„Közel negyven esztendeig türelemmel hordozta őket a pusztában.” (Apcsel 13:18) E néhány szóval Pál apostol az antiochiai zsinagógában tartott beszédében feltárta az izraeliták negyven éves pusztai vándorlását; és a mai tanulmányunkban szintén ilyen röviden említem meg én is. A magatartásuk olyan természetű volt, hogy Isten szó szerint „elszenvedte” őket. A jelentés szerint a zúgolódás és a lázadás volt jellemző rájuk, „mert nem hittek Istenben, és nem bíztak segítségében” (Zsolt 78:22). „Hányszor lázongtak ellene a pusztában, hányszor okoztak neki fájdalmat a kietlenben! Újra és újra kísértették Istent, ingerelték Izráel szentjét. Nem emlékeztek meg az ő kezéről, sem arról a napról, amelyen megváltotta őket a nyomorgatótól, amikor jeleket tett Egyiptomban és csodákat Cóan mezején.” (Zsolt 78:40-43) Bár negyven éven keresztül mindennap látták Isten cselekedeteit, mégsem tanultak meg az útján járni; ezért mondta az Úr: „Azért megharagudtam arra a nemzedékre, és ezt mondtam: Mindig tévelyegnek szívükben, mert nem ismerték meg az én utaimat. Úgyhogy megesküdtem haragomban, hogy nem fognak bemenni az én nyugodalmamba.” (Zsid 3:10,11).

A hit öröksége

„Látjuk is, hogy nem mehettek be hitetlenségük miatt.” Mit tanulhatunk az örökség természetéről, amelyhez Isten vezette népét?  Azt, hogy egyszerűen egy olyan örökség volt, amit csak azok birtokolhattak, akiknek volt hitük; csak hit által lehetett megszerezni. Az ideiglenes világi vagyonokat olyan emberek is megszerezhetik, - és meg is szerzik - akik nem hisznek Istenben, sőt megvetik és gúnyolják Őt. Valójában a hitetleneknek van a legtöbb javuk ezen a világon. Dáviddal együtt sokan irigyelték a gonoszok jólétét; de az irigység érzése csak akkor jelentkezik, ha az örök dolgok helyett az átmeneti, ideiglenes dolgokra tekintünk. „A bolondok jóléte elpusztítja őket.” Isten a világ szegényeit választotta, „hogy gazdagok legyenek hitben, és örökösei az országnak, amelyet azoknak ígért, akik őt szeretik” (Jak 2:5). Az az ország „nem e világból való” (Jn 18:36), hanem jobb országot, „tudniillik mennyeit” várunk, melyet a pátriárkák is vártak. (Zsid 11:16) Isten azt ígérte, hogy ebbe az országba vezeti népét az egyiptomi szabadulás után.

De ezt az országot csak azok uralhatják, akik „hitben gazdagok”.

Eljött az idő, amikor Isten megvalósíthatta céljait népével. A hitetlenek, akik azt állították, hogy gyermekeik meghalnak a pusztában, mind meghaltak, és most éppen azok a gyermekek, akik megnőttek és éretté váltak, bíztak az Úrban, be kellett lépniük az ígéret földjére. Mózes halála után Isten azt mondta Józsuénak: „most azért kelj fel, menj át ezen a Jordánon, te és mind ez a nép arra a földre, amelyet én adok nekik, az Izrael fiainak. Minden helyet, amelyet talpatok érint, néktek adtam, amiképpen szólottam Mózesnek” (Józs 1:1,2).

Átkelés a Jordánon

De a Jordán folyója hömpölygött köztük és azon föld között, ahová be kellett lépniük nyájukkal, és gyermekeikkel együtt. A folyó duzzadt volt, elárasztotta az egész partot, és hidak sem voltak; de ugyanaz az Isten, aki átvezette a népet a Vörös-tengeren, továbbra is vezette őket ugyanolyan csodák által. Az egész nép elfoglalta a helyét az Úr parancsa szerint, és a papok, akik vitték a szövetség ládáját, körülbelül ezer lépéssel előbb voltak. A folyó felé haladtak, amely továbbra is követte a megszokott útját. Elmentek egészen a folyó széléig, de a vizek egy cseppet sem húzódtak vissza. Ezek az emberek meg tanultak bízni az Úrban, és amikor Ő azt mondta, haladjanak tovább, egy pillanatig sem haboztak. Beléptek a vízbe, bár tudták, nagyon mély, és lehetetlen lenne számukra átkelni rajta, hisz a víz elég gyors volt, hogy elsodorja őket. De nem az volt a feladatuk, hogy nehézségekkel foglalkozzanak; a részük az volt, hogy engedelmeskedjenek az Úrnak, és az Úr dolga pedig, hogy utat nyisson nekik.

„És amint a láda hordozói a Jordánhoz jutának, és a ládahordozó papok bemárták lábaikat a víznek szélébe...megállt a víz, amely felülről folyt lefelé, és egy tömegben állt, jó messzire, Ádám városánál, amely Cáretán mellett van. A pusztai tenger, a Sós-tenger felé lefolyó víz pedig egészen elfutott; így kelt át a nép Jerikóval szemben. A papok pedig, az ÚR szövetségládájának hordozói ott álltak szárazon a Jordán közepében rendíthetetlenül mindaddig, amíg az egész nép teljesen átkelt a Jordánon. Az egész Izráel szárazon ment át.” (Józs 3:14-17)

Mekkora bizalom és Istenbe vetett hit nyilvánult meg ott! A Jordán medre száraz volt, hogy a nép átkelhessen, azonban a jobb oldalon egy feltornyosuló vízfal állt, valamiféle látható támasz nélkül. Képzeljük el azt a nagy vízmennyiséget, amely látszólag azzal fenyegette a népet, hogy elnyeli őt, és akkor jobban tudjuk értékelni azok hitét, akik nyugalommal átkeltek a folyón. Az átkelés során a papok mozdulatlanul álltak a folyómeder közepén, és a nép sorban, megszakítás nélkül folyamatosan átkelt a folyón. Senki sem tolakodott, hogy gyorsabban átérhessen, mielőtt a víz rájuk zúdult volna; mert „Aki hisz, az nem fut el!” (Ézsa 28:16).

Végre szabadok

 „Ez időben monda az Úr Józsuénak: Csinálj magadnak kőkéseket, és másodszor is metéld körül az Izrael fiait. … Mert negyven esztendeig jártak Izrael fiai a pusztában, mialatt elemészteték a hadakozó férfiaknak egész népsége, akik Egyiptomból jöttek vala ki, mivelhogy nem hallgattak vala az Úr szavára; akiknek megesküdt az Úr, hogy nem láttatja meg velük a földet, amely felől megesküdt vala az Úr az ő atyáiknak, hogy nékünk adja azt a tejjel és mézzel folyó földet. Fiaikat állította vala azért helyükbe, ezeket metélé körül Józsué, mert körülmetéletlenek valának, mivelhogy nem metélék vala körül őket az útban. Miután pedig mind az egész nép körülmetéltetett vala, veszteg lőnek az ő helyükön a táborban, míglen meggyógyulának. És monda az Úr Józsuénak: Ma fordítottam el rólatok Egyiptom gyalázatát.” (Józs 5:2-9)

A szertartás erejének teljes megértéséhez emlékezzünk vissza a körülmetélés jelentőségére, és azt is tudnunk kell, mit jelent az „Egyiptom gyalázata” kifejezés. A körülmetélés a hit általi megigazulást jelenti. (Róm 4:11) Az igazi körülmetélés, „amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van”, a törvény iránti engedelmességet jelenti a Lélek által. (Róm 2:25-29) Azt jelenti, hogy nem bízunk önmagunkban, hanem bízunk és örülünk Jézus Krisztusban. (Fil 3:3) Ebben a példában azt látjuk, hogy maga Isten parancsolta a nép körülmetélését, ami egyértelmű bizonyíték arra, hogy igazaknak fogadta el őket. Mint Ábrahám esetében is, a hitük igazságul tulajdoníttatott nekik.

„Az igazság fölmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek.” (Péld 14:34) A bűn az „Egyiptom gyalázata” és ez el lett távolítva Izrael gyermekeitől, mert ez a szív igazi körülmetélése, és az egyetlen, amit Isten körülmetélésnek fogad el az, amikor levetjük „a bűn testét Krisztus körülmetélésében” (Kol 2:11). „Ezt mondd nekik: „Így szól az én Uram, az Úr: Azon a napon, amelyen kiválasztottam Izráelt, és esküre emeltem kezemet Jákób háza utódainak, és megismertettem magamat velük Egyiptom földjén, esküre emeltem kezemet nekik, és azt mondtam: Én vagyok az Úr, a ti Istenetek!...Azt mondtam nekik: Mindenki vesse el szeme elől az utálatosságokat, és ne tegyétek magatokat tisztátalanná Egyiptom bálványaival! Én vagyok az Úr, a ti Istenetek! De pártot ütöttek ellenem, s nem akartak hallgatni rám. Senki sem vetette el szeme elől az utálatosságokat, és nem hagyta el Egyiptom bálványait.” (Ez 20:5-8)

Mivel nem akarták elhagyni Egyiptom bálványait azok az emberek, akik kijöttek abból az országból Mózessel együtt, nem mehettek be a megígért földre. Egy nép nem lehet szabad, és ugyanakkor rabszolga is. Egyiptom rabszolgasága - „Egyiptom gyalázata” - nemcsak a fizikai munka volt, amire az embereket jutalom nélkül kényszerítették, hanem Egyiptom förtelmes bálványimádása, amibe belemerültek. Ebből akarta Isten kiszabadítani őket, amikor azt mondta a Fáraónak: „engedd szabadon a népemet, hogy szolgáljon nekem”. Ezt a szabadságot végül az emberek elérték. Maga Isten jelentette ki, hogy a bűn rabszolgaságát, azaz Egyiptom gyalázatát eltávolította róluk.  Akkor énekelni lehetett: „Nyissátok fel a kapukat, hogy bevonuljon az igaz nép, a hűség megőrzője.” (Ézsa 26:2).

A hit győzelme

„Hit által omlottak le Jérikónak kőfalai, midőn hét napig körös-körül járták.” (Zsid 11:30). „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsid 11:1). „Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására.” (2Kor 10:4)

Izrael gyermekei az ígéret földjén voltak, de minden látszat szerint az ország nem volt birtokukban. Még mindig sátrakban éltek, miközben az ország lakói bekerített városokban laktak, melynek falai „az égig emelkedtek”. Olyan erősek voltak ezek a falak, hogy negyven évvel azelőtt, a róluk érkező jelentések miatt Izrael gyermekei megijedtek, és visszatértek sátraikba. A kőfalak és a fegyveres emberek sokasága azonban semmi, mikor az Úr vezeti a csatát.

 „Jerikó pedig úgy be volt zárva Izráel fiai miatt, hogy se ki nem jöhetett, se be nem mehetett senki.” (Józs 6:1) Jerikó volt az első város, amelyet el kellett foglalni, és az Úr úgy számította ki a haditervet, hogy maximumra tesztelje az izraeliták hitét. Mindenkinek teljes csendben kellett menetelnie a város körül, kivéve a papokat, akik előrementek a szövetség ládájával; nekik kellett megfújniuk a trombitákat. „A népnek pedig azt parancsolta Józsué: Ne kiáltsatok, hangotokat se hallassátok, egy szó se jöjjön ki a szátokból addig a napig, amíg azt nem mondom nektek: kiáltsatok; és akkor kiáltsatok.” (Józs 6:10). Amint csendben befejezték a város körbejárását, vissza kellett térniük a táborba. Ugyanezt kellett tenniük hat egymást követő napon át, a hetedik napon pedig hétszer.

Képzeljétek el a helyzetet! Lépések zaja, az egész sokaság a város körül menetelt, majd utána bementek a táborba. Újra és újra ezt kellett megismételniük, látható eredmény nélkül. A falak ugyanolyan magasak és rettenetesek voltak, mint azelőtt; egyetlen kő sem esett le, még egy kis vakolat se vált le. Mégsem hallatszott a nép között a zúgolódás szava.

Jogosan feltételezhetjük, hogy az első vagy a második napon a város körül csendben körbejáró nagy hadsereg látványa rémülettel töltötte el a lakosságot, különösen azért, mert korábban megrémültek a jelentéstől, amit hallottak Isten népéről. Mivel azonban a felvonulás napról napra megismétlődött, látszólag céltalanul, csak természetes volt, hogy az ostromlottak visszanyerték bátorságukat, és mindezt nevetségesnek tartották. Lehet, hogy sokan gúnyolni kezdték az izraelitákat az értelmetlen módszereik miatt. A háborús történetnek nem volt precedense egy ilyen erődítmény elfoglalásának módszerére, ezért csak természetes volt, hogy a város lakói közül egyesek kicsúfolták a városon kívül menetelőket.

De egyetlen válasz sem érkezett a sorok közül. Izrael gyermekei türelmesen viseltek minden gúnyolódást. Egyetlen ember sem zúgolódott, mondván: „Mi értelme van mindennek? Miféle hadvezér Józsué? Talán azt gondolja, hogy a lépéseink zajának hatására a falak rezegni fognak, és összeomlanak? Belefáradtunk ebbe az őrültségbe, bent maradunk a sátrainkban mindaddig, amíg valami racionális dolgod nem csinálunk. Bárki, aki tud valamit az emberi természetről, tudja, hogy ilyen körülmények között a legtöbb ember ilyen és ehhez hasonló mondatokat közölne; és rendkívüli dolognak számít, hogy lázadásmentesen történjenek az ilyen procedúrák. Ezt mondták volna Izrael gyermekei negyven évvel azelőtt; de az a tény, hogy türelmesen és csendben már tizenháromszor körbejárták a várost, látszólag cél nélkül, bizonyítja a legfigyelemreméltóbb hitet, amit a világ valaha is ismert. Gondoljatok egy egész nemzetre, akik között nem volt egyetlen hibakereső, sem panaszkodó, amiért olyan helyzetbe került, amit nem ért, és amely nyilvánvalóan értelmetlen.

A hetedik nap majdnem véget ért, és a város tizenharmadik megkerülése befejeződött. Minden ugyanúgy maradt, mint a felvonulás előtt. Most jött el az utolsó teszt a hit megkoronázására. „Amikor a hetedik forduláskor kürtöltek a papok a kürtökkel, Józsué azt mondta a népnek: Kiáltsatok, mert nektek adta az Úr a várost!” (Józs 6:16)

Miért kiáltsanak? Mert az Úr nekik adta a várost; kiáltaniuk kellett a győzelmet. De mi volt a bizonyítéka annak, hogy győztek? Nem láthatták a győzelmet. Ó, a hit „a nem látott dolgok valósága”. A győzelem az övék volt, mert Isten garantálta azt, és a hitük követelte a kimondott szó alapján. Egyetlen pillanatig sem haboztak; a hitük teljes volt, és a parancs szavára győzedelmes kiáltás hagyta el a sokaság ajkát. „És ahogy meghallotta a nép a kürt szavát, és hangosan fölkiáltott, az történt, hogy magától leomlott a kőfal.” (Józs 6:20)

Isten ígérete ezeknek az embereknek szólt és nekünk is; és minden róluk szóló jelentés a mi tanulságunkra íratott. „Mert nem fegyverükkel szereztek földet, és nem az ő karjuk segített nekik” (Zsolt 44:4), hanem Isten kinyújtott karja adott győzelmet számukra. Ő azt mondta, hogy ugyanúgy „megszabadít ellenségeinktől és mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket”, hogy így megszabadulva az ellenség kezéből, félelem nélkül, szentségben és igazságban szolgálhassuk Őt életünk minden napján. (Lk 1:68-75). A szabadulás Krisztus által történik, aki most is, mint Józsué napjaiban „a seregek Ura”. Ő azt mondja: „E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot.” (Jn 16:33). „és benne jutottatok teljességre, benne, aki minden fejedelemségnek és hatalmasságnak a feje” (Kol 2:10). Így „az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” (1Jn 5:4).

The Present Truth, 1896. december 31