24. prédikáció

A mai tanulmányunk alapszövege ApCsel 10:28 versében található: „Tudjátok, hogy mennyire tilos zsidó embernek más nemzetbelivel barátkozni vagy ahhoz bemenni, [...]” A görög fordítás sokkal erőteljesebben fogalmazza meg ezt a gondolatot, mint a mi fordításunk. „Tudjátok mennyire tiltja a törvény, hogy egy zsidó egy más faj társaságában legyen, vagy hogy megközelítse.” Nemcsak, hogy „mennyire tilos”, hanem „mennyire tiltja a törvény” ilyesmit tenni.
Valóban elítélte a törvény? Illegálisnak tekintették, hogy egy zsidó kapcsolatba lépjen vagy társuljon egy másik nemzethez tartozó emberrel? A zsidók ezt törvénytelennek tartották, de vajon így volt? A zsidó nép Isten népe volt. Évszázadokon keresztül ezt vallották. Egész idő alatt meg kellett volna tanulniuk, hogy csak az, amit Isten mond, az törvényes, és hogy semmi abból, amit ember mond, az nem tartozhat a törvényhez, ezért nem mondható törvényellenesnek, ha valaki megsérti azt, amit az ember mond. Ezt meg kellett volna tanulniuk, de ahelyett pont az ellenkezőjét tanulták meg, vagyis valójában, amit az emberek mondtak, azt kötelezőbbnek tartották, mint amit Isten mondott. Az emberek parancsolatai, szokásai és útjai értéktelenné tették Isten Igéjét, ezért Jézusnak ezt kellett mondania: „erőtlenné tettétek az Isten parancsolatát a ti rendeléseitek által”. (Mt 15:6)
Azonban Krisztus munkájában, amelyet a világban végzett, és amelyet Önmagában végzett mindazokért, akik Őbenne vannak, a dolgok sorrendje pont fordított volt. Krisztus olyan módon fordította meg a dolgokat, hogy mindenki előtt világos legyen: amit egy ember vagy egy embercsoport mond, az soha nem képezheti a törvény betűjét, és a keresztény soha ne tekintsen ilyesmire, mint amit a törvény jóváhagy, vagy hogy e szavak megszegését a törvény elítéli. Csak azt hagyja jóvá a törvény, amit Isten mond, és amit Isten nem mond, azt a törvény tiltja. Ez az az elv, amit egy-két alkalommal vagy talán több alkalommal is tanulmányozni fogunk. Ezt az elvet szükséges most tanulmányoznunk, mert hamarosan bekövetkezik az az idő, amikor a világ ugyanúgy az emberek parancsolatainak, hagyományainak és előítéleteinek rabszolgaságába kerül, amelyek eltörlik Isten törvényét, mint Jézus Krisztus világrajövetelekor. Ezért, ha Isten oldalán állunk, ahogyan állnunk is kell, akkor annyira ragaszkodunk ahhoz, amit Isten mond, hogy csak az Ő Igéje lesz életünk egyetlen szabálya. Ez csak Krisztusban lesz útmutatónk, ahogyan Krisztusban van megélve és Őbenne bebizonyítva.
Amikor ez az idő bekövetkezik, amikor a világ szoros kapcsolatban lesz azokkal a formákkal, szertartásokkal és hagyományokkal, amelyek érvénytelenítik Isten törvényét, az igazak úgy fognak viszonyulni azokhoz, akik hagyományaik szerint cselekszenek, ahogyan Krisztus is viszonyult a maga idejében. Isten sohasem akarta, hogy illegálisnak számítson más nemzethez tartozó emberekkel való társulás. Ha a zsidók hűségesek maradtak volna Istenhez, akkor egyikük sem tekintette volna törvénysértésnek, ha más nemzethez tartozókkal társul vagy lép kapcsolatba. Azért jutottak erre a gondolkodásra, mert becsukták a szemüket, és hátat fordítottak Isten tanításainak és annak a módnak, ahogyan viszonyult más emberekhez kezdetektől fogva mindaddig.
Vizsgáljuk meg röviden a zsidók álláspontját, ahogyan Péter apostol leírta ebben a szövegben, és amely a zsidó nemzet koncepcióját fejezte ki. Véleményük szerint Isten elűzte maga elől az összes többi nemzetet, és azoknak semmi közük nem volt Vele. Az Úr azonban sokszor megmutatta, hogy ez nem így van. Jónás napjaiban, az asszír királyság dicsőséges idejében, mielőtt a babiloni királyság bevonult volna a történelembe, Isten elhívott egy embert az Ő népe közül - Jónást -, hogy elküldje egy pogány néphez azért, hogy figyelmeztesse őket az ítéletről, amely fenyegeti őket, és a rájuk váró pusztításról, hogy a figyelmeztetés hatására lehetőségük legyen megtérni, és elkerüljék a pusztulást. De Jónás így válaszolt az Úrnak: „Semmi értelme, hogy ilyet tegyek, hiszen Te kegyelmes Isten vagy, és megbánod a rosszat, amit gondoltál ellenük. Ha elmegyek, és elmondom nekik, amit mondtál és ők megtérnek elfordulva gonoszságuktól, akkor Te nem pusztítod el a várost. Akkor mi értelme, hogy odamenjek és elmondjam nekik, hogy elpusztul a városuk? Te nem pusztítod el, ha ők megtérnek gonosz útjuktól!”
De az Úr ragaszkodott hozzá, hogy Jónás elmenjen Ninivébe. Jónás azonban nem adta fel tervét, és Joppéba ment, hogy Tarsisba meneküljön. Az Úr azonban visszahozta őt, és közben Jónás meggyőződött, hogy jobb lesz, ha elmegy mégis Ninivébe. Elment Ninivébe, és három napig prédikált a városban. „Még negyven nap és Ninive elpusztul.” A hír eljutott Ninive királyához, aki megparancsolta az egész népnek, hogy térjenek meg gonosz útjukról, öltözzenek zsákba és szórjanak magukra hamut, mind böjtöljenek még az állatok is, és imádkozzanak Istenhez. Az Úr meghallotta kiáltásukat, elfogadta bűnbánatukat, és megbocsátott a városnak. Jónás azonban kiment a városból, és megállt egy közeli dombon, hogy lássa, elpusztítja-e Isten a várost vagy sem. De Isten nem pusztította el, ami egyáltalán nem tetszett Jónásnak. Azt mondta: „Ah, nem pontosan ezt mondtam, mielőtt elindultam otthonról? Mondtam Neked, hogy ha idejövök és átadom üzenetedet, akkor megbánják a bűneiket, és Te megbocsátasz nekik, és nem pusztítod el a várost, ezért jobb lett volna otthon maradnom.”
„És látta Isten az ő cselekedeteiket, hogy megtértek gonosz útjukról, és megbánta azt a gonoszt, amelyről megmondta, hogy végrehajtja rajtuk, és nem hajtotta végre. Igen rossznak látszott ez Jónás előtt, és megharagudott. Könyörgött azért az Úrhoz, és mondta: Kérlek Uram! Avagy nem ez volt az én mondásom, amikor még a hazámban voltam? Azért siettem, hogy Társisba futnék, mert tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű, nagy irgalmasságú, de a gonosz miatt bánkódó. Most azért vedd el kérlek az én életemet tőlem, mert jobb meghalnom, mintsem élnem. Az Úr pedig ezt kérdezte: Avagy méltán haragszol?” (Jón 3:10; 4:1-4)
Ezután olvassuk, hogy Jónás elment, és letelepedett a város keleti oldalán, ahol árnyékos helyet készített, és úgy döntött, ott marad, amíg meg nem látja, mi fog történni a várossal. Isten pedig egy tökbokrot növesztett, amit kevés idő után elsorvasztott, Jónás pedig nagyon dühös lett, és újra imádkozott, hogy meghaljon.
„És mondta az Isten Jónásnak: Méltán haragszol-e a tök miatt? Ő így felelt: méltán haragszom mindhalálig. Ekkor az Úr mondta: Te szánod a tököt, amelyért nem fáradtál, amelyet nem neveltél, amely egyik éjjel támadt, a másik éjjel elveszett. Én pedig ne szánjam Ninivét, a nagy várost, amelyben több van tizenkétszer tízezer embernél, akik nem tudnak különbséget tenni jobb és balkezük között, és barom is sok van?” (Jón 4:9-11)
Feltételezik, hogy Jónás végül megtanulta ezt a leckét, a feljegyzést pedig szent könyvként őrizték, amelyből tanították a népet. Ezért nekik meg kellett volna tanulniuk azt a leckét, amely leírja, hogyan törődik az Úr más nemzetekkel, és akarja, hogy népe is gondoskodjon róluk. Jónás tudta - mondta is, hogy tudja - hogy „irgalmas és kegyelmes Isten, nagy türelmű, nagy irgalmasságú, de a gonosz miatt bánkódó.” Ennek tudatában még készségesebben kellett volna mennie ahhoz a néphez, hogy hirdesse nekik az Úr üzenetét, hogy megtérjenek és így megmeneküljenek. De annak ellenére, hogy a zsidók rendelkeztek ezzel a könyvvel, benne Jónás tapasztalatának pozitív tanulságaival, a zsidók azóta is teljesen ellenségesek voltak ezzel szemben. Kezdték azt hinni, hogy Isten nem törődik a pogányokkal, hacsak nem térnek át a judaizmusra. A Megváltó azonban azt mondta az így gondolkodóknak, hogy azokat a pogányokat, akikért körbejárták a „tengert és a földet”, a gyehenna fiaivá tették, kétszerte gonoszabbakká saját maguknál. És így is volt.
Amikor elindultak ezen az igazságtalan úton, eltávolodva Isten igaz meglátásától, ami őket, valamint a körülöttük lévő többi pogányokat illeti, kizárólagosnak tartva saját magukat, magukba zárkóztak és rosszabbak lettek, mint a körülöttük lévő pogányok. Akkor Isten szétszórta őket a körülöttük lévő pogányok közé, ahol kénytelenek voltak más nemzetekhez tartozókkal társulni, mert nem volt más lehetőségük. Péter mégis azt mondta: „Ti tudjátok, hogy tilalmas zsidó embernek más nemzetbelivel barátkozni, vagy hozzá menni” – olyanokkal, akik nem voltak körülmetélve. A tizenegyedik fejezetben a jeruzsálemi testvérek megfeddték Pétert, mert „körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük!” (ApCsel 11:3).
Dániel és a három fiatal társa hosszú éveken át egy asztalnál evett egy pogány királlyal és más pogányokkal együtt, és Isten mindig velük volt. Dánielt pedig a legnagyobb próféták egyikévé tette, majd kihozta őket az izzó kemencéből. Miért íratott le mindez, és miért adta Isten a kezükbe ezt a könyvet, amit folyamatosan tanulmányozniuk kellett? Megérthetitek, milyen könnyű volt másra tanítani a zsidókat, mint amit mondtak és cselekedtek. Sőt, Dániel könyvének harmadik fejezetében ezt olvassuk: „Nabukodonozor király minden népnek, nemzetnek és nyelveknek, akik az egész földön lakoznak! Békességetek bőséges legyen! A jeleket és csodákat, amelyeket cselekedett velem a felséges Isten, illendő dolognak tartom megjelenteni. Mily nagyok az ő jelei, mily hatalmasak az ő csodái! Az ő országa örökkévaló ország, az ő uralkodása nemzedékről nemzedékre áll.” (Dán 3:31-33)
Nabukodonozor minden nemzetnek, törzsnek, nyelvnek és népnek hirdette az igazságot az igaz Istenről, az Ő jóságáról és hatalmas cselekedeteinek nagyságáról. A zsidók kezében volt ez a történet is. Saját könyveikben írva volt, hogy Isten álmot adott Nabukodonozornak, Dánielnek pedig megadta az álom magyarázatát, így ezzel Isten arra késztette Nabukodonozort, hogy küldje el ezt a bizonyságot minden nemzetnek és minden nyelvnek, és általa hozza tudomásukra, hogy milyen jó az igaz Isten, milyen nagy Ő, és mennyire jó bízni Benne. Figyeljétek meg a fejezet utolsó versét. Nabukodonozor elmondja tapasztalatát, hogy mennyire megbántotta Istent, hogyan lett eltávolítva az emberek közül, és hogyan hozta vissza őt Isten a kitűzött időpontban:
„Abban az időben visszatért hozzám az én értelmem, országom dicsőségére az én ékességem, méltóságom is visszatért hozzám. Tanácsosaim, főembereim felkerestek engem, visszahelyeztettem országomba, és rendkívüli nagyság adatott nékem. Most én, Nabukodonozor magasztalom, és dicsőítem a mennyei királyt, mert minden cselekedete igazság, az ő utai ítélet, azokat pedig akik kevélységben járnak, megalázhatja.”
Ez az újabb lecke folyamatosan a szemük előtt volt, mely által az Úr próbálta megtanítani őket, hogy ezen elképzeléseik teljesen ellentétesek az igazsággal. Isten tanítani akarta őket, hogy Ő el akarja érni a pogányok szívét, és hogy Ő különítette el Izraelt a pogányoktól, hogy megismerhessék Istent, és másoknak is bizonyságot tegyenek Róla. Ha kezdettől fogva Isten szándéka szerint cselekedtek volna, akkor Ő nem bízta volna ezt a feladatot egy pogány királyra, mert Isten népe minden nemzetnek hirdette volna az Ő dicsőségét. De mivel elfordultak Istentől, és így elfordultak más népektől, Istennek fel kellett használnia a pogány nemzetek vezetőit, hogy minden népnek hirdesse a Róla szóló ismeretet.
Most nézzük meg a hatodik fejezetet. Itt Dáriusról olvasunk, Dániel üldözéséről és szabadulásáról. Olvassuk el Dárius rendeletét a huszonötödik versben: „Dárius király minden népnek, nemzetnek és nyelvnek, akik az egész földön lakoznak! Békességetek bőséges legyen! Éntőlem adatott ez a végzés, hogy birodalmam minden országában féljék és rettegjék Dániel Istenét, mert ő az élő Isten, ő örökre megmarad, országa meg nem romlik, uralkodása mindvégig áll. Ő megment és megszabadít, jeleket és csodákat cselekszik mennyen és földön, ő, aki megszabadította Dánielt az oroszlánok hatalmából.” (Dán 6:25-27)
Itt is arról olvasunk, hogyan lett ismertté az igaz Isten minden nép, minden nemzet és minden nyelv előtt egy olyan ember által, akit a zsidók kitaszítottnak tartottak, akit Isten teljesen elhagyott és elutasított. Pedig ez a beszámoló a saját nyelvükön létezett, kezükben tartották évről évre, és ez pont az ellenkezőjére tanította őket, mint amit ők tanítottak és cselekedtek.Megemlítek még egy példát, amely Ezsdrás könyvének első fejezetében van lejegyezve, és amelyet összeköthetünk Krónikák második könyve utolsó fejezetének utolsó két versével: „Círus perzsa király első esztendejében, hogy beteljesednék az Úrnak Jeremiás szája által mondott beszéde, felindítá az Úr Círus perzsa király lelkét, és ő kihirdetteté az ő egész birodalmában, élőszóval és írásban is, mondván: Így szól Círus, a perzsa király: Az Úr, a mennynek Istene e föld minden országait nekem adta, és Ő parancsolta meg nekem, hogy építsek neki házat Jeruzsálemben, mely Júdában van; Valaki azért ti köztetek az ő népe közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen fel Jeruzsálembe.” (Ezsd 1:1-3)
Elég is lesz ennyi. A Szentírásban még sok olyan példa található, amely bizonyítja, hogy a zsidók mennyire becsukták a szemüket, és mennyire hátat fordítottak Istennek, hogy abba a helyzetbe kerüljenek, mint amelyben voltak, amikor Krisztus a világra jött. Az igaz, hogy Mózes könyvében, de a Biblia más könyveiben is olvasunk arról, hogy amikor az Úr kihozta Izrael fiait Egyiptomból, az lett mondva nekik, hogy elkülönülve legyenek minden nemzettől. Ez így volt, de az is közölve lett velük, hogyan valósul meg ez az elkülönülés. A 2Móz 33:14-16 versekben ezt olvassuk: „Az én orcám menjen veletek, hogy megnyugtassalak? Mondta Mózes: Ha a te orcád nem jár velünk, ne vigyél ki minket innen! Miről ismerhetjük meg, hogy én és a te néped kedvet találtunk teelőtted? Nem arról-e, ha velünk jársz? Így vagyunk megkülönböztetve én és a te néped, minden néptől, amely a föld színén van.”
„Ezáltal leszünk megkülönböztetve” (KJV). Mit is jelent „ezáltal”? Ha „Te magad nem jössz velünk.” (KJV) Itt tanítva lettek arra, hogyan gondolta az Úr, hogy elkülönülve legyenek minden néptől.
Ha keresték volna az Ő jelenlétét és bírták volna azt, akkor valóban elkülönültek volna minden nemzettől, mind szívükben, mind életükben. De ugyanakkor minden emberhez közel kerültek volna a földön. Elmentek volna minden nemzethez, nyelvhez és néphez, és bizonyságot tettek volna nekik Isten dicsőségéről, jóságáról és hatalmáról, mint ahogy Nabukodonozor, Dárius és Círus is tették. De ehelyett nem keresték az Úr jelenlétét, nem arra törekedtek, hogy Ő velük legyen, hogy megszentelődjenek – elkülönülve lenni a világtól jelenti a megszentelődést. Ha az Úr jelenléte megszentelte volna őket, bárhová mehettek volna a világon, és mégis elkülönülve maradtak volna minden nemzettől.
De mivel nem bírták azt, ami elválasztotta volna őket, az egyetlen eszközt, amely által elkülönítve maradtak volna, és mivel mégis elkülönítve kellett legyenek, akkor ezt hogyan oldották meg? Mi volt az egyetlen módja annak, hogy elkülönülve maradjanak? Tudjuk, hogy nem bírták, Akinek jelenléte megtehette volna ezt. Akkor az egyetlen módja annak megvalósítására az volt, hogy önmaguk különüljenek el, a saját elképzeléseik szerint, hogy mire gondolt Isten, amikor azt mondta nekik, hogy elkülönülve legyenek más nemzetektől. De az ember véleménye arról, hogy mit is akart mondani Isten – tudjuk jól, milyen mértékben állhat közel az igazsághoz. Isten azt mondta: „Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utatok az én utam – így szól az Úr. Mert amennyivel magasabbak az egek a földnél, annyival magasabb az én utam a ti utatoknál, gondolatom a ti gondolataitoknál.” (Ézsa 55:5-8) Olyan messze voltak, mint amennyire messze van az ember.
Mivel nélkülözték Isten jelenlétét, az Egyetlent, aki ezt az elkülönülést elvégezhette volna értük és bennük, ezért a saját kezükbe vették ezt a feladatot; és meg is kellett tenniük, ha elkülönülve akartak lenni. De ha nélkülözték az Isten jelenlétét, az Egyetlent, aki ezt az elkülönülést elvégezhette volna, akkor az elkülönülési kísérletük csak hová vezethetett? Gondolkodjatok, mi lehetett ennek a kísérletnek az egyetlen eredménye? Nem vezethetett máshová, csak az énjük növekedéséhez, megerősödéséhez és felsőbbrendűségéhez, az önbizalomhoz, a büszkeséghez, az önfelmagasztaláshoz, az önigazuláshoz - mindenféle önzéshez – egyre jobban növekedett az énjük, miközben hiábavalóan próbálták beteljesíteni az Úr által elmondott Igét, miszerint elkülönülve legyenek minden más nemzettől.
És amikor e módszer következtében rosszabbá váltak, mint a körülöttük lévő pogányok, az Úrnak ki kellett űznie őket az országból, és szét kellett szélesztenie őket a nemzetek között. Úr kiűzte az országból és szétszélesztette őket a nemzetek között. Amikor így szétszóródtak, jobban elkülönültek a pogányoktól, mint bármikor azelőtt az országba bejutásuk óta. Mert amikor szétszóródtak, keresték az Urat, ahogyan a saját földjükön sem tették, bíztak Benne, ahogy nem bíztak a földjükön, megtalálták Őt, ahogyan nem ismerték a földjükön, és az Ő jelenléte az életükben elválasztotta őket a pogányoktól, amikor szétszóródtak a pogányok között.
Az Úr mindenféle módon próbálta megmutatni nekik, hogy nem jó úton járnak, és próbálta megtanítani nekik az egyetlen igaz módját ennek megtételére. Erőfeszítései ellenére azonban rossz utat választottak. Sőt, Isten jelenléte nélkül - amely értelmet adott volna minden Általa kimondott Igének, és minden szertartásnak, amelyet adott nekik, hogy szolgálataikban és istentiszteleteik során betartsák őket - az énjük utáni járás elvezette őket az Isten által előírt istentiszteleti formák megrontásához. Arra késztette őket, hogy ezeket a formákat az üdvösség eszközének tekintsék. Amikor ezt megtették, azt hitték, hogy ez igazzá teszik őket, és mivel a többi nép nem rendelkezett az üdvösség eszközeivel, logikus, hogy nem is kaphattak igazságot. Utána azt állították, hogy Isten erre a célra adta ezeket a formákat, és mivel más népeknek nem írta elő, ez azt jelentette, hogy Isten mindenkinél jobban értékeli őket.
Ezáltal nemcsak, hogy Isten helyébe helyezték magukat, hanem megrontottak minden szolgálatot is, amelyet Ő más célokra rendelt el, és az önigazulás, az önfelmagasztalás és a kizárólagosság szolgálatába állították azokat. Ha a zsidók bírták volna az Isten jelenlétét, az Ő terve szerint, mindezek az előírt formák isteni jelentőséggel bírtak volna számukra, és az elrendelt szolgálatok minden szakaszában isteni életre találtak volna. Akkor megtalálták volna magát Jézus Krisztust, élő jelenlétével és átalakító erejével, és ez a szemük előtt teljes életenergiát adott volna minden előírt formának és minden szimbólumnak. Akkor mindezek a dolgok élénk érdeklődést keltettek volna bennük, mert mindenki a jelenlévő Krisztust képviselte volna – Krisztust, aki jelen van közöttük. Krisztus jelenlétének hiánya az életükben, a megtért szívükben arra vezette őket, hogy Isten kárára növeljék énjüket, és arra késztette őket, hogy az Úr által elrendelt isteni formákat csupán külső szertartásoknak és formáknak tekintsék, amelyek által életet reméltek. Odáig mentek, hogy ezeket a dolgokat Isten helyére tegyék, és az üdvösséghez vezető útnak tekintsék. Azt hiszem, van elég időnk elolvasni néhány idézetet, amelyek leírják, mit csináltak mindezekből Krisztus idejében. Szeretném, ha nagyon figyelnétek ezekre a szavakra.
Itt van nálam Ellen White Jézus élete című írásának új kiadásából az első fejezetek közül néhány. Sok olyan dolog van itt a témával kapcsolatban, amiről ma este tanulmányozunk, és úgy gondolom, hogy értékes lenne különösen minden misszionárius és munkás számára, de egész népünk számára is, ha az összes idézetet össze tudnánk foglalni a Buletin-ben, hogy szemünk előtt legyen az előttünk álló időben. Ezért hoztam ezeket az idézeteket, és ma este komment nélkül fogom elolvasni, de a következő tanulmány alkalmával levonjuk a következtetéseket. Ezek az idézetek nagyon szükségesek a következő tanulmányunkhoz. Mivel a Jézus élete még nincs kinyomtatva, csak kéziratos formában van nálam, erre hivatkozást nem tudok mondani.
„A zsidó vezetők tartózkodtak attól, hogy a sajátjuktól eltérő más osztályhoz tartozókkal érintkezzenek. Nemcsak a pogányoktól tartották távol magukat, hanem saját népük túlnyomó többségétől is, nem törekedve arra sem, hogy megnyerjék barátságukat, vagy hogy áldásukra legyenek. Tanításaik arra késztették a zsidók minden rétegét, hogy olyan módon különüljenek el a világtól, ami önigazulttá, önzővé és intoleránssá tette őket. Ez a szigorú elszigeteltség és a farizeusok fanatizmusa leszűkítette befolyásukat, és olyan előítéletet teremtett, amelyen a Megváltó változtatni akart, hogy küldetésének hatása minden teremtményre eljusson. Ez volt az a cél, amiért Jézus részt vett a menyegzőn, elkezdve megdönteni a kizárólagosságot, amely a zsidó vezetőknél volt, és hogy utat nyisson nekik, hogy elvegyüljenek az egyszerű emberekkel.”
„A zsidók annyira eltávolodtak Jehova régi tanításaitól, hogy azt állították, igazak lesznek Isten szemében, és megkapják az ígéreteik beteljesedését, ha szigorúan betű szerint betartják a Mózes által kapott törvényt. Az a buzgóság, amellyel a vének tanításait követték, nagy ájtatosságot keltett bennük. Mivel nem találtak megelégedést a szolgálatok teljesítésében, amelyet Isten Mózes által rájuk bízott, azért folyamatosan új, nehéz és merev kötelességeket kerestek. Szentségüket a szertartások számával és sokaságával mérték, miközben szívük tele volt képmutatással, büszkeséggel és kapzsisággal. Miközben azt állították, hogy ők az egyetlen igaz nemzet a földön, Isten átka sújtotta őket gonoszságaik miatt.”
„Szentségtelen és zavaros értelmezést fogadtak el a Mózestől kapott törvénnyel kapcsolatban; hagyományt hagyományra gyűjtöttek, korlátozták a gondolkodás és a cselekvés szabadságát, mígnem Isten parancsolatai, rendelései és szolgálatai elvesztek az értelmetlen szertartások és rituálék szüntelen körforgásában. A vallásuk a szolgaság igája volt. Folyamatosan rémisztette őket az a gondolat, hogy tisztátalanokká válhatnak. Mivel állandóan ezeken rágódtak, elméjük eltörpült, életmódjuk pedig beszűkült.”
Egy kérdés: mi volt ezeknek a dolgoknak a gyökere? Az énjük, az önzés. „Jézus azzal kezdte reformmunkáját, hogy szoros együttérzést tanúsított az emberiség iránt. Zsidó volt, és tökéletes mintát akart hagyni annak, aki belülről zsidó. Miközben mélységes tiszteletet tanúsított Isten törvénye iránt, és tanította a parancsolatok iránti engedelmességet, megfeddte a farizeusokat állítólagos jámborságukért, és igyekezett megszabadítani az embereket az értelmetlen követelések hatalmától, amelyek rabszolgává tették őket. Jézus megfeddte a mértéktelenséget, a saját vágyak kielégítését és az ostobaságot; mégis társas természetű volt. Elfogadta a meghívásokat, hogy együtt vacsorázzon a tudósokkal és a nemesekkel, de a szegényekkel és az elnyomottakkal is. Ezeken az alkalmakon beszélgetései építőek és tanulságosak voltak. Nem helyeselte a komolytalanságot és a féktelenséget, de az ártatlan öröm kedvére való volt. A zsidókkal a menyegző ünnepélyes és lenyűgöző alkalom volt, és örömteli légköre megörvendeztette az Emberfiát. Az ezen az ünnepen megtett csoda pontosan a zsidók előítéleteinek ledöntését célozta meg. Jézus tanítványai az együttérzést és az alázat leckéjét tanulták meg belőle.”
Egy másik fejezetben Nikodémusról és a Krisztusnál tett látogatásáról olvashatunk: „Abban az időben az izraeliták úgy tekintették az áldozati szertartásokat, mint amelyek önmagukban hordozzák a bűnért való engesztelés erényét, és így szem elől veszítették Krisztust, akire az áldozatok mutattak. Isten meg akarta tanítani őket, hogy minden szolgálatuk önmagukban értéktelen, akárcsak a rézkígyó, de Krisztushoz, a bűnért hozott nagy áldozathoz kellett az elméjüket vezetniük.” A samáriai asszonyról ezt olvassuk: „Ez az asszony, bár bűnben élt, mégis kedvezőbb helyzetben volt, hogy Krisztus országának örökösévé váljon, mint azok a zsidók, akik bár magas istenfélelemről tettek bizonyságot, mégis a külső szertartásokra és formák betartására bízták üdvösségüket. Nem érezték, hogy szükségük lenne Megváltóra vagy tanítóra; de ez a szegény asszony vágyott arra, hogy megszabaduljon a bűn terhétől [...]”
„Jézus zsidó volt, mégis szabadon elvegyült a szamaritánusok között, értéktelenné téve nemzete szokásait és fanatizmusát. Már elkezdte lebontani a zsidók és pogányok közötti elválasztó falat, és hirdetni a világ üdvösségét. Szolgálatának kezdetétől fogva nyíltan megfedte a felszínes erkölcsösséget és a zsidók hivalkodó kegyességét [...]” „Volt egy válaszfal a jeruzsálemi templomban, amely elválasztotta a külső udvart magától a templom épületétől. A pogányok beléphettek a külső udvarba, de a törvény szerint a belső udvarba csak a zsidók léphettek be. Ha egy szamaritánus ember átlépte ezt a határt, akkor az életével kellett fizetnie a templom tisztátalanná tételéért, amelyet így megszentségtelenített. De Jézus, aki gyakorlatilag a templom Szerzője és Alapja volt, az emberszeretet és barátság kötelékével vonzotta magához a pogányokat, miközben isteni kegyelme és ereje felajánlotta nekik azt az üdvösséget, amelyet a zsidók megtagadtak.”
„Jézus szamáriai tartózkodásának nem az volt az egyetlen célja, hogy világosságot hozzon azokba a lelkekbe, akik oly komolyan hallgatták szavait. Ez egy lecke volt tanítványai számára is. Bár őszinték voltak Krisztushoz való ragaszkodásukban, még mindig a fanatizmus tanításainak és a zsidók szűklátókörűségének hatása alatt voltak. Érezték, hogy a nemzetiségükhöz való hűségük bebizonyításához kötelesek ellenségeskedést ápolni a szamaritánusokkal szemben.” Látjátok a kapcsolatot ez utóbbi és az előtte lévő idézet között? Miközben a szamaritánus asszonnyal beszélt, Jézus el kezdte lebontani a zsidók és a többi nemzet közötti válaszfalat; a tanítványok pedig kötelességüknek tartották az „ellenségeskedés” táplálását. Látjátok, hogy amikor Jézus el kezdte lebontani a válaszfalat, az ellenségeskedés lerombolása által tette?
„Ők teljesen elcsodálkoztak Jézus magatartásán, Aki lebontotta a válaszfalat a zsidók és a szamaritánusok között, és ezzel egyértelműen félretette az írástudók és a farizeusok tanításait. A tanítványok nem tudták megtagadni, hogy kövessék Mesterük példáját, mégis minden lépésnél érzéseik fellázadtak. Az indulatos Péter, még a szerető János is nehezen tudta alávetni magát az új helyzetnek. Nehezen tudták elviselni a gondolatot, hogy olyan emberekért kell munkálkodniuk, mint a szamaritánusok.” „A két nap során, amikor az Úr munkájának részesei voltak Szamáriában, a Krisztushoz való hűség kordában tartotta előítéleteiket. Nem akartak tiszteletlenséget tanúsítani Iránta, szívükben mégsem voltak megbékülve. De ez lényeges lecke volt, amit meg kellett tanulniuk. Krisztus tanítványaiként és követeiként a büszkeség, a harc és gyűlölet érzései át kellett, hogy adják a helyet a szeretetnek, az irgalmasságnak és az együttérzésnek. Szívüknek nyitottnak kellett lennie mindenki előtt, akiknek hozzájuk hasonlóan szeretetre, kedvességre és türelemre volt szükségük.”
„Jézus nem azért jött a világra, hogy csökkentse a törvény méltóságát, hanem hogy felemelje azt. A zsidók megrontották azt előítéleteikkel és félreértelmezéseikkel. Értelmetlen követelményeik és szigorításaik szállóigévé váltak más nemzetek között. Különösen a szombatot kötötték gúzsba mindenféle értelmetlen szigorításokkal. Ezt már nem lehetett szent napnak nevezni, az Úr szent napjának, mert az írástudók és a farizeusok keserű igává tették. Zsidónak nem volt szabad tüzet gyújtania szombaton, még gyertyát sem volt szabad aznap gyújtania. Az emberek nézetei annyira szűkösek voltak, hogy saját haszontalan szabályaik rabjává váltak. Ennek eredményeként a pogányoktól váltak függővé számos olyan szolgáltatás miatt, amelyet szabályaik nem engedtek megtenni.
Nem gondolták, hogy ha ezek az élethez szükséges kötelezettségek bűnös dolgok lennének, akkor azok, akik szombatnapon pogányokat bíztak meg megtételükre, ugyanolyan bűnösek lennének, mintha ők maguk tették volna. Úgy gondolták, hogy az üdvösség a zsidókra korlátozódik, és hogy a pogányok állapota annyira kilátástalan, hogy azon nem lehet sem javítani, sem rontani. De Isten nem adott olyan parancsolatot, amelyet ne tudna minden ember megtartani. Az Ő törvényei nem szentesítenek semmilyen igazságtalan gyakorlatot, sem öncélú korlátozásokat [...]”
„Tanításainak egyszerűsége tömegeket vonzott, akiket nem érdekelt a rabbik élettelen szónoklata. Mivel a rabbik maguk is szkeptikusok voltak és szerették a világot, ezek a tanítók habozva beszéltek, miközben próbálták magyarázni Isten szavát, mintha az Ő tanításai egyvalamit vagy az ellenkezőjét is jelentenék [...] Jézus mind szavaival, mind irgalommal és jóakarattal teli tetteivel szétzúzta a vének hagyományai és az emberi parancsolatok elnyomó erejét, helyettük pedig Isten szeretetét mutatta be a maga teljességében [...]” „Ahelyett, hogy a szombat az az áldás lett volna, amilyennek lennie kellett, átokká vált a zsidók által támasztott követelmények miatt. Jézus meg akarta szabadítani a népet ezektől a tehrektől [...]” „Az Ószövetség írásai - amelyekben bevallásuk szerint hittek - világosan beszéltek Krisztus küldetésének minden részletéről. De a zsidók elméje összezsugorodott és beszűkült igazságtalan előítéleteik és ésszerűtlen fanatizmusuk miatt [...]” „A zsidó vezetők tele voltak lelki büszkeséggel. Az énjük dicsőítésének vágya még a templomi szolgálataikban is megmutatkozott. Szerették, hogy meghajolnak előttük a piacokon, és megelégedettséggel töltötte lelküket, amikor emberi ajkak mondták ki címeiket. És mivel az igazi kegyesség elveszett, egyre féltékenyebbek lettek hagyományaikra és szertartásaikra.”
Van még egy idézetünk. „Ezek a büntetések meghozták a hatásukat, és mivel csapásokat szenvedtek és ismételt üldözéseket a pogány ellenségeiktől, a zsidók visszatértek a szent törvény minden külső formájának szigorú betartásához. Mivel elégedetlenek voltak ennyivel, nehéz és elviselhetetlen terheket adtak hozzá ezekhez a szertartásokhoz. Büszkeségük és fanatizmusuk Isten követelményeinek szűk értelmezéséhez vezette őket. Idővel az őseik hagyományaival és szokásaival vették körül saját magukat, mígnem az emberek által támasztott követelményeket olyan szentnek látták, mint az eredeti törvényt. Ez az önmagukban és saját szabályaikban való bizalom a többi néppel szembeni velejáró előítéletekkel együtt arra késztette őket, hogy ellenálljanak a Szentléleknek, aki ki akarta javítani ezeket a hibákat, ami miatt még jobban eltávolodtak más népektől.
Krisztus napjaiban ezek a követelmények és megszorítások annyira fárasztóvá váltak, hogy Jézus kijelentette: «elviselhetetlen és nehéz terheket raknak az emberek vállára». A kötelességről alkotott hamis felfogásuk, a felületes istenfélelmük és kegyességük lehetetlenné tette Isten igaz és igazságos követelményeinek meglátását. A külsőséges szertartások merev megtartása során figyelmen kívül hagyták a szív szolgálatát.”