RH, 1890. március 11. - Krisztus a tanítványai közötti egységért imádkozott
Krisztusnak a tanítványaiért mondott imájában értékes szavakat találunk: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! [...] De nemcsak ő értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem; Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.”
Az egységet és az összhangot, amelynek Krisztus tanítványai között kellett megvalósulnia, a következő szavakkal írja le: „hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk”. Milyen sokan vannak azonban, akik félreállnak, és azt hiszik, már mindent megtanultak, amire szükségük van. Testvérek, éreztek-e felelőséget értük? Elmentetek hozzájuk, hogy meghívjátok őket, jöjjenek, keressék az Istent, és hallják meg azokat a szavakat, amelyek számotokra oly értékesek? Ti örvendeztek a világosságban, és hagyjátok, hogy mások sötétségben maradjanak? Azt kívánjuk, hogy minden testvérünk részesüljön abban az áldásban, amelyben mi is részesülünk. Akik a tábor szélén maradnak, nem tudják, mi történik a tábor közepén. Be kell jönniük a belső udvarokba, mert nekünk, mint népnek, egységre kell jutnunk hitben és célban. Jézus azért imádkozott, hogy minden tanítványa egységben legyen: „Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” Ezen egység által lesz meggyőzve a világ Krisztus küldetéséről, és így visszük majd a világ elé az isteni jóváhagyás pecsétjét. „És én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, őnekik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk”. Erre van szükségünk. Ez az, amire várunk - többet Krisztus dicsőségéből, hogy megvilágítsa utunkat, hogy haladjunk előre dicsőségtől ragyogó arccal, mély benyomást téve azokra, akikkel kapcsolatba kerülünk.
„Én ő bennük, és te énbennem: hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amiként engem szerettél.” Fel tudjuk fogni e szavak jelentőségét? Szívünkbe tudjuk fogadni őket? Mérhetjük-e ezt a szeretetet? Az a gondolat, hogy Isten úgy szeret bennünket, mint az Ő Fiát, hálával és dicsérettel kellene, hogy eltöltsön bennünket iránta. Minden intézkedés megtörtént, hogy Isten úgy szerethessen minket, ahogyan Fiát szereti – ezt pedig Krisztussal és egymással való egységünk által érhetjük el. Mindannyiunknak személyesen kell a forráshoz járulnunk és innunk. Ezrek ihatnak körülöttünk az üdvösség áradatából, de mi csak akkor frissülünk fel, ha személyesen iszunk a gyógyító folyam vizéből. Személyesen kell meglátnunk Isten Igéjének szépségét és világosságát, és lámpásunkat az isteni oltáron kell meggyújtanunk, hogy az élet igéjét, mint erőteljesen világító lámpát, magasra tartva járhassunk a világ előtt. Akik nem jönnek Isten Igéjéhez személyesen világosságért, nem lesz világosságuk, amelyet továbbadhatnának másoknak.
Milyen értékesek ezek a szavak! „Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál: mert szerettél engem e világ alapjának felvettetése előtt.” Krisztus azt akarja, hogy szemléljük az Ő dicsőségét. Hol? A mennyek országában. Azt akarja, hogy egyek legyünk Vele. Micsoda gondolat! Mennyire készségesnek érzem magam, hogy bármilyen áldozatot meghozzak Jézusért! Ő az én szeretetem, az én igazságom, az én vigasztalásom, az én örömkoronám, és azt kívánja, hogy szemléljük az Ő dicsőségét. Ha követjük Őt alázatosságában, önmegtagadásában, bánatában és megpróbáltatásában, meglátjuk majd Őt úgy, amint van, és meglátjuk az Ő dicsőségét. És ha meglátjuk az Ő dicsőségét, részeseivé válunk annak a dicsőségnek.
Azt mondja: „Igazságos Atyám! E világ nem ismert téged, de én ismertelek téged; és ezek megismerik, hogy te küldtél engem.” Ó, milyen keveset tudunk Róla! Azt mondja, hogy a világ nem ismerte meg az Atyát. Isten őrizzen bennünket attól, hogy azok, akik az igazságot hirdetik, híjával legyenek Isten ismeretének! Bárcsak Krisztus ezt mondhatná rólunk: „De ezek megismertek téged!”.
„És megismertettem ő velük a te nevedet, és megismertetem; hogy az a szeretet legyen ő bennük, amellyel engem szerettél, és én is ő bennük legyek.” Ez a mi munkánk is, hogy kinyilatkoztassuk az Atyát, megismertessük az Ő nevét. Sokkal tisztábban hallottuk az Ő hangját az elmúlt két évben elhangzott üzenetben, amely hirdette az Atya nevét: „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja a bűnöst büntetlenül.”
Ó, bárcsak összegyűjtenénk hitünk minden erejét, és lábunkat Jézus Krisztus sziklájára helyeznénk! Hinnetek kellene, hogy Ő képes megőrizni benneteket minden eleséstől. Azért nincs több hitetek Isten ígéreteiben, mert elmétek elszakadt Istentől, az ellenség pedig azt akarja, hogy ez így legyen. Sátáni árnyát vetette közénk és a Megváltó közé, hogy ne értsük meg, mit jelent számunkra Krisztus, vagy mivé lehet számunkra Ő. Az ellenség nem akarja, hogy megértsük, milyen nagy vigaszt találhatunk Krisztusban. Csak most kezdtük megsejteni, mi is az igazi hit; mert akik a hitetlenség sötét képeit szemlélik, azoknak nehéz bármi mást látni, mint sötétséget. Az Úr segítsen minket, hogy összegyűjtsük az Ő ígéreteinek drágaköveit, és emlékezetünket ékesítsük az Ő szavának gyöngyszemeivel. Fel kellene vérteznünk magunkat Isten ígéreteivel. Lelkünket ezekkel kell körülbástyáznunk. Amikor Sátán eljön sötétségével, és megpróbálja a lelkemet komor köddel beborítani, én Isten néhány drága ígéretét ismételgetem. Amikor munkánk nehezebbé válik az emberek szívében lévő hitetlenség miatt – ott, ahol hitnek kellene virágoznia –, újra meg újra ismétlem: „Mert a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben nem lészen gyümölcs, megcsal az olajfa termése, a szántóföldek sem teremnek eleséget, kivész a juh az akolból, és nem lesz ökör az istállóban. De én örvendezni fogok az Úrban, és vigadok az én szabadító Istenemben”. Miközben ezt teszem, Isten dicsőségének világossága tölti be a lelkemet. Nem a sötétségre tekintek.
Nekünk magasztalnunk kell a Kálvária Emberét, és mindenkinek meg kell tanulnia Krisztust felmagasztalni, mielőtt elhagyja ezt az összejövetelt – mielőtt munkálkodni indulna másokért. Bárcsak nyílnának meg tapasztalatotokban új fejezetek az Istenbe vetett bizalomról. A Megváltó azt kérdezi: „Mindazáltal az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-e hitet e földön?” Sátán sötét árnyát vetette közétek és Istenetek közé, és nagy sötétséggel borította be az embereket. De nektek Isten trónjától származó világosságotok kell legyen; az igazságban legyetek meggyökerezve és megalapozva, hogy amikor azok jelenlétébe kerültök, akik a hazugságot szeretik, ne homályosítson el benneteket a befolyásuk, és ne szakítsanak el benneteket a drága világosságtól.
Pál így tanította Timóteust: „Erősödjél meg a Krisztus Jézusban való kegyelemben; És amiket tőlem hallottál sok bizonyság által, azokat bízzad hív emberekre, akik másoknak a tanítására is alkalmasak lesznek.” Ez az, amit nekünk is tennünk kell. Misszióterületen vagyunk, és imádkoznunk kellene, hogy az Úr ébressze fel azok elméjét, akik semmi többre nem vágynak, mint amivel jelenleg rendelkeznek, hogy ők is keressék az Isten trónjától származó világosságot. Nem lenne szabad, hogy ellenszegülésben találtassunk, kételkedve az Istentől érkező világosságban. Amikor olyan tanítás kerül elétek, amelyet nem értetek, boruljatok térdre Isten elé, hogy megérthessétek az igazságot, és ne találtassatok Isten ellen harcolóknak a zsidókhoz hasonlóan. A világosság eljött hozzájuk, de ők jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot. Amikor figyelmeztetjük az embereket, hogy ne fogadjanak el semmi mást, csak az igazságot, akkor arra is figyelmeztetnünk kell őket, hogy ne veszélyeztessék lelküket azáltal, hogy elutasítják a világosság üzeneteit, hanem hogy komoly bibliatanulmányozással űzzék ki a sötétséget. Legyünk mindannyian sokkal óvatosabbak, nehogy elvessük azt, ami igazság. Élő tapasztalatra van szükségünk.[559]
Hitben még olyanok vagyunk, mint a kisgyermekek, akik tanulnak járni. Amikor egy gyermek megteszi első lépéseit, gyakran megbotlik és elesik, de újra feláll, és végül megtanul önállóan járni. Nekünk is meg kell tanulnunk hinni Istenben. Nem szabad érzéseinkre támaszkodnunk, hanem élő hit által kell megismernünk Istent. Tekintsetek a római századosra, mint a hit igazi példájára. Ő így jött Jézushoz: „Uram, az én szolgám otthon gutaütötten fekszik, és nagy kínokat szenved. És monda neki Jézus: Elmegyek és meggyógyítom őt. És felelvén a százados, monda: Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomba jöjj; hanem csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám. Mert én is hatalmasság alá vetett ember vagyok, és vannak alattam vitézek; és mondom egyiknek: Eredj el, és elmegy; és a másiknak: Jöszte, és eljő; és az én szolgámnak: Tedd ezt, és megteszi. Jézus pedig, amikor ezt hallotta, elcsodálkozott, és monda az őt követőknek: Bizony mondom nektek, még az Izraelben sem találtam ilyen nagy hitet.”
Miféle hatalomban hitt ő, amely Krisztusban volt? Tudta, hogy Isten hatalma van benne. Azt mondta: „Mert én is hatalmasság alá vetett ember vagyok, és vannak alattam vitézek; és mondom egyiknek: Eredj el, és elmegy”. A százados a hit szemével látta, hogy Isten angyalai veszik körül Jézust, és tudta, hogy Jézus egyetlen szavára egy angyal siet a beteghez, és a szolga meggyógyul. Tudta, hogy Jézus szava belép a házba, és szolgája meggyógyul. És mennyire megdicsérte Jézus ennek az embernek a hitét! Ezt mondta: „Még az Izraelben sem találtam ilyen nagy hitet”.
Sokan vannak, akik nem a népünkhöz tartoznak, akikre Isten kegyesen tekint, mert a nekik adott világosság szerint élnek. Majdnem két éve kérleljük a népet, hogy fogadják el Krisztus igazságáról szóló világosságot és igazságot, és még mindig bizonytalankodnak, hogy megragadják-e ezt a drága igazságot vagy sem. A saját eszméik kötik meg őket. Nem engedik, hogy a Megváltó belépjen. Mindent megtettem ezért az ügyért. A füleknek beszélhetek, de a szívhez nem tudok szólni. Nem kellene felébrednünk, és kilépnünk ebből a hitetlenségből? Nem kellene Sátánt taposnunk a lábunk alatt? Szívből kérlek benneteket, emelkedjetek feljebb, ahol élő vizek folynak.
Tegnap hajnalban, amikor felébredtem a lelkem szinte gyötrődött és csak annyit tudtam mondani: „Uram, te mindent tudsz. A szívem terhelt, és te tudod, hogy nem bírom elhordozni ezt a terhet. Több segítségre van szükségem, mint eddig bármikor. Te tudod, hogy amikor látom, hogy az emberek szembefordulnak a te Igéddel, a súly alatt összetörök, és semmit sem tudok tenni a te segítséged nélkül.” Miközben imádkoztam, úgy tűnt, mintha egy fényáradat takart volna el, és egy hang szólt: „Én veled leszek, hogy megerősítselek.” Ettől kezdve Jézusban nyugszom. Elrejtőzhetek Benne. Nem cipelem tovább a terheimet. Leteszem azt Megváltóm lábaihoz.
Testvéreim, miért ne tennénk le mindannyian a terheinket oda? És amikor elhagyjuk ezt az összejövetelt, égjen a szívünkben az igazság, mintha tűz égne a csontjainkban. Találkozni fogtok olyanokkal, akik azt mondják majd: „Túlságosan izgatottak vagytok; túlságosan felfújjátok ezt a témát, és nem elmélkedtek eleget a törvényen. Tehát, nagyobb hangsúlyt tegyetek a törvényre, ne mindig Krisztus igazságának elérésére törekedjetek, a törvényt hangsúlyozzátok!” Addig prédikáltuk a törvényt, amíg olyan szárazak nem lettünk, mint Gilboa hegyei, melyekre sem harmat, sem eső nem hullott. Krisztust kell prédikálnunk, aki a törvényben van, és akkor prédikációinkban velő és táplálék lesz; táplálék Isten éhező nyája számára. Nem szabad saját érdemeinkben bíznunk, hanem a názáreti Jézus érdemeiben. Szemünket meg kell kennünk szemgyógyító írral. Istenhez kell közelednünk, és Ő is közeledni fog hozzánk, ha az Ő kijelölt útján járunk. Ó, ha úgy mennétek, mint a tanítványok pünkösd napja után, akkor bizonyságtételetek élő lenne, és lelkek térnének meg Istenhez.[560]