volna mutatnunk az embereknek, de engedtem a kéréseknek, hogy részt vegyek a tábori összejöveteleken, és annyira kimerültem, hogy nem tudtam az írással haladni«.”[27] [40]
Valamikor az 1870-es évek elején Dr. M.G. Kellogg megtervezte és megszerezte a szerzői jogot egy 48,26 cm x 60,96 cm-es festményhez, amely a megváltási tervet mutatta be, a címe: „The Way of Life” (Az élet útja).
„A festmény Az elveszett paradicsomtól a megtalált paradicsomig címet kapta, és Éden kapujától kezdve az ember bukásának és helyreállításának történetét ábrázolta képszerűen, allegorikus metszetben. A festményhez egy magyarázó füzetet mellékelt, és a Review and Heraldon keresztül értékesítették.”[28] James White szerint a festmény „nagy segítséget nyújt az adventista evangélistáknak, amikor bemutatják a törvény és az evangélium közötti kapcsolatot”.[29] 1876-ban James White úgy döntött, hogy tovább javít a képen, és egy új magyarázó füzetet készít majd, kinyomtatja húszezer példányban, és a Review és a Signs-on keresztül terjesztik.[30] [...] A rajznak azonban volt egy hátránya, nevezetesen, hogy a tízparancsolat egy hatalmas fa két alsó ágán függött a festmény közepén. Bár a kereszt is jelen volt a festményen, mégsem került annyira előtérbe, mint a törvény fája. [41]
Négy évvel később James White kezdeményezte a litográf síknyomat módosítását, hogy elképzelésének megfelelően új hangsúlyt kapjon - a kereszt a kép előterébe kerüljön. Az 1880-as évek elején James ezt írta feleségének: »Az új kép vázlatát is elkészítettem Íme, az Isten Báránya címmel. Ez a következő részletekben különbözik Az élet útjától: eltávolítottam a törvény fáját, a kereszten függő Krisztus-részt nagyobbra rajzoltam és középre tettem.«”[31]
1881 januárjában James elment New Yorkba, hogy találkozzon Thomas Morgannel - akiről azt mondták, hogy ő a legnagyobb művész a világon - abban a reményben, hogy egy acélmetszetet készít neki Az élet útja képről. Az új kép meggyőző erejétől ihletve James egy új kísérőkönyvet írt, amely a megváltási tervet jobban elmagyarázta, és amely már nyomtatásban volt. Úgy tervezte, hogy Krisztus az élet útja: az elveszett paradicsomtól a megtalált paradicsomig címet adja.[32] Az élet útja című kép azonban nem az egyetlen hangsúlyos változás volt James életében. [42]
Prédikáljátok többet Krisztust![33]
1881 februárjában James White kifejezte azt a vágyát, hogy az adventista lelkészek több időt szánjanak Krisztus bemutatására. Nekik a Krisztusról szóló elméletnél többel kellett rendelkezniük, bennük kellett lakoznia. A saját szavaival összhangban James minden prédikációjában és a másokkal való kapcsolatában Krisztust kezdte hangsúlyozni. Íme, ez volt az eredménye a Krisztus témájával való mélyebb foglalkozásának:
„Egyesek a lelkükben kimondhatatlan vágyat éreznek Krisztus után, és az író ebbe a kategóriába tartozik. Némelyek gondolataiban és érzéseiben az üzlet, a munka és a problémák kevés teret hagytak Krisztusnak. Mások szinte teljesen az elmélettel foglalkoztak, hangsúlyt fektetve a törvényre, a prófétákra, az ember természetére és sorsára, valamint az üzenetekre, miközben Krisztus belső lakozása nagymértékben hiányzott belőlük. [...]
Prédikátorainknak több bátorításra van szükségük. Többet kellene hirdetniük Krisztust, és többet kellene tudniuk arról, Akitől minden sikerünk reménye függ itt és majd a mennyben.”[34]
„Két nyarat töltöttem vele [James White-tal] Coloradoban. Az elmúlt hónapokban [...] körülbelül nyolc hétig voltunk együtt, így jó lehetőségem adódott, hogy teljes mértékben megismerjem őt. [...] Közös utazásaink során gyakran említette azokat a hibákat, amelyeket elkövetni vélt élete során. Együtt imádkoztunk a hibák miatt, ő pedig kegyelemért könyörgött, hogy igazi keresztény lehessen. Gyakran elmondta nekem személyesen, és a tavaszi-nyári, szinte mindegyik igehirdetésében újra és újra beszélt arról, hogy úgy érzi, gyengédebbnek kell lennie testvéreivel, több könyörületet kell mutatnia a tévelygők iránt, több szeretetet kell ápolnia Krisztus iránt, és több türelmet a próbáiban. [...] Amint mindannyian emlékszünk rá, bárhol is prédikált az elmúlt hónapokban, nagy hangsúlyt fektetett a Krisztusba vetett hitre és Isten végtelen szeretetére.”[35]
„Amikor a szokásos helyre mentünk, ahova imádkozni jártunk, [James] hirtelen megállt. Arca nagyon sápadt volt, és azt mondta: »Mély ünnepélyességet érzek a lelkemben. Nem vagyok elcsüggedve, de úgy érzem, hogy változás fog történni helyzetünkben. Mi lesz, ha meghalsz? Ó, ez nem történhet meg! Istennek munkája van számodra. Remélem azonban, hogy időt szánsz a pihenésre, hogy [43] felépülhess ebből a gyenge állapotból. Olyan régóta tart, hogy nagyon aggódom emiatt. Van egyfajta veszélyérzetem, és ezzel együtt egy kifejezhetetlen vágyat érzek Isten különleges áldására, annak bizonyítékaként, hogy Krisztus vére minden bűnömet lemosta. Bevallom hibáimat és kérlek, bocsásd meg minden olyan szavamat és tettemet, melyek felzaklattak. Semmi se legyen, ami megakadályozhatja imáinkat. Mindent helyre kell hozni köztünk, valamint köztünk és Isten között.«
Ott alázatosan bevallottuk egymásnak hibáinkat, majd őszintén imádkoztunk Isten irgalmáért és áldásáért. A férjem néhány percig térden maradt, miután imáink véget értek. Amikor felállt, vidám és boldog volt az arca. Dicsérte az Urat, mondván, hogy érezte Krisztus szeretetének bizonyosságát [...]
Azután őszintén így imádkozott: »Te, ó Istenem, egy munkát akarsz elvégezni a földön; olyan hatalmas munkát, hogy mi gyengeségünkben megremegünk, amikor nagyságát szemléljük. Ha azonban erőt adsz nekünk, elvégezzük a ránk bízott munkát és előrevisszük. Nem engedjük, hogy az énünk középpontban legyen, és dicsőítjük kegyelmed erejét életünk minden szavával és cselekedetével. Egy ünnepélyes megbízatásunk van. Milyen feljegyzés készül rólunk Isten napján? Én dicsérni foglak, Uram, mert teljesen a Tiéd vagyok, és Te az enyém«.”[36]
Nem sokkal ezután James kezdte érzékelni, milyen hatások érnék a Battle Creek-i munkát, ha ő és Ellen elmennek a nyugati partra. Ellen „beszélt vele, hangsúlyozva annak fontosságát, hogy olyan munkaterületet keressenek, ahol megszabadulnak a terhektől, amelyek elkerülhetetlenül rájuk kerülnek Battle Creekben”. Válaszul James különféle ügyekről beszélt, amelyeket még meg kell oldania, mielőtt elutaznának - kötelességekről, amelyeket valakinek el kell végezni. Aztán mélyen meghatottan kérdezte:
„»Hol vannak az emberek, akik elvégzik ezt a munkát? Hol vannak azok, akiknek nincsenek önös érdekeik intézményeinkben, akik az igazság mellé állnak, akiket nem befolyásol semmi, amivel kapcsolatba kerülnek?« Könnyes szemmel fejezte ki aggodalmát a Battle Creek-i intézményeink iránt, és azt mondta: »Az életemet szenteltem azért, hogy ezek az intézmények létezhessenek. Elhagyásuk halált jelentene számomra. Olyanok, mint a gyermekeim, nem válhatok meg tőlük. Ezek az intézmények Isten eszközei, amelyekkel egy különleges munkát akar elvégezni. Sátán akadályozni és megsemmisíteni akar minden eszközt, amely által az Úr az emberek üdvösségéért munkálkodik. Ha a nagy ellenségnek sikerül a világ mércéje szerint formálni ezeket az intézményeket, akkor eléri célját. A legnagyobb gondom, hogy megfelelő ember legyen a megfelelő helyen. Ha a felelős pozícióban lévők erkölcsileg gyengék [44], és elveikben bizonytalanok, akkor sokakat rosszra befolyásol. Nem győzhetnek a gonosz befolyások. Inkább meghalok, mint éljek és lássam, hogy ezeket az intézményeket rosszul vezetik, vagy eltérítik attól a céltól, amelyért létrejöttek«.”[37]
James White halála
James döntött. Inkább szeretett volna meghalni, minthogy éljen és lássa, hogy változások furakodnak be a Battle Creek-i munkába, amelyért életét és lelkét szentelte. Néhány nap múlva, amikor hintóval utazott Ellennel, hogy részt vegyen egy tábori összejövetelen, James megfázott, és hamarosan súlyosan megbetegedett. A hétvégére nyilvánvalóvá vált, hogy ha az Úr nem gyógyítja meg, akkor meg fog halni. Amikor Ellen haldokló férje mellett ült, az Úr ígéretet adott neki a mű jövőjéről:
„Amikor haldokló férjem mellett ültem és a kezét fogtam, tudtam, hogy Isten munkálkodik. Ahogy ott ültem az ágyon James mellett, akinek igen magas láza volt, ott, mint egy világos fénylánc, a következőket tárták fel előttem: A munkásokat eltemetik, de a munka tovább folytatódik. Vannak munkásaim, akik gondoskodnak erről a munkáról. Ne félj; ne csüggedj; a munka haladni fog!
Ott értettem meg, hogy olyan munkát és felelősséget kell vállalnom, amit minden eddiginél nagyobb erővel fogok teljesíteni. Ott ígértem meg az Úrnak, hogy a kötelességem őrhelyén fogok állni, és én igyekszem ezt megtenni. Amennyire lehetséges, azt a munkát végzem, amit Isten adott nekem, azzal a tudattal, hogy Isten olyan elemet fog behozni a munkájába, amellyel még nem rendelkeztünk eddig.”[38]
Isten más embereket hívott el, akik olyan elemet hoztak a munkába, amivel eddig még nem rendelkeztek. James halála után Ellen White is a halál küszöbén állt. Amikor felépült, megkérdezte az Urat, milyen terve van az életével kapcsolatban. A választ egy érdekes álomban kapta meg. Az írói munkája rendkívül fontos volt, hogy írásán keresztül megossza azokat a dolgokat, amelyeket Isten évekkel korábban kinyilatkoztatott neki, és amelyeket a nép elé kell tárnia. Azt is megmutatták neki, hogy Isten népe a világosságnak számos értékes kincsében fog részesülni:
Ellen White álma férje halála után: „Egy pár nappal azután, hogy világosságot kértem az Úrtól a kötelességemmel kapcsolatban, egyik éjszaka azt álmodtam, hogy egy kocsin ültem, és jobb oldalon hajtottam. Férjem a bal oldalamon ült a kocsin. Nagyon sápadt volt, de nyugodt és csendes. »Apa (James White), annyira [45] örülök, hogy újra veled lehetek! Úgy éreztem, hogy egyik felem meghalt. Láttalak meghalni; láttam, mikor eltemettek. Megkönyörült rajtam az Úr, és megengedte, hogy visszatérjél hozzám, hogy újra együtt dolgozhassunk, mint régen?«
Nagyon szomorúnak tűnt. Azt mondta: »Az Úr tudja, mi a legjobb neked és nekem. A munkám nagyon fontos volt számomra. Hibát követtünk el, amikor engedtünk testvéreink sürgető hívásának, hogy fontos összejöveteleken vegyünk részt. Nem volt szívünk visszautasítani őket.« […]
»Nos, Ellen, ugyanúgy hívni fognak, mint a múltban is, hogy részt vegyél fontos összejöveteleken. Ezt a kérdést azonban Isten elé vidd, és ne válaszolj még a legsürgetőbb meghívásokra sem. Úgy tűnik, egy hajszálon múlik az életed. Nyugodt pihenésre van szükséged, és életftnek mentesnek kell lennie minden nyugtalanságtól és kellemetlen gondtól. Sokat tehettünk volna az évek során; olyan témákról írhattunk volna, amelyekre az embereknek szükségük van, és amelyekről olyan világosságot kaptunk, ami másoknak nem adatott. Ezért, amikor visszatér az erőd, mert vissza fog térni, akkor tolladdal sokkal többet dolgozhatsz és tehetsz, mint a hangoddal.«
Könyörgő tekintettel nézett rám, és azt mondta: »Ugye Ellen, nem hagyod figyelmen kívül ezeket a figyelmeztetéseket? [...] Már régen a Csendes-óceán partvidékére kellett volna költöznünk, és az időnket és energiánkat az írásra kellett volna szentelnünk. Meg fogod ezt tenni most? Amikor erőd visszatér, megírod ezeket a dolgokat, amelyeket már oly régen előre láttunk? Ezek fontos témák, amelyekre az embereknek szükségük van. Legyen ez a fő gondod. Néha beszélned kell embereknek, de kerüld azokat a felelősségeket, amelyek fárasztottak minket.«
»Nos - mondtam – James, te mindig velem maradsz, és együtt fogunk dolgozni.« Azt mondta: »Túl sokáig maradtam Battle Creekben. Több mint egy évvel ezelőtt el kellett volna mennem Kaliforniába. De segíteni akartam Battle Creek munkájában és intézményeinek. Hibáztam. A szíved gyengéd, ezért hajlamos leszel elkövetni ugyanazokat a hibákat, amelyeket én elkövettem. Az életed hasznos lehet Isten munkájában. Ó, azok a drága témák, amelyeket az Úr szeretett volna, hogy bemutassam az embereknek, a világosság gyöngyei!« Felébredtem, de ez az álom annyira valóságosnak tűnt.”[39]
Amikor James halála után felépült Ellen White, a kaliforniai Healdsburgba költözött, hogy nyugodt helyet találjon és tovább folytathassa munkáját, A nagy küzdelem negyedik kötetének írását.[40] 1882 augusztusának elején Ellen White egy kétszintes házat vásárolt a Powell utcában, a város szélén. Augusztus vége felé, amíg Oaklandben volt, súlyos, több hétig tartó betegségben szenvedett. Amikor jobban lett, azt kérte, vigyék el a St. Helena szanatóriumba, de az állapota ott sem javult. Mivel elközeledett [46] a kaliforniai Healdsburgban szervezett tábori összejövetel ideje, kérte, hogy vigyék haza Healdsburgba. Elég erős akart lenni ahhoz, hogy bizonyságait elmondhassa a tábori összejövetelen. Ő és családja abban reménykedett, hogy a tábori közegben életereje megújul.[41] A tábori összejövetel 1882 októberében kezdődött egy ligetben, egy mérföldnyire Ellen White otthonától. Noha nagyon gyenge volt, és alig tudott felkelni az ágyból, az első szombat délutánján kérte, hogy készítsenek neki helyet a nagysátorban, ahol hallhatja az előadót. A széles emelvényen, ahol a szószék volt, egy heverőt helyeztek el, és ott kapott helyet a nagysátorban. A közelben lévők nemcsak a gyengeségét látták, hanem arcát halálsápadtnak is. Néhány évvel később, amikor felidézte ezt a tapasztalatot, Ellen White azt mondta, hogy a nagysátor nemcsak tele volt, hanem „úgy nézett ki, mintha az egész Healdsburg jelen lett volna”.[42]
Ez csoda!
J.H. Waggoner, a Signs of the Times szerkesztője beszélt azon a szombat délutánon „az üzenet hirdetésének eredetéről, korai szakaszáról, fejlődéséről és jelenlegi helyzetéről”.[43] Ugyanakkor Waggoner azokra a jelekre mutatott, melyek Isten napjának közeli voltát jelzik. Amikor befejezte a beszédét, Ellen White a mellette lévő Willie és Mrs. Ings felé fordult, és azt mondta: „Segítenétek és támogatnátok, hogy állva maradjak, amíg néhány szót mondok?” Ők támogatták a szószékhez. Később felidézte: „Öt percig álltam ott, próbáltam beszélni, és arra gondoltam, hogy ez volt az utolsó beszédem, amit valaha tartottam – a búcsúbeszédem.” Két kézzel támaszkodott a szószéknek:
„Hirtelen úgy éreztem, hogy egy erő áramlik át rajtam, mint egy áramütés. Alulról felfelé haladt a testemen. Az emberek azt mondták, hogy egyszerűen látták, hogy a vér felemelkedik az ajkaimba, a fülembe, az arcomba és a homlokomba.”[44]
A közönségben minden szem rászegeződött. Montrose úr, a város egyik üzletembere felállt, és így kiáltott: „Csodát láttunk a szemünk előtt; White asszony meggyógyult!” Ellen White hangja egyre erősebb lett, mondatai világosak és teljesek lettek, és olyan bizonyságot tett, hogy a közönség még soha nem hallott olyat. J.H. Waggoner a Signs újságban leírta a történetet: [47]
„Hangja és arca megváltozott, és egy ideig tisztán és energikusan beszélt. Majd előre hívta azokat, akik Isten szolgálatába akartak állni, és azokat is, akik eltávolodtak a hittől, hogy jöjjenek előre imádkozni, és nagy számban válaszoltak is a hívásra.”[45]
Uriah Smith, aki szintén jelen volt, a Review and Herald-ban arról számolt be, hogy a csodálatos gyógyulás után „Ellen részt tudott venni az összejöveteleken, és hatszor beszélt a szokásos hangerejével és tiszta gondolkodásával”.[46] Erre a tapasztalatra hivatkozva Ellen White azt mondta: „Olyan volt, mintha valaki feltámadt volna. A healdsburgi embereknek ez a jel az igazság bizonyságaként szolgált.”[47] Ez az esemény, amely úgy tűnt, hogy fizikai állapotának fordulópontja volt, utat nyitott egy hatalmas szolgálat előtt. Amikor két hónapos betegségéről beszélt, azt mondta, arra számított, hogy szenvedése fokozatosan elmúlik. Ehelyett azonnal meggyógyult.[48]
„Két hónapig pihent a tollam; de nagyon hálás vagyok, hogy most folytathatom az írást. Az Úr újabb bizonyítékát adta nekem szeretetteljes irgalmasságáról és jóságáról, helyreállítva egészségemet. Legutóbbi betegségem nagyon közel vitt a sírhoz, de az Úr meghallgatta népének értem mondott imádságait.
Amikor eljött az összejövetel első szombatja, úgy éreztem, hogy jelen kell lennem a táboron, hogy ott találkozhassak az isteni Gyógyítóval [...] Az emberek láttak engem a gyengeségemben, és sokan gondolhatták, hogy nyilvánvalóan a sír jelöltje vagyok. Szinte minden jelenlévő megjegyezte a változást, amely akkor történt, amikor beszéltem előttük. [...] Az isteni erő nagy munkát végzett értem, ezért boldog vagyok. Az összejövetel alatt képes voltam minden nap dolgozni, és több alkalommal beszéltem több mint másfél órát. Egész testemet új erő töltötte be. Az érzelmek új áradása, új és magas hit vette birtokba a lelkemet. [...]
Betegségem előtt azt gondoltam, hiszek Isten ígéreteiben; azonban meglepett a bennem végbement nagy változás, amely messze meghaladja a várakozásaimat. Méltatlan vagyok Isten szeretetének ezen megnyilvánulásához. Van okom Istent buzgóbban dicsérni, nagyobb alázattal járni előtte, és jobban szeretni Őt, mint valaha. Megújult kötelességem, hogy az Úrnak adjam mindazt, ami bennem van. Árasztanom kell másokra azokat az áldott sugarakat, amelyeket Isten hagyott, hogy rám ragyogjanak.”[49] [48]
A teljesített ígéret
Az 1882-es healdsburgi tábori összejövetelen nemcsak egy, hanem több ígéret is teljesedett. J.H. Waggoner fia, E.J. Waggoner 27 éves volt, amikor részt vett azon a tábori összejövetelen, ahol Ellen White csodás módon meggyógyult. E.J. Waggoner 1855-ben született adventista családban. Michiganben nőtt fel, majd a Battle Creek-i főiskolán végzett, ahol megismerte Jessie Mosert, akit feleségül is vett. Ezután Waggoner elhagyta Battle Creeket, hogy orvostudományt tanuljon, majd 1878-ban diplomázott a New York-i Brooklyn-i Long Island Hospital College-ban.[50] Orvosi diplomája megszerzése után Waggoner visszatért Battle Creekbe, és az ottani szanatóriumban dolgozott körülbelül 1880-ig, amikor Kaliforniába költözött. Ott, az 1882-es tábori összejövetelen Waggonernek volt az egyik legemlékezetesebb tapasztalata.
Egy komor szombat délutánon Waggoner - a nagysátorban kissé félrehúzódva a gyülekezettől – hallgatta Ellen White-ot, aki az Úr kegyelmének evangéliumáról prédikált, amit - Uriah Smith kijelentése szerint - „erős hanggal és tiszta gondolkodással hirdetett”.[51] Később Waggoner úgy írta le ezt a tapasztalatát, mint ami ugyanolyan valóságos volt, mint Pál apostol tapasztalata a damaszkuszi úton. Ez a tapasztalat egész élete során vezette őt a Biblia tanulmányozásában, és felkészítette arra, hogy az isteni kegyelem üzenetét eljuttassa a laodiceai állapotban lévő bágyadt egyháznak. Nyilvánvaló, hogy Isten megtartotta az egy évvel korábban Ellen White-nak adott ígéretét, és más munkásokat hívott el, hogy vegyék át James White helyét. Isten ugyanazt a mély vágyat helyezte szívükre, hogy Krisztust mutassák be az egész Bibliából, és egy tágabb képet vetítsenek az üdvösségről és a hit általi megigazulásról. Élete során Waggoner néhányszor írt erről a tapasztalatáról: [49]
„Vannak események, melyek mérföldkövek a tapasztalatomban, kezdve a Lélek feddésével, aki először győzött meg a bűneimről, majd az értem megfeszített Krisztus tárult fel előttem, miközben te [Ellen White] az 1882-es healdsburgi tábori összejövetelen beszéltél. Ez egy olyan világosság volt az utamon, amely végigvezetett a bibliatanulmányozásom során és egyre ragyogóbbá vált.”[52]
„Huszonegy évvel ezelőtt (1882-ben) a te [Ellen White] prédikációd alatt megkaptam azt a világosságot, amely életem nagy áldása lett, és amelyet szem előtt tartva kalauzolt a Biblia tanulmányozásában. Ezért mindig egyedülálló bizonyosságom volt arra, hogy Isten egy különleges munkához használt fel téged.”[53]
„Sok évvel ezelőtt egy esős, borongós délutánon e sorok írója egy sátorban ült, ahol az Úr szolgája Az Úr kegyelmének evangéliumát mutatta be. Nem emlékszem a használt bibliaversek egyetlen szavára sem, vagy az előadó által elmondottakra, és később sem emlékeztem, hogy hallottam volna egy szót is. A prédikáció közben azonban volt egy tapasztalatom, amely az életem meghatározó pontjává vált. Hirtelen egy fény ragyogott körülöttem, és a sátor mintha megvilágosodott volna, mintha a nap ragyogta volna be. Akkor láttam az értem megfeszített Krisztust, és életemben először tárult fel előttem, hogy Isten szeret engem, és Krisztus személyesen értem áldozta fel magát. Ezt mind értem tette. Ha le tudnám írni az érzéseimet, azok nem érthetnék meg, akiknek nem volt hasonló tapasztalatuk; az ilyeneknek nem használna a magyarázat. Hiszem, hogy a Biblia Isten szava, amelyet szent emberek írtak, akiket a Szentlélek ihletett, és tudom, hogy az a világosság, amely akkor hozzám érkezett, a menny kinyilatkoztatása volt. Következésképpen tudtam, hogy személyesen a Bibliában kell megtalálnom Isten szeretetének üzenetét a bűnösök iránt, és elhatároztam, hogy életem hátralévő részét annak szentelem, hogy ott találjam meg Őt, és tisztán mutassam be másoknak is. Minden bibliatanulmányozásomban az a világosság lett a kalauzom, amely azon a napon Krisztus keresztjéből rám ragyogott. Bárhol is nyitottam ki a Szentírást, ott találtam Krisztust, Isten hatalmaként bemutatva az emberek üdvösségére, és soha nem találtam semmi mást.”[54]
„Krisztus akkor olyan világosan jelent meg nekem, mintha előttem »feszítették volna meg«. Egy esős szombat délutánon a healdsburgi tábori összejövetel nagysátrában ültem a közönségtől kissé elhúzódva [...] Csak arra emlékszem, amit láttam. Hirtelen egy fény ragyogott körülöttem, és a nagysátor a déli napsütésnél ragyogóbb fénnyel telt meg. Láttam a kereszten függő Krisztust, értem megfeszítve. Abban a pillanatban elsöprő áradatként öntött el az a megértés, hogy Isten szeret engem, és Krisztus meghalt értem. [50] Isten és én voltunk az egyetlen létező lények az univerzumban. Akkor értettem meg, amikor magam előtt láttam, hogy Isten Krisztusban van, és megbékéltette magával a világot. Én voltam az egész világ, annak minden bűnével. Biztos vagyok benne, hogy Pál tapasztalata a damaszkuszi úton nem volt valóságosabb, mint az én tapasztalatom [...] Azonnal elhatároztam, hogy ennek a kinyilatkoztatásnak a fényében tanulmányozom ezután a Bibliát, hogy segíthessek másoknak is megérteni ugyanezt az igazságot.”[55]
Rövid idővel a tapasztalata után Isten gondviselése által Waggoner megismerte A.T. Jonest, és együtt hozták el a „legértékesebb üzenetet” az egyháznak. Isten szándéka az volt, hogy miután az egyház elfogadja a késői eső üzenetét, az hamar hangos kiáltásként jusson el az egész világhoz.
A.T. Jones 1850-ben született, és Waggonerrel ellentétben nem adventista családban nőtt fel. Húszéves korában bevonult a hadseregbe és tizennégy hónapig szolgált, amikor néhány adventista kiadvány került a kezébe.[56] 1874. augusztus 8-án Jones megkeresztelkedett a Washington Territory Walla Walla-ban. Néhány héttel korábban buzgón kereste az Urat, és keresztsége előtt néhány nappal „világos bizonyítékot kapott, hogy bűnei megbocsáttattak”.[57]
Megtérése és keresztsége után azonnal csatlakozott I.D. Van Hornhoz, az északnyugati gyülekezetek evangelizálásának és fejlesztésének munkájába. 1877-ben feleségül vette Frances Pattont, a következő évben lelkésszé szentelték. Mivel Jones nem tudta folytatni Battle Creek-i tanulmányait, az olvasás szeretetére kellett alapoznia saját oktatását. Hamarosan a vallásszabadság egyik legjobban dokumentált védelmezője lett.[58] [51]
Alig néhány hónappal a healdsburgi tábori összejövetel előtt Ellen White írt néhány szót, amelyek nagy jelentőséggel bírnak Jones és Waggoner megtérési tapasztalatának szempontjából. Isten olyan embereket fog választani, akiket Ő tanít, nem pedig az adott kor iskoláiban tanultakat:
„Az utolsó ünnepélyes munkában csak kevés nagy ember fog részt venni. [...] De egy nem vonzó és nem kívánatos külső alatt felfedezhető a keresztény jellem legtisztább ragyogása. [...] Isten olyan munkát végez napjainkban, amelyre kevesen számítanak. Isten elhívja és fellelkesíti közülünk azokat, akiket inkább a Szentlélek kenete által tanított, semmint azokat, akik tudományos intézményekben kaptak képzést. [...] Isten nyilvánvalóvá fogja tenni, hogy nem függ a tanult, öntelt halandóktól.”[59]
Ellen White arról is írt, hogy az egyháznak nagy szüksége van a Szentlélek kiáradására, hogy munkája eredményes legyen. Milyen állapotban volt azonban Isten népe? A Hű Tanú továbbra is bűnbánatra szólított fel. A hittől való eltávolodások krónikussá váltak, és valódi megújulásra volt szükség. Csak az evangélium által a Szentlélek érzékenyítő ereje orvosolhatta a helyzetet:
„Ugyanolyan buzgón kell imádkoznunk a Szentlélek kitöltéséért, mint a tanítványok imádkoztak pünkösdkor. Ha nekik akkor szükségük volt erre, akkor nekünk annál inkább. Az erkölcsi sötétség, mint egy halotti szemfedél borítja a földet. Mindenféle hamis tanítás, eretnekség és sátáni megtévesztés téríti el az emberek elméjét. Isten Lelke és ereje nélkül az igazság bemutatásának minden munkája hiábavaló lesz.”[60]
„Az Úr nem zárta be az eget előttünk, de a folyamatos hitehagyásunk elválaszt Tőle. [...] Figyelni fogtok-e a Hű Tanúbizonyság tanácsára, hogy kérjetek tűzben megtisztított aranyat, fehér ruhát és szemgyógyító írt? Az arany a hit és a szeretet, a fehér ruha Krisztus igazsága, a szemgyógyító ír pedig az a lelki ítélőképesség, amely képessé tesz benneteket arra, hogy észrevegyétek és elkerüljétek Sátán ravaszságait, hogy meglássátok a bűnt és megutáljátok azt, hogy megértsétek az igazságot és engedelmeskedjetek neki.”[61] [52]
„Az őrállók munkájában túl kevés van a Lélekből és Isten erejéből. A Szentlélek, aki pünkösd napján kiáradt arra a csodálatos gyülekezetre, arra vár, hogy kinyilvánítsa hatalmát azokban az emberekben, akik Isten követeiként most az élők és halottak között állnak. Az az erő, amely oly erőteljesen rázta fel az embereket az 1844-es mozgalomban, újra megnyilvánul. A hármas angyali üzenet nem halk, hanem erős hangon fog előre haladni.”[62]
„Csak az evangélium életadó befolyása segíthet az emberi léleknek. Imádkozzatok azért, hogy a Szentlélek hatalmas energiáinak minden frissítő, erősítő és átalakító ereje áramütésként hasson a megbénult lélekre, hogy minden idegét új életre keltve visszahozza az embert a halál állapotából, a földi és érzéki állapotból egészséges lelkiállapotba. Így az isteni természet részeseivé váltok kikerülve a romlottságot, amely a kívánságban van e világon, és lelketekben az Ő képmása fog visszatükröződni, akinek sebei által meggyógyultatok.”[63]
Isten nem hagyta el népét. Betartotta Ellen White-nak tett ígéretét. Munkásokat készített fel, akik ebbe a munkába olyan elemet hoznak be, „amellyel még nem rendelkeztünk”.[64] Olyan munkások, akik képesek lesznek „többet prédikálni Krisztust”, hogy általa hirdetve legyen a „legértékesebb üzenet”, a „bennünk lakozó Krisztus”, amely oly nélkülözhetetlen az emberek számára. Ez azért rendeltetett, hogy az egyház és a világ „többet tudjon Arról, akitől minden reményünk és sikerünk függ itt és majd fent a mennyben is.”[65] A mennyei tervek működésbe léptek, hogy a „Szentlélek hatalmas ereje” hamarosan kiáradhasson az egyházra, és megújítsa a benne lévő megbénult lelkeket. [53]
Lábjegyzet
[1] Később Ellen White ezeket a mérföldköveket a következőképpen foglalta össze: az 1844-es dátum letelte, a második eljövetel reménységének elfogadása; a szentély megtisztítása; a hármas angyali üzenet; Isten parancsolatai; Jézus hite; a hetedik nap szombatja; a gonoszok halandósága. Lásd Ellen G. White, 1888 Materials, 518. o.
[2] Lásd: Arthur L. White, Ellen G. White: The Early Years, (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn., 1985) 127. o.
[3] Ellen G. White, Early Writings, 55-56. o., Az 1845-ös látomás. Ennek a kijelentésnek az utolsó mondata a Sketch of the Christian Experience and Views of Mrs. E.G. White című könyv 1851-es kiadásában benne volt, de az Early Writings című könyv kiadásából kihagyták. Az eredeti idézet megtalálható a Broadside #1, „To the Little Remnant Scattered Abroad”, April 6, 1846, part 7. A Nagy küzdelem című könyvben Ellen White kijelentette: „Főpapunk, Krisztus bemenetelére a szentek szentjébe, hogy megtisztítsa a szentélyt, vagyis Dán 8:14 versére hívta fel a figyelmet [...] és ugyanakkor a vőlegénynek a menyegzőre való érkezését is szimbolizálja, melyről beszélt Krisztus a Mt 25-ben, a tíz szűz példázatában [...] Azok, akik hittel követik Krisztust az engesztelés nagy művében, azok részesülnek közbenjárásában, míg azok, akik elutasítják azt a világosságot, amely felhívja a figyelmet erre a közbenjárói munkára, nem részesülnek annak áldásaiban.” (426.,430. o. 1888-as kiadás, hozzáadott kiemelés)
[4] Ellen G. White, Gospel Workers, 378-379. oldal, 1892-es kiadás és Selected Messages, vol 1., 76. o. Ellen White fiatal lány korában vagy az 1840-es évek második felében kapta ezt a látomást.
[5] Ellen G. White, Spalding and Magan Collection of Unpublished Manuscripts, (Payson, AZ: Leaves-Of-Autumn Books, 1985), 4. o., 1852 szept. The Complete Published Ellen G. White Writings CD (1999 ed.) idéz ebből a kijelentésből, ahogy az a Spalding and Magan Collection című kötetben található. Ellen G. White Writings Comprehensive Research Edition CD (ed. 2008.) azonban hozzáad két szót szögletes zárójelben: „Az Úr eljövetelét túl távoli időbe helyezitek. Láttam, hogy a késői eső [ugyanolyan hamar] jön el, mint az éjféli kiáltás, és tízszeres erővel.” Ez a kijelentés alátámasztja azt, amit A.T. Jones az 1893-as Generál Konferencián mondott: „Egy másik bizonyságtétel, amely soha nem került nyomtatásra azt állítja, hogy [Isten hatalmának megnyilvánulása] ugyanolyan hirtelen fog érkezni, mint 1844-ben, és tízszeres erővel.” („The Third Angel's Message – Nr. 7”, General Conference Daily Bulletin, 1893. febr. 5., 152. o. Hozzáadott kiemelés)
[6] Ellen G. White, Early Writings, 71. o., az 1851. máj. 14-ei látomás.
[7] Ellen G. White levele Harriet testvérnőhöz, 3. levél, 1851. aug. 11; (Selected Messages book 3.) 388. o.
[8] Ellen G. White, „To the Brethren and Sisters”, Review and Herald, 1852. jún. 10., 21. o.
[9] Ellen G. White, „The Future”, Review and Herald, 1857. dec. 31., 59. o. Az Ellen White-nak bemutatott „katona csapatot” ábrázoló képek némelyike hasonló Jóel 2. fejezetének képeivel. Figyeljük meg azt is, hogy Ellen White nem választotta el a késői esőt a hangos kiáltástól. „Az utolsó napok eseményei” című összeállításban ez a kijelentés „A késői eső idézi elő a hangos kiáltást” alcím alatt szerepel. (Ellen G. White, Last Day Events [Nampa, ID: Pacific Press, 1992], 186-187. o.)
[10] Ellen G. White, Life Sketches of Ellen G. White (Mountain View, CA: Pacific Press, 1915), 162. o.
[11] Később ezt az anyagot más anyagokkal együtt Early Writings címmel publikálták.
[12] Arthur L. White, Ellen G. White: The Early Years (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1985), 366. o.
[13] Ellen G. White, Spiritual Gifts, vol 1, újranyomtatott részlet (Washington DC: Review and Herald Pub. Assn., 1945), 193-196. o. 1858. A „világosság követte előtte és utána” kifejezés ismét egy Jóel versből, a Jóel 2:3-ból való.
[14] Uo., 197. o., 1858.
[15] Ellen G. White, „The Future”, Review and Herald, 1862. máj. 27., 202. o.
[16] Az a tény, hogy 1859-ben az Úr készen állt a mű befejezésére, nem cáfolja az üzenet elfogadásának szükségességét, amelyet az Úr Jones és Waggoner által küldött 1888-ban. Ez lett volna a laodiceai üzenet csúcspontja, és ha a nép elfogadja, akkor „Jézus jelenlétével ajándékozta volna meg”. „A világosság, amelynek dicsősége az egész földet be kell, hogy ragyogja, mindenkor ugyanaz az üzenet.”
[17] Ellen G. White, Bizonyságtételek, 1. kötet, 186–187. o, 1859.
[18] Uo., 466. o., 1865.
[19] Uo., 486. o., 1865.
[20] Uo., 619. o., Hozzáadott kiemelés, 1867.
[21] Ellen G. White: „Jacob and the Angel”, Signs of the Times, 1879. nov. 27.
[22] Arthur L. White „Ellen G. White: The Progressive Years” (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn. 1986) 33. o.
[23] Uo., 34–72. o.
[24] Uo., 73-238, 381. o.
[25] Uo., 70-72.o., The Early Years, 24-31. o.
[26] Ellen G. White, „Life Sketches”, 247. o.
[27] Uriah Smith, Last Sickness and Death of James White (Battle Creek, MI: Review and Herald Press, 1881), 54. o.
[28] LeRoy E. Froom, Movement of Destiny, 182-183.o.
[29] „History of the Way of Life Pictures”, E.G. White Estate, Shelf Document, n.d., 2. o.
[30] James White, „Way of Life”, Review and Herald, 1876. dec. 14., 192. o.
[31] James S. White levele Ellen G. White-nak, 1880. márc. 31., „History of the Way of Life Pictures”, Ellen G. White Estate, „Shelf Document”, n.d. 2. o.
[32] „History of the Way of Life Pictures”, 2. o. James White szándéka nem teljesült életében, mivel 1881. augusztus 6-án meghalt. Ellen White fiai segítségével elkezdte megvalósítani férje tervét, és 1883-ban megszerezte egy új acélmetszet szerzői jogát, amely Krisztust helyezte el a megváltási terv középpontjában. (Uo.) 1884 júniusában a metszet a kísérő füzettel együtt elérhető volt „dán, svéd, német, francia és angol nyelven”. („Christ the Way of Life”, Review and Herald 1884. jún. 5., 350. o.) James Edson White írt a festményről a „The Coming King” című könyvében. (Battle Creek, MI: Review and Herald Pub. Assn., 1898), 56. o.
[33] Az inspirációt és az értékes segítséget ehhez a kutatáshoz Raymond Joseph-fel egy 2010 januárjában folytatott telefonbeszélgetést adta.
[34] James White, „Eastern Tour”, Review and Herald, 1881. febr. 8., 88. o.
[35] D.M. Canright „My Remembrance of Elder White”, Review and Herald 1881. aug. 30. 153. o.
[36] Ellen G. White, Manuscript 6, 1881. szept.; Uriah Smith, „A Sketch of the Last Sickness and Death of Elder James White”, 47,48, o.
[37] Ellen G. White, Bizonyságtételek, 1. köt., 106–107. o
[38] Ellen G. White, 9. Kézirat: „Responding to New Light”, 1890. febr. 3.; 1888 Materials, 540 o., hozzáadott kiemelések. Ez a kijelentés sok évvel később hangzott el, amikor Ellen White az 1890-es Generál Konferencián egybegyűlteknek prédikált. Az 1881-es tapasztalataira hivatkozva közvetlenül összefüggésbe hozta Isten ezen ígéretét, és a Jones és Waggoner által bemutatott üzenetet, amit oly sokan elutasítottak. Lásd még a 13. fejezetet.
[39] Ellen G. White levele William C. White-nak, 17. levél, 1881. szept. 12., 2–4. o. Manuscript Releases, vol. 10., 38–40. o.
[40] A prófétaság lelke 4. kötete nem készült el 1884 októbere előtt. Kilenc hónappal később, 1885. július 25-én Ellen White fiával, William C. White-tal és másokkal együtt két évig Európában munkálkodott, és 1887 júliusában tért vissza. Míg Európában volt, ismét utasítást kapott, hogy kezdje el munkáját, a 4. kötet revideálását és kiegészítését. (Lásd Arthur L. White, The Lonely Years, 249.,291.,374. o.) Isten A nagy küzdelem című könyvet széles körű terjesztésre szánta - az Egyesült Államokban és az egész világon. A Nagy küzdelem 1888-ban éppen időben jelent meg az Amerikában kialakuló vasárnapi törvény válságának kezelésére. A történettel a 3. fejezetben foglalkozunk újra.
[41] A következő bekezdés és szakasz átdolgozva van Arthur L. White The Lonely Years című könyvéhez. (203-205. o.)
[42] Ellen G. White, 82. levél, 1906. febr. 28.; Daughters of God: Messages Especially for Women (Silver Spring, MD: Review and Herald Pub. Assn., 1998), 219. o.
[43] J.H. Waggoner, Signs of the Times, 1882. okt. 26.
[44] Ellen G. White, 82. levél, 1906. febr. 28.; Daughters of God, 220 o.
[45] J.H. Waggoner, Signs of the Times, 1882. okt. 26.
[46] Uriah Smith, „Close of the California Campmeeting”, Review and Herald, 1882. okt. 31., 680. o.
[47] Ellen G. White, 82. levél, 1906. febr. 28.; Daughters of God, 220 o.
[48] Arthur L. White, The Lonely Years, 205. o.
[49] Ellen G. White: „My Health Restored”, Signs of the Times, 1882. nov. 2., 484. o.
[50] Clinton Wahlen, Selected Aspects of Ellet J. Waggoner's Eschatology and Their Relation to His Understanding of Righteousness by Faith, Master's Thesis, Andrews University, 1988. júl., 13. o. Clinton azt mondta: „Minden közzétett forrás téves abban az állításban, miszerint E.J. Waggoner a Bellevue Medical College-en szerezte orvosi diplomáját, bár nyilvánvalóan egy tanévnyi órát vett ott.” Lásd még: Pearl W. Howard, L.E. Froom, 1962. jan. 17., 1. o., Document File 236, Ellen G. White Estate, Silver Spring, MD.
[51] Uriah Smith „Close of the California Campmeeting” Review and Herald 1882. okt. 31. 680. o. Az a tény, hogy Ellen White 1882. október 7-én gyógyult meg és nem tesz említést a „borongós napról” (valószínűleg októberi eső vagy köd), arra enged következtetni, hogy Waggoner tapasztalata 1882. október 14-én történt, a tábori összejövetel második szombatján.
[52] E.J. Waggoner levele Ellen G. White-nak, 1900. okt. 22., a Document File 236b, E.G. White Estate Branch Office, Del Webb Memorial Library, Loma Linda University.
[53] E.J. Waggoner levele Ellen G. White-nak, 1903. nov. 3., uo.
[54] E.J. Waggoner, The Everlasting Covenant (International Tract Society, 1900), V. o.
[55] E.J. Waggoner, „Confession of Faith”, 1916. máj. 16. George R. Knight ezt az eseményt kommentálva kijelenti, hogy „a panteizmus annak a két elvnek a továbbfejlesztése volt, amelyek Waggoner 1882-es megtérési tapasztalatából nőttek ki”. Először is, Waggoner „kiterjesztette törekvését arról, hogy Krisztust találja meg mindenütt a Bibliában, addig, hogy Őt találja általában mindenhol”. Másodszor: „problémájának gyökere az az elhatározás volt, hogy a Bibliát inkább az 1882-es szubjektív tapasztalata fényében tanulmányozza, ahelyett, hogy saját tapasztalatát a Biblia alapján értékelte volna ki”. (A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 142. o.) Malcolm Bull és Keith Lockhart hasonlóan gondolkodtak: „A tökéletesség tanát néhány olyan egyháztag terjesztette, mint például E.J. Waggoner, akinek tapasztalata hasonló volt azokhoz a korabeli amerikaiakéhoz, akik a szentségmozgalom tábori összejövetelein vettek részt. Waggoner lelkesedése azon a tapasztalaton alapult, amelyet egy kaliforniai healdsburg-i tábori összejövetelen élt át.” (Seeking a Sanctuary: Seventh-day Adventism and the American Dream [San Francisco: Harper and Row Publishers, 1889], 77. o.) Csodálkozva kérdezhetjük, hogyan lehet ilyesmit állítani az 1882-es csodálatos események és Ellen White Waggonerhez fűződő nagymértékű támogató kijelentéseinek fényében? Vajon mennyire áll meg az igazság mérlegén az, amire egyes írók célozgatnak, hogy Waggoner megtérési tapasztalatában tévedett, és ugyanúgy hiba csúszott abban az üzenetben is, amelyet küldött általa az Úr, mivel az akkori tapasztalatra támaszkodott?
[56] „Jones, Alonzo T”, SDA Encyclopedia, 10. kötet, 832. o.
[57] A.T. Jones, American Sentinel (nem felekezeti folyóirat), 1923. júl.; 3. o.; George R. Knight, 1888 to Apostasy, 15. o.
[58] Marlene Steinweg, „A.T. Jones: Editor, Author, Preacher”, Lest We Forget, 4th Quarter, 1997, 2. o.
[59] Ellen G. White, Bizonyságtételek, 5. köt., 80.,82. o, 1882. jún. 20.
[60] Ellen G. White, Bizonyságtételek, 5. köt., 158. o., 1882.
[61] Uo., 217.,233. o, 1882.
[62] Uo., 252. o, 1885.
[63] Uo., 267. o, 1885.
[64] Ellen G. White, 9. Kézirat: „Responding to New Light”, 1890. febr 3.; 1888 Materials, 540. o.
[65] James White, „Eastern Tour”, Review and Herald, 1881. febr. 8., 88. o.