69. levél, 1893. - Leroy Nicola számára címzett levél

Wellington, Új-Zéland, 1893. július 19.

Kedves Testvérem!

Kérlek, bocsáss meg, hogy nem válaszoltam kedves leveledre. Olyan időben kaptam meg, amikor nem tudtam úgy válaszolni, ahogyan szerettem volna, és csak azokat a leveleket írtam meg, amelyekről éreztem, hogy meg kell írnom. Azt gondoltam, hogy képes leszek választ küldeni a múlt csütörtökön induló postával, de nem tudtam. Elnézést kérek a késedelemért.

Két héttel ezelőtt kihúzták az utolsó fogaimat. Caro testvérnő, aki fogorvos, Napierből jött, és elvégezte a beavatkozást. Úgy éreztem, hogy nem szabad fokozni a fejemben a vérkeringést, és rendkívül óvatosnak kellett lennem, nehogy megfázzon az ínyem. Az ínyem lassan gyógyult. Örömmel mondhatom, hogy szokatlanul jó egészségnek örvendek. Ezért mennyei Atyámnak tartozom hálával. Az utóbbi időben sokkal jobban alszom, de nem azért, mert bármilyen idegnyugtatót szedtem volna. Nem vettem be semmit, amikor kihúzták a fogaimat. A beavatkozás kevesebb mint öt percig tartott. Nem számítok arra, hogy képes leszek beszédet tartani, amíg teljesen fel nem épülök, ami körülbelül nyolc hét múlva lesz. Nagyon hálás vagyok az Úrnak az Ő jóságáért. Az elmúlt öt hétben nem hagytam el a házat. Az időjárás nagyon változékony volt, azzal a különbséggel, hogy az idő nagy részében esett az eső. Nem vagyok képes sétálni, csak nagyon rövid távolságra. A jobb csípőm akadályoz. A házban azonban elég jól tudok mozogni. A szobám az emeleten van, és elég gyakran megyek fel és le. De egyszerre csak egy kis mozgást tudok elviselni. Legtöbbször egy nyugágyon ülök, mert számomra a legkönnyebb helyzet az, amikor kinyújthatom a végtagjaimat, sőt az egész testemet. Nem fáj semmi, kivéve a csípőm, és ha nem ilyen helyzetben ülök, szinte tehetetlenné válok. Körülbelül négy héten át erős fájdalom volt a csípőmben, amelyet az okozott, hogy gyalog jártam az összejövetelek helyszínére.

Volt egy összejövetelünk Patone-ban, hét mérföldre Wellingtontól, és nagyon féltem az utazástól. Kényelmes lovaskocsin mentünk, és jól viseltem az utazást. Felálltam, hogy beszéljek, de nem tudtam arról a témáról beszélni, amelyet elterveztem, mert egy másik témát adott nekem az Úr. Ez volt a témám: „Amiképpen pedig a Noé napjaiban vala, akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is”. A beszéd figyelmeztetés volt e föld történelmének záró jeleneteire vonatkozóan. Isten ereje szállt rám. Éreztem, amint minden idegszálamon áthatolt, és az emberek tudták, hogy a szavak az Isten Lelkének és hatalmának megnyilvánulásából hangzottak el. Attól kezdve az egészségem nagymértékben javult. Az Úr megtisztelte hitemet, és megkönyörült rajtam.

Drága testvérem, teljes szívemből megbocsátok neked, ahogy kérted, és annyira hálás vagyok, hogy belátod és megérted a múlt tévedését. Nincs olyan tévedés, amely az igazságból származna, és egyetlen tévedés sem gyakorol megszentelő hatást a lélekre. Nagyon hálás vagyok, hogy még nincs túl késő helyrehozni a hibákat. Bűnbocsátó Megváltónk van, aki mindig megindul gyengeségeinken. Éjjel-nappal mélyen aggódom a nyájtól eltévedt juhokért._[1192] Amikor Urunk példázatát olvasom, csodálkozom, hogy ez nem gyakorol nagyobb hatást minden lélekre, aki komolyan igyekszik mennyei Atyánk akaratát cselekedni. A nekem adott világosságból tudom, hogy sokan azok közül, akik most közömbösek, gondatlanok, és meggondolatlanok, akik eltávolodtak a nyájtól, valamint azok, akiket meggondolatlanul és szívtelenül kizártak a nyájból, el fognak veszni a pusztában. Ó, mennyire fáj a szívem, amikor látom, hogy milyen kevesen keresik az elveszett juhokat. Minden munkás feladata, hogy ezt különleges munkájává tegye, az elveszett juhok megkeresését és megtalálását, és ne várja, hogy azok találják meg a Pásztort. Az egész menny figyeli a munkának ezt a szakaszát, készen arra, hogy együttműködjön az emberi eszközzel, aki azon gondolkodik, kik azok, és hol vannak az elveszett juhok, akik egykor szerették az igazságot, de eltávolodtak a nyájtól.

Jézus beszél a pásztorról, aki a pusztában keresi az elveszett bárányt, és az isteni örömről a mennyei udvarokban, amikor megtalálja azt. A jó Pásztor otthagyja a kilencvenkilencet, és nehézségeken és akadályokon át lelkiismeretesen, elszántan és kitartóan folytatja a keresést, amíg meg nem találja az elveszett bárányt. Azután egyetlen szemrehányó szó sem hagyja el az ajkát, hanem csak örömét fejezi ki, és a bárányt örömének énekével és szeretettel, épségben és biztonságban hozza vissza. A szomszédok mindannyian osztoznak az örömben, amikor ezt mondja: „Megtaláltam az elveszett juhomat.” Vajon azok, akik azt állítják, hogy szeretik Jézust, olyanok lesznek-e, mint Isten, végezve az Ő munkáját, hogy visszahozzák az eltévedt juhokat? Osztozunk-e a mennyei seregnek és magának Istennek az örömében? Akkor egyénileg ragadjuk meg ezt az lehetőséget, és menjünk el megkeresni és megmenteni azt, ami elveszett! Ne vegyétek figyelembe a nehézségeket, ne engedjétek, hogy Sátán eltúlozza az akadályokat! Az igyekezet valóban kellemetlen lesz, és önmegtagadást fog igényelni. De nem éri-e meg? Olvassátok el a példázatot! A végtelen Isten Fia elhagyta az angyalokat és magasztos parancsnoki helyét a mennyei udvarokban, és eljött ebbe a sivár világba, amelyet a romlás és az átok megsebzett és eltorzított, hogy megmentse a nyájtól eltévedt juhot, az egyet - az elesett világot. És hogyan bántak vele? Szégyenletesen! Ó, micsoda méltatlanság és milyen bántalmazás zúdult a Pásztorra, aki kereste juhait, hogy megtalálja őket, és örömmel visszavezesse a nyájhoz, Isten iránti hűségre. Ezért mindazok, akik értékelik az üdvösséget, menjenek buzgón munkálkodni Krisztus érdekében, és Isten angyalai velük mennek; az isteni erő egyesül az emberi erőfeszítéssel, és az eredmény nagy siker lesz.

Ó, visszahozhatjuk az elveszetteket és a pusztulás felé tartókat, és visszaadhatjuk a megmentett lelkeket Annak, aki meghalt helyreállításukért. Krisztus tanítványai vagyunk? Nem azért adta ezt a példázatot, hogy megértsük és gyakoroljuk? Ha hűek vagyunk megbízatásunkhoz, nem kellene-e elmennünk, hogy megkeressük és megmentsük az elveszett bárányokat komoly és kitartó személyes erőfeszítéssel? A példázat világossága ellenére, miért tesznek olyan keveset ezen a téren? Miért nem elmélkednek és miért nem veszik fontolóra ezt a témát? _[1193]

Kik azok az eltévedtek, akik visszaestek, akik eltávolodtak a nyájtól, és belekerültek Sátán csapdájába? Nem feddi-e meg ez a példázat azt a hidegszívű, közömbös hanyagságot, amely azok iránt mutatkozik, akik halófélben vannak? A figyelmeztetés az időkön át szól hozzánk: „A sárdisbeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az, akinél van az isteni hét lélek és a hét csillag: Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy. Vigyázz, és erősítsd meg a többieket, akik haló félben vannak; mert nem találtam a te cselekedeteidet Isten előtt teljeseknek.”

Az Úr segítsen bennünket, hogy ne kerüljük ki, és ne hagyjuk a lelket megsebesítve, összetörve és kifosztva anélkül, hogy segítséget nyújtanánk neki. Azt szeretném testvérem, hogy legyen részed ebben a munkában, bárhol is legyél, és bármilyen felelősségteljes pozíciót töltesz is be. Tanácskozz másokkal, és lásd meg, nem lehet-e felébreszteni az érdeklődést, hogy megkeressék és személyes erőfeszítéseket tegyenek azoknak a lelkeknek a helyreállítására, akik lelkileg halófélben vannak, és azoknak a lelkeknek, akik már lelkileg halottak. Megtört, érzékeny, gyengéd szívekre van szükség. Az isteni együttműködéssel megszentelt emberi együttérzésre van szükség. Olvasd el a példázatot! Imádkozz felette! Lásd meg a jelképes ábrázolást, és fejtsd meg a jelkép értelmét! Tedd élő valósággá! Ébresszetek másokat is, hogy bölcs, jól irányított erőfeszítéseket tegyenek! „Atyámfiai, még ha előfogja is az embert valami bűn, ti lelkiek, igazítsátok útba az olyant szelídségnek lelkével, ügyelvén magadra, hogy meg ne kísértessél te magad is.”

Sok szeretettel üdvözlöm a feleségedet és a kicsiket. _[1194]