„Ha mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik elvesznek: Akikben e világ Istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát, aki az Isten képe.” (2Kor 4:3,4)
„És lőn, amikor Mózes a Sinai-hegyről leszálla, a Mózes kezében vala a bizonyság két táblája, mikor a hegyről leszálla, Mózes nem tudta, hogy az ő orcájának bőre sugárzik, mivelhogy Ővele szólott.” (2Móz 34:29). Mivel Mózes beszélt Istennel, arca még akkor is ragyogott, amikor elhagyta Isten közeli jelenlétét. „És amint Áron és az Izrael minden fiai meglátták Mózest, hogy az ő orcájának bőre sugárzik: féltek közelíteni hozzá. Mózes pedig megszólítá őket, és Áron és a gyülekezetnek fejei mind hozzá menének, és szóla velük Mózes. Azután az Izrael fiai is mind hozzá járulának, és megparancsolá nekik mind azt, amit az Úr mondott neki a Sinai hegyen. Mikor pedig elvégezte Mózes velük a beszédet, leplet tőn orcájára. És mikor Mózes az Úr elébe méne, hogy vele szóljon, levevé a leplet, míg kijőne. Kijövén pedig, elmondá az Izrael fiainak, ami parancsot kapott. És az Izrael fiai láták a Mózes orcáját, hogy sugárzik a Mózes orcájának bőre; és Mózes a leplet ismét orcájára borítá, mígnem beméne, hogy Ővele szóljon.” (2Móz 34:30-35)
A hitetlenség az, ami megvakítja az elmét. Úgy működik, mint egy takaró, amely beárnyékolja a világosságot. Csak hit által értjük meg a lelki dolgokat; Mózes mély és kitartó hittel bírt, ezért „mozdíthatatlanul állt, mintha látta volna azt, Aki láthatatlan”. Neki nem volt szüksége arctakaró lepelre még akkor sem, amikor Isten dicsőségének közvetlen közelében volt. A leplet, amit viselt, amikor lejött a hegyről, hogy beszéljen Izrael gyermekeihez, csak miattuk viselte, mert amikor ránéztek, nem bírták elviselni arcának ragyogását. De amikor visszatért az Úrhoz, levette a leplet.
Mózes arcán lévő lepel egy engedmény volt, amit az emberek gyengesége miatt kellett alkalmazni. Ha nem tette volna fel, akkor mindnyájan kénytelenek lettek volna lepellel fedni az arcukat, hogy megközelíthessék és meghallgathassák Mózest. Az izraeliták képtelenek voltak fedetlen arccal az Úr dicsőségére nézni. Ezért gyakorlatilag mindnyájan leplet viseltek saját arcukon. Mózes arca nem volt letakarva.
Az Izrael gyermekein lévő arctakaró a szívükben rejlő hitetlenség jelképe volt. Így a lepel valójában a szívüket takarta be. „Hitetlen elméjük megvakult”, és „mind máig, amikor csak olvassák Mózest, lepel borul az ő szívükre” (2Kor 3:15). Ez nemcsak a zsidó népre igaz, hanem mindenkire, aki nem látja Krisztust Mózes írásaiban.
Ez a lepel az emberek és a világosság között állt, és árnyékba borította őket. Így, amikor Izrael gyermekei kifeszítették a hitetlenség leplét közöttük és „a Krisztus dicsőséges evangéliumának világossága között”, természetesen csak annak árnyékát kapták meg. Csak a nekik megígért jó dolgok árnyékát kapták meg, a megígért dolgok helyett. Nézzünk néhány árnyékot a valósággal összehasonlítva!
Árnyék és valóság
1.) Isten azt mondta: „ha figyelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok az én szövetségemet ... lesztek nekem papok birodalma és szent nép”. De ők soha nem váltak papok birodalmává. Csak egyetlen törzsnek, a Lévi törzsének volt köze a szentélyhez, és Lévi törzséből is csak egy családnak; Áron családjából lehettek papok. Biztos halált jelentett volna mindazok számára, akik nem tartoztak Áron családjához, és merészeltek volna papként szolgálni. Azonban azok, akik Jézus Krisztusba vetett hit által valóban Isten gyermekei, azok „királyi papsághoz” tartoznak, hogy „lelki áldozatokkal áldozzanak, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által” (1Pét 2:5). Ezt ígérte Isten a Sínai-hegynél a zsidó nemzetnek, de ők ezt soha nem érték el, mert nem őrizték meg a szövetséget, hanem bíztak saját erejükben.
2.) Ahelyett, hogy a mennyei szentélybe mentek volna, amelyet Isten keze épített, és plántáltattak volna benne, helyette ember által épített földi szentélyük volt, és még csak nem is engedték őket bemenni oda.
3.) Isten trónja a mennyei szentélyből egy élő trón, amely mozog, mint a villámlás fénye azonnali válaszként a Lélek gondolatára. (Ez 1) Ezzel ellentétben, a földi szentélyben a trónról csak egy gyenge utánzatuk volt faláda formájában, arannyal beborítva, amit emberek vállán kellett cipelni.
4.) Az Ábrahámmal kötött szövetség ígérete szerint Isten beírja törvényét népe szívébe. Izrael gyermekei számára kőtáblákon voltak a parancsolatok. Ahelyett, hogy hit által megkapták volna „az élet lelkének törvényét Jézus Krisztusban” (Róm 8:2), „élő kőbe” írva, Isten trónjának közepéből (lásd 1Pét 2:3,4; Jel 5:6), amely életet adott volna nekik, hogy élő kövekké váljanak, ahelyett csak hideg és élettelen kövekre írott törvényt fogadtak el, amely csak halált adhatott nekik.
5.) Ahelyett, hogy Isten igazságának szolgáltak volna Krisztusban, csak a halált szolgálták; mert ami élet illata a hívőnek, az halál illata a hitetlennek. De itt is látjuk Isten jóságát és irgalmát. Dicsőséges evangéliumának ragyogó világosságát kínálta nekik, és ők a hitetlenség leplével fedték be azt, és így csak annak árnyékát kapták meg. Mégis, még ez az árnyék is állandóan a valóságra emlékeztette őket. Amikor egy mulandó vastag felhő árnyékot vet a földre, tudjuk, hogy a felhő nem vethetne árnyékot a földre, ha a nap nem lenne ott; így hát a felhő bizonyságot tesz a nap jelenlétéről.
Tehát, ha a napjainkban élő emberek, még az állítólagos keresztények is, ha nem volnának ugyanolyan vakok, mint Izrael gyermekei, mindig örülnének Isten arca világosságának, mivel még egy felhő is mindig bizonyítja, hogy a világosság jelen van, és a hit mindig eloszlatja a felhőt, vagy megláttatja benne az ígéret szivárványát.
Isten bizonysága a hitetlenség közepette
Jobb volt a zsidók számára, hogy megkapták a törvényt, akár úgy is, hogy bizonyságul szolgált ellenük, minthogy egyáltalán ne lett volna. Mindenesetre nagy előny volt számukra, hogy Isten rájuk bízta élő szavait. (Róm 3:2) Jobb, hogy legyen törvény, amely kárhoztat bűneinkért, és megmutatja az igazság útját, minthogy teljesen nélkülözzük azt. Így a zsidók, még hitetlenségükben is, előnyben voltak a pogányokkal szemben, mert övék volt „a törvényben a testet öltött ismeret és igazság” (Róm 2:20). Noha a törvény formája nem tudta megmenteni, hanem csak még jobban kárhoztatta őket, ha elvetik utasításait, mégis az volt az előnye, hogy állandó bizonyságot tett nekik Istenről. Isten nem hagyta a pogányokat tanúk nélkül, hiszen a teremtett dolgok által bizonyságot tett saját Magáról, hirdetve az evangéliumot keze munkája által, ám a zsidóknak adott bizonyság, a teremtés bizonysága mellett, Isten valóságának külső megnyilatkozása volt.
Éppen ezeket a valóságokat biztosította az Ő népe számára. Csakhogy a szívükön lévő hitetlenségnek leple akadályozta őket meglátni az árnyék valóságát, mert a lepel csak „Krisztusban tűnik el” (2Kor 3:14), és Krisztus akkor is jelen volt közöttük. Ahányszor szívükkel az Úrhoz fordultak, a lepel eltűnt. Még a vak is láthatta volna, hogy az ószövetség szentélye és az azt érintő szertartás nem a valóság volt, amit Isten esküvel ígért Ábrahámnak és magvának. Tehát mind fordulhattak volna az Úrhoz, ahogyan egyesek megtették ezt Izrael története során. Mózes fedetlen arccal beszélt Istennel. Amíg a többiek „távol álltak”, Mózes közeledett. Csak Krisztus vérén keresztül lehet megközelíteni. Jézus vére által van bátorságunk bemenni a szentélybe, Isten titokzatos helyére. Az a tény, hogy Mózes ezt megtette, bizonyítja az értékes vér erejéről való ismeretét és az iránta való bizalom nagyságát. De a vér, amely bátorságot adott neki és szabad belépést a szentélybe, ugyanazt tehette volna mindenkivel, ha ugyanolyan hittel bírtak volna, mint Mózes. Ne feledjétek, hogy az árnyék bizonyítja a ragyogó nap jelenlétét. Ha Isten igazságának a dicsősége nem lett volna jelen a maga teljességében, Izrael népének nem lett volna árnyéka sem. Ha a hitetlenség árnyékot eredményezett, a hit azonnal a világosság teljes ragyogásába vitte volna őket, és ez „kegyelme dicsőségének magasztalására” lett volna.
Mózes fedetlen arccal látta Isten dicsőségét, amely átalakította őt. Tehát, ha hiszünk, akkor „az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől” (2Kor 3:18). Ez történhetett volna Izrael gyermekeivel is, ha hittek volna, mert az Úr soha nem volt részrehajló. Abban, amiben Mózes részesült, mindnyájan részesülhettek volna.
Mi lett eltörölve?
„Mert a törvény vége Krisztus, minden hívő megigazulására.” (Róm 10:4) Ő „eltörölte a halált, és világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot az evangélium által” (2Tim 1:10); ez az evangélium lett hirdetve Ábrahámnak, Izraelnek Egyiptomban és a pusztában. De hitetlensége miatt a zsidók „nem láthatták annak a végét, ami eltöröltetett” (2Kor 3:13 KJV). Mivel nem kapaszkodtak hittel Krisztusba, csak a törvényt kapták meg, mint „halált hozó szolgálatot” (7. vers) „a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye” helyett.
Az emberek beszélnek az „evangélium korszakáról” és az „evangélium diszpenzációjáról”, mintha az evangélium egy utólagos gondolat lett volna Isten részéről, amit régóta késlekedett odaadni az emberiségnek. De a Szentírás bizonyságot tesz, hogy „az evangélium diszpenzációja” vagy az „evangélium korszaka” az elveszett Édentől a visszaállított Édenig tart. Tudjuk, hogy „az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég” (Mt 24:14). Akkor lesz az evangélium korszakának vége, azonban a kezdete az ember elesése volt. Pál apostol a kezdetekre irányítja figyelmünket, amikor az ember a becsület és a dicsőség koronáját viselve Isten minden keze munkája felett uralkodott. Miután az Édenkert első emberére irányítja figyelmünket, aki uralkodott mindenen, amit látott, az apostol így folytatja: „de most még nem látjuk, hogy neki minden alávettetett” (Zsid 2:8). Miért nem? Mert vétkezett és elveszítette királyságát és dicsőségét. De ha folyamatosan arra nézünk, ahol először láttuk az embert a maga dicsőségében és ártatlanságának erejében, arra nézünk, ahol láttuk őt vétkezni, majd dicsőségétől megfosztva, látni fogjuk Krisztust.
Krisztus azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett; de hol keresse, ha nem ott, ahol elveszett? Azért jött, hogy megmentse az embereket a bukástól, és ezért szükségszerűen odament, ahol az ember elesett. Ahol a bűn megnövekszik, a kegyelem bővelkedik. Így megérthetjük, hogy az „evangélium diszpenzációja” - Krisztus keresztjével együtt, amely Isten dicsőségének világosságát árasztja a bűn sötétségében - Ádám bukásakor kezdődött. Ott, ahol az első Ádám elesett, felemelkedik a második Ádám, mert ott a kereszt emeltetett fel.
„Miután ugyanis ember által van a halál, szintén ember által van a halottak feltámadása is”, mert a második Ádám „megelevenítő Lélekké” lett, mivel Ő az „élet és a feltámadás”. Ezért Krisztusban a halál eltöröltetett, az élet és a halhatatlanság pedig az evangélium fényébe kerültek, éppen azon a napon, amikor Ádám vétkezett. Ha nem így lett volna, Ádám azon a napon meghal. Ábrahám és Sára testükben bizonyították be, hogy Krisztus eltörölte a halált, mert mindketten megtapasztalták a feltámadás hatalmát, és örültek, hogy meglátták Krisztus napját. Az „evangélium diszpenzációja” teljes dicsőségében ragyogott a világban jóval Sínai előtt. Ha az emberek egy másik diszpenzációban részesültek, mint az evangélium diszpenzációja, akkor az csak az istentelen szívük megkeményedése miatt volt, amellyel megvetették Isten jóságának gazdagságát, irgalmát és hosszútűrését, és haragot gyűjtöttek maguknak a harag napjára.
Így, a Sínai-hegynél Krisztus eltávolította a halált hozó szolgálatot. A törvény a „közbenjáró kezében” (Gal 3:19) volt, ezáltal élet volt mindenki számára, aki általa fogadta el. A halál, amely a bűn által jött a világba, és amelynek ereje a törvény által van, el lett törölve, és az élet a helyére került minden hívő számára, függetlenül attól, hogy sokan vannak vagy kevesen.
De senki se felejtse el, hogy amint az evangélium teljes dicsőségében jelen volt a Sínainál, ugyanúgy a hegyen elhangzott törvény mindig jelen van az evangéliumban. Ha az élettelen kőtáblákon lévő törvény csak árnyék volt, mégis az élő kőbe, azaz Jézus Krisztusba vésett törvény árnyéka volt. Isten tudatja mindenkivel, hogy a megigazulást, amelyben Krisztus az engedelmesség által részesíti a hívőt, a Sínai törvény igazsága, amelynek egyetlen betűje sem változtatható meg. A törvény Isten jellemének pontos fényképe Jézus Krisztusban. Egy fénykép csak a valóságnak árnyéka; de ha jók a fényviszonyok, akkor a fénykép a valóságnak pontos ábrázolása. Ebben az esetben a világosság „Krisztus dicsőséges evangéliumának világossága, aki az Isten képe” (2Kor 4:4), tehát a tízparancsolatról tudhatjuk, hogy Isten igazságának pontos és szó szerinti formája. Pontosan leírja, mit fog a Szentlélek élő betűkkel felírni szívünk hústáblájára, ha az egyszerű hit érzékennyé teszi azt.
The Present Truth, 1896. december 17.