9. prédikáció

Van valami nagyon fontos, amit meg kell említeni ebben a témában. Ez olyan dolog, amely majd arra kényszerít minden hetednapi adventistát és minden más keresztényt is, hogy döntsön Krisztus és e világ között, hogy engedelmeskedjen Krisztusnak, vagy függjön az Egyesült Államok kormányától. Egy mondatról van szó, amelyet az Egyesült Államok összes államának és területének minden kormányzója felhasznál és amely megköveteli, hogy minden állami iskolában a fiúk katonai kiképzést kapjanak. Azokban az államokban, ahol a törvényhozás ülésezik, egyes kormányzók már dolgoznak azon, hogy törvényeket alkossanak ebben a témában. Január 25-én New Yorkban nagygyűlést tartottak a projekt támogatásáért, és beszédeket is mondtak.
Ha az Egyesült Államok és minden állam kormánya megkezdi a katonai kiképzést, és az ország minden gyermekét a háború lelkületével tölt meg, melyik keresztény engedi majd meg gyermekeinek, hogy ilyesmiben részt vegyenek? És ha ezt a rosszat előírják, vagy törvény által megkövetelik, akkor melyik keresztény engedi majd meg gyermekeinek, hogy azok iskolába járjanak? Krisztus ezt az igét hirdette a világban: „Békesség a földön”. Pontosan ezekről a dolgokról beszélt Jóel próféta, amikor azt mondta: „Készítsétek a háborút.” (Jóel 3:9, KJV) Készen álltok erre a problémára? A tervet előkészítették, és futótűzként terjedt el az egész országban. Ezt az ötletet úgy fogadják, mintha a valaha javasolt legjobb dolog lenne. Mohón lenyelték, és javasolták, hogy iktassák törvénybe.
Ha ez a katonai kiképzés, e hadiszellem az ország minden gyermekébe való beoltása kötelező lesz kezdettől fogva vagy sem, az mindegy, mert a bevezetése és gyakorlása bizonyos értelemben kötelezővé fogja tenni, egyszerűen azért, mert minden fiút, aki megtagadja a részvételt, gyávaként fognak kezelni. Ki fogják közösíteni. Az iskolatársai majd kerülik. Mindezt ugyanis a „hazafiság” nevében fogják tenni. Azt hangoztatják majd, hogy ennek a szerepe a „hazaszeretet” és a „zászlószeretet”. Minden fiút, aki megtagadja a katonai gyakorlatokon való részvételt, „hazafiatlannak” és „zászló megvetőnek” minősítik. Azt fogják mondani, hogy „nem szereti a hazáját” és „áruló”. De egyetlen keresztény szülő sem engedheti meg, hogy gyermekét a háború szellemével töltsék meg. A kereszténynek töltekeznie kell Krisztus Lelkével, a béke Lelkével. Engedelmességgel csak Krisztusnak tartozik.
Ez nagyon is igaz. Így állnak a dolgok, és ez egy olyan teszt, amely minden keresztény gyermeket és keresztény szülőt elválaszt az Egyesült Államok kormányától és bármely államtól. Tehát nincs itt az ideje, hogy elkezdjünk szétválni az államtól? Igen eltúlzottak voltak a múlt heti tanulmányaink? Túl sok volt, amikor hallottátok: „szakítsunk meg minden kapcsolatot”? De testvéreim, éppen az ellenség által vezetett események kényszerítenek bennünket, hogy eljussunk arra a pontra, ahol döntenünk kell a Jézus Krisztus iránti engedelmesség és a világ iránti engedelmesség között.
Ezzel a nagy gonoszsággal szembesül minden hetednapi adventista és minden keresztény az Egyesült Államokban. Ez egy olyan próba lesz, amely megmutatja, hogy a keresztények elengednek-e minden földi dolgot, és csak Krisztushoz ragaszkodnak-e, még akkor is, ha annak mondják, aminek. Ez a teszt. Ez csak az egyetemes hívásnak egy újabb hangja: „Fussatok ki belőle, én népem.” Mi a gyökere ennek a gonoszságnak? Ez a sajátos elem, hogy az állami iskolákban katonai kiképzést vezessenek be, a pápaságtól indult ki. A protestáns egyházak már két éve szervezik nyáron az úgynevezett „fiúdandárokat”. De az első lépést ez irányban, hogy katonai kiképzést vezessenek be az állami iskolákban, a Jersey állambeli Katolikus Klub tette meg, amint arról a Catholic Mirror 1894. október 6-ai kiadása beszámolt:
„A Newarki Katolikus Klub (N.J.) a szerda esti ülésén határozatokat fogadott el, amelyekben felszólította a törvényhozást, hogy biztosítsa a katonai kiképzés bevezetését New Jersey minden állami, plébániai és más állami iskoláiban, ahol fiúk tanulnak. Az állásfoglalásaik a következők:
Úgy döntöttünk, hogy a Newarki Katolikus Klub (N.J.) koncepciójában az ország katonai erőforrásait nem elhanyagolni, hanem fejleszteni kellene, amennyire a gazdaság lehetővé teszi azt.
Ezért úgy döntöttünk, hogy mi tisztelettel javasoljuk államunk törvényhozóinak, hogy biztosítsák az állami iskoláinkban a fiúk katonai kiképzését. Ez nagyon könnyen biztosítható az állam képviselői által. Arról is döntöttünk, hogy tisztelettel javasoljuk a törvényhozásnak, hogy hasonló képzést biztosítsanak az állam minden más iskolájában is, ahol fiúk tanulnak. Úgy döntöttünk, hogy ezen határozatok egy példányát elküldjük a Szenátus tagjainak, egy másikat pedig a Képviselőház tagjainak.
Arra lehet számítani, hogy divatba jön ez a terv, amely sok szempontból nagy hasznot hoz majd a fiúknak.” Lafayette Post of the Grand Army of the Republic of New York City – aki kezdeményezte a zászló elhelyezésének hagyományát bármely iskolaépületen – átvette ezt a tervet, és elterjesztette az egész országban. Nézzétek meg a helyzetet közelebbről: aki ezen terv ellen tiltakozik, azt azzal fogják vádolni, hogy nem szereti a hazáját, másrészt a pápaság a legnagyobb hazafinak fogja mondani magát, mert ő a legmagasabb fokon helyesli ezt a mozgalmat. Úgy mutatkozhat be, mint aki a legnagyobb erővel vesz részt ebben a mozgalomban, mivel ő támogatja leginkább. Ez egyszerűen egy másik eszköz, amellyel a pápaság átveszi az irányítást minden felett, és ő irányít mindent.
Az 1895. február 4-ei Detroit Evening News című újságban van egy cikk az egyházakban folyó katonai kiképzésről, amely bemutatja, milyen nagy gonoszság ez, akár az állami iskolákban jelenik meg, akár a hitehagyott egyházakban: A cikk címe: „United Boys Brigades”
„Chicago, február 4. A United Boys Brigade of America, amely fiatal férfiakat magába foglaló, katonai fegyelem alatt álló szervezett társaságokból áll, az ország különböző keresztény egyházaiban éppen beleolvasztják a chicagói főhadiszállásba. A katonai besorolást végrehajták: Rev. H.W. Bolton, a metodisták képviselője, Rev. P.S. Henson, a baptisták képviselője és mások. A brigádmozgalom célja a hazaszeretet és a kegyesség fejlesztése a fiúkban, alapvető jellemzői pedig a katonai oktatás, a bibliatanulmányozás és a missziómunka. William A. Smith brit katona körülbelül tíz éve szervezte meg az első brigádot a skóciai Glasgow-ban.”
Robinson testvér azt mondta, most már elterjedtek egész Angliában és Skóciában. Nincsenek elég közel ezek a dolgok hozzánk, és nem eléggé világosak ahhoz, hogy leleplezzék, hová vezet mindez? Ezek arra kényszerítik a keresztényt, hogy elkülönüljön mindentől, ami a földön van. Hát nem itt van az ideje testvérek, hogy elkülönüljünk a világtól, szabad akaratból, készségesen és teljes szívvel? Babilon elnyeli a világot, és a Babilontól való elkülönülés nem jelent mást, mint a világtól való elkülönülést. A dolgok előrehaladottak, és az elkülönülés választása nagyon közel van mindazokhoz, akik hűségesek akarnak lenni Jézushoz. Mindezek azt a sürgető szükséget hirdetik, hogy teljes szívvel keressük Istent, és engedjük, hogy az Úr elkülönítse szívünket, mi pedig szívünkben különüljünk el, hogy teljesen Istenhez tartozzunk. Nálam van néhány sor, amely leírja ezt a katonai mozgalmat. Érdemes elolvasni őket. A New York Recorder című újság teljes mellszélességgel támogatva a mozgalmat kijelenti:
„Az iskolai katonai kiképzés nyilvánvalóan régóta elő van írva [...] Hogy mennyit tettek már ebben az irányban és mennyit lehet még tenni, az bőven bebizonyosodott a tegnapi Armory Hetedik Fegyveresezred felvonulásán, amelyen nemcsak a fiúk, hanem a lányok is tudtak tisztelegni.”
A The New York Sun című újság április 8-ai számában a New York-i 23. kerületi iskola egyik adminisztrátora tudomást szerezve a kvékerek tüntetésén elfogadott határozatról, - amely helyteleníti a katonai mozgalmat - többek között ezt mondta: „Városunk Oktatási Tanácsa saját kezébe vette az ügyet, aminek eredményeképpen államunkban törvényjavaslatot nyújtottak be a szenátusnak, amelyben kérik, hogy az állami iskolákban biztosítsanak százezer dollárt az iskolások felszerelésére, a tizenegy éves és idősebb gyermekek számára.”
Természetesen katonai felszerelésről van szó. A New York-i Oktatási Tanács azzal foglalkozik, hogy a New York-i törvényhozásban törvényjavaslatot nyújtsanak be a tizenegy éves és annál idősebb iskolások katonai felszerelésére. Így folytatta: „De amellett, hogy a nemzetnek haszna lehet és lesz is ebből a katonai kiképzésből az állami iskolákban, állítom, hogy az iskolás fiúknak is hasznuk lesz, mert férfias, egyenes és kecses tartást ad nekik, nagyobb önbecsülést; megerősödik testük és értelmük, mert nem létezik jobb gyakorlat erre, mint a kiképzés és a menetelés. Megtanulják a fegyelmet, valamint az engedelmességet, a törvényes tekintély iránti engedelmességet; megtanulnak jó, hűséges és hazafias polgárok lenni, akik szeretik hazájukat, és ha kell, készek lesznek meghalni annak védelméért - önuralmat ad nekik, ezért értékes nemcsak az elméjükre gyakorolt hatás miatt, hanem a testükre is, azt eredményezve, hogy erősek, aktívak és bátrak lesznek. Teljes szívemből támogatom ezt a mozgalmat, és a legkomolyabb támogatói között tarthattok számon.”
De ez még nem minden. Hallani lehetett ellenálló hangokat is. Valaki cikket írt a Chicago Herald című újságban, február 3-án, a következőképpen: „Tegnap észrevettem egy esti újságban egy cikket, amely arról szólt, hogy fiúkat soroznak be egy egyházi katonai szervezetbe, a háborús lelkület és az alázatos názáreti közmondásos szelídségének ápolása érdekében. Lehet-e valami ennél kínosabb, ellentmondásosabb és groteszkebb? Az új tantárgy elvégzése után milyen furcsa termék fog kijönni ezekből a fiúkból? Micsoda szentek és ördögök keveréke; micsoda lehetetlen keveréke a jónak és a rossznak; mit mondjunk a keresztény egyházról, amelynek küldetése az egyetemes béke uralmának megalapozása? Micsoda gyengeségről szóló bizonyság, micsoda megvetésre méltó tréfa, hogy megtöltsék üres helyeiket, micsoda sértés a legnemesebb jellem iránt, Jézus emléke ellen, akinek élete, tettei és tanításai ennek pont az ellenkezője volt! Ha ez a kereszténység, akkor a vallás szempontjából mi a pogányság?
Ezeknek az egyházi katonai szervezeteknek az alkotmány, a tisztesség, az igazi erkölcs, a valódi igazságosság és tulajdonképpen minden keresztény erény teljes figyelmen kívül hagyásában nincs párja a történelemben, és azok, akik ezt a játékot kitalálták – mert ez csak játék – az igazi demokráciának és a köztársasági intézményeknek a lehető legnagyobb ellenségei. Lehet, hogy egyesek számára túl radikálisnak tűnik, de ez az igazság, és az igazság mindig radikális egy olyan ember számára, aki nem szokta meg az igazságot, és ilyenből sokan vannak, ó, sajnos, túl sok.”
Van itt egy papírom, amelyen Mrs. Marion H. Dunham - az Iowa állambeli Burlingtonból - éves beszéde olvasható, aki a Keresztény Nők Mértékletes Szövetségének tagja. Van néhány kiváló megjegyzése ebben a témában. A társadalmi osztályok, a munkaerő és a tőke stb. közötti egyre növekvő konfliktusokról szólva azt mondta: „Egy olyan tulajdonság alakult ki, amely vészjelzés kellene, hogy legyen mindazoknak, akik szeretik hazájukat, nevezetesen a katonai lelkület ápolása és a katonai kiképzés.”
Majd a kormányügyek veszélyeiről szólva így folytatta: „De mindezeknél súlyosabb az a tény, hogy egy háborítatlan békés időben, amelyben nem fenyeget egyetlen más nemzet sem, helyzetünk és hatalmunk gyakorlatilag bevehetetlenné tesz minket minden esetleges ellenség támadásával szemben, iskoláink és templomaink katonai táborokká alakulnak át, és fiatal fiú gyermekeinket pedig arra késztetik, hogy fegyvert ragadjanak, amit a csatatereken használtak, és fiatal szívükben felébresztik a társaik elleni vérontás szomjúságát.
Szülővárosomban, az Iowa állambeli Burlingtonban a helyettesítő tanárként szolgáló lányokat «kadétnek» nevezik, azzal a céllal, hogy megszokják a katonai kifejezéseket és gondolatokat, mint például, hogy a nők befolyását sem szabad a békére gyakorolni. Munkatársainkhoz a kormánytól és a kormány költségén küldenek oktatókat, az Egyházak Fiúdandárja pedig, amely állítólag a „földi béke és az emberek közötti jó” evangéliumának terjesztésére szerveződik, közel 115.000 fős, és a Vasárnapi Iskola régi himnuszának: „Egy angyal akarok lenni, amikor összegyűlnek az angyalok” szövegét a következőre változtatta:
„Katona szeretnék lenni,
Amikor összegyűlnek a csapatok,
Legyen katonasapka a fejemen
És puska a kezemben.
Szeretnék megtanulni szolgálni
Katonai technikákkal,
Melyek korszerűek s megfelelőek
Hogy az ellenséget megöljem.”
A régi himnusz új verziójának lejátszása után így folytatta: „Nem fenyegetnek bennünket külső ellenségek, hogy erre a felkészülésre szükség lenne, de minden, amit ez a mozgalom jelez és ábrázol, ellentétes a kereszténység lelkületével. Ez a civilizáció visszatérését jelenti abba az időbe, amikor az erő volt az igazság, és minden ember a másik ember ellensége volt.” Ebből tanulhatunk még valamit, mégpedig azt, hogy megváltozik az ország gondolkodásmódja, és a helyes keresztény gondolkodás helyett tiltakozni fognak e gondolkodásmód ellen, és ez szélesre tárja majd az ajtót a hangos kiáltás hirdetéséhez: „Fussatok ki belőle én népem.” Azokat, akik a kereszténység oldalán állnak, és látni akarják a béke lelkületének terjedését – láthatjátok saját szemetekkel - hogy ez a mozgalom elutasítja őket, és valójában ki is veti őket közülük. Ez meghúzza a határvonalat köztük és a kormány között. Éppen most van Istennek egy munkája itt a földön, egy hirdetni való üzenete, amely felszólítja mindazokat, akik menteni akarják a lelküket, hogy teljesen szakadjanak el az ilyen gonosz dolgoktól, és fordítsák teljes szívüket ellenük; hogy térjenek vissza Istenhez a békesség lelkületében, és mindnyájan, a legkisebbtől a legnagyobbig megismerhessék Őt, aki a mi békénk.
Látjuk itt napjaink helyzetének minden szempontját: a világ minden eleme – amely vagy a pápasághoz tartozik vagy a hitehagyott protestantizmushoz vagy a kormányhoz – mind ahhoz a helyzethez vezet bennünket, amelyben kényszerítve vagyunk dönteni és elkülönülni a világtól és mindattól, ami benne van. Miért ne néznénk tehát a helyzetet az Isten igazságának prizmáján keresztül, hogy megkapjuk a Szentlelket, amely valóban elkülönít bennünket, és olyan erővel ruház fel, amely felébreszti a világot a veszélyből megmentve minden lelket, aki megmentve akar lenni az elkerülhetetlen pusztulástól? Ézsaiás 40:9 versében azt olvassuk:
„Magas hegyre menj föl, örömhírmondó Sion! Emeld föl hangodat erősen, örömhírmondó Jeruzsálem! Emeld föl, ne félj! Mondd Júda városainak: Íme, itt van Istenetek!” Az Úr azt mondja nekünk ebben az időben: „Menj fel egy magas hegyre, erővel emeld fel a hangodat, ne félj. Mondd az embereknek: Íme, a ti Istenetek, Ő a ti menedéketek; Ő a ti üdvösségetek; Ő a ti védelmetek.” Térjünk most át a tanulmányunk azon részére, hogy mit jelent kifutni Babilonból. Most már mindenki tudja, hogy kifutni Babilonból annyit jelent, mint kijönni a világból; és elkülönülni Babilontól azt jelenti, hogy elkülönülni a világtól. Azt kell megtudnunk, hogy mit jelent kijönni a világból. Mit jelent elszakadni a világtól? A Gal 1:4 verse válaszolni fog erre a kérdésre; a harmadik és a negyedik verset együtt kell majd olvasnunk, hogy lássuk az összefüggést, de a negyedik vers az, amely a témáról szól
„Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól, aki önmagát adta a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból.” Mivel Önmagát adta a bűneinkért azzal a céllal, hogy megszabadítson minket ettől a gonosz világtól, nagyon világosan kiderül, hogy a vétkünk nem más, mint a kapcsolatunk ezzel a gonosz világgal. Ezért ahhoz, hogy kiszabaduljunk ebből a világból, ki kell szabadítani minket a bűnből. Nem bizonyos bűnöktől kell minket megszabadítani, hanem magától a bűntől, annak gyökerétől és mindattól, ami bűn. Isten Igéje nem azt vizsgálja, hogy az emberben mennyi jó és mennyi rossz van, utána a rosszat a jóval foltozza be, hogy a mennybe vihessen. Új posztóból nem tehettek foltot az ócska ruhára. Krisztus mondta ezt, és ez így van. Nem azt kell vizsgálnunk, hogy mennyi jó van bennünk, mennyi jó vonással bírunk, hogy bízzunk ezekben, és utána azt higgyük, hogy az Úr elég jó ahhoz, hogy pótolja hiányunkat az Ő jóságával. Nincs bennünk semmi jóság, nincs semmi jó. Az egész fej beteg, és az egész szív erőtelen. Tetőtől talpig nincs e testben épség, csupa seb és dagadás és kelevény. „Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm 7:24) Ez a test a halálnak teste, mert ez a „bűn teste”. (Róm 6:6) Szabadnak lenni a bűntől azt jelenti, hogy szabadok vagyunk önmagunktól. Ez azt jelenti, hogy kifutni a Babilonból.
Sokan arra a következtetésre jutottak, hogy ha elhagyják a metodista vagy a presbiteriánus vagy a katolikus egyházat, és belépnek az adventista egyházba, akkor elhagyják Babilont. De nem, ez nem így van. Ha nem tértetek meg, ha nem szakadtatok el ettől a világtól, akkor nem hagytátok el Babilont, még akkor sem, ha a Hetednapi Adventista Egyház tagjai vagytok. Ez nem azt jelenti, hogy a Hetednapi Adventista Egyház Babilon; ez egyáltalán nem azt jelenti. De, aki önmagába, az énjébe kapaszkodik, az a világba kapaszkodik, a világ pedig Babilon. Nektek a bűntől elválasztva kell lennetek, elkülönítve ettől a világtól, hogy Babilonon kívül legyetek. „Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét” - egy másik kifejezés, amely Babilont és annak állapotát írja le az utolsó napokban. Ezért, ha én, mint hetednapi adventista, megvan bennem a kegyességnek látszata, de megtagadom annak erejét, akkor Babilonhoz tartozom; függetlenül attól, hogy minek vallom magam, akkor is babiloni vagyok; Babilon köntösét viselem, és viszem magammal Babilont a gyülekezetbe, bárhol is járnék. Még egy bibliaverset erről, a Galata levélből: Krisztus „adta önmagát a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból”.
Semmi sem akadályozhatja az embert, vagy ronthatja a mennybe vezető útját, csak az, ami benne van; csak az, ami az énjéből származik. Ezért, amikor Krisztus megszabadítja az embert ebből a gonosz világból, egyszerűen megszabadítja a bűntől és önmagától. A kiszabadított ember Isten országában van; ő a világban van, de nem a világból. Jézus azt mondta: „Én választottalak ki magamnak titeket e világból; Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé.” Rendben, tehát ha én a világból való vagyok, akkor a világ fogja szeretni azt, ami az övé. Vagyis a világ, amely bennem van, és amely megnyilvánul bennem, szeretni fogja a világot, és ragaszkodni fog hozzá. A bennem lévő világ nem tehet mást, és én sem tehetek mást, mert lényegében a világból származom. A világ, amely körülvesz, amely rajtam kívül van, szeretni fogja azt, ami a sajátja. Ez az igazság! Ha én e világból való vagyok, akkor minden bizonnyal ragaszkodom a világhoz és szeretem a világot; a bennem lévő világ szereti és ragaszkodik a rajtam kívül álló világhoz. Ugyanakkor nevezhetem magamat kereszténynek, de ez semmit sem változtat ezen a helyzeten – a világ akkor is fogja szeretni, ami a sajátja. Ha azonban szétszakítom a szívemben a kötelékeket ezzel a világgal, akkor szabad vagyok tőle. De ha a világ a szívemben van, szeretni fogom a világot, és amikor jön a próba, amikor jön a válság, alárendelem magam a világnak, és a világ természetes útjait fogom követni - Babilonban fogok maradni, és imádni fogom a fenevadat. Lapozzuk a Bibliát 2Tim 3. fejezetéhez. Itt ugyanazt a tanítást találjuk:
„Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők [...] Távolodjál el az ilyen emberektől.” (KJV) Tehát, ha szeretem saját magamat, a bibliavers szerint távol kell tartanom magam az ilyen embertől. De ki az, akitől el kell távolodnom? Természetesen az énemtől. „Fussatok ki Babilonból!” „Tartsátok távol magatokat az ilyen emberektől!” Nem kell figyelnem benneteket, és megvizsgálnom, hogy szeretitek-e magatokat, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók vagytok-e, majd utána elszakadnom tőletek. Nem! Egyáltalán nem.
Nem az a kötelességem, hogy másokra nézzek, és azt mondjam: „Ó, nem szeretném, hogy egy gyülekezetben legyek ilyen testvérekkel. Nem lehetek igaz keresztény közöttük. Azt hiszem jobb, ha átköltözöm az oaklandi gyülekezetbe, vagy inkább a Battle Creek-i gyülekezetbe. A testvérek itt a gyülekezetemben olyan jóknak tűnnek, de - ó, nagyon kellemetlen és nagyon nehéz itt kereszténynek lenni. Azt hiszem, el kell hagynom ezt a gyülekezetet, és egy másikba kell költöznöm.” Egy ilyen változás nem oldja meg a problémát, mert ha nem vagy igazán megtérve és elszakadva a világtól, akkor a gyülekezet, amelybe átmész, az rosszabb és babilonibb lesz, mint mielőtt odamentél volna. „Tartsátok távol magatokat az ilyen emberektől.” Ha el kell távolodnom saját magamtól, akkor hol van Babilon? Hol van a világ? Ezek mind bennem vannak, ahogy a Galata levél negyedik fejezetében találjuk. Vessünk egy pillantást a 2Tim 3. fejezetére, hogy lássuk, mi illünk-e ide. „Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók [...]” Mi készteti az embert, aki állítja, hogy az Úré és hogy szereti az Urat, hogy ne adja oda az Úrnak, amit az Úr határozottan az övének mond, például a tizedet? Az Úr kijelenti, hogy az én birtokomba kerülő eszközök egytizede az övé. Állítom, hogy szeretem az Urat, minden szombaton gyülekezetbe járok; vallom, hogy én az Úré vagyok, azt mondom, hogy odaszentelt vagyok, de ennek ellenére nem engedem, hogy az Úr birtokolja azt, ami az Övé. Mi ennek a ténynek a gyökere? Az énem. És mi az énem első gyümölcse? A pénz szeretete. Nem loptam el semmit abból, ami a felebarátomé, nem tartottam meg magamnak, ami az övé, hanem azt, ami az Úré. Így hát el kell távolodnom a pénzszerető énemtől.
„Káromkodók.” Nem vehetünk sorra minden jellemvonást külön-külön. „Kérkedők, kevélyek, káromkodók.” A káromkodó kifejezés közönséges értelmében az, aki az Úr nevét profán módon használja; aki hiába veszi az Úr nevét. Isten egyik parancsolata tiltja az ilyen cselekedeteket. Habár nem gyalázom meg Isten nevét a szavaim által, de ha megvallom Isten nevét, ha magamra veszem az Ő nevét, és utána egy olyan utat követek, amely azt mutatja, hogy tetteim hiábavalók, akkor nem veszem hiába az Úr nevét? Minden bizonnyal. Ott, ahol a kegyességnek látszata van, de megtagadják annak erejét, nem veszik hiába az Úr nevét? Ilyen cselekedetek által nem fogok rávenni másokat is arra, hogy az Úr nevét káromolják? Ha azt mondom, hogy az Úré vagyok, és mégis ilyen magatartásom van, amely a dolgok természeténél fogva káromolni fogja az Úr nevét, akkor a káromlás belőlem indul ki.
Van még egy bibliavers, amit olvashatunk ezzel kapcsolatosan. Lapozzuk a Bibliát 1Tim 6:1 verséhez: „Akik iga alatt vannak, mint szolgák, az ő uraikat minden tisztességre méltóknak tekintsék, hogy Isten neve és a tudomány ne káromoltassék.” Itt maga Isten Igéje mutatja be azt, hogy az embernek olyan utat kell követnie, hogy Isten nevét és tanítását ne lehessen gyalázni. Nekünk kötelességünk, hogy megóvjuk a káromkodástól Isten nevét és az Ő tanítását. De ha magamhoz vonzom ezt az istenkáromlást, akkor egyértelmű, hogy én vagyok az első, aki káromolom Istent. Hiába vettem fel Isten nevét és hiába viselem. Lapozzuk a Bibliánkat Róm 2:17 verséhez: „Íme, te zsidónak neveztetel, és a törvényre támaszkodol, és Istennel dicsekedel. [...] Aki azért mást tanítasz, magadat nem tanítod-e? aki azt hirdeted, hogy ne lopj, lopsz-e?”
A szentek „megtartják Isten parancsolatait és Jézus hitét”. Te, aki a törvénnyel dicsekszel, te, aki megtanítod az embert, hogy ne lopjon, te mit csinálsz? Embereket csapsz be? Tisztességtelen üzletet folytatsz? Ha arra kérnek, hogy az Úr vagyonát kezeld, kész vagy tisztességtelen üzletet tenni az Úr ügyének előrehaladása érdekében? Gondolod, hogy ez az Ő ügyéért való feddhetetlenséget jelenti? Nem. Ez becstelenséget jelent. Ez ördögi. Nem lehetsz önző az Úrért. Nem köthetek tisztességtelen üzletet az Úrért, és mégis becsületes maradjak. „Aki azért mást tanítasz, magadat nem tanítod-e? aki azt hirdeted, hogy ne lopj, lopsz-e?” vagy becsületes vagy?
„Aki azt mondod, ne paráználkodjál, paráználkodsz?” Szentnek tartod a házassági kapcsolatot? Tiszteletben tartod ezt a rendelkezést? Vagy nálad is úgy van, mint ahogy az oly gyakran megtörténik különösen fiataljaink körében, sőt még azok között is, akik „misszionáriusi munkára készülnek”, akik úgy tűnik, olyan könnyelműen veszik Istennek ezt az ünnepélyes rendelkezését, hogy megengedik maguknak, hogy eljegyezzenek egy fiatal lányt, aki felkeltette szenvedélyüket, majd látva egy másik lányt, aki még nagyobb szenvedélyt ébreszt bennük, mint az előző, felbontják eljegyzésüket. Utána pedig, ha nem házasodnak össze, mielőtt találkoznának egy másik lánnyal, ugyanezt teszik.
A hetedik parancsolat azért van lefektetve a törvényben, hogy őrizze a házasság intézményét, a házasság rendelkezését, és az ember nem hagyhatja figyelmen kívül a házasság intézményét, Isten ünnepélyes rendelkezését anélkül, hogy megszegné ezt a parancsot. Egy év leforgása alatt legalább hat fiatalt tudok felsorolni, akik kereszténynek nevezik magukat, mindegyik egy-egy fiatal nőt jegyzett el, és mindegyik felbontotta az eljegyzést, majd összeházasodtak valaki mással, aki iránt nagyobb szenvedélyt éreztek. Egyesek közülük pedig az „Úr munkájára” készültek. Tudni szeretném, hogy jó felkészülés-e az Úr munkájára, hogy az első lépéstől fogva semmibe veszed Isten egyik legszentebb rendelkezését? „Aki azt mondod, ne paráználkodjál, paráználkodsz?” Tiszteletben tartod Isten parancsolatait? Tiszteletben tartod a rendelkezéseit? „Rendben - mondhatná valaki - de azt akarod, hogy egy férfi feleségül vegyen egy nőt, akit nem szeret?” Nem, nem akarom ezt, de szeretném, ha az illető tudná, mi a szerelem, és mennyi szerelem van saját magában, mielőtt eljegyez egy nőt. Az előbb említett magatartásban egyáltalán nincs semmilyen szerelem. Ez csak egy cél nélküli szenvedély. A nő lehet nagyon őszinte abban a kapcsolatban, lehet, hogy szerelmes, és a legtöbb esetben az is. De a férfi részéről csak szenvedély van. És ha történetesen a házasság előbb köttetik meg, mielőtt egy másik nő jobban felkelti a szenvedélyét, mint a meglévő, egy napon találkozni fog egy olyan személlyel, és akkor nem lesz biztos a helyzetében. Minden férfi, aki megszegi a nőnek tett szent ígéretét, soha nem lehet biztos, hogy hűséges lesz egy másik nőhöz. Ha lábbal tiporta ezt a szent dolgot, amelyben Isten annyi boldogságot halmozott fel az emberi lények számára, akkor egyáltalán nincs biztosíték arra – még önmagában sem - hogy egy másik hasonló helyzetben hűséges marad.
Milyen ember az, aki igyekszik megnyerni egy nő szerelmét, hogy majd elárulja? A Biblia a két ember közötti kölcsönös szeretetről beszélve nem írhatja le azt másképp, mint „csodálatra méltóbb az asszonyok szerelménél.” Egy férfi meghódítja ezt a női szerelmet, aki, mint a szőlő indája ragaszkodik hozzá, hogy majd kegyetlenül letépjen minden indát, és lábbal tiporja azt. Ez a hetedik parancsolat megszegése. Lépéseket tenni - csak néhány lépést -, amelyeket logikusan végigkövetve a valódi tényhez vezetnek, azt jelenti, lábbal tiporni azt az intézményt, amely felett őrködik ez a parancsolat.
Hadd ismételjem újra: nem azt mondom, hogy valaki olyan személlyel házasodjon össze, akit nem szeret, de szeretném, ha minden lélek kellőképpen tisztelné Isten rendelését, kellő komolysággal és keresztény gondolkodással, hogy megismerje érzéseit. Szeretném, ha elég érzéke lenne ahhoz, hogy tudja, mit csinál, hogy megismerje Istentől, mi a szeretet, mielőtt ilyen nagyon ünnepélyes kapcsolatba lépne, amely ilyen szent kötelezettségekkel telített. „Te, aki azt mondod, ne paráználkodjál, paráználkodol-e?”, ez itt a kérdés. „Te, aki utálod a bálványokat, szentségtörő vagy-e?” Mondhatjátok: „Én nem imádom a köveket és az oszlopokat; nem hajlok meg festett képek előtt.” Természetesen, hogy nem teszitek meg. De hogy álltok a világ divatjával? Milyen kalapot viseltek? Milyen sétapálcát használtok? Milyen ruhákat csináltattok? Miért csináltatjátok úgy? Azért csináltatjátok úgy, mert kényelmesebb? Vagy azért, mert Istennek kedvesebb így? Nem. Tudjátok, hogy azért csináltatjátok így, hogy közelebb álljatok a divathoz. Tudjátok, hogy azért csináltatjátok, mert jobban megfelel a világnak, jobban megfelel a világ szokásainak. De ez a világi hiúság, bálványimádás. Ennek a világnak az istene a Sátán. „Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által.” „Aki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” Tehát, bár nem hajlok meg a festett képek előtt, bár nem imádom az oszlopokat és a köveket, mégis, ha követem e világ útjait, mintáit és dolgait, és a világ útjaihoz igazodom ahelyett, hogy megkérdezném Istent, hogyan akar engem látni, akkor kit imádok tulajdonképpen? E világ istenét. Ez bálványimádás. Ez ellenségeskedés Istennel.
Nem ismerek nevetségesebbet, irracionálisabbat, mint a divatot. A divat azt akarja, hogy minden ember ugyanazon mintára öltözködjön ugyanolyan mintára szabva, és pontosan ugyanúgy nézzen ki. Miért nem teremtett Isten mindannyiunkat egyformán, amikor teremtett? Miért nem teremtett úgy, hogy teljesen hasonlítsunk egymásra? A divat útja határozottan az ördög útja. Azt akarja elérni, hogy mindenki ugyanazt a vallási formát kövesse, és ezt a vallásos szabást olyan elegánssá akarja tenni, hogy mindenki felöltözhesse, még a kormány is, hogy magáévá fogadja, bevezesse a törvénybe, és megkövetelje, hogy mindenki viselje ezt az elegáns vallásos ruhát. És a ruházati divatnak tett minden engedmény egyszerűen felkészít minket arra, hogy engedményeket tegyünk a világ vallásának. Ez bálványimádás. „Te, aki utálod a bálványokat, szentségtörő vagy-e?”
Ha Isten azt akarta volna, hogy mindenki ugyanúgy nézzen ki, akkor miért nem teremtett egyformának már kezdetektől fogva? Néha látunk embereket, akik úgy öltöznek, ami nemcsak, hogy egyáltalán nem illik hozzájuk, de viccesnek is tűnnek. Vannak, akik olyan színű kalapot vagy kabátot viselnek, amitől úgy néznek ki, mintha hepatitiszből gyógyulnának ki. De ők nem erre gondolnak. Csak arra gondolnak, hogy most éppen ilyen a divat. Isten úgy teremtett minket, hogy legalább két ember se legyen egyforma. Minden ember önmaga; mindegyiknek megvan a maga személyisége, saját egyénisége. És az Úr azt akarja, hogy a világon minden keresztény olyan befolyást gyakoroljon, amelyet senki más ezen a világon nem tud gyakorolni. Isten elvárása, hogy mindenki úgy öltözzön, hogy tökéletes harmóniában ábrázolja a világnak, hogyan teremtette őt Isten, minden szempontból megfelelő legyen, hogy Isten az általa teremtett egyéniséget arra a célra tudja használni, amelyre megteremtette. Öltözzetek úgy, hogy Istennek tessen, és minden, ami velünk kapcsolatos, az Istenről és igazságosságáról fog bizonyságot tenni. De az ember lerombolhatja azt a célt, amelyre Isten megteremtette, ha miközben kereszténynek vallja magát, arra számít, hogy a világ módjára öltözve befolyásolhatja a világot! Ilyesmi nem lehetséges. A két dolog semmiképpen nem jár együtt. Ily módon senkit sem tudtok lenyűgözni a kereszténység javára, mert éppen az, ami által Isten munkálkodni akar, ki van zárva a bálványimádásnak adózott tisztelgés által. Öltözzetek úgy, ahogy Isten akar látni benneteket, és meglátjátok, hogy nem költséges, nem munkaigényes, és nem igényel zsenialitást szépen és megfelelően öltözni. „Te, aki utálod a bálványokat, szentségtörő vagy-e?” Ezt akarom tudni. Istennél van a gondolatotok? Úgy öltöztök, hogy kedvesek legyetek Neki? Akartok kedvesek lenni Neki? Vagy inkább azon gondolkodtok, mit mond az egyik vagy a másik? „Te, aki utálod a bálványokat, szentségtörő vagy-e?”
„Ki a törvényben dicsekszel, a törvénynek megrontása által az Istent gyalázod-e? Mert az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között.” Amint meg van írva: „Az utolsó idők egyik domináns bűne az, hogy a kegyesnek tartott emberek istenkáromlók lesznek.” Ilyen emberek vagytok? Az Úr nevét hiába veszed fel? „Az ilyen emberektől távozzál el.”