Amikor Isten elküldte Mózest, hogy kihozza Izraelt Egyiptom földjéről, azt üzente a Fáraónak: „Izráel népe az én elsőszülött fiam; azért azt mondom neked: bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nekem, és ha te vonakodsz elbocsátani, íme, én megölöm a te elsőszülött fiadat.” (2Móz 4:22,23); majd Isten kihozta őket, és odaadta nekik a pogányok országait, „hogy megtartsák rendelkezéseit, és megőrizzék törvényeit” (Zsolt 105:44,45). A zsidók nagy előnye a többi nemzethez képest az volt, hogy „Isten rájuk bízta az ő beszédeit” (Róm 3:1,2). Minden bizonnyal a zsidók nem a maga teljes életerejükben kapták azokat az „élő szavakat”, hogy előnyük végtelenül nagyobb legyen; de ez nem Isten miatt volt így. Most nem arról beszélünk, mit birtokolt Izrael, vagy mi volt ő tulajdonképpen, hanem arról, hogy mit birtokolhatott volna, és mivé kellett volna válnia.

Két dolog volt mindig igaz, nevezetesen az, hogy „egyetlen ember sem él önmagáért”, és „Isten nem személyválogató”. Ez a két igazság összekombinálva alkotja a harmadik igazságot, éspedig azt, hogy amikor Isten ajándékot vagy előnyt ad valakinek, azzal a céllal teszi, hogy az a valaki mások javára használja fel. Isten egy embernek vagy egy népnek sem ad áldásokat, amiket nem szeretne, hogy mások is birtokolják. Amikor áldást ígért Ábrahámnak, azzal a céllal tette, hogy áldás legyen - benne legyen megáldva a föld minden nemzetsége. Isten az Ábrahámnak tett ígéret alapján szabadította ki Izraelt. Ezért a törvény előnyeit adta nekik, de azzal a céllal, hogy a felbecsülhetetlen előnyöket más népeknek is elvigyék, hogy ők is részesülhessenek belőle.

Isten célja az volt, hogy Neve ismeretes legyen az egész földön. (2Móz 9:16) Nagyon szerette volna, hogy minden ember megismerje Őt, ugyanúgy, mint amennyire szerette volna, hogy Izrael ismerje meg Őt. Az egyedüli igaz Isten megismerése örök életet jelent (Jn 17:3), ezért amikor Izraelnek kinyilatkoztatta Magát, akkor Isten megmutatta az örök élet útját vagy az evangéliumot azzal a céllal, hogy ugyanazt az evangéliumot hirdessék másoknak is. Az ok, amiért először Izraelnek nyilatkoztatta ki Magát az volt, hogy úgymond ez a nép sokkal kézenfekvőbb volt, mint bármely más nép. Emlékezetükben tartották, hogyan munkálkodott Isten Ábrahámmal, Izsákkal, Jákobbal és Józseffel, és ez által alkalmasabbakká váltak, mint mások. Isten nem azért választotta, mert jobban szerette őket, mint másokat, hanem mert minden embert szeret és azt akarta, hogy a legmegfelelőbb eszközök által ismertesse meg Magát. Az a gondolat, hogy Isten személyválogató, és kegyelmét és igazságát egy különleges népre korlátozza, a legméltatlanabb az Ő jellemére nézve.

Soha nem hagyta a pogányokat a saját Magáról szóló bizonyságok nélkül, és bárhol volt egy ember vagy egy nép, amely engedte, hogy Isten felhasználja, Ő azonnal szolgálatba állította, hogy még nagyobb kinyilatkoztatást tegyen saját Magáról.

Az evangélium hirdetésének hatása Egyiptomban

Az evangélium Isten hatalma az üdvösségre, és mivel Isten nagy hatalma Izrael Egyiptomból való kiszabadításánál nyilvánult meg, kétségtelen, hogy az evangélium abban az időben úgy hirdettetett, mint azóta soha. Az evangélium hirdetésének hatása meglátszik Ráháb, a pogány parázna asszony szavaiban. Mikor a két zsidó kémet házában elrejtette, azt mondta:

„Tudom, hogy az Úr néktek adta ezt a földet, mert megszállt minket a félelem miattatok, és e földnek minden lakosa reszketett előttetek. Mert hallottuk, hogy megszárította az Úr a Veres tenger vizét előttetek, amikor kijöttetek Egyiptomból, és hogy mit cselekedtetek az emoreusok két királyával, akik túl voltak a Jordánon, Szíhonnal és Óggal, akiket megöltetek. És amint hallottuk, megolvadott a mi szívünk, és nem támadt többé bátorság senkiben sem miattatok. Bizony az Úr, a ti Istenetek az Isten fenn az égben és alant a földön!” (Józs 2:9-11). Majd kérte és megkapta a szabadulás ígéretét.

„Hit által nem veszett el Ráháb, a parázna nő az engedetlenekkel együtt, befogadván a kémeket békességgel.” (Zsid 11:31). Ráháb sorsa bármely jerikói lakos sorsa lehetett volna, ha ugyanazt a hitet gyakorolta volna, mint ő. Ugyanazokat a híreket hallották, mint a parázna asszony, és ugyanolyan jól tudták, hogy „az Úr, a ti Istenetek az Isten fenn az égben és alant a földön!”. De az ismeret nem hit. Az ördögök tudják, hogy csak egy Isten létezik, ám még sincs hitük. A hit bizalmat jelent, engedelmességet. Míg Ráháb hajlandó volt engedelmeskedni az Úr követelményeinek, és úgy élni, mint Isten népe közül egy, a polgártársai erre nem voltak hajlandóak. Ráháb esetében bizonyítottnak látjuk, hogy Isten nem azért menti meg az embereket, mert jók, hanem azért, mert hajlandóak arra, hogy jókká tétessenek. Jézus azért küldetett, hogy megáldjon mindenkit, „megtérítvén bűneinkből”. A rossz hírnévvel rendelkező szegény pogány asszonynak, aki közömbös arcmimikával és lelkiismeret-furdalás nélkül tudott hazudni, nagyon halvány fogalma volt a jó és a rossz közötti különbségről; Isten mégis népének egy tagjává fogadta őt, mert nem fordult el a világosságtól, hanem az általa megismert világosságban járt. Hitt a lelke megmentésében. Hite felemelte őt a bűnös körülmények fölé, és az ismeret útjára állította. Nincs ennél nagyobb bizonyítéka annak, hogy Krisztus nem szégyelli testvérének nevezni még a pogányokat sem, és azt sem szégyelli, hogy egy prostituált szerepel a test szerinti családfájában.

Isten buzgósága minden ember iránt

Ráháb történetének különleges pontja azonban az, hogy Isten nem korlátozódik a zsidó népre. Bárhol is volt a Kánaán földjén egy bálványimádó lakos, aki hajlandó volt elismeri Istent, abban a pillanatban befogadták Isten népe közé. Az a tény, hogy Ábrahám ígérete nem csak Jákob utódait foglalta magában, hanem az egész világot, nem csak egy elméleti, hanem egy gyakorlati, megnyugtató és felemelő lecke. Megmutatja, mennyire türelmes az Úr, aki „nem akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson” (2Pét 3:9). Megmutatja, milyen gyorsan észleli Isten az ember leggyengébb hajlandóságát is, mellyel megkeresi Őt, és arra használja, hogy közelebb húzza Magához a bűnöst. Óvatosan fújja meg a leggyengébb szikrát, ha lángot csinálhat belőle. Fülét folyamatosan a föld felé irányítja, és maximálisan figyel, hogy meghallja a leggyengébb suttogást is. Így a leggyengébb kiáltás is, igen, az első impulzus, amellyel az ember a legnagyobb mélységből Istenért kiált, Ő azonnal meghallja és válaszol rá.

Isten papjai

Isten szándéka Izrael népével az volt, hogy vigyék el az evangéliumot az egész világra, ha pedig megmaradtak volna szövetségében, akkor királyi papság lehettek volna. Mindnyájan Isten papjai lettek volna. A pap feladata pedig így van bemutatva Malakiás könyvében, ahol Isten azt mondja Léviről:

„Szövetségem volt vele életre és békességre, amelyet azért kötöttem vele, hogy félve tiszteljen engem, és megalázza magát nevem előtt. Igaz tanítás volt szájában, és nem volt álnokság az ajkán. Békességben és egyenesen járt velem, és sokakat megtérített a bűnből. Mert a pap ajkai őrzik a tudást, és tanítást várnak szájából, mivel a Seregek Urának követe ő.” (Mal 2:5-7)

Embereket megtéríteni a gonosztól Krisztus munkája az Ő feltámadása által; ezért az igazi pap munkája egyszerűen az evangélium hirdetése - hirdetni az élő Megváltót, akiben az élő és tökéletes törvény lakozik, amely lelket térít meg. De mivel Izrael minden gyermekének papnak kellett volna lennie, és ezért mindnyájuknak ismerniük kellett volna a törvényt, nyilvánvaló, hogy mások javára kellett volna papságukat gyakorolniuk. Ha elfogadták volna Isten javaslatát, és örömmel megmaradnak szövetségében, ahelyett, hogy ragaszkodtak volna a sajátjukhoz, nem lett volna szükség papságra, amely megismerteti az igazság és a békesség törvényét. Mindenki megismerte volna az igazságot, és következésképpen mindenki szabad lett volna. De egy pap feladata törvényt tanítani, tehát nyilvánvaló, hogy Isten célja az Egyiptomból való szabadítással az volt, hogy elküldje őket a világba hirdetni az evangéliumot.

Milyen könnyű és gyors feladat lett volna Isten hatalma által támogatva! Isten Egyiptomban véghezvitt cselekedeteinek híre az egész világra elterjedt, és ha ugyanazzal a hatalommal tovább előre haladtak volna, a maga teljességében hirdethették volna az evangéliumot, olyan embereknek, akik már felkészültek annak elfogadására vagy elutasítására. Feleségüket és gyermekeiket ott hagyva a biztonságos Kánaánban, kettesével elindulhattak volna úgy, mint ahogy Jézus küldte tanítványait, és rövid idő alatt el tudták volna vinni az evangéliumot a föld minden szegletére. Tegyük fel, hogy az ellenség megpróbálta volna megakadályozni haladásukat. Egy ember meg tudott volna futamítani ezer embert, ketten tízezer embert. Ez azt jelenti, hogy Isten jelenlétének hatalma által mindegyikük tízezer embernek látszott volna az ellenség szemében, és senki sem merte volna őket megtámadni. Így tovább folytathatták volna az evangélium hirdetésének munkáját zaklatástól való félelem nélkül. A félelmet, amit jelenlétükkel inspiráltak volna az ellenkezőkben, mutatja a hatalmat, amivel az általuk hirdetett üzenet bírt volna azokra a nyitott szívekre, amelyek készek voltak elfogadni az evangéliumot.

Ahogy haladtak volna Isten minden hatalmával felruházva, a területeket nem kellett volna kétszer meglátogatni. Mindenki, aki hallja, azonnal állást foglalt volna az igazság mellett vagy az igazság ellen, és a döntés így végleges, mert ha valaki elutasítja az evangéliumot, amikor az teljes erejében hirdettetik, vagyis Isten teljes hatalma kíséri, akkor már semmit sem lehet tenni érte, mert nincs nagyobb hatalom, mint az Isten hatalma. Így a Jordán átkelése után csak néhány év, vagy talán néhány hónap elegendő lett volna az evangélium hirdetésére az egész világon, bizonyságul minden nemzet számára.

Isten pártatlanságának bizonyítékai

De Izrael nem teljesítette dicsőséges feladatát. A hitetlenség és az önbizalom megfosztotta őket attól a hírnévtől, amellyel beléptek az ígéret országába. Nem engedték, hogy a világosságuk ragyogjon, és idővel ők maguk és elveszítették azt. Megelégedtek azzal, hogy letelepedjenek Kánaánban, ahelyett, hogy az egész földet birtokolták volna. Azt feltételezték, hogy Isten azért adta nekik a világosságot, mert jobban szerette őket másoknál, és így arrogánsak lettek, és megvetettek másokat. Isten azonban nem szűnt meg tanítani őket, hogy ők a világ világossága legyenek. A zsidók története nem azt mutatta, hogy Isten csak rájuk korlátozódik, hanem azt, hogy Ő folyamatosan próbálta felhasználni őket arra, hogy Nevét ismertessék másokkal is. Bizonyítékul szolgál a szíriai Naámánról szóló jelentés, akit Izrael prófétájához küldtek, hogy meggyógyuljon a leprából. Ott van a sareptai asszony esete, akihez Illés küldetett. Sába királynője messziről jött, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét. Jónás küldetett, leginkább akarata ellenére, hogy figyelmeztesse Ninivét, és a város prédikációja hatására megtért. Olvassátok Ézsaiás, Jeremiás és Ezékiel próféciáit, és lássátok meg, hogy Isten milyen gyakran fordult közvetlenül különböző nemzetekhez.

Mindez azt mutatja, hogy Isten akkor sem volt, és most sem csak a zsidóké, hanem minden nemzeté. Végezetül, mivel Izrael teljes mértékben megtagadta küldetését, Isten rabságba vitette őket, hogy a pogányok kapjanak valamennyit az Istenről szóló tudományból, mert a zsidók nem akarták ezt a tudást önkéntesen megosztani velük. A fogságban Isten csak néhány zsidó lelket tudott használni, akik világosan hirdették az igazságot Nabukodonozornak, a pogány királynak, aki idővel alázatosan elismerte Istent, és hitének vallomását megismertette az egész világgal. Cyrus király, valamint más perzsa királyok világszerte ismertették királyi nyilatkozatok által az egyetlen igaz Isten Nevét.

Összegyűjtve egy nyájban

Láthattuk, hogy Isten semmit sem akart jobban, mint a zsidók körül lévő pogányok megmentését; de nemcsak a zsidók közelében tartózkodók, hanem a távoliak megmentését is, mert az ígéretek nemcsak a zsidóknak és a gyermekeiknek szóltak, hanem mindazoknak, akik „távol voltak” (Lásd Apcsel 2:39; Ézsa 57:19). Az, hogy Isten nem tesz különbséget a zsidók és a pogányok között, nyilvánvaló abból, hogy Ábrahám, aki a zsidó nemzet feje, maga is pogány volt, és még körülmetéletlen állapotában kapta Istentől az elfogadás bizonyosságát, „hogy atyja legyen mindazoknak, akik körülmetéletlen létükre hisznek, hogy azoknak is beszámíttassék az igazság” (Róm 4:11). Isten mindig is ugyanolyan hajlandó volt magához fogadni embereket a pogányok közül, mint amikor Ábrahámot hívta ki közülük. Amikor Krisztus a földre jött, kijelentette, hogy csak Izrael házának elveszett juhaihoz küldetett, és miközben ezt mondta, megmutatta, kik Izrael háza elveszett juhai, amikor meggyógyított egy hívő pogány asszonyt. (Mt 15)

Amit Krisztus tett a kanaánita asszonyért, ugyanolyan lelkesen tette volna Józsué napjaiban is, Kánaán minden egyes lakójáért, és a világon bárkiért, aki hisz. Akik nem ragaszkodtak volna makacsul bálványaikhoz, azok begyűjtettek volna Izrael nyájába, mindaddig, amíg lett volna egy Pásztor és egy nyáj. Létezett megváltás mindazok számára, akik elfogadták volna, de igazi izraelitákká kellett volna válniuk.

Izrael, egy elkülönített nép

Ez az oka annak, hogy az izraeliták nem köthettek szövetséget az ország lakóival. A szövetség magában foglalja a hasonlóságot, az egyenlőséget, a két hasonló erő egyesülését. De ha Izrael hűséges lett volna elhívásához, tudta volna, hogy semmi közös nincs az ország lakosságával. A zsidók egy elkülönített nép kellett legyen, egyszerűen az Úr megszentelő jelenléte miatt.

Amikor Isten azt mondta Mózesnek: „Az én jelenlétem lesz veled és nyugodalmat adok neked”, Mózes azt válaszolta: „Ha jelenléted nem jár velünk, ne is vigyél ki minket innen! Mert miről ismerhetjük meg, hogy én és a te néped kedvet találtunk előtted? Nem arról-e, ha velünk jársz? Így vagyunk megkülönböztetve, én és a te néped minden néptől, amely e föld színén van.” (2Móz 33:15,16 KJV). Szövetséget kötni a környező nemzetekkel azt jelentené, hogy egyesülnek velük, ez pedig egyenlő az Isten jelenlététől való elválással. Isten jelenléte volt az egyetlen dolog, amely elkülönítve tartotta volna Izraelt más nemzetektől, és jelenlétének csak ez lehet a hatása. Isten jelenléte napjainkban is ugyanezt eredményezi, mert Ő nem változik. Következésképpen, ha valaki azt mondja, hogy Isten népe nem szükséges, hogy elkülönüljön minden más nemzettől, valójában azt mondja, hogy nem szükséges az Isten jelenléte.

Ugyanez az elv érvényesült akkor, amikor a nép királyt akart. Olvassuk el ezt a jelentést 1 Sámuel 8. fejezetben! A nép azt mondta Sámuelnek: „most tehát tégy valakit királyunkká, hogy ő ítéljen fölöttünk, amint minden népnél szokás”. Ez nem tetszett Sámuelnek, és kétségtelenül sértette érzéseit, de a nép ragaszkodott kívánságához: „Adj nekünk királyt, hogy ő bíráskodjon fölöttünk.” Akkor az Úr azt mondta Sámuelnek: „Fogadd el a nép szavát mindenben, amit mondanak, mert nem téged vetettek meg, hanem engem, hogy ne uralkodjam fölöttük. Veled is úgy viselkednek, mint ahogy velem viselkedtek attól a naptól kezdve, amelyen kihoztam őket Egyiptomból, mindmáig: elhagytak engem, és idegen Isteneknek szolgáltak.” (1Sám 8:7,8 KJV). Akkor Sámuel az Úr parancsára elmondta a népnek az egyik rossz következményt, amely abból származik, hogy király uralkodik majd felettük. De nem hatotta meg őket, és azt mondták: „Nem úgy, hanem legyen király felettünk, hogy legyünk olyanok, mint a körülöttünk lévő nemzetek.” (KJV)

A Bibliában a „nemzetek” a pogányok. A héber szó, amit gyakran „nemzetek”, angolul „népeknek” fordítanak, ugyanaz, amelyből minden esetben a „pogány” szó származik. Talán a Zsolt 96:5 verse tisztázza ezt az olvasó számára. „Mert a nemzeteknek minden istene bálvány, az Úr pedig egeket alkotott.” Itt nyilvánvaló, hogy a „nemzetek” pogány nemzetek. A második Zsoltár első versében azt olvassuk: „Miért dühösködnek a pogányok, és gondolnak hiábavalóságot a népek?” Egy másik fordításban így olvassuk: „Miért dühösködnek a nemzetek, és gondolnak hiábavalóságot a népek?” A „nemzet” kifejezés, amit Isten alkalmaz, amikor a földi nemzetekről beszél, a pogányok tömegeit jelenti. Tehát a zsidók valójában azt kérték: „Legyen király felettünk, hogy legyünk mi is olyanok, mint a pogányok!” Ezt akarták, mert az összes többi nép más istent imádott az igazi Istenen kívül, és a föld minden népe felett, Izrael kivételével, király uralkodott. A dán Biblia nagyon egyértelműen fordította az 1Sám 8:20 versét: „Olyanok leszünk mi is, mint minden pogány”.

Isten terve nem az volt, hogy Izrael egy nemzet legyen. Hajlamosak vagyunk azt nézni, mi volt Izrael, mintha ennek kellett volna lennie, elfelejtve, hogy kisebb- nagyobb mértékben Izrael végig megtagadta az Úr tanácsa szerint való járást. Látjuk a zsidó nemzetet bírákkal és tisztviselőkkel, valamint a polgári kormány minden berendezkedésével; de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Isten szövetsége teljesen mást foglalt magában, amit ők a hitetlenség miatt soha nem értettek meg teljesen.

Izrael - Krisztus egyháza

A „egyház” szót gyakran használják, de valószínűleg csak kevesen tudják, hogy görög nyelvből származik, aminek „kihozott” a jelentése, és hogy leginkább Izraelre vonatkozik, mint bármely más népre. Ők alkották Isten egyházát, mert Isten kihozta őket Egyiptomból. Az ótestamentum rájuk hivatkozik, amikor a „gyülekezet” kifejezést használja, azaz ők gyűltek össze, mert belőlük állt az Úr nyája, akinek Ő volt a pásztora. Istent „Izrael pásztorának” nevezi a Biblia. (Zsolt 80:2; 23:1) Így a későbbi idők egyházának elnevezése Isten nyája (Apcsel 20:28). István a szanhedrin előtti védőbeszédében úgy beszélt Izraelről, mint a „pusztai egyházról” (Apcsel 7:38 KJV).

Csak egy egyház létezik, mert az egyház Krisztus teste (Ef 1:19-23), és egy a test (Ef 4:4). Ez az egyház azokból áll, akik hallják és követik Krisztus hangját, mert Krisztus mondta: „az én juhaim hallják az én hangomat…és követnek engem” (Jn 10:27). Tehát a pusztai egyház ugyanaz, mint a Krisztus mindenkori igaz egyháza. A Biblia ezt legvilágosabban a Zsid 3:2-6 verseiben mutatja be. Amikor olvassátok ezt a szakaszt, emlékezzetek arra, hogy „Isten háza” az „élő Isten egyháza” (1Tim 3:15). A szakasz leírja, hogy Krisztus hűséges volt Isten házában, éppúgy, mint Mózes. Mózes, mint szolga volt hűséges az Isten házában, „Krisztus ellenben, mint Fiú a maga háza felett, akinek háza mi vagyunk, ha a bizodalmat és a reménységnek dicsekedését mind végig erősen megtartjuk.” (Zsid 3:6). Isten Egyiptomból hívta ki Jézust, amint meg van írva: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat.” (Mt 2:15) Ő volt a seregnek Feje és Vezetője, aki kijött Mózessel együtt Egyiptomból. (1Kor 10:1-10) Krisztus és Mózes ugyanabban a közösségben vannak, és mindenki, aki Krisztussal egyesül, el kell ismernie Mózest, mint hittestvért az Úrban.

Ezek a dolgok nagyon fontosak, mert amikor tanulmányozzuk Isten tervét Izraellel, meglátjuk Isten mindenkori egyházának mintáját, egészen az idők végezetéig. Tisztánlátás nélkül nem idézhetünk Izrael történetéből, mint egy követendő példa, mert ők sokszor lázadtak Isten ellen, és történelmük leginkább a hitehagyásról szól, mint a hitről. Tanulmányoznunk kell Isten ígéreteit, és a nekik intézett feddéseit, mert amit nekik szánt akkor, ugyanazt tartogatja számunkra is.

Az egyház a királyság

Izrael népe már az elejétől fogva királyság volt, évszázadokkal korábban, mint ahogy Saul király lett volna; mert Isten egyháza az Ő királysága, és alattvalói mind az Ő gyermekei. „Isten háza” „Izrael közössége” (Ef 2:19 KJV). Krisztus az Atyával ül a „kegyelem trónján”, és az igazi egyház elismeri Őt, és csak Őt, mint Úr. János apostol így írta alá a gyülekezetnek írt levelét: „testvéretek és társatok a Jézusban való szenvedésben” (Jel 1:9). Krisztus kijelentette saját Magáról, hogy Király, nevezetesen a zsidók királya (Mt 27:11), és ilyen tiszteletet kapott: „te vagy Izráel Királya!” (Jn 1:49). Még akkor is, amikor igényelte, hogy Ő király, Jézus kijelentette: „Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való.” (Jn 18:36). Mint ahogy Krisztus királysága nem e világból való, ugyanúgy az Ő egyháza, az Ő teste, az Ő népe, melyet kiválasztott, és akit kihívott a világból, nem képezheti a világ részét, annak ellenére, hogy a világban van. Nem szabad semmiféle szövetséget kötnünk a világgal, függetlenül attól, hogy milyen célból történik. Az egyháznak egyetlen célja a világban, hogy a világ világossága legyen, a só, melyen keresztül legtöbbet tartósíthat a világból. Az egyháznak nem kell, hogy a világ része legyen, mint ahogy a világosság sem része a sötétségnek, melyben világít. „mi közössége van a világosságnak a sötétséggel?” (2Kor 6:14). Két különböző osztály létezik a földön - az egyház és a világ; de amikor az egyház szövetségbe lép a világgal, akár formálisan, akár a világ módszereit vagy alapelveit alkalmazva, akkor valójában csak egy osztály létezik - a világ. Isten kegyelméből azonban, mindig létezett néhány hívő, még a legnagyobb hitehagyás idején is.

Nem egy teokrácia

Elég gyakran beszélnek arról, hogy Izraelben teokrácia volt. Valójában Isten azt tervezte, hogy így is legyen, és így kellett volna lennie, de igazi értelemben soha nem így volt. A teokráciától akkor voltak legtávolabb, amikor földi királyt kértek, hogy ők is olyanok legyenek, mint a pogányok. Mikor ezt tették, elutasították Istent, mint királyt. Meglehetősen furcsa, hogy az emberek úgy hivatkoznak Izrael Istennel szembeni ellentétes cselekedeteire, mint egy igazolás napjaink egyházában hasonló cselekedetekre, és Isten elutasítására, mint egy bizonyíték, hogy Isten hatalma vezette őket.

A „teokrácia” szó két görög szó kombinációja, amely azt jelenti, hogy „Isten kormányzása”. Egy igazi teokrácia tehát, egy test, melyben Isten az egyetlen és abszolút uralkodó. Ilyen kormányzatot ritkán láttak a földön, és soha nem volt kiterjedt. Valódi teokrácia létezett, amikor kezdetben Ádám az Édenkertben volt, amikor „látta Isten, hogy minden, amit teremtett vala, íme igen jó” (1Móz 1:31).

Isten a föld porából teremtette Ádámot, aki uralkodott az Úr keze minden munkája felett. Ádám uralkodott „a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon” (1Móz 1:26). Következésképpen, Ádámnak adatott minden hatalom. De legjobb állapotában is, dicsőséggel és tisztességgel koronázva, Ádám csak föld volt, és saját hatalma nem volt több mint a por, amire lépett. Ezért a benne megnyilvánuló dicsőséges hatalom semmiképp nem az ő hatalma volt, hanem Isten hatalma, mely benne működött. Isten Mindenható Úr volt, de ami ezt a földet illeti, tetszett neki, hogy ember által nyilatkoztassa ki hatalmát. Mindaddig, amíg Ádám hű volt Istenhez, tökéletes teokrácia volt a földön.

Ehhez hasonló teokrácia soha nem volt a földön, mert az ember bukása azt jelentette, hogy Sátánt ismerte el e világ urának. De egyéni módon létezett teokrácia Krisztus tökéletességében, a második Ádámban, kinek szívében van Isten törvénye, és akiben Isten teljessége lakozott test szerint. Amikor Krisztus megújítja a földet, és mindent helyreállít eredeti állapotában, lesz egy nyáj és egy Pásztor, egyetlen király a földön, akkor tökéletes teokrácia lesz. Isten akarata az egész földön megvalósul, mint ahogy most a mennyben is. De most van a felkészülésnek ideje. Most Krisztus egy népet gyűjt magának, akikben reprodukálódik az Ő jelleme, kiknek szívében Ő fog élni hit által, hogy mindegyikük olyan legyen, mint Ő, „hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig” (Ef 3:17-19). Ezek az összegyűjtöttek alkotják Krisztus egyházát, amely összességében „teljessége annak, aki mindent mindennel betölt” (Ef 1:23). Tehát az igazi teokrácia elsősorban azon emberek szívében van, akik mindennap őszintén mondják mennyei Atyjuknak: „tiéd az ország”. A hívők sokasága - az egyház -, amikor egy gondolatban egyesül a Szentlélek által, akkor lesz az egyetlen teokrácia, amely létezett valaha a földön. Amikor hitehagyó az egyház, akkor világi kapcsolatok révén, királyi hatalmat vállalva magára, mutatni akar egy teokráciai vezetési formát, de ez csak egy hamisított forma, isteni erő nélkül, míg Isten valódi követői, akik szám szerint kevesen vannak, szétszóródva az egész világon, nemzetek előtt ismeretlenek, példát mutatnak az igazi teokráciáról.

A próféta által - aki átokra nyitotta száját, de átok helyett áldást mondott - Isten a következőket mondta népéről: „olyan nép ez, amely egyedül fog lakni, és nem számítja magát a nemzetek közé” (4Móz 23:9). Isten népe a világban van, de nem a világból, azzal a feladattal van megbízva, hogy felfedje annak dicsőségét, aki kihozta őket a sötétségből. De ezt csak akkor tudják megtenni, ha Istent Mindenhatónak ismerik el. Az egyház az a királyság, amelyben csak Isten uralkodik, és amelyben az egyház hatalma az Ő hatalma. Az egyház egyetlen törvénye, az Ő törvénye - a szeretet törvénye. Csak Isten hangja hallható, a tagok követik azt, és csak az Isten hangja beszél az egyház által.

Egyetlen földi mintát sem

A földi királyságok vagy szövetségek egyike sem szolgálhat mintául az igazi teokráciára az egyház és Isten királysága számára. A világszervezetek működése nem szolgálhat precedensnek. Minden részletében egyedi, anélkül, hogy függjön egyetlen olyan dologtól is, amire támaszkodnak az emberi kormányok az egység fenntartásáért, és mégis benne a rend, a harmónia, és az erő olyan csodálatosan nyilvánul meg, hogy mindenkit lenyűgöz.

De annak ellenére, hogy Isten igazi népének elkülönülve kell élnie, anélkül, hogy számláltasson a népek közé, és következésképpen nincs semmi része a civil kormányok irányításában, semmiképp sem közömbös az emberiség jóléte iránt. Az isteni Vezetőjükhöz hasonlóan a küldetésük az, hogy jót tegyenek. Mint ahogy Ádám Isten fia volt (Lk 3:38), ugyanúgy az egész emberi család, bár elesett, mégis az Ő gyermekei - tékozló fiak. Ezért Isten igazi gyermekei úgy tekintenek minden emberre, mint saját testvérükre, akiknek jólétéért és megváltásáért munkálkodniuk kell. Feladatuk az, hogy bemutassák Istent a világnak, mint egy szerető és jó Atyát, és ezt csak úgy tehetik meg, ha megengedik, hogy az Ő szeretete ragyogjon az életükben.

Krisztus földi királyságának egyetlen feladata van, hogy a gyakorlatban Hozzá hasonlítva fejezzen ki engedelmességet Iránta, és mindenek Urának mutassa be Őt. Bemutatva az Ő nagyságát, győzzön meg minél több embert, hogy fogadja el Őt királyaként, hogy felkészülve legyenek fogadására, amikor dicsőséges trónján érkezik majd. (Mt 25:31) Krisztus, a király, azzal a céllal jött közénk, hogy bizonyságot tegyen az igazságról (Jn 18:37), és ugyanúgy hűséges alattvalóinak sincs más életcéljuk. A hatalom, amely által bizonyságot tesznek, a Szentlélektől származik, aki bennünk lakik és bennünk is marad (Apcsel 1:8), nem pedig politikai vagy társadalmi harcokból származó hatalom. Krisztus mennybemenetele után egy rövid ideig az egyház elégedett volt ezzel a hatalommal, és csodálatosan haladtak előre az Isten országáról szóló evangélium hirdetésében; de hamarosan az egyház világi módszereket kezdett alkalmazni, és a tagok Krisztus királysága helyett az állam ügyeiben lettek érdekeltek, ezért elveszítették Isten erejét. De ne felejtsük el, hogy az egyház hűséges napjaiban ugyanaz a hatalom volt jelen, mint amit évszázadokkal korábban ugyanazon célokra kaptak az izraeliták is. Ne felejtsük el azt sem, hogy a nép, aki által az Isten hatalma nyilvánult meg, ugyanaz volt mindkét esetben, „mert az üdvösség a zsidók közül támad” (Jn 4:22).

Ami Istent illeti, az Ő útja tökéletes, és tudjuk, hogy „valamit Isten cselekszik, az lesz örökké, ahhoz nincs mit adni és abból nincs mit elvenni; és az Isten ezt avégre műveli, hogy az ő orcáját rettegjék.” (Préd 3:14).

Ezért, bár Izrael a bírák és a próféták napjaiban hűtlennek bizonyult a rábízott dolgokban, és ugyanaz az egyház az apostolok idejében nagyrészt elhanyagolta kiváltságait és kötelességeit, el kell érkeznie az időnek, amikor az egyház - Isten Izraele - kijön a világból és elkülönül tőle, ezáltal megszabadul a földi zűrzavartól, hogy csak Krisztustól függve ragyogjon, mint a hajnal. „Szép, mint a hold, tiszta, mint a nap; rettenetes, mint a zászlós tábor.”

The Present Truth, 1897. január 14.