20. prédikáció

A János 17:4 versének első gondolatát Jézus szavaiban találjuk, a mindannyiunkért mondott imájában: „Én dicsőítettelek téged a földön”. Az előző tanulmányban megvizsgáltuk Isten tervét az emberrel kapcsolatban, vagyis az Ő örökkévaló tervét, és láttuk azt, hogy ez a terv az egész világegyetem szeme előtt beteljesedett Jézus Krisztusban, az emberi testben. Az ember létének célja az Isten dicsőítése, és ez a cél Jézus Krisztusban lett bemutatva a világegyetem előtt, mert Isten örökkévaló terve az emberrel kapcsolatban Krisztusban volt eltervezve és Krisztusban lett beteljesítve minden ember számára, amióta az ember vétkezett; ezért mondta Jézus: „Én dicsőítettelek téged a földön”. Ez azt bizonyítja, hogy Isten terve az ember teremtésével az, hogy az ember dicsőítse Őt. Ma este azt tanulmányozzuk, hogyan dicsőíthetjük Istent, hogyan dicsőül meg Isten az emberben, és mit jelent az Isten dicsőítése.
Amikor Krisztust tanulmányozzuk, és látjuk, hogy mit tett Ő és mit tett Isten Benne, megértjük, mit jelent Istent dicsőíteni. És Jézusban megértjük, mi a teremtésünk és létezésünk célja, sőt, mi a célja bármely értelmes lény teremtésének és létezésének a világegyetemben. Az előző tanulmányokban láthattuk, hogy Krisztus földi élete során csak Isten nyilvánult meg Benne. Maga Krisztus nem nyilvánult meg; Ő rejtve tartatott. Megüresítette Magát, a mi személyünkké vált, ami az emberi testet illeti, utána csak Isten nyilvánult meg Benne. Mit jelent tehát Istent dicsőíteni? Azt jelenti, hogy abban a helyzetben lenni, amikor egyedül csak Isten nyilvánul meg az egyénben. Ez minden angyal és minden ember teremtésének és létezésének a célja. Isten dicsőítéséhez szükséges mindannyiunknak olyan helyzetben lennünk, amikor senki más nem nyilvánulhat meg bennünk, mert ilyen helyzetben volt Krisztus is földi élete során. Ezért mondta: „A beszédeket, amelyeket én mondok néktek nem magamtól mondom” (Jn 14:10). „Nem azért szállottam le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem.” (Jn 6:38) „az Atya, aki énbennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.” (Jn 14:10) „Én semmit sem cselekedhetem magamtól” (Jn 5:30). „Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt, aki elküldött engem” (Jn 6:44). „Aki engem látott, látta az Atyát; mimódon mondod azért te: Mutasd meg nekünk az Atyát?” (Jn 14:9) „Aki magától szól, a maga dicsőségét keresi; aki pedig annak dicsőségét keresi, aki küldte őt, igaz az, és nincs abban hamisság.” (Jn 7:18)
Az ok, amiért Jézus azt mondta: „A szavakat, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom”, az volt - mint ahogy a másik versben kijelentette: „Aki magától szól, a maga dicsőségét keresi”. Krisztus azonban nem a saját dicsőségét kereste, hanem annak dicsőségét, aki elküldte Őt; ezért mondta: „A szavakat [...] nem magamtól mondom.” Ezzel annak a dicsőségét kereste, aki elküldte Őt, és arról, aki ezt teszi, az van írva, hogy „igaz az, és nincs abban hamisság.” Krisztus annyira megüresedett Önmagától, olyannyira hiányzott bármiféle megnyilvánulása, hogy az Atya befolyásán kívül semmilyen más befolyás nem származott tőle. Ez a befolyás olyan mértékben nyilvánult meg, hogy senki sem jöhetett Hozzá, hacsak nem az Atya vonzotta őt. Ez mutatja, mennyire el volt rejtve a háttérben, és mennyire megüresítette Magát. Ez az elrejtés annyira tökéletes volt, hogy egyetlen ember sem jöhetett Hozzá, és nem érezhetett más befolyást az Atya befolyásán kívül. Csak az Atya megnyilvánulása vonzotta az embereket Krisztushoz.
Ez egy egyszerű szemléltetése annak a nagy igazságnak, amelyet most tanulmányozunk – mit jelent Isten dicsőítése. Azt jelenti, hogy olyan mértékben üresedjünk meg saját magunktól, hogy semmi más ne nyilvánuljon meg bennünk, csak Isten, és egyetlen befolyás se származzon tőlünk az Isten befolyásán kívül. Azt jelenti, hogy annyira megüresedünk önmagunktól, hogy minden megnyilvánulás, minden szó csak Istenről tesz bizonyságot.„Én megdicsőítettelek téged a földön.” Amikor Jézus a földön járt, a mi bűnös emberi testünkben volt. Amikor pedig megüresítette Magát, és Őmaga rejtve maradt, az Atya lakott és nyilvánult meg Benne, oly módon, hogy minden testi cselekedete el lett nyomva, és bármilyen emberi mivolthoz tartozó cselekedet helyett Isten dicsősége, jelleme és jósága nyilvánult meg.
Ugyanezt láttuk az egyik előző tanulmányban is, nevezetesen, hogy a bűnös testben megnyilvánuló Isten nem más, mint Isten titka – nem a bűntől érintetlen testben, hanem a bűnös testben megnyilvánuló Isten. Ez azt jelenti, hogy napjainkban Isten oly módon akar lakni a bűntől érintett testünkben, hogy bár a testünket átitatta a bűn, annak vétkessége ne legyen érezhető, ne vegyük észre és már ne terjessze befolyását maga körül. Isten úgy akar a bűnös testben lakni, hogy a megromlott test bűnössége ellenére bármerre is jár az illető, Isten befolyását, dicsőségét, igazságát és jellemét nyilvánítsa ki.
Ugyanez történt Jézussal, amikor testben volt. Ily módon Isten megmutatta az embernek, hogyan kell dicsőítenie Őt. Bemutatta az egész univerzumnak, hogyan fogja az egész mindenség dicsőíteni Őt – azáltal, hogy egyedül Isten és csak Isten nyilvánul meg a világegyetem minden értelmes lényében. Ez volt Isten szándéka kezdettől fogva. Ez volt az Ő terve, az Ő örökkévaló terve, amelyet Jézus Krisztusban tervezett. Elolvashatjuk most is, bár később is lesz lehetőségünk hivatkozni erre. Elolvasom azt a szöveget, amely néhány szóban összefoglalja az egészet. Ef 1:9-10 „Megismertette velünk akaratának titkát az ő jó kedve szerint, amelyet előre elhatározott magában.” Mi ez az akarat, amit Önmagában tervezett? Mivel Ő Isten volt, a tervet Önmagában tervezte meg, és amely ugyanaz a terv, amiről másutt olvasunk, az Ő „örökkévaló terve”. Mi Isten örökkévaló terve, amelyet a mi Urunk, Jézus Krisztusban tervezett? A 10. versben részletezve van: „az idők teljességének rendjére nézve, hogy Krisztusban mindeneket egybeszerkeszt, mind amelyek a mennyben, mind amelyek a földön vannak.”
Nézzük meg, mit jelent az, hogy Isten „Krisztusban mindeneket egybeszerkeszt”. Ki az az „egy”, akiben Isten mindent egybeszerkeszt? Ez az „egy” Isten. Ki volt Krisztusban? „Isten volt Krisztusban.” Istenen kívül senki más nem nyilvánult meg Benne. Isten Krisztusban lakott. Krisztusban Isten újra egybeszerkeszt mindent, „amelyek a mennyben, mind amelyek a földön vannak.” Éppen ezért Isten terve az, hogy amikor betelik az idő, Krisztusban mindent újra egybeszerkesszen. Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban minden, ami a mennyben és a földön van, ismét egy Istenben lesz egybeszerkesztve, hogy csak Isten nyilvánuljon meg mindenütt a világegyetemben. Amikor betelik az idő, amikor Isten örökkévaló terve megvalósul az egész univerzum előtt, akkor bárhová nézünk, akárkire nézünk, Isten visszatükröződését fogjuk látni. Látni fogjuk Isten képmását tükrözve. És Isten lesz „minden mindenben”. Ezt látjuk Jézus Krisztusban. Most olvassuk el 2Kor 4:6 versét: „Mert Isten, aki azt mondta, hogy a sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.”
Mi Jézus Krisztus arcára nézünk. És mit látunk? Istent látjuk. Látjuk az Atyát. Nem Krisztust látjuk Jézus Krisztus arcán visszatükröződve. Ő megüresítette Magát, hogy Isten visszatükröződhessen, hogy Isten ragyoghasson az ember előtt, aki emberi testben nem tudná elviselni az Ő jelenlétét. Jézus Krisztus felvette az emberi testet, amely, mint egy függöny, megváltoztatta Isten dicsőségének fényes sugarait, hogy Reá nézhessünk és életben maradjunk. Mi nem nézhetünk Isten fedetlen arcára, mint ahogyan Izrael fiai sem nézhettek Mózes arcára. Ezért Jézus magára vette az emberi testet, és betakarta az Atya ragyogó és emésztő dicsőségét, oly módon, hogy mi az Ő arcára tekintve láthassuk Istent visszatükröződve, lássuk és szeressük Őt olyannak, amilyen Ő, és így bírjuk azt az életet, amely Őbenne van.
Ez a gondolat van megemlítve a 2Kor 3:18 (KJV) versben. Ebben az előadásban csak részben érintjük ezt a verset, de később lesz lehetőségünk többet beszélni róla: „Mi pedig az Úr dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal látjuk [...]”. Hol szemléljük az Úr dicsőségét? „Jézus Krisztus arcán.” Itt azt olvassuk, hogy mintegy tükör által látjuk. Mi a szerepe a tükörnek? A tükör nem ragyog önmagától. A tükör visszaveri a rávilágító fényt. Mi mindannyian fedetlen arccal nézzük Jézus Krisztus arcát, és mint egy tükörben látjuk Isten dicsőségét; ezért Krisztus az, aki által az Atya tükröződik vissza az egész világegyetemre.
Csak Ő tudja visszatükrözni az Atyát egész teljességében, mert az Ő eredete az örökkévalóság napjaiból való, amint a Péld 8:27,30-ban olvassuk: „Mikor készítette az eget, ott voltam Vele; mint aki Vele együtt nőtt fel” (KJV). Krisztus egy volt Istennel, egyenlő Istennel, természete Isten természete volt. Ezért az egyik fő ok, amiért csak Ő jöhetett el a világra megmenteni az embert, az volt, hogy az Atya akarta, hogy az emberek előtt Ő tökéletesen legyen kinyilatkoztatva, és az univerzumban senki sem nyilatkoztathatta ki az Atyát a maga egész teljességében, kivéve az Ő egyszülött Fiát, aki az Atya képe. Ezt egyetlen más lény sem tehette meg, mivel nem ismerte Őt teljesen. Csakis az, Akinek a napjai az örökkévalóságtól fogva vannak, csak Ő tehette meg. Következésképpen Jézus eljött, és Isten Benne lakott. Hogy milyen mértékben lakott Benne? „Az istenségnek egész teljessége” tükröződik Benne, de nemcsak a földi ember számára, hanem az idő teljességénél Isten Krisztusban fog egybeszerkeszteni minden dolgot, ami a mennyben és a földön van. Krisztusban Isten megnyilatkozik az angyaloknak, és tükröződik a világban élő embereknek, mint ahogy egyébként nem láthatnánk Őt.
Sok mindent láthattunk abból, hogy mit jelent Istent dicsőíteni, és hogyan dicsőült meg Isten. Azt jelenti, hogy annyira megszabadulni az éntől, hogy csak egyedül Isten nyilvánul meg igazságában, jellemében, ami az Ő dicsősége. Krisztusban mutatkozik meg Istennek velünk kapcsolatos szándéka. Mindaz, ami Krisztusban tétetett, azért volt, hogy megmutassa, mit tesz meg bennünk, mert Ő a mi személyünk volt itt a földön. Ezért az egyetlen nagy gondolatot kell szem előtt tartanunk, azt, hogy dicsőítsük Istent a földön. Benne és Általa bírjuk azt az isteni elmét, amely Krisztusban megüresítette Őt az igaz énjétől. Ezen isteni elme által igazságtalanságunk el van távolítva, hogy Isten megdicsőüljön bennünk, és esetünkben igaz legyen, hogy „megdicsőítettelek téged a földön”.
Olvassuk el 2Kor 4:6 versét: „Mert az Isten, aki szólt: világosság ragyogjon a sötétségből, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben, hogy felragyogjon nekünk Isten dicsőségének ismerete a Jézus Krisztus arcán.” Most nézzünk magunkra! Mit tett először Isten? Beragyogta a szívünket. Miért? „Hogy felragyogjon nekünk Isten dicsőségének ismerete a Jézus Krisztus arcán.” Figyeltétek, hogy Isten Jézus Krisztusban nyilvánul meg, Jézus arcáról árasztva dicsőségét, amely mibennünk tükröződik vissza, és ugyanakkor megvilágít másokat is? Ezért: „Ti vagytok a világ világossága”. Mi vagyunk a világ világossága, mert Isten dicsőségének világossága, amely Jézus Krisztus arcáról ragyog a szívünkben, visszatükröződik, átterjed másokra, hogy az emberek látva minket, látva jócselekedeteinket, dicsőítsék Istent a „vizsgálatuk napján”. „Dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”
Tanulmányozzátok ezt a folyamatot! Íme az Atya, aki olyan világosságban él, amelyet senki sem közelíthet meg, Akit egyetlen ember sem látott, és nem is láthat ilyen felülmúlhatatlan dicsőségben, melyben szentségének ragyogása annyira mindent megemésztő, hogy egyetlenegy ember sem nézhet Rá és éljen. De az Atya azt akarja, hogy nézhessünk Rá és éljünk. Ezért az Ő Egyszülöttje önként, ajándékként alávetette Magát, és emberi természetben önmagunkká vált, hogy az Atya Őbenne elfedje emésztő dicsőségét és annak ragyogó sugarait, hogy Reá tekinthessünk és éljünk. És amikor Rá nézünk és élünk, az a ragyogó dicsőség Jézus Krisztus arcáról megvilágítja szívünket és tükröződik a világra.
És most ismét nézzük a harmadik fejezet utolsó versét: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől”. Kinek az ábrázata? Jézus Krisztusé. Mi „ugyanazon ábrázatra elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől”. Jézus Krisztus Isten képmását tükrözi; mi, ugyanarra az ábrázatra elváltozva, Isten képmását tükrözzük.
A német fordítás még a mienknél is szélesebb megértést ad. „Most azonban az Úr dicsősége tükröződik mindnyájunkban.” Figyelitek? „Most azonban az Úr dicsősége tükröződik mindnyájunkban.” Az angol és a német fordításban szereplő gondolat egyaránt helyes. Mi szemléljük a dicsőséget Jézus Krisztus arcán, és ugyanarra az ábrázatra változunk dicsőségről dicsőségre, és így az Úr dicsősége tükröződik mibennünk is.
A vers többi részét olvasom németül: „De most tükröződik mibennünk az Úrnak teljes dicsősége fedetlen arccal, és mi is ugyanarra az ábrázatra dicsőülünk dicsőségről dicsőségre, mint amely az Úrtól származik, aki a Lélek.” Az Úr, aki a Lélek; az előző vers kijelenti, hogy az a Lélek az Úr. Figyeljük meg, hogy a teljes jelentősége az, hogy Isten megdicsőül mibennünk, hogy megdicsőüljünk ezen dicsőség által, és ez tükröződhessen minden ember számára, hogy higgyenek és dicsőítsék Istent.
Lapozzuk a Bibliát újra Jn 17. fejezetéhez! Jn 17:4,5 verse ugyanazt állítja, mint a Jn 17:22 verse. Olvasom újra Jn 17:4,5 verseket: „Én dicsőítettelek téged a földön. Elvégeztem a munkát, amelyet rám bíztál, hogy végezzem. És most te dicsőíts meg engem Atyám te magadnál azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam tenálad a világ léte előtt.” Most a 22. vers: „És én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, őnekik adtam.” Ő adta nekünk a dicsőséget. Tehát a miénk. A dicsőség a Jézusban hívő emberé. Amikor alávetjük magunkat Neki, akkor Ő nekünk adja azt az isteni elmét, amely eltávolítja belőlünk az énünket, és utána Isten Jézus Krisztusban ragyog a szívünkben, amely tükrözi az Ő dicsőségét, isteni képmását. Ez a munka olyan tökéletesen valósul meg, hogy eljövetelekor Önmagát fogja látni minden hívőben, akire csak rátekint. „Ül és mint ötvös megolvasztja és megtisztogatja az ezüstöt” (Mal 3:3, KJV) és visszatükrözve láttatik meg az Ő népében, mert minden hívő Isten képmását és dicsőségét fogja tükrözni.
Használjunk egy példát a természetből, hogy a lehető legvilágosabban megérthessük ezt. A nap világít az égen. Mi szeretnénk a napra nézni, és olyannak látni, mint amilyen. De ha csak egyetlen pillantást vetünk a napra, csillogása annyira megvakítja a szemünket, hogy szükségünk van néhány másodpercre, hogy visszanyerjük a látásunkat. Tehát nem nézhetünk a napra, hogy lássuk annak teljes ragyogását. A napnak nagy dicsősége és szépsége van, amikor ragyog az égen. Ha a prizmát úgy tartjátok, hogy a napsugarak áthaladhassanak rajta, akkor a falon, a földön vagy bármi máson látni fogjátok a visszatükröződött képet – látni fogjátok a visszatükröződött napot a maga valóságában. És pontosan mi látszik? Egy szivárvány. Van szebb a szivárványnál? Nincs szebb színkeverék a szivárványnál. A szivárvány pedig egyszerűen a nap képe, a szétszórt dicsőségével, és ránézhetünk, gyönyörködhetünk szépségében. Minden dicsőség a napban van, de nem láthatjuk. Nem nézhetünk dicsőségére, rátekintve a napra. A nap túl fényes. A szemünk nincs hozzá szokva ennyi fényhez. Nem fogadhat be olyan nagy fényt. De a prizma megragadja ezt a dicsőséget, és olyan sugarakban ragyogtatja, amelyre ránézhetünk. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy lássuk a napot, amelyre egyébként nem tudnánk ránézni. Tehát, amikor a szivárványra nézünk, egyszerűen a napot látjuk. Amikor a szivárványt nézzük, egyszerűen a nap dicsőségét látjuk, amellyel bír, amikor ragyogni látjuk az égen. Amikor szabad szemmel a napra nézünk, nem látjuk olyannak, amilyen a valóságban, de ha a tükröződésében nézzük, olyan módon látjuk a dicsőségét, amely megörvendeztet.
De Isten sokkal ragyogóbb a napnál. Ha a napra vetett egyetlen pillantás elvakítja a szemünket, milyen hatással lenne az Úr felülmúlhatatlan dicsősége a halandó, bűnös szemünkre? Megemésztene minket. Ezért van az, hogy mi nem tekinthetünk Rá, mint ahogy van, az Ő fedetlen, módosítatlan dicsőségére. A természetünk nem bírná ki. De Isten azt akarja, hogy lássuk az Ő dicsőségét. Azt akarja, hogy az egész világegyetem lássa az Ő dicsőségét. Ezért állt Jézus Krisztus az Atya és miközénk, hogy az Atya minden dicsőségét kinyilatkoztassa Benne, és az Arcáról ragyogó dicsősége oly módon szóródik szét, alakul át, hogy teljes elbűvölő szépségében láthatjuk. Így módon láthatjuk Istent olyannak, amilyen. Jézus Krisztusban nem látunk mást, mint az Istent az Ő fedetlen dicsőségének teljes pompájában.
Minden napon ragyog a nap a fizikai égbolton, és megmutatja teljes dicsőségét az emberek fiainak. Az egyetlen dolog, ami szükséges ahhoz, hogy a nap dicsőségét állandóan láthassuk ebben a csodálatos formában nem más, mint egy prizma – egy olyan környezet, amelyen keresztül megtörhető dicsőségének ragyogása – és még valami, amire ezek a sugarak a prizmán való áthaladás után vetődnek és visszatükröződnek. Minden nap láthatunk szivárványt, ha van prizmánk és van valami, ami a megtört sugarakat visszatükrözi.
Ugyanígy minden nap láthatjuk Isten dicsőségének megnyilvánulását, ha minden nap szemünk előtt tartjuk Jézus Krisztust, mint egy prizmát, amely megtöri Isten dicsőségének fényes sugarait, és ha mi magunk is úgy állunk Isten elé, ahogyan Ő szeretné, hogy ezek a megtört sugarak vetődjenek ránk, hogy visszatükröződhessenek. És akkor nemcsak ti, hanem mások is mindig látni fogják Isten dicsőségét. Ahhoz, hogy az ember lássa és megismerje az Ő dicsőségét, Istennek szüksége van egy prizmára, amin keresztül világítson. Jézus Krisztusban a tökéletes prizma kínálkozott. Utána szüksége van valamire, amire vetítse ezeket a megtört sugarak, hogy azok majd visszaverődjenek, és az emberek láthassák azokat. Szeretnétek, hogy ti legyetek azok, akik nyitottak Isten dicsősége megtört sugarainak visszavetítésére, amelyek átragyognak az áldott prizmán, Jézus Krisztuson? Engedjétek, hogy ezek a sugarak rátok vetődjenek, hogy az emberek, amikor rátok néznek, lássák visszatükrözve Isten dicsőségét! Erre vágyakozik a menny! Egy másik gondolat. Tartsatok egy prizmát a napon. A megtört fénysugarak a ház falára vetődnek, és ott visszatükröződik a csodálatos szivárvány. De a vakolt fal csak agyag. Az agyag kinyilatkoztathatja a nap dicsőségét? Az agyag megdicsőítheti a napot? Igen, minden bizonnyal. Az agyag visszatükrözheti a napsugarakat és lehet gyönyörű? Hogyan teheti ezt az agyag? Ó, a titok nem az agyagban van, hanem a dicsőségben. Tartsátok a prizmát a napsugarak irányába, és hagyjátok, hogy a megtört sugarak a földre vetődjenek. Ha így tartjátok, akkor a föld megmutathatja a nap dicsőségét, nem azért, mert a földnek önmagában dicsősége volna, hanem a nap dicsősége miatt.
És ha ez így van, akkor túl sok elhinni, hogy a bűnös testünk, ez az értéktelen por és hamu, kinyilváníthatja az Úr Jézus Krisztus által megtört Isten dicsőségét, azt a dicsőséget, amely ragyog Jézus Krisztus arcáról? Lehetsz agyag; lehetsz a föld leggyengébb eleme; lehetsz olyan bűnös, mint bármely más emberi lény, de állj e sugarak elé, és engedd, hogy rád ragyogjanak Isten akarata szerint, és így dicsőíteni fogod Istent. Ó, milyen gyakran hangzik ez az elbátortalanító kérdés: „Hogyan dicsőítheti Istent egy olyan ember, mint én?” Szeretett testvéreim, a titok nem tibennetek, hanem Isten dicsőségében van. Nincs bennetek egyetlenegy erény sem, amely jobban felragyogtatná ezt a dicsőséget, mint az agyag, amelyen a szivárvány ragyog. Művészet az, hogy felajánljuk azt a helyet, amire a dicsőség vetődhet, és ragyogjunk Isten dicsőségének csodálatos visszatükröződő sugaraiban. Az erény nem mibennünk, hanem a dicsőségben van. Ez jelenti Istent dicsőíteni. Szükség van az énünk eltávolítására, hogy Isten megdicsőüljön Krisztusban. Krisztus elméje végzi el az énünk eltávolítását, és akkor Isten megdicsőül. Még ha egész életünkben bűnösök voltunk, és bár bűnös testünk van, Isten megdicsőül, nem a bennünk lévő valamely érdeme által, hanem a dicsőségben lévő érdem által. Erre a célra teremtette meg Isten a világegyetem minden lényét. A cél pedig az, hogy minden lény egy eszköz legyen, amely visszatükrözi és ismertté teszi Isten jellemének dicsőséges ragyogását, ahogyan azt Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta.
Valamikor régen volt egy ragyogó lény, aki annyira telve volt az Úr dicsőségével, hogy azt hitte, ez önmagától jön, és önmaga akart ragyogni. Saját dicsőséget akart szerezni. A maga dicsőségét akarta tükrözni. De sohasem sikerült igazi világosággal ragyognia. Attól fogva mind a mai napig minden világossága sötétség. Ez az univerzum sötétségének az eredete. És az ebből származó eredmények, az elsőtől az utolsóig, annak az egyetlen erőfeszítésnek az eredménye, hogy hagyni az ént megnyilvánulni, ragyogni és dicsőíteni az ént. Ennek az erőfeszítésnek a vége a pusztulás és a kihalás lesz. Dicsőíteni az ént annyit jelent, mint eltűnni, megszűnni létezni. Istent dicsőíteni annyit jelent, mint örökké megmaradni. Az emberek Isten dicsőítésére lettek megteremtve. Aki Őt dicsőíti, nem tud mást tenni, mint örökké élni. Isten ilyen lényeket akar a világegyetemben. Valójában minden embernek feltevődik a kérdés: „Lenni, vagy nem lenni; ez itt a kérdés.” Vajon választjuk azt, hogy eszközök legyünk, amely által Isten mindörökké meg fog dicsőülni? Vagy úgy döntünk, hogy saját magunkat dicsőítjük egy rövid ideig, és ezt is csak a sötétben, hogy végül örökre eltűnjünk a sötétségben? Tekintettel arra, amit Isten tett, nem nehéz eldöntenetek, melyik utat választjátok, igaz? Nem nehéz eldöntenetek. Nem jobb most és mindörökké csak az Úr útját választani? Vajon úgy döntünk-e, hogy Őt és egyedül Őt dicsőítjük?
Jn 12:23 erről szól. Olvassuk el ezt a bibliaverset! „Jézus így szólt hozzájuk: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek fia.” „Most az én lelkem háborog. Mit mondjak? Azt, hogy Atyám, ments meg engem ettől az órától? Hiszen ezért az óráért jöttem a világra!” Mit mondott utána? „Atyám, dicsőítsd meg a nevedet!” Amikor ezt mondta, a Gecsemáné-kert árnyékában volt. Tudta, hogy közeledik az óra, és tudta, mit jelent az az óra. Ezért háborgás nyomta isteni lelkét, mintha vissza akarná Őt húzni. „Mit mondjak? Azt, hogy Atyám, ments meg engem ettől az órától?” Az egyetlen dolog, amit mondhatott - mert ez volt a cél, amiért eljött azon óráig - ez volt: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet.” Ezután a Gecsemáné következett, a kereszt és a halál. Ebben az engedelmességben azonban: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!” megtörtént az a lépés, amely győzelmét biztosította a Gecsemáné-kertben, a kereszten és a halál felett.
Ebben állt az Ő győzelme, és nekünk is ezt az utat kell követnünk. Már ebben a helyzetben vagyunk – abban az időben, amikor ez kéretik tőlünk. Át kell mennünk ezen a tapasztalaton, és miközben tanulmányozzuk, kísértve leszünk kimondani: „Vajon szükséges ezt elviselni? Nem több ez, mint amit Isten megkövetel az embertől?” „Mit mondjak? Azt, hogy Atyám, ments meg engem ettől az órától?” Ki hozott bennetek eddig az óráig? Ki hozott benneteket ezen nehézségekkel szemben? Hogyan kerültetek ide? Az Atya gondoskodik rólunk, Ő hozott ide minket. És ha az Ő keze alatt eljutunk odáig, hogy azt érezzük, ha elfogadjuk, akkor a helyzet kipréseli az erőnket, mit mondunk? „Atyám, ments meg engem ettől az órától? De éppen ezért az óráért jöttem.” Céllal vezetett minket ide. Talán nem tudom, hogy ezen túlmenően milyen tapasztalatokat készített nekem; lehet, hogy nem értem ennek a megpróbáltatásnak az isteni tervét, de egy dolgot tudok. Úgy döntöttem, hogy dicsőséget adok Istennek. Istent választottam, hogy megdicsőüljön bennem, és az Ő útjai látszódjanak meg énbennem az én útjaim helyett. Ezért nem mondhatom: „Atyám, ments meg ettől az órától.” Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy engedelmeskedünk; az egyetlen szó, amit kimondhatunk: „Atyám, dicsőítsd meg a nevedet.” A Gecsemáné azonnal következhet. A kereszt biztosan eljön, de ebben a Gecsemánéban van a győzelem. Ez a kereszt feletti győzelem és minden feletti győzelem, ami azután következik.
Ez nagyon igaz, és Isten nem hagyott minket Ige nélkül ebben a tekintetben. Olvassunk tovább: „Mit mondjak? Atyám, ments meg ettől az órától? De azért jutottam ez órára! Atyám dicsőítsd meg a te nevedet! Szózat jött azért az égből: Meg is dicsőítettem, és újra megdicsőítem!” (Jn 12:27-28) Ez az ige velünk van minden megpróbáltatásban, mert: „átadtam nekik a dicsőséget, amit nekem adtál.” Ez a dicsőség a miénk. Gondoskodik arról, hogy ez tükröződjön rajtunk és rajtunk keresztül, hogy az emberek tudják, hogy Isten most is testben nyilvánul meg. Tehát mi lesz a választásunk? Döntsünk egyszer és mindenkorra. Mit választunk, lenni vagy nem lenni? Mit választunk? Lenni? De lenni azt jelenti, hogy dicsőítjük Istent. A világegyetemben való létezés egyetlen célja az, hogy dicsőséget adjunk Istennek. Ezért a lenni-t választani azt jelenti, hogy Isten dicsőítése mellett döntünk, és Isten dicsőítésé melletti döntés az én eltávolítása melletti döntést jelenti, a megsemmisülését, hogy egyedül Isten nyilvánuljon meg és legyen látható mibennünk.
Amikor ez megtörtént, akkor az 1Kor 15:24 és a 28 vers felteszi a pontot az i-re: „Aztán a vég, amikor átadja az országot az Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden birodalmat, minden hatalmat és erőt. Mert addig kell néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind a lába alá veti. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál, mert mindent az ő lábai alá vetett. [...] Amikor pedig azt mondja, hogy minden alá van vetve, nyilvánvaló, hogy azon kívül, aki neki mindent alávetett. Amikor pedig minden alá vettetett, akkor maga a Fiú is alávettetik annak, aki neki mindent alá vetett, hogy az Isten legyen minden mindenben.”
Mindenben mennyiben? Ő lesz minden bennem, Ő lesz minden benned, Ő lesz minden az összes teremtményben Jézus Krisztus által. Akkor a terv tökéletességre jut. Akkor az egész univerzum, és minden, ami benne van, Istent fogja tükrözni. Isten minden embernek megadta ezt a kiváltságot. Ezt a kiváltságot adta az univerzum minden teremtményének. Lucifer és az őt követő sokaság visszautasította ezt a kiváltságot. Az emberek elutasították. Te és én mit fogunk tenni? Elfogadjuk? Felfoghatjuk-e ennek a kiváltságnak a nagyságát? Mennyibe került a kiváltság megadása? Mennyibe került? Isten Fiának határtalan árába került.
Egy kérdés. Ez az ajándék csak harminchárom évig tartott? Más szavakkal, mielőtt a földre jövetele előtt már egy örökkévalóság óta létezett, Jézus csupán harminchárom évre jött el a világunkba, emberi testben, hogy majd menybemenetele után a következő örökkévalóságon át újból minden tekintetben olyan legyen, mint amilyen korábban volt? Így az Ő áldozata gyakorlatilag csak harminchárom évre szólt? Az Ő áldozata csak harminchárom éven át tartó áldozat volt vagy örök áldozat? Amikor Jézus Krisztus elhagyta a mennyet, megüresítette magát és belénk merült – mennyi időre tette? Ez itt a kérdés. És a válasz az, hogy az örökkévalóságra tette meg. Az Atya nekünk adta a Fiát, Krisztus pedig nekünk adta Magát mindörökre. Soha többé nem lesz ugyanaz minden tekintetben, mint volt földre jövetele előtt. Nekünk adta az Ő életét.
Ezt most nem fogom bebizonyítani. Csak néhány szót fogok felolvasni a prófétaság lelkétől, hogy tudhassátok, hogy ez a valóság, és hogy biztonságos talajon vagyunk, hogy áldott igazságként fogadjátok, és hagyjátok Istent, hogy megmagyarázza nekünk egy örökkévalóságon át. Íme az idézet: „«Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.» Nemcsak azért adta, hogy emberek között éljen, elviselje bűneiket, és mint áldozat haljon meg értük; odaadta Őt a bukott emberiségnek. Krisztusnak azonosulnia kellett az emberiség érdekeivel és szükségleteivel. Az, Aki egy Istennel, soha el nem szakadó kötelékek által egyesült az emberek fiaival.”
Miben egyesült velünk? A testünkben, a természetünkben. Milyen mértékben egyesült velünk? „A soha el nem szakadó kötelékek által egyesült az emberek fiaival.” Hála Istennek! Elhagyta az isteni természetet, amellyel bírt Istennél a világ megalapítása óta, felvette és örökké hordozni fogja a természetünket. Ez az az áldozat, amely meghódítja az emberek szívét. Ha úgy értjük, ahogyan sajnos sokan, hogy Krisztus áldozata csak harminchárom évig tartott, azután meghalt a kereszten, és pontosan ugyanúgy tért vissza az örökkévalóságba, mint azelőtt volt, akkor az emberek azt mondhatják, hogy összehasonlítva a földre jövetelét megelőző örökkévalóságot és a harminchárom évet követő örökkévalóságot, azt a harminchárom évet semmiképpen sem lehet nevezni az örökkévalóságért tartó végtelen áldozatnak. De ha megértjük, hogy egy örökkévalóságra merítette bele az Ő természetét az emberi természetünkbe, ez valóban áldozat. Ez Isten szeretete. És senki sem mondhat ellene semmit. A világon egyetlen szív sem mondhat semmit e valóság ellen. Akár elfogadják, akár nem, akár hisznek benne, akár nem, van benne egy erő, amely legyőz, és a szívnek csendben kell maradnia e lenyűgöző tény előtt.
Ez az az áldozat, amelyet Ő hozott. Tovább olvasom: „Az, Aki egy Istennel, soha el nem szakadó kötelékek által egyesült az emberek fiaival. Jézus «nem szégyelli őket testvéreknek nevezni»; az Áldozatunk, a Szószólónk, a Testvérünk emberi kinézetünket viseli az Atya trónja előtt az örökkévalóságon át; egyesülve azokkal, akiket megváltott.” Ez az ára: Annak örök áldozata, aki egy volt Istennel. Ezt az árat kellett megfizetni azért, hogy az emberek visszakapják Isten dicsőítésének kiváltságát.
Egy másik kérdés. Ez a kiváltság megért ekkora áldozatot? Vagy a kifizetett ár teremtette meg a kiváltságot? Jól gondoljátok meg. Mi a kiváltság? Láttuk azt, hogy minden lélek kiváltsága Isten dicsőítése. Mibe került Istennek, hogy nekünk adja ezt a kiváltságot? Ez Fiának örök feláldozásába került. Meghozta ezt az áldozatot, hogy megteremtse a kiváltságot, vagy a kiváltság létezett, és megérdemelt egy ilyen áldozatot? Látom, hogy ez sokaknak új gondolat, de ne féljetek tőle! Minden rendben van. Csak alaposan vizsgáljátok meg, és gondolkodjatok rajta! Csupán erre van szükség. Megismétlem még egyszer, ha kell, kétszer-háromszor is, mert teljesen megéri. Amióta feltárult előttem az az áldott igazság, miszerint Isten Fiának áldozata az örökkévalóságra szólt, és hogy értem tétetett meg, mindig eszembe jutnak ezek a szavak: „Életem minden napján leborulok az Úr előtt.” (Zsolt 23:6, KJV)
A feltett kérdés a következő: Ő teremtette meg a kiváltságot a meghozott áldozat által, vagy a kiváltság már létezett, de mivel elveszett, megért egy áldozatot, hogy visszakapjuk azt? Ki tudja igazán értékelni azt a kiváltságot, amelyet Isten kínál nekünk, hogy dicsőíthetjük Őt? Egyetlen elme sem képes felfogni. Hogy ilyen árat megérdemeljen – egy örök áldozatot. Dávidot valóban lenyűgözték ezek a dolgok: „Ó, Istenem [...] egy ilyen csodálatos ismeret, túl csodálatos számomra, túl magas, hogy elérhessem” (Zsolt 23:6), és „Mikor megsokasodtak bennem az én aggódásaim: a te vigasztalásaid megvidámították az én lelkemet.” (Zsolt 94:19).  „És minden versengés nélkül nagy a kegyességnek eme titka: Isten megjelent testben.” Az Emberfia, vagyis mi, felmagasztaltatott dicsőségben. Ezáltal visszaadta nekünk Isten dicsőítésének örök kiváltságát. És ez megérte az árat, amit fizetett. Álmodni sem tudtuk volna, hogy ez a kiváltság ennyire nagy, de Isten rátekintett a kiváltságra, Jézus Krisztus rátekintett erre a kiváltságra, és meglátta, mit jelent Istennek dicsőséget adni. A kiváltságra tekintve és az állapotra, amelybe kerültünk, Ő azt mondta: „megéri az árát”, „megfizetem ezt az árat”. És „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta”, megadva nekünk azt a kiváltságot, hogy dicsőíthetjük Istent.