16. prédikáció

Nyissuk meg a Bibliánkat Ézsaiás 58. fejezeténél. Először olvassunk egy részletet a fejezetből a tegnap esti tanulmányunkkal kapcsolatban: „Kiálts teljes torokból, ne kíméld! Emeld föl hangodat, mint a kürt, és jelentsd ki népemnek bűneit és Jákób házának vétkeit! Ők mindennap keresnek engem, és szeretnék megismerni útjaimat, mint egy olyan nép, amely igazságot cselekszik, és nem hagyja el Istene törvényét. Igaz ítéletet kérnek tőlem, és Isten közelségét kívánják. Miért böjtölünk, ha te nem nézed, miért gyötörjük lelkünket, ha te nem tudsz róla? Íme, böjtölésetek napján kedvteléseiteket űzitek és robotosaitokat hajszoljátok.
Íme, pereskedve és versengve böjtöltök, és gonoszul, ököllel sújtotok le; nem úgy böjtöltök, ahogyan megköveteli az a nap, hogy hallani lehessen hangotokat a magasságban! Hát ilyen az a böjt, amelyet én kedvelek” Most jön a kérdés vége: „hogy az ember gyötörje a lelkét egy napig?” Amikor az ember böjtöl, megvonja magától az ételt, talán reggeltől estig – kínozza a lelkét azzal, hogy megvonja magától az ételt, és ezt böjtnek nevezi. Egy napig gyötri a lelkét. „Hát ilyen az a böjt, amelyet én kedvelek, hogy ember gyötörje a lelkét egy napig? Hogy lehajtott fejjel járjon, mint a káka, zsákon feküdjön, és hamut terítsen maga alá? Ezt nevezed te böjtnek és az Úr kedves napjának?”
Következik a böjt leírása, amely kedves az Úr előtt: „Hát nem az-e a böjt, amit kedvelek, hogy megnyitod a gonoszság bilincseit, megoldod az iga köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és minden igát széttörsz? Nem az-e, hogy az éhezőnek megszeged kenyeredet, és beviszed házadba a szegény bujdosókat; ha mezítelent látsz, felruházod, és nem zárkózol el saját testvéred elől?”
Itt fejeztük be tegnap este. Ez a böjt, amelyet Isten készített az Ő népe számára, ez a böjt, amely kedves az Úr előtt. Egy ilyen böjt azonban soha nem valósítható meg, amíg azok, akik böjtölni akarnak, nem látják Jézus Krisztust egyesülve a földön minden emberrel, hogy mindenkit Krisztus és az ember egyesítéseként kezelhessen. Amikor ilyen látásunk lesz – és ez Jézus Krisztusban történik –, akkor ez az a böjt, amelyet onnantól kezdve meg fogunk tartani.
Szeretnék felolvasni egy részletet abból a bizonyságtételből, melyet nemrég olvastam: „Átkutathatjuk az eget és a földet, mégsem találunk határozottabban kinyilatkoztatott igazságot, mint az az igazság, amely az irgalmasságban nyilvánul meg azok iránt, akiknek szükségük van részvételetekre és segítségetekre, hogy megtörjön igájuk, és az elnyomottak megszabaduljanak. Ily módon élik, hallják és prédikálják ezt az igazságot, ahogyan Jézusban van.”
Tehát irgalmasságot gyakorolva azokkal, akiknek együttérzésre van szükségük, segítve letörni az igát és kiszabadítani az elnyomottakat – ezáltal megéljük az igazságot, halljuk és hirdetjük, ahogyan Jézusban van. Ez nem Jézushoz vezet minket? Jézus nem ezt tette? Tanulmányunk tárgya az, hogy Krisztus egyesült a föld minden lelkével. Minden emberi lényhez kötődik, minden bűnös emberhez, és nem szabad hátat fordítanunk annak, aki olyan test, mint mi vagyunk. Amikor azok, akik Krisztus nevét vallják, tisztelik Jézust minden emberben, akivel Ő egyesült, az adventisták egy nagy csoportot fognak alkotni, akik keresztény segítséget fognak nyújtani. A keresztény segítő munkája mindenütt és folyamatosan előre fog haladni; ez a kereszténység.
Egyetlen szavam sincs a keresztény segélyező szervezetek ellen, de elég baj, hogy mindazonáltal kevés az adventista tag ezekben. Ez a baj. Miért az egyháznak csak egy része kész részt venni a keresztény segélyező munkában, vagy hogy ilyen csoportok tagja legyen? Milyen bizonyságot teszünk a világban? Valljuk Krisztus nevét, amely a dolgok természeténél fogva megköveteli tőlünk, hogy tiszteljük azt, amit Jézus minden emberi lélekbe fektetett, és szolgáljuk a rászorulókat.
Másrészt a keresztény segélycsoportok vagy más ilyen jellegű csoportok, melyek csak kötelességtudatból végeznek ilyen munkát buzdítva egymást és elkötelezve magukat, hogy megtegyék e szolgáltot anélkül, hogy látnák benne Jézus Krisztust, és anélkül, hogy olyan minőségű kapcsolatban lennének Krisztussal, valamint az Iránta érzett szeretettel, amely által az Ő érdekeit látnák minden emberi lényben, – azok mind hiábavalók. A keresztény munka más ágai együtt fognak előre haladni, de ez a legfontosabb ágazat. „Átkutathatjuk az eget és a földet, mégsem találunk határozottabban kinyilatkoztatott igazságot” a keresztény szolgálatban és az igazság hirdetésében, mint azt, amely Jézusban van. Nincs az égen és a földön semmi, ami felérne ezzel.
Még napjainkban is, amikor mindenütt szükség van az ilyen böjtre és különösen közöttünk, micsoda áldás, hogy az Úr idehozott minket, és feltárja ezt a témát megadva nekünk a Szentlelket és a Krisztus nevében végzett munka titkát, Érte, az Ő Szentlelkével, és minden lélekért, mivel minden lélek Krisztus tulajdona. Bármely emberrel, akivel találkozunk, Krisztus rokonságban áll. Bárki is lenne az az ember, az Úr érdeklődik iránta; mert abba az emberbe fektetett mindent, amije volt.
Ez az igazság arra késztet bennünket, hogy mindig mindent megtegyünk, hogy felfedezzük Krisztus vonzerejét, kegyelmét és jóságát azoknak, akik nem ismerik Őt, de akikbe Ő mindent belefektetett, hogy ezáltal késztetve legyenek tisztelni Krisztus jóságát és mérhetetlen befektetését, amit beléjük tett. Ha az emberek kedvéért teszed, vagy azért, hogy jó véleményt alkossanak rólad, természetesen tévedésben lehetsz. De ha ezt Krisztusért teszed meg és a Krisztus ember iránti érdeklődése miatt, akkor teljességgel lehetetlen, hogy „tévedésben legyél”, mert Krisztus örökké él, és soha nem felejt. „Aki tőled kér, adj neki; és aki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól.” Az elv a következő: mindent, amit teszünk, Krisztusnak tesszük. Ahogy az előző tanulmányban is elhangzott, még akkor is, ha az ember megveti Krisztust, és élete végéig sem hisz Benne, és az élete végén elvész; a nagy napon, amikor az Ő jobbján állok, Krisztus akkor sem felejti el. És minderre emlékezve azt fogja mondani: „Amennyiben ezek közül a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettétek, velem tettétek.”
Emlékezzetek arra, hogy Ő azt mondta, hogy „És aki inni ad egynek a kicsinyek közül, csak egy pohár hideg vizet tanítvány nevében, bizony mondom néktek, nem vesztheti el jutalmát” (Mt 10:42). És ha ez így van, amikor egy tanítvány nevében tesszük, akkor mennyivel inkább, ha magának az Úrnak a nevében tesszük? „Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkezzék a ti cselekedeteitekről és a szeretetről, amit tanúsítottatok az ő neve iránt, mint akik szolgáltatok és szolgáltok a szenteknek.” (Zsid 6:10) Ti végzitek ezt a szolgálatot? Ez itt a kérdés!
Ez az igazi baráti, testvéri kapcsolat. Sokat beszéltek már napjainkban „Istenről, mint Atyáról és az emberek közötti testvériségről”. De mindig olyan emberek közötti testvériségről szól, akik elfogadják egymást. „Ha a mi szervezetünkhöz tartozol, akkor testvér vagy, de ha nem, akkor semmi közünk hozzád.” Sőt, még az egyházak is ezt teszik: „Ha a mi egyházunkból való vagy, akkor a testvérek közé tartozol, de ha nem vagy a mi egyházunkból, akkor irántad nincs különösebb érdeklődésünk, mint egyébként azok iránt, akik az egyházunkon kívül vannak.” Ilyen módon fogják fel az emberek közötti testvériséget.
De ez nem jelent igazi testvériséget. Az Istennel való igazi kapcsolat, mint Atyával és az emberekkel, mint testvérekkel, nem más, mint az ember testvérisége Jézus Krisztusban. Ez feltételezi azt, hogy látod Jézus Krisztust minden emberi lénnyel rokonságban lenni, és látod, hogy Ő mindent belefektetett minden emberbe. Ő lerontotta a közbevetett választófalat. Testében, amely a mi testünk volt, Ő lerontotta a közbevetett válaszfalat, hogy a kettőből egy embert szerkesszen egybe, igazi békét szerezvén ezáltal. „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” Jézus Krisztusban mindnyájan egyek vagyunk, és Isten nem személyválogató.
Csak Jézus Krisztusban találjuk meg az igazi kapcsolatot Istennel, mint Atyával és az emberekkel, mint testvérekkel, Jézus Krisztusban pedig csak akkor látjuk meg, hogy minden emberrel testvérek vagyunk, ha Krisztust minden ember Testvérének látjuk. Meg van írva: „Ezért nem szégyelli őket atyjafiainak hívni.” Kiket nem szégyell „testvéreknek” nevezni? Mindenkit, aki részese a vérnek és a testnek, Krisztus nem szégyell „testvérnek” nevezni. Nem szégyell odamenni hozzá, megfogni a kezét, még akkor sem, ha a lehelete italszagú, és azt mondani neki: „Gyere velem, menjünk egy jobb úton.” Ez jelenti azt, hogy testvére lenni az embereknek.
Sátán munkája mindig az emberek elhitetése volt, hogy Isten nagyon messze van tőlük. De az Úr állandó erőfeszítése az, hogy az emberek lássák, hogy Ő nagyon közel van mindegyikükhöz. Ezért van megírva: „Nincs messze egyikünktől sem”.
A pogányság nagy problémája az volt, hogy azt hitte, Isten valahol távol van – de nemcsak távol, hanem tele haraggal irántuk, csak arra várva, hogy rajtakapja őket valamivel, hogy veszedelembe vigye őket. Mivel ilyen víziójuk volt Róla, engesztelő áldozatokat mutattak be, nehogy ártson nekik. De Ő soha nem volt messze egyiküktől sem. „Nincs messze”. Ez azt jelenti, hogy közel van – olyan közel, hogy csak annyit kellett tenniük, hogy „vágyakozzanak Ő utána”. Még ha vakok és sötétben is voltak, csak vágyakozniuk kellett volna, és megtalálják Őt. (ApCsel 17:21-28)
Majd megjelent a pápaság, az ember és Isten közötti ellenségeskedés megtestesítője. A gonoszságnak ezen megtestesítője a kereszténység neve alatt jelent meg. Ez a „kereszténység” ismét olyan távolinak tűntette Istent és Krisztust, hogy senki sem tudott a közelségükbe kerülni. Valaki másnak kellett Istenhez mennie az emberért. Sőt, olyan távolinak láttatta, hogy Máriának, az ő anyjának, apjának – és a katolikus szentek egész seregének egészen Szent Johannáig és kitudja, nemsokára még Kolumbusz Kristóf is – mindezeknek közben kell járniuk Isten és az emberek között, hogy az emberek biztosak legyenek, hogy kapcsolat van köztük és a mennyország között, és hogy Isten egyáltalán figyelembe veszi őket.
Mindez Sátán találmánya. Krisztus nincs messze. Ő nincs elég távol ahhoz, hogy egyetlenegy embernek is közbe kellene lépnie Közte és köztem, vagy Közte és közted. És Isten pontosan így akarja, hogy lássuk Őt – olyan közelinek, hogy lehetetlen egyetlen közvetítő ember közbelépése is. De vajon Isten hány emberhez került ilyen közel? Ő nincs messze egyikünktől sem, még a pogányoktól sem.
Az Isten iránti ellenségeskedés megtestesítője - a pápaság - építette ezt a falat, amely elválasztja az embert Istentől. A pápaságban azt a fajta gondolkodásmódot találjuk, amit korábban említettünk, nevezetesen azt a hamis elképzelést, miszerint Isten annyira szent, hogy az lehetetlen lenne, hogy olyan közel jöjjön hozzánk, hogy olyan természetet vegyen fel, mint a miénk – bűnös, megromlott, elesett természetet. Ezért kitalálták, hogy Mária születésétől fogva makulátlan, tökéletes, a bűntől érintetlen volt, feljebb a keruboknál vagy a szeráfoknál, hogy Krisztus megszülethessen tőle, és a bűntől teljesen érintetlen emberi természetet vehessen fel. Ez a gondolkodásmód a keruboknál és a szeráfoknál is távolabbra helyezi tőlünk Jézust, egy szeplőtelen természetbe.
Ha nem jött közelebb hozzánk, csak egy makulátlan természetben, akkor hosszú a Hozzá vezető út, mert nekem szükségem van valakire, aki közelebb áll hozzám, mint Ő. Nekem szükségem van valakire, hogy tudjon segíteni nekem, aki tud valamit a bűnös természetről, amellyel rendelkezem, és az Úr ezt a természetet vette fel Magára. Egy lett velünk. Figyeljétek meg, hogy ez minden tekintetben jelenvaló igazság most, amikor a pápaság átveszi az uralmat a világ felett, és képmása követi őt, mindent elfelejtve arról, hogy mi Isten Jézus Krisztusban, és mindent arról, ami Krisztus a világban – akiben megvan a kegyességnek látszata, de megtagadja annak erejét. Ezekben a napokban szükséges, hogy Isten újra hirdesse a világnak Jézus Krisztus igaz érdemeit és az Ő szentségét.
Igen, Ő szent; teljesen szent. De az Ő szentsége nem az a fajta szentség, amely félne attól, hogy olyan emberekkel legyen, akik nem szentek, attól tartva, hogy szentsége megsérül. Bárkinek van ilyen szentsége, hogy - Jézus Krisztus nevében - nem akarja, hogy elesett, elveszett és megromlott emberek társaságában lássák, nehogy érintve legyen szentsége, az jobban teszi, ha azonnal feladja ezt a szentséget, mivel teljesen értéktelen, és fogadja el a helyes szentséget.
[Kérdés a teremből: „Mi a helyzet a hírnévvel?” A kereszténynek nem hírneve van, hanem jelleme. A keresztény ember nem a hírnévre gondol. A jellem, a jellem mindaz, ami a keresztény elméjében van, és ez Isten jelleme, amely Jézus Krisztusban nyilatkozik meg.] Sajnos manapság egyre több ilyen szentség van a magukat kereszténynek valló emberek között – és nem tudom, hogy ez csak a hetednapi adventista felekezeten kívül igaz-e. Ez az a fajta „szentség”, amely - ha egy testvér vagy testvérnő az elesett, nyomorult emberekért kezd munkálkodni, együtt érezve velük és segítve őket - sokakat arra késztet, hogy felkiáltsanak: „Ó, ha te ilyen emberekkel foglalkozol, én nem tudok egyesülni veled. Nem is akarok többé a gyülekezet tagja lenni, ha ilyen embereknek dolgozol, és elhozod őket a gyülekezetbe.”
A válasz ezekre a kijelentésekre: „Nagyon jó. Ha nem akarsz egy ilyen gyülekezet tagja lenni, akkor mielőbb hagyd el a gyülekezetet, mert hamarosan Jézus Krisztus gyülekezete tele lesz ilyen emberekkel.” „A vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában.” (Mt 21:31) Jézus Krisztus egyháza hamarosan annyira átalakul az Ő kegyelme által, és annyira megtelik az Ő szent jellemével, hogy tagjai többé nem félnek majd elmenni az elesettek megmentésére, ahogyan Ő tette. Olyannyira meglesz bennük Jézus Krisztus szentsége, hogy nem félnek attól, hogy beszennyeződnek azzal, hogy az Ő nevében leereszkednek az elesettekhez.
De az a fajta szentség, amely azt mondja: „Ne közelíts hozzám, mert én szentebb vagyok nálad - állj távolabb, nehogy bepiszkítsad a ruhámat” - az ördög szentsége! Adjátok fel ezt a szentséget! ten szentsége tiszta, ez az igazság; ez olyan szentség, amelynek jelenlétében a bűn nem tud ellenállni. Olyan transzcendentális erővel és tisztasággal rendelkező szentség, hogy a bűn emésztő tüzévé válik. A bűn feletti pusztító ereje csodálatos tisztaságának köszönhető. Ezért e természetfeletti tisztaság miatt és Isten Jézus Krisztusban való szentsége csodálatos tisztaságának ereje miatt Isten vágyik arra, hogy kapcsolatba kerüljön a bűnnel terheltekkel, azokkal, akiknél a bűn minden sejtjükben áthatolt, hogy ez a szentség egy kis rést találva, elpusztíthassa a bűnt és megmentse a lelket.
A Biblia egyik legáldottabb igazsága az, hogy a mi Istenünk emésztő tűz az Ő szentsége miatt. Jézus Krisztusban találkozunk Azzal, akinek szentsége emésztő tűz a bűn számára, és ez a garancia arra, hogy tökéletesen megtisztulunk a bűn minden foltjától. Ennek a szentségnek a ragyogása, dicsősége és mindent megemésztő tisztasága eltávolítja a bűn és a bűnösség minden nyomát abból az emberből, aki Jézus Krisztusban találkozik Istennel. Így Krisztus el tudott jönni az Ő igazi szentségében, és el is jött a bűnös emberekhez abban a bűnös testben, amelyben az emberek is vannak. Így Krisztusban és egyedül Krisztusban található meg az ember igazi testvérisége. Valóban, mindnyájan egyek vagyunk Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.
Egyesek megtalálták a bizonyságtételekben, és mindenki megtalálhatja azt a kijelentést, miszerint Krisztusnak nem voltak olyan „szenvedélyei”, mint nekünk. A kijelentés ott van, és bárki megtalálhatja. E tanulmányok egyike sem okoz az elejétől a végéig nehézséget, ha ragaszkodtok ahhoz, ami elhangzott, és nem léptek túl azon, ami elhangzott, és nem tesztek hozzá olyat, ami nem hangzott el, akár az egyház és az állam témájában, a világtól való elszakadás témájában, vagy Krisztus a mi testünkben témájában. Ne vonjatok le ebből furcsa következtetéseket. A közelmúltban egyesek azt a következtetést vonták le - és el tudjátok képzelni, milyen szörnyű következtetés ez -, hogy ha „Krisztus a mi személyünk lett, és ezáltal Ő a mi testünk, ez azt jelenti, hogy én Krisztus vagyok.” Ők azt mondják, hogy ha Krisztus megbocsátotta a bűnöket, akkor én is megbocsáthatok bűnöket; ha Ő csodákat tett, nekem is csodákat kell tennem. Ez egy szörnyű érv. Itt nincs két lehetőség.
Krisztus azért lett a mi személyünk, azért lépett a mi helyünkre, tele gyengeséggel, mint mi vagyunk, és mindenben hozzánk hasonlóvá vált, hogy Ő örökké így maradjon, és nem azért, hogy mi Ő legyünk. Nem. Mindig Istennek kell megnyilvánulnia és nem magunknak. Hogy ez a cél megvalósítható legyen, Krisztus megüresítette Magát és felöltött minket, hogy maga Isten eljöhessen hozzánk, megnyilvánuljon bennünk, és rajtunk keresztül mindenben. Mindig Isten, és soha nem mi. Az önfelmagasztalásunk tett tönkre kezdetben bennünket, amely által Isten fölé helyeztük magunkat. És azért, hogy megszabaduljunk bukott énünktől, Krisztus elhagyta igazságos Énjét, gonosz énünk helyébe lépett, és keresztre feszített minket, örökre lábai alá vetve, hogy Isten legyen minden mindenben. Mennyi lehessen Isten? Minden. Mennyiben? Mindenben. Ezt azért tette, hogy Isten legyen minden, ami bennem van, és minden, ami benned van, és minden, ami Krisztusban van. Ez az a cél, amiért Krisztus tette azt, amit tett. Ne magasztaljuk hát magunkat! Krisztusnak növekednie kell, nekem pedig alább szállnom. Neki élnie kell, nekem meg kell halnom. Neki fel kell magasztaltatnia, nekem el kell tűnnöm.