„Nagy az Úr és igen dicséretes a mi Istenünknek városában, az ő szentséges hegyén. Szépen emelkedik az egész föld öröme, a Sion hegye, a szélső észak felé, a nagy királynak városa. Isten van az ő palotáiban, ismeretes ott, mint menedék.” (Zsolt 48:2-4)

Ezeket a szavakat Isten mennyországi lakhelyének dicséreteként énekelték, mert „Az Úr az ő szent templomában van, az Úr trónja az egekben van.” (Zsolt 11:4). Krisztusról, „aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára ül” (Zsid 8:1), Isten azt mondja: „Én kentem fel az én királyomat a Sionon, az én szent hegyemen!” (Zsolt 2:6).

Jézus Krisztus, a Sion felkent Királya, ugyanakkor nagy Főpap is, „örökké való pap, Melkisédek rendje szerint”. Az Úr azt mondta: „Íme, egy férfiú, a neve Csemete … ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és nagy lesz az ő dicsősége, és ülni és uralkodni fog az ő székében, és pap is lesz az ő székében, és békesség tanácsa lesz kettőjük között” (Zak 6:12,13). Így, miközben az Atya trónján ül a mennyben, Ő „amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített” (Zsid 8:2).

Erre a helyre - Sion hegyére, az Isten szentségének hegyére, és a rajta lévő szentélyhez, az Ő lakhelyéhez - vezette Izrael népét, miután kiszabadította Egyiptomból. Miután sikeresen átkeltek a Vörös-tengeren, Mózes ezeket az ihletett szavakat énekelte: „Beviszed és megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyül magadnak készítettél, szentségedbe Uram, melyet kezed épített.” (2Móz 15:17).

De nem jutottak oda, mert „az elkezdett bizodalmat nem tartották meg mindvégig erősen”. Láthatjuk tehát, hogy „hitetlenségük miatt nem mehettek be”. Isten mégsem hagyta el őket, mert „ha hitetlenkedünk, ő hű marad: ő magát meg nem tagadhatja”. Ezért megparancsolta Mózesnek, hogy szedjen az emberektől aranyat, ezüstöt, drágaköveket, és más anyagokat, majd azt mondta: „És készítsenek nekem szent hajlékot, hogy ő közöttük lakozzam. Mindenestől úgy csináljátok, amint én megmutatom neked a hajléknak formáját, és annak minden edényeinek formáját.” (2Móz 25:8,9).

A sátor, amelyet a pusztában készítettek, „nem az igazi sátor volt, amelyet Isten épített”, hanem az emberek által készített sátor, és a berendezés tárgyai „a mennyei dolgoknak ábrázolatai” voltak, nem pedig „maguk a mennyei dolgok” (Zsid 9:23). Az igazinak csak az árnyéka volt. Az árnyékot majd később elemezzük. De a régi hívők tudták, ugyanúgy, mint később István is, hogy „ama Magasságos nem kézzel csinált templomokban lakik, mint a próféta mondja: A menny nekem ülőszékem, a föld pedig az én lábaimnak zsámolya; micsoda házat építhettek nekem? azt mondja az Úr, vagy melyik az én nyugodalmamnak helye?” (Apcsel 7:48,49).

Fenséges templomának felszentelésénél Salamon azt mondta: „Avagy lakozhatnék-e valósággal az Isten e földön az emberek között? Ím az egek és az egeknek egei téged be nem foghatnak, mennyivel kevésbé e ház, amelyet én építettem.” (2Krón 6:18). Isten minden hűséges gyermeke megértette, hogy a földi szentély vagy a templom nem volt Isten tényleges lakhelye, hanem csupán egy illusztráció, egy szimbólum. Ugyanezt hitték a szentély berendezési tárgyairól is.

Amint Isten trónja az Ő szent mennyei templomában van, ugyanúgy a földi templom az Isten trónjának szimbóluma volt. Igaz, egy nagyon gyenge ábrázolás volt, amely ugyanolyan messze állt a valóságtól, mint ahogy az ember alkotásai messze állnak Isten alkotásaitól, mégis annak a szimbóluma volt. A trón szimbóluma Isten szövetségének ládája volt, amely a törvény tábláit tartalmazta. Néhány bibliavers be fogja bizonyítani ezt.

2Móz 25:10-22-ben találjuk a szövetségláda teljes leírását. Fából készült doboz volt, de színarannyal teljesen beborítva kívülről és belülről. Az Úr utasította Mózest, hogy helyezze ebbe a ládába a bizonyságokat, amelyet Ő ad neki. Mózes így tett, mert később, amikor elmondta Izráelnek a törvény adásának körülményeit, valamint a bálványimádásukat, amely az első táblák összetöréséhez vezetett, azt mondta:

„Abban az időben monda az Úr nekem: Faragj magadnak két kőtáblát, az előbbiekhez hasonlókat, és jöjj fel hozzám a hegyre, és csinálj faládát. És felírom a táblákra azokat az igéket, amelyek az előbbi táblákon valának, amelyeket széttörtél; és tedd azokat a ládába. Csinálék azért ládát sittim-fából, és faragék két kőtáblát is, az előbbiekhez hasonlókat; és felmenék a hegyre, és a két kőtábla kezemben vala. És felírá a táblákra az előbbi írás szerint a tíz igét, amelyeket szólott vala az Úr ti hozzátok a hegyen, a tűznek közepéből a gyülekezésnek napján, és átadá az Úr azokat nekem. Akkor megfordulék és alájövék a hegyről, és betevém a táblákat a ládába, amelyet csináltam vala, hogy ott legyenek, amiképpen az Úr parancsolta vala nekem.” (5Móz 10:1-5).           

A szövetségláda tetejét a „kegyelem trónjának” nevezték. Vert tömény aranyból volt készítve, és a két szélén, ugyanahhoz az aranydarabhoz tartozva, két kinyújtott szárnyú kérub volt. „Csinálj fedelet is tiszta aranyból: harmadfél sing hosszút, és másfél sing széleset. Csinálj két kerubot is aranyból, vert aranyból csináld azokat a fedélnek két végére. Az egyik kerubot csináld az egyik végére innen, a másik kerubot a másik végére onnan: a fedélből csináljátok ki a kerubokat annak két végén. A kerubok pedig terjesszék ki szárnyaikat fölfelé, betakarva szárnyaikkal a fedelet; arcaik egymásfelé legyenek; a kerubok arcai a fedél felé forduljanak. A fedelet pedig helyezd a ládára felül, a ládába pedig tedd a bizonyságot, amelyet adok neked. Ott jelenek meg neked, és szólok hozzád a fedél tetejéről, a két kerub közül, melyek a bizonyság ládája felett vannak, mindazokról, amiket általad parancsolok az Izrael fiainak.” (2Móz 25:17-22)

Isten azt mondta, hogy a két kérub közötti helyről fog beszélni hozzájuk. Ezért olvassuk: „Az Úr uralkodik, reszkessenek a népek; kerubokon ül, remegjen a föld! Nagy az Úr a Sionon, és magasságos ő minden nép felett.” (Zsolt 99:1,2). A kérubok beárnyékolták a kegyelem trónját, a helyet, ahonnan Isten szólt a néphez. A kegyelem hosszútűrést jelent, így hát a földi sátor kegyelemtrónja szimbóluma volt a „hosszútűrés” trónjának, amelyhez bátorsággal járulhatunk, hogy „irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül” (Zsid 4:16).

Isten kormányának alapja

A két kőtáblán lévő tízparancsolat a szövetségládában volt, a kegyelem trónja alatt, így mutatva, hogy Isten törvénye az Ő trónjának és uralkodásának az alapja. Következésképpen ezt olvassuk: „Az Úr uralkodik, örüljön a föld; örvendezzenek a temérdek szigetek. Felhő és homályosság van körülte; igazság és jogosság az ő székének erőssége” „Igazság és jogosság a te királyi székednek alapja; kegyelem és hűség jár a te orcád előtt.” (Zsolt 97:1,2; 89:15).

Mivel a tabernákulumot és mindazt, amit tartalmazott, pontosan a Mózesnek adott mintának megfelelően kellett elkészíteni, és mivel ezek „a mennyei dolgok szimbólumai”, azt jelenti, hogy a táblákon szereplő tízparancsolat a törvény pontos másolata volt, amely Isten valódi trónjának alapja a mennyben. Ez segít világosabban megérteni, hogyan lehetséges, hogy „Könnyebb pedig a mennynek és a földnek elmúlni, hogynem a törvényből egy pontocskának elesni.” (Luk 16:17). Mindaddig, amíg Isten trónja megmarad, a Sínai-hegyen elhangzott törvénynek változhatatlannak kell maradnia. „Mikor a fundamentomok is elrontattak, mit cselekedhet az igaz?” (Zsolt 11:3) Ha a tízparancsolat - az Isten trónjának alapkövei - megsemmisülnének, maga a trón semmisülne meg, és az igaz ember reménysége elpusztulna. De senkinek sem kell tartania egy ilyen katasztrófától. „Az Úr az ő szent templomában van, az Úr trónja az egekben van”, mert Igéje örökre erősen áll a mennyben. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyek „változhatatlanok”.

Most láthatjuk, hogy a Sínai-hegy, - amely a törvény szinonimája, és amely a törvény adásakor valójában a törvény félelmetes nagyságának a megtestesülése volt - szintén Isten trónjának a szimbóluma. Abban az időben valójában Isten trónja volt. Isten volt ott jelen minden szent angyalával.

Ráadásul a Sínai-hegynél megnyilvánuló szörnyű borzalom az Isten mennyei trónjának a borzalma. János apostolnak volt egy látomása Isten mennyei templomáról és a trónon ülő Istenről. „A királyi székből pedig villámlások és mennydörgések és szózatok jőnek vala ki.” „És megnyilatkozék az Isten temploma a mennyben, és megláttaték az ő szövetségének ládája az ő templomában; és lőnek villámlások és szózatok és mennydörgések, és földindulás és nagy jégeső.” (Jel 11:19) „Nagy tűz ment előtte”.

Isten trónja borzalmának megnyilvánulása ugyanaz, mint a Sínainál - a törvény borzalma. Mégis ugyanaz a trón, a „kegyelem trónja”, melyhez bíztatva vagyunk, hogy járuljunk hozzá bátorsággal. Így „Mózes pedig közelebb ment a felhőhöz, amelyben Isten volt” (2Móz 20:21).

Nemcsak Mózes, hanem „Áron, Nádáb és Abihu, és az Izrael vénei közül hetvenen” is felmentek a hegyre. „Azután felment Mózes és Áron, Nádáb és Abihú és Izráel vénei közül hetvenen. És látták Izráel Istenét, és az ő lábai alatt valami zafírfényű tárgy volt, olyan tiszta, mint maga az ég. És Izráel fiainak e választottjaira nem emelt kezet. Bár látták Istent, mégis ettek és ittak is.” (2Móz 24:9-11) Ha ez nem így történt volna, akkor nem volna pozitív bizonyítékunk arra, hogy valóban bátran járulhatunk a kegyelem trónja elé - a fenséges trón elé, amelyből villámlások, mennydörgések és szózatok jönnek ki - hogy ott irgalmat találjunk. A törvény teljes mértékben láthatóvá teszi a bűnt, „de ott, ahol a bűn megsokasodik, a kegyelem is megnövekszik”. A kereszt tehát jelen volt a Sínai-hegynél, ezért ott volt az Isten kegyelmi trónja is.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy csak „Jézus vére által van bizodalmunk a szentélybe való bemenetelre” (Zsid 10:19). Ha nem lenne a vér, akkor a halál biztos lenne számunkra, ha megközelítenénk Isten trónját, és szánkra vennénk az Ő nevét, ugyanúgy, mint bárki másnak, aki megközelítette a Sínai-hegyet. De a Sínai-hegynél Mózes és mások megközelítették a felhőben levő Istent, és nem haltak meg, ami egy biztos bizonyíték arra, hogy Jézus vére megmentette őket. A Krisztusból fakadó élet folyója folyt a Sínai-hegynél, ugyanúgy, mint „az élet vizének tiszta folyója” folyik „az Istennek és a Báránynak királyi székéből” (Jel 22:1).

Ez a folyó Krisztus szívéből fakad, amelyben a törvényt szentül megőrizte, és megőrzi. Krisztus Isten temploma, szíve Isten lakóhelye volt. Tudjuk, hogy a folyó - a nép élővize - Krisztusból fakadt a Sínainál, és hogy a vér és a víz, amelyek egyek a bizonyságukban, az Ő oldalából fakadt ki a Kálvárián - az élet folyója volt a világ élete számára. Annak ellenére, hogy a Kálvária keresztje Isten gyengéd irgalmának és az ember iránti szeretetének a lehető legmagasabb megnyilvánulása, mégis tény, hogy a Sínai-hegy borzalma - az Isten trónjának a borzalma - ott volt. Sűrű sötétség volt, földrengés és az emberek megteltek szörnyű félelemmel, mert ott Isten megmutatta a törvény megsértésének rettenetes következményeit. A törvény a maga borzalmával a bűnösök számára ugyanaz volt a Kálvárián, a Sínainál vagy Isten trónjának közepette.

Amikor János apostol látta a mennyei templomot és benne Isten fenséges trónját, látott a „trón közepén … egy megöletett bárányt” (Jel 5:6). Így az élet folyója, amely Isten trónja közepéből folyik, Krisztusból fakadt, ugyanúgy, mint ahogy fakadt a folyó Sínainál vagy a Kálvárián. A Sínai, a Kálvária és a Sion, Istennek három szent hegye, mind a három egy bizonyságukban azok számára, akik hittel jönnek hozzá. Mindegyikben megtaláljuk Isten rettenetes halált hozó törvényét, amely felénk folyik életfolyó formájában az édes és életadó vizével, amely énekre késztet bennünket.

The Present Truth, 1896. december 3.