Az eddig tanultak alapján nyilvánvaló lesz, hogy két törvény létezik, pontosan úgy, ahogy két szövetség is, melyek azonos kapcsolatban állnak egymással, ugyanúgy, mint a két szövetség. Az egyik a másik árnyéka és annak a következménye, hogy a hitetlenség leplét az élet világossága elé helyezik.

„Mert lámpás a parancsolat, a világosság tanítás, és a tanításnak feddése az élet útja.” (Péld 6:23 KJV). De Krisztus a világon az egyetlen világosság, az élet világossága; így hát az igazi élő törvény csak Őbenne található meg. Ez az élete, mert a törvény a szívében van, és az élet forrásai a szívből származnak. Ő az élő Kő, amelyben megtaláljuk a megtestesült törvényt, kegyelemmel és igazsággal teljes. A kőtáblákon lévő törvények csak ennek árnyéka, még akkor is, ha pontos és tökéletes hasonmás. A törvény pontosan elmondja, mit találunk Krisztusban.

Noha a kőtáblákon lévő törvény Isten tökéletes igazságát írja le, még sincs semmi hatalma arra, hogy megnyilatkozzon bennünk, függetlenül attól, mennyire szeretnénk azt. A törvény „erőtlen” a földi természetünk miatt. Egy hűséges mutató, amely megmutatja az utat, de nem vezet rajta. Viszont Krisztusban, akinek „hatalma van minden teremtett lény felett”, megtaláljuk az élettel teli törvényt, amely csak akkor fog megnyilvánulni a gondolatainkban, szavainkban és cselekedeteinkben a gyengeségeink ellenére is, ha elfogadjuk, hogy a törvény jó, és valljuk, hogy Krisztus megjelent testben.

Azok számára, akik csak könyvből ismerik a törvényt, és azt hiszik, hogy feladatuk teljesíteni azt, számukra a törvény a cselekedetek törvénye, és mint ilyen, csak átkot fog mondani felettük. De azok számára, akik Krisztusban ismerik a törvényt, nem más, mint a hit törvénye, amely kijelenti a megbocsátás és a béke áldását.

A csak kőtábláról vagy könyvből ismert törvény  „a bűn és a halál törvénye” (Róm 8:2), mivel „A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény.” (1Kor 15:56). De „az igazság miatt” a Krisztusban ismert törvény az „élet lelkének törvénye”.

A „betűkkel kőbe vésett” törvény nem lehet más, mint a „halál szolgálata”. Azok, akik csak az írott törvényt prédikálják, hirdetve, hogy az emberek kötelesek megtartani azt, és buzdítják őket, hogy tegyenek meg mindent a törvény megtartásáért, azok csak az ítélet szolgálatát viszik véghez. De ugyanaz a törvény „élet és béke”, ha a szív hústábláira van írva „az élő Isten Szentlelkével” (2kor 3:3). Azok pedig az igazság szolgái, akik prédikálják, hogy „Krisztus megjelent testben” (1Jn 4:2), és azt, hogy a mai ember, akinek a szívében Jézus él, engedelmeskedni tud a törvénynek ugyanúgy, mint az 1800 évvel ezelőtt élt ember.

Ők mind az igazság szolgái. Ha csak szabályok kódexének ismerjük a törvényt, amihez igazítanunk kell az életünket - a parancsokból álló törvény - nem más, mint a „szolgaságnak igája”, mivel az ember legnagyobb erőfeszítése a törvény megtartásáért is bűn. „De az Írás mindenkit a bűn alá rekesztett”; és minden „igazságunkban véghezvitt” cselekedettel a törvény csak növeli a halál szorítását, és megvastagítja börtönünk rácsait. De „Az Úr pedig a Lélek; és ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3:17). Ezért Krisztusban a törvény „a szabadság tökéletes törvénye” (Jak 1:25).

Sínainál, amikor a zsidók önkéntesen vállalták, hogy véghezviszik Isten munkáját, kezükbe vették a saját üdvösségüket. Semmibe vették Ábrahám történetét és Isten szövetségét, amelyre különösen felhívták a figyelmüket. De Isten hosszútűrő, és nem akarja, hogy valaki elvesszen, hanem mindenki megtérésre jusson. Összhangban az Ábrahámmal kötött szövetséggel, nem vetette meg a népet, hanem hitetlenségük ellenére arra törekedett, hogy tanítsa őket saját Magáról és szabadításáról. Egy áldozati rendszert adott nekik, valamint a szertartások napi és éves körforgását, amely összhangban állt az általuk választott megtartandó törvénnyel, nevezetesen a cselekedeteik törvényével.

Természetesen az áldozati rendszer nem menthette meg jobban őket, mint az általuk megsértett törvény cselekedetei, amelyből származott az áldozati rendszer. Aki jól értette a bűn természetét és az engesztelés szükségét, volt elég értelme annak felismerésére, hogy a megbocsátást és az igazságot soha nem lehet megszerezni a sátorral kapcsolatos ünnepségekkel. Még az áldozat is azt jelzi, hogy a halál a bűn zsoldja és gyümölcse. De bárki láthatta, hogy a bárány, a kecske vagy a bika életének nincs olyan értéke, mint az ember életének. Következésképpen ezen állatok közül egyik sem, és együtt sem tudták kiváltani egyetlen ember életét sem. Kosok ezrei, még akár emberáldozatok sem voltak képesek engesztelést végezni egyetlen bűnért sem. (Mik 6:6,7)

A nép közül a hívők jól megértették ezt a tényt. Dávid azt mondta, miután egy nagy bűnt követett el: „Mert te nem kedveled a véresáldozatot, és ha égőáldozatot adnék, abban sem gyönyörködnél.” (Zsolt 51:18). „A bikák, bárányok és bakok vérében nem gyönyörködöm.” (Ézsa 1:11) „Égőáldozataitok nincsenek kedvemre, véresáldozataitok sem tetszenek nekem.” (Jer 6:20). Nincs semmi erény bennük, mert a törvényben „csak az eljövendő jó árnyéka van meg, nem maga a dolgok valós képe, ezért azokkal az áldozatokkal, amelyeket évről évre szüntelenül bemutatnak, sohasem képesek tökéletességre juttatni az odajárulókat” (Zsid 10:1).

Jobb lett volna, sőt a legjobb lett volna, ha a nép megőrizte volna Ábrahám és Mózes egyszerű és erős hitét, ebben az esetben nem lett volna más sátoruk, csak az, amelyet „az Úr épített és nem ember”.

Nem lett volna egyetlen főpap sem Krisztuson kívül, aki „főpap lett Melkisédek rendje szerint”; nem lettek volna korlátozások a papságban, hanem mindegyikük pap lett volna; nem lett volna más törvény, mint „az élet lelkének törvénye Jézus Krisztusban”; röviden a valóságot kapták volna, nem csak az árnyékot. De mivel nem hittek, Isten abban mutatta meg jóságát, szeretetét és hosszútűrését, hogy azt adta nekik, ami egy folyamatos intuitív leckeként szolgált számukra.

A cselekedetek törvénye, „erőtlensége és haszontalansága” (Zsid 7:18) mindig nyilvánvaló volt mindazok számára, akik erre gondoltak. Amikor az emberek lelke felébredt, az a törvény, amelynek egyetlen haszna a meggyőzés, és egyetlen hatalma a halál volt, most már Krisztushoz vezette őket, aki Magába zárta mindannyiukat, hogy szabadságot és életet találjanak. Azok számára nyilvánvaló volt, hogy Krisztusban, és csak Őbenne találhatnak üdvösséget. Az igazság, ahogy Krisztusban van, nem más, mint a megszentelő igazság.

Hogyan kapjuk a megbocsátást?

Egy másik szempont, amelyet különösen meg kell vizsgálnunk, bár ezt már tanulmányoztuk, az, hogy soha senki sem kapott megváltást vagy bűnbocsánatot a törvény cselekedeteiből, vagy az ezzel kapcsolatos áldozatok alapján. Sőt, Isten sohasem magyarázta népének, hogy a törvény meg fogja menteni őket, és senki, aki igazán hitt Istenben, nem gondolta valaha, hogy ez lehetséges. Sámuel azt mondta Saulnak: „Jobb az engedelmesség a véres áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérénél!” (1Sám 15:22).

A prófétakirály, bűnbánatos szívvel, Isten irgalmából, a következő szavakat írta: „Nem kívánsz te véres áldozatot, hogy adnék azt, égőáldozatban sem gyönyörködsz. Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet, oh Isten nem veted te meg!” (Zsolt 51:18,19). Hóseás prófétán keresztül az Úr azt mondta: „Mert irgalmat kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.” (Hós 6:6 KJV). Az állatok zsírjának égetése helyett az Úr azt kívánta, hogy „áradjon az igazság, mint a víz, és az igazság, mint az apadhatatlan patak” (Ám 5:24 Rev).

„Hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain, ami által bizonyságot nyert afelől, hogy igaz.” (Zsid 11:4). Az igazságot nem a nyáj elsőszülöttjének feláldozásával szerezte meg, hanem hit által, amely áldozáshoz vezette őt. „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Róm 5:1) „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Ef 2:8) Ez így volt kezdetektől fogva; mert „hitt Ábrahám Istennek, és tulajdoníttatott neki igazságul”. Ugyanez a kijelentés vonatkozik Énokhra, Noéra, valamint minden pátriárkára és prófétára.

A sátor építése után nem lehetett máshol áldozni; viszont sokan messze laktak tőle. Évente háromszor kellett a sátorhoz gyülekezniük Istent tisztelni. De nem kellett várniuk e három alkalomra, hogy bocsánatot nyerjenek a közben elkövetett bűnökért.

Bárhol is volt a bűnös ember, aki tudatára ébredt a szívében lakozó bűnre, beismerhette bűnét az Úr előtt, aki mindig közel volt, és megtapasztalhatta, mint ahogy mi is megtapasztalhatjuk, „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1Jn 1:9). Ezt a tényt Dávid esete is bizonyítja, amikor Isten prófétája megfedte nagy bűnéért. Dávid azt mondta: „vétkeztem az Úr ellen”, és azonnal jött a biztosíték: „Az Úr elvette a te bűnödet.” (2Sám 12:13).

A megbocsátás után a megtért és a bocsánatot nyert lelke tudta hozni az „igazságnak áldozatát” (Zsolt 4:6; 51:19), melyek kedvesek az Úr előtt. Csak ezután voltak kedvesek az Úr előtt a teljes égő áldozatok, és a többi áldozat. Miért? Mert azok a szív hálájára mutattak, és mert elismerte, hogy minden az Úré, és minden Tőle származik. Minden igaz áldozatban volt egy elv, amely hangsúlyozta, hogy Az, aki megmenti a lelket, bőségesen képes teljesíteni minden fizikai igényt, még akkor is, ha a világ javainak minden nyoma eltűnne. Nem az a gondolat indít igazi áldozatra, hogy mi adunk valamit Istennek, hanem az a gondolat, hogy Isten mindent ad nekünk, mivel az egyetlen valódi áldozat Krisztus áldozata. Ez világosan megmutatkozott minden felajánlott áldozatban. Az emberek láthatták, hogy nem gazdagítják Istent, mert az áldozat teljesen elégett. Mindaz, aki intelligens módon áldozott - mindaz, aki lélekben és igazságban imádta Istent - egyszerűen azt fejezte ki, hogy kizárólag Istentől függ mind a jelen, mind a jövő életében.

Az értéktelen régi szövetség

Következésképpen a régi szövetségnek és a hozzátartozó törvénynek egyetlen pillanatig sem volt értéke a bűnbocsánatra és a megváltásra nézve. Hatástalan volt kezdetektől fogva. (Lásd Zsolt 89:40) Ennek bizonyítéka Mózes kérése, amit Istenhez intézett, amikor Izrael gyermekei aranyborjút öntöttek, és imádták azt. Amikor Isten így szólt: „hagyj békét nekem, hadd gerjedjen fel haragom ellenük, és töröljem el őket”, akkor Mózes kérte az Urat, és azt mondta:

„Miért gerjedne Uram a te haragod néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál vala ki Egyiptomnak földéről? Miért mondanák az egyiptomiak, mondván: Vesztükre vivé ki őket, hogy elveszítse a hegyek között, és eltörülje őket a föld színéről? Múljék el a te haragod tüze, és hagyd abba azt a néped ellen való veszedelmet. Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izraelről a te szolgáidról, kiknek megesküdtél te magadra, mondván nekik: Megsokasítom a ti magotokat, mint az égnek csillagait; és azt az egész földet, melyről szóltam, a ti magotoknak adom, és örökségül bírják azt örökké.” (2Móz 32:10-13).

Nem szólt egy szót sem az éppen megkötött szövetségről, hanem csak az Ábrahámmal kötött szövetséget említette. Nem kötődött egy pillanatig sem a nép ígéreteihez, hanem csak Isten ígéretéhez és esküjéhez. Ha a Sínainál kötött szövetség valaha is értéket képviselt volna, bizonyára akkor is lett volna értéke, amikor megköttetett; de látjuk, hogy akkor is teljesen figyelmen kívül lett hagyva. Nem volt több ereje, hogy megmentse a népet, mint a kő, amelyre írva volt.

Majd később Jeremiás így imádkozott: „Ha bűneink ellenünk tanúskodnak: cselekedjél Uram a te nevedért, mert temérdek a mi törvényszegésünk; vétkeztünk ellened!” „Ismerjük Uram a mi gonoszságainkat, atyáink bűnét; bizony vétkeztünk ellened! Ne vesd meg a te nevedért; ne gyalázd meg a te dicsőségednek székét! Emlékezzél; ne rontsd meg a te velünk való szövetségedet! Vannak-e a pogányok bálványai között, akik esőt adhatnak? És ad-e záporokat az ég? Avagy nem te vagy-e a mi Urunk Istenünk, és nem benned kell-e bíznunk, hiszen te cselekedted mindezt!” (Jer 14:7; 20-22). Ez volt a kérés, amit Isten hallani akart abban a pillanatban, és mindig is, mert azt mondta: „Térj vissza, elpártolt Izrael, ezt mondja az Úr, és nem bocsátom reátok haragomat, mert kegyelmes vagyok én, ezt mondja az Úr, nem haragszom mindörökké. Csakhogy ismerd el a te hamisságodat, hogy hűtlenné lettél az Úrhoz, a te Istenedhez.” (Jer 3:12,13). Akkor ugyanolyan igaz volt, mint most, hogy „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.”

Isten Teremtő és Megváltó hatalma, az Ő ígérete és esküje volt az egyetlen, amitől az igaz megtért zsidók megváltása függött. Közülük soha egyikük sem gondolta, hogy saját cselekedeteivel vagy ígéretével támaszkodjon az üdvösségre. Összefoglalva, Ábel napjaitól napjainkig az életnek és a megváltásnak egyetlen útja létezett, ami által az emberek üdvösséget nyerhettek. Attól a naptól kezdve, hogy a nő Magván keresztül kinyilatkoztatott az üdvösség Ádámnak és Évának - az Édenkertből kiűzetésük előtt - nem történt semmi változás a megváltás tervében, sem az Isten követelményeiben a megváltással kapcsolatban, sem azok számában, akiknek felajánlották az üdvösséget, ugyanúgy, mint maga Istenben vagy mennyei trónjában sincs változás.

Az emberek megváltoztak, de Isten nem. Mindig voltak emberek, akik bíztak saját szavaikban, ígéreteikben és a ceremóniákban; de ez nem bizonyítja, hogy ez volt Isten akarata. Mózes és Krisztus napjaiban a legtöbb ember a formaságokban és a ceremóniákban bízott; így van ez napjainkban is. Az emberek mindig is hajlamosabbak voltak az árnyékot elfogadni a valóság helyett. De ez nem bizonyítja, hogy a régi időkben Isten azt akarta, hogy az emberek saját cselekedeteik által kapjanak üdvösséget, mint ahogy azt sem bizonyítja, hogy napjainkban a megigazulás nem hit által van.

A túlbuzgóság cselekedetei

Az emberek között mindig is létezett egy törekvés, hogy megsokasítsák a rítusokat és a ceremóniákat. Ez a cselekedetek általi üdvösségben bízás elkerülhetetlen következménye. Ez volt Krisztus napjaiban, és most is. Amikor az emberek elfogadják azt a gondolatot, hogy a cselekedeteik által üdvösséget nyernek, vagy, hogy ők maguk véghez tudják vinni Isten munkáját, akkor nem elégednek meg azzal, hogy csak Isten parancsolatait próbálják megtartani.

Ezért „emberi parancsolatokat” tanítanak, folyamatosan kiegészítve azokat, amíg az emberek már fel sem tudják sorolni a megkövetelt „jó cselekedeteket”, még kevésbé megcselekedni azokat. Az iga, amely kezdetektől fogva fájdalmas és elviselhetetlen, egyre nehezebbé válik, amíg a vallás „árucikk” lesz, és az emberek pénzzel vagy másvalamivel megveszik az „árut”, hogy véghezvigyék a rájuk kényszerített jó cselekedeteket. Az emberi parancsolatok végrehajtásának teljesítésénél még inkább lehetetlen, hogy az emberek teljesítsék Isten parancsolatait saját erőfeszítéseik által, hamarosan Isten törvényét elveszik szemük elől, és értéktelenebb lesz az emberi parancsolatoknál. Mindez csak azt a természetes és elkerülhetetlen tendenciát képviseli, amely abból a kudarcból származik, hogy nem látják Krisztust Mózes írásaiban, és nem értik, hogy Isten éppen a szertartás ürességén keresztül szándékozik megmutatni az embereknek az abszolút szükségüket, hogy csak Krisztustól függjenek, Aki az egyetlen valóság.

Egy hasonlóság értelme

Még valami az árnyékról és a valóságról. Mint láttuk, az embereknek adott Sínai törvény csupán a valódi törvénynek - azaz Isten életének - árnyéka volt. Ezt gyakran a törvény értéktelenségének fogják fel. Sokan úgy gondolják, hogy mivel a Sínai törvény csak a jó dolgok árnyéka, akkor azt kell választani, ami minél ellentétesebb vele. De nem így gondolkodnak az emberek az ideig tartó dolgokról. Ha van egy fényképünk - egy árnyék - egy emberről, akit meg akarunk találni, nem állunk meg egy olyan ember előtt, aki nem is hasonlít hozzá, kijelentve: „Ez az az ember”. Nem, megtaláljuk azt az embert, akire a kép pontosan illik, és akkor tudjuk, hogy megtaláltuk, akit kerestünk. Tehát az igazi törvény Isten élete, és Izrael gyermekeinek adott törvény - a jó dolgok árnyéka - Isten jellemének a fényképe.

Az egyetlen ember az egész világon, aki minden vonásában megtalálható a fénykép sajátos jellemzőiben, „az ember Jézus Krisztus”, akinek szívében a törvény van. Ő a láthatatlan Isten élő képe, az élő Kő. Hit által Hozzá járulva mi is élő kövekké válhatunk. Szívünkben ugyanaz a törvény van beírva, mert az Ő Lelke ugyanolyan élő képpé változtat minket, és a Sínai törvény kőtáblái tanúja lesz, hogy a hasonlóság tökéletes. De ha eltérést mutat a tökéletes képtől, a hasonlóság hiánya azt mutatja, hogy nem vagyunk Isten valódi családjából valók.

The Present Truth,  1896. december 24.