Az egyházszervezésről szóló előadásaim végén néhány bibliaverset szeretnék felolvasni a diakónusok kötelességéről. Róm 16:1. A „szolgáló” kifejezés a „deacxonness” - egy diakónus, aki az egyház szolgája. Apcsel 6:1-4 az Apcsel 4:32-37-re utal. Az Apcsel 6. fejezete a hét férfit valójában nem diakónusoknak nevezi, de ők voltak az első megválasztott diakónusok. A szöveg kontextusa kiemeli, hogy az egyház apró szükségleteinek megoldására választották őket, hogy segítsenek a presbitereknek. A diakónus gondoskodik az úrvacsoráról, keresztségi ruháról, gondozza a szegényeket, és a nekik szánt pénzeket kezeli, de nem keresztel, mivel ez a prédikátor kötelessége.

Szeretnék beszélni az egyházi rend másik oldaláról is: Mt 18:15. „Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el, és fedd meg őt négyszemközt.” Nem egyértelmű ez a kijelentés? Kinek mondhatod el? Csak neki. Továbbadhatjuk? Nem, csak vele beszélhetjük meg. Így teszünk? Nem szoktuk elmondani másoknak is? De igen, és ez okozza az egész problémát az egyházban. Nincs jogunk megemlíteni a hibát, csak az adott testvérnek, és végső esetben a gyülekezetnek. Ez a bibliavers azért íratott le, hogy engedelmeskedjünk neki, és határozzuk el, hogy ezentúl így cselekszünk, és nem beszélünk egy másik testvér hibájáról, csak neki, és ezt kétszer tesszük meg, mielőtt a gyülekezet tudomására hoznánk. Miért neki kell elmondanom? Hogy elítéljem? Nem, hanem azért, hogy megmentsem.

Ha ellenem vétkezik, ki sérül meg? Nem én? De ki vétkezik? Ő, ezért őt kell megmenteni a tévedésből. Neki kell elmondanunk, hogy megmentsük a hibájából, és ez a lényeg. Gal 6:1. Kinek kell ezt megmentenie? „Ti lelkiek.” Akkor először mit kell tennem? Ellenőriznem kell, hogy lelki vagyok-e, hogy Isten gondolatai vannak-e nálam, és amikor az  Úrhoz megyek, talán megtudom, hogy tulajdonképpen én hibáztam, és egyáltalán nem kell mennem figyelmeztetni a testvéremet; de ha ezek után megértem, hogy a testvérem hibázott, akkor alázatos lelkülettel tudok menni, ami Krisztus lelkülete.

Amikor valaki felfedi más hibáját, csak azért teszi, hogy megmentse, és ennek a célnak kellene lennie mindenkiben, aki rámutat más hibájára „ügyelve arra, hogy te magad is kísértésbe ne ess”. Akkor nincs ok valamely testvérhez menni hibát találni benne. Ne felejtsük el, hogy különbséget kell tennünk a bűnös és a bűn között. „Teljes szívedből utáld a bűnt, de szeresd a bűnöst.” Istennél ki utálhatja jobban a bűnt, és ki szeretheti jobban a bűnöst? Ha megvetjük a bűnöst a bűne miatt, egy napon az Úr hagyni fogja, hogy saját erőnkből küzdjünk ugyanazon bűn ellen, hogy meglássuk saját gyengeségünket.

„Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt.” Miért? Azért, hogy ők lehessenek a tanúk abban az esetben, ha az ügy a gyülekezet elé kerülne, és minden szót be kell bizonyítani. Tanúk által bizonyítani tudod, hogy követted Isten Igéjét. Mi a célja az egész ügynek? Rábírni a testvért, hogy belássa hibáját. A tanúknak hívott testvérek nem tudhatják, miért hívták őket. Ha előbb elmondom nekik, akkor befolyásolom őket a saját nézőpontommal. Ezek a tanúk hallják, hogy újra beszélek a testvérrel, és ha sem a testvér, sem a tanúk nem úgy látják a dolgokat, ahogy én látom, akkor itt az ideje, hogy megálljak. De ha a tanúk megpróbálják megértetni vele, hogy nekem van igazam, de nem fogadja el, akkor a gyülekezet elé kell vinni a kérdést, és ha továbbra is elutasítja, akkor „olyan legyen előttetek, mint a pogány vagy vámszedő”.

De ne űzd el őt örökre, hanem munkálkodj érte, mint minden más pogányért. Pál apostol erről a Tit 3:10 versben így írt: „Az eretnek önmagát ítéli meg.” Ha egy testvér ellenáll neked, a tanúknak, a gyülekezetnek, hogy saját belátásához ragaszkodjon, akkor eretnek, aki „saját magát ítéli meg” - nem a gyülekezet, nem is a testvér ítéli meg, hanem saját maga - de ők mindnyájan arra törekszenek, hogy megmentsék őt, ne pedig elítéljék. Csak ezután lép érvénybe Máté 18:18 verse, akkor Isten szava Isten cselekedete lesz, amelyet a menny is elfogad. Ha egy testvér vétkezik az egyház ellen - például megsérti a szombatot -, a presbiternek meg kell mentenie az ilyet, és nem szükséges, hogy a gyülekezet nyíltan megdorgálja (olvassátok el Mt 18:15-17 verseket). A presbiter kötelessége, amiről már beszéltem, hogy elmenjen másodszor is a tanúkkal együtt, ha szükséges, és végül a gyülekezet elé vigye az esetet, ha már mást nem tehet.

Most arról szeretnék beszélni, hogy kizárólag a hibát elkövetővel kell beszélnünk. Nem kell elmondani senki másnak. A Megváltó megtiltotta, hogy másnak is elmondjuk az elkövetőn kívül. Mt 5:22-24. Tehát ez ugyanakkor egy ellenőrzés, amikor az áldozathozónak nem lehet békéje, ameddig nem hallgatja meg azt, aki haragszik rá. Ott kell hagynia az ajándékot, és kibékülnie testvérével. Most olvassuk el Zsolt 15:1-3 verseit, beleértve a széljegyzetet is! Nem kell elfogadnunk egy testvérről szóló panaszt. 2Móz 23:1 „Ne fogadj hamis pletykát” – így olvassuk a héber változatban. Mi a hamis pletyka? Olyat mondani, amiről nem tudjuk, hogy igaz, még ha talán igaz is. Ilyen dolog továbbmondása egyenértékű a hazugsággal. Nem szabad teret engedünk a pletykának, ezért egyetlen elmondott beszámoló sem mehet túl azon, aki elmondta anélkül, hogy hamis tanúvallomás ne lenne, ami megsérti a kilencedik parancsolatot. 3Móz 19:16 - Ki a pletykás? Olvassátok el Péld 12:13 versét, és mindig tudni fogjátok. Ne legyen semmi közötök az ilyenekhez.

A hívő megállítja, és elfedi a rosszat. Péld 20:19. „Tudsz titkot tartani?”- kérdik ők. Akkor azt válaszoljátok: „De te tudsz?” Ha ez titok, nincs jogom hozzá elmondani senkinek; elárulni azt, amit titokban mondtak el, ez árulás. Miért csak annak mondjuk el, aki tévedett? 3Móz 19:17 és a széljegyzet. Máté 18 ugyanezt mondja. Ezt azért teszem, hogy megmentsem a bűnöst saját bűnéből, de ha nem vagyok hajlandó figyelmeztetni őt, és ezért folytatja rossz útját, akkor részese leszek a bűnének. Káin azt mondta: „A testvérem őrzője vagyok?” Igen testvérek, segítenünk kell egymást.

„Vigyázz, amint hallod.” Lehetetlen meghallgatnod egy beszélgetést, és pontosan megismételned, ahogy hallottad. Minden elme más-más árnyalattal adja tovább az információt. Ezért figyelnünk kell azokra a kijelentésekre, amiket tovább kell adnunk, különben más benyomást közvetítünk, mint azt, amit a narrátor szándékozott volna. Emlékezzetek vissza arra, amit egy előző előadásban mondtak nektek: „Presbiter ellen ne fogadj el vádat!” 1Tim 5:19-21. Miért létezik ez az ünnepélyes felszólítás? 1Pét 2:9-11. Különösen azért, mert vannak, akik megvetik a tekintélyt, és rosszat beszélnek valakiről, ami által az angyalok fölé helyezik magukat, és olyanokká válnak, mint Sátán, aki éjjel-nappal vádolja a testvéreket. De miért beszélünk itt Krisztusról? Olvassátok el Júdás hatodik versét! Tehát így cselekedve Krisztus fölé helyezzük magunkat. Most olvassuk el Jakab 4:11 versét! Ha ezt tesszük, akkor ott kezdjük, ahol Sátán kezdte, és oda is kerülünk, ha folytatjuk ezt a munkát.