15. prédikáció

Továbbra is Jézus nevét tanulmányozzuk, amely „Velünk az Isten”. Ahogy korábban is megmutattam, Ő nem lehetett volna „Velünk az Isten” anélkül, hogy ne vált volna önmagunkká. Krisztus nem Önmagát nyilvánította ki a világban. Jézust nem úgy látjuk ezen a világon, mint amilyen a mennyben volt, nem úgy jött a világra, mint ahogyan a mennyben volt, és a Személyisége - amit a világban nyilvánított ki - sem volt az, amellyel bírt a mennyben. Megüresítette magát és önmagunkká vált. Utána, mivel Istenbe vetette bizalmát, Isten Vele lakott. És Ő, mivel a mi személyünkké vált, és Isten Vele volt, ezért tudott „Velünk az Isten” lenni. Ez az Ő neve.
Ha úgy jött volna el hozzánk, ahogyan a mennyben volt, Istenként nyilvánítva ki Magát, és Isten Vele lévén, akkor az Ő neve nem lett volna „Velünk Isten”, mert ebben az esetben Ő nem lett volna a mi személyünk. De Ő megüresítette Magát; nem láttatta saját Magát a világon. Mert meg van írva: „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya” – nem csupán egyetlen ember, hanem senki sem ismeri. Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya. „Az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni.” Nem azt írja, hogy senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, és akinek az Atya akarja megjelenteni. Nem. Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya. És nem az Atya jelenti ki a Fiút a világban, hanem a Fiú az, aki megismerteti az Atyát. Krisztus nem Önmaga kinyilatkoztatása. Ő az Atya kinyilatkoztatása a világban, a világnak és az embereknek. Ezért mondta: „az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni.” Tehát az Atya van kinyilatkoztatva a világban, kinyilatkoztatva nekünk és kinyilatkoztatva bennünk a Krisztusban. Ez az egyetlen dolog, amit mindig tanulmányozunk. Ez a központ, amely körül minden forog. És mivel Krisztus felvette a mi emberi természetünket, és mindenben hasonló lett hozzánk, testben, és így lett Ő mi magunk, azért, amikor olvasunk Róla és arról, ahogyan az Atya bánt Vele, tulajdonképpen magunkról olvasunk és arról, ahogyan az Atya bánik velünk. Amit tett Isten Vele szemben, azt velünk szemben tette meg; amit Isten megtett Érte, azt értünk tette meg. És ezért van megírva: „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne.” (2Kor 5:21)
Mindenben olyannak kellett lennie, mint a testvérei, és Ő a mi testvérünk, aki a legszorosabb vérségi kötelékben áll velünk. Most rátérünk ezen óriási téma másik részének tanulmányozására. Olvassunk először a Zsoltárokból - Krisztusról a Zsoltárokban -, és látni fogjuk, milyen sokat ír Krisztusról a Zsoltáros, és hogy Krisztus az az egyetlen Személy, akinek tapasztalata le van írva a Zsoltárokban.
Lehetetlen, hogy részletesen, egy vagy több tanulmányba belefoglaljuk mind a 150 Zsoltárt, de mégis bizonyos értelemben mindet belefoglalhatjuk, ha megérintünk néhányat közülük, amelyek felfedik mindegyik Zsoltár nagy titkát, nevezetesen Krisztust. Tanulmányozni fogunk néhány Zsoltárt, amelyeket maga Isten emlegetett Krisztusra utalva, így semmi kétség, hogy ezek a Zsoltárok Krisztusra vonatkoznak. Amikor ezeket a Zsoltárokat olvassuk, tudjuk, hogy Jézus Krisztusról olvasunk, és arról, hogy Isten hogyan bánt Vele - olvasunk Róla, aki mindig is mi magunk volt, gyenge, mint mi vagyunk, Akit a bűn nyomott, mint minket is testben, bűnös kinézetben jelent meg, aki mi vagyunk. Olvasunk arról, hogy bűneink és vétkeink Őrá lettek vetve, és arról, ahogyan érezte ezeknek a bűnösségét és elítélését, ugyanúgy, mint mi.
Elemezzük a 40. Zsoltárt, amely Krisztus világra jöveteléről ír. Nyissátok meg a Bibliát a 40. Zsoltárnál és a Zsidóbeliekhez írt levél 10. fejezeténél. Kezdjük a Zsolt 40:7 verssel: „Véres áldozatot és ételáldozatot nem kedveltél; füleimet fölnyitottad [...]”. Itt van egy hivatkozás a 2Móz 21:1-6 verseire, amelyben azt olvassuk, hogy ha egy zsidó rabszolga volt, akkor bizonyos évig szolgálnia kellett urát, és szabadulása évében szabadon kellett engedni. De ha ő azt mondta: „Szeretem az én uramat, az én feleségemet és fiaimat, nem akarok felszabadulni: Akkor vigye őt az ő ura a bírák elé, és állítsa az ajtóhoz vagy az ajtófélhez, és az ő ura fúrja által az ő fülét árral; és szolgálja őt mindörökké.” Az a lyuk, melyet egy árral fúrtak a szolga fülébe, egy külső jel volt, amely azt mutatta, hogy annak fülei mindig nyitva vannak gazdája szavára, készen áll a hallásra. Amikor Krisztus emberként jött a világra, így szólt az Atyához: „Véres áldozatot és ételáldozatot nem kedveltél; füleimet fölnyitottad.” Vagyis: „Nyitva van fülem a Te Igédre, készen állnak a Te parancsolataid meghallására; nem állok ki a szolgálatodból; Szeretem az Uramat és a gyerekeimet. Nem megyek el, a Te szolgád maradok mindörökké.”
„Véres áldozatot és ételáldozatot nem kedveltél [...] Akkor azt mondtam: Íme jövök. A könyvtekercsben írva van felőlem: szeretem teljesíteni a te akaratodat, Isten.” (KJV) „Azért a világba bejövetelekor így szól: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem, Égő és bűnért való áldozatokat nem kedveltél. Akkor mondám: Íme itt vagyok, (a könyv fejezetében írva vagyon rólam), hogy cselekedjem óh Isten a te akaratodat. Fentebb mondván, hogy áldozatot és ajándékot és égő, meg bűnért való áldozatokat nem akartál, (a törvény által megkövetelt dolgok) sem nem kedveltél, amelyeket a törvény szerint visznek, Ekkor ezt mondotta: Íme itt vagyok, hogy cselekedjem a te akaratodat. Eltörli az elsőt, hogy meghagyja a másodikat.” (Zsid 10:5-9)
A Zsidókhoz írt levélben Isten a 40. Zsoltárt Krisztusra alkalmazza, és Krisztus mondta ezeket a dolgokat, amikor lejött a földre. Olvassuk tovább a 40. Zsoltárban: „Hogy teljesítsem a te akaratodat, ezt kedvelem és Istenem, a te törvényed keblem közepette van. Vígan hirdetem az igazságosságot a nagy gyülekezetben. Íme nem tartom vissza ajkamat, te tudod ó uram. Igazságosságodat nem rejtem el szívemben, elmondom a te hűségedet és segítségedet. Nem titkolom el kegyelmedet és igazságodat a nagy gyülekezetben. Te Uram, ne tartsd vissza tőlem irgalmadat. Kegyelmed és igazságod mindig megóvnak engem. Mert bajok vettek körül engem (Kit? Krisztust), amelyeknek számuk sincsen. Utolértek bűneim, amelyeket végig sem nézhetek, számosabbak a fejem hajszálainál, és a szívem is elhagyott engem.”
Ki mondta ezt? Krisztus. Hogyan érték utol bűnei? „Az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté.” Nem számosabbak voltak a feje hajszálainál? Amikor Önmagára nézett, hogyan látta saját Magát? A hatalmas vétkesség és a bűn szörnyű elítélése miatt – a mi bűneink miatt, mely Őrá vettetett, azt mondta: „a szívem is elhagyott engem”. De isteni hite és az Atyába vetett bizalma által így folytatja: „Tessék uram néked, hogy megments engemet. Siess uram a segítségemre! Szégyenüljenek meg, és piruljanak mind, akik az életemre törnek, hogy elragadják azt. Riadjanak vissza, érje gyalázat azokat, akik a bajomat kívánják. Pusztuljanak el gyalázatosságuk miatt, akik ezt mondják nekem: «Hehé, hehé!» (Így csúfolták, amikor a kereszten függött.) Örülnek és örvendeznek majd mindazok, akik téged keresnek. Azt mondják mindenkor: Magasztaltassék fel az Úr – akik szeretik a te szabadításodat.” (Zsolt 40:14-17) Ki mondta ezeket? Az, aki megérezte azon gonoszságok nyomását, amelyek számosabbak voltak a feje hajszálainál. Az, akit annyira nyomott a bűn terhe – dicsérte az Urat és örült Benne!
„Gondolj rám, noha én szegény és nyomorult vagyok, de az én Uram visel gondot. Te vagy segítségem, szabadítóm, oh Istenem, ne késsél!” (KJV) (Zsolt 40:18) Olvassuk most el a 40. Zsoltár második versét: „Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt, és meghallgatta kiáltásomat.”
Ki várt? Krisztus, és Ő a mi személyünk volt. Elmondhatjuk mi is ezt az igét: „Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt, és meghallgatta kiáltásomat.”? Természetesen igen. Én, aki ennyire tele vagyok bűnnel és ennyire bűnös? Ilyen bűnös testtel? Honnan tudhatom, hogy hallja a kiáltásaimat? Tudom, mert Ő bebizonyította ezt, egész életemben Ő volt a legközelebbi vérrokonom. Jézus bebizonyította a testemben, hogy Isten lehajol hozzám és meghallja kiáltásaimat. Jól tudjátok, hogy vannak életünkben pillanatok, amikor a bűneink hatalmas hegyeknek tűnhetnek, és olykor nagyon el vagyunk csüggedve miattuk. Akkor Sátán jelen van, és készen áll kimondani: „Igen, van okod a csüggedésre. Nincs értelme az Úrhoz imádkoznod. Neki semmi köze az olyan emberekhez, mint te. Túl bűnös vagy.” Azokban a pillanatokban kezdjük azt hinni, hogy az Úr már nem hallgatja meg imáinkat. Hessegessétek el az ilyen gondolatokat! Isten nemcsak meghallgatja az imákat, hanem nagyon figyelmesen hallgatja meg azokat. Emlékezzetek Malakiás kijelentésére: „Az Úr pedig figyelt és hallgatott.” (Mal 3:16) Figyelni annyit jelent, mint figyelmesnek lenni a hallásra; Az Úr figyel és hallgatja a bűnnel terhelt emberek imáit.
Vannak olyan pillanatok, amikor elönt a csüggedés, amikor a víz elborítja a lelkünket, amikor a hitünk alig bátorkodik fel az imádkozásra. Ilyenkor, ha a hitünk túl gyenge ahhoz, hogy odaérjen Hozzá, aki hallgatja, akkor felénk hajol, hogy meghallja imáinkat. Hegyezi a fülét, és hall minket. Ilyen az Úr. Ilyen a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Atyja, aki szereti és megmenti a bűnöst. Ha mély vizeken vezetne át minket, és azok fejünk felett összecsapnának, ahogyan az Ő fejét is beborították, akkor bízhatunk Benne. Isten felénk hajol olyankor. Lehajol és meghallja kiáltásunkat!
„Kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet. És új éneket adott szájamba: a mi Istenünknek dicséretét. Sokan látták, és megfélemlettek, és bíztak az Úrban. (Ki mondta ezt? Jézus) Boldog ember az, aki az Úrba vetette bizodalmát és nem fordul a kevélyekhez és a hazugságra vetemedettekhez!” (Zsolt 40:3-5)
Lapozzunk a 22. Zsoltárhoz! Ebben a Zsoltárban mindenki számára ismerős aspektusokat találunk, így mindenki tudni fogja, itt ki beszél. Első versszak: „Én Istenem, Én Istenem! Miért hagytál el engemet? (Ki mondta ezt? Jézus a kereszten.) Távol van megtartásomtól jajgatásomnak szava. Én Istenem! Kiáltok nappal, de nem hallgatsz meg. Éjjel is, és nincs nyugodalmam. Pedig te szent vagy, aki Izrael dicséretei közt lakozol! Benned bíztak a mi atyáink. Bíztak és te megszabadítottad őket. Hozzád kiáltottak és megmenekültek. Benned bíztak, és nem szégyenültek meg. De én féreg vagyok, s nem férfiú. Emberek csúfja, és a nép utálata. Akik engem látnak, mind csúfolkodnak rajtam, félrehúzzák ajkukat, hajtogatják fejüket: Az Úrra bízta magát, mentse meg őt, szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne!” (Zsolt 22:2-9)
Tudjuk, hogy ez a keresztre feszítés története; ez a kereszt Zsoltára. „Születésem óta a te gondod voltam, anyám méhétől fogva te voltál Istenem. Ne légy messze tőlem, mert közel a nyomorúság, és nincs, aki segítsen! Tulkok sokasága kerített be engem, körülfogtak Básán bikái. Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó oroszlán. Mint a víz, úgy kiöntettem. Csontjaim mind széthullottak. Szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között. Erőm kiszáradt, mint a cserép, a nyelvem ínyemhez tapadt. A halál porába fektetsz engem!
Mert ebek vettek körül engem. A gonoszok serege körül fogott, átlyukasztották kezeimet és lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek, és bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon és köntösömre sorsot vetnek. De te Uram, ne légy messze tőlem, én erősségem: siess segítségemre! Szabadítsd meg lelkemet a kardtól az én egyetlenemet a kutyák körmeiből! Ments meg engem az oroszlán torkából, és a bivalyok szarvai közül hallgass meg engem! Hadd hirdessem nevedet atyámfiainak, és dicsérjelek téged a gyülekezetben. Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek Őt! Jákób minden ivadékai: dicsőítsétek Őt, és féljétek Őt Izrael minden magzata! Mert nem veti meg és nem útálja meg a szegény nyomorúságát. Nem rejti el az Ő orcáját előle, és amikor kiált hozzá, meghallgatja.” (Zsolt 22:11-25) Ki mondja ezeket a szavakat? Ki mondja, hogy az Atya nem fordítja el orcáját a nyomorult ember kiáltásától, a bűnöstől, akinek bűnei számosabbak a feje hajszálainál? Krisztus mondja ezt. És Ő tudja, hogy ez így igaz. Ki mondja azt, hogy az Atya nem rejti el orcáját az olyan ember elől, mint én és amilyen te vagy? Krisztus mondja ezt, és be is bizonyította. Nincs most életben és dicsőségben Ő az Isten jobbján? Ezáltal az univerzum előtt bebizonyosodik, hogy Isten nem rejti el arcát az elől, akit vétkei elborítottak, és bűnei számosabbak feje hajszálainál. Tehát, örüljetek; és merjetek! Ő a mi üdvösségünk. Ő valósította meg ezt az üdvösséget. Jézus minden embernek bebizonyította, hogy Isten a bűnösök Megváltója.
„Téged dicsérlek a nagy gyülekezetben: teljesíteni fogom fogadalmaimat azok előtt, akik félnek Téged.” (KJV) (Zsolt 22:26) Megteszitek ezt? Gondoljatok a következő helyzetre: Ki volt Jézus, amikor elmondta ezeket a szavakat? Ő mi magunk volt. Napjainkban ki az, aki kimondja ezeket a szavakat? Mi mondjuk ki ezeket a szavakat Őbenne, ugyanúgy, mint ahogy több mint 1800 évvel ezelőtt is kimondtuk Őbenne? Kimondtuk akkor Őbenne, mert abban az időben Ő volt a mi személyünk; és most, hogy mi Őbenne vagyunk, nem ugyanaz a helyzet, mint amikor Ő volt mi magunk?
Most olvassuk el a 22. Zsoltár utolsó két versét: „Az emberek magva szolgálja majd őket; és az Úrról beszélnek azoknak, akik ő utánuk jönnek. Ezek eljönnek, és hirdetik az Ő igazságát, a népnek, amely megszületik. A 23. Zsoltár a 22. Zsoltárt követi. „Az Úr az én pásztorom.” Kinek a pásztora? Krisztusé. A 22. Zsoltár a keresztre feszítés himnusza, a kereszt Zsoltára. De hol a helye a 23. Zsoltárnak? Lássuk: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, csendes vizekhez terelget. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet az ő nevéért.” Kit? Engem, egy bűnöst? A bűnökkel terheltet? Az igazság ösvényein fog vezetni engem? Igen. Honnan tudjuk? Már megtette egyszer. Krisztusban elvezetett már egyszer az igazság ösvényén, az Ő nevéért egy életen át. Ezért tudom, hogy Krisztusban engem, a bűnöst Ő újra és mindörökké elvezet az igazság ösvényein az Ő nevéért. Ezt jelenti a hit.
Ha úgy értjük ezeket a szavakat, ahogyan ma este Prescott testvér leckéjében hallottuk, mint a nekünk ajánlott Isten üdvösségét, akkor ezek a szavak Isten üdvösségét fogják munkálni bennünk. Krisztus ily módon kapta az üdvösséget. Amikor arra a helyre lépett, ahol mi vagyunk, hol talált menedéket? Jézus nem mentette meg Önmagát. Emiatt gúnyolták ki a kereszten: „Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk néki.” (Mt 27:42) Megtehette volna. De ha megmentette volna Magát, akkor mi vesztünk volna el. Mi elvesztünk volna, ha Ő megmentette volna magát. De Ő minket ment meg! Akkor mi mentette meg Őt? Ezen üdvösség szava mentette meg Őt, amikor Ő a mi személyünkké vált, és megment minket, amikor Őbenne vagyunk. „Az igazság ösvényein vezet az ő nevéért” – engem, igen engem! És ezt azért teszi, hogy minden ember a földön azt mondhassa Őbenne: „igazság ösvényein vezet” – engem.
„Még, ha a halál árnyékának völgyében járok is [...]” Hol találtatott Jézus a 22. Zsoltárban? A kereszten, a halállal szemben. A 23. Zsoltár a megfelelő helyre érkezik, mert itt látjuk Jézust belépni a sötét völgybe. „Még, ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy. A te vessződ és botod, azok vígasztalnak engem.” Kit? Krisztust és minket Őbenne; tudjuk, hogy ez így van, mert Isten már megtette ezt egyszer értünk Őbenne. És továbbra is megteszi értünk Őbenne.
„Asztalt terítesz nékem ellenségeim előtt, elárasztod fejem olajjal, csordultig van poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed elkísér életem minden napján,” (KJV) Kit? Engem. Hála Istennek! Honnan tudom? Mert ez már elkísért engem Őbenne. A jóság és a kegyelem egyszer már elkísért engem ezen a világon, születésemtől a síromig. „Bizonyára jóságod és kegyelmed elkísér engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom életem végéig.” (KJV) Honnan tudom? Ó, mert ez Őbenne egyszer megtétetett értem. Az univerzum előtt be lett mutatva, hogy ez így van, én pedig elfogadom és örülök
A 24. Zsoltár pontosan a 23. Zsoltárt követi. A 22. Zsoltár a keresztre feszítés Zsoltára, a 23. Zsoltár a halál árnyékának völgyén keresztül viszi Őt, és a 24. Zsoltár pedig mennybemenetelének a Zsoltára. „Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket, emelkedjetek fel, ti örökkévaló ajtók, hadd menjen be a dicsőség királya! Kicsoda ez a dicsőség királya? Az erős és hatalmas Úr, az erős hadakozó Úr. Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket, és emelkedjetek fel örökkévaló ajtók, hadd menjen be a dicsőség királya!  Kicsoda ez a dicsőség királya? A seregek Ura, ő a dicsőség királya.” Jézus már megtette ezt értem egyszer Őbenne; Őbenne ez továbbra is folytatódik értem; és Őbenne az Úr házában fogok lakozni mindörökké.
Ezek a Zsoltárok azt az igazságot képviselik, hogy Krisztus Az, aki a Zsoltárokban megszólal. Figyeljetek a 69. Zsoltárra, és világosabban fogjátok látni ezt az igazságot. Valójában melyik Zsoltárt olvashatjuk anélkül, hogy ezt ne látnánk meg? Ez itt a kérdés. Melyik Zsoltárt olvashatjuk anélkül, hogy ne látnánk meg Krisztust? Felolvasok egy-két verset a 69. Zsoltárból, és meglátjuk, hogy Krisztus itt is jelen van.
Ötödik vers: „Többen vannak a fejem hajszálainál, akik ok nélkül gyűlölnek engem”. Emlékezzetek, a Szentírásban írva van, hogy ez beteljesedett. „Ok nélkül gyűlölnek” Nyolcadik vers: „Teéretted viselek gyalázatot. És borítja pironkodás az arcom. Atyámfiai előtt idegenné lettem, anyám fiai előtt jövevénnyé. Mivel a te házadhoz való féltő szeretet emészt engem, [...]” „Megemlékezének pedig az ő tanítványai, hogy meg van írva: A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem.” „A te gyalázóid gyalázásai hullottak reám.” Pál apostol ezt írja a Róm 15:3 versben: „Mert Krisztus sem önmagának kedveskedett, hanem amint meg van írva: A te gyalázóidnak gyalázásai hullottak reám.”
Zsolt 69:21-22 versei: „A gyalázat megtörte szívemet és beteggé lettem. Vártam részvétre, de hiába, vigasztalókra, de nem találtam. Sőt ételemben mérget adtak, szomjúságomban ecettel itattak engem.” Ebben a Zsoltárban Krisztusról van szó. Nézzétek az első verset: „Szabadíts meg engemet ó Isten, mert a vizek lelkemig hatottak! Mély sárba estem, ahol meg nem állhatok, feneketlen örvénybe jutottam, és az áradat elborít. Elfáradtam a kiáltásban, kiszáradt a torkom. Szemeim elbágyadtak, míg vártam Istenemet. Ok nélkül gyűlölnek.” A hatodik vers: „Ó Isten, te tudod az én balgatagságomat, és az én bűneim nyilván vannak előtted.” Kinek a bűnei? Krisztusé – az Igazé, aki nem ismert bűnt, aki a mi bűneink hordozójává lett! A mi bűneink Őrajta voltak, és a vétkességük és elítélésük nem volt elrejtve Isten arca előtt. Milyen szörnyű ez, hogy Krisztus elveszíti Önmagát, és mindenben a személyünkké vált, hogy üdvözüljünk - kockázatot vállalt, óriási kockázatot, hogy mindent elveszíthet – kockáztatott mindent, hogy mindent megmentsen. És mik voltunk mi saját magunkban? Tetőtől talpig a bűn teste. Ennek ellenére mindent kockára tett, hogy megmentsen minket. Bár semmik voltunk. Ez igaz, de szeretetében és irgalmában megtette. Adjunk hálát az Úrnak, hogy volt királyi bátorsága vállalni ezt a kockázatot. És győzött. És mi meg vagyunk mentve Őbenne.
Itt olvashatjuk Jézus bűnvallomását. Jézus volt mi magunk és a mi helyünkben, hogy megvallja bűneinket, amire szükségünk van. Jézus megkeresztelkedett helyettünk, mert egyetlen keresztség sem lehet olyan tökéletes a részünkről, hogy el lenne fogadva az igazságban. „Ép legyen, hogy kedves legyen” (3Móz 22:21). Önmagában egyetlen ember bűnvallomása sem lehet olyan tökéletes, hogy Isten igazságában el legyen fogadva, mert az ember tökéletlen. „Ép legyen, hogy kedves legyen”. De hol találunk tökéletes bűnvallomást? Ó, Őbenne tökéletes a bűnmegvallásom, mert Ő tette meg a bűnvallomást. Milyen sokszor megtörtént már, hogy amikor emberek bevallják minden bűnüket, amiről tudnak, Sátán azt sugallja: „Nem vallottad be a bűnödet, ahogy kellett volna. Nem sírtál eleget, hogy bocsánatot kapj. Igen, ez igaz, megvallottad a bűnödet, de nem kellő keserűséggel. Isten nem tud megbocsátani egy ilyen bűnvallomást.” Akkor emeljétek fel Isten szavát Isten előtt, és mondjátok Neki: „Van Valaki, aki tökéletes. Ő hordozta a bűneimet és megvallotta azokat, ezért amikor rámutat a bűnömre, én erőm szerint vallom meg, és amilyen mértékben felfedi előttem Őbenne és az Ő megvallása hatékonysága által, az én bűnvallomásom el van fogadva igazságban. Az Ő vallomása minden tekintetben tökéletes, és Isten befogadja az enyémet Őbenne.”
Tehát Őbenne Sátán nem bátortalaníthat el minket azzal a gondolattal, hogy nem valljuk meg eléggé a bűneinket, és nem tartottunk elég alapos önvizsgálatot, vagy nem bántuk meg eléggé bűneinket. Krisztusban van a bűnbánatunk, Benne van a megvallásunk, Őbenne van a tökéletességünk, Őbenne vagyunk tökéletesek. Ő a Megváltó! Alávetve a gyengeségnek, ahogy mi vagyunk, megérintve a bűntől, ahogy mi is – egyszerűen a mi személyünk volt – Ő élt ezen a világon, és soha nem vétkezett. Őrá is hatott a bűn, ahogy ránk is, gyenge volt, mint mi is, tehetetlen, mint az Isten nélküli ember, de Istenbe vetett bizalma által Isten megvizsgálta, Vele maradt, és oly módon erősítette meg, hogy a bűn megnyilvánulása helyett mindig Isten igazsága nyilvánult meg.
És ki volt Ő? Nem volt más, mint mi magunk. Isten egyszer már bebizonyította a világnak és az univerzumnak, hogy Ő úgy fog eljönni hozzám és hozzád, hogy élni fog velünk, akik ma a világban vagyunk, és megteszi, hogy kegyelme és hatalma velünk maradjon. Így a bűntől megromlott állapotunk ellenére, minden gyengeségünk ellenére Isten igazsága és szent befolyása fog megnyilvánulni az emberek előtt a személyünk és bűnösségünk helyett.
Isten titka nem egy olyan Istenről szól, aki bűntelen testben nyilvánul meg. Semmi titok nincs abban, hogy Isten a bűntelen testben nyilvánul meg. Ez nagyon természetes. Hát maga Isten nem érintetlen a bűntől? Van valami csoda abban, hogy Isten a bűntől érintetlen test által vagy testben nyilvánul meg? Lehet valami csoda abban, hogy Isten Gábriel arkangyalon vagy a fényes szeráfokon, vagy kerubokon keresztül mutatja meg hatalmát és igazságának dicsőségét? Nem. Ez nagyon normális. De a csoda az, hogy Isten meg tudja tenni ezt a bűnös test által és a bűnös testben. Ez Isten titka. Isten a bűnös testben nyilvánul meg, a bűn által megrontott testben.
Isten bebizonyította az univerzum előtt Jézus Krisztusban, amikor a bűntől megérintett testben volt, hogy képes birtokba venni a bűnös testet oly módon, hogy megmutassa jelenlétét, hatalmát és dicsőségét a bűn helyett. És mindazt, amit a Fiú minden embertől kér ahhoz, hogy meg tudja tenni benne ezt, nem más, minthogy az ember engedje meg, hogy az Úrnak hatalma legyen felette, ahogy Jézus is megengedte.
Jézus azt mondta: „Istenbe vetem a bizalmamat.” E bizalom által Krisztus elhozta minden embernek azt az isteni hitet, amely által Istenbe vethetjük bizalmunkat. És amikor elválasztjuk magunkat a világtól, és minden bizalmunkat Istenbe vetjük, akkor Isten úgy használ fel minket, hogy a mi bűnös énünk többé ne nyilvánuljon meg, hogy befolyásoljon vagy hatással legyen valakire, hanem Isten fogja kinyilatkoztatni isteni és igazságos énjét, kinyilatkoztatja dicsőségét énünk és bűnösségünk ellenére. Ez az igazság. Ez pedig Isten titka: „A bennetek élő Krisztus a dicsőségnek ama reménysége.” Isten a bűn által megérintett testben nyilvánul meg. Sátán sokakat elcsüggeszt ebben a tekintetben is. Sátán ezt mondja a hívő bűnösnek: „Túlságosan bűnös vagy ahhoz, hogy kereszténynek nevezd magad. Istennek semmi köze hozzád. Nézz magadra. Tudod, hogy semmire sem vagy jó.” Sátán ezerszer elcsüggesztett bennünket ilyen érvekkel.
De Isten egy érvet épített fel, amely megszégyeníti az összes ilyen érvelést, mert Jézus eljött – és személyünkké vált – a bűntől sújtva, mint mi, a világ bűneivel terhelve sokkal több bűnnel, mint én vagyok. És Benne, akire tízszerte több bűn nehezedett, mint rám, Isten bebizonyította, hogy egy ilyen emberben, aki annyira bűnnel telített, képes benne élni, kinyilatkoztatva Magát és igazságát, az ember minden bűnössége, vagy az ördög minden akadálya ellenére is. Isten annak segítségére jött, Aki erős, és ebben a segítségben minket is magában foglal. Hála Istennek!
Testvéreim, ez a tény teszi azt, hogy jó legyek. Mert tudom, hogy ha valami jónak meg kell nyilvánulnia ezen a világon, akkor annak más forrásból kell származnia, amely rajtam kívül álló forrásból ered. Ez világos. És micsoda áldás! Isten bebizonyította, hogy igazságos Énjét nyilatkoztatja ki az én bűnös énem helyett, amikor megengedem Neki, hogy birtokoljon engem. Én nem tudom az Ő igazságát kinyilatkoztatni. Nem tudom megmutatni bennem az Ő igazságát. Nem. Megengedem neki, hogy teljesen a birtokába vegyen, hogy lenyűgözzön engem. Ő erre vár. Bebizonyította. Egész életében bebizonyította, milyen Isten, amikor egyesül velem a bűnös testben. És megteheti újra, amint birtokol engem.
Megengeditek, hogy birtokoljon titeket? Mindez túl nagy átadásra szólít fel bennünket? Nem! Erre van szükség. Mennyire adta át magát Jézus? Teljesen átadta Önmagát. Krisztus lemondott Önmagáról, megüresítette Magát. A francia fordítás szerint „megsemmisítette magát”. Semmivé tette Magát, és belénk merült, hogy bűnös testünkben, helyettünk Isten nyilatkoztassa ki magát, és az Ő igazságát bűnösségünk helyett. Válaszoljunk erre a tettre, és merüljünk el Őbenne, hogy Isten ma is megnyilvánulhasson a bűnös testben. Szeretnék egy olyan közmondást használni, amivel néha tréfálkoznak az emberek. Én nagy áhítattal mondom, mert egy nagyon jó illusztráció. Ez a közmondás így szól: „Én és a feleségem egyek vagyunk, és az az egy én vagyok.” Krisztus és ember egyek, egyetlen test, és a kérdés, amely mindig felmerül a következő: Ki az az egy? Krisztus egyesült minden emberrel a földön, és sokan azt mondják: „Igen, ez igaz, és én is ennek az egyesülésnek az eredménye vagyok.” Sokan arrogánsan elutasítják ezt az egyesülést, és kijelentik: „Én vagyok az az egy”, de a keresztény, aki hisz Jézus Krisztusban és engedelmeskedik neki, azt mondja: „Igen, hála Istennek! Ő és én egyek vagyunk, és Ő az egyesülés eredménye.”
Krisztus egyesült minden emberi lénnyel, ez az Ő része, amit megtett. És ha ma este a világon minden emberi lény feladna mindent, és azt mondaná: „Igen, ez a valóság, Ő és én egyek vagyunk, és Ő az egyesülés eredménye”, minden lélek meg lenne mentve ma este, holnap pedig Krisztus ragyogna minden lélekből. Itt közbelép tapasztalatunknak egy gyakorlati aspektusa. Krisztus egyesült minden emberi lénnyel. Mennyire átfogó az az igazság, amikor Jézus mondja: „Amennyiben megcselekedtétek (vagy nem cselekedtétek meg) az enyémek közül a legkisebbel, akkor velem cselekedtétek, (vagy nem cselekedtétek)”. Tegyük fel, hogy egy rosszul öltözött csavargó jön az ajtómhoz, lehet, hogy mostanában nem volt alkalma megmosakodni. Ki egyesült vele? Jézus. Ki fektette bele mindenét ebbe az emberbe? Krisztus. Akkor, ahogyan bánok azzal az emberrel, kivel bánok úgy? Krisztussal.
Vajon aszerint fogok bánni azzal az emberrel, hogy Jézus milyen értéket fektetett bele, vagy véleményeim szerint és ahogyan a világ tekinteni szokott egy ilyen emberre? Ez itt a kérdés. Tegyük fel, hogy egy ember, aki nem hisz Jézusban - egy világi ember, aki iszik és káromkodik - valami módon eljön hozzám, mondjuk, hogy enni adjak, vagy talán az úton találkozom vele. Tegyük fel, hogy Krisztus iránti tiszteletből az Ő tulajdonaként kezelem azt az embert, akibe Krisztus mindent belefektetett, és tételezzük fel, hogy az ember soha nem fog hinni Jézusban, és hitetlenként hal meg, halálra kárhoztatva. Hogyan látja Krisztus, amit ezzel az emberrel tettem? Az ítéleten, ha én a jobb oldalon állok, nem fog mondani semmit erről az esetről? De igen, fog mondani. Azt fogja mondani: „Éhes voltam, s ennem adtál. Szomjas voltam, s megitattál, meztelen voltam és felruháztál, beteg voltam és meglátogattál”. De Istenem, én erről semmit nem tudok. Mikor láttalak éhesnek, és mikor etettelek? Mikor láttalak idegennek és befogadtalak? Vagy meztelenül, és felöltöztettelek? Semmit sem tudok. Ó, „Amennyiben a legkisebb testvéreim közül eggyel tettétek, velem tettétek”.
De tegyük fel, hogy jön egy ember, és azt mondja: „Éhes vagyok, kérlek, adj valamit enni.” Én pedig azt válaszolom neki: „Miért jársz koldulni épkézláb létedre? Miért nem mész dolgozni?” „Nem találok munkát.” „Hogyan? Nekem annyi munkám van! Én találok munkát, és még sohasem maradtam munka nélkül. Szerintem nem akarsz munkát keresni. Nincs mit adnom olyan embereknek, mint amilyen te vagy.” Nem adok neki semmit és elmegy. És azon a napon, amikor mindnyájan Isten trónja előtt állunk, és bal kéz felől leszek, és ezt mondom: „Uram, én hiszek Benned! Nem emlékszel? Én hiszem az igazságot, hiszek a hármas angyali üzenetben; prédikátor voltam, és Battle Creek-ben prédikáltam. Sokat tettem a munka előmozdításáért. Sok csodálatos dolgot tettem a nevedben!” De a válasz a következő lesz: „Éhes voltam, és nem adtál ennem, szomjas és nem itattál meg. Meztelen, de nem ruháztál fel, beteg és fogoly voltam és mégsem látogattál meg.”
Teljes meglepődésemben azt fogom kérdezni: „Mikor láttalak éhesnek, betegnek vagy szükséget szenvedni? Azt hittem, hogy Te a mennyben vagy, dicsőségben, és nem leszel többé megpróbáltatásokban, és a mennybe akartam jutni, hogy találkozzam Veled. Nem tudtam, hogy a földön vagy, ahol éhesnek vagy betegnek láthattalak!” Ő pedig így válaszol: „Egy reggel az ajtódhoz mentem, és enni kértem tőled, miután egész éjjel fedél nélkül voltam.” Azt fogom mondani: „Te? Nem, soha nem láttalak az ajtóm előtt.” És akkor megmutatja nekem azokat az alkalmakat, amikor ilyen emberek jöttek az ajtómhoz. Ha azt mondom: „Ah, arról az emberről beszélsz? De az nem Te voltál!” Végül azt fogja mondani nekem: „Amennyiben a legkisebbek közül eggyel cselekedtétek, velem cselekedtétek. Távozz tőlem, sohasem ismertelek!”
Függetlenül attól, hogy egy ember elfogadja vagy sem azt, amit Krisztus belefektetett, nekem, mint olyan ember, aki hiszek Jézusban, el kell fogadnom azt, amit Ő minden emberbe belefektetett. A kérdés nem az, hogy az illető elfogadja-e azt, amit Jézus belefektetett. A kérdés, hogy azok, akik hisznek az Ő nevében, elfogadják-e azt. Itt gyakran nagy hiány mutatkozik meg a keresztény hitvallásban, ugyanúgy, mint azokban, akik megtagadják Jézust, vagy nem tartanak igényt az Ő nevére. Nem csoda, hogy egy ember, aki nem hisz Krisztusban, nem fogadja el, amit Jézus belefektetett, de mi van velem, aki megvallom Jézust? Az viszont csoda, hogy én nem ismerem fel azt, amit Jézus tett abban az emberben.
Az Ézsaiás 58. fejezetében az Úr leírja az általa rendelt böjtöt. Ez: „ne fordíts hátat a te felebarátodnak!” („ne fordulj el attól, aki test a te testedből” - KJV). Ki test a mi testünkből? Jézus Krisztus. Jézus Krisztus, aki egyesült azzal az emberrel, az én testem. Tehát: „ne fordulj el attól, aki test a te testedből”. Ez a Neki tetsző böjt: etesd meg az éhezőket, könnyíts az elnyomottakon, tégy igazságot az árvának, segíts az özvegynek, terjeszd az Úr nevének jóságát és irgalmas szeretetét mindenütt. Ő egyesült az emberi testtel, és amikor ezeket tesszük, akkor Vele tesszük. Ez a kereszténység.