26. prédikáció

A mai tanulmányunkat azzal kezdjük, amivel az előző tanulmányt zártuk: 2Korinthus 3. fejezetével. Kezdetnek szeretném felidézni azt a gondolatot, amelyet abból a kijelentésből merítettem, miszerint a zsidók „nem látták az elmulandónak végét”, vagyis azt a gondolatot, hogy a vég, amelyről itt szó van, nem más, mint a cél. Az itt használt görög „telos” kifejezés jelentése: „egy bizonyos dolog teljesítése vagy befejezése”; a tökélyre vitele, az eredmény, és NEM a megszűnése vagy a vége. A „telos” szigorú jelentése nem egy múltbeli állapot vége, hanem egy másik teljes és tökéletes állapot kezdete. Figyeljétek meg tehát, hogy a szöveg gondolata az, hogy ezeknek a szimbólumoknak és szertartásoknak a célja el volt rejtve a szemük elől, úgy, hogy nem láthatták. Az elrejtésének oka pedig a hitetlenségük és a szívük megkeményedése volt.
A hitetlenségük miatt lepel került a szívükre, ezért Mózes leplet rakott az arcára és elrejtette arcának dicsőségét, így jelképezve azt a leplet, amely a szívükön volt a félelem miatt, ezért képtelenek voltak ránézni a dicsőség ragyogására. Nyissuk meg a Bibliát a 2Kor 3. fejezeténél. Német fordításból fogok olvasni, a harmadik verstől kezdve:
„Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével írva, nem kőtáblákra, hanem a szív hústábláira. Ilyen bizodalmunk van Krisztus által Isten iránt. Nem mintha magunktól alkalmasak lennénk arra, hogy saját magunk eldöntsünk dolgokat. Ellenkezőleg: a mi alkalmas voltunk Istentől van, (vagyis alkalmas voltunk Istentől származik) aki alkalmassá tett minket arra, hogy az újszövetség szolgái legyünk, nem a betű tett azzá, hanem a Lélek, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.
De ha annak a szolgálatnak, amely betű által öl, és amely kőbe van írva (szó szerint - beépítve), olyan dicsősége volt, hogy Izrael fiai nem nézhettek Mózesre az ő arcának ragyogása miatt, mennyivel inkább több dicsőséggel kell bírjon a Lélek szolgálata.” Ha volt dicsősége annak, ami megszűnt, mennyivel több dicsősége lesz a maradandónak. Ha tele volt dicsőséggel az, ami betű által ölt, mennyivel dicsőségesebb lesz az, ami a Lélek által megelevenít.
„Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel inkább dicsőségesebb az igazságot hirdető szolgálat? Tulajdonképpen arra a szolgálatra, amely dicsőséget kapott, nem kell úgy tekinteni, mint amelynek dicsősége van, a felülmúló dicsőséghez képest. Ha volt dicsősége annak, ami megszűnt, mennyivel nagyobb dicsősége van a maradandónak.” (2Kor 3:9-11, német ford.) Jó lenne tanulmányoznunk egy kicsit a halált hozó szolgálatot. Angolul ezt olvassuk: „A kövekbe írt és vésett halált hozó szolgálat tele volt dicsőséggel.” Németül pedig: „a betű által ölő szolgálat” - a betű szolgálata, amely halált jelentett - szó szerint összhangban van a mi fordításunkkal. A betű szolgálata, amely halált jelentett, tele volt dicsőséggel. Nos, most hogy tudjuk, melyik volt a halált hozó szolgálat, vizsgáljuk a szöveg második felét, hogy láthassuk az egész történetet. Hogy jobban megértsük, melyik az a halált hozó szolgálat, újra felolvasok néhány részletet Jézus Bizonyságtételéből. (Jézus élete)
„A zsidó vezetők tele voltak lelki büszkeséggel. Az önfelmagasztalásuk vágya még a szentély szolgálatában is megnyilvánult.” E kijelentés alapján milyenek voltak a templomi szolgálataik? Milyen szolgálat volt az? Az énjük szolgálata volt, nem? De mi az ember énje? Az, ami az ellenségeskedésből fakad, ez a bűn. Mi a vége? A halál. Mi volt tehát a halált hozó szolgálat? Mi volt azon dolgoknak a betűszolgálata, aminek nem látták a jelentőségét? Halál, és nem volt benne üdvösség. Ezt a gondolatot tisztábban fogjuk látni, ahogy előre haladunk a tanulmányunkban.
„Ily módon, a saját földi természetükben, lélekben elszakadva Istentől, miközben azt állították, hogy szolgálják Őt, pontosan azt a munkát végezték, amire a Sátán ösztönözte őket.” Kit szolgáltak a szentélyben ajándékaikkal és áldozataikkal? Sátánt. Tehát, milyen szolgálat volt ez? Nem lehetett más, mint egy halált hozó szolgálat. „Pontosan azt a munkát végezték, amelyre Sátán ösztönözte őket, és ily módon megkérdőjelezték Isten jellemét, arra késztetve az embereket, hogy zsarnokként tekintsenek az Úrra.” A szolgálatuk módja által, ahogyan teljesítették szertartásaikat, azt a benyomást keltették az emberekben, hogy Isten egy zsarnok. Az ilyen szolgálat csak a halál szolgálata lehetett – az elítélésé, a kárhoztatást hozó szolgálaté.
„Amikor bevitték áldozataikat és ajándékaikat a templomba, olyanok voltak, mint a színészek, akik egy színdarabot játszottak.” Az idézetek a prófétaság lelkéből valók. Miféle istentisztelet volt ez? Miféle szolgálat? „A rabbik, a papok és a vezetők már nem láttak túl azon az igazságon (szimbólumon), amelyet külső szertartásaik által közvetítettek.” Csak külsőséges szertartásokat végeztek, úgy szerepeltek, mint a színészek a színpadon. És a mód, ahogyan ezt tették, arra késztette az embereket, hogy zsarnoknak tekintsék Istent. Ily módon minden csak szolgálat volt – a halál kárhoztatásának szolgálata.
„Krisztus evangéliuma a rituális áldozatokban és a lévitai jelképekben lett előrevetítve.” Ezért voltak ezek a szolgálatok dicsőségteljesek, értitek? A szertartások önmagukban hordozták a dicsőséget, de ők elrejtették ezt a dicsőséget a lepel által, amely a szívükre borult. A papok nem látták ezt a dicsőséget, és nem is engedték meglátszani. És mivel ez a halált hozó szolgálat dicső volt - mert mindenben, amit végeztek benne, Krisztus evangéliumának dicsősége ragyogott át – ha engedték volna, hogy lehulljon szemükről a fátyol, hogy lássák azt a dicsőséget, akkor meglátszott volna a Lélek szolgálatának megnyilvánulása, - az élet szolgálatáé. A halált hozó szolgálat tele volt dicsőséggel a benne rejlő igazság miatt – a dicsőség nem a szolgálatuk módjának volt köszönhető. Azzal, hogy szem elől tévesztették Krisztust, akit az egész szertartásrend jelképezett, halált hozó szolgálattá változtatták. Ennek ellenére dicsőséges volt a benne rejlő igazság miatt, amelyet nem engedtek meglátszódni.
„Az áldozatokban és a lévitai jelképekben Krisztus evangéliuma vetítődött előre. A prófétáknak magasztos és szent fogalmaik voltak ezekről, és abban reménykedtek, hogy meglátják a tanítások lelkiségét a napjaikban élő nép között; de évszázad évszázad után telt el, és a próféták meghaltak anélkül, hogy látták volna reményeik megvalósulását. Az általuk bemutatott erkölcsi igazság, és amely oly fontos volt a zsidó nemzet számára, nagyrészt elvesztette szentségét a szemükben. Amilyen mértékben szem elől veszítették a lelki tanításokat, olyan mértékben szaporították a szertartásokat. A lelki istentiszteletet nem a maga tisztaságában, az Isten és a felebarát iránti szeretetben nyilvánították ki. Nem tartották meg sem az első négy, sem az utolsó hat parancsolatot, mégis megsokszorozták a törvény külső követelményeit.”
Ahogy Gilbert testvér már elmondta: „csak a negyedik parancsolathoz négyszázegy követelményt fűztek hozzá.” „Nem tudták, hogy köztük van Az, akit a templomi szolgálatok előrevetítettek. Nem tudták felismerni az Utat, az Igazságot és az Életet.” Nem látták annak a végét, ami mulandó; nem bírták szemlélni a célt, és a célját annak, ami mulandó. „Bálványimádásba süllyedtek, és külső formákat imádtak. Folyamatosan bővítették a cselekedetek unalmas rendszerét, amelyben bíztak az üdvösségük elnyerése miatt.” Örülök annak, amit Gilbert testvér ma mondott, mert előkészítette a talajt ehhez a tanulmányhoz. Azok, akik jelen voltak, látták az általa bemutatott néhány illusztrációból, hogy a mai napig mély lelki igazság rejlik e formák alatt, amelyeket a zsidók használnak. Maga az igazság, az igazságosság és Jézus Krisztus élete megtalálhatók e formák mélyén, azonban minden rejtve volt a szemük elől, ezért nem láttak semmi mást, csak egy külső formát, amelyben bíztak az üdvösségük elnyeréséért.
A természetes szívben jelenlévő ellenségeskedés elvakította az elméjüket, hogy ne lássák a mulandó dolgok végét. Ha szívük az Úrhoz fordult volna, világosan látták volna, hogy ami mulandó volt, az elmúlt. De nekünk, akiknek szíve az Úrhoz fordult, meg kell értenünk ezeket a dolgokat, különben ugyanannak a forma- és szertartásrendszernek a csapdájába esünk, még a Krisztus által rendelt dolgok tiszteletben tartása által is.
Amikor Gilbert testvér ma ezekről a dolgokról beszélt, megértettem, hogy felkészít minket erre a tanulmányra, hogy megértsük a 2Kor 3. fejezetében foglalt igazság valóságát a halált hozó szolgálattal kapcsolatban. Ez a szolgálat dicsőséges volt a benne foglalt igazságok miatt, még akkor is, ha azok rejtve voltak, de mégis nélkülözte a dicsőséget ahhoz a dicsőséghez képest, amely a Krisztusba vetett élő hit által nyilvánul meg, Aki ledöntötte a közbevetett válaszfalat, megsemmisítette az ellenségeskedést, és szabadon engedte az Ő népét, hogy fedetlen arccal szemléljék az Úr dicsőségét, tükör által, hogy az Úr Lelke által az Ő képére változzanak, dicsőségről dicsőségre. A természetes elme ellenségeskedése az alapja a felemeltetett falnak, a közbevetett elválasztó falnak, a szertartásosságnak, és amely valóban a szertartás törvénye abban a formában, amelyben volt Krisztus földi napjaiban. Ennek az ellenségeskedésnek a megsemmisítésével Krisztus lerombolta a közbevetett falat mindazok számára, akik Benne vannak, megsemmisítette, és örökre megsemmisítve tartja, mert minden Őbenne valósult meg.
Isten törvénye mellett mindig is létezett egy igazi ceremoniális törvény, Izrael fiai megvakított szívének szertartásosságán kívül. Ezeket a szolgálatokat, amelyeket a zsidó papok csupán formákká változtattak, Isten rendelte el, hogy általuk az emberek láthassák a teljesen kinyilatkoztatott Krisztust, valamint Isten mindennapi jelenlétét, és ezáltal értékelni tudják a bűnből való megszabadulás dicsőségét – Isten törvényének áthágásából való megszabadulást. De ők nemcsak, hogy eltorzították ezeket a szertartásokat, amelyeket Isten erre az áldott célra rendelt, hanem Isten egész törvényét ugyanarra a szertartásos rendszerre változtatták, és így minden arra mutatott, hogy mind a megigazulás, mind az üdvösség a törvény megtartása által nyerhető el - cselekedetek, tettek és szertartások által. És mivel mindezek a dolgok, amelyeket Isten elrendelt és amelyeket ők eltorzítottak, nem elégíthették ki szívük szükségletét, ezért kénytelenek voltak ezekre felhalmozni egy hegynyi saját kitalált dolgot, hogy pótolják a hiányt, és biztosak legyenek az üdvösség elnyerésében; azonban mindez halált jelentett. Így a „parancsolat, amely életre adatott” (Róm 7:10), nekik halálukra volt.
Mint mondtam már, mindig is létezett egy igaz ceremoniális törvény, és ők mindig is bírták volna az igaz ceremoniális törvényt, ha hűségesek lettek volna Istenhez. És ha hűségesek lettek volna, az igazi ceremoniális törvény arra késztette volna őket, hogy lássák Krisztust, aki annyira jelen volt mindenben, és annyira közel állt hozzájuk, bennük élve, hogy eljövetelekor az egész nemzet örömmel fogadta volna Őt. Akkor Krisztus visszatükrözve látta volna Magát bennük, ahogyan a második eljövetelkor látni fogja Magát visszatükröződni az övéiben. Létezett tehát egy igazi ceremoniális törvény, amelyet Isten rendelt erre a célra, hogy általa megláthassák Isten törvényének lelkületét, amely Krisztus jelleme és az Ő igazsága visszatükrözve a törvényben, és amelyek csak Őbenne találhatók meg. Ezeknek a szertartásoknak segíteni kellett volna abban, hogy megértsék Krisztust, hogy meglássák Benne a tízparancsolat beteljesedését, dicsőségét és gyakorlatba ültetését, és megtalálhassák Benne minden szertartás végét és célját – a tízparancsolatot a többi mindennel együtt. De mivel az elméjük eltávolodott, és megvakult ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, mindent pusztán egy formasággá változtattak, ami mindig is meg fog ismétlődni, ahol ellenségeskedés van.
Ugyanaz a rossz ugyanazokat a rosszakat eredményezi. De hála Istennek, az Ige kijelenti, hogy amikor a szív az Úrhoz tér, a lepel eltűnik, és fedetlen arccal szemlélhetjük Isten dicsőségét. Nem láttok ebben egy megbízást az Úrtól, hogy menjünk el a zsidó néphez, hogy hirdessük nekik Krisztus áldott igazságát és hatalmát? Mutassuk meg nekik, hogy a Krisztusban való üdvösség mindezen dolgok célja, értelme és vége! Adná az Úr, hogy ezek az igazságok hirdetve legyenek minden embernek, hogy minden lehetséges eszközzel szívük az Úrhoz forduljon, a lepel lehulljon, és mindnyájan fedetlen arccal szemlélhessék az Úr dicsőségét.
De ha a lepel nem hullt le a saját szívünkről - ha a szertartásosság nincs eltávolítva az életünkből -, akkor soha nem teljesíthetjük ezt a megbízást. Mi értelme volna, ha valaki, aki átitatódott a szertartásossággal, elmenne azokhoz, akik a szertartásosságban el vannak merülve, hogy kivegye őket onnét? Ezért tárta elénk most Isten ezeket a szavakat, melyek szerint Krisztus testében „a tételes parancsolatokból álló törvényt eltörölte, hogy békességet szerezve a kettőt egy új emberré teremtse önmagában” (Ef 2:15). És ily módon mind a zsidóknak, mind nekünk szabad „menetelünk van egy Lélekben az Atyához”.
Nem gondolom, hogy időznünk kellene e szempont felett, hiszen a témát a kereszt ezen oldalán is szemléltetni tudjuk. Ez már szinte tökéletes napjainkban a törvényszegés titkában, amely ellen úgy kell munkálkodnunk, mint még soha. Jegyezzük meg: amikor Krisztus eltávolította az összes formát és szertartást, még azokat is, amelyeket Ő rendelt, amikor mindezek Őbenne találkoztak – Ő volt a célja, értelme és vége mindezeknek –, akkor más szertartásokat hagyott a kereszt ezen oldalán. Így hagyta az úrvacsorát, a keresztséget, és Isten egész törvényét nem betű szerint, hanem ahogyan Őbenne van, mert az ember szívében létező ellenségeskedés napjainkban is ugyanúgy változtatja meg a törvény betűjét ugyanazzá a halált hozó szolgálattá, mint ahogy mindig is tette. Az az ember, aki a tízparancsolat megtartása által próbál életet találni, és azáltal, hogy megtanít másokat a tízparancsolat megtartására, ugyanazt a halált hozó szolgálatot végzi. Általánosan elismert igazság, hogy Pál apostol, amikor farizeus volt, a szertartások embere, kijelentette, hogy „a parancsolat, amely életre való, nekem halálomra van”.
A kereszt ezen oldalán Jézus elrendelte az úrvacsorát, a keresztséget, a szombatot és minden mást. Krisztusban mindezek mély és isteni jelentőséggel bírnak. De mi volt az oka annak, hogy a régiek nem látták meg Krisztust ezekben a dolgokban, és ezért önmaguk felmagasztalására és dicsőítésére használták fel őket? Az az ellenségeskedés, amely nem engedelmeskedik Isten törvényének, és nem is engedelmeskedhet; az ember énjének a vágya, hogy dicsőítve és felmagasztalva legyen. Meg volt jövendölve az énnek az önmagasztalása és öndicsőítése a kereszt ezen oldalán? Természetesen, hogy igen. Meg kellett jelennie „a bűn emberének, a veszedelemnek, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindennek”. Láttuk azt, hogy a kereszt másik oldalán az ember énje – az ellenségeskedése –, szertartásossággá változtatta az Isten rendeléseit. Mit fog tenni az ember énje – ellenségeskedése – a kereszt ezen oldalán? Ugyanezt fogja tenni. Mindig és mindenkor ugyanezt fogja tenni.
Az ellenségeskedés a kereszt ezen oldalán ugyanúgy megnyilvánul azokban, akiknek szíve nem fordult az Úrhoz, akik megtéretlenek. Ezek a szavak: „Mikor pedig megtér az Úrhoz, lehull a lepel.” (2Kor 3:16) a megtérés gondolatát közvetítik. Nem csupán fizikai visszafordulásról van szó, hanem mint ahogy a német és a görög fordításban is, a közvetített gondolat a megtérés általi visszatérés az Úrhoz. Azok, akiknek megtéretlen szívük van, de mégis kereszténynek vallják magukat, bírják a kegyesség látszatát, de megtagadják annak erejét.
Most pedig térjünk át azokra a szertartásokra, amelyeket az Úr rendelt, és amelyeket Őbenne kell gyakorolnunk. Ezek a formalisták, akik nem rendelkeznek Jézus Krisztus üdvösségével önmagukban élő hit által, akik nincsenek Őbenne, az általuk megtartott formák által várják az üdvösséget. Ezért a pápaság úgy véli, hogy az újjászületés a keresztség által történik. És ha az újjászületés a keresztség és nem Krisztus által történik, akkor a keresztség az üdvösség lényeges részévé válik. A pápaság tette a keresztséget Krisztus helyére, ugyanúgy, mint ahogy a zsidók tették a körülmetélést Krisztus helyére. Emiatt a papok mindig kötelességüknek érzik, hogy azonnal odasiessenek a haldokló ágyához - akár egy újszülött esetében is - hogy keresztjelet vessenek rá, és meghintsék vízzel, hogy ezáltal a gyermek újjászülethessen és üdvözülhessen. Az újjászületést keresztség általi üdvösségnek tekinteni - akár gyermek, akár felnőttkeresztségről legyen szó – nem más, mint ellenségeskedés, szertartásosság.
Valóban, a keresztnek ezen oldalán létezik a törvényszegés titka. Ami az úrvacsorát illeti, Jézus azt mondta: „Az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend”, „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (1Kor 11:26,24). De a pápaság az úrvacsorát Krisztussá tette. Azt mondták, hogy az úrvacsora maga Krisztus, ezért amikor elfogyasztják az úrvacsorát, akkor Krisztust veszik magukhoz, és nem az Ő emlékezetére vesznek úrvacsorát. Így azt hiszik, hogy üdvözülnek, mert úrvacsorát vesznek. Krisztus azt tanította, hogy jelenléte mindig az Ő népével lesz. „És íme, én veletek vagyok mindenkor a világ végezetéig.” Ezt a Szentlélek által valósítja meg, a Szentlélek pedig hit által van befogadva. De a pápaságnak, mivel nincs hite, és ezért nincs Szentlelke, következésképpen nincs vele Krisztus jelenléte, az úrvacsorát a Róla szóló megemlékezésről megváltoztatja magára Krisztusra, és úgy véli, hogy amikor lenyelik az ostyát, az Úr van bennük.
Ez a pápai rendszer ezekben a rendelésekben. Ami pedig a parancsolatokat illeti, mivel nem bírnak az Úr Jézus életével, amely önmagában minden parancsolat kifejeződése, ezért rengeteg saját szabályt és mindenféle előírást kell hozzáadniuk. Pontosan, ahogyan a farizeusok tették Krisztus előtt. Itt van például egy idézet Farrar könyvéből, melynek címe Pál apostol élete, a 26. oldalról, a farizeusok rendszeréről, abból az időből, amikor Pál még ennek a rendszernek a tagja volt, amikor Krisztus a világra jött. A szöveg a pápaságot írja le szóról szóra minden aspektusában:
„Amikor a farizeusságról beszélünk, a formalizmusban megkövesedett engedelmességre gondolunk, a rituálékban lealacsonyodott vallásra, a szőrszálhasogatás miatti elfekélyesedett erkölcsi tanításokra; megértjük a legrosszabb és legeredménytelenebb elemek győzelmét és állandósulását a vallási pártok lelkületében.” Az „erkölcsi tanítások” rendszerében a kazuisztria erődítménye található. Ebben a rendszerben az igazi erkölcsi tanítások meg vannak fertőzve, és az esettanulmányok miatt a halál elemeivé válnak.
Így működik az ellenségeskedés – ez a formalizmus és a szertartásosság története – Krisztus keresztjének mindkét oldalán. Miért? Nem létezett a pápaság a kereszt másik oldalán, ahogy ezen az oldalon? Íme, az ok: a kereszt másik oldalán még nem látták Krisztust a maga teljességében, olyannak, amint van és amilyen volt, amikor a világunkba jött. Léteztek szertartások – formák –, amelyeket Isten azért adott, hogy tanítsák Róla az embereket, de ők eltorzították ezeket a formákat. Majd, amikor betelt az idő, eljött Krisztus, és a pápaság magát Krisztust is formalizmussá változtatta.
Megismétlem ezt a gondolatot. Krisztus eljövetele előtt a farizeusság, ez az ellenségeskedés, ez az önfelmagasztalás eltorzította azokat a szertartásokat, melyek által Isten tanítani akarta őket Krisztusról egészen az Ő eljöveteléig. De miután Krisztus eljött a maga teljességében, a pápaság eltorzította Őt, ugyanúgy, ahogy eltorzította az általa hagyott összes formát; ahogyan eltorzította az Ő teljességében megnyilvánuló igazságot, és mindent ugyanarra a szertartásosságra és formalizmusra változtatott.
De Krisztus, ahogyan kinyilatkoztatva lett a világnak, nem más, mint Isten titka. Isten testben nyilatkozott meg, és Krisztus Isten titkának a szolgája volt a maga teljességében. Ő az igazsághozó szolgálat, amely dicsőségében messze felülmúlja a másikat. Nos, ha mindezeket a Sátántól származó ellenségeskedés torzította el, ami önmagában bűn és Isten elleni ellenségeskedés, amely nem engedelmeskedik Isten törvényének, és nem is engedelmeskedhet neki - ha Isten titka ily módon lett eltorzítva, akkor továbbra is titok marad. De miféle titokká változott? A törvényszegés titkává. Ezért jelent meg a törvényszegés titka a kereszt ezen oldalán, és nem a másikon. Ugyanaz a lelkület munkálkodott mindkét oldalon, de nem ugyanolyan mértékben. Mindig és örökké ugyanaz a halált hozó szolgálat teszi ezt. Vizsgáljuk meg a hátralévő néhány percben az igaz kereszténységet. Lapozzuk a Bibliát Gal 5. fejezetéhez. Az első hat verset olvasom:
„A szabadságban, amelyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek el magatokat ismét szolgaság igájával.” Olvastuk, hogy mi volt ez a rabság igája – az egész rabszolgaság, amelybe önmaguk mentek be, mindazok a formák és szertartások a szolgaság igája volt. Krisztus megszabadított minket mindezektől, ahogy olvastuk Kolossé második fejezetében, az Efézus levél második fejezetében és a 2Korinthus levél harmadik fejezetében. Krisztus megszabadított a formalizmustól, a szertartásosságtól, a szabályok és az előírások szerinti éléstől, hogy mindig Krisztus életének létfontosságú alapelve vezessen, inspiráljon és motiváljon bennünket. Az elv és a szabály közötti különbség az, hogy az elv magában foglalja Krisztus életét, míg a szabály az ember által megállapított forma, amelyben kifejezi, hogyan látja ő azt az elvet, és amelyet rákényszerít nemcsak önmagára, hanem mindenkire, hogy mindenki úgy tegyen, ahogyan ő. Ez a különbség a kereszténység és a szertartásosság között. Ez a különbség az elv és a szabály között. Az egyik élet és szabadság, a másik szolgaság és halál.
Következik egy részlet az Evangélium szolgái című könyvből, a 319. oldalról. Krisztusra utal. „Nincs olyan szerzetesrend a földön, amelyből Krisztus ne lenne kizárva az előírt szabályok megszegése miatt.” Pontosan. Isten életét nem korlátozhatjátok szabályokkal, és főleg nem korlátozhatjátok emberi szabályokkal. Ő azt akarja, hogy legyünk átitatva Jézus Krisztus életével és magával Krisztussal, hogy Jézus Krisztus valódi élete és Isten igazságának alapelvei ragyogjanak és működjenek az életben, hogy Krisztus élete újra felfedezhető legyen az emberi testben. Isten idevezetett minket Őbenne. Ide vagyunk vezetve Őbenne, azáltal, hogy hit által Vele együtt keresztre feszíttettünk, Vele együtt haltunk meg és temettettünk el, Vele együtt feltámadunk és felmagasztaltatunk, és Vele együtt vagyunk a mennyei létben ott, ahol Ő van, az Úr jobbján, Isten dicsőségében.
A Biblia nem a szabályok könyve; hanem az elvek könyve. A Biblia kijelentései semmiképpen sem szabályok, hanem Jézus Krisztus életének alapelvei, Isten életének alapelvei, Jézus Krisztus írott formában. A kereszténység munkája az, hogy kiemelje Krisztust ebből a formából, és Isten Lelkének munkája által visszahelyezze Jézust ezen írott formából az emberi formába. Amikor a világon élt, Krisztus volt a Biblia, Isten Igéje, emberi formában. Mielőtt Krisztus a világra jött volna, Isten Igéje, a Biblia írott formájában létezett. Most, hogy visszatért a mennybe,
Ő azt mondja: „Krisztus tibennetek, a dicsőség ama reménysége.” Krisztus teljes formát öltsön bennetek; Krisztus minden mindenkiben; mindazt, amit tudni akarok rólatok, hogy Krisztus bennetek van. Ha Krisztus teljes formát ölt bennetek és bennem, akkor Isten Igéje - Jézus Krisztus - újra át lesz ültetve a Biblia írott formájából emberi formába. Akkor Isten ráhelyezi pecsétjét erre az emberi formára, és megdicsőíti, ahogyan egykor már megdicsőítette ezt az emberi formát Jézus Krisztusban, aki Isten szavának átültetése, átváltoztatása volt. Erre a pontra vezetett Krisztus bennünket ebben a tanulmánysorozatban. Készen állunk Vele együtt lenni abban a mennyei létben, amelybe felemelt minket?
„A szabadságban, amelyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek el magatokat ismét szolgaság igájával. Én Pál mondom néktek, ha körülmetélkedtek, Krisztus néktek semmit sem használ. Bizonyságot teszek pedig ismét minden embernek, aki körülmetélkedik, hogy köteles az egész törvényt megtartani.” (Gal 5:1-3)
Miért prédikálták azok az emberek a körülmetélkedés szükségességét? Az üdvösség megszerzéséért. Akkor a körülmetélt köteles volt megtenni mindazt, amit az üdvössége érdekében Isten mondott. „Elszakadtatok Krisztustól, ha a törvény által akartok megigazulni: a kegyelemből kiestetek.” Ez napjainkban is igaz, nem? És ezek a bibliaversek, amelyek akkor a szertartásosság ellen irányultak, ezek Isten élő erejét jelentik a szertartásosság és a pápaság ellen, az erőtlen kegyesség formája ellen, amely átok alatt tartja a világot az utolsó napokban, egészen Jézus Krisztus eljövetelének napjáig.
„Elszakadtatok Krisztustól, ha a törvény által akartok megigazulni: a kegyelemből kiestetek. Mert mi a Lélek által, hitből várjuk az igazság reménységét.” És most a hatodik vers. „Mert Krisztus Jézusban” Hol? Kívülről nézve Jézus Krisztusra? Kimerítve Belőle azt, amit használni akarok Krisztuson kívül? Nem. „Jézus Krisztusban”, Őbenne! Őbenne „sem a körülmetélkedés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, hanem a szeretet által munkálkodó hit.” Ez a kereszténység. Minden, ami ennél kevesebb, szertartásosság napjainkban, ahogy szertartásosság volt régen. Bármi, ami ennél kevesebb, az a törvényszegés titkos bűne. Bármi, ami ennél kevesebb, az a fenevad bélyege. Akinek életében pedig nincs meg az életadó erőnek ezen élő elve, és így imádni fogja a fenevadat és annak képét, „a földnek minden lakosai, akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe, amely a Bárányé, aki megöletett, e világ alapítása óta” (Jel 13:8). „Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért.” (2Kor 9:15)
Mit jelentett a körülmetélés a zsidók számára? Valójában mindent jelentett, mert a körülmetélés a cselekedetek általi tökéletes megigazulás pecsétje volt. Valójában Krisztus helyét foglalta el. De Jézus Krisztusban a körülmetélés értéktelen. Számukra a körülmetélés olyan tetteket jelentett, amihez minden energiára szükség volt az igazság és az üdvösség elnyeréséhez. Pál egy „mondd meg, mit tegyek, és megteszem” farizeus volt. Ez a fajta farizeus volt Pál. Ez számára pedig a körülmetélést jelentette. Ez olyasvalami volt, ami a cselekedetek egész rendszerét jelentette az üdvösség megszerzéséhez. De Jézus Krisztusban mi az, aminek értéke van az üdvösség elnyerésében? „Sem a körülmetélkedés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség” az üdvösség elnyerése szempontjából, sem a cselekedetek, csak a munkálkodó hit. A hit elfogadja Jézus Krisztus üdvösségét, mint egy élő erőt, amely Isten igazságát munkálja a hívő ember életében, az Ő szeretete által, és ezen szeretet által megtartjuk az Ő törvényeit. Ó, hagyjátok a kereszténységet uralkodni! Hagyjátok a kereszténységet mindenfelé terjedni! „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek!” (Mk 16:15)
Tanulmányunk utolsó részében felolvasok néhány verset a Kolossé levélből. Lapozzuk a Bibliát Kol 1:25 vershez. A 25. verstől kezdve a következőket olvasom az evangélium titkáról: „Ennek lettem szolgájává Isten megbízásából, amelyet rátok nézve adott nekem, hogy betöltsem az Isten igéjét, mégpedig azt a titkot, amely el volt rejtve örök időktől fogva és nemzedékek óta, most pedig kijelentette az ő szentjeinek, akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen nagy a pogányok között e titok dicsőségének a gazdagsága, hogy bennetek van Krisztus, a dicsőség reménysége.
Őt hirdetjük, intve minden embert és tanítva minden embert teljes bölcsességgel, hogy minden embert tökéletessé tegyünk Krisztus Jézusban.” (Kol 1:25-29, KJV)  Ki hirdeti Őt? Hol hirdeti Őt? „Őt hirdetjük, intve minden embert és tanítva minden embert teljes bölcsességgel, hogy minden embert tökéletessé tegyünk Krisztus Jézusban.” Benne, mindig Őbenne, „hogy minden embert tökéletessé tegyünk Krisztus Jézusban.” Jézushoz kell vezetnünk őket, hogy Krisztusban maradjanak, Benne éljenek, Őbenne járjanak. „Ezért fáradozom én is, tusakodva az ő ereje szerint, amely hatalmasan munkálkodik bennem. Mert szeretném, ha tudnátok, hogy milyen nagy küzdelmem van értetek és azokért, akik Laodiceában vannak, és mindazokért, akik nem láttak engem személy szerint testben.”
Kik azok, akik nem látták Őt személyesen testben? Mi is azok között vagyunk? Az üzenet nekünk szól. Mi következik? „Hogy vigasztalást vegyen az ő szívük – rendben - és szeretetben összeforrjon.” Hogyan legyünk? Egybekötve vagy összefonva? (KJV: összefonva) Nem, ez nem elég, hanem ahhoz, hogy egyesülve legyenek, a szövés minden szemének tartania kell egy másikat, hogy egy fonallá legyenek – Krisztus és az Ő szeretete – az egész szövésben. „Hogy vigasztalást vegyen az ő szívük, a szeretetben egybekötve, hogy eljussanak az értelem meggyőződésének teljes gazdagságára, az Isten, az Atya és a Krisztus ama titkának megismerésére.” (Kol 2:2)
„Egybekötve a szeretetben, és hogy eljussanak az értelem meggyőződésének teljes gazdagságára, az Atya Isten titkának megismerésére, aki a Krisztus.” (KJV) Mi ez a titok? A bennetek élő Krisztus, a szertartásosság megsemmisítése, az ellenségeskedés megszűnése, minden fal lebontása, amely elválasztja az emberek szívét. „Amelyben van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve. Ezt pedig azért mondom [...]” (Kol 2:3-4) Miért mondja ezeket nekünk, akik nem láttuk Őt testben? „Ezt pedig azért mondom, hogy valaki titeket rá ne szedjen hitető beszéddel”, amelyek szertartásossághoz, formalizmushoz, dogmákhoz és hamis tanításokhoz vezetnek. „Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Ő benne.” Benne, Benne, mindig Őbenne. Úgy gondolom, tanulmányunk során annyiszor találkoztunk ezzel a kifejezéssel, hogy ezeknek a találkozóknak a mottójává válhatna. Jó védelemre lelhetünk a „Benne” szóban. Nem tudom, mi lehetne jobb annál, mint hogy a fülünkben és az elménkben visszhangozna, bármerre mennénk – Benne, Őbenne; Őbenne prédikálni, Őbenne imádkozni, Őbenne dolgozni, Őbenne tanítani az embereket; Őhozzá vezessük az embereket, hogy Őbenne találtassanak, hogy mindnyájan mindig Őbenne járhassunk, Őbenne gyökerezve és épülve.
„Meggyökerezve és benne felépülve, megerősödve a hitben, bővölködve a hálaadásban, ahogyan arra tanítottak titeket. Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen titeket valaki bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely emberi hagyományokon és a világ elemi tanításain alapul, és nem Krisztus szerinti.” (Kol 2:7-8) Figyeljetek erre, óvakodjatok ettől. Szemtől szemben állunk a törvényszegés titkos bűnével. Óvakodj a hamis filozófiától, a megtévesztéstől, az emberi hagyományoktól, e világ elemi dolgaitól – a természetes elmétől és szívtől. Óvakodj ezektől. Krisztus, Krisztus, Őbenne; csak Őbenne, Jézus Krisztusban. Semminek sincs értéke, csak a szeretet által munkálkodó hitnek, és ez a szeretet Isten szeretete, amely megtartja Isten parancsolatait.
„Őbenne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg, Őbenne vagytok beteljesedve, aki feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak. Akiben körül is metéltettetek kéz nélkül való körülmetéléssel, levetve az érzéki bűnök testét, ami a krisztusi körülmetélés.” (Kol 2:9-11)
Krisztus úgy vetette le az érzéki földi természet testét, hogy megsemmisítette az ellenségeskedést a bűnös testben; azáltal, hogy legyőzve a bűnös test minden hajlamát és a teljes embert, Isten törvénye iránti engedelmességre hozta. Ez Krisztus körülmetélése, és ezt Isten Lelke valósította meg. És ugyanez az áldott munka valósul meg mindenkiben, aki Őbenne van.
„A Szentlélek száll tereád, és a Magasságos ereje árnyékoz meg téged, ezért, ami születik is szentnek hivatik: az Isten Fiának.” (Lk 1:35) „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!” (1Jn 3:1) „Eltemettetvén ővele együtt a keresztségben, akiben egyetemben fel is támasztattatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halálból.” (Kol 2:12) „És titeket, akik holtak vagytok” Halottak vagytok? Meghaltatok Vele együtt? Őbenne? És „megelevenített együtt Ő vele” a halálból, amelyben voltatok „a bűnökben és a ti testeteknek körülmetéletlenségében”?
„[...] megbocsátván minden bűnötöket” Hála Istennek. A feljegyzések tiszták; Isten eltávolította bűneinket, „eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást”, és az Ő igazságát nekünk számította be. Mi miatt voltak ellenünk ezek a parancsolatok? Az ellenségeskedés miatt, amely önimádattá változtatja mindazt, amit Isten ad. Eltörölte „a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nekünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára; Lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtuk abban. Senki azért titeket meg ne ítéljen [...]” Senki ne legyen a lelkiismeretetek. Senki ne ítéljen meg benneteket, senki ne ítéljen helyettetek. Jézus Krisztus szívben lévő szeretete ítéljen és teljesítse azt, ami helyes. „Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért, ivásért, ünnep, újhold, vagy szombatok dolgában, melyek csak árnyékai a következendő dolgoknak, a valóság a Krisztusé.”
„Senki tőletek a pálmát el ne vegye”. Senki el ne térítsen a céltól, ahogy a Buletin 166. és 167. oldalán olvastuk. „Senki tőletek a pálmát el ne vegye, önmagából származó alázatoskodásban.” (KJV) Mi más lenne az önmagából származó alázatoskodás, mint az általunk alkotott szabályok betartása és Isten parancsolatainak megrontása saját útjaink követése által? „[...] ok nélkül felfuvalkodván az ő testének értelmével.” (18 vers) Mik a test gondolatai? Mi ez a testi elme? Ez „a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti” (Róm 8:7). De Jézus Krisztus megsemmisítette ezt az ellenségeskedést az Ő testében, és Őbenne a mi testünk ellenségeskedése megsemmisül, és ezáltal győzelmünk van.
„[...] ok nélkül felfuvalkodván az ő testének értelmével. Nem ragaszkodván a főhöz, akiből az egész test miután kapcsok és kötelek által segítséget vett, egybeszerkesztetett: növekedik Isten szerint való növekedéssel. Ha meghaltatok Krisztussal, megszabadultatok e világ elemi tanításaitól, miért terhelitek magatokat, mintha e világban élők volnátok efféle rendelésekkel: «Ne fogd meg, meg se kóstold, ne is illesd!» Amelyek mind arra valók, hogy elfogyasztva megsemmisüljenek; az emberek parancsolatai és tanításai szerint, amelyek ugyan bölcsességnek látszanak a maga választotta vallásoskodásban, az alázatoskodásban és a test sanyargatásában, de nincs bennük semmi becses, csak a test kielégítésére vannak. Azért, ha feltámadtatok Krisztussal, az odafenn valókat keressétek,” (Kol 2:18-23, 3:1)
Győztetek Vele együtt? Felvitt Magával? Ott vagyunk Ővele? „Az odafenn valókkal törődjetek, ne a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben. Amikor Krisztus a mi életünk megjelenik, ti is vele együtt megjelentek dicsőségben.” (Kol 3:2-4) „Lássátok, mily nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim! Most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, mivé leszünk. De tudjuk, ha nyilvánvaló lesz, hasonlókká leszünk hozzá, mert meg fogjuk látni őt, amint van.” (1Jn 3:1-2)
Az a nap közel van, és Ő egyre közelebb hozza. „Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért.” (2Kor 9:15) „Hála pedig az Istennek, aki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban, és az ő ismeretének illatját minden helyen megjelenti mi általunk.” (2Kor 2:14) Ámen.