12. prédikáció

A szöveg, amellyel tegnap este foglalkoztunk, tanulmányozásunk témája lesz a következő néhány lecke során. Ezért, ha átlépünk a szöveg valamely részén, és látjátok, hogy nem magyaráztam meg, vagy még csak meg sem említettem, ne feledjétek, hogy még nem fejeztük be ennek a szövegnek a tanulmányozását, és minden vers a maga idejében meg lesz említve.
Nyissuk meg a Bibliánkat, és olvassuk el az Ef 2:13-18 verseit: „Most pedig a Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol voltatok, közelvalókká lettetek a Krisztus vére által. Mert Ő a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat, az ellenségeskedést az Ő testében, [...] hogy ama kettőt egy új emberré teremtse Ő magában, békességet szerezvén.”
Ily módon békességet szerzett. A békesség létrejött, és csak ilyen módon jött létre. És minden „az Ő testében” tétetett meg. Azért kötötte ezt a békét, „hogy a kettőt (a zsidókat és a pogányokat) egy testben békítse ki Istennel a kereszt által, „megölvén az ellenségeskedést” (KJV). A szöveg kijelenti: „a kereszt által”. A lábjegyzet szerint: „saját magában ölte meg az ellenségeskedést”. A német fordítás így adja vissza: „saját maga által ölte meg az ellenségeskedést”, „eljött, és békességet hirdetett nektek, távol valóknak és békességet a közel valóknak. Mert általa van szabad utunk egy Lélekben az Atyához.” Újra szeretném elmondani, amire tegnap este röviden utaltam, hogy ez a bibliaszakasz megemlíti az elkülönülést, az ellenségeskedést, amely a zsidók és a pogányok között létezett. Valóban, ennek az elkülönülésnek és az ellenségeskedésnek a megsemmisítését hozza szóba, utána magyarázza azok eltávolítását, valamint az eszközöket, melyek által el vannak távolítva és megsemmisítve. Azonban, ahogy tegnap este mondtam, Krisztus nem fordított időt arra, hogy meggyőzze a zsidókat és a pogányokat, hogy béküljenek ki egymással. Nem azzal kezdte a munkásságát, hogy próbálta meggyőzni őket, egyezzenek meg egymással, tegyék el az útból a nézeteltéréseket, kezdjék elölről, és ezúttal jobban vigyázzanak tetteikre, elfelejtve teljesen a múltat. Még legalább két percet sem töltött ilyesmivel, és ha tízezer évet is töltött volna ezzel, akkor sem tett volna semmi jót, mert az elkülönülés, a köztük megnyilvánuló feszültség csak következménye és gyümölcse volt annak az ellenségeskedésnek, amely közöttük és Isten között létezett.
Ezért, hogy hatékonyan elpusztítsa az egész rossz fát a termésével együtt - amely között ezek is szerepelnek - Ő elpusztította a rossz gyökerét azáltal, hogy megsemmisítette a közöttük és az Isten között létező ellenségeskedést. És mivel így tett, „Ő eljött és hirdette az örömhírt: békességet nektek, akik távol voltatok, és azoknak is, akik közel vannak.” (görög fordítás)
Olvassuk a 13. verset: „Most pedig a Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közelvalókká lettetek a Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a kettőt eggyé tette”. Igaz, hogy Jézus eggyé tette a zsidókat és a pogányokat, de előbb egy másik egységet kellett létrehoznia, amelyben a kettő - a zsidó és a pogány – eggyé tétethetett. Ezért a 13. versben szereplő „kettő”, akik eggyé tétettek, nem ugyanaz a „kettő”, akikről a 18. versben olvasunk. A 13. versben a „kettő” nem más, mint Isten, és az Istentől elszakadt ember, akár közel van, akár távol.
Ezért mindenekelőtt Ő a mi békességünk, Aki a kettőt - az Istent és az embert – egybeszerkesztette, lerombolta az ember és az Isten között létező válaszfalat, és Testében megszüntette az ellenségeskedést. Az eltávolított ellenségeskedés nem volt más, mint az az ellenségeskedés, amely az emberben létezik az Isten ellen, amely nem engedelmeskedik Isten törvényének, mert nem is engedelmeskedhet neki. Krisztus saját testében távolította el Isten és az ember között létező ellenségeskedést, hogy saját Magában új emberré tegye a kettőt, és így békét teremtsen.
Az új ember nem két kívülálló emberből áll, hanem Istenből és emberből. Kezdetben az ember „Isten képmására” teremtetett. Ez többet foglal magában, mint csupán az Isten formáját. Ha valaki kezdetben az emberre nézett volna, akkor Istenre gondolt volna. Az ember Isten képmását tükrözte, Isten képét sugallta azoknak, akik az emberre néztek volna. Isten és az ember egy volt. Isten és az ember örökre egyek maradtak volna, ha az ember nem hallgat Sátánra és nem fogadta volna el elméjét, ami nem más, mint az Isten iránti ellenségeskedés. Amikor az ember befogadta ezt az elmét, amely ellenségeskedés az Istennel, akkor ez az elme elválasztotta őt az Istentől. Most ketten voltak, nem csak egy. Az ember most már el volt szakadva Istentől és teljesen bűnben, ezért Isten többé nem jöhetett az emberhez, mert az ember már nem tudta elviselni az Úr jelenlétének fedetlen dicsőségét. „Isten egy emésztő tűz” a bűn számára, ezért, ha Isten az emberrel maradt volna az emberi én azon állapotában, akkor dicsőségének tüze megemésztette volna.
A bűnben lévő emberek nem tudnak megállni közvetlenül az Isten jelenlétében, hogy életben maradnának. Erről olvashatunk Jel 6:13-17 verseiben. Azon a nagy napon, amikor „az ég eltakarodék, mint amikor a papírtekercset összegöngyölítik”, amikor Isten orcáját meglátják a föld minden gonoszai, „a föld királyai, a fejedelmek, a vezérek, a gazdagok, a hatalmasok, minden szolga és minden szabad barlangokba és a hegyek kőszikláiba rejtőznek, és így szólnak a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek ránk, és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a trónon ül, és a Bárány haragja elől! Mert eljött az ő haragjának ama nagy napja, és ki állhat meg?” Az ember, aki bűnben van, az ember, aki a saját énjével van, az Istennel való találkozás során szívesebben szeretné, hogy essen rá egy hegy, minthogy Isten fedetlen dicsősége ráragyogjon.
Ezért, hogy Isten újra elérje az embert, és újra egyesülve legyen vele, hogy újra kinyilatkoztathassa Magát az embernek, és hogy az ember visszakerüljön abba a helyzetbe, amelyre teremtetett, Jézus Önmagát adta, és maga Isten nyilvánult meg Benne, dicsőségét emberi testtel betakarva, hogy a bűnös ember Istenre tudjon tekinteni és élhessen. Krisztusban az ember találkozhat Istennel és élhet, mert Krisztusban Isten dicsősége el van takarva, átalakítva oly módon, hogy tüze meg ne eméssze őt. Minden, ami Isten, Krisztusban van, mert „Mert benne lakozik az istenség egész teljessége testileg.” Amikor Krisztus eljött, hogy visszavezesse az embert Istenhez, dicsőségének emésztő tüzét eltakarta, hogy az emberek úgy tekintsenek Istenre, ahogyan Jézus Krisztusban ragyog az Ő teljes dicsőségében, és élhessenek. Míg Krisztuson kívül, önmagában, egyedül senki sem tekinthet Istenre és mégis éljen, Krisztusban mindenki Istenre tekinthet, és életben marad. Krisztusban látni Istent életet jelent, mert Őbenne van az élet és az élet az emberek világossága.
Az ellenségeskedés elválasztotta az embert Istentől, de Krisztus közöttük áll, és Őbenne találkozik az ember az Istennel. És amikor ember és Isten találkozik Krisztusban, akkor a kettő eggyé válik, és ez az új ember. És így, de csak így jön létre a béke. Így Krisztusban Isten és ember eggyé válik, következésképpen Krisztus egybeszerkeszti (made at one) az embert Istennel. Ha összevonjuk a szótagokat (at-one-ment), azt kapjuk, hogy Ő az „atonement”, vagyis az engesztelés. Ó, Krisztus Önmagát adta, és Önmagában megsemmisítette az ellenségeskedést, hogy Önmagában a kettőből – Istenből és emberből – egy új embert alkosson, és így békét teremtsen.
Nézzük most a másik egybeszerkesztett „kettőt” a 16. versben. „És hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt (zsidókat és pogányokat) egy testben.” Melyik az a test, amelyben Krisztus kibékíti „a kettőt” Istennel? Természetesen az Ő teste, amelyben a megbékélést hozta létre „megölvén általa az ellenségeskedést. És eljövén, békességet hirdetett nektek, a távol valóknak,” azaz a pogányoknak és a „közel valóknak”, azaz a zsidóknak.
A zsidók „atyáik miatt” közel valók voltak. Önmaguk által, érdemeik alapján a zsidók elválasztva voltak Istentől, ezért ugyanolyan távol voltak, mint a pogányok. De Isten bizonyos ígéreteket tett az atyáknak, és az atyák miatt a zsidók szeretve voltak. Előnyt élveztek, mert náluk volt „a fiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az isteni tisztelet és az ígéretek.” (Róm 9:4) Ebben az értelemben a zsidók közel valók voltak. Krisztus pedig eljött, hogy hirdesse a békét a közel valóknak; nekik szükségük volt a béke hirdetésére.
Így „általa van menetelünk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához.” Vizsgáljuk meg azt a kifejezést, amely kijelenti, hogy az ellenségeskedés megsemmisül Krisztusban. „Az ellenségeskedést az Ő testében semmisítette meg” - megölte saját testében az ellenségeskedést. Önmagában, a kettőből egybeszerkesztett, békét teremtett. Minden Benne van. Senki sem élvezheti ennek a ténynek az előnyeit, csak Őbenne. Ha a hallgatóságban vannak olyan emberek, akiknek ez nem egyértelmű, és azt mondják: „Én nem így látom”, és Krisztuson kívül maradva azt hiszik, hogy megszerezhetik a Benne levő dolgokat Tőle függetlenül, akkor elmondom nekik, hogy ezt ilyen módon sohasem kaphatják meg. Nincs más lehetőség! Minden Benne lett teremtve, nem Rajta kívül. Csak Őbenne lehet azokat megismerni, Rajta kívül nem. Adjátok át magatokat és engedjetek Neki, merüljön el éneteket Benne, és akkor minden világos lesz elmétekben. Csak Őbenne teremtettek, és csakis Őbenne ismerhetők meg. A következőkben megvizsgáljuk, hogyan teremtettek Őbenne. Utána ennek ismeretében tudni fogjuk, hogy Őbenne hogyan teremtettek külön-külön mindannyiunk számára.
Először is szeretném tőletek kérni, hogy fordítsatok különös figyelmet a „Benne” kifejezésre. A Szentírás nem úgy használja ezt a „Benne” kifejezést, mintha Krisztusból kivehetnénk, amire szükségünk van, majd magunkra öltjük, vagy magunkra alkalmazzuk azokat. Nem, nem, nem! Nem így állnak a dolgok. Ilyen módon semmit sem szerezhetünk. Krisztusból nem vehetünk ki, amit akarunk, hogy utána örüljünk annak, és azt mondjuk: „Most megszereztem.”
Nem. Minden Benne van, és mi magunknak kell Benne lennünk, hogy rendelkezhessünk mindennel. Saját magunk kell, hogy elmerüljünk Benne. Énünknek el kell vesznie Benne. Akkor Ő birtokol minket. Ez csak Őbenne valósul meg. Azt, amit keresünk, azt csak Őbenne találjuk meg. És ha meg is akarjuk szerezni, csak úgy tudjuk, ha eltűnünk Benne. Soha ne gondoljunk arra, hogy Belőle kivehetünk, amit akarunk, és mi magunk használhatjuk. Ezért ahol a Szentírás a „Benne” kifejezést használja, a jelentése mindig csak ez. Minden Benne van, és mindent úgy kapunk meg, hogy mi magunk Benne vagyunk.
Itt sokan tévednek. Azt mondják: „Ó, én hiszek Benne. Tudom, hogy Benne van, amit szeretnék megkapni, és Tőle meg is kapom.” Utána megpróbálják elvenni Tőle azt a valamit, és azt hiszik, hogy az övék. Utána nagyon hamar elégedettek lesznek, mert azt gondolják, hogy igazak, szentek, és végül meg vannak győződve arról, hogy tökéletesek, nem vétkezhetnek többé, sőt már nem is kísérthetők. Egy ilyen vízió csak ilyen eredményeket hozhat, mert mindent Krisztuson kívül akarnak, ahol ők maguk mindent kiviteleznek. De nem ez az út. Ez a Krisztuson kívüli énünk útja. És „Nélkülem”, vagyis Krisztuson kívül, „semmit sem cselekedhettek”, mert ti magatok semmik vagytok. Benne van minden és csakis Őbenne. Csak ha Őbenne vagyunk, akkor részesülhetünk abban, amire szükségünk van. A Szentírás ezt nagyon világossá teszi. Úgy találtam, jó ezeket a dolgokat elmagyaráznom, hogy a következő tanulmányokban, amikor arról fogok beszélni, hogy mi tétetett meg Benne, és mi adatik meg Őbenne, ne essünk abba a hibába, hogy azt higgyük, meg kell találnunk és ki kell vennünk Belőle, amit akarunk, majd használjuk azokat. Nem. Nekünk Hozzá kell mennünk, hogy Benne megkapjuk mindazokat. Azok mind Benne vannak, ezért nekünk hit által kell belépnünk Krisztusba, és a Szentlélek által mindig „találtassam Ő benne”. (Fil 3:9)
Térjünk most rá a Zsidókhoz írt levélre, és a tanulmányunk további részében az első két fejezetet fogjuk megvizsgálni. A kérdés az, hogy Krisztus hogyan semmisítette meg ezt az ellenségeskedést „Saját testében”, „Önmagában”. Először elmondom mindkét fejezet érveit, hogy a hátralévő percekben át tudjam tekinteni a két fejezetet. Krisztus és az angyalok közötti ellentét az egyetlen nagy gondolat ebben a két fejezetben. Nem azt akarom mondani, hogy csak ennyiről szól a két fejezet, de ez az egyetlen gondolat, amely az összes többi felett áll.
Az első fejezetben végig egészen a második fejezet ötödik versszakáig az első kontraszt látható. A második fejezetben az ötödik versszaktól a fejezet végéig a második kontrasztot találjuk. Az első fejezetben és a második fejezet első öt versében le van írva Krisztus és az angyalok közötti ellentét, hogy Krisztus annyival feljebb való az angyaloknál, mint amennyivel Isten magasabban áll az angyalok fölött, mert Jézus Krisztus Isten. A második fejezetben az ötödik verstől kezdődően Krisztus és az angyalok közötti ellentétet látjuk, de itt a Szentírás úgy írja le Krisztust, mint aki annyival kisebbé tétetett az angyaloknál, mint amennyivel az ember kisebb az angyaloknál, mert Krisztus emberré lett. Ez a két fejezet vázlata. Röviden ez a téma. Olvassuk el a fejezetet: „Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nekünk Fia által, Akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette, Aki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget [...]” (Zsid 1:1-3)
Vagy ahogy a német fordításban megjelenik: „fenntart minden dolgot szava által, amely tele van erővel.” Ez egy másik perspektívát ad nekünk, hogy nemcsak hatalmának szava által tart fenn, hanem mindent vezet, létükben tart mindeneket hatalmas szava által. Egy pillanatra időzzünk el ezen az egyedülálló kijelentésen! Mennyi dolgot tart fenn az Ő szava által? Minden dolgot. A világot? Igen. A napot? Igen. Minden csillagot az égen? Igen. Ugyanaz a szó tartja fenn, mint amelyik létrehozta őket? Igen. Ezek közé a „minden dolgok” közé tartozunk mi is? Természetesen igen. Fenntart titeket hatalmas Szava által? Krisztus csak ezen a módon tart fenn mindent.
Aggódtál már életedben, amikor reggel napkeltekor felébredtél, hogy délelőtt vagy napnyugta előtt leesik a nap a helyéről? Ó, nem. Azért aggódtatok-e már életetekben amikor reggel felébredtetek, hogy keresztényként napnyugta előtt elbuktok? Tudjátok, hogy igen. Miért nem aggódtok amiatt, hogy a nap leesik a helyéről napnyugta előtt, mint ahogyan magatokért, hogy napnyugta előtt elbuktok? Természetesen senki sem tesz fel magának ilyen felzaklató kérdéseket a nappal kapcsolatban. A nap mindig a helyén van, és ott is marad.
De nagyon helyes, ha a keresztény elgondolkodik, miért nem esik le a nap a helyéről. A válasz pedig az, hogy Jézus Krisztus „hatalmas szava” helyén tartja a napot, és a nap követi az útját. Ugyanaz az erő tartja fenn azt az embert, aki hisz Jézusban. Ugyanannak a szónak kell fenntartania azt, aki Jézusban hisz, és a Jézusban hívőnek hinnie kell, hogy az ige ugyanolyan biztosan fenntartja őt, mint a napot vagy a holdat is fenntartja. Ugyanaz a mindenható szó tartja a keresztényt a maga útján, mint amely a napot is a maga útján. Az a keresztény, aki ugyanúgy bízik abban a szóban, amely fenntartja őt, mint abban a szóban, amely fenntartja a napot, azt fogja tapasztalni, hogy a szó úgy támogatja őt, mint ahogyan a napot is.
Ha holnap reggel, amikor felébredtek és e bibliaversen elmélkedtek, tudni fogjátok, hogy Isten tartja fenn a napot. Ez nem lesz meglepetés számotokra; elhiszitek, hogy Ő teszi ezt, és nem fogjátok aggódva nézni a napot, hogy netán leesik a helyéről. Nem. Egyszerűen munkába indultok azzal elfoglalva elméteket, és teljesen Istenre bízzátok a nap fenntartásának a gondját, Arra, aki a tulajdonosa. Továbbá, amikor holnap reggel felébredtek, gondolkodjatok azon, hogy pontosan ugyanaz a mindenható szó tart fenn titeket is, mint a napot. Bízzátok ezt is Isten gondjaira, és végezzétek munkátokat teljes erőtökből, és elméteket a munkára összpontosítsátok. Engedjétek, hogy Isten gondoskodjon az Ő munkájáról, ti pedig foglalkoztassátok elméteket azzal, amivel Ő bíz meg, hogy megtegyétek. Így szolgáljátok Istent „teljes elmétekből”. Nem tudjuk megtartani saját magunkat az eleséstől. Nem tudunk egyedül megállni. Isten nem bízta ránk, hogy ezt megtegyük. Ez nem mond ellent annak a kijelentésnek „Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék.”, mert az ember abban bízik, hogy Isten fenntartja, és nem függ a saját erőfeszítéseitől. És akinek állandóan szeme előtt van, hogy Isten tartja fenn őt, és hogy neki szüksége, hogy fenn legyen tartva, az soha nem fog dicsekedni azzal, hogy képes állni. Ha teljesen tehetetlen lennék, annyira, hogy ide kellene hozni engem a szószékhez, és ha két-három testvérnek kellene támogatnia engem, hogy el ne essek, helyénvaló lenne azt mondanom: „Látjátok, hogy állok?” Egyáltalán nem állhatnék meg egyedül, mert abban a pillanatban, amikor a támogatóim lazítanának a támogatásukban, én elesnék.
Így van ez a kereszténnyel is. Isten Igéje ezt jelenti ki a keresztényről: „Az ő tulajdon urának áll vagy esik. De meg fog állni, mert az Úr által képes, hogy megálljon.” (Róm 14:4) Azt az embert, akit Isten támogat, aki bízik abban, hogy Isten fenntartja, és aki tudja, hogy egyedül Isten tartja őt állva, lehetetlen, hogy az ilyen ember azt gondolja: „Most állok, ezért nem áll fenn annak a veszélye, hogy elessek.” Fennáll a veszélye annak, hogy az ember elesik, miközben Isten támogatja? Biztosan nem. Ez a veszély csak akkor merül fel, amikor kivonja magát az Úr kezéből, és amikor elkezdi önmagát fenntartani, hogy majd dicsekedhessen, hogy ő meg tud állni. Ebben az esetben nemcsak, hogy ez a veszély áll fenn, hanem az ember már el is esett. Már el van esve. Amikor kivonja magát az Úr kezéből, elkerülhetetlenül elesik.
„Aki minket önmaga által megtisztított bűneinktől, ült a Felségnek jobbjára a magasságban.” (Zsid 1:3, KJV) Mikor ült Isten jobbján? Mennyi idővel ezelőtt? Régen, nagyon sok idővel ezelőtt, amikor feltámadt a halálból és felment a mennybe – majdnem tizenkilenc évszázaddal ezelőtt. De figyeljétek meg, hogy megtisztította bűneinket, mielőtt leült volna a Felségnek jobbjára. „Megtisztított minket” – múlt időben –, „Önmaga által megtisztított bűneinktől” (KJV). Örültök ennek? Örültök, hogy olyan régen megtisztította bűneiteket? Őbenne történt meg mindez. Benne találjuk meg ezt. Adjunk hálát ezért. Olvasom tovább:
„Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt azoknál. Mert kinek mondotta valaha az angyalok közül: Én Fiam vagy te, én ma szültelek téged? és ismét: Én leszek neki Atyja és ő lesz nekem Fiam? Viszont mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba, így szól: És imádják őt az Istennek minden angyalai. És bár az angyalokról így szól: Ki az ő angyalait szelekké teszi és az ő szolgáit tűz lángjává, Ámde a Fiúról így: A te királyi széked óh Isten örökkön örökké. Igazságnak pálcája a te országodnak pálcája.” (Zsid 1:4-8)
Mi az Ő neve? Minek nevezi az Atya? Istennek „A te királyi széked, óh Isten”. Ez az Ő neve. Hogyan kapta ezt a nevet? Negyedik vers: „különb nevet örökölt” az angyaloknál. Te és én, egy nevet örököltünk. Mindannyiunknak lehet négy vagy akár öt neve, de csak egy nevet öröklünk, és ez apánk neve. Ezt a nevet akkor kapjuk, amint el kezdünk létezni, és azért, mert létezünk. Pusztán e tény miatt, hogy létezünk kapjuk ezt a nevet; természetszerűen hozzánk tartozik. Jézus „örökölte” ezt a nevet Istentől. Ez a név a létezése okán illeti. Természeténél fogva Hozzá tartozik. Milyen az Ő természete? Isten természete. Isten az Ő neve, mert Ő Isten. Ő nem volt más kezdetben, majd ezt a nevet kapta, hogy azzá tegye Őt, ami Ő, hanem Isten volt, és Istennek hívták, mert Ő Isten.
„Igazságnak pálcája a te országodnak pálcája. Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot: annak okáért felkent téged az Isten, a te Istened, örömnek olajával a te társaid felett. És: Te Uram kezdetben alapítottad a földet és a te kezeidnek művei az egek; Azok elvesznek, de te megmaradsz, és mindazok, mint a ruha megavulnak. És palástként összehajtod azokat és elváltoznak, te pedig ugyanaz vagy és a te esztendeid el nem fogynak.” (Zsid 1:8-12)
Benne nincs változás. Figyeljétek meg az összefüggést ezekben a szavakban: „azok elvesznek”, „te megmaradsz”; „azok elváltoznak, te pedig ugyanaz vagy”. Miközben ezek elvesznek és elmúlnak, Belőle semmi sem vész el – Te megmaradsz. Miközben ezek palástként össze lesznek hajtva és elváltoznak, Őbenne nincs semmi változás – Te ugyanaz vagy.
„És a te esztendeid el nem fogynak. Melyik angyalnak mondotta pedig valaha: Ülj az én jobb kezem felől, míglen ellenségeidet lábaidnak zsámolyává teszem? Avagy nem szolgáló lelkek-e mindazok, elküldve szolgálatra azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget? Annak okáért annál is inkább szükséges nekünk a hallottakra figyelmeznünk, hogy valaha el ne sodortassunk. Mert ha az angyaloktól hirdetett beszéd erős volt és minden bűn és engedetlenség elvette igazságos büntetését: Mimódon menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy üdvösséggel? amelyet, miután kezdetben hirdetett az Úr, azok, akik hallották, biztosítottak számunkra, Velük együtt bizonyságot tevén arról az Isten, jelekkel meg csodákkal és sokféle erőkkel s a Szent Léleknek közléseivel az ő akarata szerint.” (Zsid 1:12-14, 2:1-4)
Ez a legnagyobb ellentét Krisztus és az angyalok között. Milyen minőségben van leírva Krisztus ebben az ellentétben? Isten minőségében, és az angyalok imádják Őt. „Mert, ha az angyaloktól hirdetett beszéd erős volt és minden bűn és engedetlenség elvette igazságos büntetését: Mimódon menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy üdvösséggel?”
Vizsgáljuk meg a másik kontrasztot! Olvassuk el a Zsid 2:5 versét: „Mert nem angyaloknak vetette alá a jövendő világot, amelyről szólunk.”Tegnap este a két világról beszéltem. Isten azt mondta, hogy ellenségeskedést szerez az ember és Sátán között. Ezzel lehetőséget adott az embernek, hogy megválassza azt a világot, amelyet akar. Mi az eljövendő világot választottuk. Ezt az eljövendő világot Ő nem az angyaloknak vetette alá; erről a világról van szó. Az eljövendő világ, amelyet választottunk, nincs alávetve az angyaloknak. „De bizonyságot tett valahol valaki, mondván: Micsoda az ember, hogy megemlékezel ő róla, avagy az embernek fia, hogy gondod van reá?” (Zsid 2:6, KJV)
Mi a célja, mi az ereje a „de” szónak ezen a helyen? Isten nem vetette alá az angyaloknak, de az emberről azt mondta stb. Utal arra, hogy alávetette az embernek? Mit gondoltok? Olvassuk el még egyszer. „Mert nem angyaloknak vetette alá a jövendő világot, amelyről szólunk, de [...]” - milyen szó ez a „de”? Ez egy kötőszó. A kötőszó a mondat két részét kapcsolja össze. De ez egy speciális kötőszó, ez egy diszjunktív kötőszó. A kötőszó egyesít, a diszjunkció elválaszt. Itt egy olyan szóval van dolgunk, amely egyszerre egyesít és elválaszt. Azért kötőszó, mert egyesít két mondatrészt, diszjunkció, mert elválasztja a két mondatrészben lévő gondolatokat.
Sokan azt mondják. „Hiszek a Bibliának, de [...]”; „Igen, hiszem, hogy az Úr megbocsátja a bűnöket, de [...]”; „Igen, megvallottam a bűneimet, de [...]”. Ez a „de” elválasztja őket mindattól, amit korábban mondtak; bizonyítják, hogy valójában nem hiszik el, amit korábban mondtak. Ebben az esetben - a Zsid 2:6 versben - mi az a két dolog, amit ez a „de” elválaszt egymástól? Először is, kik azok, akiket a „de” szó elválaszt egymástól? Az angyalok és az ember. Nem angyaloknak rendelte alá az eljövendő világot, hanem valakinek, és az a valaki az ember. Tanulmányozzuk tovább ezt az áldott igazságot! „Sőt bizonyságot tett valahol valaki mondván: Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla, vagy az embernek fia, hogy gondod van reá? Kisebbé tetted őt rövid időre az angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt és úrrá tetted kezeid munkáin. Mindent lábai alá vetettél. Mert azzal, hogy néki minden alávettetett, semmi sem maradt alávetetlenül, de most még nem látjuk, hogy minden alávettetett néki. De [...] látjuk, hogy Jézus,” (Zsid 2:6-9)
Hol látjuk Jézust? „Azt, akit kisebbé tettél kis időre az angyaloknál, azaz Jézust, látjuk Őt [...]” (KJV). Itt egy másik kontraszt jelenik meg Krisztus és az angyalok között. Korábban láttuk Jézust, hogy nagyobb az angyaloknál, itt látjuk Őt, hogy kisebb az angyaloknál. Miért? Mert az ember kisebbé tétetett az angyaloknál, és a bűn miatt még kisebbé vált. Itt látjuk a bizonyosságot, hogy amennyire igaz, hogy Jézus Isten, úgy igaz az is, hogy leereszkedett az ember helyzetébe.
Van még egy gondolat, amit ehhez kell kapcsolni. Az, Aki Istennel volt, Isten pozíciójában, az emberrel van, az ember pozíciójában. Az, Aki Istennel volt, mint ahogyan van Isten, Az az emberrel van, mint ahogyan van az ember. És Az, aki egy volt Istennel, mint ahogyan van Isten, egy az emberrel, mint ahogyan van az ember. Amilyen igaz, hogy a mennyben Isten természete volt, úgy igaz az is, hogy itt a földön ember természete volt.
Olvassunk a Szentírásban erről az áldott valóságról, és ezzel zárjuk a ma esti tanulmányunkat. Tizedik versszak: „Mert ez volt méltó ahhoz, akiért van a mindenség, és aki által lett a mindenség, hogy üdvösségük fejedelmét, aki sok fiat vezet dicsőségre, szenvedések által tegye tökéletessé. Mert a megszentelő és a megszenteltek mind egytől származnak [...]” Krisztus az, aki megszentel, és az emberek azok, akik megszentelődnek. Egytől származnak. Krisztus Istennel volt a mennyben; hányan voltak ott? Egy, egyek a természetben. Hogyan viszonyul Ő a földi emberhez, hányról számol be? Egyről, mindenki egyből.
„[...] ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni, amikor így szól: Hirdetem nevedet testvéreimnek, a gyülekezet közösségében dicsérlek téged.” Hamarosan eljön az idő, amikor Krisztus vezeti az éneket a gyülekezetben. Ne felejtsétek el, hogy Krisztus az, aki megszólal ezekben a versekben. „És ismét: Belé vetem bizalmamat.” (KJV) Krisztus az, aki itt és a zsoltárokban is megszólal. „[...] és ismét: Ímhol vagyok én és a gyermekek, akiket az Isten nékem adott. Mivel tehát a gyermekek testből és vérből valók, ő is hasonlatosképpen részese lett azoknak, hogy a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt. És megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok voltak. Mert nyilván nem angyalokat karolt fel, hanem az Ábrahám magvát. (Nem az angyalok természetét vette fel, hanem Ábrahám magvát öltötte magára., KJV) Azért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz [...]” (Zsid 2:13-17) Aki egy volt Istennel, eggyé lett az emberrel. Ezt a gondolatot folytatjuk holnap este.