23. prédikáció

23. prédikáció

Tegnap este egy Bizonyságtételre utaltam a lelki hatalmak közötti harccal kapcsolatban. Most elolvasom, mert nemcsak erről szól, hanem arról is, amit itt tanulmányozunk, hogy a győzelem érdekében feltétlenül az igazság hatalmától kell függenünk. Nem kell aggódnunk, megsértődnünk vagy bármi ehhez hasonlót tennünk, hanem ragaszkodnunk kell az elvhez, ebben bízva a győzelemhez.
„Ezekben a rendkívül komoly időkben Isten nyája őrzőinek tanítaniuk kellene az embereket, hogy küzdelem folyik a lelki hatalmak között; nem az emberi lények generálták ezeket a felkorbácsolt érzelmeket, amelyek most a vallásos világon uralkodnak. A Sátán lelki zsinagógájától származó hatalom kavarja fel a világ vallási elemeit határozott lépésekre késztetve az embereket, hogy használják ki azokat az előnyöket, amelyeket a Sátán szerzett, amikor rávette a vallásos világot, hogy hadat üzenjenek azok ellen, akik ragaszkodnak Isten Igéjéhez és a tanításuk egyetlen alapjává teszik.
Sátán ügyes erőfeszítéseit arra használja fel, hogy minden elvet és erőt összegyűjtsön Isten törvénye kötelező követelményeinek módosítására - különösen a negyedik parancsolat ellen, amely meghatározza, ki az ég és a föld Teremtője. A bűn embere úgy gondolta, hogy megváltoztatja az időket és a törvényt; de megtette? Ez itt a kérdés. Róma és minden egyház, amely az ő gonoszságának poharából ivott meg akarva változtatni az időket és a törvényt, Isten fölé emelkedtek, és megrontották Isten nagy emlékművét, a hetedik nap szombatját. A szombatnak az isteni hatalom illusztrációjának kellett maradnia az Ő hatnapos világteremtő művében és az Ő pihenésében a hetedik napon. «Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt», mert azon a napon megpihent minden munkájától. A nagy megtévesztő ügyes munkájának az volt a célja, hogy elfoglalja Isten helyét. Az idők és a törvény megváltoztatására tett erőfeszítései során pedig azon munkálkodott, hogy fenntartson egy hatalmat Istennel szemben, amely felette áll.
Itt van a nagy probléma. Itt találkozik a két ellentétes hatalom – Isten fejedelme, Jézus Krisztus és a sötétség fejedelme, Sátán. Ezen a ponton dúl a konfliktus. Csak két csoport létezik a világon, és minden emberi lény a két zászló egyike alatt áll – a sötétség fejedelmének zászlaja, vagy Krisztus zászlaja alatt.” De vajon a konfliktus melyik oldalára lépünk, amikor erőhöz folyamodunk az igazság védelme érdekében? Azt jelenti, hogy azon erő oldalán foglalunk állást, amely az igazság ellen munkálkodik. Ez pedig a rossz oldal, és így mi is a rossz oldalon állunk, bármi legyen is a hitvallásunk. De állhatatosnak maradni az igazság elve mellett, amely az erő felett áll, és amely önmagában rendelkezik a győzelem hatalmával - azt jelenti, hogy az Istenség oldalán állni.
„Isten Szentlelkét fogja árasztani igaz és hűséges gyermekeire. A Szentlélek Isten képviselője, és hatalmas aktív Közvetítő lesz a világunkban, aki kévékbe gyűjti össze az igaz és hűséges gyermekeit az Úr magtára számára. Sátán is keményen dolgozik, hogy egybegyűjtse a konkolyát a búza közül.Krisztus minden igaz követének tanítása most nagyon ünnepélyes és komoly kérdés. Egy háború részesei vagyunk, amely nem ér véget, amíg meg nem születik az utolsó döntés is az örökkévalóságra. Jézus minden tanítványa emlékezzen arra, hogy «nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.» (Ef 6:12) Ebben a konfliktusban az örök érdekek forognak kockán, ezért a felületes munkának nincs helye, sem megtévesztő tapasztalatnak. «Meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésekből, a gonoszokat pedig az ítélet napjára büntetésre fenntartani [...] az angyalok, akik erőre és hatalomra nézve nagyobbak, nem szólnak azok ellen az Úr előtt káromló ítéletet.» (2Pét 2:9,11)”
Ez az elv. Nekünk nincsenek vádjaink, nincsenek gúnyos ítéleteink senki ellen, még az ellenkezőink iránt sem. Bízunk az igazságban, amit hirdetünk. A hatalom az igazságban van, nem mibennünk. Az igazság pedig nemcsak saját magát, hanem minket is megvéd, ezért nekünk nem kell megvédenünk az igazságot, elítélve másokat. „Az Úr azt akarja, hogy minden emberi intelligencia, amely az Ő szolgálatában áll, tartózkodjon a súlyos és támadó vádaktól. Utasítva vagyunk, hogy bölcsen viseltessük magunkat a kívülállókkal szemben. Hagyjátok Istenre a kárhoztatás és az ítélet munkáját.” Ez mindig így van: az igazság a saját védelmezője; az igazságosság a saját támasza, de a mi támaszunk is.
„Krisztus hív minket: «Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek: én megnyugosztlak titeket! Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.» Mindaz, aki elfogadja a meghívást, Krisztussal együtt magára veszi az igát. Krisztus szelídségét és alázatát kell kinyilvánítanunk mindenütt és mindenkor. Akkor az Úr képviseltetve lesz követei által, és szószólójává teszi őket; és az, aki Isten szószólója, soha nem fog emberi ajkakra venni olyan szavakat, amelyeket a mennyei Felség soha nem mondana ki az ördöggel folytatott vitájában. Egyetlen biztonságunk az, ha isteni ihletet kapunk a mennyből. Csak ez teheti képessé az embereket arra, hogy Krisztus munkatársai legyenek.”
Ebben az irányban folytatjuk az elv tanulmányozását. Ahogy az előző tanulmányunkban láttuk, az igazsággal szemben fellépő erő hatalma átvette ezen a világon az irányítást azáltal, hogy megtévesztette és uralma alá vonta azt, aki birtokba kapta Istentől ezt a világot. Az Úr, a menny Istene, nem akart használni semmilyen fizikai erőt vagy erőszakot ahhoz, hogy visszaszerezze az uralmat Sátán kezéből, noha jogtalanul szerezte meg azt. Nem lett volna igazságtalanság, ha ilyen módon veszi vissza. De ez nem Isten munkamódszere; és erről szól a mai tanulmányunk.
Leszögezem itt ezt a dolgot, és az örökkévalóságon át gondolkodhattok rajta: Isten univerzuma az önfeláldozás elvén alapul. A pillére, magának az univerzumnak az alapja nem más, mint az én feláldozásának az elve a győzelem érdekében; ezt jelenti győzni ellenkezés nélkül – győzni önmagában az igazság hatalmának tiszta elve által. Ezt tartja fenn az univerzumot. Ezen támaszkodik az univerzum. És ez egyszerűen az evangélium. Elég lenne azt mondanunk, hogy az evangélium az, amely fenntartja a világegyetemet, de az evangélium alapelve Jézus Krisztus önfeláldozásának az elve, és Istené, aki megtagadja Magát, és átadja Magát Őbenne.
Tehát ahhoz, hogy az Úr visszaszerezze az elveszett területet, nem akart olyan hatalmat használni, amely önmagában nem igazság. Ezért, amikor az emberiséggel együtt vissza akarta szerezni ezt a területet, oly módon tette, hogy sem Sátán, sem követői soha nem mondhatják, hogy nem igazságban tette. Azt, amit az ember elveszített, visszaszerezte az Ember. Ezt láttuk a Zsidókhoz írt levél második fejezetében, a tanulmányunk elején:
„Nem angyaloknak vetette alá az eljövendő világot, amelyről szólunk. Sőt bizonyságot tett valahol valaki mondván: Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla, vagy az embernek fia, hogy gondod van reá? Kisebbé tetted őt rövid időre az angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel koronáztad őt, úrrá tetted kezeid munkáin. Mindent lábai alá vetettél. Azzal, hogy néki minden alávettetett, semmit sem hagyott alávetetlenül. De [...]Jézust látjuk.” (Zsid 2:5-9)
Jézust Emberként látjuk az ember helyében. Isten nem angyaloknak vetette alá az eljövendő világot, amelyről beszélünk, hanem az embernek vetette alá, és az Ember nem más, mint Jézus Krisztus. Ő a második Ádám. Mondhatjuk tehát, hogy ami ember által veszett el, az Ember által lett visszaszerezve. Ádám által veszett el, és Ádám által vissza lett szerezve. Az Ádám, aki visszaszerzett mindent, nem az első Ádám helyzetéből tette meg, amelyben volt, amikor mindent elveszített, hanem az első Ádám leszármazottjainak helyzetéből, amelybe kerültek a degeneráció miatt a bűn hatalmának hatására egészen a második Ádám megérkezéséig, aki azért jött, hogy megkérdőjelezze Sátán jogát.
Természetesen arra a pillanatra gondolok, amikor megérkezett a harctérre, a fizikai, testi küzdelem helyszínére. Ide gyakorlatilag az univerzum létrejötte előtt lépett be, és az ember bűnbeesésével együtt ugyanúgy bekapcsolódott, de nem öltötte Magára még a testet, és akkor még nem lépett be a tényleges küzdelembe, amíg emberi testben nem jött a világra. Krisztus nyílt terepen szállt harcba a Sátánnal, abban az emberi testben, amely a világra való születése pillanatáig folyamatosan degenerálódott. És ott, az emberi természet gyengeségében, amely létezett a világban a testben való eljövetelekor, Ő megvívta a harcot.
Az emberi természet soha nem lesz gyengébb, a világ soha nem lesz önmagában rosszabb, az emberi természet soha nem ér el alacsonyabb állapotot annál, mint amikor Jézus Krisztus a világra jött. Az emberi természet csak úgy lehet még rosszabb, ha ugyanezt a gonoszság állapotát kereszténységnek nevezi. Az ember állhat teljesen csak gonoszságból, mint amilyen volt a világ, amikor Krisztus a világra született, és mégis, ha nem nevezi magát kereszténynek, ha nem vallja az evangélium egyik alapelvét sem, akkor Isten elérheti elveszett állapotában az evangélium által, és segítségével meg tudja menteni.
De ha az ember a maga gonoszságában vallja meg az evangéliumot, és az evangélium hirdetését csak formának használja, takaróként, amely alatt elrejtheti gonoszságát, akkor ezzel kiveszi az Isten kezéből az egyedüli eszközt, amellyel az Úr rendelkezik az elveszett megmentésére, és megrontja azt, hogy támogassa saját gonoszságát. És ez a tény még rosszabbá teszi őt ebben a tekintetben, mert elvágta saját üdvösségének az útját, köpenyként használva az Isten által elrendelt üdvösség eszközét, amellyel elfedi törvénytelenségét és alátámasztja gonoszságát. Önmagában, a saját emberi testében a gonoszsága gyakorlatilag semmivel sem lett nagyobb; csak magatartása által annyira képmutató, mint amennyire gonosz. A világ az utolsó napokban önmagában nem lesz gonoszabb, mint amikor Krisztus megszületett a világba. Egyetlen módon lesz gonoszabb, mert bírni fogja a kegyesség látszatát, de megtagadja annak erejét, mivel a keresztény nevet használja bűnösségének elfedésére, megrontva ezzel az egyetlen Isten által elrendelt üdvösségi eszközt.
Jézus Krisztus az emberi testnek legromlottabb állapotában jött a világra, és ebben a testben, mint ember, harcolt az ördöggel. Ily módon még az ördög sem találhat egyetlen hibát sem a megváltás ezen módjában. Sátán akkor csapta be az embert és helyezte uralma alá, amikor az ember Isten dicsőségét és képmását bírta, felruházva Isten minden áldásával, erejével és jóságával. A második Ádám emberi testben jött el, abban az állapotban, amelybe a Sátán vezette az emberiséget a bűn következtében, és mindezen gyengeségeket Magán hordozva szállt harcba, hogy Sátán soha se mondhassa, hogy a küzdelem nem volt korrekt, mert Krisztus előnyt élvezett. Sátán soha nem mondhatja Jézusnak: „Előnyben voltál a bűnös emberrel szemben, ezért a küzdelmünk nem volt korrekt. Túl kemény páncélzattal jöttél erre a világra, különleges védelemmel ahhoz, hogy tisztességes legyen a kettőnk közötti küzdelem.” Sátán nem mondhatja ezt, mert Krisztus magára vette a testnek azt a gyengeségét, amelyre Sátán legyengítette az embert. Krisztus éppen ebben a gyengeségben jött erre a világra, és ebben a gyengeségben mondta: „Készen állok a küzdelemre.” És a mi Testvérünk legyőzte őt! Hála Istennek! Dicsőség az Ő nevének!
És most egy másik szempont. Emlékeztek, hogy az imahét egyik leckéjének az Isten iránti hűség volt a témája, mely idézte Jób könyvéből azt a részt, amikor Isten fiai eljöttek az Úr elé és Sátán is eljött velük. A lecke gondolata az volt, hogy az Isten fiai, akik az Úr előtt megjelentek, más világok képviselői voltak – a világegyetem különböző részeiből – olyanok, mint Ádám, amikor kezdetben, teremtéskor, megkapta e világ feletti uralkodást. A Szentírás kijelenti, hogy Ádám Isten fia volt. De amikor a Sátán eljött erre a világra, és birtokba vette, hatalma alá hajtva uralkodóját, ott maradt azon a helyen, ahol Ádámnak kellett lennie. Ezért amikor Isten fiai más világokból megjelentek az Úr előtt, Sátán is velük jött, mint az uralma alatt álló világ képviselője. Ezt azért vázoltam fel, hogy felhívjam a figyelmet a tanulmány további gondolataira.
Még amikor Sátán megalapította uralmát ezen a földön, Isten hívta magához e világ népét. Azon a napon, amikor Sátán megszerezte az uralmat e világ felett, Isten azt mondta, hogy „ellenségeskedést szerzek közted és az asszony között, a te magod és az ő magva között.” Isten hívta az embereket, hogy lépjenek ki Sátán soraiból és jöjjenek az Ő uralma alá. Az idők során sokan kijöttek Sátán uralma alól. De Sátán mindig azzal vádolta Istent, hogy ez nem korrekt. Így érvelt: „Ezek az én jogos prédáim, és te elveszed őket tőlem, és Magadhoz fogadod. Mit tettél azért, hogy jogod legyen ehhez? Itt én győztem.” Ily módon állandóan megkérdőjelezte Isten jogát, hogy Magához hívjon embereket, és egyúttal vádolta mindazokat, akiket Isten Magához hívott ebből a világból. Éjjel-nappal vádolta őket Isten előtt. Sátán kijelentései a következők voltak: „Ezek itt az én tulajdonaim. Jogos alattvalóim. Mindannyian meg vannak terhelve bűnökkel és teljesen gonoszok. Azonban Te hívod őket, megigazítod őket, és úgy mutatod be az univerzumnak, mintha sohasem vétkeztek volna. Ez nem korrekt. Azok mind bűnösök, gonoszok. Olyanok, mint a többiek itt ezen a világon.” Ily módon ő a testvérek vádolója, aki éjjel-nappal Isten előtt vádolja mindazokat, akik kiléptek az ő hatalma alól, és átmentek az Isten hatalmához.
Jézus bizonyítani jött erre a világra, hogy joga van ezt megtenni, és igazságos, amit tesz. Ebből a célból leereszkedett a gyengeség azon állapotába, amelyet korábban már bemutattam, és szembeszállt az ördöggel, hogy igazságosan visszaszerezze az elvesztett uralom vezetését. Egy dolgot vegyetek figyelembe: Sátán elnyerte Ádámtól az Istentől kapott uralom vezetését, de nem igazság által, hanem azon erő által, amely szembeszáll az igazsággal. A második Ádám nem azzal az erővel jött el, amely szembeszáll az igazsággal, hanem azzal az igazsággal, amely ellenáll az erőnek, és visszanyerte ennek a világnak a vezetését mindazzal, ami hozzá tartozik. Ezért, amikor feltámadt a halálból, feljebb emeltetett minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden néven, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem az eljövendőben is.
Lapozzuk a Bibliát a Jelenések könyvének 12. fejezetéhez. Itt találunk egy szakaszt, amelyből származik mindaz, amit eddig elmondtam. A látomás Krisztus világra születésének idejével kezdődik, amikor az ördög készen állt arra, hogy felfalja Krisztust, amint megszületett. Hetedik verstől: „És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánnyal; és a sárkány is viaskodik vala és az ő angyalai. És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vetteték a földre, és az ő angyalai is ő vele levettetének. És nagy szózatot hallottam az égben, amely ezt mondta: Most lett meg az üdvösség és az erő, a mi Istenünknek országa, és az ő Krisztusának hatalma, mert a mi atyánkfiainak vádolója levettetett, aki éjjel és nappal vádolja őket a mi Istenünk előtt.” (Jel 12:7-9)
A „vádoló” görög szó, jelentése: „az, aki valakit megvádol a bíróság előtt” – napjainkban az ügyésznek felel meg. A német fordítás pontosan ugyanezt a gondolatot tükrözi. Az „accuser” angol kifejezésünk nem teszi elég világossá ennek jelentését, mert az ember igazságtalanul megvádolhat egy másik embert, hazugságokat állítva róla, ahogy azt sokan teszik is. Ez a módszer természetesen összhangban van Sátán ugyanazon elvével, de itt nem erről van szó. Ez a vádoló ebben a versben olyan valaki, aki ügyész a bíróságon. Íme a helyzet: egyik oldalon Sátán állt, akinek volt egy uralma, másik oldalon pedig Isten állt, aki a Sátán hatalma alattiakat hívta Magához, és befogadta mindazokat, akik vissza akartak térni Hozzá. De Sátán azt állította, hogy mindegyikhez joga van. Így hát Sátán az ügyészség képviselőjeként ment be Isten bíróságához, és megvádolta mindazokat, mint alattvalóit, ahogyan az Egyesült Államok rabszolgatulajdonosai szokták a szökevény rabszolgatörvény értelmében. Sátán mindannyiukat bíróság elé állította, és azt követelte, hogy kerüljenek vissza a hatalmába, mondván, hogy nem igazságos és korrekt, hogy elvegye tőle őket.
Lehetőséget kapott arra, hogy előadja érveit, amelyekben látszólag volt az igazságnak némi árnyéka, mivel a harcot még nem vívták meg, a csata még nem zajlott le, és még nem volt meg a teljes győzelem, amely megsemmisítette minden érvét és annak jogát, hogy ügyészként vádoljon. Való igaz, hogy Isten ígérete biztos volt, a győzelem biztos volt és Isten ígérete garantálva volt, de még nem lettek bizonyítva nyílt konfliktusban, emberi testben. Így, amikor Krisztus eljött testben, akkora kísértés érte Sátán ereje által, mintha nem is létezett volna ígéret a megváltásra. Tényleg akkora nagy lett volna? Amikor testben jött el, valóban létezett mindenfajta kísértés, amivel Sátán megkísértette, és a kísértések annyira valóságosak voltak, mintha nem létezett volna a megváltás ígérete? Minden bizonnyal. Ha nem így lett volna, akkor Ő nem lett volna megkísértve mindenben, és a Sátánnal való küzdelem nem lett volna valós, hanem csupán egy elképzelt küzdelem.
Jézus eljött erre a világra, hogy bebizonyítsa Sátán érvelésének igazságtalan voltát, amellyel vádolta Istent, mint ahogyan az ügyészek szoktak vádolni a bíróság előtt. Ez a fő gondolat; és ez így teljesen törvényes. A Sátán területére érkezett Jézus, és magára vette az emberi természetet, amely abban az állapotban volt, amelybe Sátán lesüllyesztette. Ebben az emberi természetben találkozott Jézus Sátánnal az ő saját területén, és Sátán minden ereje ellenére Krisztus legyőzte csak az igazságba vetett bizalom erejével, amely diadalmaskodik az erő felett. Ő maga nem gyakorolta Igazságának árnyékát sem, hogy Önmagától tegyen bármit is, hogy megvédje vagy segítse Magát. Teljesen és maradéktalanul bízott az igazság isteni hatalmában, és mindabban, amit ez a hatalom megtehet. Krisztus győzött, és ezáltal Feje lett ennek a világnak és mindazoknak, akik megváltatnak innen a földdel együtt.
A szó, amely kijelenti, hogy az atyánkfiainak vádolója „levettetett”, görög nyelven azt a gondolatot fejezi ki, hogy a vádlónak, aki eljön a bíróságra, nincs már, akit vádoljon. Őt elutasítják. Ugyanúgy Sátán érveit már nem hallgatják meg. Miért? Mert most van egy Ügyvédünk a bíróság előtt, az igaz Jézus Krisztus. Igen. Hála Istennek!
A bíróságon - mielőtt Jézus Krisztus testet öltött volna – a mi atyánkfiainak vádlója képviselte az ügyészséget, és érvelt a törvényes jogaiért, amellyel rendelkezett uralmának alattvalói felett, akik elmenekültek birtokáról másvalakihez. Érvelését az igazság látszatával adhatta elő, mert az uralma és tekintélye még nem lett látható módon megkérdőjelezve. De Krisztus eljött, és megkérdőjelezte Sátán uralmának a jogszerűségét, és ezt annyira becsületesen és minden lépésnél annyira igazságosan tette, hogy maga Sátán nem vádolhatta semmi tisztességtelenséggel mindabban, amit tett. És mivel győzött, most Krisztus áll a bíróság előtt, de nem a vád képviselőjeként, hanem a védelem szószólójaként. És attól a pillanattól kezdve, hogy Krisztus jogos Ügyvédként lépett be a bíróságra, a vádolót, a vád képviselőjét elutasították, ki lett vetve. Már nem indíthatott pert azok ellen, akiket megszeretett volna vádolni. És ez jó; ez annyira jó!
„Ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. De ha valaki vétkezik [...]” a vádoló még mindig ott van. Lehet, hogy a vád képviselőjeként éppen elmondja az érvelését, de most már „van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus” és azzal, hogy Krisztus ott van, a vádolót elutasítják, kivetik, ledobják. Ez a történet. Ez az Ügyvédünk értéke a bíróság előtt. Kirekeszti a vád képviselőjét, ezért neki nincs helye a bíróság előtt. Hála Istennek!
Térjünk át egy másik pontra. Egy válaszról van szó arra a kérdésre, amely egyesek fejében merült fel azzal kapcsolatban, amit tegnap este mutattam be, nevezetesen, hogy Jézus a mennybemenetele után soha többé nem lesz minden tekintetben ugyanolyan, mint korábban volt, mielőtt a földre jött volna. Van egy szöveg a Szentírásban – aznap este olvastam –, amely így szól: „És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, a mellyel bírtam te nálad a világ létele előtt.” (Jn 17:5) Ez a dicsőség az Övé lesz. Az a dicsőség, amivel korábban rendelkezett, a világ megalapítása előtt, most is az övé és örökké az övé lesz. Ha elolvassátok a Buletin 331., és 332. oldalát, megtaláljátok azt a Bizonyságot, amelyet Krisztus megaláztatásáról olvastam. Az, Aki Isten formájában született, emberi formát öltött. „Testben Krisztus mindig Isten volt, de nem nyilvánult meg, mint Isten.” „Isteni mivoltát levetette, és helyette az ember alakját és formáját öltötte magára.” „Egy időre lemondott Isten képmásának dicsőségéről.” Figyeljétek meg a különbséget: „Egy időre lemondott Isten képmásának dicsőségéről.” De önmagában Isten képmásáról örökre lemondott. Ez a kontraszt jelenik meg a Szentírásban és ezekben a szövegekben is. Bár Isten képmása volt, Magára vette az ember képmását. A Buletin 382. oldalán ismét találkozunk ezzel a Bizonyságtételekből való szöveggel: „emberi képmásunkat viselve az Atya trónja előtt az örökkévalóság korszakain keresztül”. Észreveszitek? A különbség nem a dicsőségben van. A különbség abban rejlik, hogy a dicsőség milyen formán nyugszik, amelyen keresztül megnyilvánul, amelyen keresztül tükröződik.
És van még valami, ami ehhez a gondolathoz tartozik. Krisztus Isten képmása volt – de lemondott róla, megüresítette Magát attól, vagy ahogy a francia fordítás adja vissza: „megsemmisítette magát”, ami elég határozottan jelenti ki, hogy a megjelenés tekintetében „semmisítette meg Magát”, amellyel bírt valamikor, és az a képmás soha többé nem lesz látható Benne. Ő viseli „az emberi képmásunkat az Atya trónja előtt minden korszakon át”. És az a dicsőség, amelyet Isten képmásában viselt – ezt a dicsőséget a mi emberi képmásunkban viseli. „És én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, őnekik adtam.” (Jn 17:22) Isten dicsőségét nekünk adta, az emberi megjelenésnek, az emberi testnek mindörökre.
Ahelyett, hogy ez lealacsonyítaná Krisztust, mi felmagasztaltatunk. Ahelyett, hogy az Istenséget lealacsonyítaná vagy lekicsinyítené, az emberi felmagasztaltatik és megdicsőíttetik. Ahelyett, hogy Krisztust örökre a mi alacsony állapotunkra hozná, Ő felemel minket az örökkévalóságba, oda, ahol Ő van. Ahelyett, hogy dicsőség nélküli legyen a mi állapotunkban maradva, amelyben nincs dicsőségünk, Krisztus lemondott róla egy időre, a mi személyünkké vált, és az örökkévalóságra felvette a képmásunkat, hogy Ő ebben a képmásban, mi pedig Őbenne, arra a dicsőségre legyünk felmagasztalva, amellyel bírtunk Őbenne a világ megalapítása előtt.
Van itt még valami. Milyen formája volt Krisztusnak a Sátán elleni harcban? Emberi formája, az én formám, az én természetemben, a ti természetetekben. Az univerzum mekkora részéért vívta meg a harcot? Az univerzum mekkora része volt belefoglalva? Az egész univerzum. Tehát ebben a világban és testünkben vívta meg a csatát, és itt az egész világegyetem számára vívta meg a győzelmet. Ilyen vagy olyan módon, egyik oldalon vagy a másik oldalon, az egész univerzum részese volt ennek a küzdelemnek.
Ezért ahhoz, hogy megvalósítsa Isten örökkévalóságtól létező tervét, Krisztusnak el kellett jönnie ebbe a világba, fel kellett vennie testünket és természetünket, mert az örökkévalóságtól létező terv, Istennek ez a szándéka, itt, ebben a világban lett megkérdőjelezve, a testünkben és a természetünkben, amely a viták középpontja lett. Az, Aki egy volt Istennel, megüresítette Magát, felöltötte testünket és természetünket, és ebben a testben és ebben a természetben harcolt, és a küzdelmet ebben a testben és ebben a természetben nyerte meg. Milyen testhez és természethez tartozik a győzelem? Testünkhöz és természetünkhöz. A dolgok természeténél fogva ez a győzelem a mi testünkhöz és a természetünkhöz tartozik Jézus Krisztusban, valamint ahhoz a természethez, amely Jézus Krisztussal egyesült. Vegyük észre tehát, hogy ez a küzdelem és ez a győzelem nem csak abban az állapotban reintegrál minket a világegyetembe, amelyben Ádám volt, nem is csupán oda, ahová eljutott volna, ha nem vétkezik, hanem ahol isteni jogán Jézus Krisztus van. Milyen csodálatos! Így van, és ami még szebb, hogy minden igaz.
Túl gyakran tévesztjük szem elől ennek a valóságnak a dicsőségét, és csak azt a nyomorúságot szemléljük, amelyet a bűnnek világunkba való betörése okozott. Valóban szerencsétlenség volt a bűn megjelenése az univerzumban. És ebben az értelemben szerencsétlenség volt, hogy a bűn megérintette ezt a világot, és a világegyetemért folytatott harcot itt, a mi világunkban kellett megvívni. De az a tény, hogy a bűn megérintette a mi világunkat és bevonta a küzdelembe, bevont engem is és titeket is, mert itt, természetünkben kellett megvívni a küzdelmet az univerzumért, és hálát adhatunk Istennek a győzelemért, és nekünk is van részünk a világegyetem győzelmében. Ezért nem mondhatjuk, hogy minden csak szerencsétlenség volt, mert Isten a legnagyobb szerencsétlenségeket a legnagyobb győzelmekké változtathatja. A legnagyobb szerencsétlenség lett volna számunkra, ha nem lett volna megváltás. De amikor Isten valamit a kezébe vesz, a legnagyobb szerencsétlenségek a legnagyobb győzelmekké válnak. És Isten ezt a nagy szerencsétlenséget az univerzum számára a világegyetem nagy győzelmévé változtatta. Ó, a világegyetem abszolút és örök diadalává változtatta!
Krisztus megüresítette Magát Isten képmásától, és felvette a mi emberi képmásunkat. Megüresítette Magát Isten természetétől, és felvette emberi természetünket. És ezzel elhozta az istenit az emberinek. Ezzel elérte, hogy az emberi legyőzze Sátánt és a bűnt. Krisztus győzelmet aratott emberi természetünkben a Sátán teljes hatalma ellen, ezért Ő nemcsak azt mondja: „Dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam te nálad a világ létele előtt” (Jn 17:5), hanem így folytatja: „Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért!” (Jn 17:22) Ahelyett, hogy örökre abba az állapotba került volna, amelyben mi voltunk, Krisztus felemelt minket az örökkévalóságba, ahol Ő van.
„Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért!” (2Kor 9:15) Van egy Közbenjárónk a mennyei udvarokban, aki jogainak teljes erejében a mi Ügyvédünkként áll, és elhallgattatja a vádlót, aki éjjel-nappal vádolni akar minket Isten előtt. Jézus Krisztus megnyeri a pereinket, mert már megnyerte azokat. És ez azért van így, mert bár Isten képmása volt, megüresítette Magát, és szolgai formát vett fel. „megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig. Ezért az Isten is felmagasztalta őt (vele együtt minket is), és oly nevet ajándékozott néki, amely minden név felett való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon: mennyeieké, földieké, és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus úr, az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2:8-11)
Örömünkre szolgál, hogy térdet hajthatunk Előtte most is, és még inkább azon a napon, az Ő dicsőségére. Függetlenül attól, hogy most valaki megteszi vagy nem, de azon a napon, amikor Jézus Krisztust megkoronázzák a világegyetem előtt győzelmének koronájával minden térd meghajol, Lucifertől kezdve az utolsó emberig, aki elutasította Őt, meghajol, és mindenki elismeri az Atya dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr. És azon a napon az univerzum minden nyelve elismeri az igazság isteni mivoltát és az igazság elvének az erőszakkal szembeni örök igazát.