Átugrunk egy nagyobb időszakot. Nem tudhatjuk, hogy hány évet ölel fel ez az időszak, de megszületett Izsák, a hit és az ígéret gyermeke, felnevelkedett, és fiatalember lett belőle.[1] Ábrahám hite megerősödött, és érettebb lett, mivelhogy megtanulta, hogy Isten teljesíti, amit megígért. De Isten hű tanár, és nem engedi, hogy tanulói továbbhaladjanak egy feladaton anélkül, hogy alaposan meg ne tanulnák az adott leckét. Nem elég, ha csak belátják és elismerik, hogy a feladott leckében hibát követtek el. Egy ilyen beismerés természetesen biztosítja a megbocsátást; de miután meglátták a hibát, ismét ugyanazon a próbán kell, hogy átmenjenek, és talán többször is, ameddig olyan jól megtanulják, hogy többé nem botlanak meg. Ez csak a javukra válik. Nem a szülő vagy a tanár jóságára mutat, amikor megengedi a gyermekeknek átugrani a meg nem tanult leckéket, csak azért, mert nehezek.

„Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és ezt mondta neki: Ábrahám! S ő így felelt: Ímhol vagyok. Isten ezt mondta neki: Vedd a fiadat, a te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked.” (1Móz 22:1-2)

Ahhoz, hogy megértsük, mit jelentett ez a próba, világos képet kell kapnunk Izsákról - mit tartalmazott az Ábrahámnak tett ígéret, amely Izsákon keresztül teljesedhetett be. Ezt már tanulmányoztuk, és ezért csak említeni fogom. Isten mondta Ábrahámnak: „tebenned áldatik meg a föld minden családja” - „mert Izsákról nevezik majd utódaidat” (1Móz 21:12). Mint láttuk, a megígért áldás az evangélium áldása volt, mely Krisztus és keresztje által érkezik. Ennek az ígéretnek azonban - mivel Isten így határozott - Izsákon keresztül kellett teljesednie. A megígért magnak, amely magába foglalta Krisztust és mindenkit, aki az övé, Izsákból kellett származnia, mert az ígéretnek rajta keresztül kellett beteljesednie. Így láthatjuk, hogy emberi szemszögből Isten kérése mintha lerombolná Ábrahám minden reményét, hogy valamikor az ígéret beteljesül.

Az ígéret a megmentés ígérete volt Jézus Krisztus által, aki a Mag. Az ígéret világosan kijelentette: „mert Izsákról nevezik majd utódaidat”, és az a mag elsősorban Krisztus volt. Ez az oka annak, hogy Krisztus, aki minden ember Megváltója, csak Izsák genealógiai vonalán érkezhetett. De Izsák még mindig nőtlen fiatalember volt. Megölése - ahogy az emberek gondolkodnak - romba dönti a Messiás születésének minden esélyét, és ezzel megsemmisíti a megváltás minden reményét. Teljesen úgy tűnt, hogy Isten azt kérte Ábrahámtól, semmisítse meg saját üdvösségének reményét.

Láthatjuk, hogy Ábrahámnak nemcsak a szülői szeretete lett próbára téve, hanem Istenbe vetett hite is. Egy embernek sem kellett kiállnia keményebb próbát, mert egyetlen ember sem lehetett ugyanabban a helyzetben. Az egész emberiség reménye Izsákban volt, és látszólag Isten azt kérte Ábrahámtól, hogy egy késszúrás által semmisítse meg a reményt. Az, aki kiállta ezt a próbát, méltó a „hívők atyja” elnevezésre. Valóban elhihetjük azt, hogy Ábrahámot erősen megkísértette Sátán, hogy kételkedjen Isten kérésében, amely annyira ellentétesnek tűnt ígéretével!

Kísértések

Kísértve lenni, fájdalmasan kísértve lenni nem bűn. „Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek.” (Jak 1:2). Péter apostol ugyanarról az örökségről beszél, amely Ábrahámnak lett megígérve, és kijelenti, hogy nagyon örüljünk benne, „noha most, mivel így kell lennie, kissé szomorkodtok különféle kísértések között, hogy a ti kipróbált hitetek, amely sokkal becsesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak bizonyuljon Jézus Krisztus megjelenésekor. Őt, noha nem láttátok, szeretitek, és noha most sem látjátok, de hisztek benne, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, elérve hitetek célját, a lélek üdvösségét.” (1Pét 1:6-9)

A kísértések terhelnek, mondja az apostol. Keményen nyomnak. Ha másképp volna, - ha elviselésükhöz nem igényelnének egyetlen erőfeszítést sem - akkor már nem is lennének kísértések. A kísértés igénybe veszi minden érzésünket, és elviselésük majdnem hogy az életünkbe kerül. Ezért tudjuk, - anélkül, hogy sokat reflektálnánk Ábrahám hitén - hogy szörnyű küzdelembe került engedelmeskedni Isten parancsának.

Az elméjében kétségek merültek fel. A kétségek az ördögtől származnak, és egyetlen ember sem annyira jó, hogy szabad legyen Sátán javaslataitól. Jézus Krisztusnak is el kellett szenvednie őket. Ő „mindenben megkísértetett hozzánk hasonlóan, de nem vétkezett” (Zsid 4:15).

A bűn nem az ördög által fülünkbe súgott kísértésekből áll, hanem cselekedeteinkből a kísértések alapján. Krisztus ilyet nem tett. Ábrahám sem; mégis aki azt hiszi, hogy a pátriárka fájdalmas küzdelem nélkül kezdte meg útját, nemcsak hogy nem tudja, miből állt a próba, de semmit sem tud az apai érzésekről.

Lehet, hogy a kísértő azt sugallta: „Ez nem lehet az Úr kérése, mert Ő megígért egy megszámlálhatatlan utódot, és azt mondta, hogy mind Izsákból származnak.” Újra és újra visszatért ez a gondolat; de nem akadályozhatta meg Ábrahámot, mert ismerte az Úr hangját. Tudta, hogy Izsák feláldozásának kérése ugyanabból a forrásból származott, mint az ígéret. A kísértő kételkedésének megismétlése csak még bizonyosabbá tette, hogy a kérés az Úrtól származott.

A gondolat mégsem vetett véget a harcnak. A fia iránti szeretete erős kísértés volt, hogy ne engedelmeskedjen Isten parancsának. Isten kérése mélyen megpróbálta az apai érzését. „Most vegyed a fiadat, az egyetlen fiadat, akit szeretsz.” Ott volt még az anyja is, aki büszke volt a fiára, és aki annyira szerette. Hogyan győzheti meg, hogy az Úr volt az, aki kérte ezt? Nem fogja vádolni, hogy a rendetlen elméjének képzeletét követte? Hogy tudná elmondani neki? Vagy ha feláldozza fiát anélkül, hogy feleségének elmondaná, hogyan találkozzon vele visszatérésekor? Ezen kívül ott voltak az emberek. Nemde fia meggyilkolásával vádolják majd őt? Biztosak lehetünk abban, hogy Ábrahám kétségbeesett küzdelmet folytatott ezekkel a gondolatokkal, melyek elméjét és szívét sújtották.

De a hit győzedelmeskedett. A kétségek ideje elmúlt, és most „Isten ígéretét nem vonta kétségbe hitetlenül, hanem megerősödött a hitben, dicsőséget adva Istennek” (Róm 4:20). „Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára tétetvén, és az egyszülöttet vitte áldozatul, ő, ki az ígéreteket nyerte. Akinek meg volt mondva: Izsákban neveztetik neked mag; Úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani, miért is őt példaképpen visszanyerte.” (Zsid 11:17-19)

Az egész kérdés - kezdettől fogva a végéig - a halottak feltámadását foglalta magában. Izsák születése valójában azt jelentette: „életet hozni a halottból”. A feltámadás ereje munkálkodott. Hallgatva felesége hangjára Ábrahám egyszer kudarcot vallott, mert nem hitt Isten hatalmában, hogy fiat tud adni abból, ami halott. Megbánta kudarcát, de azon a ponton meg kellett próbálni, hogy bebizonyosodjon, jól megtanulta a leckét. Az eredmény bizonyítja, hogy megtanulta.

 Az egyszülött fia

 „Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára tétetvén, és az egyszülöttet vitte áldozatul, ő, ki az ígéreteket nyerte. Akinek meg volt mondva: Izsákban neveztetik neked mag; Úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani, miért is őt példaképpen visszanyerte.” Figyeljük meg ezt a kifejezést: „egyszülött fiú”. Nem olvashatjuk anélkül, hogy ne emlékeznénk János szavaira: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján 3:16) Abban, hogy Ábrahám feláldozta egyetlen fiát, szemlélhetjük Isten egyetlen Fiának feláldozását. Ábrahám ezt értette meg. Már örült Krisztusban. Tudta, hogy a megígért magon keresztül lesz a feltámadás; és a halottakból való feltámadásba vetett hit - amely Krisztuson keresztül érkezik - volt az, ami átsegítette őt a próbán.

Ábrahám feláldozta egyetlen fiát azzal a bizalommal, hogy feltámad majd a halálból, mert Isten áldozatul adja egyetlen Fiát. Sőt Isten már feláldozta egyetlen Fiát „a világ megalapítása előtt”, de aki még nem jelent meg. (1Pét 1:20) Ebben a tapasztalatban láthatjuk Ábrahám csodálatos hitét és azt, hogy teljes mértékben megértette Isten célját és hatalmát, mert a Messiás - a Mag, akin keresztül az emberekhez érkeznek az áldások - Izsák genealógiai vonalán kell, hogy megszülessen. Isten kérte, hogy Izsák legyen feláldozva anélkül, hogy utóda lenne. Ábrahám azonban annyira bízott az Ige életében és hatalmában, hogy hitte, mindenképpen véghez tudja vinni. Hitte, hogy a Messiásnak, aki Izsák genealógiai vonalán kell, hogy érkezzen - az egyetlennek, aki halálával megsemmisítheti a halált, és a feltámadást biztosítja, de aki még nem jött el a világra – Neki van hatalma, hogy feltámassza Izsákot a halálból, mert Isten ígéretének teljesednie kell, hogy a Megváltó megszülethessen a világra. Ábrahám hiténél nagyobb nem létezhetett.

 A feltámadás és az élet

Itt nemcsak Krisztus előtte létezésének a bizonyítékát látjuk, hanem azt is, hogy Ábrahám tudott róla. Jézus azt mondta: „én vagyok az élet, és a feltámadás” (Ján 11:25). Ő volt a Szó, amely kezdetben Istennél volt, és aki Isten volt. Ő volt a feltámadás és az élet Ábrahám idejében ugyanúgy, mint Lázár napjaiban. „Benne volt az élet” vagyis az örök élet. Ábrahám hitt, mert már megízlelte az örök élet hatalmát, és bízott benne, hogy a Szó feltámasztja Izsákot, hogy az ígéret beteljesedjen.

Ábrahám útnak indult. A háromnapos fárasztó gyaloglás alatt a kísértőnek elegendő ideje volt, hogy mindenféle kétségekkel támadja. De a kísértések csúcspontra jutottak, amikor „Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá a helyet messziről.” (1Móz 22:4). Nyilvánvaló, hogy a jel, amit az Úr adott, megjelent a hegyen, és kétségkívül tudta, hogy Isten vezeti őt. A harc véget ért, és nekilátott a feladat teljesítésének teljesen bízva abban, hogy Isten feltámasztja Izsákot a halálból.

„És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.” (1Móz 22:5) Ha az újszövetségben nem volna egyetlen sor sem erről a témáról, mégis megtudhatnánk ebből a versből, hogy Ábrahám hitt a feltámadásban. „én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.” Az eredeti fordításban világosan van leírva: „mi elmegyünk és visszatérünk hozzátok”. A pátriárka annyira bízott az Úr ígéretében, hogy teljesen elfogadta, ha feláldozza Izsákot, fia fel fog támadni, és majd visszatérnek. „A reménység pedig nem szégyenít meg.” (Róm 5:5)

Ábrahám hit által megigazult, és békességben volt Istennel Jézus Krisztus által. Hitének megpróbáltatását türelemmel viselte, mert a küzdelmének hevessége már elmúlt, és az Igében rejlő gazdag tapasztalata kiáradt rá megállíthatatlan reményt kölcsönözve neki.

 A teljes áldozat

Mindnyájan ismerjük az eredményt. Izsák vitte a fát a kijelölt helyre. Felépítették az oltárt, és Ábrahám megkötözte fiát, majd ráhelyezte az oltárra. Újból látjuk a hasonlatot Krisztus áldozatával. Isten feláldozta egyetlen Fiát, ám a Fiú önkéntesen lépett előre. Krisztus „feláldozta magát értünk”. Ugyanúgy Izsák beleegyezett, hogy áldozat legyen. Fiatal és erős volt, könnyen ellenállhatott, vagy elmenekülhetett volna, ha akar. De nem tette meg. Az áldozat annyira a sajátja volt, mint az apjáé. Mint ahogy Krisztus hordozta keresztjét, Izsák hordta a fát a saját feláldozásához, és engedelmesen hagyta testét feláldozni. Izsákban Krisztus szimbólumát látjuk, amely „Olyan volt, mint bárány, amelyet a mészárszékre visznek”; és Ábrahám kijelentése: „Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárányról, fiam” az Isten Bárányába vetett hitének kifejezése volt.

„Majd kinyújtotta a kezét, és vette a kést, hogy levágja a fiát. Akkor kiáltott neki az Úr angyala az égből: Ábrahám! Ábrahám! Ő pedig felelt: Íme, itt vagyok. Az angyal pedig így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt! Mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedveztél fiadnak, a te egyetlenegyednek énérettem. Akkor fölemelte Ábrahám a szemét, és látta, hogy íme, a háta mögött egy kos akadt meg szarvánál fogva a bozótban. Odament tehát, elhozta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett.” (1Móz 22:10-13) Ábrahám fiának élete megkíméltetett, áldozata ugyanolyan őszinte és teljes volt, mintha halálra adta volna.

 A hit munkája

Nyissuk meg a Bibliát Jakab levelénél, és olvassuk el, mire tanít ez a történet a hit és a cselekedet közötti kapcsolatról! „Akarod-e pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül hasznavehetetlen? Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazult meg, amikor fiát, Izsákot felvitte az oltárra. Látod, hogy hite együtt munkálkodott a cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit. És beteljesedett az Írás, amely ezt mondja: <<Hitt pedig Ábrahám Istennek, és tulajdoníttatott az neki igazságul, és Isten barátjának neveztetett.>>” (Jak 2:20-23)

Hogyan lehet azt feltételezni, hogy itt ellentmondás van vagy a hit általi megigazulás tanításának módosítása azzal szemben, amit Pál apostol írásaiban találunk? Az egész Szentírás a cselekvő hitre tanít.

A Szentírás kijelenti, hogy az egyetlen szükséges dolog „a szeretet által munkálkodó hit” (Gal 5:6). A Thesszalonikabeli testvérek dicséretet kaptak „hitük munkájáért” (1Thessz 1:3). Így hát, Jakab apostol felhasználta Ábrahám esetét a munkálkodó hit szemléltetésére. Isten ígéretet tett neki; Ábrahám hitte az ígéretet, ezért hite igazságul számíttatott neki. Hite az igazság munkálkodó hite volt. Ábrahám hitét Isten gyakorlati próbának vetette alá, és cselekedetei azt bizonyították, hogy hite tökéletes. Így teljesedett be az írás: „Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttatott neki igazságul”. A mód, ahogyan a hit munkálkodott azt bizonyítja, hogy azt a hitet jogosan tulajdonították neki igazságul. A hit váltotta ki tetteit. Ábrahám cselekedete hitből származott. Nem a cselekedetekből származott a hit, hanem a hitből származtak a cselekedetei. Ő nem a hit és cselekedetek által igazult meg, hanem a munkálkodó hit által.

 Isten barátja

 „..és Isten barátjának neveztetett.” Jézus azt mondta tanítványainak: „Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondottalak; mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek.” (Ján 15:15). Két ember közötti barátság kölcsönös bizalmat feltételez. Tökéletes barátságban mindenki feltárja magát oly módon, ahogy nem teszik a külvilággal. Nem létezhet igazi barátság, ha hiányzik a bizalom, és van visszatartás. A tökéletes barátok között tökéletes megértés van. Isten barátjának nevezte Ábrahámot, mert tökéletes módon értették egymást. Az áldozat teljesen felfedte Ábrahám jellemét. Isten korábban azt mondta Ábrahámról: „ismerem őt” most pedig: „most már tudom, hogy féled az Istent”. Ábrahám is megértette Istent. Az egyetlen fia feláldozásával azt bizonyította, hogy Ábrahám ismerte Isten szerető jellemét, aki az ember iránt érzett szeretetből odaadta egyetlen Fiát. Ők egyesültek kölcsönös áldozatban és kölcsönös szimpátián. Senki sem tudja értékelni Isten érzéseit úgy, mint Ábrahám.

Soha senkinek nem kell elviselnie ugyanazt a próbát, amit Ábrahámnak kellett elviselni, mert a feltételek soha nem lesznek azonosak. A világ sorsát soha többé nem lehet egyetlen emberhez kötni, vagy nem lehet mérlegre tenni, mint akkor. Mégis Ábrahám minden gyermeke meg lesz próbálva, mert csak azok Ábrahám gyermekei, akik Ábrahám hitével rendelkeznek. Mindenki Isten barátja lehet, és így is kell lennie, ha Ábrahám gyermeke. Isten olyan módon fogja kinyilatkoztatni Magát nekik, mint ahogy a világnak nem teszi.

De nem szabad elfelejtenünk, hogy a barátság kölcsönös bizalmon alapszik. Ha azt akarjuk, hogy az Úr felfedje titkait nekünk, nekünk is fel kell fednünk a mienket. Ha megvalljuk bűneinket, elé tárva titokban minden gyengeségünket és nehézségeinket, akkor hű barátként fog megnyilatkozni, felfedve szeretetét és a kísértésektől szabadító hatalmát.

Megmutatja, hogy ugyanilyen módon érték a kísértések, ugyanilyen tehetetlenséget szenvedett, mint mi, és megmutatja, hogyan győzhetünk. Így örömöt találva a kölcsönös bizalomban, együtt leszünk a mennyekben Jézus Krisztusban, és együtt vacsorázunk. Csodálatos dolgokat fog megmutatni nekünk, mert „Az Úr bizodalmas az őt félőkhöz, és szövetségével oktatja őket.” (Zsolt 25:14).

The Present Truth, 1896. július 2.

[1] A „fiú” szó („lad” angolul) arra enged következtetni, hogy Izsák már nem volt gyermek. Ez nyilvánvaló, mert fel tudta cipelni az áldozatra való fát egészen a hegy tetejéig. Josephus azt mondja, hogy 25 éves volt; erre az életkorra mutat a Bibliánk széljegyzete is.