21. kézirat, 1891. – Naplójegyzetek

Krisztus a mi igazságunk

Részt vettem a lelkészek számára tartott bibliaiskola utolsó összejövetelén. Ezen a bibliaiskolán jelen voltak a konferencia küldöttei, valamint a lelkészképző hallgatói is. Az összejövetelen több személyt is felkértek, hogy beszéljenek. Olsen, Waggoner, Prescott és Smith testvérek alkalomhoz illő észrevételeket tettek; ugyanígy Haskell testvér is, akit az Úr irgalommal megőrzött a világ körüli útja során.

Azokról a dolgokról beszéltem, amelyek mélyen érintettek. Utaltam arra a félelemre - amelynek azok adtak hangot, akik nem a lelkészképző hallgatói, és nem is voltak jelen az összes iskolai órán - mely szerint túlhangsúlyozzuk a hit általi megigazulás témáját, és nem időzünk eleget a törvénynél.

Azon összejövetelek alapján ítélve, amelyeken kiváltságom volt részt venni, nem láttam okot az aggodalomra. Úgy érzem, mindenképpen el kell mondanom, hogy ezt a félelmet azok táplálták, akik nem hallgatták meg az összes értékes tanítást, és ezért nem volt indokolt ilyen következtetésre jutniuk. Azok közül, akik részt vettek ezeken az órákon és tanulmányozták az Igét, hogy megtudják, „mit mond az Írás”, senkiben sincs ilyen félelem. A Biblia és csakis a Biblia volt a tanulmányozás tárgya az iskolában. Minden egyes lecke alapja nem az emberek gondolata vagy véleménye volt, hanem a világos „így szól az Úr”.

Sok észrevétel hangzott el arról, hogy a táborainkban a szónokok inkább a törvényről és nem Jézusról beszéltek. Ez az állítás nem teljesen igaz, de vajon nincs okuk az embereknek ilyen megjegyzéseket tenni?_[890] Nem álltak-e szószékeinken – mint Isten szócsövei – olyan férfiak, akik nem rendelkeztek valódi tapasztalattal a mennyei dolgokban, akik nem fogadták el Jézus Krisztus igazságát? Sok lelkészünk nem tett mást, csak prédikált, azt is többnyire érvelő módon, és csak ritkán szóltak a Megváltó üdvözítő erejéről. Mivel ők maguk nem részesültek a mennyből alászálló élő Kenyérből, bizonyságtételük nélkülözi a tápláló erőt, hiányzik belőle Jézus Krisztus üdvözítő vére, amely minden bűntől megtisztít. Áldozatuk Káin áldozatához hasonlít. Káin a föld gyümölcsét vitte az Úrnak, ami külsőre nem volt visszataszító Isten szemében. Valóban, a termések nagyon szépek voltak, de az áldozat érdeme – Krisztus vére, amelyet a megölt bárány vére jelképezett – hiányzott. Ugyanilyenek a Krisztus nélküli prédikációk. Az emberek szívét nem érinti meg; nem kérdezik: „Mit tegyek, hogy üdvözüljek?”

Krisztus áldozatként az élet kenyerének mutatta be Önmagát. Azt mondta tanítványainak: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon” (Jn 6:54). Miért nem az Élet Kenyereként mutatják be Őt az embereknek? Mert nem Ő uralkodik sokak szívében, akik úgy gondolják, hogy a törvény hirdetése a kötelességük. Krisztus hiányzik a prédikációikból, és kelettől nyugatig, északtól délig az egyházunk éhezik, mert hiányzik belőle az Élet Kenyere.

A keresztény nevet viselők közül a hetednapi adventistáknak kellene az elsőknek lenniük, akik felmagasztalják Krisztust a világ előtt. Munkásainknak mindig képeseknek kellene lenniük arra, hogy a férfiakat és nőket Krisztushoz vezessék, ahhoz, Aki így szól önmagáról: „Én vagyok az életnek ama kenyere.” (Jn 6:35) Mindazok, akik az emberek lelki szükségleteit szolgálják, olvassák fel nekik Krisztus szavait: „Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért” (Jn 6:51)._[891]

Mivel nem értették ezt a kijelentést a zsidók vitatkoztak egymás között, és azt mondták: „Mimódon adhatja ez nekünk a testét, hogy azt együk? Monda azért nekik Jézus: Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek” (Jn 6:52, 53)

Gyakran hangzanak el az emberek előtt olyan prédikációk, amelyekből hiányzik az élet kenyere, az a táplálék, amely oly nélkülözhetetlen a lelki növekedéshez. Akik maguk is ettek már az élet kenyeréből, képesek lesznek azt megtörni mások számára is.

Krisztus így folytatta: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem lakozik és én is abban.” (Jn 6:54-56). Ezek a szavak nagyon hasonlóak azokhoz, amelyeket akkor használt, amikor szőlőtőként mutatta be magát, amelynek vesszői a követői: „Maradjatok énbennem és én is tibennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem, hanemha énbennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn 15:4-5).

Hogyan lehetne népünket jobban segíteni, mint azzal, hogy megkapja az élet kenyerét? Ez a kenyér pedig Isten szava; hiszen Krisztus mondta: „A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, amelyeket én szólok nektek, lélek és élet.” (Jn 6:63).

A törvényt és az evangéliumot – úgy, ahogyan az Igében van kinyilatkoztatva– hirdetni kell az embereknek, mert a törvény és az evangélium együtt győzi meg az embert a bűnről. Miközben elítéli a bűnt, Isten törvénye az evangéliumra irányítja a tekintetet, kinyilatkoztatva Jézus Krisztust, akiben „lakozik az istenségnek egész teljessége testileg”. Az evangélium dicsősége fényt vet a zsidó korszakra, és értelmet ad az egész zsidó rendszernek az előkép és a valóság._[892] Ily módon a törvény és az evangélium egyesül; egyetlen prédikációban sem szabad őket szétválasztani.

Túl sok ember lelki látását fátyol homályosítja el. Sokan beszéltek másoknak Isten törvényének kötelező követelményeiről, de nem látták meg annak beteljesedését, ami eltöröltetett. Nem ismerték fel, hogy Jézus Krisztus a törvény dicsősége. Az igazság Napjának ragyogó sugarait hírnökeinek kell visszatükrözniük a bűnösök értelmére, hogy azok a zsoltárossal együtt mondhassák: „Nyisd meg az én szemeimet, hogy szemléljem a te törvényednek csodálatos voltát”. (Zsolt 119:18).

Testvéreink közül sokan nem látják azokat a csodálatos dolgokat, amelyek Isten törvényében találhatóak. Nem szemlélték azt, amit Isten megmutatott Mózesnek, amikor így imádkozott: „Mutasd meg nekem a Te dicsőségedet!” (2Móz 33:18). Isten kinyilatkoztatta jellemét Mózesnek. „Az Úr pedig leszálla felhőben, és ott álla ő vele, és nevén kiáltá az Urat: És az Úr elvonula őelőtte és kiálta: Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja a bűnöst büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiakban, és a fiak fiaiban harmad és negyedíziglen.” (2Móz 34:5-7).

János apostol az első levelében meghatározza a bűnt: „Valaki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi; a bűn pedig a törvénytelenség” (1Jn 3:4).

Mózesnek, Isten jelleme dicsőségeként nyilatkoztatott ki. Ugyanígy mi is Krisztus dicsőségét szemléljük, amikor az Ő jellemét szemléljük. Pál apostol ezt mondta: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre úgy, mint az Úrnak Lelkétől.” (2Kor 3:18)._[893]

Akkor miért tapasztalható mégis az egyházban ilyen nagy hiánya a szeretetnek, az igaz, felemelő, megszentelő, nemesítő együttérzésnek, a gyengéd irgalomnak és a szeretetteljes türelemnek? Azért, mert Krisztust nem állítják folyamatosan az emberek elé. Jellemvonásait nem viszik át a gyakorlati életbe. A férfiak és a nők nem esznek a mennyből alászállt kenyérből.

Nagyon elszomorított, amikor láttam, hogy a lelkészek a saját maguk csiholta szikrák fényében járnak és dolgoznak. Ezek a munkások nem nyernek lelki táplálékot Krisztustól, az élet Kenyerétől. A lelkük éppúgy nélkülözi a mennyei mannát, mint Gilboa hegyei a harmatot és az esőt. Krisztus nem volt folyamatos jelenlét a szívükben. Hogyan beszélhetnének értelmesen arról, akit nem ismertek meg a saját tapasztalatukból?

Látnunk kell Krisztust úgy, amint van. A hit szemünkkel kell felismernünk az Atya Egyszülöttjének dicsőségét, aki tele van kegyelemmel és igazsággal. Ha nem becsüljük meg Krisztus Lelkét, ha a Galata levél törvényével kapcsolatos vitában téves álláspontra helyezkedünk - egy olyan kérdésben, amelyet sokan nem értettek teljesen, mielőtt téves álláspontra helyezkedtek - akkor az egyház szomorú veszteséget szenved. Az egyház általános lelki állapotát a Hű Tanúbizonyság szavai mutatják be: „De” – mondja Ő, aki szereti azokat a lelkeket, akikért meghalt – „az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.” Sokaknak a Minneapolisi Generál Konferencia idején tanúsított magatartása Krisztus nélküli állapotukról tanúskodik. A figyelmeztetés mindannyiuknak szól: „Emlékezzél meg azért honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz.”

Nem ismerték fel sokan a lelkészképző ideje alatt, hogy hibát követtek el, amikor nem maradtak meg Krisztusban? Vajon nem adatott-e meg nekik az a kiváltság, hogy megtérjenek, és cselekedjék az első cselekedeteket? Kárhoztatná valaki a bűnbánatnak, a bűnvallomásnak és a keresztségnek ezt a munkáját?_[894] Ha valaki tudatára ébred annak, hogy első kötelessége a bűnei megbánása, azok megvallása és a keresztség, vajon nem ez az első munka, amelyet el kell végeznie?

Amikor az Igazság Napjától értékes fénysugarak ragyogtak az utunkra, akkor egyesek szélesre tárták a szívük ajtaját, és örömmel fogadták a menny által küldött világosságot. Ők örömmel fogadják Jézus Krisztus szavait. Másoknak az isteni szemgyógyító írra volt szükségük, hogy javítsa lelki látásukat, hogy meg tudják különböztetni az igazság világosságát a hamis eszmék sötétségétől. Vakságuk miatt olyan tapasztalatot vesztettek el, amely az ezüstnél és az aranynál értékesebb lett volna számukra. Attól tartok, hogy egyesek soha nem pótolják már a veszteségüket.

Amikor a kemény jellemű férfiak egyszer szembefordulnak Isten akaratával, nem könnyű beismerniük, hogy tévedtek ítéletükben. Nagyon nehéz az ilyen embereknek teljesen a világosságra jönni, őszintén megvallva bűneiket; mert Sátánnak nagy hatalma van sokak elméje felett, akiknek Isten bőséges bizonyítékot adott, hogy bátorítsa hitüket és bizalmat ébresszen bennük. Sokan nem jutnak hitre, mert nem hajlandók bűnvallomást tenni. Ha valaki szíve büszkeségében és keménységében akár csak egyetlen fénysugarat is elutasít, akkor ezzel könnyebbé teszi a világosság újbóli elutasítását. Így alakul ki az emberekben a világosság elutasításának szokása.

A zsidók olyan sokáig vonakodtak az igazság világosságában járni, hogy végül elutasították Megváltójukat. Jézus azt mondta a zsidóknak: „Nem akartok hozzám jőni, hogy életetek legyen!” (Jn 5:40). Ő, az élet Világossága, azért jött, hogy megvilágosítson minden embert, aki a világra születik, ezért senkinek sem kell sötétségben járnia. Az igazság világossága folyamatosan ragyog, de sok férfi és nő nem érti azt. Hogy miért? Mert az önzés, az énközpontúság és a büszkeség elvakítja lelki látásukat. Saját véleményük bálványa áll közéjük és az igazi világosság közé._[895] Gyorsan észreveszik azt, amit látni akarnak. A Hű Tanúbizonyság ezt mondja: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek. A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomának közepette van.” (Jel 2:7) „Az Úr bizodalmas az őt félőkhöz” (Zsolt 25:14).

A szolgálatban álló lelkész testvéreimnek azt mondom, hogy minden pillanatban Jézusra van szükségünk. Oly sokat számít, ha szeretete kiveszik a szívünkből. Ő maga mondja: „De az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.” (Jel 2:4). Fennáll annak a veszélye, hogy az igazságot úgy mutatják be, hogy az csupán az értelmet magasztalja fel, miközben a hallgatók lelke kielégítetlen marad. Lehet, hogy az igazságnak egy helyes elméletét mutatják be, és mégis hiányozhat belőle az a szeretetteljes melegség, amelyet az igazság Istene elvár, hogy minden hírnöke értékelje és nyilvánítsa ki.

Sokak vallása nagyon hasonlít egy jégcsaphoz – dermesztően hideg. Nem kevesen vannak, akiknek szíve még nem engedelmes, és nem olvadt meg. Nem tudnak hatni mások szívére, mert a saját szívük sincs túláradva azzal az áldott szeretettel, amely Krisztus szívéből árad. Mások pedig, úgy beszélnek a vallásról, mintha az csupán az akarat kérdése volna. A rideg kötelességet hangsúlyozzák, mintha az egy vaspálcával uralkodó úr lenne – egy kemény, hajthatatlan, mindenható úr –, anélkül, hogy bemutatnák Krisztus szívünket meglágyító, édes szeretetét és gyengéd részvétét. És vannak olyanok is, akik az ellenkező végletbe esnek, a vallásos érzelmeket helyezik előtérbe, és különleges alkalmakkor heves buzgóságot tanúsítanak. Az ő vallásuk inkább hasonlít egy serkentőszer hatásához, mint Krisztusba vetett állhatatos hithez.

Az igazi munkások ismerik a Szentlélek szívre gyakorolt belső munkájának értékét. Megelégednek a vallási szolgálatok egyszerűségével. A sokak által kedvelt sok éneklés helyett a fő figyelmet az Ige tanulmányozására fordítják, és szívből magasztalják Istent. A külső ékességnél többre tartják a belső szépséget, a szelíd és csendes lélek ékességét._[896] Szájukban nincs álnokság. Sokkal több lelkész életében kellene megnyilvánulnia Isten országa örök igazságának. Akik az igazságot a mindennapi életükben megélik, az igazság fáihoz hasonlítanak, amelyek a Lélek gyümölcsét termik meg.

Az igazi vallás a Szentírásba vetett hitre épül. Isten beszédét kétely nélkül kell elfogadni. Egyetlen részét sem szabad megnyirbálni vagy átformálni, hogy illeszkedjen bizonyos elméletekhez. Az embereknek nem szabad az emberi bölcsességet felmagasztalniuk, és a bírói székbe ülve Isten Igéjét megítélniük. A Bibliát a régi idők szent emberei írták, akiket a Szentlélek vezetett, és ez a könyv tartalmaz mindent, amit bizonyosan tudhatunk, és mindent, amit Istenről és Krisztusról megtanulhatunk – kivéve, ha Pálhoz hasonlóan el nem ragadtatunk a harmadik égbe, hogy halljunk „kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie” (2Kor 12:4). Az apostolnak adott kijelentés nem csökkentette az alázatát.

A keresztény élete olyan élet, amelynek szabálya Isten Igéje, pontosan úgy, ahogy az meg van írva. Az Ó- és az Újszövetség minden igazsága együtt alkot egy teljes egészet. Ezeket az igazságokat értékelnünk kell, hinnünk és engedelmeskednünk kell nekik. Az igazi tanítvány számára Isten Igéjébe vetett hit élő, tevékeny elv: „Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre.” (Róm 10:10). Hit által hiszi az ember, hogy elnyeri Krisztus igazságát.

A hit önmagában az értelem cselekedete. Maga Jézus a hitünk fejedelme és bevégzője. Életét adta értünk, és vére jobban szól a mi javunkra, mint Ábel vére, amely Káin, a gyilkos ellen kiáltott Istenhez. Krisztus vére bűneink bocsánatára ontatott ki.

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy megpróbálják aprólékosan meghatározni a megigazulás és a megszentelődés közötti különbséget. E két fogalom meghatározásába gyakran saját elgondolásaikat és feltevéseiket viszik bele. Miért próbálnánk aprólékosabbak lenni az ihletett igénél a hit általi megigazulás létfontosságú témájában? _[897] Miért kellene minden egyes pontot részletesen úgy kidolgozni, mintha a lélek üdvössége múlna azon, hogy mindenki pontosan a ti értelmezésetek vallja ebben a témában? Nem mindenki tud teljesen ugyanarra az álláspontra jutni. Ti a szúnyogból elefántot csináltok, és az elefántból szúnyogot.

Amikor a bűnbánó bűnös megtört szívvel Isten előtt, felismeri és elfogadja a Krisztus érte hozott engesztelő áldozatát, mint egyetlen reménységet e földi és az eljövendő életre, bűnei bocsánatot nyernek. Ez a hit általi megigazulás. Minden hívő lélek teljes mértékben Isten akaratához igazítja akaratát, és bűnbánatban és alázatban marad, miközben hitét a Megváltó engesztelő érdemeibe veti, és erőről erőre, dicsőségről dicsőségre halad előre.

A bűnbocsánat és a megigazulás ugyanaz. Hit által a hívő nem lesz többé a bűn és Sátán gyermeke, hanem Jézus Krisztus hűséges alattvalója - nem valamilyen benne lévő jóság miatt, hanem azért, mert Krisztus örökbefogadás által gyermekévé fogadja. A bűnös azért kap bocsánatot bűneire, mert ezeket a bűnöket Helyettese és Kezese viseli. Az Úr így szól mennyei Atyjához: „Ez az Én gyermekem. Felmentem őt a halálos ítélet alól, és neki adom az Én életbiztosításomat – az örök életet –, mert elfoglaltam a helyét, és elszenvedtem bűnei büntetését. Ő az én szeretett fiam.” Így áll az ember, megbocsátva, Krisztus igazságának szép ruhájába felöltözve és feddhetetlenül Isten előtt._[898]

Talán a bűnös téved, de akkor sincs irgalmatlanul elvetve. Egyetlen reménysége azonban az Isten előtti bűnbánat és a Jézus Krisztusba vetett hit. Az Atya előjoga, hogy megbocsájtja a mi gonoszságainkat és bűneinket, mert Krisztus magára vette bűneink terhét, kegyelmet ad és nekünk tulajdonítja az Ő igazságát. Áldozata teljes mértékben kielégíti az igazság követelményeit.

A megigazulás a kárhoztatás ellentéte. Isten határtalan irgalmasságát gyakorolja az arra érdemtelenekkel szemben. Megbocsátja a vétkeket és bűnöket Krisztusért, aki engesztelő áldozattá lett bűneinkért. A Krisztusba vetett hit által a bűnös törvényszegő elnyeri Isten kegyelmét és az örök élet biztos reménységét.

Dávid azért nyert bocsánatot gonoszságára, mert bűnbánattal és töredelmes lélekkel megalázta szívét Isten előtt, és hitte, hogy Isten bocsánatról szóló ígérete beteljesedik. Bevallotta bűnét, megbánta és megtért. A megbocsátás bizonyosságától lenyűgözte felkiáltott: „Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen.” Az áldás a megbocsátás nyomán jön; a megbocsátás pedig abból a hitből fakad, hogy a megvallott és megbánt bűnt a nagy Bűnhordozó hordozta el. Minden áldásunk Krisztustól jön ezen az úton. Az Ő halála a mi bűneinkért való engesztelő áldozat. Ő a nagy Közvetítő, amely által elnyerjük Isten irgalmát és jóindulatát. Ő tehát valóban hitünk Fejedelme, Szerzője, Bevégzője és Beteljesítője._[899]