10. kézirat, 1888. - Megjegyzések a missziómunkáról

Minneapolis, Minnesota, 1888. október 23.

Megváltónk mindenkinek kijelölte a maga feladatát, és senki sem hozhat fel kifogásokat Isten előtt, hogy ne végezze el a rábízott munkát. Isten nem várja el azoktól, akiknek két talentumot adott, hogy ugyanannyit érjenek el, mint akik ötöt kaptak, de elvárja, hogy a tőle kapott erőnk szerint tegyük meg mindazt, ami tőlünk telik. Az Istentől kapott talentumaink gyarapodni fognak, ha szorgalmasan használjuk őket.

Úgy véljük, hogy a testvérünk által javasolt tervek helyesek, és ha több gyülekezetben alkalmaznánk hasonló módszereket, azt tapasztalnánk, hogy a munkatervekkel rendelkező gyülekezetek élő gyülekezetek. A munkát végző gyülekezet élő gyülekezet. Itt kezdődik azonban a nehézség. A megfelelő oktatáshoz talentumra van szükség, hogy megtanítsuk a tagokat, hogyan vegyék ki részüket a munkából. Aki a gyülekezetben bizonyos feladatokkal megbízott vezető vagy lelkész, annak ezt a munkát szolgálata részeként kell tekintenie. Hogyan hanyagolhatják el a szolgálatnak ezt a részét, és mégis követhetik Pál apostol bibliai útmutatását, hogy „minden embert tökéletesnek állítsunk elő Krisztus Jézusban”? A tanító feladata az, hogy tanítson, tanítson, és ismét tanítson, példával és szavakkal egyaránt. Ha szervezetté tudjuk tenni a gyülekezetet a munka szempontjából, és meg tudjuk tanítani a tagokat arra, hogy hogyan dolgozzanak, tapasztalni fogjuk, hogy a munkások élénk érdeklődést fognak tanúsítani. Azt fogják mondani: „Részt vettem ebben a munkában. Én is tettem valamit, és érdekel, hogy hogyan tehetnék többet.” Az Istentől kapott képességeik mértékében értelmesen munkálkodhatnak Krisztusban._[146]

Fontos meggyőződnünk arról, hogy ezekben a munkásokban Jézus Krisztus Lelke munkálkodik. Ha betelnek Isten szeretetével, amely minden munkás szívében jelen kell legyen, és ha felülről jövő bölcsességet kérnek, akkor egyre jártasabbak lesznek munkájukban, és egyre hatékonyabbá válnak, hasznos munkásokként.  A legfontosabb, hogy szívünk, elménk, modorunk és viselkedésünk olyan legyen, hogy ne botoljunk meg. A missziómunka kiváló képviselőinek kell lennünk a lehető legmagasabb szinten. Testvérünk azt mondta, hogy a létra alsó fokától kell kezdenünk. Úgy gondolom, hogy ez a legjobb megközelítés. Nem helyes, ha a tapasztalatlanok a létra tetejére állnak, és azt hiszik, hogy képesek elvégezni a munkát. Azonban, ha megalázzák magukat, akkor tapasztalatot szereznek, és alkalmassá válnak a feladatra.

Szeretném megérteni, miért maradnak el a hitünkhöz méltó cselekedetek, noha keresztényként azt állítjuk, hogy hisszük a legszentebb igazságokat, amelyeket Isten a halandókra bízott. Krisztus azt mondta: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Ez az a munka, amit el kell végeznünk, és Isten segíteni fog nekünk azáltal, hogy ragyogni engedi rajtunk keresztül az Ő világosságát. Nekünk kell a legjobb és legértelmesebb munkásoknak lennünk.

Testvérnőink közül sokan gyönyörű díszeket horgolnak otthonaik számára. Mi lenne, ha idejüket inkább Istenhez intézett buzgó imákra és Igéjének tanulmányozására fordítanák, hogy mennyei bölcsességet nyerjenek a körülöttük lévő lelkek megmentésére? Úgy tűnik nekem, hogy amit most tesznek, olyan, mint a széna, fa vagy pozdorja: mulandó és romlandó anyag. Azonban az a munka, amit az otthonukban élők megtisztításáért és a felebarátaikért végezhetnek, maradandó gyümölcsöket hozhatna. Ha az ilyen munkában érdekeltek lennének, elültethetnék az igazság magvait. Vessük a magot a víz mellett, nem tudva, melyik fog kicsírázni. Azonban az elsődleges munka a személyes odaszánás Istennek.

Angliában láttam olyan hölgyeket, akik hintón utaztak, és egy takaróba becsomagolt kiskutyát tartottak az ölükben, és gyönyörű és drága házakat építettek. Ha megkérdezték volna, kinek készülnek ezek a házak, a válasz az lett volna: „Kutyáknak és agaraknak.” Eközben az utcákon nyomorúságos körülmények között élő, szegény gyermekeket és asszonyokat lehetett látni, akik még ruházatban is hiányt szenvedtek. Mi értelme van mindennek? Úgy gondoljátok, hogy ezek a dolgok megmaradnak az örökkévalóságig? Nem akarjuk elhanyagolni Isten egyetlen teremtményét sem, de először azoknak a lelkeknek szeretnénk figyelmet szentelni, akikért Krisztus meghalt, és nem akarjuk erőforrásainkat ilyen hiábavalóságokra vesztegetni. Nem azt akarjuk, hogy önző érdekeinkre pazaroljuk el erőforrásainkat, hanem azt, hogy olyan tapasztalatok megszerzésére fordítsuk, amelyek előrevisznek minket a missziómunkában._[147] Így cselekedve mennyei kincset gyűjtünk. Isten maga fog kapcsolatba lépni minden önfeláldozó munkával és minden olyan erőfeszítéssel, amelyet a szolgálatra való képesítésünk és felkészítésünk érdekében teszünk, és rányomja pecsétjét és kézjegyét erre a munkára. Lehet, hogy számunkra nagyon jelentéktelennek tűnik, és soha nem értjük meg a munkánk eredményeit, de Isten mindent tud róla, miközben mi a víz mellett vetünk, nem tudva, melyik mag fog kihajtani.

Haldokló gyülekezetek vannak különböző helyeken. Ha készek lettek volna feláldozni az énjüket és meghalni a bűnnek, ha kivetették volna önmagukból a kapzsiságot és az élvezetek szeretetét, akkor nem lennének ilyen rossz állapotban. Akkor minden erejüket Uruk munkájának elvégzésére fordították volna, és ez jó véget eredményezett volna. Azonban lelki halál terjed a gyülekezeteinkben. Nincs senki, aki érezné annak fontosságát, hogy képezze a gyülekezeti tagokat, és felkészítse őket arra, hogy munkásokká váljanak Isten ügyében, és hogy felismerjék annak jelentőségét, hogy minden kapott talentumot és Istentől származó erőt maximálisan használjanak.

Testvérnőink értékes szolgálatot végezhetnek a Mesterért. Otthonaikban dolgozhatnak a nőkért. Testvéreink dolgozhatnának a férfiakért. Akiknek kevés idejük van, azok ahelyett, hogy cigarettáznának vagy a kocsmában töltenék az időt, nemcsak pénzt, hanem időt is megtakaríthatnának, és jó munkát végezhetnének Urukért.

Emlékszem, amikor gyermekkoromban Isten megtérítő ereje megérintett, azt akartam, hogy mindenki részesüljön abban az áldásban, amelyben én részesültem, és addig nem nyugodtam, amíg nem beszéltem erről másoknak. Elkezdtem meglátogatni fiatal barátnőimet, elmentem otthonaikba, hogy beszéljek velük és elmondjam tapasztalatomat, hogy megosszam, mennyire értékes számomra a Megváltó, mennyire vágyom szolgálni Őt, és mennyire szeretném, ha ők is szolgálnák Őt. Beszéltem nekik Krisztus kiválóságáról, majd azt mondtam: „Nem akartok letérdelni, és együtt imádkozni velem?” Egyesek készek voltak letérdelni, mások ülve maradtak, de mielőtt befejeztük volna, mindannyian letérdeltek, és órákig imádkoztunk, amíg végül a legutolsó is azt mondta: „Úgy érzem, Jézus megbocsátotta bűneimet.” Volt úgy, hogy hajnalodott, de én még mindig nem hagytam abba a küzdelmet.

Jézusban nagy hatalom van. Amikor belépünk egy házba, nem szabadna jelentéktelen dolgokról beszélgetni, hanem azonnal a lényegre kell térnünk, és azt mondanunk: „Azt akarom, hogy szeressed Jézust, mert Ő előbb szeretett téged.” Utána, ahogyan Starr testvér mondta, a kiadványaink közül valamelyiket adjátok nekik, és kérjétek meg őket, hogy olvassák el. Ha látják, hogy őszinték vagytok, nem fogják megvetni egyetlen erőfeszítéseteket sem. Van egy módszer, ahogyan a legkeményebb szíveket is elérhetjük. Az egyszerűséggel, őszinteséggel és alázattal való közeledés segít elérni azoknak a lelkét, akikért Krisztus meghalt. Ne legyünk könnyelműek ebben a munkában!

Úgy gondolom, a most figyelembe vett terv Isten tetszésére van. Azoknak a gyülekezeteknek, amelyek most haldokló állapotban vannak, szükségük van valakire, aki terveket készít számukra, valakire, aki képes mozgásba hozni a dolgokat._[148] De ki fogja ezt megtenni? Sokan vannak, akik keresztények szeretnének lenni, és ha hagyjuk, hogy a kovász dolgozzon, egyik a másik után lép majd előre, ahogy Isten Lelke munkálkodik bennünk. Akkor meglátjuk, hogy nem a saját bölcsességünkkel, hanem Isten Lelke által érhetünk el embereket. Mindezek mellett azonban szükséges, hogy használjuk Istentől kapott képességünket és erőnket. Nem maradhatunk örökké kezdők; meg kell tanulnunk helyesen viselkedni, keresztény udvariasságra van szükségünk. Erre minden szolgálatunk során szükség van. Nem szabad hagynunk, hogy a jellemünk éles vonásai előtérbe kerüljenek; alázattal kell dolgoznunk, és akkor a durva jellemvonások feledésbe merülnek, hogy jobbak vegyék át a helyüket. Vidámságra van szükség a munkánkban. Nagyon sok múlik azon, hogyan mutatkozunk be azoknak, akiket meglátogatunk. Kezet foghatunk úgy, hogy azonnal elnyerjük a bizalmát. Ha azonban hideg, kifejezéstelen módon fogunk kezet, mintha egy jéghegy lennénk, amely nem akar megolvadni, akkor semmilyen melegséget nem várhatunk válaszul.

Amikor hajón utaztam Európa felé, hallottam egy orvost, aki ezt mondta: „Szeretnék adni nektek egy tanácsot. Találkozni fogtok emberekkel, akik hidegek és merevek, de ha ti is ugyanolyan merevek lesztek, mint ők, nem fogtok tudni segíteni rajtuk. Azonban, ha egyenesen odamentek hozzájuk, és beszéltek velük, bármennyire is bizalmatlanoknak tűnnek, akkor végül jól fogadnak majd benneteket. Beszéljetek velük úgy, ahogyan velem beszéltek. Látni fogják, hogy melegszívűek vagytok, és szívesen fognak veletek beszélgetni. Örömömre szolgál, hogy beszélgethetek veletek ezekről a dolgokról. Tegyétek ugyanezt Angliában is.”

Nem szabad leereszkedésnek tartanotok kapcsolatba lépni szegény családokkal. Beszéljünk velük úgy, mint aki tudjuk, hogy ők is ugyanolyan részei az emberiségnek, mint mi. Kevés világosságuk és örömük van. Miért ne vinnénk nekik több örömöt és világosságot, amely megvilágítja őket és betölti szívüket? Jézus gyengéd együttérzésére van szükségünk, és akkor elérhetjük a szívüket. Nem hivalkodó, hanem egyszerű és tiszta ruhákba kell öltöznünk, hogy érezzék, egyenlőnek tartjuk magunkat velük, hogy érezzék, méltónak tartjuk őket az üdvösségre, és így megérinthetjük szívüket.

Testvéreim, ki kell vennünk a vasat a lelkünkből és a munkastílusunkból. Minden gyülekezetben képezhetünk ki munkásokat. Ne hagyjuk, hogy a lelkészek úgy érezzék, hogy egyedül nekik kell beszélniük és dolgozniuk, hanem hívjunk másokat, hogy időnként vezessék az összejöveteleket! Ezáltal képzettebbé válnak. Felváltva tartsanak bibliatanulmányokat! Ez arra készteti őket, hogy használják az Istentől kapott talentumukat.

Egyszer olvastam egy emberről, aki egy csapat munkást irányított, és egy felügyelőt tett a csoport élére. Ez a felügyelő tizenkét munkást bízott meg, hogy ássanak egy árkot._[149] Egy napon az ember elment, hogy megnézze a munkát, és látta, hogy a felügyelő az árokban dolgozik, a homlokán folyt a verejték, míg a tizenkét ember nézte őt. Az ember kérdőre vonta a felügyelőt: „Azt mondtam, hogy oszd ki a munkát a tizenkét embernek. Miért nem tetted meg? Vedd a béredet!”

Isten azért tett minket a nyáj tanítóivá, hogy minden munkaterületen oktassuk őket, hogy minden talentumot fel tudjon használni. Lelkészeink ahelyett, hogy másokat tanítanának a munka felelősségeinek átvállalására, maguk végzik a munkát. Egy lelkész munkája tanítói szolgálat. Egyetlen munkás rövidebb idő alatt képes húsz embert felkészíteni a munkára, mint amennyi idő alatt egyedül elvégezné a munkát. Hagyjuk, hogy nehézségekkel szembesüljenek, hibákat kövessenek el, majd gyengéden mutassuk meg nekik, hogyan lehet jobban csinálni. Akkor taníthatjuk őket, taníthatjuk, és ismét taníthatjuk, amíg nem lesznek olyan férfiak és nők, akik tapasztaltak Isten dolgaiban, és akik képesek felelősséget vállalni. Az ilyen emberekből van hiányunk. Olyan férfiakra van szükségünk, akik képesek felelősséget vállalni, és a legjobb módja annak, hogy megszerezzék a szükséges tapasztalatot, ha elkötelezik magukat e munka mellett.

Ha másokért dolgozunk, akkor lesz miről beszéljünk, amikor összegyűlünk. Nem fogunk többet beszélni testvéreinkről, és nem gondolunk többé önelégültségünkre, mert félre téve ezeket a gondolatokat, igyekszünk Jézus Krisztus munkásai lenni. Ha minden konferencia és gyülekezet átvenné a munkának ezt az ágazatát, úgy vélem, a következő évben lelki növekedést, egészségesebb állapotot és más légkört tapasztalnánk az egyházban. Nem lenne annyi pletykáló és kicsinyeskedő. Nem lenne idő a felesleges beszédekre, és sok lélek térne meg Krisztushoz. Miért ne érdeklődnénk azok iránt, akik körülöttünk vannak, ha Krisztus ilyen bizonyítékot adott nekünk szeretetéről? Testvérek, Isten nem fog elhagyni minket. Ránk árasztja átalakító erejét. Ezek a dolgok úgy fognak fejlődni, mint a hullámok, amelyek a vízbe dobott kavicsból indulnak ki. Az első hullám kicsi, de a következők egyre szélesebbek, míg végül elérik a partot.

Testvérek, szükség van arra, hogy tegyünk valamit Isten ügyének előmozdításáért. Valamit tennünk kell a lelkek megmentéséért, hogy végül beléphessünk Urunk örömébe, és dicsőíthessük Őt, amiért általa eszközök lehettünk mások megmentésében. Lesznek, akik talán így szólnak majd: „Rajtad keresztül nyertem üdvösséget; te vezettél el Jézus Krisztus által a megváltáshoz.” Ily módon részesülhetünk Urunk örömében. Ez az a munkamód, amelyet követnünk kell. Földi életünkben nem tudhatjuk, hogy milyen hatása van a munkánknak, de az örökkévalóságban látni fogjuk, mit tettünk Urunkért. Készítünk terveket és módszereket, és pontosan megvalósítjuk ezeket? Akkor az Úr áldásai kísérik majd erőfeszítéseinket._[150]