„Folytatom a témát azzal, hogy bemutatom, hogy Konstantin császár csak politikai okokból lett keresztény, de meggyőződéseiben mindig is pogány maradt.” Milman-tól „A kereszténység” című könyvéből idézett, hogy megmutassa, Konstantin külsőleg pogány volt, amíg egyházvezetőnek fogadták, és az Apollónak felállított szobrai azt mutatták, hogy az volt a kedvenc istene. 312-ben azt állította, hogy látomása volt a keresztről, és egy szent zászlót emelt e látomás és Krisztus tiszteletére. „Emlékeztek, mit mondtam álmáról, Maximinus császárról, és a fáraóval való összehasonlításáról. Abban az időben Konstantin keresztény álarcot vett magára. De mint Milman mondta, a „harcos kereszténységet” öltötte fel, és az általa elkövetett barbárságok ugyanarról a pogány szívről árulkodtak.

A zászlóra, amit Krisztus tiszteletére emelt, keresztény szimbólumokat kevert saját és családja képeivel, mert a császár képét a rómaiak mindig tisztelték, így a keresztények és a pogányok is imádni tudták őt. Egyik címe a Pontifex Maximus volt. Fiatalkori babonái követték őt - mondta Milman - és a prófétai oszlopról szólva elmondta, hogy Konstantin feje hogyan váltotta fel Apollo fejét, majd ezt a kérdést tette fel: „Ez pogányság, amely közel áll a kereszténységhez, vagy a pogányságban megromlott kereszténység?”

Dr. Scaff elmondta, hogy Konstantin, mint egy babonát fogadta el a kereszténységet. Valójában a püspökök féltek attól, hogy keresztségre kényszerítsék, mert attól tartottak, hogy lemond a kereszténységről, és visszatér a pogánysághoz, és féltékeny lesz az egyik pogány filozófusra, Sapatesre, aki Konstantin barátja volt. Sapates attól tartott, hogy Konstantin befolyása alá vonja a pogányságot, vádat emel ellene, és gyorsan kivégzik. Halála után senki sem tudta megmondani, hogy keresztény volt, vagy sem.

Milman azt mondta, hogy Konstantin nem akart elválni pogány barátjától, míg a keresztények nem akartak túl messzire menni azon erőfeszítéseikben, hogy arra kényszerítsék, hogy hatalmát felhasználja a pogányság felszámolására. Ezért vallották mindig a pogányságot nyíltan, és a birodalom vallásává tették, amely szembeszállt a kereszténységgel, így halála után mindkét vallás siratta Konstantint. A pogányok istenítették, a keresztények imádták. Stanley a „Keresztény egyház története” című könyvében azt írta: „Így halt meg az első keresztény király, a hit első védelmezője, a pápai püspöki szék és az egész keleti egyház első császári védnöke, a szent hely alapítója - pogány és keresztény, ortodox és eretnek, liberális és fanatikus anélkül, hogy csodálták volna, de sokat emlegették, ezért gondosan tanulmányozni kell őt.” Ezek a történelem hiteles feljegyzései, így bizonyos fokig meg tudjátok érteni, milyen ember volt Konstantin.

Most beszéljünk Konstantin vasárnapi törvényéről! Neandertől és Sozomentől olvasok, az első vasárnapi törvényből, hogy megmutassam, hogy ez a törvény mind a pogányoknak, mind a keresztényeknek szólt. Ez a törvény nem, csak a második maradt fenn. Ez a törvény péntekre és vasárnapra egyaránt vonatkozott. A törvény kiadásának dátuma nem ismert. A törvény célja, hogy a vasárnapot az imádat napjává tegyék. Ne feledjük, hogy a rómaiaknak voltak ünnepeik, de egyetlen napot sem különítettek el istentiszteletre. Tehát nem helyes azt állítani, hogy a vasárnap volt a pogányok imádatának a napja. Ez egy pápai gondolat volt arra, hogy elkülönítse ezt a napot más istentiszteleti naptól. Ezért Konstantin ezt a napot tiszteletreméltó napnak nevezte, mert nem merte megharagítani a pogányokat. A keresztények nem imádták a napot. Az egyháznak először el kellett fogadnia valakit, aki elkezdi az imádatot, és először nyugatra, a Sátán földje felé fordul, majd keletre, hogy imádja az „Igazság napját”, kicserélve a pogány napimádatot az „Igazság napjával”. A 321-ben kiadott törvény - amit jól ismertek - vasárnapi pihenésre kényszerítette a város lakóit. Milman azt mondta, hogy a vasárnapi törvényt, amely a „közügyek és a magán munka babonájára hivatkozik... az egész római birodalomban elfogadták, de amíg nincs közvetlen bizonyítékunk arra, hogy ezt a rendeletet keresztény okokból adták ki, nem tudható, hogy a birodalom nagy része nem úgy fogadta-e el, mint egy fesztivált a többi birodalmi ünnephez.”

Van erre közvetlen bizonyítékunk? Nincs! Olvastam, mit mondott Milman: „A törvény, amely elrendelte a keresztény szombat megőrzését, nem utal a különleges szent voltára, mint keresztény intézményre.” Amikor ezt a vasárnapi törvényt megfogalmazták, magában foglalta az egész római világot, és Konstantin írt egy imát, amit a pogányoknak és a keresztényeknek egyaránt el kellett mondaniuk az isteneiknek, akit imádtak, a katonáknak pedig alakzatban állva kórusban kellett elmondaniuk ugyanazt. Ezt a törvényt csak azért fogadta el, hogy kedvében járjon a püspököknek, akik a hamis teokráciájukra helyezték át Isten szombatjának szentségét, meggyőzve a királyt az általuk kívánt ünneplés elrendelésére, így ez a nap, mint az istentisztelet napja, teljes mértékben pápai. Milman ezt „új pogányságnak” nevezte, mert a pogányok gátlástalanul beleegyezhettek annak ünneplésébe.

Mindez azt bizonyítja, hogy a vasárnapi törvénynek semmi polgári alapja nincs, hanem minden tekintetben vallási. Isten parancsolta ezt? Nem! A császár parancsolta ezt? Nem! Az egyházból származott, alapjait a pogányságban rakták le, nem Isten a felelős ezért, vagy az állam, vagy másvalaki a mennyen vagy a földön. A püspököknek volt szükségük erre az intézményre, hogy teljessé tegyék a teokráciájukat, és arra kényszerítsék az embereket, hogy elképzelésük szerint cselekedjenek. Az akkor élő emberek tudták, hogy ez minden ismert jognak ellene van, és a püspökök is tudták ezt.”

Az előadó újból Sándortól idézett, hogy megmutassa, hogy „az egyházi szokást a zsinati törvény határozta meg, mely szerint minden kereszténynek tartózkodnia kell a vasárnapi munkától. Ezt azonban az államhatalom igénybevételével hatékonyabbá tették, a vasárnapi törvény megalkotásával. Ugyanaz a 29. kánon, amely megalapozta ezt a szokást, megátkozta mindazokat, akik megtartották az Úr szombatját. Így teljesedett a prófécia, miszerint „És véli, hogy megváltoztatja az időket és törvényt”. Ez akkor történt, amikor a pápaság erőfeszítéseket tett, hogy megváltoztassa Isten törvényét.

Bizonyos okokból a püspökök fizettek azért, hogy megszerezzék ezt a vasárnapi törvényt. Nyilvánvaló, hogy az inaktivitásra kényszerített emberek azon a napon inkább vonzódtak a cirkuszokhoz és a színházakhoz. A megnövekedett látogatók miatt több alkalmazottra volt szükség, ezért a püspökök a keresztényeket kényszerítették, hogy dolgozzanak ilyen helyen, akaratuk ellenére. Manden azt mondta, hogy 326-ban mindenféle munkát betiltottak ünnepnapokon, így a cirkuszokba és a színházakba járás összekeveredett a templomba járással, és a püspökök azt mondták, hogy az emberek eljönnének a templomba, ha a színházi bemutatók nem lennének vonzóak, ezért törvényeket követeltek, melyek arra kényszerítik az embereket, hogy tartsák meg a vasárnapot. Az akkor használt érveket ma is használják, szinte szó szerint, és ha hozzáférnénk a vatikáni könyvtárhoz, ezt még egyértelműbben lehetne bebizonyítani.

A püspökök azt állították, hogy a cirkuszok és a színházak a vasárnapi munkára való kényszerítéssel üldözik a keresztényeket. A püspökök ezt üldözésnek nevezték. Pontosan ugyanezt mondják most is a vasutakkal kapcsolatban, stb. A püspökök kénytelenek voltak megfosztani az embereket a szórakozásuktól, hogy amúgy az inaktivitásra kényszerített emberek odaadóak legyenek. Így lesz ez most is. Sőt helyettesíteniük kellett a szórakozást az odaadással, hogy megvédjék az embereket a pokoltól, és a menny felé vezessék őket. Ezen az úton indulva elérkeztek az utolsó ponthoz, az inkvizícióhoz, hogy az emberek szívéig érjenek, megmentve őket a pusztulástól.

Soha ne felejtsük el, hogy az inkvizíció soha nem a gonoszság megbüntetésének, hanem a lelkek pokolból való megmentésének az eszköze volt. Nem azért kínoztak valakit, mert gonosz volt, hanem hogy kikényszerítsék a hitvallásra, hogy elfogadja a megbocsátást, és visszakapja biztonságát. Megölték, amíg szent volt, hogy ne legyen lehetősége visszatérni a bűnbe. Akkor tehát az inkvizíció nem a vasárnapi törvény megőrzésének az elmélete? Most nem állítom, hogy az inkvizíció ebben az országban olyan lesz, mint Rómában, de ugyanaz a cselekedet ugyanahhoz az eredményhez vezet itt is, mint Rómában, és a harmadik angyal üzenete kijelenti, hogy a halálbüntetés azok ellen lesz kiadva, akik a vasárnap helyett a szombatot őrzik meg. Mindazok, akik a vasárnapi törvényt védik, nem látják ezeket a dolgokat, vagy nem gondolnak a teokráciára, de minden érvük teokratikus, és az általam felsorolt összes eredményhez vezet. Sokan szörnyülködnének, ha arra gondolnának, hogy cselekedeteik ezekhez a dolgokhoz vezetnek, de ők lépésről lépésre lesznek vezetve, amíg nem látják az eljövendő véget.

Még egy dolog! A laudiceai kánon megátkozta mindazokat, akik megtartották a szombatot. Miért volt erre szükség? Mert voltak emberek, akik megtartották a szombatot, és figyelmeztették a lakosságot a megtévesztésre. A püspökök kénytelenek voltak megállítani a vasárnap semmibevételét. Most kiket állítanak nemzetünk reformátorainak, akik kiállnak a szombat megtartása mellett? Nem a hetednapi adventistákat? Ők tudják ezt, és azt mondják, ezt a legnehezebb megoldani, mert az ellenzék abból születik, amit a Biblia leír. Amikor kijelentették, hogy az adventisták nem csak megőrzik a hetedik napot, de megpróbálják leállítani a vasárnapi ünneplést, az a kérdés merült fel, hogy mit kellene tenni ilyenkor? A válasz a következő volt: „Nem szabad megengedni nekik, hogy ilyet tegyenek”. Ezt várják el tőlünk. Egy üzenetet kaptunk Istentől, és meg kell próbálnunk elpusztítani a vasárnap ünneplése iránti minden tiszteletet, mert ez egy olyan nap, amiért senkinek sem kellene semmiféle tiszteletet mutatnia.”