„Annak okáért emlékezzetek meg arról, hogy egykor ti a testben pogányok, kiket körülmetéletlenségnek nevez vala amaz úgynevezett s a testen kézzel megcsinált körülmetélkedés. Hogy ti, mondom, abban az időben Krisztus nélkül valók voltatok, Izrael társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók, reménységetek nem vala, és Isten nélkül valók voltatok e világon.” (Ef 2:11,12)

Elég elterjedt az a gondolat, miszerint Isten egy külön szövetséget kötött a zsidókkal és egy másikat a pogányokkal; hogy volt egy idő, amikor a zsidókkal kötött szövetség teljesen kizárta a pogányokat, de most létrejött egy új szövetség, amely elsősorban a pogányokra vonatkozik, vagy teljesen csak rájuk. Azt is mondják, hogy a zsidók az ószövetség alatt vannak vagy voltak, a pogányok pedig az újszövetség alá tartoznak. Azt, hogy ez a gondolat nagyon hibás, gyorsan és világosan látjuk a már idézett részből.

Valójában a nemzeteknek - pogány minőségükben - nincs semmi részük az ígéret szövetségeiben, bármiről is szóljanak. Krisztusban van az a bizonyos „igen”. „Mert Istennek valamennyi ígérete ő benne lett igenné és ő benne lett Ámenné az Isten dicsőségére mi általunk.” (2Kor 1:20). A pogányok azok, akik Krisztus nélkül vannak, ezért „az ígéret szövetségeitől távolvalók”. Egyik pogány nemzet sem vesz részt az ígéret szövetségében. De aki akar, Krisztushoz mehet, és így részese lehet az ígéretnek; mert Krisztus azt mondja: „azt, aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem” (Jn 6:37). De amikor egy pogány Krisztushoz megy, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségű, megszűnik pogánynak lenni, és tag lesz, „polgári jogokkal Izraelben” (vagy KJV szerint „Izrael közösségének tagja”).

De ugyanakkor értsük meg azt is, hogy a zsidó, - vagyis a kifejezés teljes értelmében - egy ember, aki tagja a zsidó nemzetnek, ha elutasítja Krisztust, nincs nagyobb része Isten ígéreteiben, az ígéret szövetségeiben, mint a pogányoknak. Más szavakkal, senki sem részesül az ígéretekben, kivéve azok, akik elfogadják. Mindenki, aki „Krisztus nélkül” van - függetlenül attól, hogy zsidónak nevezi magát vagy a pogányokhoz tartozik, - az „Isten nélkül van a világon” és idegen az ígéret szövetségeitől, idegen Izrael közösségétől. Ezt tanítja az első idézett szöveg. Krisztusban kell lennie annak, aki részesülni akar az „ígéret szövetségeiben”, és hogy Izrael közösségének tagja lehessen. Ezért „valóban izraelitának” lenni egyszerűen azt jelenti, hogy kereszténynek lenni. Ugyanez volt igaz a Mózes napjaiban élőkre, ugyanúgy, mint a Pál apostol napjaiban élőkre, vagy azokra, akik napjainkban élnek.

Talán valaki felteheti a kérdést: „De mi van a Sínai-hegynél kötött szövetséggel? Azt akarod mondani, hogy ugyanaz, mint az a szövetség, amely alatt a keresztények élnek, és ugyanolyan jó volt? Nem azt mondják, hogy az kifogásolható volt? És ha kifogásolható volt, hogyan származhatott általa élet és megváltás?” Nagyon releváns kérdések ezek, amelyekre könnyű válaszolni. Vitathatatlan, hogy a Sínainál a kegyelem bővölködött, - „Isten üdvözítő kegyelme” - mert Krisztus volt ott a kegyelem és az igazság teljességével. Ott találkozott a kegyelem és az igazság, igazság és béke folyt, mint a patak. De nem a Sínai-szövetség minőségében volt jelen a kegyelem és a béke. Az a szövetség nem hozott semmit a népnek, bár minden ott volt, hogy örvendezzenek benne.

A két szövetség összehasonlító értéke - melyet úgy ismerünk, mint „az első” és „a második”, vagy „a régi” és „az új” szövetség - a Zsidókhoz írt levélben van bemutatva, amely leírja Krisztust, mint nagy Főpapot, és kontrasztba állítja papságát az emberek papságával. Íme, nagy Főpapunk kiválóságáról szóló néhány pont a földi papokkal összehasonlítva:

1.) A léviták eskü nélkül lettek papokká, Jézus viszont nem eskü nélkül, hanem esküvéssel, azáltal, aki azt mondta neki: „Megesküdött az Úr, és nem bánja meg, te örökké pap vagy Melkisédek rendje szerint.” (Zsid 7:21).

2.) A léviták csak rövid ideig lehettek papok, mert „a halál miatt nem maradhattak meg”; ezért náluk folyamatos változás és utódlás történt. De Krisztus „örökké él”, és „minthogy örökké megmarad, változhatatlan a papsága”.

3.) A lévita papok a „földi parancsolat törvénye szerint” lettek papok. A papságuk csak külsőleg volt az, test szerint. Ők csupán a bűn külső megnyilvánulásával tudtak foglalkozni, a lényegével nem. De Krisztus, a nagy Főpap, a „romolhatatlan élet ereje által” - egy olyan élet által, amely a legteljesebb módon ment meg. Ő Lélekben szolgálja a törvényt.

4.) A léviták csak ember alkotta földi szentély szolgái voltak. Krisztus pedig „a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített”.

5.) A léviták csak bűnös emberek voltak, amint azt a halandóságuk is bizonyítja. De „a szentség Lelke szerint” Krisztus „a halálból való feltámadás által hatalmasan bizonyította, hogy Ő az Isten Fia” (Róm 1:4), és ezáltal Ő „szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elkülönített, és aki az egeknél magasságosabb lett” (Zsid 7:26).

„Annyiban jobb szövetségnek[1] lett kezesévé (garancia KJV) Jézus.” (Zsid 7:22). A szövetség, amelynek szolgája Krisztus, annyival jobb, - mint az, amelynek szolgái a léviták voltak, akiknek papsága csak a Sínai-szövetség megkötésekor jött létre - mint amennyivel Krisztus és az Ő papsága jobb, mint a léviták papsága.

Más szavakkal, az a szövetség, amiben Krisztus szolgál, mint nagy Főpap, annyival jobb a Sínai-szövetségnél, mint amennyivel Krisztus jobb az embernél, mint amennyivel magasabb az ég a földnél, mint amennyivel a mennyei szentély nagyobb a földi szentélynél, mint amennyivel Isten dolgai jobbak a teremtményeinek dolgainál, mint amennyivel az örök élet jobb, mint az az élet, amely csak olyan, mint a „pára, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik”, mint amennyivel Isten esküje jobb az ember szavánál.

A különbség

Most elolvashatjuk, miből áll ez a nagy különbség. „Most azonban Krisztus annyival kiválóbb szolgálatot nyert, amennyivel jobb szövetségnek lett a közbenjárója, amely jobb ígéretek alapján köttetett. Mert ha az az első kifogástalan lett volna, nem kerestek volna helyet a másodiknak. Mert dorgálóan ezt mondja nekik: Íme, jönnek napok – ezt mondja az Úr –, és Izráel házával és Júda házával új szövetséget kötök. Nem olyan szövetséget, amelyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor kézen fogva kivezettem őket Egyiptomból. Mivel azonban nem maradtak meg szövetségemben, azért én sem törődtem velük – ezt mondja az Úr. Mert ez az a szövetség, amelyet azon napok elmúltával kötök az Izráel házával. Ezt mondja az Úr: Törvényemet elméjükbe adom, és szívükbe írom azokat, és Istenük leszek, ők pedig népemmé lesznek. Akkor senki sem tanítja többé így sem a társát, sem a testvérét, mondván: Ismerd meg az Urat, mert mindnyájan ismerni fognak engem kicsinytől nagyig. Mert megkegyelmezek álnokságaiknak, és bűneikről nem emlékezem többé.” (Zsid 8:6-12)

A következő igazságok tűnhetnek fel az olvasó számára, aki mélyen tanulmányozza ezt az igeszakaszt:

1.) Mindkét szövetség csak Izraellel köttetett meg. A pogányok, amint már láttuk, idegenek az „ígéret szövetségeitől”. Mindig elfogadott, sőt követelt, hogy a pogányoknak semmi közük az ószövetséghez, és még kevesebb közük van az újszövetséghez.

2.) Mindkét szövetség „Izrael házával” köttetett; nem csak néhány emberrel vagy egy megosztott nemzettel, hanem „Izrael házával és Júda házával”, és ez a teljes Izrael népét jelenti. Az első szövetség Izrael egész házával köttetett meg, mielőtt kettészakadt volna; a második szövetség akkor jön létre, amikor Isten kihozza Izrael gyermekeit a pogányok közül, és egy nemzetté egyesíti őket, amikor „Nem lesznek többé két nép, és nem válnak szét többé két királyságra” (Ez 37:22). De erről később fogunk beszélni.

3.) Mindkét szövetség ígéreteket tartalmaz, és azokon alapszik.

4.) Az „újszövetség” jobb a Sínai-szövetségnél.

5.) Jobb, mert jobbak az ígéretek, amelyen alapul.

6.) Mégis látni fogjuk, - összehasonlítva az újtestamentum terminusait az ótestamentuméval - hogy mindkettő szándéka ugyanaz. Az ószövetségben Isten kijelenti: „Ha hallgatsz az én szavamra”; az újszövetség kijelenti: „Törvényemet elméjükbe adom, és szívükbe írom azokat”.

Mindkettő Isten törvényére utal. Mindkettőnek a célja a megszentelődés és a megszentelődés jutalma. A Sínai-szövetségnél Izraelnek ki lett jelentve: „papok birodalma és szent nép lesztek” (2Móz 19:6). A valóságban pontosan ilyen az Isten népe, „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok” (1Pét 2:9).

De a Sínai-szövetség ígéretei soha nem teljesedtek azon egyszerű okból, hogy kifogásolhatóak voltak. A szövetség ígéretei mind a néptől függtek. Azt mondták: „Valamit rendelt az Úr, mind megtesszük.” (2Móz 19:8). Megígérték, hogy megtartják a parancsolatokat, annak ellenére, hogy már bebizonyították, maguktól semmit sem tehetnek. A törvény megtartására tett ígéretek, akárcsak maga a törvény, „erőtlenek” voltak a földi természetük miatt (Róm 8:3). Ezért a szövetség ereje csak a törvény ereje volt; és ez nem más, mint a halál.

Miért a Sínai-szövetség?

Akkor miért köttetett ez a szövetség? Pontosan ugyanabból az okból, amiért adatott a törvény a Sínai-hegyen: „a törvény megsértése végett”. Isten azt mondta: „amiért nem maradtak meg a szövetségemben”. A zsidók nem értékelték eléggé az „örökkévaló szövetséget”, amit Isten Ábrahámmal kötött, és ezért kötötte ezt a szövetséget, mint egy bizonyság ellenük.

Az Ábrahámmal kötött „örökkévaló szövetség” nem más, mint a hitnek szövetsége. A szövetség örökkévaló, tehát a törvény kihirdetése nem semmisíthette meg. Isten esküje megerősítette, ezért semmit sem lehetett hozzáadni. Mivel a törvény nem adott hozzá semmit az ábrahámi szövetséghez, és nem is volt az ígéretei ellen, ez azt jelenti, hogy a törvény belefoglaltatott az ígéretekbe. Isten Ábrahámmal kötött szövetsége biztosítja Ábrahám és az ő magva számára a törvény igazságát, hit által. Nem cselekedet által, hanem hit által.

Az Ábrahámmal kötött szövetség annyira kiterjedt volt céljaiban, hogy magában foglalta a „föld összes nemzetségét”. Ezen szövetség által, amelyet Isten esküje erősített meg, új bizodalmunk és reményünk van Jézushoz járulni, akiben a szövetség megerősíttetett. E szövetség alapján és csakis ez alapján kapja az ember Isten áldásait, mert Krisztus keresztje egyszerűen Ábrahám áldását hozza el nekünk.

Ez a szövetség teljes egészében a hit szövetsége volt, és ezért üdvösséget biztosít, mert „kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez”. Ábrahám története nagyon kihangsúlyozza, hogy az üdvösség teljesen Istené, nem pedig az ember hatalma által. „A hatalom az Istené”; (Zsolt 62:12), és „az evangélium Isten hatalma minden hívőnek” (Róm 1:16). Ábrahám, Izsák és Jákob esete tudatja velünk, hogy csak maga Isten tudja teljesíteni saját ígéreteit. Ők a saját bölcsességük, ügyességük, vagy hatalmuk által semmit sem szerezhettek; minden Isten ajándéka volt. Isten vezette, és védte őket.

Ez az igazság még inkább nyilvánvaló lett Izrael Egyiptomból való szabadulásakor. Isten ismertette meg magát velük, mint „Az Úr, a ti atyáitoknak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákobnak Istene” (2Móz 3:15); és azzal bízta meg Mózest, tudassa velük, hogy az Ábrahámmal kötött szövetség teljesítéseként kiszabadítja őket Egyiptomból. Isten beszélt Mózeshez, és azt mondta:

„Én vagyok az Úr. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak úgy jelentem meg, mint mindenható Isten, de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes. Szövetséget is kötöttem velük, hogy nekik adom a Kánaán földét, az ő tartózkodásuk földét, amelyen tartózkodjanak. Fohászkodását is meghallottam az Izrael fiainak amiatt, hogy az egyiptombeliek szolgálatra szorítják őket, megemlékeztem az én szövetségemről. Annak okáért mondd meg az Izrael fiainak: Én vagyok az Úr és kiviszlek titeket Egyiptom nehéz munkái alól és megszabadítlak titeket az ő szolgálatuktól és megmentlek titeket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által. És népemmé fogadlak titeket s Istenetekké leszek néktek és megtudjátok, hogy én vagyok a ti Uratok Istenetek, aki kihoztalak titeket Egyiptom nehéz munkái alól. És béviszlek titeket a földre, amely felől esküre emeltem fel kezemet, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak adom.” (2Móz 6:2-8).

Olvassátok el újra Isten szavait közvetlen a Sínai-szövetségkötés előtt!

„Ti láttátok, amit Egyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sas szárnyakon és magamhoz bocsátottalak titeket. Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nekem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld. És lesztek ti nekem papok birodalma és szent nép.” (2Móz 19:4-6)

Figyeljük meg, Isten mennyire kihangsúlyozza, hogy Ő személyesen tett meg mindent értük. Ő szabadította ki Egyiptomból, és Ő hozta el őket Magához. Ezt folyamatosan elfelejtették, ami zúgolódásban nyilvánult meg. Sőt olyan messzire mentek, hogy kérdőre vonták, köztük van az Úr vagy nincs. Zúgolódásuk azt a gondolatot fejezte ki, hogy ők maguk jobban tudják kezelni a dolgokat, mint Isten. Isten vezette őket a hegyeken keresztül, átjuttatta őket a Vörös-tengeren és a pusztán, ahol nem volt sem étel sem ital, és csodálatos módon kielégítette szükségleteiket minden alkalommal, hogy megértsék, hogy csak az Ő Igéje által élhetnek. (5Móz 8:3)

Isten Ábrahámmal kötött szövetsége a hiten és a bizalmon alapult. „Hitt pedig Ábrahám Istennek és tulajdoníttatott neki igazságul.” Így, amikor Isten e szövetség teljesítéseként kiszabadította Izraelt a rabságból, minden értük végzett munkájának célja az volt, hogy megtanítsa őket bízni Benne, hogy valóban a szövetség gyermekei lehessenek.

A bizalom leckéje

Minderre a válaszuk az önbizalom volt. Olvassátok el a 106. Zsoltárban az Isten iránti hitetlenségük jelentését. Isten megpróbálta őket a Vörös-tengernél, a mannával, és a Meriba folyónál. Egyik alkalommal sem bíztak Benne tökéletesen.

Most újra eljött, hogy kipróbálja őket a törvény adása által. Mint azt már megtudtuk, Isten szándéka sohasem volt az, hogy az emberek megpróbálják a törvény megtartása által megszerezni az igazságot, vagy, hogy azt gondolják, ez lehetséges. A törvény megadásakor, mint a megadás körülményei is mutatták, Isten azt tervezte, hogy Izrael gyermekei - és ugyanakkor mi is - tanuljuk meg, hogy a törvény végtelenül meghaladja az ember törekvését, hogy elérje; és világossá tette, hogy mivel a törvény megtartása nagyon fontos a megígért szabadításhoz, Ő maga teljesíteni fogja a törvényt mibennünk. Ezek Isten szavai: „Hallgass én népem, hadd tegyek bizonyságot ellened! Oh Izrael, ha te meghallgatnál engem! Nem lenne benned egyetlen idegen Isten sem, és az idegen Isten előtt meg nem hajolnál!” (Zsolt 81:9,10 KJV). „Hajtsátok ide füleiteket és jertek hozzám; hallgassatok, hogy éljen lelketek.” (Ézsa 55:3) Isten szava átalakítja a lelket oly módon, hogy átkerüljön a bűn halálából az igazság életébe, mint ahogyan kihozta Lázárt a sírból.

2Móz 19:1-6 figyelmes olvasása által megtudhatjuk, nincs semmi utalás arra, hogy egy új szövetséget kellene megkötni. Tulajdonképpen az evidencia pont ellentétes. Az Úr hivatkozott szövetségére - amit korábban kötött Ábrahámmal - és ösztönözte őket, hogy őrizzék meg, elmondta, milyen eredmények lesznek, ha megtartják. Az Ábrahámmal kötött szövetség, amint láttuk, a hit szövetsége volt, ezért ők megtarthatták a hit megőrzése által. Isten nem arra kérte őket, hogy új szövetséget kössenek Vele, hanem, hogy fogadják el a békeszövetséget, amit sok idővel azelőtt kötött atyáikkal.

Ezért a nép helyes válasza az kellett volna, hogy legyen: „Ámen, legyen meg a te akaratod Uram”. A válaszuk éppen ellentétes volt. Azt mondták: „mindent megteszünk, amit az Úr megparancsol nekünk”, és még jobban hangsúlyozva megismételték ígéretüket a törvény elhangzása után. Ugyanaz az önbizalom volt bennük, amely arra indította utódaikat, hogy megkérdezzék Jézustól: „Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük?” Gondoljatok a halandó emberekre, akik feltételezik, hogy képesek elvégezni Isten munkáját. Krisztus így válaszolt: „Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit ő küldött”. Ugyanez történt a Sínainál is, amikor a törvényt kiadta, és megkötötte a szövetséget.

A felelősségvállalásuk, hogy megcselekszik Isten dolgait, azt mutatta, hogy nem ismerik el az Ő nagyságát és szentségét. Amikor az emberek megvetik Isten igazságát, akkor teremtik meg saját igazságukat, és tagadják meg az Isten igazsága iránti engedelmességet. (Lásd Róm 10:3). Ígéreteik nem voltak jók semmire, mert nem volt erejük azok teljesítésére. Ezért a szövetség, amely ezen ígéreteken alapult, teljesen értéktelen volt az életadás szempontjából. Pontosan azt tudták megszerezni ebből a szövetségből, amit magukból szerezhettek meg, vagyis a halált. Bízni benne azt jelenti, hogy szövetséget kötni a halállal, és megállapodást kötni a sírral. A szövetségbe való belépés által tudatták Istennel, hogy nagyon jól elvannak Nélküle, mert képesek teljesíteni minden ígéretét.

De Isten nem hagyta el őket, hanem azt mondta: „Bizony az én népem ők, fiak, akik nem fognak hazudni; és így lett a megtartójuk.” (Ézsa 63:8 KJV). Tudta, hogy csak egy impulzus hajtotta őket, amikor megtették ezt az ígéretet, és nem realizálták, mit is jelent. Volt Isten iránti buzgóságuk, de nem tudomány szerint. Isten kiszabadította őket Egyiptom földjéről, hogy megtanítsa őket megismerni Őt, és nem haragudott meg rájuk, amiért olyan lassúak voltak a tanulásban. Türelmes volt Ábrahámmal, amikor azt hitte, hogy képes végrehajtani Isten terveit; nagyon türelmes volt Jákob iránt, amikor annyira tudatlan volt, hogy feltételezte, hogy az Isten által megígért örökséget megtévesztés és csalás révén lehet megszerezni. Tehát most türelmesen viselte gyermekeinek tudatlanságát és hitetlenségét, hogy később hitre vezesse őket.

Az isteni együttérzés

Isten elfogadja az embereket ott, ahol vannak. Ő „együttérez a tudatlanokkal és tévelygőkkel” (Zsid 5:2). Mindig és mindenkor arra törekszik, hogy vonzza az embereket magához, függetlenül attól, hogy mennyire romlottak; és ezért amikor látja a jóakarat legkisebb szikráját, hogy vágyakoznak Őt szolgálni, azonnal táplálja azt, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a lelket egy nagyobb szeretethez és egy teljesebb megértéshez vezesse. Így, annak ellenére, hogy Izrael fiai zátonyra futottak a Benne való bízásban, Isten felhasználta a kifejezett vágyaikat, hogy szolgáljanak Neki annak ellenére, hogy „maga is körül van véve erőtlenséggel”. Hitetlenségük miatt Isten nem tudta elérni mindazt, amit akart; de amit hit nélkül szereztek meg, folyamatosan emlékeztette őket, mit birtokolhattak volna, ha teljesen hittek volna. Mivel elvetették az Ő szentségének nagyságát, amit a törvény betartásának ígéretében fejeztek ki, a törvény kihirdetése által továbbra is megmutatta igazságának nagyságát, és teljes képtelenségüket annak teljesítésére.

The Present Truth, 1896. december 10.

[1] Az olvasó vegye észre, hogy a „szövetség” szó helyett a régi kiadásban a „testamentum” szó szerepel. A Biblia szokásos változatában található „szövetség” és „testamentum” szavak ugyanabból a görög szóból származnak. Sok zavart okozott az a tény, hogy a fordítók egyes helyeken önkényesen használták a „szövetség” szót, másutt pedig a „testamentum” szót alkalmazták. A fordításnak egységesnek kellene lennie; és mivel a hivatkozás arra vonatkozik, ami a héber fordításban mindig a „szövetség”, ezt a szót kellene mindig használni. Ne feledje, hogy a bibliafordításban bárhol megjelenik a „testamentum” szó, a „szövetség” szót kellett volna használni. A „testamentum” szó teljesen indokolatlan és félrevezető.