A láthatatlan Isten

Ézsaiás 45:8-15

„⁸Egek, harmatozzatok onnan fentről, és hullassatok igazságot, felhők; nyíljék meg a föld, viruljon fel a szabadulás, és vele együtt sarjadjon fel az igazság! Én, az Úr teremtettem azt! ⁹Jaj annak, aki perbe száll alkotójával, holott csak egy cserépedény a többi földi cserép között! Mondhatja-e az agyag a formálójának: Mit csinálsz? És a készítmény ezt: Nincs kezed? ¹⁰Jaj annak, aki azt mondja az apának: Miért nemzel? És az anyának: Miért szülsz? ¹¹Így szól az Úr, Izráel Szentje és formálója: Tőlem kérdezzétek meg a jövendőt! Fiaimat és kezeim munkáját bízzátok csak rám! ¹²Én alkottam a földet, én teremtettem rajta az embert, én terjesztettem ki kezemmel az egeket, és minden seregük az én parancsomra állt elő. ¹³Én támasztottam fel őt igazságban, én egyengetem minden útját; ő építi meg városomat és bocsátja haza foglyaimat, de nem pénzért, s nem is ajándékért – mondja a Seregek Ura! ¹⁴Így szól az Úr: Egyiptom összegyűjtött kincse és Kús nyeresége és a nagy termetű szábaiak hozzád mennek, és tieid lesznek, téged követnek, béklyóban járnak, feléd fordulva leborulnak, és hozzád könyörögnek: Csak nálad van Isten, és nincs sehol máshol, nincs más Isten! ¹⁵Bizony te elrejtőzködő Isten vagy, Izráel Istene, szabadító!”

Ézsaiás 45:15 verse fogja képezni jelen tanulmányunk alapját. „Bizony te elrejtőzködő Isten vagy”. Ő az örökkévaló, halhatatlan, láthatatlan Király, aki „hozzáférhetetlen világosságban lakozik; akit az emberek közül senki nem látott, sem nem láthat” (1Tim 1:17; 6:16). Mi értelme van akkor az „íme Istenünk, akit mi vártunk” kijelentésnek? Miért mondjuk az embereknek, hogy nézzék Istent, hiszen Ő láthatatlan, és senki sem látta Őt és nem is láthatja? Még el is rejti magát, hogy senki ne láthassa Őt, és utána elküldi nekünk az üzenetet, mondván: „Ímhol vagyok, ímhol vagyok” (Ézsa 65:1)? Hol van ebben a következetesség?

Ebben a látszólagos ellentétben az emberek hibát vélnek felfedezni Istenben és az Ő Igéjében. Megfogalmaznak egy nagyon hihetőnek tűnő vádat ellene, és úgy gondolják, hogy bőséges mentségük van a hitetlenségükre. Nos, mivel a Bibliában nyoma sincs a következetlenség vagy az észszerűtlenség legcsekélyebb árnyékának sem, akkor illik örökre véget vetni a vádaskodásnak. Amikor Isten a legellentmondásosabb kifejezésekre bízza ügyét és mégis tökéletesen igaznak bizonyul, ez elkerülhetetlenül azt jelenti, hogy egyetlen vád sem állhat meg ellene. „Mert az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél, és az Isten erőtlensége erősebb az embereknél.” (1Kor 1:25)

Lehetőség van a láthatatlan szemlélésére. Ami az emberi szem számára láthatatlan, azt nagyon könnyen meglátjuk, ha értelmünk szemét a Szentlélek megvilágosítja. Mózes meg tudott állni, „mert erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant” (Zsid 11:27). A legcsekélyebb bosszúságaink is örökkévaló dicsőséget munkálnak számunkra, „mivel nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra” tekintünk (2Kor 4:18). Ha örömöt akarunk a fájdalom helyett, akkor folyamatosan a láthatatlan dolgokra kell néznünk, nem törődve a láthatókkal.

Egyszer a tizenkét tanítvány egyike azt mondta Jézusnak: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és elég nekünk!” Jézus így válaszolt: „Annyi idő óta veletek vagyok, és még sem ismertél meg engem, Filep? aki engem látott, látta az Atyát; mimódon mondod azért te: Mutasd meg nekünk az Atyát?” (Jn 14:8-9) Majd hozzátette: „Nem hiszed-e, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki énbennem lakik, ő cselekszi e dolgokat. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig nem, magukért a cselekedetekért higgyetek nekem.”

„Isten Jézus Krisztusban volt.” Jézusban Isten nyilvánult meg, de megjelenésében semmi sem utalt erre a tényre. Senki sem láthatta a megjelenéséből - a testéből és a véréből -, hogy Ő az élő Isten Fia (Mt 16:16-17). Ő volt az Atya „dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása” (Zsid 1:3), de dicsőségét az emberiség ruhájával takarta el. Mégis „láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal”. Ő volt a Megváltó, mégis azt mondta: „a test nem használ semmit” (Jn 6:63). Nem a látható, hanem a láthatatlan van hasznunkra. Isten láthatatlan, elrejtett élete pedig láthatóvá lett, „és az élet megjelent és láttuk” (1Jn 1:2). A látható dolgok nem jelentenek semmit, csak a láthatatlan képezi a valóságot. Ebből minden embernek meg kellene értenie, milyen ostobaság formákban és szertartásokban bízni az üdvösség érdekében. A szertartásosság ürességet jelent.

Hol rejtőzik Isten? A világosságban. Ő a hozzáférhetetlen világosságban lakozik. De a Zsolt 97:2 versben nem azt olvassuk, hogy „felhő és homályosság van körülötte”, és hogy „a sötétséget tette rejtekhelyévé”? (Zsolt 18:12) Igen, „sátora körül sötét felhők és sűrű fellegek” vannak, de a Zsolt 139:12 versben ezt olvassuk: „világosság és sötétség között neked nincs különbség”, „fénylik az éjszaka, mint a nappal”, így „az előtte lévő fényességből a sűrű felhők eltűntek” (Zsolt 18:13). Bár sötétségben lakozik, mégis „körülvette magát világossággal, mint egy öltözettel”. (Zsolt 104:2) „És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” A világosság legyőzi a sötétséget.

Sőt, „az Isten világosság és nincsen ő benne semmi sötétség”. (1Jn 1:5) Az ügy egyre bonyolultabbá válik, de még a bonyolultság is világosságot jelent. Isten elrejtőzik, de a világosságban rejtőzik el, és Ő maga a világosság. Így hát a világosságot nem lehet semmiféle sötétségbe zárni. Akkor miért nem látjuk Őt? Az egyetlen ok az, hogy nincsenek a világosság meglátására alkalmas szemeink. Ha mennyei szemgyógyító kenőccsel megkent szemünk lenne, akkor látnánk a mennyei dolgokat (Jel 3:18). Akkor „világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással”. (1Jn 1:7) Egyek leszünk Vele, mert Ő elrejti magát mibennünk.

Nagyon kevesen értik meg az utolsó vers erejét (1Jn 1:7). Azt hiszik, hogy emberi közösségről van szó, holott valójában az Istennel való közösségről ír. „Ha világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással.” Nekünk és Istennek közösségünk van egymással - kölcsönös közösségben vagyunk.

Akkor merre nézzünk, hogy meglássuk Istent? Mindenfelé nézhettek. Nézzünk magunkba! „Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Íme itt, vagy: Íme amott van; mert íme az Isten országa tibennetek van.” (Lk 17:20-21) „Valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van.” (1Jn 4:2) Valld meg, hogy az Ige, aki kezdettől fogva Istennél volt és Isten volt, testet öltött és ott lakik, te pedig Istentől születtél és megismerted Őt. Ha érezni akarod Őt, biztosan megtalálod, mert Ő nincs távol egyikünktől sem, hiszen „benne élünk, mozgunk és vagyunk”. (ApCsel 17:27-28) Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; ő alkotott minket és nem magunk; az ő népe vagyunk.” (Zsolt 100:3) „Mert ami az Isten felől tudható nyilván van ő bennük; mert az Isten megjelentette nekik. Ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtése óta alkotásai alapján értelemmel felismerhető.” (Róm 1:19-20) Ki vádolhatja Istent igazságtalansággal, hogy elrejti magát, amikor Ő világosság, és világosságba rejti el magát, és igaz világosságot helyez el minden emberbe, aki a világra jön?

Isten elrejti magát a műveiben. Az emberek szemlélik kezének műveit, de nem látják benne Őt. Nem láttál még képeken elrejtett arcokat? Vannak képek, amelyeken egy arc van elrejtve. Alaposan megnézed a képet, hosszan és kitartóan, forgatod, hogy minden lehetséges pontból láthasd, de mégsem látsz semmit, csak azt, ami látszat. Végül valaki ráteszi az ujját egy bizonyos pontra, vagy egy bizonyos módon fordítja a képet, és lám, a rejtett arc láthatóvá válik. Ezután már nem tudsz úgy nézni a képre, hogy ne lássad. Bármilyen szögből nézed ezután a képet, látni fogod a benne rejtett arcot, és csodálkozol, hogyan lehettél olyan vak, hogy nem láttad korábban. Rejtett volt, és mégis csodálatosan nyilvánvaló. Isten is így van elrejtve műveiben. A legtöbb ember semmit sem lát belőle. Mégis, amint szemeink meglátják Őt, utána mindenben az Ő láthatatlan arcát fogjuk látni, amely világosan megmutatkozik.

Az egek igazságot csepegtetnek, és a föld igazságot sarjaszt. Ezzel kapcsolatban olvassuk el a Jób 36:24-30 verseket:

„Legyen rá gondod, hogy magasztaljad az ő cselekedetét, amelyről énekelnek az emberek! Minden ember azt szemléli; a halandó távolról is látja. Íme, az Isten fenséges, mi nem ismerhetjük őt! esztendeinek száma sem nyomozható ki. Hogyha magához szívja a vízcseppeket, ködéből, mint eső cseperegnek alá, amelyet a fellegek özönnel öntenek, és hullatnak le temérdek emberre. De sőt értheti-e valaki a felhő szétoszlását, az ő sátorának zúgását? Íme, szétterjeszti magára az ő világosságát, és ráborítja a tengernek gyökereit.”

Isten csodálatos módon rejti el magát, hogy minden esőcsepp, minden napsugár és minden nyíló virág Őróla tegyen bizonyságot. Tanítása úgy csepeg, mint az eső, és beszéde úgy hull, mint a harmat, „mint langyos zápor a gyenge fűre, s mint permetezés a pázsitra!” (5Móz 32:2) Ha tudnánk, hol találjuk Őt, az égből hulló esőből igazságot ihatnánk, és arcának fénye a fűre hulló harmatcseppekben ragyogna ránk.

Amikor együtt olvassuk a 9-11. verseket, nyilvánvalónak tűnik, hogy az utolsó vers inkább kérdés, mint közvetlen kijelentés. Egyes fordítások így adják vissza ezt a verset: „Tőlem kérdezitek a jövendőt, és kezeim munkája felől parancsoltok nekem?” „Mondhatja-e az agyag a formálójának: Mit csinálsz?” „Jaj annak, aki azt mondja az apának: Miért nemzel?” Isten a mi Atyánk, mi csak agyag vagyunk, és Ő a minden dolognak Teremtője. Kik vagyunk mi, hogy merészeljük kérdőre vonni az Ő útjait? Hogy merészeli a méltatlan ember kritizálni Isten munkáját? Ő teremtette a földet és rajta az embert, az Ő keze feszítette ki az eget és rendezte el minden seregét. Az emberek mégis kritizálják és megkérdőjelezik tetteit, mintha Ő csak egy kezdő lenne. Jobb lenne csendben figyelni és tanulni.

Közelednek az utolsó napok, amelyekről Ézsaiás prófétált (Ézsa 6:11-12), amikor gúnyolódók a saját kívánságaik szerint járnak, és azt mondják: „Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva.” (2Pét 3:3-4). De hamisan szólnak, anélkül, hogy meggondolnák, mi történt, amióta az atyák elhunytak. A jelenlegi és a múlt heti tanulmányunkban is bizonyítékát látjuk annak, hogy Isten az Ő megbízható szavát adta nekünk, különös tekintettel Krisztus eljövetelére, hogy megmenti népét.

Emlékezzünk a Cyrusról szóló próféciára, és arra, hogy jóval az esemény bekövetkezését megelőzően, sőt Cyrus születése előtt hangzott el. Isten azt mondta: „ő fogja felépíteni városomat és kiszabadítani foglyaimat, nem árért és nem jutalomért”. Isten népét kivezette Egyiptomból, hogy az ő földjén éljen, azon a földön, amelyet Ábrahámnak ígért (Róm 4:13). De hitük hiánya miatt soha nem jutottak be örökségük teljességébe. A legnagyobb nemzeti jólét idején az örökség ígérete még a jövőben volt (lásd 2Sám 7:1-10), és a trónon ülő, nagy vagyonnal rendelkező Dávid király csak jövevény és zsellér volt, mint Ábrahám, Izsák és Jákob (1Krón 29:15).

Mivel a nép nem volt alkalmasabb a kánaánitáknál arra, hogy Kánaánban éljen, Isten odaadta őket az ellenségei kezébe, és fogságba kerültek Babilonban. De Ő nem hagyta el népét. Elhurcolásuk előtt profétája által megjövendölte fogságuk pontos hosszát, hetven évet (Jer 29:10-14). E szavakat olvasva láthatjuk, hogy a babiloni fogságból való szabadulás Isten népének végleges és teljes szabadulása volt. „És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem. És megtaláltok engem, azt mondja az Úr, és visszahozlak a fogságból, és összegyűjtelek titeket minden nemzet közül és mindama helyekről, ahová kiűztelek titeket, azt mondja az Úr, és visszahozlak e helyre, ahonnan számkivetettelek titeket.” Ha a fogság ideje alatt Izráel megtanulta volna azokat a leckéket, amelyeket Isten kijelölt nekik, hogy elsajátítsák, akkor a hetven év vége az ígéret idejének kezdete lett volna, akárcsak az Egyiptomból való szabadulás.

Éppen a megjövendölt időben Isten elküldött egy embert, hogy megszabadítsa a népet Babilonból. Isten betű szerint teljesítette szavát. De bár mindenki szabadon visszatérhetett Kánaánba, a valóságban soha nem jöttek ki Babilonból. Babilon zűrzavart jelent, eltávolodást attól az egyszerűségtől, amely Krisztusban van. Ettől kezdve egészen mostanáig Isten népe Babilonban volt, ezért a hívás még mindig hangzik, sőt még hangosabban: „fussatok ki belőle én népem” (Jel 18:4). Az Úr eljövetele jelzi majd Isten népének teljes szabadulását Babilonból, és ez olyan biztosan fog bekövetkezni, mint ahogyan Círus beteljesítette Isten szavát a Jeruzsálemre és a templomra vonatkozó rendeletében.

Akkor mindenki tudni fogja, hogy Isten az Ő népében lakik. Eljönnek és ezt mondják majd: „Csak nálad van Isten, és nincs sehol máshol, nincs más Isten!” Krisztus azért jön, hogy „megdicsőíttessék az ő szentjeiben, és csodáltassék mindazokban, akik hisznek” (2Thessz 1:9-10). Mielőtt azonban eljönne, elő kell készíteni az útját, hogy teljes mértékben szentjeiben lakozhasson. Ahogyan Isten Krisztusban lakozott, úgy kell Neki lakoznia az Ő egyházában, vagyis minden tagjában külön-külön, mielőtt Krisztus megmutatkozhatna a világ szemei előtt. Az emberek csak akkor fogják teljesen felismerni, hogy egy Isten van, az, aki teremtette az eget és a földet, ha látják Istent megnyilvánulni az Ő népében. Krisztusnak, Isten teljességének kell megformálódnia az Ő népében, és akkor mindannyian látni fogjuk, „miként vált valóra a titok, amely öröktől fogva el volt rejtve a mindent teremtő Istenben, hogy most kinyilvánuljon Isten sokrétű bölcsessége a mennyei fejedelemségeknek és hatalmasságoknak az egyház útján. Ez volt az ő örök végzése, amelyet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban valósított meg.” (Ef 3:9-11, KJV). Akkor a világ tudni fogja, hogy Isten azért rejtőzik az emberben, hogy az ember megdicsőüljön az Ő jelenléte által.

The Present Truth, 1900. január 4.

A