Bevezető
Életbevágó téma napjaink hetftnapi adventistái számára
„Semmitől sem fél annyira Sátán, mint attól, hogy Isten népe minden akadályt elhárítva szabaddá teszi az utat, hogy az Úr kiáraszthassa Lelkét az erőtlen egyházra és a bűnbánat nélküli gyülekezetre. [...] Sátán ugyanúgy nem tarthatja vissza az áldások Isten népére való kiáradását, mint ahogyan az ég ablakait sem tudja bezárni, hogy az eső ne hulljon a földre.”[1]
Talán egyetlen más témának sem kellene nagyobb figyelmet szentelnünk, mint a Szentléleknek és az Ő kapcsolatának az üdvösség tervében. Azt olvassuk, hogy a Szentlélek „újjáteremtő hatalomként adatott, és nélküle Krisztus áldozata hasztalan lett volna”. Miért? Mert „csak az istenség harmadik személyének hathatós segítségével tudunk ellenállni a bűnnek és legyőzni azt”.[2] A Szentlélek Krisztus képviselője, és „minden ember számára elérhető”.[3] „Ha hittel kérjük, a megígért áldás magával vonja az összes többi áldást.”[4] Ez volt az a téma, amellyel Krisztus „földi szolgálata során a legtöbbet foglalkozott”.[5]
Az elmúlt 150 évben a hetftnapi adventisták nagy figyelmet fordítottak a Szentlélek témájára. Az E.G. White írásainak tárgymutatója 30 oldalon keresztül foglalkozik a Szentlélek témájával kapcsolatos hivatkozásaival. Az évek során számos adventista könyvet írtak a témáról, azzal a céllal, hogy világosabban bemutassák a Szentlélek munkáját, és az Ő bennünk lakozására való ráutaltságunkat.
A „korai eső” és a „késői eső” szorosan kapcsolódnak ehhez a témához, mert ezek is „a Szentlélek munkáját ábrázolják”.[6] „A Lélek kiáradása volt az apostolok napjaiban a korai eső kezdete [6] és dicsőséges volt az eredménye.”[7] A tanítványok, akik néhány nappal korábban mind elhagyták Krisztust, most már bátran megvallották Őt. A korai eső hatása gyorsan megmutatkozott: 3000 ember tért meg egy nap alatt, és rövid időn alatt „felforgatták az egész világot”. (ApCsel 17:6)
Mi azonban, akik e földi történelem végén élünk, a Szentlélek erejének sokkal erőteljesebb megnyilvánulását fogjuk megtapasztalni: „Nem lesz kisebb az az erő, amivel Isten az evangélium hatalmas munkáját lezárja, mint ami a kezdetét jellemezte. A próféciák, amelyek az evangélium hirdetésének kezdetén a korai eső kiáradásában teljesedtek, a lezárulásakor a késői esőben ismét teljesftni fognak.”[8]
A korai eső jelképezi a Szentléleknek a megtérésben és a lelki növekedésben megnyilvánuló munkáját is „egyik szakaszról a másikra”. A késői eső, amely megérleli a föld aratnivalóját „a lelki kegyelem jelképe, amely felkészíti az egyházat az Emberfia eljövetelére. Ám ha a korai eső nem végzi el munkáját, akkor a késői eső nem érlelheti be a termést.”[9]
A késői eső teljes jelentőségét csak akkor érthetjük meg, ha az adventista teológián belül a megfelelő összefüggésbe helyezzük. Ahelyett, hogy csak egy tétel lenne a hitelvek között, a késői eső szorosan kapcsolódik a szentély megtisztításának, a végidő ítéletének és az utolsó napok eseményeinek helyes megértéséhez, mindezek a nagy küzdelem témájának kontextusába helyezve.
„A hangos kiáltás” szorosan kapcsolódik a késői esőhöz, mert akik elnyerik a mennyei esőt, azok hirdetik a világnak Isten utolsó üzenetét. „A késői eső, az Úr színétől származó felüdülés, a harmadik angyal hangos kiáltása” teszi képessé az Isten népét arra, hogy „az igazságot nagy erővel hirdesse”[10] a legnehezebb körülmények között. Ez „az Úr színétől származó felüdülés azért jön el, hogy erőt adjon a harmadik angyal hangos kiáltásának, előkészítve a szenteket arra, hogy megálljanak az utolsó hét csapás idején.”[11]
Az „utolsó irgalmassági üzenet, amelyet hirdetni kell a világnak, az Ő szerető jellemének kinyilatkoztatása lesz”.[12] „Krisztus igazságának az üzenete”[13] „a hit általi megigazulás üzenete”, amely „valójában a harmadik angyal üzenete.”[14] [7]
Ezt az üzenetet, mellyel kapcsolatban Isten „megparancsolta, hogy hangos szóval hirdessük a világnak, a Szentlélek nagy mértékű kiáradásának kell kísérnie”.[15] Azt az időt várjuk, amikor „a pünkösd napjának eseményei még nagyobb erővel ismétlődnek meg, mint akkor. János apostol ezt írta »És ezek után láttam más angyalt leszállni a mennyből, akinek nagy hatalma vala; és a föld fénylett annak dicsőségétől.« (Jel 18:1)”[16]
Az egyik legnagyobb indok, hogy várhatjuk ezt a kiáradást, az a kilátás, hogy az egyháztagok között olyan egység lesz, mint pünkösd napján. Ennek az egységnek azonban előbb meg kell történnie - a korai eső megtapasztalása során -, mielőtt a késői eső kiáradhatna:
„Szükségünk van mennyei világosságra […] Isten átalakító kegyelme az emberi szívekben fog munkálkodni, és olyan egységhez vezet, amely eddig nem valósult meg, mert mindazok, akik Krisztushoz hasonlítanak, harmóniában lesznek egymással is. A Szentlélek egységet fog teremteni. [...]
A Szentlélek megdicsőíti Istent azáltal, hogy kinyilatkoztatja jellemét népének, oly módon, hogy szeretetük legfőbb tárgyává válik, és ezáltal az Ő jelleme nyilvánul meg bennük. Tisztán megértik, hogy soha nem volt más igazság a világon, csak az övé, és nem volt más kiválóság a világon, csak az, ami tőle származik. Amikor a Szentlélek kiáradt a mennyből, az egyházat világosság árasztotta el, de Krisztus volt ennek a világosságnak a forrása; az Ő nevét dicsérte minden száj, az Ő szeretete töltött be minden szívet. Ugyanígy lesz, amikor az angyal nagy hatalommal leszáll a mennyből, és dicsőségétől fényleni fog az egész föld. (Jel 18:1)”[17]
Könnyen felismerhetjük, hogy miért nincs semmi, amitől Sátán annyira félne, mint a késői eső. Ha valaha létezett olyan idő, amikor a Szentlélek kiáradására szükség volt, akkor az az idő most van. Mindnyájunknak egyénileg kellene imádkoznunk a korai eső tapasztalatáért, és azért, hogy közöttünk egy olyan egység jöjjön létre, amely felkészít bennünket a késői esőre. Csak ilyen módon fog egyesülni hangunk, mely által hirdethetjük a hangos kiáltást.
Mit mondhatunk az egységről?
Ha egyetlen pillantást vetünk szeretett hetftnapi adventista egyházunk jelenlegi állapotára, megállapíthatjuk, hogy messze vagyunk az egységtől, sőt, valószínűleg már a rostálás idejébe léptünk. Egyrészt elkülönülő csoportok és [8] különböző független szolgálatok szerveződtek, akik „történelmi adventistáknak” nevezik saját magukat, a szervezett egyházat pedig „Babilonnak”. A szolgálatok közül egyesek elkülönültek a helyi gyülekezetektől, kis csoportokat alkotva, amelyek nem ismernek el semmilyen egyházi tekintélyt, miközben visszatartják a tizedet az egyháztól. Számos új mozgalom hátterében különböző, egymással ellentétes tanbeli viták állnak, a szentháromságtól a szombat ősi naptárak szerinti megállapításáig, a dátumok meghatározásától a végidei próféciák újraértelmezéséig.[18]
Másrészről, átbillentve az ingát a másik irányba, az elmúlt két évtizedben néhány észak-amerikai gyülekezet elkülönült az egyháztól, és kongregacionalista adventista gyülekezetekké alakultak. Bár ezek közül néhány újonnan alakult, sok közülük egy már létező gyülekezet szétválásából jött létre. Nemcsak taglétszámvesztés és pénztámogatás visszatartása következett be, hanem az adventista hit számos alapvető tanításának nyilvánvaló elhagyása is. Sok kongregacionalista gyülekezet egyik közös nevezője az 1844-es bibliai tanítás figyelmen kívül hagyása, mint például a szentély megtisztítása, a vizsgálati ítélet, a hármas angyali üzenet és más megkülönböztető adventista hittételek, melyek szoros kapcsolatban állnak a hit általi megigazulás megértésével az utolsó idő kontextusában.[19] Az utóbbi időben az egyháznak szembe kell néznie a ténnyel, - amit a közelmúltban nyilvánosságra is hoztak -, hogy néhány egyetemi és főiskolai tanár (nem csak La Sierra-n) az evolúciós elméletet támogatja.[20] Közülük egyesek továbbra is megkérdőjelezik Ellen White szerepét és ihletettségét, valamint az egész Biblia ihletettségét.[21] Az Adventist Today - a progresszív adventista mozgalom hangja - szinte minden hónapban új pontokkal bővíti a problémák listáját.
Bár az egyház taglétszáma világviszonylatban megközelíti a húszmilliót, Észak-Amerikában a tagok létszáma inkább stagnál. Ennek a helyzetnek az lehet az oka, hogy az Észak-Amerikai Divízióban a nyilvánvaló polarizáció közepette a szervezett egyház több ezer tagja sok figyelemfelkeltő véleménnyel szembesül, melyek mind lekötik a figyelmüket. A maradék című könyvében Clifford Goldstein szemléletesen ír le az egyházunkban létező rettenetes bűnök közül néhányat.[22] [9] Nem kell túl sokat vizsgálódnunk ahhoz, hogy arra a következtetésre jussunk, hogy a dolgok nem egészen jól mennek sorainkban. Az egység kilátása egyre inkább elérhetetlennek tűnik, mint bármikor az adventista történelemben. Sokan azt a gondolatot fejezik ki, hogy a fennmaradás egyetlen reménye az „út megtisztítása”, hogy Isten kiáraszthassa a késői esőt az Ő „bágyadt egyházára”. Szomorú azonban, hogy az egység elérésének egyik legnagyobb akadálya pont a késői eső és a hangos kiáltás témájának megértésében rejlik, különösen adventista történelmünkkel kapcsolatban. Két fő felfogás van jelen napjainkban az egyházban, mindkettő Ellen White támogatására hivatkozik, bár mindkettő némileg különbözik az ő tekintélyének és ihletettségének felfogásában. Mielőtt belekezdenénk, jó lenne röviden áttekinteni ezt a két fő nézetet a késői esőről és a hangos kiáltásról, az 1888-as időszakról és más ezekhez szorosan kapcsolódó teológiai témákról.
A hangos kiáltás eljött, és elfogadták, a késői eső nem jött el, tehát nem lett elutasítva[23]
Miközben röviden megvizsgáljuk az első fő nézetet, látnunk kell, hogy bár e nézet képviselői nem minden részletben értenek egyet, vannak olyan főbb pontok, amelyek egyesítik őket. Ez a nézet azt állítja, hogy a középkor vége felé Isten elhozta a reformációt, amely a megváltási terv teljes felfedése volt. Ez megváltoztatja az 1844 jelentőségét, mert ahelyett, hogy egy változást jelentene Krisztus mennyei szentélyszolgálatában, inkább azt az időpontot jelöli, amikor Isten elhívta végidei népét, hogy hirdesse a világnak a reformáció evangéliumát más megkülönböztető adventista tanításokkal együtt – mint például a szombat és a halottak állapota. Szerintük az 1870-es és az 1880-as években, amikor az adventizmus a legalizmus útjára lépett, válaszként Isten elküldött egy igen értékes üzenetet. E nézet szerint az „1888-as üzenet” az, amelyet csak 1888-ban Minneapolisban mutattak be. Senki sem tudja pontosan, mi hangzott el Minneapolisban, de összefoglalható, hogy az alapvető kereszténység volt. Ez az üzenet a hangos kiáltás üzenete volt; az alapvető kereszténység, ahogy megtalálták a reformáció tanításában, ahol a hit általi megigazulás csak jogi értelemben vett megigazulás – ahogyan a szentség prédikátorai bemutatták – összekötve az egyedi adventista tanításokkal: a szombatról, a törvényről és a lélek halandóságáról. 1888-ban Jones és Waggoner nem értették teljesen az üzenetet, de Ellen White megértette, ezért jelenthette ki, hogy ez a hangos kiáltás üzenete. [10]
A nézet szerint kezdetben elutasították az üzenetet Minneapolisban, de ezt főként a személyes konfliktusok okozták, melyeket Jones és Waggoner szítottak. Az adventisták többsége elfogadta az üzenetet, ahogyan az 1889-es tábori összejöveteleken, valamint az 1889 és 1891 közötti lelkipásztori összejöveteleken és a generál konferenciai üléseken be lett mutatva. Az üzenet általános elfogadottságát azoknak a bűnbánata eredményezte, akik kezdetben elutasították az üzenetet. Így 1888 inkább győzelemnek, mint nagy csalódásnak tekinthető. Az egyház munkája az 1901-es újjászervezést követően robbanásszerűen terjedt el az egész világon.
Ez a nézet kijelenti, hogy Ellen White támogatta Jonest és Waggonert, de a támogatás azért volt, mert az üzenetük az alapvető kereszténység üzenete volt. Ellen White megnyilvánulásainak nagy része arra irányult, hogy kijavítsa Jones és Waggoner teológiai hibáit. Ezt bizonyítják Ellen White minneapolisi kijelentései, amikor közölte, hogy nem ért egyet mindennel, amit ők tanítottak. Annak ellenére, hogy Ellen White soha nem nevezte meg azt, hogy miben tér el a véleménye, mégis a nézet képviselői számos ilyen példát sorolnak fel, amikor összehasonlítják Jones és Waggoner teológiáját a reformáció evangéliumával. Azzal érvelnek, hogy Ellen White azért nem korrigálta hibáikat, mert soha nem akart teológiai témákban tekintély lenni. Ő csak arra törekedett, hogy visszavezesse az embereket a Bibliához.
A nézet képviselői azt sugallják, hogy Jones tanításában egyik fő teológiai tévedés az volt, hogy 1892-ben elkezdődött a késői eső. Azt állítják, hogy Jones azért támogatta ezt a gondolatot, mert azt hitte, hogy Anna Rice megkapta a prófétálás ajándékát a Jóel 2. fejezetében leírt jövendölés beteljesedéseként. Ellen White másrészt azt mondta, hogy csak a hangos kiáltás kezdődött el, de a késői eső nem. Így a hangos kiáltás és a késői eső, bár összefüggnek, mégis szétválaszthatók. A késői eső az az erő, amely a hangos kiáltás hirdetéséhez adatott. Következésképpen a hangos kiáltás üzenete több mint száz évvel ezelőtt elkezdődött, és elfogadták, de a késői eső soha nem kezdődött el, részben az egyházban lévő megosztottság miatt, amit Jones és Waggoner okozott.
Ez a nézet kimondja, hogy mivel a késői eső nem kezdődött el 1888-ban, nem is szükséges bűnbánatot tartani, mintha elutasítottuk volna, hanem csupán imádkozni kell a közeljövőben történő kiáradásáért. Következésképpen az egyház nem vándorolt a pusztában várva az Úr visszatérését, hanem virágzott, amint ezt megerősíti az adventista intézmények egész világon való elterjedése is [11], és a több mint 16 millió taglétszám. Még ha részben hibáztathatóak is vagyunk az Úr második eljövetelének késleltetéséért, kétség nélkül a felelősség legnagyobb része Isten kezében van, valamint olyan globális eseményekben, amelyekre nincs befolyásunk.
Bár a hangos kiáltásról és a késői esőről szóló egyes nézetek azoktól származnak, akik résztvevői voltak az 1890-es évtized nagy eseményeinek, mégis e nézetek közül sok az 1930-as évek elejétől kezdve került hangsúlyosabban bemutatásra. Kezdetben ezek a vélemények A.G. Daniells Krisztus a mi igazságunk című könyvére válaszként jelentek meg, majd még inkább Taylor Bunch Negyven év a pusztában előképben és a valóságban kéziratára, amely összehasonlítja az adventista egyházat a régi Izraellel. D.E. Robinson, A.T. Robinson és C. McReynolds az 1931-es év elején mindhárman tanulmányokat írtak, melyekben megpróbálták megvédeni az egyházat az általuk félreértelmezéseknek és szélsőségességnek tartott dolgoktól.[24] Az 1940-es években három másik tanulmányt is írtak az egyház védelmében, N.F. Pease, L.H. Christian és A.V. Spalding. Ők szintén úgy gondolták, hogy a késői eső visszautasításának vádja az egyház elleni támadásnak minősül.[25]
Robert Wieland és Donald Short Az újravizsgált 1888 című könyvének publikálása után számos más könyv és dokumentum is született, amelyekben az egyházat megvédték az 1888-at ért alaptalannak tartott támadással szemben. E könyvek, cikkek és jelentések közül sok a Generál Konferencia égisze alatt jelent meg, amely alapvetően támogatta ezt a nézetet.[26]
1957 őszén az adventista vezetés publikálta a Kérdések a tanításról (QOD) című könyvet, mint egy kvázi hivatalos választ Walter Martin evangelikál református (egy fiatal kutató, „specialista” a nem keresztény vallások területén, szerkesztőségi tanácsadó az Eternity folyóiratnál) és Dr. Donald Barnhouse (az Eternity folyóirat szerkesztője) által feltett kérdésekre.
A QOD publikálására több éves vita után került sor. Egyik oldalon állt Barnhouse és Martin, a másik oldalon pedig T.E. Unruh (a Kelet-Pennsylvaniai Konferencia elnöke), Walter Read (a Generál Konferencia területi titkára), Roy Allan Anderson (a Ministry folyóirat szerkesztője) és LeRoy Froom (szerző, szerkesztő, tanár és a Ministry újság alapítója), akik az adventizmust igyekeztek megszabadítani a szekta státuszától az evangelikál világban.[27] A QOD megjelenése után az egyház által 1888 kapcsán kiadott könyvek többsége új értelmezést nyert 1888 történetéről és üzenetéről, valamint azokról az okokról, amelyek Jones és Waggoner bukását okozták a századfordulón. [12] Ezek a témák még nyilvánvalóbbá váltak az 1976-os Palmdale megbeszélések után, amikor Desmond Ford kihívást intézett a reformációs tanok megértésével kapcsolatban. Az azóta eltel 35 évben az egyház által kiadott és finanszírozott - a hangos kiáltásról és a késői esőről szóló - kiadványok többsége az 1888-as év kontextusában ugyanezt a vonalat követik.[28]
Az 1970-es és az 1980-as évektől támogatott nézet kijelenti, hogy az 1890-es évek óta egészen napjainkig fennálló megosztottság nagy részét elsősorban a hamis teológia okozta, amely Jones és Waggoner mögöttes üzenetéből származik közvetlenül Minneapolis után. Ez ugyanaz a teológia volt, amely az evangélium megértésének alapját képezte, és amely közvetlenül kivezette őket az egyházból. Ennek a felfogásnak megfelelően Jones és Waggoner hamis teológiája egy kiforratlan formában valószínűleg már Minneapolis előtt is része volt az értelmezésüknek, és csak az 1888-as konferencia után fejlődött ki teljesen. Ennek eredményeként Ellen White támogatni tudta őket az 1888-as üzenetük hirdetésében. Azt állítják, hogy ezek a tévedések Jones és Waggoner 1889 elején tartott tábori összejöveteleken elhangzott előadásaikban találhatók.
Ott egyértelműen négy kulcsfontosságú eretnekséget fogalmaztak meg: 1) Jones és Waggoner tagadták az eredendő bűn tanítását, (amely másik három eretnekséghez vezette őket). 2) Krisztus Ádám bűnös természetét vette fel. 3) A hit általi megigazulás magában foglalja a megigazítást és a megszentelődést – a csak jogi értelemben vett megigazulás helyett. 4) Az utolsó nemzedék tagjai tökéletes jellemre tesznek szert még Krisztus eljövetele előtt. E nézet hívei kijelentik, hogy ez a négy eretnekség egyenesen a panteizmusba vezette Waggonert, Jonest pedig a „Szent test” mozgalomba. Továbbá azt állítják, hogy ugyanennek a négy eretnekségnek a napjainkban való újbóli megjelenése – elsősorban a konzervatív adventisták által – jelenti az „Omega” hitehagyást, amelyre Ellen White előre figyelmeztetett.
Most vizsgáljuk meg a késői esőről, a hangos kiáltásról, az 1888-as időszakról és más teológiai témákról szóló második fő nézetet!
A késői eső és a hangos kiáltás eljött, és el lettek utasítva[29]
A második fő nézet vizsgálata során látnunk kell, hogy bár a nézet hívei között nincs teljes egyetértés minden részletben, mégis van három fő pont, amelyek egyesítik őket. Ez a nézet [13] azt állítja, hogy az Úr nagy világosságot küldött a 16. századi reformátorok által, hogy kihívja az embereket a pápai hamis eszmék sötétségéből. Azonban ennek a világosságnak egyre fényesebben kellett ragyognia és nőnie kell az idők végéig. Az adventmozgalomra - amely a Hetftnapi Adventista Egyház létrejöttéhez vezetett, mint az utolsó idők maradék egyháza - úgy tekintenek, mint letéteményese ennek a növekvő világosságnak, melyet el kell vinnie az egész világnak. A 2300-as időszak vége 1844-ben egy változásra utal Krisztus főpapi szolgálatában a mennyei szentélyben. Ahelyett, hogy változást hozna az ember üdvösségének módjában, a vizsgálati ítélet inkább a megváltási terv csúcspontját jelenti be - az ítélet órájának üzenetét – felkészíti azokat, akik élnek, Krisztus visszatérésére. Ez az értelmezés a nagy küzdelem témájának összefüggésében helyezkedik el, és a hármas angyali üzenet keretében fejlődik ki.
E nézet szerint mivel az egyháznak nem sikerült elfogadnia az előrehaladó világosságot és abban lelkileg növekftnie, ez a laodiceai állapothoz vezetett egy évtizeddel a nagy csalódás után. Az 1850-es években az egyház nem válaszolt a megtérés hívására, a menny által küldött laodiceai üzenetre, és ez az 1870-es és az 1880-as évek farizeizmusához vezetett. Látva az egyház állapotát, az Úr egy különleges üzenetet küldött azzal a szándékkal, hogy beteljesítse a kegyelem munkáját az emberi szívekben a nagy küzdelem befejezése érdekében. Az 1888-ban elindult üzenet a késői esőnek és a hangos kiáltásnak a kezdete volt. A késői eső és a hangos kiáltás bár különbözik egymástól, soha nem lehet a kettőt szétválasztani, mivel a késői eső az ok, a hangos kiáltás a hatás. Ahelyett, hogy csak méretbeli növekedést eredményezne, a késői eső növekvő világosságot hoz magával, melynek eredményeképpen a hangos kiáltás beragyogja a földet dicsőségével, és betölti a földet Isten utolsó időre szóló bővelkedő kegyelmének evangéliumával.
Ez a nézet kimondja, hogy az 1888-as üzenet különbözött az akkori népszerű evangelikál üzenettől. A hit általi megigazulás 1888-as üzenete szorosan kapcsolódik a hetftnapi adventista jellegzetes bibliai igazságokhoz, különösen a szentély megtisztításához, amely felkészít egy utolsó generációt arra, hogy megálljon az Isten előtt – bűntől megtisztulva – mint kegyelmének utolsó megnyilvánulása a nagy küzdelem befejezésekor. E világosság elfogadása a késői eső elfogadásával egyenlő, amely több mint csak egy alak nélküli erő, hanem inkább [14] egy nagy hatalom, amelyet Jézus belső lakozása biztosít a Szentlélek jelenléte által. A hangos kiáltás hirdetésének a képessége függ az üzenet elfogadásától, amely dicsőségével beragyogja az egész földet azáltal, hogy Isten népe tökéletes egységben hirdeti az evangéliumot az egész világon. Ennek eredményeképpen az aratnivaló beérik, és Krisztus hamarosan eljön a földre, hogy teljesen véget vessen a bűnnek és a szenvedésnek.
Ez a nézet kimondja, hogy Isten az Ő nagy kegyelméből egy üzenet formájában küldte a világosságot két hírnök - A.T. Jones és E.J. Waggoner által. Bár Isten már az 1880-as évek elején kezdett munkálkodni Jones és Waggoner szívében, mégis a legértékesebb üzenetet főleg 1888-ban kezdte bemutatni az egyházvezetőknek. Azt a tényt nem tekintik problémának, hogy az 1888-ban, Minneapolisban bemutatott üzenetnek nincs írásos jegyzőkönyve, mert ugyanazt az üzenetet hirdették részletesebben a tábori összejöveteleken, valamint a lelkészértekezleteken, melyeket a következő években tartottak Ellen White gondos útmutatása által, akit az Úr elhívott, hogy álljon a kötelesség őrhelyére.
A második nézetnek megfelelően az 1888-as üzenet, amelyet Isten Jones és Waggoner által küldött, egy átfogó tanítás volt Krisztus páratlan vonzerejéről a hit általi megigazulás kontextusában. Habár az 1888-as üzenet számos összetevőből áll, ezek közül legalább négy különbözik a hagyományos evangelikál nézetektől, és számottevő konfliktust generált.[30] 1) Mivel Jones és Waggoner a bűn kérdését és az ember természetéről szóló témát a nagy küzdelem kontextusában értette, ezért ők elutasították Ágoston tanítását az eredendő bűnről, mondván, hogy ez egy pápai hamis tanítás. Megértették, hogy Krisztusnak az emberiségért hozott áldozata mindenkit felszabadít az Ádám bűnének kárhoztatásától, és ez minden embernek szabadságot biztosít, hogy megválassza saját sorsát, annak ellenére, hogy bűnös természetet örökölt. 2) Jones és Waggoner megértették, hogy Krisztus a bűn nélküli isteni természetére felvette a bűnös emberi természetet annak érdekében, hogy megszabadítsa az embert a bűntől. 3) Megértették, hogy a hit általi megigazulás több egy jogi nyilatkozatnál, mivel nemcsak a megigazítást foglalja magában, hanem a megszentelődést is. 4) Megértették, hogy a megváltás nagy tervének része, hogy Isten a késői eső üzenete által egy népet készít fel az utolsó időben, annak érdekében, hogy Krisztus igazságába öltözve bűn nélkül megálljon a szent Isten előtt. [15] Ez a végső bizonyítás erősíti majd meg Isten igazát a Sátán elleni nagy küzdelemben, a bűntől – nem a bűnben – való szabadításban megnyilvánuló hatalmán keresztül, melyet az új szövetség munkája által visz véghez és a szentély végső megtisztításában valósít meg.[31]
E felfogás szerint azonban sok vezető és laikus, akik állították, hogy már hisznek a hit általi megigazulásban, nem ismerték fel az üzenetben a valódi értéket. A büszkeségük és a makacsságuk által a Szentlelket könnyelműen kezelték, megvetették és visszautasították. Az üzenet elutasítása nem Jones és Waggoner sértő személyisége miatt következett be, hanem azért, mert az emberek elutasították magát az üzenetet. Míg közülük egyesek megbánták ezt, és utólag elfogadták az üzenetet, addig mások azt állították, hogy megbánták, de továbbra is küzdöttek az üzenet ellen; megint másokon az látszott, mintha megbánták volna, de csupán egyetértettek az üzenettel. Amiért azonban azokban a kulcsfontosságú években elutasították a késői esőt, az egész egyház több mint száz évig a bűn pusztájában vándorolt. Sőt, az egyetlen módja, hogy a késői eső újra bőségesen kiáradjon a bágyadt egyházra, hogy tagjai - vezetők és laikusok - felismerik elődeik bűneit; megbánják azokat egyénileg és mint egyház; visszaszerzik és hirdetik az üzenetet, amelyet Isten küldött több mint százhúsz évvel ezelőtt.
Ez a nézet kijelenti, hogy Ellen White párhuzamot vont a zsidó nép és az adventista egyház között. Ahogyan a zsidók várták a Messiást, de nem ismerték fel, amikor eljött, ugyanúgy mi is, mint nép, vártuk a késői esőt, de nem ismertük fel megnyilvánulását, és elutasítottuk Jézust. Bár sok zsidó továbbra is imában önti ki szívét a Siratófalnál, könyörögve Istenhez, hogy küldje el a régóta várt Messiást, az imádságukra soha nem kapnak választ és nem is kaphatnak. Amíg nem ismerik el, hogy a Messiás már eljött, és tiszta meglátással nem térnek meg a hitetlenségükből, az imádságukra nem érkezhet válasz. Ugyanígy mi is, mint nép, 1888 óta több mint százhúsz évet imádkoztunk a késői eső kiáradásáért. Isten azonban nem válaszolhat imáinkra, amíg nem ismerjük el és nem valljuk be elődeink bűneit, beleértve az azóta eltelt tagadásunk éveit is. Történelmünk igazságának elismerése megment bennünket attól, hogy megismételjük hibáikat, és mély bűnbánatra vezet bennünket személyes hitetlenségünk miatt. [16]
Ez a nézet azt is kijelenti, hogy Ellen White számos alkalommal támogatta Jonest és Waggonert, valamint az általuk küldött hit általi megigazulás igen értékes üzenetét. Amikor Jones és Waggoner hibáztak - mindketten hibáknak alávetett emberek lévén - Ellen White különleges tanácsokkal igyekezett kijavítani őket arra vonatkozóan, amiben hibáztak. Mindaddig, amíg alázatosan hallgattak ezekre a tanácsokra, addig hasznukra vált. Ellen White figyelmeztetett arra, lehetséges, hogy a kísértés legyőzheti Jonest és Waggonert, de ha ez bekövetkezik, nem bizonyítja azt, hogy az üzenetük téves volt.
Így, Waggoner panteizmusát és Jones ellenségeskedését, valamint a későbbi években tanúsított összes szélsőségeiket nem az Úr által küldött üzenet okozta, hanem inkább ettől az üzenettől való eltávolodásuk az 1890-es évek második felében. Ismétlem, a panteizmus, a „Szent test” mozgalom és minden más szélsőség nem a Jones és Waggoner eredeti megértésében lévő végzetes hibából következett, hanem inkább a megértésük változott meg egy hamis és idegen élősködő eszme elfogadásával, amely gyakran közel állt az igazsághoz, és ennek eredményeként legyőzte őket a kísértés. Ráadásul Jones és Waggoner tévedése csak azután fejlődött ki, miután éveken át elszenvedték az ellenállást és elutasítást azzal az üzenettel szemben, amelyet Isten küldött rajtuk keresztül.
A hangos kiáltásról és a késői esőről szóló második fő nézetet az 1890-es évek elejétől kezdték hirdetni egyesek azok közül, akik részt vettek annak az évtizftnek a nagy eseményein. Mégis ezt a nézetet az 1920-as évektől kezdve mutatták be hangsúlyosabban. Az első támogatók között az egyik A.G. Daniells volt, az akkori Generál Konferencia elnöke, a Krisztus a mi igazságunk című könyvével. Az 1888-as eseményeket és az utána következő közel negyven évet összefoglalva Daniells azt mondta: „Az 1888-as üzenetet soha nem fogadták el, nem hirdették, szabad utat sem kapott úgy, mint kellett volna, hogy az egyház számára közvetítse a benne foglalt mérhetetlen áldásokat. Egy ilyen befolyás gyakorlásának komolyságát a hozzánk intézett feddések mutatják. Ezeket a feddő és figyelmeztető szavakat most a leggondosabb megfontolás tárgyává kellene tenni. [...] Ó, bárcsak mindnyájan hallgattunk volna a figyelmeztetésre és a felhívásra, amely az 1888-as konferencián furcsának tűnő, mégis megragadó módon jött el hozzánk! Mennyi bizonytalanságot lehetett volna kikerülni, mennyi tévedést, vereséget és veszteséget előzhettünk volna meg! Milyen világosságban, áldásban, győzelemben és fejlődésben részesültünk volna!”[32]
Mindössze néhány évvel Daniells könyvének kiadása után, Taylor Bunch lelkész, bibliaoktató és szerző, írt egy brosúrát Negyven év a pusztában előkép és beteljesedés címmel, amelyben hasonló gondolatokat fogalmazott meg a késői esőről és a hangos kiáltásról.[33] Ebben a brosúrában Bunch párhuzamokat von a hetftnapi adventista egyház és az Izrael népének Egyiptomból Kánaánba történt vándorlása között. Az 1930/1931-es tanév során Taylor Bunch a Pacific Union College-ben felesége segítségével megtartotta az őszi és a tavaszi imahét előadásait, ahol a brosúra témáját mutatta be.[34] Néhány évvel később, 1937-ben, Bunch egy hasonló, 36 részből álló prédikációsorozatot tartott Battle Creek gyülekezetében a szombat délutáni istentiszteleteken. Ezeket a prédikációkat könyv formájában tette közzé A kivonulás és az adventmozgalom előkép és beteljesedés címmel a következő megjegyzéssel: „Különösen azoknak, akik hallották ezeket, ugyanakkor a lelkipásztorok és az evangélium más szolgái kérésére, akik igényelték ezt.”[35]
Tanulmányaiban Bunch alaposabb részletességgel mélyedt bele a témába, mint Daniells. Amikor a régi Izrael kádes-barneai tapasztalatához ért, ezt Bunch az 1888-as minneapolisi konferenciára és annak következményeire alkalmazta, valamint az egyháznak a vándorlás pusztájába való visszatérésére. Bunch kijelentette, hogy a késői eső el lett utasítva, és hogy az 1888-ról szóló problémák addig nem fognak megszűnni, amíg a nép elé nem viszik, hogy megtudják, mi történt valójában:
„A hit általi megigazulás üzenete nagy hatalommal lett hirdetve több mint tíz éven át, miközben a minneapolisi válság folyamatosan a vezetők figyelmében volt. Ez az üzenet a késői eső kezdetét hozta el. »A megpróbáltatás ideje itt van, mivel a harmadik angyal hangos kiáltása már elkezdődött Krisztus igazságának felfedése által, a Megváltó, aki bűnöket bocsát meg. Ez az angyal világosságának kezdete, akinek dicsősége betölti az egész földet.« (R.H. 1892. nov. 22.) Miért nem hullott tovább a késői eső? Azért, mert már nem hirdették az üzenetet. Sokan visszautasították, ezért hamar kihalt a nép tapasztalatából, a hangos kiáltás pedig vele együtt halt el. A késői eső csak akkor kezdődhet el újra, ha elfogadják és elismerik azt az üzenetet, amely elhozta abban az időben. [...]
Közvetlen a vég előtt az advent nép áttekinti a történelmét, és új megvilágításban fogja látni. Tanulmányoznunk és megértenünk kell a régi Izrael kádes-barneai két tapasztalat előképét és beteljesedését, és tanulnunk kell az elődjeink hibáiból, különösen az 1888-as válság időszakában elkövetett hibákból. Be kell ismernünk, és meg kell vallanunk [18] elődeink hibáit, és vigyáznunk kell, hogy mi ne ismételjük meg azokat, késleltetve ezáltal még jobban az adventmozgalom végső győzelmét. A múltunk történelmét át kell tekintenünk, és tanulmányoznunk kell e hibák és a következmények fényében, Krisztus eljövetele hosszú késedelmének fényében.”[36]
Donald K. Short és Robert J. Wieland, két misszionárius, akik több éven át Afrikában dolgoztak, valószínűleg ők lettek a legismertebb és leghíresebb támogatói több gondolatnak ezek közül, miután 1950-ben elküldték a Generál Konferenciának munkájuk kéziratát: Az újravizsgált 1888 címmel. Az 1970-es években kezdték széles körben közzétenni nézeteiket számos könyvben, amelyek közül néhányat egyházi kiadók, némelyeket magánkiadók, később pedig néhányat az 1888-as Üzenetet Tanulmányozó Bizottság égisze alatt adtak ki.[37] Mások különböző cikkekben és könyvekben támogattak sokat ezekből a nézetekből.[38]
A nagy dilemma
Ötödik generációs adventista vagyok. Dédnagyapám részt vett az 1888-as minneapolisi generál konferencián, majd rövid időre a Wisconsin konferencia elnöke lett. Nem tudom, hogy ő egyike volt-e „azoknak”, akik nyíltan elutasították, amit az Úr az Ő nagy kegyelmében küldött az egyháznak Waggoner és Jones testvérek által. Azt azonban tudom, hogy mind az öt generáció, köztük az én generációm is, várta az időt, amikor kiárad a Szentlélek.
Amikor ezt a témát tanulmányozzuk, azzal a nagy dilemmával kell szembenéznünk, hogy a történelmünkről szóló két nézet közül melyik a helyes. Ha az Úr elküldte a késői eső kezdetét és mi, mint egyház, megvetettük azt és ellenálltunk neki - függetlenül attól, hogy egységrombolással vádolnának ezért - nem arra kellene törekftnünk, hogy egyénileg és mint egyház is bűnbánatot keressünk? Ellenkező esetben, vajon nem ismételjük meg az elutasítást? Másrészről, ha a késői eső nem kezdődött el, következésképpen, mint egyház, soha nem utasítottuk el, akkor nem kellene mindent megtennünk azért, hogy ne engedjük elvonni a figyelmünket, és mi se vonjuk el mások figyelmét attól, hogy hirdessük a reformáció evangéliumát az egész világnak?
Amikor megvizsgáljuk ezeket a fontos témákat, emlékeznünk kellene arra, hogy Ellen White e történelmi események közül soknak szemtanúja volt.[39] [19] Ezért fel kell tennünk magunknak néhány kérdést. Látott-e Ellen White szoros kapcsolatot a hit általi megigazulás 1888-as üzenete és az akkoriban zajló végső események között? Látott-e összefüggést az üzenet elfogadása és Krisztus második eljövetele között? Látott-e kapcsolatot a késői eső és a hangos kiáltás között? Az akkori történések leírásában elválasztotta-e a késői esőt a hangos kiáltástól? Elkezdődhetett-e egyik a másik nélkül? El lehet-e fogadni az egyiket a másik elfogadása nélkül? Ellen White olyan eseménynek tekintette-e az 1893-as Generál Konferenciát, amikor Jones megpróbálta elindítani a „késői eső ébredését”, vagy csak „fanatizmusnak” és „izgatottságnak” vélte, ahogy Uriah Smith látta?
Valóban elkezdődött a késői eső? Lehetséges, hogy elutasították? Ellen White a késői esőről és a hangos kiáltásról szóló nyilatkozatai, - ha időrendi sorrendbe vannak állítva - segítenek-e mélyebben megértenünk ezeket a kérdéseket? Mindezekre a kérdésekre és még sok másra is igyekszünk választ találni.[40]
A késői eső visszatérése című könyv egy egyszerű, de mégis egyedülálló összeállítással kezdődött, Ellen White a késői esőről és a hangos kiáltásról szóló kijelentéseivel, amelyeket az 1840-es évektől kezdve élete végéig (1915) tett. E kijelentések néhány kivétellel a könyvben megtalálhatók, időrendi sorrendbe rendezve. Nem mutattam be Ellen White összes kijelentését a késői esőről és a hangos kiáltásról, de az összeállítás átfogó. Minden fejezet időrendben halad előre, és az adott időszaknak a késői esővel, illetve a hangos kiáltással kapcsolatos lényeges kérdéseivel foglalkozik. Meg kell jegyeznem, hogy a kézirat előrehaladtával egyre több összefüggő információt adtam hozzá, hogy segítsen válaszokat adni mind a történelmi események által felvetett kérdésekre, mind pedig az ezen események után megjelent adventista könyvek által felvetett kérdésekre.
Egyesek gyakran szem elől tévesztették a kontextust, amikor az 1888-hoz kapcsolódó adventista történelemmel foglalkoztak. Ezért a könyvbe hosszabb idézeteket illesztettem azzal a céllal, hogy megmaradjon a teljes kontextus, mely lehetőséget nyújt az olvasónak, hogy személyes következtetéseket vonjon le.
A késői eső visszatérése e fontos téma személyes tanulmányozásának eredménye. A könyv az eredeti forrásokra támaszkodik, többek között Ellen White, A.T. Jones, E.J. Waggoner és mások írásaira, így a történet önmagáért beszél. [20]
A szerző igyekezett elolvasni a legtöbb nyomtatott anyagot erről a témáról, hogy biztos legyen, semmi sem kerülte el a figyelmét. Köszönöm az imákat és a tanácsokat, melyeket sok embertől kaptam, akik segítettek teljesíteni ezt a feladatot. Bár soha nem volt szándékomban könyvet írni, ez a tanulmány áldás volt az életemre, és megosztom abban a reményben, hogy áldás lesz mások számára is. Mint ahogy általában történik a legtöbb könyvvel, nem mindenki fog egyetérteni a tanulmányban levont következtetésekkel. Ezzel együtt a szerző nem tekinti magát tévedhetetlennek. Ez a könyv folyamatos fejlődésben van. Még sok anyagot lehetne hozzáadni, nemcsak a jövő fejezeteihez, hanem ezekhez a fejezetekhez is, amiket most a kezetekben tarthattok. Ez szükségessé teszi a további szerkesztést és kidolgozást ott, ahol csiszolásra van szükség.
A tanulmány mögött álló motiváló erő az a vágy, hogy helyesen megértsük a történelmünket. Ellen White 1892-es jól ismert idézete szerint: „Nem kell félnünk a jövőtől, kivéve, ha elfelejtjük az utat, amelyen az Úr vezetett bennünket, és elfelejtjük az Ő tanítását a múltunk történetéből.”[41] Arra is emlékeztet bennünket, hogy Izrael bukásának oka az volt, hogy elfelejtette történelmét:
„Izrael fiai azért hagyták el Jehovát, mert az utánuk következő nemzedék nem kapott tanítást az Egyiptomból való nagy szabadításról, melyet Jézus Krisztus keze vitt véghez. Atyáik nem mondták el nekik az isteni védelem történetét, amelyben Izrael fiai részesültek a pusztában való vándorlásuk során. [...] A szülők pont azt a munkát hanyagolták el, amelyet az Úr rájuk bízott, és nem tanították őket arra, hogy mi Isten terve választott népével kapcsolatban. Nem tanították, hogy a bálványimádás bűn, és hogy más istenek imádása Jehova elhagyását jelenti. Ha a szülők teljesítették volna kötelességüket, akkor soha nem készült volna feljegyzés olyan nemzedékről, amely nem ismerte Istent, és ezért a fosztogatók kezébe került.”[42]
„Figyelmemet a Mózes halála előtti munkára irányították. Mózes összehívta Izrael fiait, és elismételte nekik múltbeli tapasztalatukat, a próbáikat, a bukásaikat és a kapott figyelmeztetéseket.”[43]
Amikor azonban áttekintjük történelmünket, nem szabad elfelejtenünk, hogy nem az a célunk, hogy rámutassunk mások múltbeli vagy jelenbeli hibáira, nem a rombolás a célunk, hanem az, hogy képesek legyünk tanulni a hibákból, és ne ismételjük meg azokat. Figyelmeznünk kellene Kenneth Wood szavaira: „Amikor a lelki atyáink hibáira tekintünk, szívünk megtelhet keserűséggel és sajnálattal. A múltat azonban nem változtathatjuk meg. Nem írhatjuk át a történelmet. Azonban tanulhatunk a történelemből [21], és rendbe tehetjük a szívünket és saját életünket, teljes lehetőséget biztosítva a Szentléleknek arra, hogy elvégezze munkáját mibennünk. Ha napjainkban helyesen viszonyulunk a hit általi megigazulás üzenetéhez, csak akkor számíthatunk a késői eső kiáradására és a »mű« befejezésére.”[44]
Ez a kijelentés a következő ponthoz vezet engem. Úgy, mint mindig, Sátán folyamatosan törekszik minden reformációt megakadályozni hamisítványok és fanatizmus által.[45] Egy gyors pillantást vetve az adventista történelmünkre, láthatjuk, hogy ez a tény igaz. Sátán 1888 előtt és után is küldött hamisítványokat. Hamisítványokat küldött az 1920-as évek elején, amelyek hivatkoztak 1888-ra, de az egyházat Babilonnak nevezte. Ugyanez történt az 1930-as és az 1940-es években is. Az 1950-es évtizedben a fanatizmusnak más formái jelentek meg az 1888-as évvel kapcsolatban, és szólították fel az embereket, hogy jöjjenek ki az egyházból. Sátán tette mindezt, hogy elterelje a figyelmet Isten igazi hívásától, hogy vizsgáljuk felül a történelmünket, hogy meggyógyulhassunk.
Világosan kijelentem, hogy az egyház nem Babilon! Az egyház végül elfogadja a „Hű Tanúbizonyság” hívását, és isteni gyógymódok által felkészül a nagy menyegzőre. Krisztus menyasszonya végre szeplő és sömörgözés nélküli lesz. Miért? Mert a menyasszony viselni fogja Krisztus igazságának foltnélküli ruháját.
Kérlek benneteket, tartsátok észben, hogy ez a könyv nem a hetftnapi adventista egyház lerombolására szolgál! Nem arra szolgál, hogy evangelizálás során elkülönült csoportokba hívjátok az embereket. A könyv célja az, hogy adventista vezetők, tanítók és érdeklődő laikusok imádságos lelkülettel olvassák és tanulmányozzák a történelmünk jobb megértése érdekében.
Végezetül ebben a könyvben minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy kövessük George R. Knight kitűnő tanácsát: „Engedjétek Ellen White-ot önmagát magyarázni!”[46]
Lábjegyzet
[1] Ellen G. White, „The Church’s Greatest Need”, Review and Herald, 1887. márc. 22., 177. o.
[2] Ellen G. White, The Desire of Ages (Mountain View, California: Pacific Press Pub. Assn., 1940), 671. o.
[3] Uo., 669 o.
[4] Uo., 672. o.
[5] Ellen G. White, Selected Messages, vol. 1, (Washington, DC: Review and Herald Pub. Assn., 1958), 156. o.
[6] Ellen G. White, Testimonies to Ministers and Gospel Workers (Mountain View, CA: Pacific Press Pub. Assn., 1923), 506. o.
[7] Ellen G. White, The Acts of the Apostles in Proclamation of the Gospel of Jesus Christ (Mountain View, California: Pacific Press Pub. Assn., 1911), 54,55. o.
[8] Ellen G. White, The Great Controversy (Mountain View, CA: Pacific Press Pub. Assn., 1911), 611. o.
[9] Ellen G. White, Testimonies to Ministers, 506. o.
[10] Ellen G. White, Early Writings (Washington DC: Review and Herald Pub. Assn. 1945) 271. o.
[11] Uo., 86. o.
[12] Ellen G. White, Christ’s Object Lessons (Washington, DC: Review and Herald Pub. Assn., 1941), 415. o. Jerry Finneman lelkész két részből álló sorozatában kiemel néhány kitűnő pontot a késői eső és a hangos kiáltás kapcsolatáról: „The Latter Rain is the Message of Christ and His Righteousness”, (New England Pastor, 2009. nov./dec. és 2010. jan./febr.)
[13] Ellen G. White, Testimonies for the Church, vol. 6. (Mountain View, California: Pacific Press Pub. Assn., 1948), 19. o. (A továbbiakban: Testimonies vol. 1-9)
[14] Ellen G. White, Selected Messages, book 1, 372. o.
[15] Ellen G. White, Testimonies to Ministers, 92. o.
[16] Francis D. Nichol, ed., Seventh-Day Adventist Bible Commentary, vol. 6 (Washington, DC: Review and Herald Pub. Assn., 1956), 1955. o. (A továbbiakban: SDA Bible Commentary)
[17] Ellen G. White levele Uriah Smith-nek, 25b. levél, 1892. aug. 30.; Ellen G. White 1888 Materials (Washington, DC: The Ellen G. White Estate, 1987), 1017. o. (a továbbiakban: 1888 Materials)
[18] Lásd Ty Gibson, Abandon Ship?: One Man’s Struggle to Discover God’s Special Purpose for His Church (Nampa, ID: Pacific Press Pub. Assn., 1997); Allen Barnes, Detours & Ditches (Denton, NC: Barnes Printing & Publ., 2005).
[19] Lásd Brian Neumann, Stop: Before it is Too Late (Delta, BC: Amazing Discoveries, 2005); Thomas Mostert, Hidden Heresy?: Is Spiritualism Invading Adventist Churches Today? (Nampa, ID: Pacific Press Pub. Assn., 2005); Samuel Koranteng-Pipim, Must We Be Silent: Issues Dividing Our Church (Ann Arbor, MI: Berean Books, 2001), és Here We Stand: Evaluating New Trends in the Church (Berrien Springs, MI: Adventists Affirm, 2005). Az Adventist Review 1997. novemberi számában William G. Johnson kommentálta a Maryland állambeli Richard Fredericks által vezetett Damascus gyülekezet, és az Oregon állambeli Portland Sunnyside gyülekezet független szervezetekre történő szétválását. Johnson azzal nyugtatta az olvasót, hogy bár „könnyű nagy méretekben felfuvalkodni”, mint a damascusi gyülekezet szakadása esetében is láttuk, de az egyházat nem fenyegeti „az önálló kongregációkra történő széttagoltság közvetlen veszélye”. A cikk 1997 novemberi megjelenése óta azonban több gyülekezet csatlakozott a hetftnapi adventista kongregacionalista gyülekezetek növekvő számához. Az Adventist Today folyóirat, amely bizonyos mértékben szócsöve lett az adventista kongregacionalista mozgalomnak, hét gyülekezetet sorolt fel az 1998. május-júniusi számának címlapján, Mit nyújt az új kongregacionalizmus? címmel. Természetesen a listát bővíteni lehetne. Ron Gladden missioncatalyst.org webhelye aktívan támogatja az ilyen gyülekezetek alapítását.
[20] www.educatetruth.com
[21] Graeme Bradford, People are Human (Look what they did to Ellen White) (Victoria, Australia: Signs Pub. Co., 2006); More Than a Prophet (Berrien Springs, MI: Biblical Perspectives, 2006); Desmond and Gillian Ford, For the Sake of the Gospel: Throw Out the Bathwater, But Keep the Baby (New York: Universe, Inc., 2008); Milton Hook, Desmond Ford: Reformist Theologian, Gospel Revivalist (Riverside, CA Adventist Today Foundation, 2008); Gerhard Pfandl, „Ellen G. White and Earth Science”, (paper presented at International Faith and Science Conference, 2002. aug. 23–29); Alden Thompson, „From Sinai to Golgotha”, Parts 1-5, Adventist Review, 1981. dec. 3.,10,117,24,31.
[22] Clifford Goldstein, The Remnant: Biblical Reality or Wishful Thinking? (Nampa, ID: Pacific Press Pub. Assn., 1994)
[23] A részletes hivatkozásokat az itt kifejtett nézetekről a könyvben bemutatom.
[24] Lásd: D.E. Robinson levele Taylor G. Bunchhoz, 1930. dec. 30. (lásd a 41. lábjegyzetet, 4. fejezet); A.T. Robinson, „Did the Seventh-day Adventist Denomination Reject the Doctrine of Righteousness by Faith?” 1931. jan. 30.; C. McReynold, „Experience While at the General Conference in Minneapolis, Minn. In 1888”, n.d., 1931; Manuscripts and Memories of Minneapolis 1888 (Boise, ID: Pacific Press Pub. Assn., 1988), 333-342. o. Vannak bizonyítékok, hogy a felsorolt szerzők közül egyesek azon munkálkodtak, hogy választ adjanak a hetftnapi adventista reformmozgalomnak, amely már akkor azt állította, hogy 1888 volt a kiindulópont, amikortól az egyház „Babilon” kezdett lenni.
[25] N.F. Pease, „Justification and Righteousness by Faith in the Seventh-day Adventist Church Before 1900” (Unpublished Master’s Thesis, 1945); L.H. Christian, The Fruitage of Spiritual Gifts (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1947); A.W. Spalding, Captains of the Host (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1949). Vannak bizonyítékok, hogy a felsorolt szerzők közül egyesek elkülönült csoportok befolyása alá kerültek, mint például Sheperd Rod és Rogers Brother’s mozgalma, mindkettő azt állította, hogy 1888-tól kezdet az egyház „Babilon” lenni.
[26] General Conference of Seventh-day Adventists, „First General Conference Committee Report”, dec. 4., 1951, A.L. Hudson, A Warning and its Reception (Privately Published, n.d.); General Conference of Seventh-day Adventists, The Story of Our Church (Mountain View, CA: Pacific Press Pub. Assn., 1956); General Conference of Seventh-day Adventists, „Further Appraisal of the Manuscript”, „1888 Re-examined” 1958. szept., a A.L. Hudson, A Warning and its Reception (Privately Published, n.d.); A.W. Spalding, Origin and History of Seventh-day Adventists (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1962); A.V. Olson, Through Crisis to Victory 1888-1901 (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1969); N.F. Pease, The Faith That Saves (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1969); A.L. White, Ellen G. White; The Lonely Years (Washington D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1984).
[27] Walter Martin kérdései „az adventista teológia legkülönfélébb témáit érintették. Martin előítéleteiben azonban négy kiemelkedő terület létezett az adventista teológiával kapcsolatban: (1) Krisztus engesztelése nem fejeződött be a kereszten. (2) Az üdvösség a kegyelem és a törvény cselekedeteinek eredménye. (3) Jézus Krisztus teremtmény volt, nem öröktől fogva létezett. (4) Megtestesülésekor Krisztus az ember bukott természetét vette magára.” (Our Hope, 1956. nov; 275. o.) (George R. Knight, A Search for Identity, 165. o.) Egyéb vitatott témák között szerepelt: A szentély, 1844 és Ellen White ihletettsége. Figyeljük meg a kijelentést: „A kálvinisták öt híres pontra összegzik teológiájukat, amelyek mind abból az alapvető tanból erftnek, ahogyan értik Isten korlátlan uralmát. 1) Az emberiség teljes romlottsága (minden férfi és nő bűnösnek születik). 2) Feltétel nélküli kiválasztás (egyesek ki lettek választva az üdvösségre, mások nem). 3) Korlátozott megváltás (Krisztus csak a választottakért halt meg). 4) Ellenállhatatlan kegyelem (az üdvösségre kiválasztott férfiak és nők megkapják a hit »ajándékát«). 5) A szentek állhatatossága (»egyszer megváltva, mindörökre megváltva«). [...] A kálvinizmus kényszerzubbonya csak a jogi értelemben vett megigazításhoz vezetett, amely négyszáz éve nehézségeket okoz a keresztény egyháznak. A jogi értelemben vett megigazulás a büntetés átvállalásának egy másik kifejezése. [...] Ez a nem biblikus eszme összekeverte a kegyelem művét és a »hit általi megigazulást«.” (Herbert E. Douglass, A Fork in the Road: Question on Docrine the Historic Adventist Divide of 1957 (Coldwater, MI: Remnant Pub., 2008), 24,25. o.
[28] Edward Heppenstall, Is Perfection Possible? (Mountain View, CA: Pacific Press Pub. Assn., 1964); LeRoy E. Froom, Movement of Destiny (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1971); Desmond Ford, The Doctrinal Decline of Dr. E.J. Waggoner: Its Relationship to the Omega Apostasy, (located at Adventist Heritage Center, Andrews University, Berrien Springs, MI, 170s); Desmond Ford, „The Relationship Between the Incarnation and Righteousness by Faith”, Documents from Palmdale Conference on Righteousness by Faith (Goodlettsville, TN: Jack D. Walker, 1976); Jeofrey J. Paxton, The Shaking of Adventism: A Documented Account of the Crisis Among Adventist Over the Doctrine of Justification by Faith (Grand Rapids, MI: Baker Book House, 1977); Edward Heppenstall, The Man Who Is God: A Study of the Nature of Jesus (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1977); David P. McMahon, Ellet Joseph Waggoner: The Myth and the Man (Fallbrook, CA: Verdict Pub., 1979); Robert Brinsmead, Judged by the Gospel: A Review of Adventism (Fallbrook, CA: Verdict Pub., 1980); Bert Haloviak, „Ellen White and A.T. Jones at Ottawa, 1889: Diverging Paths from Minneapolis” (Archives of the General Conference Seventh-day Adventists, Washington, D.C., 1981); Norman R. Gulley, Christ Our Substitute (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1982); George R. Knight, From 1888 to Apostasy: The Case of A.T. Jones (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1987). Hermut Ott, Perfect in Christ: It is Your Job to Perfect, Or is it Someone Else’s? (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1987); Arthur J. Ferch, Ed., Towards Righteousness by Faith: 1888 in Retrospect (New South Wales: South Pacific Division of Seventh-day Adventists, 1989); George Knight, Angry Saints: The Frightening Possibility of Being Adventist Without Being Christian (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1989); Eric C. Webster, Crosscurrents in Adventist Christology (Berrien Springs, MD: Andrews University Press, 1992); Roy Adams, The Nature of Christ: Help For a Church Divided Over Perfection (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn., 1994); Woodrow W. Whidden, Ellen White on Salvation (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn., 1995); Woodrow W. Whidden, Ellen White on the Humanity of Christ (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn., 1997), George R. Knight, A User-Friendly Guide to the 1888 Message (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn., 1998); George R. Knight, A Search for Identity: The Development of Seventh-day Adventist Beliefs (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn., 2000); Woodrow W. Whidden, E.J. Waggoner: From the Physician of Good News to Agent of Division (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn., 2008). A fenti írók közül egyedül LeRoy Froom fejezte ki azt, hogy a késői eső elkezdődött, de álláspontja szerint a késői eső el lett fogadva.
[29] Az itt leírt nézetek részletes hivatkozásai a könyv további fejezeteinél vannak bemutatva.
[30] Lásd: A. Leroy Moore, Theology in Crisis (Corpus Christi, TX: Life Seminars, Inc., 1980); Herbert E. Douglass, A Fork in the Road: Question on Doctrine the Historic Adventist Divide of 1957 (Coldwater, MI: Remnant Pub., 2008); Dennis E. Priebe, Face-to-Face With the Real Gospel, revideált kiadás (Roseville, California: Amazing Facts, 2008).
[31] Ellen White így foglalta össze ezt az üzenetet: „Az Úr az Ő nagy kegyelmében a legértékesebb üzenetet küldte népének Waggoner és Jones testvérek által. Ennek az üzenetnek az volt a célja, hogy felhívja az emberek figyelmét az egész világ bűneiért áldozatként felemelt Megváltóra. Az üzenet bemutatta az isteni Kezesbe vetett hit általi megigazulást, és hívta az embereket, hogy fogadják el Krisztus igazságát, amely az Isten összes parancsolata iránti engedelmességben nyilvánul meg. Sokan szem elől tévesztették Jézust. Arra volt szükségük, hogy az isteni személyre, az Ő érdemeire és az emberi család iránti változhatatlan szeretetére szegezzék tekintetüket. Minden hatalom az Ő kezébe adatott, hogy gazdag ajándékokat adhasson az embereknek, megosztva a magatehetetlen emberrel az Ő igazságának felbecsülhetetlen értékű ajándékát. Ezt az üzenetet parancsolta nekünk Isten, hogy hirdessük a világnak. Ez a harmadik angyal üzenete, amelyet hangos szóval kell hirdetnünk, és amelyet a Szentlélek nagy mértékű kiáradása fog kísérni. [...] Váljék láthatóvá a felemeltetett Üdvözítő, [...] amint trónján ül, hogy szétossza a szövetség felbecsülhetetlen értékű áldásait. [...] Krisztus fent a mennyei törvényszék előtt esedezik az egyházért. Érdemtelenségünk ellenére tartsuk állandóan emlékezetünkben, hogy van Valaki, aki elveheti a bűnt, és megmentheti a bűnöst. [...] Isten egy bizonyságtételt adott szolgáinak, amely úgy mutatta be az igazságot, amint az Jézusban van. Ez a harmadik angyal üzenete, világos és megkülönböztetett mondatokban. Ez a bizonyságtétel […] a törvényt és az evangéliumot mutatja be, tökéletes egésszé egyesítve őket. (Lásd Róm 5.; 1Jn 3:9-24) [...] Ha figyelmen kívül hagyjátok ezt a nagy üdvösséget, amely évek óta elétek lett tárva, ha megvetitek a Krisztus vére általi megigazulásnak és a Szentlélek tisztító ereje általi megszentelődésnek ezt a dicsőséges ajánlatát, akkor többé nincs bűnökért való áldozat, hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja.” (Testimonies to Ministers, 92–98. o.) Az 1888-as üzenettel a 4. fejezetben és az A. függelékben foglalkozunk részletesebben.
[32] A.G. Daniells, Christ Our Righteousness (Washington, D.C.: Ministerial Assn. of Seventh-day Adventists, 1926), 47,69 o.
[33] Bunch brosúrájának kiadási éveként több dátum is szerepel: The Loma Linda Heritage Library a megjelenés dátumát az 1927-es évre teszi. George Knight kijelenti: „Egy másik nagy jelentőségű könyv - bár akkoriban még nem tartották annak - Taylor G. Bunch Forty Years in the Wilderness: In Type and Antitype brosúrája volt. Látszólag Daniells azzal, hogy újjáélesztette az 1888-as Generál Konferencia kérdéseit, arra késztette Bunch-ot, hogy maga tanulmányozza a témát.” (A Search for Identity, 143–144. o.) L.E. Froom azt mondta: „Úgy tűnik, az írás azt mutatja, hogy a minneapolisi konferencia után körülbelül negyven évvel, és nem korábban, a felekezeti vagy a konferenciai elutasítás vádja komoly tétellé vált. Erről szól a magánkiadású és keltezés nélküli brosúra, amely az 1920-as évek második felében jelent meg: „The Exodus and the Advent Movement” címmel. A szerző, egy jól ismert lelkész, evangélista és bibliaoktató, aki gyakran bizonyságtételekkel és a Review and Heralddal támasztja alá nézeteit, de semmilyen módon nem szolgál dokumentált bizonyítékot az elutasítással kapcsolatos merész kijelentéseihez. 1888-ban még csak gyermek volt, és nem lehetett szemtanúja a történteknek.” (L.E. Froom, Movement of Destiny, 82a. o., Document File 189m Ellen G. White Estate, Silver Spring, MD.) Arthur White kijelenti, hogy: „a felekezet általi elutasítás fogalmát 1930-ban vezették be”. (A.L. White levele L.O. Cook-hoz, 1985. febr. 2.)
[34] Lásd: The Advent Review and Sabbath Herald, 1931. márc. 21., 24-25.
[35] Taylor G. Bunch, The Exodus and Advent Movements in Type and Antitype (Privately Published Facsimile, cca. 1937.) Bunch a továbbiakban azt írta, hogy: „Ez a sorozat különleges értéket képvisel a hitehagyókkal és az egyházból kiváló mozgalmakkal való találkozásokban, valamint a hetftnapi adventisták hitben való megalapozásában - »amely egyszer s mindenkorra a szenteknek adatott.«” (uo.) Sajnos mások ezt a munkát az egyház elleni támadásnak és néhány elhajló mozgalom ügyének tekintették.
[36] Uo., 107.,168. o.
[37] Lásd: Robert J. Wieland és Donald K. Short, In Search of the Cross (Mountain View, CA: Pacific Press Pub. Assn., 1967); The 1888 Message An Introduction (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1980; Revised and Enlarged, 1997); 1888 Re-examined (Leominster, MA: The EUSEY PRESS Inc., 1987); Grace On Trial (Paris, OH: 1888 Message Study Committee, 1988); Lightened With His Glory (Paris, OH: Glad Tidings Pub., 1991); Made Like. His Brethren (Paris, OH: Glad Tidings Pub., 1991); Then Shall The Sanctuary Be Cleansed (Paris, OH: Glad Tidings Pub., 1991); Corporate Repentance—Plea of the True Witness (Paris, OH: Glad Tidings Pub., 1992); Truth on Trial (Tippecanoe, OH: Privately Published, 1997); „1888” For Almost Dummies (Berrien Springs, MI: Glad Tidings Pub., 2007). Az „1888 Message Study Committee” (1888-as Üzenetet Tanulmányozó Bizottság) úgy írja le magát, mint egy „felszentelt lelkészekből és laikus tagokból álló csoport, akik egy közös meggyőződést vallanak. Az 1888-ban hirdetett hit általi megigazulás üzenetében azt látják, amit Ellen White látott benne: »a legértékesebb üzenetet«, amely híven visszaszerzi és új életre kelti az »örömüzenet« hatalmát, amely az apostolok által kezdetben hirdetett evangéliumban volt.” Ellen White kijelentette, hogy „az 1888-as üzenet a Jelenések 18. fejezetében leírt késői eső és hangos kiáltás kezdete”. „A bizottság az egyház keretein belül működik”, kéthavi hírlevelet, könyveket, előadásokat és szemináriumokat kínál a jó hír megosztása érdekében. „Az 1888-as üzenetről szóló szemináriumok ébredést és lelki reformot hoznak szélsőségek és legalizmus nélkül. Az eredmények időtállóak. A hosszú késedelem oka végre a figyelem középpontjába kerül.” „The 1888 Message Committee: Who, Why?” 1. o. (Paris, OH: The 1888 MSC, 1989)
[38] C. Mervyn Maxwell, Tell it to the World: The Story of Seventh-day Adventists (Mountain View, CA: Pacific Press Pub. Assn., 1976); A. Leroy Moore, Theology in Crisis (Corpus Christi, TX: Life Seminars, Inc., 1980); Ralph Larson, The Word Was Made Flesh: One Hundred Years of Seventh-day Adventist Christology 1852-1952 (Cherry Valley, CA; The Cherrystone Press, 1986); Arnold V Wallenkampf, What Every Adventist Should Know About 1888 (Washington, D.C.: Review and Herald Pub. Assn., 1988); Jack Sequeira, Saviour of the World (Boise, ID: Pacific Press Pub. Assn., 1995); Steve Wohlberg, The 1888 Message for the Year 2000 (Boise, ID: Pacific Press Pub. Assn., 1995); A. Leroy Moore, Adventism in Conflict: Resolving the Issues that Divide Us (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn., 1995); Dave Fiedler, Hindsight: Seventh-day Adventist History in Essays and Extracts (Harrah, OK: Academy Enterprises, 1996); Herbert E. Douglass, Messenger of the Lord (Nampa, ID: Pacific Press Pub. Assn., 1998); Ellen G. White and the Loud Cry (4th Angel Pub., 2005); Herbert E. Douglass, A Fork in the Road: Question on Doctrine the Historic Adventist Divide of 1957 (Coldwater, MI: Remnant Pub., 2008). JeanZurcher, Touched With Our Feelings (Hagerstown, MD: Review and Herald Pub. Assn. 1999).
[39] Jó, ha odafigyelünk Ellen White intő szavaira: „Az ellenség mesteri erőfeszítéseket tett, hogy megingassa népünk bizonyságtételekbe vetett hitét, és amikor beengedik ezeket a hamis eszméket, azt állítják, hogy minden álláspontjukat a Bibliával igazolnak, de valójában félremagyarázzák a Szentírást. [...] Pontosan ez a Sátán szándéka, és azok, akik kikövezték az utat, hogy az emberek ne figyeljenek oda az Isten Lelkének bizonyságtételeiben szereplő figyelmeztetésekre és dorgálásokra, látni fogják, hogy mindenféle hamis eszmék áradata fog életre kelni.” (Ellen G. White levele William C. White-nak, 109. levél, 1890. dec. 6., 1888 Materials, 739. o.)
[40] A késői eső visszatérése I. kötet az 1844 és 1891 közötti eseményekkel foglalkozik. A második kötet az 1891-től jelenig tartó eseményeket fogja felölelni. Következésképpen az I. kötet nem foglalkozik az 1893-ra vonatkozó kérdésekre adott válaszokkal.
[41] Ellen G. White to Brethren of the General Conference, Letter 32. Dec. 19. 1892, Testimonies to Ministers, 31. o.
[42] Ellen G. White: „Is the Blood on the Lintel?” Review and Herald, 1895. máj. 21., 321. o., a kiemelések tőlem.
[43] Ellen G. White, Battle Creek Letters, 1905. nov. 7., 3.o. Érdekes megjegyezni, hogy Kóré is adott Izrael fiainak történelmi leckéket, de eltorzította a történelmüket. „Kóré kritizálta pusztai vándorlásuk történetét, ahol sokszor szorult helyzetbe kerületek és ahol sokan elpusztultak zúgolódásaik és engedetlenségeik miatt. Hallgatói azt gondolták, és szerintük világosan látták, hogy bajaikat elkerülhették volna, ha Mózes más útvonalat választ. Eldöntötték, hogy minden őket ért szerencsétlenségért Mózes vádolható, és a Kánaánból való kirekesztésük is Mózes és Áron rossz vezetésének következménye. Ha Kóré lett volna a vezető, aki bűneik állandó dorgálása helyett arra bíztatja őket, hogy maradjanak meg jó tetteiknél, akkor pusztai vándorlásuk nagyon békés és sikeres vándorlás lett volna. Az ide-oda vándorlás helyett egyenesen az ígéret földje irányába kellett volna haladniuk. (Ellen G. White, Pátriárkák és próféták 1890, kiemelések tőlem)
[44] Kenneth H. Wood, „Editor's Viewpoint: F.Y.I.-4”, Review and Herald, 1976. nov. 18., 2. o.
[45] Ellen G. White, A nagy küzdelem, 186. o. és az egész fejezet.
[46] George R. Knight, A User-Friendly Guide to the 1888 Message, 166. o.