25. prédikáció
Annak érdekében, hogy a téma, vagy inkább a téma veleje tiszta legyen a szemünk előtt, megismétlek néhány kifejezést az idézetekből, amelyekkel zártam a tegnap esti tanulmányt: A kánai menyegzőn Jézus el kezdte lebontani a zsidók kizárólagosságának falát. Vallásuk a szolgaság igája volt.
„A menyegző csodája közvetlenül a zsidók előítéleteinek megdöntését célozta.” „Jézus zsidó volt, mégis szabadon elvegyült a szamaritánusok között, értéktelenné téve nemzete szokásait és fanatizmusát. Már el kezdte lebontani a zsidók és pogányok közötti elválasztó falat, és hirdetni a világ megmentését.” „Úgy érezték, ahhoz, hogy bebizonyítsák a nemzetiségükhöz való hűségüket, kötelesek ellenségeskedést ápolniuk a szamaritánusokkal szemben. Ők teljesen elcsodálkoztak Jézus magatartásán, Aki lebontotta a zsidók és a szamaritánusok közötti válaszfalat, és ezzel egyértelműen félretette az írástudók és a farizeusok tanításait. [...] A két nap során, amikor az Úr munkájának részesei voltak Szamáriában, a Krisztushoz való hűségük kordában tartotta előítéleteiket. Nem akartak tiszteletlenséget tanúsítani Iránta, szívükben mégsem voltak megbékülve. De ez lényeges lecke volt, amit meg kellett tanulniuk.” „Jézus nem azért jött erre a világra, hogy csökkentse a törvény méltóságát, hanem hogy felemelje azt. A zsidók megrontották a törvényt előítéleteikkel és rossz értelmezéseikkel. Értelmetlen követelményeik és szigorításaik szállóigévé váltak más nemzetek között. Különösen a szombatot kötötték gúzsba mindenféle értelmetlen szigorításokkal. Ezt már nem lehetett szent napnak nevezni, az Úr szent napjának, mert az írástudók és a farizeusok keserű igává tették. Zsidónak nem volt szabad tüzet gyújtania szombaton, sőt még gyertyát sem volt szabad aznap gyújtania. Az emberek nézetei annyira szűkösek voltak, hogy saját haszontalan szabályaik rabjává váltak.”
„Ahelyett, hogy a szombat az az áldás lett volna, amilyennek lennie kellett, átokká vált a zsidók által támasztott követelmények miatt.” „A zsidó vezetők tele voltak lelki büszkeséggel. Az énjük dicsőítésének vágya még a templomi szolgálataikban is megmutatkozott.” „Ezek a büntetések meghozták a hatásukat, és mivel csapásokat szenvedtek és ismételt üldözéseket a pogány ellenségeiktől, a zsidók visszatértek a szent törvény minden külső formájának szigorú betartásához. Mivel elégedetlenek voltak ennyivel, nehéz és elviselhetetlen terheket adtak hozzá ezekhez a szertartásokhoz. Büszkeségük és fanatizmusuk Isten követelményeinek szűk értelmezéséhez vezette őket. Idővel az őseik hagyományaival és szokásaival vették körül saját magukat, mígnem az emberek által támasztott követelményeket olyan szentnek látták, mint az eredeti törvényt. Az önmagukban és saját szabályaikban való bizalom, és az ezzel együtt járó, többi néppel szembeni előítéletek arra késztették őket, hogy ellenálljanak a Szentléleknek.”
„Jézus minden tanításában megmutatta az embereknek a ceremoniális törvények iránti engedelmesség értéktelen voltát [...] A zsidók a földi gondolkodásuk miatt nem tudták megkülönböztetni a lelki dolgokat. Ily módon, amikor Krisztus feltárta előttük azokat a nagy igazságokat, amelyek egész szolgálatuk lelkét képezte, ők - csak a külsőségekre tekintve - azzal vádolták Őt, hogy meg akarja rontani azokat. [...] Jézus tudta, hogy az irgalmasság cselekedeteit erőteljes érvként fogják felhasználni, hogy lenyűgözzék a tömegeket, akiket a zsidók korlátozásai és a követelmények egész életükben kötve tartottak. E ténynek ismerete azonban nem akadályozta meg Jézust abban, hogy lebontsa a szombatot korlátozó babona haszontalan falát.
Az Ő könyörületteljes cselekedete által tiszteletet mutatott a szombatnap iránt, míg az Ellene panaszkodók a haszontalan szertartások és rituálék sokaságával meggyalázták a szombatot.” „A zsidók azzal vádolták Krisztust, hogy megszegte a szombatot, pedig Ő csupán a szombat eredeti jellegét igyekezett helyreállítani. A rabbik törvénymagyarázata, minden aprólékos és megterhelő követelésükkel eltérítette a szombatot valódi céljától, és hamis koncepcióban mutatták be a világnak az Isten törvényét, valamint az Ő jellemét. Gyakorlatilag tanításaik által azt mutatták, hogy Isten olyan törvényt adott, amelyet még a zsidók sem tudtak megtartani, és még kevésbé a többi ember. Ily módon a földi természetükben, lélekben elszakadva Istentől, miközben azt állították, hogy szolgálják Őt, pontosan Sátán akaratát hajtották végre, aki azt akarta, hogy megkérdőjelezzék Isten jellemét, és arra késztesse az embereket, hogy zsarnoknak tekintsék Őt; azt higgyék, hogy a szombat megtartása, ahogyan azt Isten megkívánta, érzéketlenné, részvétlenné és kegyetlenné teszi az embert.”
„Krisztus nem azért jött, hogy érvénytelenítse azt, amit a pátriárkák és a próféták mondtak, mert Ő maga beszélt e neves emberek által. Ő maga volt az igazság forrása. Az igazság minden gyöngye Krisztustól származik. De ezeket a felbecsülhetetlen értékű ékszereket hamis foglalatba helyezték. Értékes fényüket hazugságra irányították. Az emberek saját hagyományaik és babonáik díszítésére használták őket. Jézus azért jött, hogy kiszedje őket azokból a hamis foglalatokból, és az igazság keretébe helyezze őket.”
Mi fejezhette ki világosabban az erő nélküli kegyesség látszatát, mint azok az emberek és az akkori szolgálataik? El tudjátok képzelni? Ezen idézetek mindegyike egyszerűen egy újabb módja annak az igazságnak a bemutatására, hogy bírták a kegyesség látszatát, de megtagadták annak erejét. Most a világtörténelemnek abba a korszakába érkeztünk, amikor ugyanaz az erő nélküli kegyesség látszata egy átok a világ számára. És ugyanazokat a dolgokat, amelyeket lejegyeztek a Szentírásban az akkori kegyesség látszata ellen, Jézus világosságát és igazságát képezi a kegyesség látszata ellen napjainkban is. Ami akkor megmentette az embereket az erő nélküli kegyesség látszatától, ugyanaz, mint ami megmentette az embereket az értelmetlen formák forgatagától, a szertartásoktól és a ceremoniális törvényektől; és ami megmentette az akkori embereket, ugyanaz megmenti a napjaikban élő embereket is.
Mi szabadította meg az embereket abban az időben a kegyesség formájától? „Ő a mi békességünk, aki a kettőt eggyé tette, és ledöntötte a válaszfalat, az ellenségeskedést az ő testében. A tételes parancsolatokból álló törvényt (erő nélküli szertartások, formák) eltörölte, hogy békességet szerezve a kettőt egy új emberré teremtse önmagában.” Teljesen alárendelni Krisztusnak az univerzumban található minden érdeklődést, ezáltal megtalálva Benne az ellenségeskedés megsemmisítését, volt az, ami akkoriban megmentette az embereket a szertartásosságtól, és napjainkban sem más valami menti meg az embereket a szertartásosságtól. Semmi más nem menti meg a hetednapi adventistákat a szertartásosságtól és attól, hogy ugyanazon régi ceremoniális törvények nyomdokaiba lépjenek. (Prescott professzor: Szeretném tudni, hogy jól értettem-e, mert úgy érzem, hogy ez a dolog lényege. Meg kell értenünk tehát, hogy Jézus Krisztus akkor valóságosan semmisítette meg nemcsak azt a ceremoniális törvényt, hanem ennél többet tett, megsemmisítve a mindenkori és a mindenhonnani ceremoniális törvényt, függetlenül a megnyilvánulási formájától?)
Igen. Pontosan úgy van. Még visszatérünk erre a gondolatra más úton. Mi volt az oka ezeknek a szertartásoknak? Mi volt az oka a zsidók és a pogányok közötti elkülönülésnek? Mi volt az oka annak, hogy erő nélküli kegyesség látszatával bírtak? Mi volt a tanítványok problémája, amikor Jézussal voltak Szamáriában? Az ellenségeskedés, a bűn, az énjük. Az énjük Isten helyébe állítása volt az, ami nemcsak hogy megrontotta az Isten által elrendelt szolgálatokat és ezeknek a szolgálatoknak a formáit, hanem egy hegynyi saját szertartást és kiegészítést is adtak hozzá azokhoz – mint olvastam az idézetekben. Mi volt a céljuk ezeknek? Miért tették mindezt? Hogy megváltva legyenek, hogy igazak legyenek. De nem létezik egyetlen olyan szertartásforma sem, még olyan sem, amit Isten rendelt el, amely üdvösséget szerezne az embernek. Ezt vesztették el szem elől. Emberek ezrei veszítik ezt szem elől napjainkban is. Ez pedig az erő nélküli kegyesség látszata, ez a szertartásosság, és ha elfogadjátok, akkor ez a ceremoniális törvény, amely megsemmisült akkor, amikor Jézus megsemmisítette az ellenségeskedést az Ő testében, és ezzel lerombolta a közbevetett elválasztó falat.
Jézus jelenlétének a szívben élő hit általi hiánya volt az, ami arra késztette őket, hogy az üdvösség érdekében ezekben a dolgokban bízzanak. Mivel nélkülözték Jézus Krisztust az üdvösséghez megtették a többi dolgot, hogy általa megigazuljanak. Ily módon megragadták azokat az eszközöket, amelyeket Isten más célokra rendelt el: a Tízparancsolatot, a körülmetélést, az áldozatokat, az ajándékokat, az égőáldozatokat és a bűnért való áldozatokat. Mindezeket, amit Isten más célokra rendelt, az üdvösség elnyerésének eszközévé tették, arra használva, hogy megtartásuk által megigazulást szerezzenek.
Mégsem találtak megigazulást ezek megtartása által. Nem leltek békét. Nem leltek békét, nem nyerték el a szívbéli megelégedést, hiszen az nem ezekben rejlik. Minden saját maguktól származott. Ezért ahhoz, hogy megszerezhessék azt, amit nem találtak, kénytelenek voltak hozzáadni az Isten által elrendelt dolgokhoz, megkülönböztetett esetek tízezreit és szőrszálhasogatásokat, hogy biztosak legyenek abban, hogy jó úton haladtak, és megtalálják a keresett igazságot. Ezek a dolgok azonban mégsem biztosítottak megelégedést. Amiért itt sem találtak szívüknek nyugalmat, sok általuk kitalált dolgot kellett hozzáadniuk, és mindez az ő találmányukká vált. Minden szertartásosság volt az elejétől a végéig, és mindezt azért tették, hogy általuk igazakká váljanak.
Azonban a Jézusba vetett hiten kívül semmi más nem teheti igazzá az embert, és csak ez tarthatja igaznak őt. De nem rendelkeztek ezzel a hittel. Nem rendelkeztek Krisztussal, hogy élő hit által uralkodjon a szívükben, hogy ezáltal az Ő erényei ragyogjanak életükben az Istentől elrendelt dolgok által, amelyeket maga Krisztus rendelt el erre a célra. És mivel ezen erőfeszítések által – amelyek egyszerűen csak az elméjük kifejeződése volt – igyekeztek megigazulást szerezni, ezért szem elől tévesztették a valódi megigazulást. Ily módon az énjük felépítette bennük azt, amit a bizonyságtételek „közbevetett falnak”, „választófalnak”, „értelmetlen követelményeknek”, „maguk körüli kerítésnek” neveznek - újra és újra használva ezeknek a kifejezéseknek minden formáját.
Milyen okból építették ezt a falat? Isten építette? Nem. Ki építette? Saját maguk. És mi képezte ennek a falnak az alapját? Az énjük. Az ember énje pedig, amint azt annyiszor tanulmányoztuk már, ellenségeskedés Istennel. Nem engedelmeskedik Isten törvényének, és nem is tud engedelmeskedni annak. Korábban említettem, hogy a tanítványok „úgy érezték, ahhoz, hogy nemzetiségükhöz való hűségüket bebizonyítsák, kötelesek ellenségeskedést ápolni a szamaritánusokkal szemben.” Szerezniük kellett az ellenségeskedést? Nem, hanem ápolniuk és dédelgetniük.
Ha az ellenségeskedés miatt - amely egyszerűen az ember énjének a kifejeződése - épült meg a fal, akkor mi lehetett az egyetlen módja annak, hogy Jézus Krisztus ledöntse és megsemmisítse azt a falat? Hogy kell egy falat, vagy egy épületet ledönteni? Fentről kezded, és egy-egy téglát bontasz innen-onnan? Vagy középről kezded és találomra kihúzol egy-egy követ? Nem. Ha le akarod dönteni az egész épületet, megbontod az alapját, és az épület összeomlik. Jézus Krisztus teljesen le akarta rombolni a falat. Azt akarta, hogy a fal teljesen összedőljön, és romokban heverjen. Ezért az alapjára mért csapást. És mivel a haszontalan falnak az alapja az ember énje volt, Jézus oly módon bontotta le a falat, hogy „megsemmisítette testében az ellenségeskedést” és ezzel együtt „a tételes parancsolatokból álló törvényt”.
(Mr. Gilbert: Még az „igazság” kifejezést is annyira megrontották, hogy az „igaz” szó jelentése az alamizsnát osztogató ember; ez azt jelenti, hogy aki bizonyos mennyiségű alamizsnát osztogat, az igazságot nyer.)
Gilbert testvér, aki születés szerint zsidó, és most már igazi zsidó, azt mondja, hogy a zsidók között még mindig ugyanez a gondolkodás uralkodik. Az „igazság” kifejezésését, sőt az igazság fogalmát is megrontották, amely most egyszerűen azt jelenti, amit kapnak a tetteik következményeként, mivelhogy alamizsnát adnak, vagy mert bármi mást megtesznek, amit igaznak gondolnak. Mindez nem más, mint cselekedetek által szerzett igazság, Jézus Krisztus nélkül. Mindez nem más, mint szertartásosság. És ez ugyanolyan veszélyes napjainkban a hetednapi adventisták számára, mint a júdeai farizeusokra ezernyolcszáz évvel ezelőtt. Ezért mindazok, akik kereszténynek mondják magukat, de Krisztus nélküliek, akikben megvan a kegyesség látszata, de megtagadják annak erejét, azok ezt a cselekedetek általi igazságot bírják. Ez az ellenségeskedés gyümölcse.
Bárhol és bármikor jelen van az ellenségeskedés, jelen van a szertartásosság is. Nem szabadulhattok meg a szertartásosságtól, amíg meg nem szabadultok az ellenségeskedéstől, és amíg jelen van az ellenségeskedés, meg is fog nyilvánulni. Egyes helyeken az emberek bőrszínének stílusában jelenik meg, máshol nemzeti stílusban jelenik meg – német stílusban, skandináv stílusban stb. - így amikor teljesen kifejlődik, annyi stílus lesz a harmadik angyal üzenetében, ahány nemzet és szín van a földön. De Jézus Krisztusban soha nem létezhet ilyesmi. És ha nem vagyunk Jézus Krisztusban, akkor nem vagyunk a harmadik angyal üzenetében sem.
Jézus Krisztusban az ellenségeskedés megsemmisül, ezért Benne nincs különbség az ember bőrszínének tekintetében. Nincs skandináv stílus. Nincs német stílus, vagy bármilyen más stílus. Nincs se fehér, se fekete, se német, se francia, se skandináv, se angol, se másfajta ember, hanem csak Jézus Krisztus, aki megnyilvánul mindenki felett és mindenki által és mindnyájatokban. De senki sem részül ebben – a hetednapi adventisták sem – addig, amíg az ellenségeskedés nem semmisül meg a Jézus Krisztusba vetett élő hit által, amely Őneki aláveti az akaratot, hogy elfogadhassa azt az élő, isteni képet, amelyről ma este hallottunk Prescott testvér előadásában. Ez a jelenlenvaló igazság a napjaink hetednapi adventistái számára, ahogy minden más ember számára is. Ugyanez a kiáltás szól mindenkihez: „Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból! Mert az ő bűnei az égig hatottak, és megemlékezett Isten az ő gonoszságairól”. (Jel 18:4-5)
Van még egy idézet, amely leírja a teljes történet mindkét oldalát: „Azokban a napokban az izraeliták úgy tekintettek az áldozati szertartásokra, mintha önmagukban erejük volna engesztelni a bűnt, így szem elől tévesztették Krisztust, akire a szertartások mutattak. Isten meg akarta tanítani őket, hogy mindezek a szolgálatok önmagukban értéktelenek, akárcsak a rézkígyó, de a rézkígyóhoz hasonlóan a szertartásoknak is Krisztusra, a bűnért való nagy áldozatára kellett irányítaniuk elméjüket. Akár sebeik gyógyításáról, akár bűneik megbocsátásáról volt szó, semmit nem tehettek önmaguktól, mint hogy kinyilvánítják az Istentől rendelt gyógymódba vetett hitüket. Fel kellett tekinteniük ahhoz, hogy éljenek.”
És most a jelenvaló igazság: „Ezrek akadtak a keresztény korban, akik a zsidó néphez hasonló tévedésbe estek. Úgy gondolták, ahhoz, hogy kivívják Isten kegyeit, a saját engedelmességükre kell támaszkodniuk a törvény megtartása tekintetében.” Kik estek bele a zsidó néphez hasonló megtévesztésbe? Azok, akik gondolják, hogy a saját engedelmességükre kell támaszkodniuk a törvény megtartása tekintetében ahhoz, hogy kivívják Isten kegyeit. Ti is közéjük tartoztok? Láttatok ilyen embert életetekben? Hála legyen Istennek, hogy lebontotta a közbevetett válaszfalat.
„Szem elől tévesztették a hit természetét és fontosságát, ezért sokaknak nehéz volt hinniük Krisztusban, mint személyes Megváltójukban.” Az ellenségeskedésnek ugyanaz az ellenállhatatlan késztetése ez, amely nem tűnik el, amíg nem lesz megfeszítve, nem hal meg, és nem lesz eltemetve Jézus Krisztussal együtt – az ellenségeskedés az, ami vonz és újra vonz minket. „Ó, tennem kell valamit. Nem vagyok elég jó ahhoz, hogy az Úr kedvében járjak. Ő nem annyira jóságos ahhoz, hogy törődjön ilyen rossz emberrel, mint én. Tennem kell valamit, hogy egyengessem az utat. Tennem kell valamit, hogy lebontsam Isten és a köztem létező korlátokat, és elég jó legyek ahhoz, hogy jóindulatúan nézhessen rám. Tehát meg kell és meg is fogom tartani a Tízparancsolatot. Szövetséget írok alá, és kötelezettséget vállalok arra, hogy megteszem ezt.” Utána minden erődből elkezded cselekedni.
Farrar-nek a Pál apostol élete című könyvéből a 40. oldalról olvasok egy idézetet: „A zsidó papok azt képzelték, és így tanították az embereket, ha valaki nem érez hajlandóságot egy bizonyos dolog megtételére, akkor erőltetnie kell magát, hogy megtegye, fogadalomtétellel kötelezve el magát.”
Ha nem viselitek szíveteken egy bizonyos dolog megtételét, akkor is meg kell tennetek, bárhogyan is, mert az a dolog helyes, és akarjátok tenni, ami helyes, ezért aláírtok egy fogadalmat, egy esküt tesztek: „Ó, ezúttal fogadalom által köteleztem el magam, így most muszáj megtennem. Nem okoz örömet a megtétele, ez egy keserű iga, de aláírtam a fogadalmat, és mindenképp be kell tartanom a vállalásomat.” Ez szertartásosság, és abból az ellenségeskedésből fakad, amely az ember énjében van. „Ezrek akadtak a keresztény korban, akik a zsidó néphez hasonló tévedésbe estek. Úgy gondolták, ahhoz, hogy kivívják Isten kegyeit, a saját engedelmességükre kell támaszkodniuk a törvény megtartása tekintetében. Szem elől tévesztették a hit természetét és fontosságát, ezért sokaknak nehéz volt hinniük Krisztusban, mint személyes Megváltójukban.”
Amikor hiszel Krisztusban, mint személyes Megváltódban, amikor igaz hit él és uralkodik a szívedben, nincs szükséged fogadalmakra, hogy erőlködj bizonyos dolgok megtételében. Nem, mert a szív örömmel mindig így kiált: „Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van.” (Zsolt 40:9).
Jézus Krisztus szétrombolta a közbevetett válaszfalat. Testében megsemmisítette az ellenségeskedést, amely a hit ellen harcolt, és amely minden embert távol tartott Istentől. Jézus megsemmisítette azt az ellenségeskedést, amely távol tartotta az embert Istentől, és amely mást, bármi mást állított Krisztus helyére, és amely arra készteti az embereket, hogy üdvösség tekintetében támaszkodjanak bármilyen dologra a nap alatt, bármire, csak Jézus Krisztusra ne – holott valójában semmi másra sem lehet támaszkodni, ami a nap alatt van, sem arra, ami a mennyben, vagy a földön, sem máshol van, csak Jézus Krisztusra. Ez az üdvösség egyetlen módja. És ha valaki üdvözülni akar azáltal, amit Krisztusba vetett hitnek nevez, és ezenkívül még valami más által is, akkor ugyanazzal a szertartásossággal van dolga. Ez is az ellenségeskedésnek egyik munkálkodása. Az emberek nem üdvözülnek Krisztusba vetett hit és még valami más által. Talán egyesek azt gondolhatják, hogy ez a megállapítás túl kemény, de jobb lenne elolvasnom a mondat többi részét: „Amikor arra szólítják fel őket, hogy hittel tekintsenek Jézusra, és higgyék el, hogy saját jócselekedetük nélkül menti meg őket, kizárólag engesztelő áldozatának érdemei által, akkor sokan készek kételkedni ennek valóságában. Nikodémushoz hasonlóan ők is felkiáltanak: «Mi módon lehetnek ezek?» A Szentírás azonban semmit sem tanít világosabban, mint azt, hogy Krisztuson kívül «nincsen senki másban üdvösség, nem is adatott az emberek között az ég alatt más név, amely által kellene nékünk megtartatnunk.» (ApCsel 4:12) Az embernek nincs mit felmutatnia engesztelésként, nincs mit felajánlania az isteni igazságszolgáltatásnak, ami ellen a törvénynek ne lenne kifogása. Még ha ezentúl teljes mértékben engedelmeskedhetnénk is a Törvénynek, ez nem tehetné jóvá a múlt hibáit.
A törvény megköveteli az embertől a teljes engedelmességet egész életében. Lehetetlen, hogy a jövő engedelmessége akár egyetlen régi bűnt is jóvátegyen. Krisztus szívet megújító kegyelme nélkül nem tudunk engedelmeskedni Isten törvényének. Szívünk természeténél fogva gonosz, hogyan jöhetne ki belőle valami jót? «Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.» (Jób 14:4) Mindazt, amit az ember Krisztus nélkül megtehet, önzés és bűn szennyezi. Ezért, aki a törvény megtartásának igyekezete által próbál a mennyországba jutni, az lehetetlenre vállalkozik. Igaz, hogy az ember nem üdvözülhet az engedetlenségben, de a cselekedetei nem tőle kell, hogy származzanak. Krisztus az, akinek munkálnia kell benne mind az akarást, mind a véghezvitelt, jó tetszése szerint. Ha az ember cselekedetei által menthetné meg saját magát, akkor önmagában kellene léteznie valaminek, ami örömet okozna, amikor engedelmeskedik. De csak Krisztus kegyelme által kaphatunk erőt az igaz cselekedetek megtételére.
Sokan tévednek, amikor azt gondolják, hogy a bűnbánat annyira értékes, hogy képes engesztelni a bűnt, de ez lehetetlen. A bűnbánat semmiképpen sem fogadható el engesztelésként. Sőt, a bűnbánat még csak nem is gyakorolható Isten Lelke befolyása nélkül. Mielőtt bűnbánatot tudna tartani, az embernek részesülnie kell a kegyelemben, és értékelnie kell az engesztelő áldozatot.
Péter apostol Krisztusról szólva kijelenti: «Ezt az Isten fejedelemmé és megtartóvá emelte jobbjával, hogy ő adjon Izraelnek bűnbánatot és bűnbocsánatot» (ApCsel 5:31). A bűnbánat Krisztustól származik, ahogy a bűnbocsánat is. Krisztus segítsége nélkül a bűnös képtelen megtenni a bűnbánat első lépését. Isten először bűnbánatot ad azoknak, akiknek megbocsát.” Semmi, semmi más, csak a Jézus Krisztusba és egyedül az Őbelé vetett hit menti meg a lelket, és semmi más nem őrzi meg a lelket az üdvösségben.
A zsidók nagy problémája a kezdettől a végéig az volt, hogy annyira távol tartották az Urat, hogy még azokat a dolgokat is, amelyeket Isten azzal a céllal rendelt, hogy megmutassa, mennyire közel van hozzájuk, annak jeleként használták, hogy az Úr valahol messze van tőlük. Az áldozatokat, az ajándékokat, a frigyládát, a templomot, annak szolgálatait, mindezeket a zsidó tanítók és a nagy tömegek úgy használták fel, hogy számukra az istentiszteletek egy távoli Krisztusra mutattak, aki számukra elérhetetlen. Megértették, hogy mindez a Messiást jelképezi, de egy tőlük távoli Messiást. Ezért elég jóvá kellett válniuk ahhoz, hogy közel hozhassák Őt, és mindezekre úgy kellett tekinteniük, mint amikben önmagukban erény van, és ezáltal megigazulást adnak.
Nem vagyok benne biztos, hogy a hetednapi adventisták túlléptek a gondolaton, hogy azok az ótestamentumi dolgok egy távoli Krisztusra mutattak volna. Nem azt akarom mondani, hogy a hetednapi adventisták azt hiszik, hogy Krisztus most messze van. De attól tartok, hogy nem adták fel azt a gondolatot, hogy amikor a zsidók a Szentsátorra, a szolgálataira, az áldozatokra és az ajándékokra néztek, akkor egy távoli Krisztust kellett látniuk mindezekben, Aki valahol távol volt tőlük. Tehát mindezek Krisztusra mutattak. És Krisztusra mutattak, ez az igazság. De egy közeli nem pedig egy távoli Krisztusra mutattak. Isten szándéka volt, hogy mindezek a szívükben élő Krisztusra mutassanak, nem egy ezernyolcszáz évvel ezelőtt élt Krisztusra. Nem egy olyan Krisztusra, aki olyan messze van, mint a föld az égtől, hanem a mindennapi tapasztalatukban élő Krisztusra. Amikor megértjük ezeket a dolgokat, és miután tanulmányozzuk a szentélyt, az áldozatokat, az ajándékokat, azaz Mózes harmadik könyvének evangéliumát – akkor látjuk, hogy mindezek Krisztust jelentették, az élő Megváltót, Aki mindennap közöttük volt, és megértjük, hogy mindezek számunkra napjainkban is érvényesek.
Van evangélium, van keresztény tapasztalat a Mózes harmadik, Mózes ötödik, Mózes első könyvében és az egész Bibliában. De ha ezeket a könyveket olvasva kijelentjük, hogy az áldozatok és az ajándékok a zsidóktól távol álló Krisztusra mutattak, és úgy gondoljuk, hogy e szolgálatokon keresztül a zsidóknak látniuk kellett azt a Krisztust, aki valamikor a jövőben jön el - ha ilyen módon olvassuk és nézzük ezeket az írásokat, akkor pontosan úgy olvassuk, ahogy a zsidók olvasták, és pontosan ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint ők.
De ennek nem kell így lennie. Nem. Nekünk nem úgy kell tekintenünk a szentélyre, annak bútorzatára, és az Úr által elrendelt szertartásokra, azt gondolva, hogy mindezek arra tanították őket, hogy Isten csak a mennyei szentélyben lakik. Ha így tesszük, akkor könnyen elhihetjük, hogy az Úr nagyon közel van hozzánk, mert megértettük, hogy nagyon közel volt hozzájuk is. De ha másképpen nézzük, ha mi lettünk volna akkor a helyükben, hogyan viszonyultunk volna Istenhez? Ugyanúgy, ahogy ők tették, ami azt bizonyítja, hogy ha mi lettünk volna a helyükben, akkor pontosan az ő állapotukban lettünk volna.
A természetes hajlam még a mi esetünkben is, hogy amikor a Szentsátorról és a benne végzett szolgálatokról olvasunk, a Szentsátorban lakozó Istenről, és amikor azt a verset is hozzáolvassuk: „Készítsenek nekem szent hajlékot, hogy közöttük lakjam.” (2Móz 25:8), akkor azt mondjuk: „Igen, Isten közöttük lakozott a Szentsátorban, és a földi Szentsátor a mennyei szentélyre mutat, és arra az időre, amikor Isten ismét népével fog lakni, amint írva van az új földről: «Isten sátora az emberekkel van, velük lakozik, azok az ő népei lesznek, maga az Isten lesz velük, az ő Istenük.» Tehát, amikor az új földön leszünk, Isten újra az Ő népével fog lakni.” De hol van most Isten? Mindenképp tudnunk kell, hol van. Mit segít nekem most az a tény, hogy az Ő népével fog élni az új földön? Hogyan segíthet nekem ez az ígéret, ha Ő most nem él velem? Ha most nem lakhat velem, akkor biztos, hogy soha nem tud velem lakni az új földön sem és sehol máshol, mert nem lesz rá alkalma, hogy megtegye. Amit nekem tudnom kell, és amit minden léleknek tudnia kell, hogy Ő most velünk lakik. Ha csak a múltban látjuk Őt, a zsidók idejében, tőlük távolinak, és a jövőben, távolinak tőlünk, messze az új földön, mit segít ez a jelenben nekünk? Most Ő hogyan van velünk? Ezt kell kutatnunk szüntelenül.
Megérthetitek, hogy az egész ceremoniális szertartásban sokkal többről van szó, mint csupán valami múló dologról, ami egy rövid ideig felkavarta a zsidókat, majd eltűnt. Az emberi természet ma is létezik, és továbbra is problémákat okoz nekünk, amíg az ördög él, és amíg ellenségeskedés van az emberi szívben. Mert ez az elme, amely nem engedelmeskedik Isten törvényének és nem is engedelmeskedhet, az az elme, amivel a világ rendelkezik, és mindaddig, míg ilyen elméje van, a világ a szertartásosság átka alatt lesz. És amíg ebből az elméből van valami a szívemben, fennáll a veszélye annak, hogy a szertartásosság átka alá kerüljek.
Ilyen szabadulást kell találnunk Jézus Krisztusban, teljes győzelmet és felemelkedést Isten jobbjára a mennyben, hogy ez az ellenségeskedés teljesen megsemmisüljön magunkban Őbenne. Akkor szabadok leszünk a szertartásosságtól; akkor mentesek leszünk az emberek hagyományaitól és parancsolataitól, és azoktól az emberektől, akik lelkiismeretté akarnak válni számunkra. Ezek az emberek azt mondják: „Ezt kell tenned, hogy üdvözülj. Ha ezt nem teszed meg, nem üdvözülhetsz.” Nem, nem. Higgyetek Jézus Krisztusban, mert ha nem hisztek, nem üdvözülhettek. Ha igaz hitetek van Jézus Krisztusban, akkor üdvözültök.
Ugyanez a küzdelem volt tapasztalható Pál apostol idejében is, az ő szolgálatában. Pál csak a Jézus Krisztus általi üdvösséget hirdette. De néhány farizeus azok közül, akik „hittek”, követték Pált, és azt mondták: „Igen, elég jó dolog hinnetek Jézus Krisztusban, de van még valami. Körül kell metélkednetek, és meg kell tartanotok Mózes törvényét, különben nem üdvözülhettek.” Ez a küzdelem évekig tartott, és Pál apostol minden módon küzdött ezen elképzelések ellen. E tekintetben egy hajszálnyit sem engedett. „Ha körülmetélkedtek, Krisztus néktek semmit sem használ.” „Ti, akik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek.” (Gal 5:2,4) Semmi más, csak Krisztus és a Krisztusba vetett hit! Végül a zsinat elé vitték az ügyet, és ott Isten Lelke válaszolt a kérdésre, hogy Krisztus és nem a szertartásosság az üdvösség útja. Erről szólt az egész történet. Egyik oldalon volt ez a kísérlet, összeragasztani a szertartásosságot a kereszténységgel, azaz inkább a kereszténység helyébe állítani; másik oldalon pedig Jézus Krisztus élő elve volt, élő hit által, amely megváltoztatja a Benne hívők életét és szívét.
Óriási különbség van a szertartásosság és az elv között. Jézus Krisztus vágya, hogy Őt személyesen, egész teljességében bírjuk, oly módon, hogy Isten igazságának alapelvei, ahogyan azok Jézus Krisztusban vannak, legyenek a mi vezetőink; és azok az élő alapelvek, amelyek megvilágítják az ember életét Jézus Krisztus dicsőségével, vezessenek minket minden lépésnél, hogy a megfelelő időben tudjuk, mit kell tennünk. Akkor nem lesz szükségünk fogadalmakra bizonyos dolgok megtételéhez. Ez a különbség a szertartásosság és a Krisztus szívben élő jelenlétének elve között. Az egyik a formalizmus és a külső szolgálat Krisztus nélkül, a másik pedig minden Krisztusban és Krisztus minden mindenkiben.
Lássuk azokat a dolgokat, amelyeket a zsidók a templomi szolgálatok során végeztek. Tehát mindnyájan tudjuk, hogy a földi szent sátor a mennyei szentély ábrázolása volt. Az áldozatok Jézus Krisztus áldozatának előképei voltak, és azt is tudjuk, hogy a papság minden szertartásával együtt Krisztus papságának a jelképe volt. Mindezekkel Isten meg akarta tanítani a zsidókat - és minket is - Önmagáról, oly módon, ahogy Krisztusban nyilatkozik meg. Először egy szent sátor létezett, majd a szent sátor helyére épült a templom. A templom a jeruzsálemi Sion hegyén helyezkedett el. Ezzel Isten azt üzente, hogy az igazi templom a mennyei Jeruzsálemben, a Sion hegyén van. Isten ebben a templomban lakott a Sion hegyén a földi Jeruzsálemben, és ezáltal megmutatta, hogy Ő a mennyei Jeruzsálemben, a Sion hegyén lévő mennyei templomban lakik.
Isten a következőket mondta - ami mindkét helyre igaz volt - „Így szól a magasságos és felséges, aki örökké él, és akinek szent a neve: Magasságban és szentségben lakom [...]” Ezenkívül máshol is lakik? „[...] de a megtörttel és alázatos szívűvel is.” Mikor volt ez így? Mikor élt a „megtörttel és alázatos szívűvel”, ahogyan a „magasságban és szentségben” is? Hétszáz évvel Krisztus előtt lakott így, miközben Ézsaiás beszélt? Igen! Csak akkor kezdett az Úr a „megtörttel és alázatos szívűvel” lakni ugyanúgy, mint ahogyan Sion hegyén a „magasságban és szentségben” lakott? Nem!
Dávid idejében, Krisztus előtt ezer évvel is velük lakott? Igen! Csak akkortól kezdett együtt lakni az emberrel? Nem. Mindig és mindörökké mindkét helyen lakik – a „megtörttel és alázatos szívűvel” és a „magasságban és szentségben.” A földi templom által nem tanította Isten őket, hogy nemcsak a mennyei királyságban lakik, hanem a szív templomában is? Minden bizonnyal tanította. Sion hegye a szemük előtt volt, amely a mennyei Sion jelképe, amelyet Isten hitszemük előtt tartott. Ott, a Sion hegyén, a földi Jeruzsálem magaslatán volt a templom, amelyben Isten lakott. Ezzel Isten azt a gondolatot közvetítette, hogy nemcsak ott lakik, hanem a szív templomában is, a megtört és alázatos szívű ember lelkének szentélyében. Azzal, hogy templomát bűnös emberek közé helyezte, és Ő maga is abban a templomban lakott, megmutatta, hogy Krisztus testének templomában fog lakni, bűnös emberek között, bűnös testben.
A jeruzsálemi Sion hegyén található földi templomnak volt egy papsága is. Volt egy papság a pusztai szentsátornál, Silóban. Ez a papság, igaz, Krisztus papságára mutatott. De vajon Kr.e. 1 előtt is szintén Krisztus papságára mutatott? Úgy értem, csak Krisztus papságára mutatott, valahol a jövőben? Nem. A jeruzsálemi papság ugyanúgy, mint a pusztai tabernákulum papsága is egy már létező papságra mutattak, a Melkisédek rendje szerinti papságra. Pap leszel te mindörökké Melkisédek rendje szerint? Ezt olvassuk? Nem, nem! „Pap vagy te mindörökké Melkisédek rendje szerint.” Nemde pap volt Melkisédek Ábrahám idejében? És Krisztus papsága nem örökkévaló papság Melkisédek rendje szerint?
Értitek, hogy az Izraelnek adott szent sátor szolgálati rendszerének az volt a célja, hogy tanítsa őket, hogy Krisztus ott és akkor jelen van közöttük, az ő idejükben akart lelküknek üdvösséget szerezni, nem pedig ezernyolcszáz, vagy kétezer év, vagy négyezer év távlatában? Sátán megtévesztése és hatalmának munkája mindig is arra törekedett, hogy elhitesse az emberrel - a mindenkori emberrel - hogy Krisztus a lehető legnagyobb távolságra van tőle. Minél távolabbnak látják maguktól az emberek Krisztust - még azok is, akik vallják, hogy hisznek Benne - annál elégedettebb az ördög. Akkor felébreszti a természetes szívben létező ellenségeskedést, és munkába állítja, hogy felépítse azt a szertartásosságot, amelyet Krisztus helyébe állít.
A zsidók ugyanakkor megkapták a körülmetélést is. A körülmetélés egy olyan jel volt, amely valami eljövendőre mutatott? Nem. Ez Isten igazságának jele volt, amelyet ők hit által szerezhettek meg, és amely jelen volt azokban, akik hittek, és akkor, amikor hittek. Ezt jelentette Ábrahám számára a körülmetélés, és Isten akarata az volt, hogy minden ember számára ezt jelentse. De ehelyett a körülmetélést a megigazulás jelévé tették, amelyet magával a körülmetéléssel lehet elérni, azaz cselekedetek által. Így félretették Krisztust, és helyébe a körülmetélést állították. A körülmetélés a hit által szerzett megigazulás jele volt, de nekik nem volt hitük, ezért olyan megigazulás jelévé tették, amelyet más úton lehet elérni, és így csupán az önszeretet jelévé vált.
Isten nekik adta törvényét – a Tízparancsolatot. Vajon azért adta, hogy megigazuljanak általa? Nem, de a törvénynek arról a megigazulásról kellett tanúskodnia, amelyet Jézus Krisztusba vetett hit által szerezhettek meg, és amely jelen volt a szívükben. Ez volt a Tízparancsolat szerepe, és napjainkban is ez a szerepe. Tehát az áldozatok nem Krisztus jelképei voltak? De igen. De ezek annak a Krisztusnak a jelképei voltak, aki jelen van hit által. Nem volt ott Krisztus? Nemde Krisztus volt a világ kezdete óta a megöletett Bárány? Nemde Krisztus volt az Isten ajándéka, aki a világ megalapítása előtt adatott? Amikor Ádámtól kezdve Isten hívta az embereket, amikor megtanította őket, hogyan áldozzanak, mi másra tanította őket, ha nem arra, hogy ez a jele volt annak a nagy áldozatnak, amit Isten már meghozott értük, és amelynek részesei is lehetnek, ha szívükben van az az ajándék, Jézus Krisztus?
Nem hiszem, hogy folytatnunk kellene más példákkal is. Amit bemutattam, elegendő illusztráció. Talán nem elég világos, hogy mindannak, amit Isten akkor adott nekik, az volt a célja, hogy tanítsa őket az élő Megváltóról, aki személyesen jelen lett volna velük, ha be akarták volna fogadni Őt? A hit volt az egyetlen dolog, amire szükségük volt ahhoz, hogy befogadják Őt. Az evangélium hirdettetett nekik. Olvassuk Zsid 4:1-2: „de nem használt nekik a hallott beszéd, mivel nem párosították hittel azok, akik hallották.” „Mivel tehát még beteljesedésre vár az ő nyugodalmába való bemenetel ígérete, vigyázzunk, nehogy valaki közületek fogyatkozásban levőnek láttassék.” Hogyan kerültek abba az állapotba, hogy nélkülözzék azt? Mert nem látták a keresztre feszített Krisztust, aki jelen volt a cselekedeteikben.
Nos, ha újra olvassuk ezeket a dolgokat, és tanulmányozzuk őket, például a szentélyt, és látjuk a deszkákat, a deszkák tartóit, a függönyöket és a többit, mint a mennyei dolgok képeit, de ha itt megállunk és mindezekben nem látjuk Krisztust, nem látjuk Őt a személyes tapasztalatunkban, akkor mi a különbség a zsidók és miközöttünk? Ha valaki így nézi ezeket a dolgokat, mi a különbség közte és a régi zsidók között? Nincs különbség. Napjainkban Krisztus messze van? Nem. „Nincs messze egyikünktől sem.” Mit jelent a „nincs messze”? Nem azt olvastuk, hogy nincs túl messze. Nem. Azt olvastuk, hogy „nincs messze”. És bárhol is keresnétek a „nem messze” definícióját, a „közel” szót találjátok. Az Úr mindannyiunkhoz közel van, és mindig is így volt. Közel volt hozzájuk is, mindig közel volt. De a hitetlenség miatt nem láthatták közelinek Őt. Mindazokban a szolgálatokban, amelyeket a zsidóknak adott, valamint mindabban a szolgálatban, amelyet nekünk adott, arra vágyik, hogy mindannyian lássuk, milyen közel van az élő Krisztus, aki a szívben lakozik, és világít a mindennapi életben. Ezt akarja, hogy mindannyian lássuk.
Egy másik gondolat. Mi vezetett mindezekhez? Mi késztette őket arra, hogy félretegyék Krisztust, és szertartásosságra változtassák a szent, élettel teli szolgálatokat? Az ok az „ellenségeskedés” volt. Az énjük ellenségeskedése volt mindennek az oka. Ez az önösség hitetlenségben fejezte ki magát, mert nem veti alá magát Isten törvényének, mivel, hogy nem is teheti. Ez egy leplet rakott az arcukra, és így nem láthatták a végét annak, ami a szemük előtt volt.
„Nem látták az elmúlandónak végét” (2Kor 3:13). Nem mintha ez a vég olyan messze lett volna, hogy ne láthatták onnan, ahol voltak; nem ez a gondolat. Nem látták a célját annak, ami múlandó. Nem látták, mi a mulandó szándéka velük az ő idejükben. Túlságosan hajlamosak vagyunk azt a magyarázatot adni erre a kifejezésre, hogy volt valami, ami másvalamire mutatott, ezért ők nem láthatták annak végét abból a helyzetből, amelyben voltak. De ez teljesen hamis. Céljuk ezeknek a dolgoknak, amelyek állandóan szemük előtt voltak, hogy mutassanak Krisztusra, aki személyesen nagyon közel volt hozzájuk akkor, a szívükben. Ez volt a vége annak, ami mulandó. Ez mindennek a célja és az értelme.
Tehát az ellenségeskedés által ez a hitetlenség, amely formalizmushoz vezetett, elvakította a szemüket, és leplet rakott az arcukra, amiért nem láthatták annak jelentőségét és célját, ami mulandó. Csak természetes, hogy nem láthatták, és napjainkban is, amíg ez az ellenségeskedés létezik az ember szívében, hitetlenséget eredményez a szívben, és leplet rak az arcára, hogy ne lássa ezeknek a mulandó dolgoknak a végét. Az ilyen ember nem láthatja, hogy e dolgok célja a szolgálat egésze során Krisztus élő jelenléte volt a szív templomában nap mint nap. Mindent Krisztus jelentett, és azt, hogy Ő nincs messze, hogy mindennek a vége nagyon közel van, de ők nem láthatták. Miért? Olvassuk el 2Kor 3:1 versétől kezdve:
„Elkezdjük-e ismét ajánlgatni magunkat? Talán szükségünk lenne úgy, mint némelyeknek ajánlólevélre hozzátok, vagy tőletek? A mi levelünk ti vagytok beírva a mi szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. Akik felől nyilvánvaló, hogy Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével írva, nem kőtáblákra, hanem a szív hústábláira. Ilyen bizodalmunk pedig Isten iránt a Krisztus által van. Nem mintha magunktól volnánk képesek valamit gondolni magunkból, ellenkezőleg, a mi képességünk Istentől van. Aki alkalmassá tett minket arra, hogy újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé.”
Kinek a betűje? Az „újszövetség” betűje. Ők rendelkeztek az újszövetség betűjével, nem? Ők rendelkeztek az újszövetség betűjével, ahogy az ószövetség betűjével is, de minden, amivel rendelkeztek a betű volt, és amit a betű tartalmazott. „Aki alkalmasakká tett minket arra, hogy újszövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl”.
Melyik betű öl? Kinek a betűje öl? Az újszövetség betűje öl, ugyanúgy, mint bármely más betű. Itt van ez egy könyv. Betűk vannak benne. Ezek egyszerűen gondolatokat kifejező formák. Azok a betűk önmagukban nem gondolatok, hanem csak formák, amelyek gondolatokat tartalmaznak, és továbbadják nekünk. Az ótestamentumi dolgok betűk voltak, formák, amelyek tartalmazták a gondolatokat, a Lelket és Isten kegyelmét. Igaz, de mindebben csak a betűket látták. Felfogták ők azt a gondolatot, hogy kegyelem és Lélek? Nem. A formánál megálltak, a betűnél, mint ahogyan olvassuk Róm 2:20 versben: „bírván a törvényben az ismeret és igazság formáját.” Íme Isten törvénye. Nézzétek a törvényt a maga betűjében, ahogy az ember látja, és az nem más, mint az igazság és a tökéletes ismeret és annak formája. Nézzetek a törvényre, amint Jézus Krisztusban van, és bírni fogunk mindazzal, ami benne van, a benne kifejezett egész gondolattal, valamint a törvény teljes kegyelmével és lelkületével.
Hogy ezt tisztábban lássuk, elolvasom az egyik legfinomabb kifejezést, amit valaha hallottam erről a témáról: „A törvény igazsága Krisztus jellemében lett bemutatva a világnak.” A törvény betűjében látjuk a formáját. Ha az ember rátekint, és úgy látja, ahogy egy kőtáblára vagy egy papírlapra van írva, akkor az ismeret és az igazság formáját látja, de az igazi szubsztancia és eszme Krisztusban van. A betűben látjuk a tökéletes modellt, az ismeret és az igazság tökéletes formáját; mégis csak egy forma. Krisztusban azonban magát a szubsztanciát látjuk, ennek az ismeretnek és az igazságnak a gondolatát, amelyet e szavak, betűk és formák fejeznek ki. Így hát ahogy a betű öl, „a Lélek megelevenít”. Dicsőség az Úrnak!
„Ha pedig a halálnak betűkkel kövekbe vésett szolgálata dicsőséges volt, annyira, hogy Izrael fiai nem is nézhettek arcára, az arcának elmúló dicsősége miatt, hogyne volna még inkább dicsőséges a lélek szolgálata? [...] Nem, miként Mózes, aki leplet borított orcájára.”
Miért kellett leplet raknia az arcára? Hogy ne lássák az arcát? Nehogy lássák arca ragyogásának a végét? Nem. Azért tette, mert „eltompult az értelmük” (az elméjük elvakult, KJV). Mózes Isten dicsőségétől ragyogó arccal jött le a hegyről. De bűnösségük, amely hitetlenségük következménye volt, amely a maga során az ellenségeskedésük következménye volt, megijesztette őket, és féltek Isten ragyogó fénnyel teli dicsőségétől, és elmenekültek. Amikor Mózes megértette, hogy miért nem közelednek hozzá, egy lepellel eltakarta az arcát. És arra az arcát eltakaró lepelre egyszerűen azért volt szükség, mert a hitetlenség leple takarta be a szívüket. Értitek?
Nem láthatták annak a dicsőségnek a célját Mózes arcán. Miért? Mert „eltompult az értelmük”. De csak akkor és csak ez alkalommal tompult el az értelmük? Nem. „Mert ugyanaz a lepel mind e mai napig ott van az ószövetség olvasásánál.” Hol? Mikor? Az ószövetség olvasásakor a lepel még mindig ott van.
De ó, amikor a szív „megtér az Úrhoz, lehull a lepel”, mert Krisztusban megsemmisül az ellenségeskedés, amely kiváltotta a hitetlenséget. „De eltompult az értelmük, mert amikor az ószövetséget olvassák, ugyanaz a lepel mind e mai napig felfedetlenül rajtuk marad, mivel az csak Krisztusban tűnik el. Mindmáig, amikor csak olvassák Mózest, lepel borul a szívükre. De, amikor megtérnek az Úrhoz, lehull a lepel.”
Hány szíven van ott a lepel? Minden természetes szíven, mert a természetes szív elméje ellenségeskedés Istennel, mert nem engedelmeskedik Isten törvényének, és nem is tud engedelmeskedni. „Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.” Hol? Benne, akiben megtaláljuk az ellenségeskedés megsemmisülését, Akiben megszűnik a formalizmus, Akiben megtaláljuk a szertartásosság megsemmisülését, és Akiben megtaláljuk az Ő életét, fényét, dicsőségének ragyogását - Őbenne van a szabadság. Az ószövetségben, az Isten által elrendelt szolgálatokban, a szertartásokban és az Általa adott formákban Krisztust láthatjuk; és mindannak beteljesedésében, ami be lett mutatva, csak Krisztus szeretetének kifejezését láthatjuk, amely a szívben létezik már hit által.
„Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélve ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által.” Boldog vagyok, hogy Jézus Krisztus megsemmisítette a formalizmust. Ő eltávolította, lerombolta és romokban hagyta a közbevetett falat, amely az emberek között volt, félretette és a keresztre szögezte. Amikor mi Őbenne és Vele együtt vagyunk a keresztre szegezve, akkor azt tapasztaljuk, hogy az ellenségeskedés elpusztul, a közbevetett fal leomlik, és mindannyian egyek vagyunk Jézus Krisztusban; Krisztus minden mindenkiben, hogy Isten legyen minden mindenkiben.